Ez Grün Regina kisasszony volt, a gépírókisasszony, az egyetlen nő a

büróban. Az egyetlen nő, egy vérszegény, fakó, csendes, félénk öreg

leány, egy huszonkilenc éves, szűkvállu, fonnyadt szűz, egy soha nem

virágzott asszonytalan asszony, egy elhervadt, elaszott, sovány, sápadt,

alázatos, kis teremtés, mindenkinél hátrább lévő, mindenkinek

engedelmeskedő, a rabszolgák között is az utolsó. A formátlan kis teste

összehuzódott a gépe mellett a széken; ijedten és buzgón kopogott, ha

munkát kapott; mindenki goromba volt hozzá; Schwarz úr a vérét szokta

színi, akár volt rá ok, akár nem; amikor nem is volt dolga, akkor is

aggódva és fürkészve nézegetett körül, nincs-e valami kifogás ellene;

amikor azután egy félóráig csend volt és sehonnan nem fenyegetett

veszedelem és sehonnan nem jött munka, akkor összetette a kezét az

ölében, megpihent, megnyugodott és engem nézett…

… Regina kisasszony elpirult, elfordította a fejét és én bámúlva néztem

reá. Az irodában én voltam az egyetlen, aki néha egy jó szót szólt

hozzá, aki néha beszélgetett vele, Regina kisasszony ezért kiszolgált

engem, rendben tartotta az asztalomat és cigarettákat töltött nekem…

Tizenkilenc éves voltam akkor, erős, bátor, vad, szép fiu;

leánymosolygásokkal és asszonycsókokkal volt tele a lelkem; nem volt

negyedórám, amikor nőre ne gondoltam volna; három asszonnyal volt dolgom

egyszerre; a vadságomnak, az erőmnek, a győzelmes, szép fiatalságomnak

az állandó mámorában éltem; minden nő érdekelt… De Regina kisasszonyra

sohasem néztem más gondolattal, mint azzal, hogy Regina kisasszony ül a

gép mellett és kopogtat.

Regina kisasszony azonban elpirult… És másnap ismét elpirult… És

harmadnap ismét… És ha egy szabad félórája volt, összetette a kezét az

ölében, forgolódott, zavarodottan izgett-mozgott és végre is oda

fordult, hogy engem nézzen. Szegény, fonnyadt, huszonkilenc éves leány

volt és én tizenkilenc éves, erős, nagy, szép fiu voltam. Szerelmes lett

belém. Tisztelettel, félénken, alázatosan szeretett… Kiszolgált továbbra

is. Én eleinte zavarban voltam, azután megszoktam a dolgot, nyugodtan

olvastam tovább, ha Regina kisasszony nézett, és Regina kisasszony

alázatosan, csendesen, szótlanul szeretett engem.

Egy év múlva megkaptam az anyai örökségemet és otthagytam Kunetz és

Mayert. Bementem az irodába elbúcsúzni. Kunetz kezet fogott velem.

Schwarz úr megveregette a vállamat és biztatott, hogy csak viseljem jól

magamat, jó modorral sokra viheti az ember; a hivatalnokok sok

szerencsét kívántak…

Regina kisasszony ott állott az írógépe mellett; sápadt volt az arca és

sovány, szűk kis vállai meg-megrándultak. Egy zavarodott, alázatos,

kínos mosoly volt az arcán. Odamentem hozzá és megszorítottam a kezét.

– Isten vele, Regina kisasszony, – mondtam neki nagyon melegen.

Remegett a színtelen, vértelen, fakó kis ajka.

– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta reszketve és halkan.

Éreztem, hogy mondanom kell valamit.

– Köszönöm, Regina kisasszony, hogy olyan jó volt hozzám, – mondtam.

Nem tudott válaszolni. A kerek, két barna szeme megtelt könnyel, a

fonnyadt egérarcocskája sírósan eltorzult, hevesen elfordult tőlem,

leült és ráhajolt az írógépre.

Elmentem. Egy negyedóráig folyton rá kellett gondolnom; azután egyéb

dolgokkal foglalkoztam. Eltelt egy év, két év… Néha még eszembe jutott.

Azután egészen megfeledkeztem róla. Elkerültem Budapestről és nagy

harcot vivtam a sikerért.

Nyolc év múlva jöttem vissza. Ekkorra már az apám kibékült velem;

végighegedültem Európát, volt egy rendjelem, ezer forintot kaptam egy

koncertért, az életnek minden szép örömét megkóstoltam már, tapsoltak,

ünnepeltek, szép asszonyok szerettek, az voltam már, amit híres embernek

szokás nevezni… Elmentem egy délelőtt Kunetz és Mayerhez, látogatóba,

hadd lássák, mi lett a praktikánsukból.

Az iroda éppen olyan hihetetlenül mocskos volt, mint nyolc évvel

azelőtt. A rend is ugyanaz volt. Kunetz, akivel a lépcsőn találkoztam,

bevitt a legbelső szobába és egy félóráig beszélgetett velem. Mikor tőle

kijöttem, Schwarz úr fogott meg tíz percre. Ő – mondta – a legbüszkébb

rám; ő megmondta, hogy sokra viszem, jó modorral mindent elérhet az

ember…

Azután kimentem a negyedik szobába, a legpiszkosabba, a sivár

mocskosságu büróba, ahol egy évet töltöttem el. Kezet fogtam egypár

emberrel, azután körülnéztem. És megláttam Regina kisasszonyt, amint ott

állott az írógépe előtt és zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az

arcán.

Nyolc év óta nem gondoltam rá. És most úgy találtam itt, mint ahogyan

nyolc évvel ezelőtt itthagytam: alázatosan, szürkén, fonnyadtan, sovány,

szűk kis vállakkal, amelyek remegtek a felindulástól. Odamentem hozzá.

Nagyon kedves akartam lenni.

– Kedves, jó Regina kisasszony, – mondtam, – nagyon, nagyon örülök, hogy

látom. Hogy van?

– Köszönöm, – mondta – jól…

Nem tudtam egy szót se szólni többet. Megzavarodtam. Olyan ostobának

éreztem a buta kérdésemet és olyan fájdalmas volt, hogy a szegény,

fonnyadt, öreg lány alázatosan azt felelte, hogy köszöni, jól van, hogy

nem tudtam többet szólni.

Regina kisasszony szólalt meg:

– Tegnap… ott voltam… a Déghy úr koncertjén…

– Igazán? És nem bánta meg?

Regina kisasszony áhítatosan és lelkesen válaszolt:

– Nem.

Akkor azután beszélgettünk. Csak az én dolgaimról. Az én életem

eseményeiről. Az övének nincsenek…

Búcsúzás előtt kiderült még, hogy Regina kisasszony összegyüjtött minden

ujsághírt, amelyben rólam volt szó; az arcképem is megvan nála egy képes

lapból… Újra zavarban voltam. Nagyon melegen búcsúztam el tőle.

– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta; azután elfordult és leült.

Mikor kint voltam az utcán, elhatároztam, hogy valami emléket küldök

neki, valami értékes ajándékot; másnap is gondoltam rá; harmadnap is;

negyednapra elfelejtettem; egy hétre rá elutaztam Budapestről.

A következő évben előadták Münchenben az első operámat; két év múlva

megházasodtam; a harmadik évben megszületett az első fiam; a negyedik

évben volt a berlini premiérem, az első, igazi, nagy művészi siker; az

ötödik évben megvettem a villámat és született a második fiam; a hatodik

évben dirigáltam Párisban; a hetedikben született a kis leányom. Idén, a

nagy bécsi siker után hazajöttem, hogy magam dirigáljam a darabomat.

Tegnap a premiéren megláttam egy páholyban Kunetzt. Ma délelőtt elmentem

hozzájuk a büróba.

Minden a régi, a piszok nyolc évvel öregebb, Kunetz elegáns, Schwarz úr

jóindulatu és még mindig sokra tartja a jó modort… És a negyedik

szobában az írógép előtt zavarodott, alázatos, kínos mosollyal Regina

kisasszony.

Fájó megdöbbenést éreztem, amikor megláttam. Alig tudtam hozzá egy-két

jó szót szólni. Mikor elmentem, a kerek barna szemei megteltek könnyel,

az egészen elfonnyadt, leaszott egérarcocskája eltorzult; a szomoru,

gyászos, elszáradt, szegény öreg leány ráhajolt, ráborult az írógépre…

Nyolc évvel ezelőtt így hagytam ott; nyolc év múlva talán megint így

találom. Én azóta jártam, éltem, dolgoztam, verekedtem, győztem, sikert

arattam, vagyont szereztem, engem szerettek és én szerettem; én boldog

házasságban éltem és nekem gyermekeim születtek; én fiatal vagyok, erős

vagyok, diadalmas vagyok, boldog vagyok, férfi vagyok; és ezek alatt a

hosszu, szép, nagy esztendők alatt ő ott ült, örökké ott ült az asztala

mellett, abban a szörnyü, mocskos szobában, soványan, szárazon,

elaszottan, meddőn.

Tudom: én nem tehetek semmiről, én nem vagyok semminek az oka. Mégis

egész nap a bűnösség érzése gyötör… Lelkifurdalásaim vannak… Úgy érzem,

hogy tartozom neki valamivel… Úgy érzem, hogy megcsaltam… Ha rágondolok,

– ma a legviharosabb tapsok között egyszerre csak eszembe jutott –

keserü lesz a szám és eltorzul az arcom.

A harmincnégyéves asszony.

Dobó, aki egész télen semmit se csinált, nyár elején úgy érezte, hogy

pihenésre van szüksége. Fölkerekedett és néhány óriási kofferrel

elutazott Budapestről egy felvidéki fürdőbe. Az első héten nagyon

élvezte azt a csendet, amelyet saját programmja szerint élveznie

kellett, a második héten unatkozott, a harmadik héten el akart utazni.

Ekkor egy napon a szálló előcsarnokában találkozott Gervaynéval, akivel

igen távoli rokonságban, ötödágon való sógorságban volt. Meglepetve

köszönt az asszonynak:

– Kezedet csókolom, hogy kerülsz te ide?

– Szervusz, – mondta az asszony – meg vagy lepetve, ugy-e?

– Igen, mert a naplopást csak magamnál találom természetesnek.

Kimentek a parkba, az asszony nyujtózkodott, magas, erős, izmos és finom

termete acélosan huzódott ki, a férfi egy percre szinte kisebbnek

látszott nála.

– Hát barátom, – mondta – vedd tudomásul, hogy ezúttal én is napot lopni

jöttem ide. Akármennyire meglep is másoknál ez a szándék.

– A szándék meglep, – mondta udvariasan Dobó, – de az eredménynek

örülök.

Az asszony jóindulattal és némi leereszkedéssel mosolygott rá, azután a

kérdezősködésére elmondta, hogyan került ide:

– Tizenkét év óta nem mozdultam ki otthonról. Mióta az uram meghalt.

Dolgoznom kellett. De most már rendben van minden, a birtok, a malom, a

gyár, már tavaly úgy éreztem, hogy megakad a lélekzetem, ha minden

reggel beülök az irodába; és most már nyugodtan is jöhettem; a lányomat

elvittem a nagyanyjához, a fiamat elküldtem Jánosékhoz; én fölkerekedtem

és eljöttem.

Megint nyujtózkodott, diszkréten, óvatosan, de a nyujtózkodása mégis

csupa feszülő erő és hullámzó szépség volt; nagyot lélekzett; a szeme

csillogott.

– Kedves Bandi, – mondta jókedvtől sugárzó arccal és nyájas

leereszkedéssel, – neked fogalmad sincs róla, milyen jó pihenni.

– Marika, ha szabad téged még Marikának szólítani, te vagy a legokosabb

asszony a világon. Hallom, hogy a tőzsdei árjegyzéseket is érted.

– Hisz abból élek, – mondta nevetve az asszony.

Dobó is nevetett, de meg volt zavarodva. Az asszonyt túlságosan szépnek

találta; évek óta úgy gondolt rá, mint egy munkába beleszürkülő és

bánatba belesoványodó özvegyre; és most egy teli, érett, de sugárzóan

friss és hamvasan üde asszonyszépség állt eléje. Zavarodott volt, mert

nem tudta gyorsan elhatározni, hogyan viselkedjék ezzel a váratlanul

elébe állott szépséggel szemben. Előbb ezzel próbálta lehűteni magát:

– Azért vagyok úgy oda tőle, mert három hét óta nem láttam szép

asszonyt.

A zavarodottsága azonban tovább tartott, az asszonyt nagyon szépnek

találta és ekkor elhatározta:

– Udvarolni fogok neki.

Ez az elhatározás megnyugtatta. A következő napokban reggeltől estig

együtt volt az asszonnyal és udvarolt neki. De egészen eredménytelenül.

Az asszony nevetett azokon, amiket neki mondott, néha ki is nevette;

szívesen volt a társaságában, mert jól mulatott vele és jól mulatott

rajta, de arról szó sem volt, hogy az udvarlásnak eredménye lehetne.

Ellenkezőleg: minden nap világosabbá vált, hogy az asszony okosabb,

műveltebb, józanabb és élesebb gondolkozásu a férfinál, az asszony

felsőbbsége egyre biztosabbá vált és akármilyen jól érezték magukat

együtt, – ebédnél, vacsoránál, kirándulásoknál, – Dobót már kezdte

bosszantani az a mulattató szerep, az az egészen másodrangu hely,

amelyre leszorult. És voltak órái, amikor úgy érezte, hogy szerelmes az

asszonyba; bosszúságában egyszer-kétszer már arra gondolt, hogy

elutazik.

Ekkor – két héttel azután, hogy együtt voltak – egy este fölment az

asszony szobájába. Félkilenc elmúlt; a vacsorához akarta lehivni. Bement

a szobába; a szoba sötét volt.

– Marika, – kérdezte, – itt vagy?

A szoba baloldalán ekkor ruhasuhogást hallott.

– Te vagy az, Bandi? – kérdezte az asszony hangja. – Hány óra van?

– Félkilenc elmúlt. Vacsorázni hivlak.

– Istenem, hogy elaludtam.

Dobó újra ruhasuhogást hallott, ezúttal maga mellett. Egy lépést lépett

bele a sötétbe és a kezei ekkor hozzáértek az asszonyhoz. Megdobbant a

szíve a saját merészségétől, de nem tehetett másképpen: fölemelte a

karját és megölelte az asszonyt.

Másnap reggel idegesen járt a parkban, aggódva rugdalta a kavicsokat.

Úgy érezte, hogy boldog; büszke is volt és megelégedett, de félt az

asszonnyal való találkozástól. Mit mondjon neki? Az is probléma, hogy

hogyan köszönjön. Hát még az, hogyan beszéljen, mikor a tegnapi dolgokra

kerül a szó? Talán illenék, hogy meg is kérje?

Ekkor jött az asszony. Nyugodt volt, jókedvü, csendes, biztos és tiszta

pillantásu, az arca sima és fehér, a hangja izgalom és reszketés nélkül

való.

– Szervusz Bandi, – mondta – siessünk reggelizni. Éhes vagyok.

Dobó ijedten és zavarodottan nézett rá; az asszony nem várakozott, míg ő

is megindul, előre sietett, Dobó szégyenkezve és bosszankodva trappolt

utána. Az asszony pompás étvággyal evett, nyugodtan beszélt a

délelőttről, kirándulást tervezgetett délutánra és a pillája sem rezdült

meg és egy percre sem fordította el a fejét és egyetlen egyszer sem

pirult el. Dobó elképpedve nézett rá.

Nem tudta, mit kellene csinálnia. Nem tudta, mit jelent ez a viselkedés.

Nem tudta, mit akar az asszony. Nem tudta lesz-e folytatása a tegnapnak.

Minthogy azonban az asszony nyilvánvalóan nem akart arról beszélni, ami

tegnap történt, ő is hallgatott. Átmérgelődte az egész napot és nem

tudta, mihez fogjon és mit csináljon és mi jön már most.

Este várta az asszonyt, hogy jőjjön vacsorázni. Elmúlt nyolc óra, azután

negyedkilenc és félkilenc. Ekkor egyszerre világosság támadt az agyában.

Fölkiáltott, fölugrott és fölrohant az asszonyhoz.

A szoba sötét volt. De amikor szólni akart, az asszony rátette a szájára

a kezét.

Beszélni nem volt szabad. Ez így lett azután mindennap. Az asszony a

sötét szobában várta; Dobó türelmetlenül és vágyódva rohant hozzá,

minden nap mámorosabbá lett, a találkozásaikban és a csókjaikban

forróság lüktetett, mohó öröm és tomboló vágy; de beszélni nem volt

szabad. Dobó egy délután megfogta az asszony kezét és a szerelmesek

hangján mondott néhány szót, a harmadik szónál fölállott az asszony,

kiszabadította a kezét és otthagyta.

Dobó ebbe is belenyugodott. Eleinte félt tőle, hogy az asszony talán el

akarja magát vétetni vele; azután belenyugodott ebbe az eshetőségbe;

végül kivánatosnak és szépnek találta. Az asszony hallgatása és

tartózkodása pedig nyilván csak egy nagy szemérmesség; annál jobb

feleség lesz belőle.

– Szép asszony, jó asszony, gazdag asszony – mondta – és engem imád.

Őrültül szeret.

Így telt el négy hét. A negyedik hét végén az asszony bejelentette:

– Holnap utazom.

Ezen az estén mindenáron beszélni akart Dobó; de az asszony nem engedte.

A találkozásuk egy lángoló, mohó csóku, őrjöngő búcsúzás volt; de

sötétnek kellett lennie és nem volt szabad szólni.

Másnap délelőtt Dobó bement az asszonyhoz. A szoba közepén kofferek és

skatulyák állottak, a kofferek és a skatulyák között uti ruhában állott

az asszony. Nyugodt volt, vidám és jókedvü, Dobó idegesen, remegve és

bosszankodva várta, mikor lehet a beszélgetésükbe belekapcsolni azt,

amit ő most végre mindenáron ki akart mondani; a beszélgetés azonban

közömbösen folydogált előre, az asszonynak mindig akadt valami dolga,

segítségre is volt néha szüksége, telt az idő, már csak háromnegyed óra

volt hátra, azután csak félóra, azután csak tíz perc. Az asszony

föltette a kalapját, vette a köpenyegét. A tükör elé állott és fátyolt

akart a kalapja elé kötni. És látszott, hogy semmiféle alkalom nem lesz

többé rá, hogy a beszélgetésbe szövődjék bele az estéik, a találkozásaik

és – Dobó annak érezte – a szerelmük ugye.

Dobó fölállott, előre lépett egyet és kétségbeesetten és remegő hangon

mondta:

– Marika… hát így válunk el mi egymástól?

Az asszony válla megrándult; visszafordult a tükörtől; elpirult és

megzavarodott. Nem tudott szólni.

– Haragszol, – kérdezte Dobó gyöngéden – hogy erről beszélek?

Az asszony elfordította a fejét és nagyon halkan mondta:

– Azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy megérted… Hogy én nem akarok erről

beszélni… Hogy nem szabad beszélni.

Dobó most egészen megnyugodott. Az asszony zavarodottsága jól esett

neki. Visszaadta a saját nyugalmát. Úgy érezte, hogy most minden

föltevése megerősödik és bebizonyosodik. Az asszony azért akart

mindvégig hallgatni, mert nem is remélte, nem is álmodta, hogy ő

hajlandó feleségül venni. Most tehát egy nagy meglepetés és egy nagy

diadal jön. Nyugodtan és felsőségesen mosolygott és büszkén, de mégis

szerényen, öntudatosan, de áldozatkész nagy jósággal mondta:

– Marika, gyere hozzám feleségül.

Az asszony fölkapta a fejét, ránézett, jól a szemébe nézett,

gondolkozott, azután elmosolyodott. Ez megint a régi biztos mosolygás

volt, megint a régi nagy nyugalom volt; Dobó érezte, hogyan tünik el a

biztossága; az asszony pedig csendesen és nyugodtan mondta:

– Köszönöm, édes Bandi, nagyon szép tőled, hogy ezt mondod, te nyilván a

legjobbat akarod vele, tőled ez igazán gavalléros dolog, látom, hogy

nagy áldozatkészség is, de köszönöm, én nem megyek hozzád feleségül.

Dobó megint kínos zavarba jött. Látta, hogy az asszony kineveti az ő

nagylelküségét; rút felsülésnek érezte azt, amit diadalnak várt;

elpirult és hebegett:

– Marika… nem értem… nem értelek…

Az asszony nem szólt, felkötötte a fátyolát, megnézte magát a tükörben,

azután megfordult.

– Gyere, – mondta – kísérj át a vasúthoz.

Lementek; a szálló előcsarnokában még utasításokat adott a portásnak az

asszony, borravalókat osztott szét, azután a parkon át megindult az

állomás felé. Dobó megszégyenülten, megsemmisülten, tehetetlenül ment

utána és később mellette.

– Kedves Bandi, – mondta a parkban az asszony – én jobban szerettem

volna, ha az egész dologról nem beszéltünk volna. Szebb lett volna.

Stilusosabb lett volna. Én azt hittem, te megérted, hogy én így

szeretném. De te egy kicsit félreértettél.

Dobó szólni akart, az asszony azonban egy elegáns, kerek, udvarias

mozdulattal elvágta a szavát.

– Te jót akartál, te a legjobb szándékkal csináltad; de félreértettél.

Te azt hitted, én el akarom vétetni magamat veled.

– Nem, nem, – tiltakozott Dobó.

– Hát azt hitted, hogy én azért akarok hallgatni, mert abból, ami

köztünk történt, nem lehet házasság. Így igazán jobb, ha beszélünk; így

kell, hogy egyet-mást megmondjak neked.

Dobó komoran és megtörten hallgatott, az asszony pedig derüsen,

csendesen és nyugodtan beszélt:

– Nézd Bandi, én tizenkét év óta dolgozom. Ez alatt az idő alatt én nem

voltam ember; nem voltam asszony; gép voltam. Reggeltől estig a

gyerekeimre, a birtokra, a gyárra, az adósságokra gondoltam. Most adtam

magamnak hat heti pihenést; innen megyek vissza újra dolgozni. Megint

jön olyan tizenkét év, mint amilyen elmúlt… talán az egész életem olyan

lesz… most harmincnégy éves vagyok… e közé a két idő közé, amelyet én

munkával töltök el, e közé esett ez a hat hét. Én tizenkét év óta nem

töltöttem el egyetlen egy napot se munkátlanul. Most itt sok minden

fölébredt a lelkemben, ami régóta alszik benne. Véletlenül veled

találkoztam… és egyszer véletlenül megöleltél…

Dobó bosszankodva kapta föl a fejét, az asszony azonban nem nézett rá,

maga elé nézett és halkan, de minden zavarodottság és minden

szégyenkezés nélkül mondta tovább:

– Véletlenül megöleltél… És én azután sem huzódtam vissza tőled, mert az

én életemben ez az utolsó öröm. Dolgozni fogok; nemsokára öregasszony

leszek. Te jó voltál hozzám… szerettél is egy kicsit…

Dobó megint tiltakozni akart, de az asszony nem engedte:

– Szerettél egy kicsit… szép napok voltak… átengedtem magamat nekik…

mert… mert…

Dobó ránézett az asszonyra. Az asszony kimondta:

– Mert olyannak képzelhettelek, amilyennek akartalak.

Dobó sértődötten huzta össze homlokát, az asszony békítően mondta:

– Nagyon jónak, nagyon szépnek, nagyon nagynak képzeltelek… Különben nem

tudtam volna… És ezért nem volt szabad nappal beszélni és nem volt

szabad egy szót sem szólni.

Kiértek a parkból. A vasútnál voltak. Dobó összetörve, összeomolva ment

az asszony mellett. Eszébe jutott, hogy ő azt hitte: az asszony imádja

őt. Hogy boldog lesz, ha feleségül mehet hozzá. Keserüen elhuzta a

száját. Megértette, hogy csak eszköze, véletlen tárgya volt egy asszonyi

ősz meleg vágyainak. De hogyan érthette ennyire félre? Úgy szégyelte

magát, hogy szinte fájt.

Jegyet váltott az asszony számára; bementek a pályaudvarra, sétáltak a

sinek mellett. Hallgattak. Messziről már látszott a vonat. Az asszony

ekkor hozzáfordult.

– Én nagyon hálás vagyok irántad, – mondta melegen, a barátságnak a

biztos hangján. – Egy szép hónapot, egy szép emléket köszönök neked. Az

életem utolsó örömét.

Ott volt a vonat.

– Köszönöm, – mondta még az asszony. – Köszönöm, hogy jó voltál hozzám.

Kezet szorított vele, energikus, meleg, baráti kézszorítással.

– Köszönöm, – mondta még egyszer.

Szép volt, erős, karcsu, magas, acélos, vidám és üde. Fölszállt a

vonatra. Elhelyezkedett. Még egyszer leintett. A vonat elindult. Dobó

fanyarul, megcsaltan, kifosztottan és kijátszottan bámult utána.

Vilma.

Dormándy unatkozva sétálgatott befelé az Andrássy-úton. A liget messze

mögötte volt már, a nap melegen sütött, egészen jól érezte volna magát,

csak azt nem tudta, hogy mit csináljon. Unatkozva és lassan kanyargott a

faltól a gyalogjáró széléig és egyszerre eszébe jutott, hogy éhes is

lehet. Még nem volt tizenegy óra; az órájáról egy süteménnyel teli

kirakatra esett a szeme, gondolkozott egy percig, azután benyitott a

cukrászdába.

Leült egy asztalhoz és érezte, hogy ebben a percben csodálatos és

kellemes változáson megy át. Fölemelte a fejét, kiegyenesítette a

derekát, az arcát mintha egy friss és illatos kéz végigsimította volna,

az unalom ráncai egyszerre eltüntek róla, bent a mellében bizsergő,

langyos pezsdülést érzett: egy fiatal leányt, egy kedve szerint való

szép asszonyi lényt látott meg. Karcsu, magas lány volt, tizenhét vagy

legfeljebb tizennyolc éves, feketehaju, a haja a középen kétoldalra volt

elválasztva, de a fülei szabadon voltak; kerek, meleg, lágy, bársonyosan

puha bőrü, mosolygó arcocskája és nagyon-nagyon bizalmas, feketén

sugárzó, hosszupilláju, nagy szemei voltak. Dormándy nevetni tudott

volna a boldog elragadtatástól.

A lány odalépett hozzá és megkérdezte, mit akar. Dormándy mondott neki

valamit. A lány udvariasan és engedelmesen kiszolgálta, azután

visszament a bolt hátsó részébe. Dormándy nyugodtan ült és nem vette le

róla a szemét. A lány járt-kelt, dolgozgatott, beszélgetett és Dormándy

folyton növekedő örömmel és boldog tetszéssel nézegette.

Egyszerre a faliórára esett a pillantása. Tizenkét óra volt. Kelletlenül

és bosszankodva fizetett.

– Itt tudnék ülni – mondta magában – estig. Nincs gyönyörűségesebb és

szebb dolog a világon, mint egy ilyen most kivirágzott asszonyi szépség.

Átkozott berendezkedés, hogy nem állhatok rögtön szóba vele.

Másnap reggel jókedvüen ébredt föl. Programmja volt, tudta, mit fog

csinálni.

– Tizenegy órakor – mondta magában – megyek a kis lányhoz.

Tizenegy órakor beült a cukrászdába és egy óra hosszat nézte a lányt.

Azután megint fizetett és derülten, megelégedetten, boldogan elment.

Két hét múlva egy este megvárta, míg becsukják a cukrászdát. Várt a

szomszéd kávéházban és nézte, mikor kezdik oltogatni a bolt előtt a

lámpákat. Mikor az első lámpa elaludt, akkor kiment az utcára és a bolt

ajtajával szemben sétálgatott. Öt percig várt, akkor kijött a lány.

Hosszu, férfias szabásu kabát volt rajta, a termetét csak sejteni

lehetett benne. Dormándy csak a járásának az eleganciájában és a fejének

a szépségében gyönyörködött. Egyideig mögötte ment, amikor azután a lány

befordult az első mellékutcába, akkor odalépett hozzá.

A lány hirtelen sietni kezdett. Összevont homlokkal és elszánt arccal

nézett maga elé, a fejét hátraszegte, az állát leszorította a kabátja

gallérjára, sietett és hallgatott. Dormándy erőlködött, hogy lépést

tudjon vele tartani, mindenáron el akarta fogni egy pillantását és

idegesen és gyorsan beszélt hozzá. A lány nem nézett rá és nem

válaszolt. Öt percig futottak így egymás mellett; a lány végre hazaért;

be akart fordulni a kapu alá; Dormándy ekkor őszinte ijedelemmel, komoly

megdöbbenéssel és fájdalommal mondta:

– Hát így hagy itt?

A hangja olyan fájdalmas volt, hogy a leány ekkor ránézett, megállt egy

percre és elmosolyodott. Dormándy fölhasználta ezt a másodpercet,

villámgyorsan megfogta a kezét, megszorította, azután a karját hódította

meg, azután megölelte volna a leányt, de a leány ekkor kiszakította

magát a kezei közül és beszaladt a kapu alá.

Dormándy másnap megtudta, hogy Krausz Vilmának hivják; az apja

pénzbeszedő valami betegsegélyző-egyletnél, hatan vannak testvérek, a

leány a legidősebb és olyan szegények, hogy szinte nyomorban vannak.

Ezen az estén már az Andrássy-úton hozzácsatlakozott, bizalmasan és

melegen beszélt hozzá és az első mellékutcában karonfogta. A leány

gömbölyü, meleg karja idegeskedett, makrancoskodott, remegett egy

kicsit, azután csendesen, szeliden és alázatosan belesimult a Dormándy

karjába. Eleinte hallgatott is, azután halkan válaszolgatott. Eleinte

összevonta a szemöldökét, azután mosolygott.

– Te drága, te édes, te meleg gyönyörüség, – mondta neki Dormándy –

boldog vagyok, hogy itt vagy végre, hogy közel vagy hozzám, hogy az én

kis lányom vagy, hogy az enyém leszel.

A lány megreszketett.

– Ne beszéljen így, – válaszolta tördelt és elfojtott hangon.

Dormándy nyolc napig kísérte haza. A kilencedik napon nem ment haza a

lány. És a tizedik nap reggelén is nála maradt. Dormándy ekkor kivett a

számára egy kis lakást, elkísérte a lakásba és elhelyezte benne.

– Ha a ház úrnője megengedi, – mondta – akkor alázatos szolgája

mindennap tiszteletét fogja tenni nála.

A lány nagy, nedves, meghatott szemekkel nézett rá és meg akarta

csókolni a kezét.

– Ugyan, – kiáltotta Dormándy nevetve – mit csinálsz az Isten

szerelmére…

– Letérdepelek maga előtt, – válaszolta halkan a lány.

Dormándy nevetett és megölelte. Mindennap nála volt ettől fogva. Szinte

az egész napját vele töltötte el. A lány úgy imádta, mint egy istent, és

ő boldogan, derülten, megelégedetten élvezte ezt a fiatal lángolást, ezt

az alázatos odaadást, az egész édes forró, szép, boldog fiatal asszonyt.

Három hónap múlva a leány hosszas habozás, nagy gyáva nekikezdések és

bátortalan abbahagyások után azt mondta, hogy egy nagy-nagy kérése van.

– Mi az a nagy kérés? – kérdezte mosolyogva Dormándy.

A leány megint habozott, újra nekiindult és újra riadozott egy kicsit;

végre kimondta:

– Én szeretnék egy cukrászdát…

Dormándy elámult.

– Mit? – kérdezte meglepetve.

A leány vörösre pirulva, zavarodottan, szégyenkezve és dadogva

magyarázta meg, hogy egy kis cukrászboltot szeretne, egy önálló üzletet,

amely egészen az övé volna, egy egészen kicsi üzletet, amelynek ő lenne

a gazdája…

– Hát annyira vágyódol vissza az Andrássy-útra? – kérdezte Dormándy

sértődötten.

A leány könnyes szemmel, izgatottan és hevesen magyarázta, hogy ő nem

ezt akarja. Ő azért akar egy önálló üzletet, hogy a maga ura legyen. Ő

nem szereti azt, hogy pénzt kap… és hogy ennyi pénzbe kerül… Egy üzletet

olyan olcsón lehetne berendezni… És akkor ő megkeresné azt, ami neki

kell… Ő ért az üzlethez… Még meg is gazdagodhatnék…

Dormándy hahotázott.

– Kis lány, – mondta – ne legyenek neked miattam gondjaid… És ha pénz

kell, én majd adok neked annyit, hogy félre is tehetsz belőle.

A lány másnap újra kezdte a dolgot. Hallgatott, azután kért, könyörgött,

megfogta a férfi kezét, nagy, lágy, könyörgő, nedves szemekkel nézett

rá.

– Nem, nem, nem, – kiáltotta Dormándy haragosan – én nem akarom, hogy

két hatosért minden pimasz szemtelenkedhessen veled.

Negyednapra kikönyörögte a lány a beleegyezését. Tíz nap múlva

kibéreltek egy üresen álló üzletet és egy hét múlva készen volt az egész

berendezés. A következő napon reggel hét órakor elindult otthonról a

lány.

– Hová mégy? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.

– Megyek az üzletbe, – válaszolta a lány komolyan.

– És ez így lesz ezentúl mindennap?

– Igen.

Dormándy déltájban elment hozzá. Senki sem volt az üzletben, a lány

egyedül állott a süteményei között.

– Mindig így leszel, majd meglátod! – jósolta Dormándy haragosan. – Nem

lesz vevőd.

A lány nyugodtan és biztosan válaszolta:

– Majd lesz.

– És egy hatosért minden pimasz szemtelenkedhetik veled.

– Nem kell engem félteni, – mondta mosolyogva a lány.

Dormándy meglepetve nézett rá. Újnak találta, másnak, mint eddig,

különösnek, biztosnak, bátornak. A régi alázatossága, zavarodottsága,

kislányossága eltünt, a fejét biztosan és nyugodtan emelte föl, bátran

és felsőbbségesen mosolygott, olyan volt, mint egy nyugodt, idegen szép

asszony, akit még csak most kell majd meghódítani.

Két hónap múlva a lány egy este bejelentette Dormándynak, hogy a jövő

héten kiköltözik a lakásból.

– Miért? Minek? Hová? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.

– Az üzlet mögött van egy kis lakás, – mondta a lány. – Odaköltözöm. Ott

kell lennem az üzlet mellett.

Dormándy káromkodott, de bele kellett nyugodnia ebbe is. A költözés

napján nem ment el a lányhoz, csak másnap este látogatott el az üzletbe.

Két-három vendéget talált bent és a két-három vendéget nagy

meglepetésére egy fehérkötényes, idegen kisasszony szolgálta ki. A bolt

hátsó részében ott volt a lány is; odament az asztalához.

– Tegnap nem akartam terhedre lenni a költözködésnél, – mondotta

Dormándy halkan.

A lány hálásan mosolygott.

– Ki ez a kisasszony? – kérdezte azután Dormándy.

– A testvérem, – válaszolta a leány. – Magam nem birom már az egész

üzletet. Idevettem…

Dormándy megrőkönyödve nézett a fehérkötényes kisasszonyra. A lány

azután otthagyta, mert dolga akadt. Dormándy türelmesen várt. Eltelt

másfél óra, elment az utolsó vendég is, a két lány irogatott,

számolgatott, pénzt olvasott, de a fehérkötényes kisasszony csak nem

akart elmenni.

Dormándy egy szempillantással odakérte a lányt az asztalához.

– Végezz már ezekkel a csacsiságokkal, – mondta, – szeretném megnézni a

lakásodat.

– Nem lehet… A testvérem…

– Hát küldd már haza. Úgyse jön már senki.

– Nem lehet, – mondta halkan a lány. – Velem lakik.

Dormándy elképedve bámult rá; a lány ártatlanul nézett vele

farkasszemet. Dormándy összevonta a homlokát, beleharapott az ajkába, a

lány nyugodtan, tiszta szemmel, meleg és ártatlan tekintettel pillantott

le rá.

– Vilma, – mondta végre haragosan Dormándy – azt jelenti ez, hogy én nem

mehetek ezentúl hozzád?

A leány szeliden válaszolt:

– Hát mondja meg maga, – szólt halkan, – hogy lehetséges-e ez.

Dormándy elvörösödött.

– Így persze nem lehet, – mondta rekedten a méregtől. – De küldd el.

Vagy gyere te hozzám.

– Hogy gondol ilyet, – mondta a leány szeliden. – Hogy gondolhat ilyet…

Dormándy felugrott, fogta a kalapját és elment. Nem köszönt és bevágta

maga után az ajtót. E miatt az ajtóbevágás miatt egy perc múlva

szégyenkezett már, a szégyenkezés gyorsan lecsillapította a dühét;

idegesen rohant előre, csendesen mérgelődött, azután egy furcsa

bánkódást kezdett érezni, végül lassu sétálgatásba fogott és nyugodtan

gondolkozott.

– Most vége van a számomra, – mondta előbb és csendes fájdalmat, gyönge

nyomást érzett a szíve tájékán.

– Magam vagyok az oka, – mondta azután. – Miért voltam szamár!… Miért

eresztettem ki a kezeim közül!…

Ezt a gondolatot ismét szégyenletesnek érezte.

– Hát csak a pénz füzte hozzám? – kérdezte magától. – Nem szeretett?

Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Az egész estéje keserü és dühös

unatkozás volt; késő éjjel ment haza, hánykolódott, hajnalig ébren volt

és azon törte a fejét, szerette-e a leány vagy csak a pénzeért volt jó

és kedves hozzá.

Másnap este megint ott ült a cukrászdában.

– Vilma, – mondta a leánynak halkan – nem szeretsz engem. Sohasem is

szerettél.

A leány könnyes szemmel nézett rá.

– Oh, – sóhajtotta fájdalmasan, – hogy mondhatja ezt. Le tudnék borulni

és a lába porát tudnám megcsókolni.

Dormándy meg volt hatva. Érezte, hogy a leány igazat mond.

– Hát miért nem akarsz akkor hozzám jönni? – kérdezte halkan és lágyan.

– Azért… azért… Amíg én csak egy szegény buta kis lány voltam, addig ezt

lehetett… Addig szabad volt… De most üzletem van… most nem szabad… most

már szégyen volna…

Dormándy bámulva nézett rá. Nem beszélt többet, felállott, kezet fogott

vele és elment.

– Oh én szamár, oh én tökfilkó, – mondta magában. – És én erre nem

gondoltam. És én ezt nem láttam előre. Azelőtt szegény, rongyos kis

leány volt, valamivel több a cselédnél, de sokkal nyomorúságosabb a

cselédnél. Most a pénz védelme alá került, most egy kis tőkéje van, most

a keletkező, a gyülekező, a szorgalmasan kuporgatott vagyon büszkesége

és erkölcse beszél belőle. Most fontos már neki az erkölcs, az erény, a

tisztesség, a jó hír… Most minden öreg családi tradició feltámadt benne…

Behuzta a fejét a gallérjába és ijedten, megrettenve a jóslásának a

végzetes voltától, a fogai között elsziszegve, mondta:

– Most társadalmi állás kell majd neki…

Másnap ismét elment a leányhoz könyörögni. A beszélgetés közben egyszer

a hálát is megemlítette. A leány szeme megint könnybe lábadt.

– Én – mondta reszkető hangon – olyan hálás vagyok magának, hogy az

életemet odaadnám, ha kellene. És mindent visszaadnék, ami itt van…

Dormándy bosszankodva tiltakozott:

– Ne beszélj, kérlek, nem így értettem. Tudod, hogy nem így értem.

Egészen másképpen.

A leány szótlanul csóválta meg a fejét.

Dormándy egy hét múlva fanyarul, szinte az akarata ellenére, szinte nem

is teljes öntudattal mormogta oda neki:

– Hát mit akarsz, feleségül vegyelek?

A leány ajka fájdalmasan elhuzódott, a szeme elborult és a feje

szomoruan lehajlott.

– Én úgyis tudom, hogy az lehetetlen, – mondta suttogva.

– Lehetetlen? Nem is képzeled, milyen kevéssé lehetetlen már, – mondta

Dormándy csufolódva.

Mikor hazament, ezt mondta magában:

– Dormándy Péterné Krausz Vilma…

Elmondta egyszer, azután még egyszer, azután tízszer, azután százszor.

Egész este ezt mondta, megdöbbenve, vonakodva, a saját gyengesége ellen

tiltakozva, hipnotizáltan, kétségbeesetten.

Másnap riadtan pakolt és elutazott. Az úton keservesen gyötrődött,

szomoruan kinlódott, szomjasan és eltikkadtan vágyódott a lány után. Két

napig kibirta, a harmadik napon visszafordult.

Beállított a lányhoz. A lány alázatosan, de boldogan felsugárzó arccal

fogadta.

– Gyere ebből a bódéból, – mondta neki. – Megszerezzük az írásaidat,

azután a feleségem leszel.

Adrienne.

– Hol van Adrienne? – kérdezte Laci.

– A kerten át kiment az országútra. Ott akart benneteket megvárni.

Mindjárt itt lesz.

Két perc múlva futva jött a leány. Megölelte a bátyját, forrón

megcsókolta háromszor, négyszer, tízszer és elfulva mondta:

– Az üvegháznál akartalak fogadni benneteket. Elkéstem.

Laci kifejtette magát a karjaiból.

– Adrienne, – mondta – bemutatom neked Kurcz Pétert.

Kurcz meghajolt; a leány előrelépett és meghajtott fejjel, fölfelé

fordított naiv szemekkel, egy meleg pillantással nyujtotta ki a kezét:

– _Nagyon_ örülök, – mondta – hogy eljött. Laci olyan sokat beszélt

magáról…

Kurcz a cvikkeréhez nyult, kissé zavarodottan mosolygott és meghajtotta

magát. A leány nyugodtan állott előtte és áhitattal, naivul, nagy

szemmel nézett az arcába.

Csend lett.

– Gyere Péter, – szólalt meg Laci – menjünk föl megmosakodni. Azután

majd lejövünk.

Fölmentek, átöltözködtek és egy negyedóra múlva lent voltak a verandán.

Laci beült az apjához és az anyjához és elbeszélte nekik a legutóbbi

élményeit. Kurcz kissé zavarodottan állt meg egy szék mellett és nem

tudta, leüljön-e. Ekkor odalépett hozzá a leány.

– Akarja megnézni a kertet? – kérdezte nagyon kedvesen. – A gazdaságot

is? Érdeklik ezek a dolgok? Kalauzolom. Jó?

– Nagyon hálás volnék érte, – felelte Kurcz.

Lementek. A leány megmutatta a kertet, azután a gazdaságot. Kurcz kissé

feszesen ment mellette, merevebben tartotta magát, mint kellett volna és

érezte, hogy többet mosolyog, mint kellene.

– Hát ez az egész, – mondta a leány. – Nem fog itt nagyon unatkozni?

Négy hét hosszu idő.

Kurcz tiltakozott:

– _Én_ semmiesetre sem fogok unatkozni.

– Nekünk pedig nagy öröm, hogy idejött, – mondta a leány. – Laci annyit

beszélt magáról. Én olyan jól ismerem már magát.

Kurcz nem tudta, mit mondjon. A leány barátságosan és melegen mosolygott

rá. Végre megszólalt:

– Félek, hogy csalódni fognak. Én nagyon kevéssé vagyok mulatságos

társaság.

A leány elkomolyodott.

– Ne higyje, – mondta – hogy mi mulatságosságot várunk magától. Én nem

szeretem a mulatságos fiatalembereket.

Kurcz ismét mosolygott és nem tudott mit mondani. Hallgatva mentek egy

ideig, azután a leány megszólalt:

– Tudja, hogy én már nagyon vártam magát?

– Igazán? Miért?

– Azért, mert Laci nem tudott, vagy nem akart nekem valamit

megmagyarázni. És – ha maga nem haragudna meg érte és ha nem fárasztaná

– magát kérném meg, magyarázza meg nekem.

– Kérem… nagyon szívesen.

– Igazán? Nem haragszik érte?

– De kérem… Parancsoljon…

– Arra akarom megkérni, magyarázza meg nekem, mi a felsőbb matematika.

A férfi elbámulva nézett rá, a leány pedig komolyan és becsületesen

mondta:

– Nézze, én tanultam számtant… algebrát… de a matematika, tudom, egészen

más. Laci azt mondja, hogy minden természettudományos tétel kifejezhető

matematikailag. Ez az, amit nem értek. És hogy a matematika miért egész

különálló tudomány. Hogy nagy matematikai fölfedezések vannak. És nagy

megfejtetlen problémák… És mert Laci azt mondja, hogy maga… geniális

matematikus… hogy ez az erőssége… magától akartam megkérdezni…

A férfi elpirult, a cvikkeréhez nyult, megigazította, beszélni akart,

azután megállott s kételkedve kérdezte:

– És ez igazán érdekli magát?

– _Nagyon_ érdekel, – felelte a leány. – Nagyon érdekel. Soha senki sem

volt, aki megmagyarázhatta volna. Ezek a mi embereink olyan tudatlanok.

Úgy vártam, hogy maga jőjjön… Ha csak nem haragszik, amiért terhelem…

– De kérem, kérem, – felelte Kurcz izgatottan.

– Hát akkor mondja meg.

Lassan mentek előre egy kerti úton. A férfi lelkesen és buzgón kezdett

magyarázni. A leány fölemelt szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal

nézte az ajkát.

Később fölmentek ebédelni. Ebéd alatt keveset beszéltek, a leány néha

fordult csak Kurczhoz nagy figyelemmel, barátsággal és tisztelettel.

Délután egyedül voltak a verandán.

– Még egyet kell nekem megmagyaráznia, – mondta a leány. – Délelőtt

megemlítette a saját kutatásait. Mi a jelentősségük ezeknek a

kutatásoknak?

Kurcz örömmel és buzgón kezdett magyarázni, a leány fölemelt

szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal hallgatta.

Laci a negyedik napon megkérdezte Kurczot:

– Öregem, nem unatkozol nálunk nagyon?

– Dehogy, – felelte Kurcz, – hogy gondolsz ilyet? Pompásan érzem

magamat. Soha ilyen jól nem éreztem magamat. Milyen kedves emberek ezek

a tieid mindnyájan.

– Az apám… ugy-e? Kedves öreg úr. Tudtam, hogy szeretni fogod.

– És az édesanyád! És a testvéred!

– Adrienne?

– Igen. Milyen kedves. És milyen intelligens. Milyen csodálatosan

intelligens. És milyen művelt.

– Művelt?

– Igen. Bámulatos, hogy érti a mesterségemet.

– A tiedet?

– Igen. A matematikát. Hihetetlen, mennyit tud.

– Ah! Dehogy tud. Tőlem hallott néhány szót.

– Ohó fiam, szó sincs róla. Kitünően érti, ha mondom. És nagyon

érdeklődik iránta. Bámulatos, hogy egy ilyen szép fiatal leány ilyen

komoly tud lenni.

– Komoly? Adrienne?

– Igen.

– Hm!

Laci elfordult és nem szólt többet. Hat nap múlva vendégek jöttek egy

délután. Lányok, fiatalemberek, egy huszártiszt is. Délután érkeztek és

még vacsorára is ott maradtak. Vacsora után cigány jött és a fiatalság

asztalbontás után rögtön táncolni kezdett. Adrienne is táncolt. Szépen

és sokat.

Kurcz egy ideig nézte a táncolókat, azután leült az öregekhez, azután

kiült a verandára. Tizenegy óra tájban feljött hozzá Adrienne. Ki volt

pirulva és lihegett. Szótlanul leült Kurcz mellé. Kurcz zavarodottan

fordult feléje és nem tudott szólni.

– Utálatos ugy-e? – kérdezte a leány szelid melankóliával.

– Mi?

– Ez a tánc. Ez az ostoba és dühös ugrálás. Magának nagyon le kell

néznie bennünket.

– Oh dehogy, szó sincs róla.

– De igen. Én ezt nagyon jól megértem. Én is lenézem.

Hallgatott egy kicsit, azután szomoruan sóhajtotta:

– Mit csináljak? Nem vonhatom ki magamat. Ott kell lennem. A háziasszony

vagyok!

Halkan hozzátette még:

– Az ember nem lehet mindig olyan társaságban, amelyet szeret.

Elhallgattak. Hallgatva ültek egy kicsit. A leány azután fölkelt, kezet

nyujtott Kurcznak, melegen megrázta a kezét és naivul, őszintén és

bizalommal nézett a szemébe. Kurcz boldogan és hálásan pillantott rá. A

leány szomoru mosolygással ment vissza a táncolókhoz és hajnalig

táncolt.

Kurcz négy hét múlva elutazott. Laci kikisérte a vasúthoz. Várták a

vonatot és csendesen sétálgattak a sinek előtt. Kurcz rágta az ajkát és

izgatott volt.

– Laci, – mondta végre, – köszönöm neked, hogy meghíttál ide hozzátok.

– Öregem, – felelte Laci, – nekem volt öröm. Nekünk volt élvezet.

– Az én számomra felejthetetlen lesz ez a négy hét. Megismerkedtem a

testvéreddel. Jól megismertem őt.

– Hm!

– Jól megismertem. Ő a legkiválóbb nő, akit én ismerek. A

legintelligensebb és legkomolyabb teremtés.

– Hm!

– Az ismeretsége olyan nyereség, amelyért örökké hálás leszek neked.

Sohasem hittem, hogy van nő, szép, fiatal, gazdag leány, akiben ennyi

érdeklődés és szeretet van komoly dolgok iránt.

– Hm!

Kurcz egyre lelkesebben, egészen mámorosan magasztalta a leányt. Laci

kényelmetlenül feszengett, idegesen hümmögött, végre bosszankodva

kérdezte:

– Édes, jó öregem, bizonyos az, hogy te csakugyan megismerted Adriennet?

– Igen.

– Alaposan?

– Igen.

– Nézd csak, bizonyos az, hogy ő csakugyan olyan komolyan érdeklődik a

matematika iránt?

– Hogyne. Bizonyos, hiszen…

– Nézd csak, kedves, jó öregem, ezek a lányok furcsa teremtések.

Adrienne meg éppen nagyon furcsa.

– Hogy? Hogy érted ezt?

– Látod, Adrienne a huszártiszteknél éppen úgy érdeklődik a lovak iránt

és az akadályversenyek iránt, mint…

Kurcz meghökkent, gondolkozott, azután komolyan mondta:

– Igen. Hiszen ő elbeszélte nekem. Érdeklődik… Udvariasságból… Senkit

nem akar megbántani…

– Dehogy! – kiáltotta Laci haragosan. – Mindenkit el akar kábítani. Az

írókkal, akik Budapesten hozzánk járnak, éppen így beszél irodalomról és

a festőkkel képekről… És semmihez sem ért igazában… És semmi iránt nem

érdeklődik őszintén…

Kurcz elsápadva nézett rá, gondolkozott, azután kissé földerült és

nyugodtan mondta:

– Azt hiszem, te tévedsz az ő megitélésében. Rendes jelenség, hogy éppen

testvérek nem értik egymást… Ő tudja ezt különben rólad… És különben

előre is meghivott, hogy ősszel, ha Budapesten lesztek, gyakran menjek

hozzátok…

Laci elcsüggedve nézett maga elé és megvakargatta a fejét.

– Hát jól van, öregem, – mondta azután csendesen. – Csak vigyázz azért.

A nők nagyon furcsa teremtések.

– De a testvéred egészen más, mint a többi nő, – felelte Kurcz

bizalommal.

A vonat jött, elbúcsúztak egymástól és Laci hazament. Megkereste a

testvérét.

– Adrienne, – mondta neki dühösen – én kikérem magamnak, hogy a

barátomat bolonddá tartsd. Mindenki mással csinálhatsz, amit akarsz; ezt

az egyet hagyd ki…

– Mit beszélsz te? – kérdezte a leány bámulva. – Kit tartok én bolonddá?

– Pétert. Minek hazudtad neki, hogy érdeklődöl a matematika iránt és az

ő munkái iránt?

– Én nem hazudtam – felelte a leány halkan, de energikusan.

– Nem? Úgy? Hát talán…

– Igenis, én érdeklődöm a matematika iránt és az ő munkái iránt. Nem

magad mondtad, hogy a leggeniálisabb ember, akit ismersz? Hogy egy-két

év múlva világhírü lesz? Azt hiszem, most még ezt is le fogod tagadni.

Laci azt akarta válaszolni, hogy nem erről van szó, a leány azonban

halkan és méltatlankodva mondta:

– Miért ne érdeklődném hát iránta?… Én kérem ki magamnak, hogy velem

máskor ily hangon beszélj.

Megfordult és elment.

Tél elején Kurcz megvallotta Lacinak, hogy szerelmes a testvérébe. Laci

sajnálkozva és zavarodottan fordult el.

– Öregem, – mondta azután, – nézd, én egészen őszinte vagyok hozzád: nem

érdemli meg Adrienne, hogy te szeresd.

– Nem? Miért? Hogy mondhatod ezt?

– Léha.

– Léha!… Istenem, hogy félreismered.

– Kacér!

– Kacér?!… A legkomolyabb leány, akit ismerek.

– Sok pénz kell neki. Nagy vagyont akar.

– Laci, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a legigénytelenebb és legegyszerübb

nő a világon.

Laci lemondóan sóhajtott és nem beszélt többet. Délután fölkereste

testvérét.

– Adrienne, – mondta neki komolyan, – ne folytasd ezt a dolgot Péterrel.

– Micsoda dolgot!

– Ne háborodj most föl. Hiába háborodnál föl. Ha tovább folytatod ezt a

dolgot… tovább bolondítod és tovább kacérkodol vele, becsületszavamra

kijelentem, hogy leleplezlek és megmondom neki, hogy félig-meddig el

vagy már jegyezve Harissal.

A leány nem válaszolt. Másnap eljött hozzájuk Kurcz. Behivta a

szobájába. Leültette. Komoly volt és megilletődött.

– Ugy-e, – mondta halkan, – maga jó barátom?

– Igen, igen, – felelte Kurcz nyomatékosan.

– Én a legjobb barátomnak tartom. Most a tanácsára van szükségem.

Kurcz hűségesen és odaadással nézett rá, a leány lesütötte a szemét és

halkan és remegő hangon mondta:

– Engem megkért Haris György. Az egész családom azt akarja, hogy

hozzámenjek. A papa és a mama boldogok. Azt mondják, oktalanság volna

hozzá nem mennem. Lelkiismeretlenség volna várni egy bizonytalan jövőre.

Felnézett, azután lesütötte a szemét.

– Magának mi a véleménye? Hozzámenjek?

Kurcznak remegett az ajka, a szeme elhomályosodott; azután felállott és

hősies erőfeszítéssel mondta:

– Igen. Magának nem szabad várnia egy bizonytalan jövőre.

A leány is fölállott, odanyujtotta a kezét. Kurcz megcsókolta a kezét. A

leány fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel szomoruan és

lemondóan nézett a szemébe, egy hosszu búcsúpillantást vetett rá, azután

kiment.

Az esküvőjén, mielőtt a templomba mentek volna, észrevette a násznép

között Kurczot, aki elbusulva és ügyetlenül ténfergett szobáról-szobára,

és végül szomoruan beállt egy ablaknyilásba. Odasurrant hozzá.

– Idejöttem, – mondta halkan. – Talán nem lesz már alkalmam kezet

szorítani magával.

Kurcz bánatosan és megindultan nézett rá. A leány még halkabban mondta:

– Ugy-e, jó barátom marad ezentúl is?

Kurcz ellágyulva bólintott.

– Maradjon jó barátom, – mondta a leány. Azután egészen halkan suttogta:

– Az ember nem teheti mindig azt, amit a szíve szerint tenne…

Kurcz fellángolva akart mondani valamit, a leány azonban kezet nyujtott

neki, fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel, lágyan, bánatosan

és búcsúzóan pillantott rá, azután hirtelen visszavonta a kezét és

elsietett.

Kurcz elérzékenyülve pillantott utána. Pár perc múlva odajött hozzá

Laci.

– Ne busulj, öregem, – mondta neki gyöngéden, – hidd el, hogy nem sokat

veszítettél.

– Én mindent elveszítettem, – felelte halkan Kurcz. – De nem busulok.

– Nem busulsz? Annak örülök. Miért?

– Mert most már biztosan tudom, hogy a szíve szerint ő idegen ettől az

egész esküvőtől.

– Hogy mondhatsz ilyent? Honnan tudod ezt?

– Tőle magától. Ő maga mondta.

– Mikor?

– Öt perccel ezelőtt.

Laci ki akart törni, de Kurcz elérzékenyülten és boldogan mosolygott;

erre ő is elhallgatott.

Félóra múlva indultak a templomba. Laci levezette a lépcsőn a testvérét.

A lépcső előtt, a gyalogjáró két oldalán, nagy tömeg ember állott. A

leány madonna-arccal ment el közöttük és szeliden ült be a kocsiba.

– Adrienne, – sugta neki Laci a kocsiban, – utállak…

– Miért, Laci? – kérdezte szeliden.

– Mert még most sem hagyod Pétert. Már eléggé tisztel… A szalónod dísze

lesz… Mit akarsz még tőle? Nem szégyelled magadat: a menyasszonyi

ruhádban odamenni hozzá és hazudni neki… Hány embert csalsz meg így? Már

meg van állapítva a híred… Már elhitetted egy csomó okos emberrel, hogy

te is okos vagy… Minek csalsz még mindig? Nem érzed, hogy a legrútabb

kokettéria, amit művelsz? Le tudnálak köpni itt a fehér ruhádban és a

mirtuszkoszoruddal, úgy utállak…

Adrienne hallgatott. Azután odafordult a bátyjához.

– Boldogtalan most talán? – kérdezte halkan. – Elszomorítottam talán

azzal, amit mondtam neki?

– Azt nem, – felelte Laci zavarodottan.

– Nem boldogtalan?

– Nem…

– Hanem?

Laci nem tudott válaszolni.

– Hanem? – sürgette a leány a választ.

– Boldog, – felelte Laci kétségbeesve.

– Akkor mit akarsz! – mondta a leány egyszerüen.

Elfordult és madonna-arccal pillantott ki az utcára, ahol a járó-kelők

megfordultak a kocsi után.

Az ősanya.

A Sorbonne folyosói tele voltak hadonászó, lármázó, üvöltő diákokkal. A

republikánusok és szociálisták ekkor már többségre jutottak, de egy-egy

klerikális és nacionalista csapat még mindig tüntetett valamelyik

sarkon, be-berohant egy-egy terembe, lehurrogott egy-egy professzort,

meg-megvert egy-egy republikánus diákot. Nekünk idegeneknek nem volt

tanácsos a harcba beleszólnunk; mi néztünk és hallgattunk.

Egy republikánus őrszem a baloldali bejárat felől nacionalista

orvtámadást jelzett. Az üvöltés erre a jelentésre még bőszültebb lett,

az öklök a levegőbe emelkedtek és két-háromszáz piros arcu, ordító diák

rohant el előttem balfelé. A menet végén száguldott Meynot, André

Meynot, akivel néhány jogi előadást hallgattam már együtt. A nyakkendője

ki volt bomolva és messze lobogott mögötte; fakó haja vizesen,

csapzottan hullott le a homlokára; szürke arca tüzes piros lett. Vékony

karjaival szélesen hadonászott és tébolyodottan üvöltötte:

– Ki velük! Ki kell verni őket! Éljen a köztársaság!

Amikor előttem elrohant, megcsuszott. Megingott és bizonyosan

végigvágódott volna a folyosó kövein, ha oda nem ugrom hozzá és meg nem

kapom. Gyorsan talpra állott, megnézett, jól megnézett, azután szó

nélkül, egy köszönő hang nélkül vágtatott tovább.

A csata a baloldali bejáratnál három percig tartott. A negyedik percben

már ujjongva jöttek vissza a győzelmes republikánusok és rázendítettek a

Carmagnolera. Nekik már a Marseillaise sem volt elég köztársasági. Az

éneklők utolsó soraiban jött Meynot. A nyakkendője még elveszettebben

libegett utána, az arca még pirosabb volt, fürdött a verejtékben és

mámorosan üvöltötte a Carmagnolet. Az arca jobbfelén, a sovány

pofacsontján egy szép kék folt ülepedett meg. Oda egy ökölcsapást kapott

a republikánus vitéz.

A Carmagnolet elénekelték négyszer-ötször; végre elfáradtak; a

köztársaság egyelőre amúgyis meg volt mentve; lassankint elhalkult,

zümmögő morajjá lett az üvöltés; a fiatal republikánusok oszladozni

kezdtek; ekkor odalépett hozzám Meynot, fölemelte a kezét és egy nagy

mozdulattal felém nyujtotta. Kezet fogtam vele. Meynot megrázta a

kezemet; azután megrázta még egyszer; és még egyszer; azután halkan,

egyszerűen és fenségesen mondotta:

– Köszönöm.

Karon fogott.

– Hol ebédel? – kérdezte.

– Rue Banville.

– Én is oda megyek.

Együtt ebédeltünk és barátok lettünk. Meynot kedves fiu volt, jó fiu

volt, lelkes fiu volt. Ivott egy kicsit és a jövőjéről beszélt.

Politikus akart lenni.

– Órákat elállok – mondta – a Gambetta vagy a Danton szobra előtt.

Istenem, ha ma olyan időket élnénk! Istenem, ha én úgy uralkodhatnám

százezer ember és millió ember lelkén.

Összehuzta a homlokát.

– A családom – mondta – azt akarja, hogy jegyző legyek vagy hivatalnok.

Nem értenek engem. Én más vagyok, mint ők. Én sohasem leszek szürke

ember, mint ők, én nem tudom az ő porban csúszó életüket leélni.

Vigasztaltam, biztattam, bátorítottam. Megszeretett és másnap megint

eljött ebédelni; és ettől fogva minden nap velem ebédelt. Egy napon

szomoru arccal jelent meg.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Némi habozás után bevallotta:

– A demokratikus liga holnapi népgyűlésére egy diákszónokot is kértek. A

fiúk azt akarták, hogy én beszéljek. De Saussay fog beszélni.

– Miért?

– Mert én visszautasítottam.

– De miért?

Nem akarta megmondani. Csak. Csak úgy. Ő csak visszautasította.

– De miért? – kérdeztem. – Hát miért?

Végre bevallotta. Körülnézett, odahajolt hozzám és ijedt arccal

suttogta:

– Én nem mertem vállalni.

Még jobban odahajolt hozzám és egészen halkan sugta:

– Félek. Nem merek kiállni az emelvényre. Félek.

Egészen belesápadt ebbe a vallomásba. Ijedten néztem rá. Sajnáltam.

– De öregem, – mondtam neki, – hát hogy akarsz te így politikus lenni?

Nem kell félni. Nem szabad félni. Az ember beszél.

Lehajtotta a fejét.

– Könnyü ezt mondani, – sugta szomoruan. – De mikor az ember érzi, hogy

megszédül, nem lát, nem hall, egyszerre összeszorul a torka, görcsöt kap

a szíve.

Egészen az asztalra hajolt.

– A végén így mégis csak jegyző leszek, – suttogta rá fájdalmasan az

abroszra.

Nagyon sajnáltam. Szomoru voltam, amikor elváltam tőle és két hónapig,

amikor mindig alkalma lett volna beszélni, amikor sóvárogva nézett a

tribünre és rémülten pattant vissza, ha egy-egy „halljuk Meynot-t“

fölhangzott, mindig vele éreztem a nagy fájdalmát.

Három hónap múlva egy délelőtt szemközt jött velem a Sorbonne

folyosóján. Tüzelt az arca és ragyogott a szeme.

– Gyere velem, – mondta.

Karon fogott és elindultunk. Kimentünk a Pantheon felé, onnan le a

Szajnához. Vártam, hogy beszéljen. A karomban remegett a karja; de nem

szólt. Hallgatva mentünk előre. Kiértünk a Danton-szoborhoz. A szobor

előtt megállott; eleresztette a karomat, szembe fordult velem, azután

elfordult tőlem a szobor felé, azután újra visszanézett rám.

– Mit mondanál, – szólt akadozó, izgatott, rekedt hangon, – ha

megtudnád, hogy _ez_ volt a dédapám?

Ijedten néztem a szoborra, azután ijedten néztem rá. Újra odalépett

hozzám, karon fogott és elindult.

– Borzasztóan nagy dolog, gyönyörü dolog, fejedelmi dolog történt, –

mondta rekedten.

– Mi? Mi történt?

Odaszorította a karomat magához és mámorosan sugta:

– Azt hiszem, a dédanyám Dantonnal megcsalta a dédapámat… azt az embert,

akit a dédapámnak hínak…

Nevetni kezdtem.

– Ne nevess, – mondta türelmetlenül és lelkesen. – Ne nevess, ez nagy és

szép és kábítóan nagyszerü dolog. Ez engem új emberré tesz. Ez engem

megvált. Ez engem fölemel. Ez nekem szárnyakat ad. Most tudom már, mi

volt az, ami megbénított, ami földre tepert: az a tudat, az a hit, az a

tévedés, hogy az ereimben szürke poremberek, hivatalnokok vére folyik.

Tudod te, mit jelent ez: tíz generáció fölfelé csupa kishivatalnok?… Már

második Henrik idejében írnok volt egy Meynot a királyi törvényszéken.

És azóta mind, mind kishivatalnokok. Ha megpezsdült a vérem, ha zugni

kezdett a vérem, ha éreztem, hogy valami nagyot kell tennem, hogy valami

nagyra vagyok hivatott, rögtön eszembe jutott: tíz generáció

kishivatalnok. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. De most más lesz.

Most vége a gyávaságnak. Most zivatar is merek már lenni. Az én ősapáim

nem voltak kishivatalnokok. Az én dédapám _ez_ volt.

Az arca ragyogott, a szeme sugárzott, kinyujtotta kezét és rámutatott a

szoborra.

– Hát mi történt? – kérdeztem végre meglepetve. – Mi derült ki? Kiről? A

dédanyád…

Megszorította a karomat:

– Danton volt a szeretője, – mondta mámorosan. – Danton! Danton! Danton!

Nagynehezen rávettem, hogy magyarázza meg.

– Hát hallgass ide, – mondta sugárzó arccal. – Az én nagyapám, Jean

Baptiste Meynot, született 1791 augusztus nyolcadikán. Született

állítólagos apjának Rue de la Chaussée d’Antin-beli lakásán. Igen, de

állítólagos apja, Louis Camille Meynot a születés idején nem volt

Párisban. Hónapok óta nem volt. Kilenc hónapja nem volt. A királyi

udvartartás hivatalnoka volt, az állásánál fogva rojalista, már 1790

novemberében menekülnie kellett, valószínüleg a hercegek valamelyikével

menekült, mert később ott szerepel valahogyan a coblenzi udvartartásban.

Ő tehát nem volt az apa. A felesége talán elhitette vele; az asszonyok

ügyesek; kivágta magát valahogyan, de ő nem volt az apa. Ki volt hát?…

Kutattam a családi papirok között. A szomszéd házban lakott Danton.

Akkor kezdett ragyogni. Akkor kezdett vezér lenni, úr lenni az egész

ország fölött. A családot ismerte. Gyakran érintkezett velük.

Följegyzések vannak róla, hogy a dédanyám már lánykorában nagyon

tetszett neki; de nem adták hozzá, mert a leány apja is hivatalnok volt

és lenézte – lenézte! – Dantont. Mikor a nagyapám állítólagos apja

szökni volt kénytelen Párisból, a fiatal asszony egyedül maradt. És a

szomszéd házban ott volt ez a félisten! Ha más bizonyíték nem volna, ez

is elég lenne. De van más is. Dantonnak egy levele, egy szerelmes

levele, egy szerelmes levele, barátom, egy szerelmes levele…

Mámoros volt; tombolt; villámló szemmel nézett föl a szoborra,

összekulcsolta a két kezét és kinyujtotta feléje, mintha imádkoznék

hozzá.

– Danton! Danton! – suttogta boldogan és részegen.

Elhuztam a szobor elől. Visszaindultunk a Sorbonne felé. Meynot hosszu,

nagy lélegzeteket vett; teleszítta a tüdejét levegővel, kidomborította a

mellét és megfeszítette a karjait. Boldog volt.

A Sorbonne folyosóin lármázva szaladozott néhány fiu. Egy üres terembe

rögtönzött gyűlésre hivták össze a diákokat. Bementünk mi is. A

tolongásban elszakadtam Meynot-tól, beültem egy padba és vártam, mi

történik. Egy hosszúszakállu diák megnyitotta a gyűlést és elmondta,

miről van szó. A nacionalisták ma este népgyűlést tartanak; meghivták rá

a republikánus diákokat is; most az a kérdés, elmenjenek-e tehát. Nem

jobb-e kikerülni egy céltalan összecsapást, egy oktalan verekedést…

Kis csend támadt; azután egyszerre egy nyurga alak lépett föl a

katedrára. Dobbantott a lábával, fölemelte a karját, egy éles hanggal,

egy harsogó megszólítással betöltötte a termet és beszélni kezdett.

Meynot volt. Tüzesen, harciasan, vad lelkesedéssel beszélt. El kell

menni arra a gyűlésre. Nem szabad megijedni. Nem szabad gyávának lenni.

Ott kell lenni a harctéren és sem a szótól, sem az ököltől nem kell

megriadni. A jakobinus ősök szelleme ihlesse meg a jakobinus ősök

unokáit…

Mámoros tapsvihar. Meynot piros arccal száll le a pódiumról, fogadja a

gratulációkat és a gyűlés egyhangulag határozza el, hogy ott lesz a

harctéren.

A népgyűlésre nem mentem el. Idegennek jó volt távolmaradni az ilyen

helyekről. De másnap hallottam, mi történt. Kétszáz diák bevonult az

óriási terembe kétezer ellenfél közé. Meynot az élen. Meghallgattak két

nacionalista szónoklatot, amely az ő megtérítésükre volt szánva; azután

Meynot kért szót. Fölment a pódiumra és megmagyarázta, hogy mi az ő

szemükben a francia nemzeti tradició. Megmagyarázta, hogy a forradalom

szelleme a legbecsesebb öröksége a francia nemzetnek. Dantonra kell

visszanézni. Az arisztokrácia az ellenség! A klerikálizmus az ellenség!…

A tömeg ekkor már haragosan zúgott; közbeszóltak; Meynot-t szidalmazták;

a diákokat szorongatták, egy-egy oldalbaütés jött előbb, azután egy

pofon csattant el; Meynot ekkor méltatlankodva hagyta abba a

fejtegetéseit, kijelentette, hogy ha a szólás jogát és a vendégjogot nem

respektálják, ő akkor barátaival távozik, kéri, ne szentségtelenítsék

meg legalább egy bizalommal jött kisebbség megtámadásával a francia

lovagiasság legszebb tradicióit…

És távozott. Baj nélkül. Nem bántották őket. Meynot ekkor nagy ember

lett, ifjusági vezér lett, népgyűlésekre járt, ritkábban jött el hozzám

és igérte, hogy mihelyt lehet, képviselő lesz.

Három hónap telt el. Tavaszodott. Egy világos, meleg estén elmentem egy

népgyűlésre, mert a szónokok nevei között ott láttam a Meynot-ét is. A

második beszéd lett volna az övé. Helyette azonban az elnök szólalt meg:

– Meynot polgártárs betegsége miatt nem jöhetett el. Az egyetemi

hallgatók nevében így Caillou polgártárs fog beszélni.

Nagynehezen átfurakodtam a tömegen, kijutottam az utcára és elindultam a

lakása felé. Bevezettek a szobájába. A diványon feküdt; fakó arccal,

fáradt, gyűrüs szemmel, bágyadtan nézett a levegőbe.

– Öregem, – mondtam, – eljöttem hozzád. A Concorde-teremben hallottam,

hogy beteg vagy. Mi bajod?

Nem válaszolt.

– Öregem, – mondtam gyöngéden, – hát mi bajod?

Elfordította a fejét.

– Bocsáss meg, – mondtam, – nem gondoltam, hogy terhedre vagyok. Inkább

megyek.

– Maradj.

Leültem egy székre.

– Csak egy percig maradok, – mondtam. – Megnyugtatást akartam, hogy

nincs semmi nagy bajod. Most már akár mehetek is.

– De nagy bajom van, – válaszolta halkan.

– Nagy bajod! Istenem, ha az ember ágyba se fekszik, nincs valami

veszedelmes baja. Az egész baj, hogy egyszer nem beszéltél.

Elhuzta a száját, mintha görcse lenne.

– Sohasem fogok én többet beszélni, – mondta a fogai között.

– Miért! Ugyan!

Hallgatott. Azután lassan és fáradtan odafordította a fejét:

– Úgyis elmondtam volna neked, – mondta halkan.

– Hát mondd el. Mi az?

Megint hallgatott. Azután megint halkan szólalt meg:

– Az egész dolog nem igaz.

– Mi?

– Az. Az egész. Danton.

Meghökkenve néztem rá. Nem mertem többet kérdezni. Hallgattunk. Azután ő

szólalt meg és fáradtan és halkan mondta:

– Tegnap összevesztem az apámmal. Azt akarta, hogy hivatalba menjek.

Megmondtam neki. A Danton-vér! Elbámult. Megmagyaráztam. Kinevetett. Mit

kutatok, mondta, régi papirok között, anélkül, hogy neki szólnék. A

dédapám, a dédapám nem is szökött 1791 novemberében. Van még egy csomó

írás. Itt lappangott Párisban még egy félévig. A szerelmes levél nem is

a dédanyámnak szólott. Úgy kaptuk. Azt is tudják, kinek szólott. Egy

posztókereskedő feleségének. És egy nagybátyámnál megvan a dédapám, a…

dédapám arcképe. Szakasztott olyan vagyok.

Elhallgatott és a levegőbe nézett. Nem mertem szólni.

– Mit csináljak most? – kérdezte.

– Mit csinálj! De szamár kérdés. Azt, amit eddig. Most már kiderült,

hogy pompás szónok vagy. Azon nem változtat semmi.

Kínosan nevetett.

– Nem? Azt hiszed?… Soha többet nem merek én tíz ember előtt beszélni.

Érzem. Tudom, hogy nem tudok. Soha többé.

Hallgattunk. Fölálltam és menni készültem. Adtam a vidámat.

– Öreg fiu, – mondtam, – ez csacsiság. Két nap alatt kihevered.

– Soha. Hivatalnok leszek.

– Ugyan, micsoda beszéd ez. Egy embernek a sorsát így döntse el az, hogy

a dédanyja nem csalta meg a férjét, – mondtam nevetve.

Rám nézett.

– A dédanyám! – szólt megvetően.

Megcsikorgatta a fogát.

– A bestia! A piszkos tehén! – mondta sziszegve és befordult a fal felé

és eltakarta a fejét.

A mama.

Lovász későn jött, gyorsan bemutatkozott egy ismeretlen fiatal hölgynek

és egy ismeretlen fiatalembernek, azután leült Zádor Anna mellé és

nemsokára belefogott egy kedves kis történetnek az előadásába. A

történet hősnője Gyémánt Lenke volt, az ellenprimadonna, a hőse pedig

egy tapasztalatlan vidéki fiatalember, aki egy napon mit sem sejtve

benyitott a nagy művésznő hálószobájába.

Mire Lovász ideért, a társaság gyanus mozgolódásba fogott körülötte,

Zádor Anna felállott és vérvörös arccal mondta:

– Jöjjön csak… magával sürgős beszédem van.

Lovász fölállott. Az asszony előre ment. Ő követte. Átmentek egy szobán.

Két szobán… nem álltak meg a lakás végéig. Az asszony itt visszafordult.

– Meg van maga őrülve? – kérdezte suttogva.

– Miért? – mondta Lovász ártatlanul.

– Micsoda történetet akart maga elbeszélni?

– Egy kitünő történetet… A Gyémánt Lenke hálószobája…

– Csendesebben!… Hallgasson!… Hogy mer itt hálószobáról beszélni?

Lovász meghökkenve bámult az asszonyra, az asszony pedig erős

meggyőződéssel mondta:

– Maga meg van őrülve.

Lovász méltatlankodni akart, azután meggondolta a dolgot. Az asszonyokat

nem lehet kiismerni. Erre most rájött az erkölcs… Megadással hajtotta le

a fejét.

– Ahogy parancsolja, – szólt engedelmesen. – Meg vagyok őrülve.

Zádor Anna szikrázó tekintettel nézett még rá egy kicsit; a szép barna

szemében azután a rendes, csendes jósága és jókedve kezdett világítani,

a haragos pirosság eltünt a szeme alól és a tejfehér, puha szép arcán, a

lágyvonalu, meleg szája körül egy csillogó mosolygás jelent meg. Lovász

megadóan állott és mozdulatlanul, engedelmesen nézett vele szembe.

– Nem is kérdezi, miért?

– Nem, – felelte Lovász. Ha maga azt mondja, hogy meg vagyok őrülve, hát

meg vagyok őrülve.

Az asszony nevetett.

– Boldogtalan ember, – mondta – nem beszélt magával Miklós?

– Nem.

– Szegény fiu, hisz akkor maga ártatlan… Miklóst kértem meg, beszéljen

mindenkivel, aki hozzám jár, mondja meg tapintatosan, hogy… megjött a

lányom… Maga nem tudta?

– Azt sem tudtam, hogy lánya van.

– Van. És milyen szép. És milyen kedves. És milyen okos.

– Nyilván az a fiatal hölgy, akinek bemutatkoztam.

– Az. Ugy-e milyen szép?

– Igen, – felelte sietve Lovász.

– Fölhozattam a nagybátyjától, mert férjhez akarom adni. Tizennyolc éves

már.

Lovász megnézte az asszonyt.

– Sok szerencsét! – mondta. – Ezt a szent szándékot nyilván siker

koronázza majd. Ámbár magát _nem_ anyósnak kívánja az ember…

Az asszony fölemelte a kezét.

– Csend! – mondta szigoruan. – Ez a hang tilos. Ezen a hangon nem szabad

nálam ezentúl beszélni. Miklós megmondta mindenkinek. Aki így beszél,

azt kidobom. Érti?

– Igen, – felelte Lovász engedelmesen és sóhajtva. – Lesz is itt olyan

unalom…

– Akinek nem tetszik, az elmehet. Nem is ilyen emberek kellenek nekem,

mint maga, hanem tisztességes, komoly fiatalemberek, akik házasodni

akarnak…

– Az a fiatal úr, akinek bemutatkoztam, netalán?…

– Igenis. És ne csúfolódjék rajta. És viselkedjék tisztességesen vele.

És általában viselkedjék tisztességesen.

Lovász mindent megigért. Visszamentek a társasághoz. Lovászt egy-két

kárörvendő vigyorgás fogadta, az egész társaság figyelemmel várta,

hogyan intéződik el a kínos ügyecske, Zádor Anna azonban olyan

magasztosan és annyi tiszta fenséggel kezdett az időjárásról, majd a

lakásdrágaságról beszélni, hogy az érdeklődés gyorsan véget ért és

tisztességes, csendes unalom terjeszkedett el a társaság fölött.

Lovász diszkrét érdeklődéssel fordult az ismeretlen fiatal hölgy felé.

Az ismeretlen fiatal hölgy egy sarokban ült; az ismeretlen – a

tisztességes és házasulandó – fiatalember ült mellette és sok

igyekezettel mulattatta. A fiatal hölgy azonban szemmelláthatólag nagyon

unatkozott.

Lovász rögtön elhatározta, hogy jóváteszi az előbbi hibáját és legalább

szórakoztatja kissé a fiatal hölgyet. Az elhatározást azonnal követte a

tett. Fölállott, odament az unatkozó fiatal párhoz és két perc múlva

élénk beszélgetésbe merült a fiatal hölggyel.

Az ismeretlen fiatalember öt perc múlva otthagyta őket. Rögtön a

távozása után fölhangzott a Zádor Anna hangja:

– Zsuzsó!

A leány rámosolygott Lovászra és odament az anyjához.

– Milyen kedves, – gondolta Lovász. – És milyen kedves neve van. Zsuzsó.

Zsuzsika…

Meg volt elégedve magával. Ekkor azonban a Zádor Anna villámló

pillantásával találkozott a tekintete és megint rossz sejtelmei

támadtak. Az asszony frissítőkért küldte ki a leányt, azután fölkelt a

helyéről és odament Lovászhoz.

– Mit művel maga? – kérdezte tőle sziszegve.

– Mit? – kérdezte Lovász ártatlanul.

– Elriasztja Zsuzsó mellől az embereket. Az egyetlen embert, aki el is

veheti…

Lovász ekkor dühbe jött. Fölállott, odahajolt az asszonyhoz és halkan és

kihivóan felelte neki:

– Ki mondja azt, hogy én nem vehetem el?

Az asszony elbámulva nézett rá. Lovász pedig gőgösen és diadalmasan

folytatta:

– Annyit csak érek, mint ez a… fiatal úr…

Az asszony bámulva nézett Lovászra, elgondolkozott, nem felelt; Zsuzsó

visszajött, leült Lovász mellé, az asszony gondolkozva és meghökkenve

nézte őket, azután visszament a társasághoz és időről-időre egy-egy

bámuló, kételkedő, zavarodott pillantással kereste fel őket.

Lovász el volt ragadtatva a lánytól. A lány pompásan mulatott;

mosolygott; nevetett… A mosolygása egészen olyan volt, mint az anyjáé,

meleg, lágy, édes, csillogó mosolygás. Elmondta, mit csinált eddig.

Intézetben volt; előbb az angol kisasszonyoknál, azután Genfben; azután

másfél éve János bácsiéknál volt Györkön, minden évben csak egy hónapot

töltött az anyjával; pedig a mamát imádja, imádja, imádja…

Három hónap múlva Lovász fölment az asszonyhoz. A lakás föl volt

forgatva, gyilkos naftalinszag terjengett benne, kofferek és skatulyák

állottak szanaszét. Lovász idegesen ténfergett jobbra-balra.

– Utaznak? – kérdezte az asszonytól.

– Igen.

– Egész nyáron lent maradnak?

– Igen.

Lovász szólni akart, azután elhallgatott. Azután megint szólni akart és

megint elhallgatott.

– Mit akar? – kérdezte végre az asszony.

– Egy egészen furcsa dolgot… – felelte Lovász.

– Mit?

Lovász fanyarul mosolygott.

– Meg akarom kérni a Zsuzsó kezét.

Az asszony megállott. Ránézett Lovászra. Egy darabig mereven nézett rá,

a barna nagy szeme azután lassan megnedvesedett. Fölemelte a kezét, a

torkán egy boldog zokogás buggyant föl, átlépett egy kalapos skatulyán,

odament Lovászhoz és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, tízszer és

a könnyek bőven és boldogan omlottak a szeméből.

– Milyen furcsa! – mondta Lovász. – Látja, ezért furcsa ez a dolog. Maga

lesz az anyósom…

– Igen, – felelte boldogan az asszony. – Én leszek az anyósa. Csak

szeresse Zsuzsót. Legyen jó hozzá. Én imádni fogom magát. Én úgy

szeretem magát.

– Tegeződnünk kell…

– Persze.

– És magát… mamának szólítsam? – kérdezte Lovász fanyarul.

– Természetesen, – felelte boldogan az asszony.

Egy hónap múlva megtartották az esküvőt, Lovászék elutaztak és

szeptemberre visszajöttek Budapestre. Zádor Anna meghatva és boldogan

várta őket és ujjongva mutogatta meg nekik a lakásukat, amelyet ő

rendezett be. A fiatal asszony mámoros volt az örömtől és időről-időre

egy boldog fölsikoltással az anyja nyakába esett.

– Hát te hogy vagy, Andor? – kérdezte Zádor Anna.

– Köszönöm jól… mama, – felelte Lovász mosolyogva.

Zádor Anna azután hazament. Másnap megint eljött hozzájuk, harmadnap

megint. Ajándékokat hozott a lányának, vásárolni vitte, tanácsokat adott

neki a háztartás vezetésére és mindig könnybelábadt a szeme a

boldogságtól, ha látta, hogy Zsuzsó állandóan jókedvü, szereti a férjét

és a férje szereti őt.

Zsuzsó állandóan jókedvü volt. A férjével szemben nem volt akarata és a

férje hálás volt ezért a boldog engedelmességért. Csak néha-néha

ragaszkodott egy-egy véleményhez vagy egy-egy szándékhoz.

– A mama így gondolja…

Lovász ilyenkor engedett. Lassankint ez lett az életük legfőbb vezetője:

– A mama ezt akarja…

Lovászt kezdte bosszantani, hogy az összes kis és nagy ügyeik egy

fölebbezési fórum elé kerülnek. A mama tekintélyét nem akarta

kisebbíteni, de rendszeres munkát kezdett a maga teljes

függetlenítésére. Előbb jelentéktelen dolgokban – kirándulások,

vacsorák, színházba menések ügyében – valósította meg rendíthetetlenül

az akaratát. Azután hozzáfogott, hogy a mama jóságos zsarnokságát

egészen megtörje, az életükbe való beleszólásait mindenkorra

megszüntesse. Itt azonban kétségbeesett ellenállásra talált.

– Zsuzsó, – mondta a feleségének, – hozzá kell szoknod, hogy

végre-valahára a mama nélkül intézkedj a dolgainkban.

– Én nem akarok hozzászokni, – felelte az asszony. – Én mindig azt

akarom csinálni, amit a mama mond.

– Szívem, hát ez lehetetlen. Végre is asszony vagy, nemsokára gyerekeid

lesznek, nem szaladhatsz mindig a mamához… Nem is kell. Nem is volna

helyes. Végre is a mama nagyon kitünő asszony, de sem a társadalmi

helyzete, sem az egyénisége nem olyan, hogy mintaképnek lehetne venni…

A fiatal asszony reszketett a haragtól.

– Szégyeld magad, – mondta félig sirva, – szégyeld magad, hogy a mamáról

így beszélsz.

Lovász dühbe jött és makacsul bizonyítgatta, hogy a mama nem lehet

mintakép egy uriasszony számára. A fiatal asszony erre kétségbeesve

támadt neki a férjének.

– Te vagy az, – mondta reszketve, – akinek fogalma sincs róla, mi az:

előkelőség, gyöngédség, ha így beszélsz…

Felsorolta a férje összes rossz tulajdonságait; a csendes jósága, az

odaadó engedékenysége egyszerre eltünt; maliciózus lett, bántó lett,

csipett, mint a vipera. Lovász megdermedve és értelmetlenül hallgatta;

honnan szedi ez a kedves, jó asszony ezt a tudományt, mikor látott meg

ez ennyi rossz tulajdonságot benne?

Az asszony elkeseredve folytatta a rossz tulajdonságainak felsorolását.

Lovászban mértéktelen düh támadt föl. És amikor az asszony egy

fordulattal visszatért az anyja dicséretére és ezt mondta: „a mama igy,

a mama úgy… a mama a legelőkelőbb uriasszony“, – akkor Lovász a dühtől

elkábulva, hevesen, gyorsan, mielőtt igazában meggondolhatta volna, mit

tesz, csak attól a vágytól elsodortatva, hogy neki legyen igaza,

oktalanul, hangosan, durván elkiáltotta magát:

– A mama egy…

Itt egy nagyon durva szó következett. Lovász abban a másodpercben

megbánta, amelyben kimondta és megrémülten nézett az asszonyra. Az

asszony nyitva maradt szájjal bámult rá, azután sikoltott egyet, azután

elfehéredő arccal dőlt bele egy karosszékbe. Lovász ijedten sietett oda

hozzá. Mikor azonban feléje nyult, akkor a fiatal asszony felugrott,

eltaszította őt magától, kisietett a szobából és becsapta maga mögött az

ajtót.

Lovász habozott egy percig, azután utána indult. Nem találta. Bejárta az

egész lakást, az asszony seholsem volt. Megkérdezte a szobalányt:

– Nem látta a nagyságos asszonyt?

– De igen. Elment.

– Elment?

– Igen. Sietett. Fölkapta a kabátját és a kalapját és elment.

Lovász visszament a szobába és nagyon butának érezte magát. Belátta,

hogy hibát követett el; de hajlandó volt rá, hogy a hibát mindenképpen

jóvátegye; ha az asszony itthon volna, rögtön jóvá is tenné; hacsak

itthon volna…

Majd hazajön. Várt rá egy, két, három óra hosszat, azután egy hétig, még

egy hétig, összesen nyolc hétig. Az asszony nem jött haza. Az anyjánál

volt és Lovász azt hallotta, hogy ügyvédekkel tárgyal: válási okot

keres.

Lovász nekibusulva járt-kelt; végre látta, hogy ez így nem megy tovább.

Levelet írt Zádor Annának és megkérte, adjon neki – megtérő bűnösnek –

egy negyedórás audienciát. Az audienciát megkapta. Délután három órakor

fölmehet.

– Csendesen, – mondta az asszony, mikor bement, – Zsuzsó nem tudja, hogy

itt vagy. Alszik. Éjjel nem tudott aludni.

Lovászt elérzékenyítette a barátságos hang, amelyet nem várt. Hálásan és

engedelmesen lopózkodott az asszony után és amikor szabad volt

beszélnie, őszinte megbánással és teljes szeretettel mondta el, amit

mondani akart. Hogy az ő elszólása menthetetlen; de magyarázza az az

idegesség, hogy folyton egy idegen akarat beavatkozását érezte kettejük

közé; és végre is egy elszólást nem lehet egész életre szóló büntetéssel

büntetni, végre is ők szeretik egymást…

Zádor Anna ekkor fölállott, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Azután

gyorsan visszajött.

– Menj el most, kérlek, – mondta Lovásznak. – Menj a konyhán keresztül.

Zsuzsó fölébredt. Nem akarom, hogy itt találjon. Ő egyelőre

engesztelhetetlen. De most legalább tudom, hogy te visszakivánod őt.

– Minden nap vártam. Hiszen imádom.

– Majd meglátom, mit tehetek.

Lovász elment; az asszony pedig bement Zsuzsóhoz.

– Zsuzsókám, – mondta neki, – beszéljünk végre komolyan erről a te

dolgodról.

– Milyen dolgomról, mamám?

– A házasságodról. A férjedről.

– Én komolyan beszéltem eddig is. Elválok tőle.

Zádor Anna mosolygott, azután csendesen és komolyan megmagyarázta, hogy

elválni oktalanság volna. Ha két ember szereti egymást, akkor egy

félreértés, egy elhamarkodott szó miatt nem szabad válni.

– Egy szó miatt!… Ha tudnád, mamám, ha tudnád, mamám, mit mondott!

– Mit mondott?

– Én azt nem mondhatom meg. Én azt nem mondhatom ki.

Zádor Anna mosolygott, megsimogatta a lánya kipirosodott arcát, azután

szeliden és nyugodtan magyarázta tovább, hogy ha két ember szereti

egymást, akkor semmiféle bántó szó miatt nem szabad elválniok.

– De hiszen nem is szeret engem.

– De szeret.

– Nem jött utánam.

– Jött. Itt volt nálam.

A fiatal asszony meglepetve bámult az anyjára, azután izgatottan

kérdezősködött a látogatás részleteiről. Azután összehuzott homlokkal

nézett maga elé, azután ezt mondta:

– Mégsem megyek vissza. Nem tudok vele élni többé.

– Miért, Zsuzsó?

– Mert téged megsértett.

– Egy kicsit igaza volt, mert nagyon is sokat avatkoztam bele a

dolgaitokba. És én nem haragszom rá.

– Mert nem tudod, mit mondott. Ha tudnád, mit mondott!!

– Hát mit mondott végre is? Hát mondd meg már végre, mit mondott.

– Nem… Én azt nem mondhatom meg. Én nem tudom azt előtted mondani… Én

nem tudom azt neked mondani…

– Csak mondd meg bátran. Mondd nyugodtan.

A fiatal asszony nem akarta megmondani. Az anyja azonban kényszerítette:

– Mondd meg! Rögtön! Mondd meg!

A fiatal asszony ekkor lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét,

előrehajolt és remegő szájjal sugta:

– Mit? Hát ezt: „a mama…“

Kimondta. Azután gyorsan a tenyerébe kapta az arcát és sirni kezdett. Az

anyja szótlanul simogatta a fejét.

A fiatal asszony kisirta magát, azután várta, mit szól az anyja. Lassan

ráemelte a kisirt szemeit. Az anyja nyugodtan nézett szembe vele és

hallgatott. Ekkor ő szólalt meg:

– Ugy-e, nem élhetek vele? – kérdezte méltatlankodó, reszkető hangon.

Azután fölháborodva folytatta:

– Ezt mondta!… Ezt mondta!…

Zádor Anna előrehajolt, belenézett a lánya kisirt szemébe, a tejfehér,

puha arcán egy csillogó mosoly sugárzott szét, azután elfordított

fejjel, mosolyogva, szégyenkezve, hősiesen, egy hosszu felvilágosítás

kezdete gyanánt, halkan mondta:

– De Zsuzsókám… hiszen igaza volt.

A temesvári asszony.

Az okkupációban egy alacsony, szegényes bosnyák házikó előtt két

katonatiszt találkozott: egy karcsu, magas ulánuskapitány és egy

kékszemü, szőke vadászfőhadnagy. Mind a kettő csapathoz beosztott

vezérkari tiszt volt. A főhadnagy bemutatkozott a kapitánynak. Vetter

Károlynak hivták. A kapitány megmondta a nevét: báró Ulenyeczky Kázmér.

– Te a temesvári diviziónál voltál, ugy-e? – kérdezte azután a kapitány.

– Igen. A divizionárius mellett. Egy év óta.

– Én voltam az elődöd. Négy éve mentem el Bécsbe. Utánam jött Bálint.

– Bálint után pedig én jöttem.

– Na kitünő. És most együtt lakunk egy darabig ebben az oduban.

– Sőt Bálint is velünk lakik majd.

– Bálint is? Bálint itt van?

– Igen. A mozgósításkor Lembergből rögtön lejött a hadtesthez.

Nemsokára megjött Bálint is, Bálint Gábor tüzérfőhadnagy, szintén

csapathoz beosztott vezérkari tiszt. A három katona elhelyezkedett a

nyomorúságos ház egyetlen szobájában. Berendezkedtek. Boldogan élvezték

azt a kényelmet, amelyet a fedél alatt levés mégis szerzett nekik: az

ágyat, a gyakori mosakodást, a tiszta inget. Néha nappal is volt idejük,

akkor otthon heverésztek, leveleket írtak. Az estéket mindig együtt

töltötték, szivaroztak és beszélgettek. Gyorsan megbarátkoztak, a

vezérkari tisztek arisztokrata összetartása és az egymás műveltségének,

emberi és katonai értékének a megbecsülése hamar közel hozta őket

egymáshoz. Mind a hárman műveltek és jómodoruak voltak, értettek

zenéhez, művészethez, irodalomhoz és sok közös barátjuk volt. Sokat

beszéltek Temesvárról, ahol egymást váltották föl, ahol még a lakásuk is

ugyanaz volt, két világos, szép szoba egy nagy házban, a belvárosban.

Ulenyeczkytől Bálint vette át a lakást, Bálinttól pedig Vetter.

Szerették a várost, dicsérték a jókedvét, a vagyonosságát. És hogy

milyen vendégszerető. És mennyi benne a szép asszony.

A kapitány egy napon elküldte a szolgáját a tábori postához a

leveleikért. A legény visszajött.

– Van levél? – kérdezte a kapitány.

– Van. A főhadnagy uraknak is van.

Az asztal körül ültek, a két főhadnagy előrehajolt és a szolga három

levelet tett le az asztalra. A kapitány visszakapta a kezét, amelyet a

levele után kinyujtott; Bálintnak az egész teste megrándult, amint a

levelek fölé hajolt; Vetter pedig megmerevedve nézett az asztalra.

– Mehetsz! – kiáltott rá a kapitány a legényre.

A legény kiment és a három katona szótlanul és mozdulatlanul ült az

asztal körül. A kapitány fölhuzta a vállát és egy ajkbiggyesztéssel

jelezte a zavarodottságát, Bálint vörösre pirult, Vetter fehérre sápadt.

A három levél rendben egymás mellett feküdt az asztalon; három hosszúkás

lila boríték volt sötét szegéllyel, a jobb sarokban egy préselt I-vel, a

bal sarokban a bélyeggel, a címben kicsi, vékony, gömbölyü betükkel; a

hosszu betük mélyen le voltak huzva és a nagy betüknek keményen

elrántott felső végük, kis tintazászlócskájuk volt.

Hosszu, kínos, kétségbeesett hallgatás.

A kapitány ajkbiggyesztése végre lassan átalakult egy nyugodt és

felsőbbséges mosolygássá.

– Meddig akartok még úgy ülni itt, mint a kinai bálványok? – kérdezte a

másik kettőtől.

Bálint megvakargatta a fejét, Vetter sápadtan fordult a kapitányhoz.

– Diszkrétnek lenni tisztesség dolga, – mondta a kapitány. – Uriember

nem fecseg. De ha mi még ezek után is diszkréciót játszunk, akkor nem

uriemberek vagyunk, hanem szarvasmarhák.

Bálint gunyosan, keservesen, haragosan kezdett kacagni, az orrához

emelte a három levelet, hogy a maradék parfümöt megszagolja rajtuk,

azután letette őket és dühösen, nevetve, csúfolódva mondta a

kapitánynak:

– Ez nagyszerü. _Hát te is?_

A kapitány odafordult hozzá és ugyanazon a hangon kérdezte:

– Hát te is?

Azután Vetterhez fordult:

– És te is? – kérdezte tőle.

A szőke főhadnagy nem válaszolt; a kapitány és Bálint hangosan nevettek.

– Mikor áthelyezték Bécsbe, – mondta gunyosan a kapitány, – akkor

öngyilkosságot akart elkövetni. Sírástól vörös szemmel járt három hétig.

Az ő életének, mondta, – most vége. Sohase fog ő senkit se szeretni.

Mikor azzal vigasztaltam, hogy talán mégis, azt mondta, hogy

gyalázatosan gondolkozom. Hogy sohase tudtam megérteni, hogy ő nem

olyan, mint a többi asszony. Ő nem rosszaságból csalta meg az urát.

Hanem mert halálosan szeret. Neki a csalás áldozat volt. Ne gondoljak én

róla rosszat. Sohase szeretett senkit és sohasem fog senkit szeretni.

A kapitány hangosan nevetett.

– Feljött egyszer hozzám Bécsbe, – mondta azután Bálintnak. – Rólad

kérdezősködtem tőle. Azt mondta, hogy ki nem állhat. Hogy próbálkoztál

vele és ő kidobott.

Bálint gunyosan kacagott.

– Én pedig, – mondta kacagva, – hallottam valamit pletykázni rólad meg

róla. Megkérdeztem tőle: mi volt az a dolog veled. Azt mondta:

kétségbeesve udvaroltál neki, de ő gyülölt; mert képzelődő vagy és hiu.

A kapitány hahotázott.

– Mikor volt nálad Bécsben? – kérdezte Bálint.

– Egy évvel azután, hogy áthelyeztek.

Bálint intett a kezével.

– Mi az? – kérdezte a kapitány. – Akkor már?…

– Ojjé, – mondta Bálint, – már egy félév óta.

A kapitány fölemelte a fejét, fölemelte a két karját és úgy hahotázott.

– És mit szólt a lakásodhoz, mikor először volt nálad, – kérdezte

Bálinttól.

– Meg volt lepetve, hogy milyen csinos.

– Minden héten látta kétszer.

– És azt mondta: ne vessem meg őt, mert ő undorodik ettől a csalástól, ő

nem olyan, mint a többi asszony, ő áldozatot hoz a szerelmének, ő soha

eddig nem szeretett senkit és soha többé nem fog szeretni. Amikor

áthelyezték Lembergbe, öngyilkos akart lenni.

A kapitány és Bálint hátradőltek a székükben, úgy nevettek. Vetter

sápadtan hallgatott.

– Hát te fiam? – kérdezte tőle a kapitány. Neked mit mondott?

Vetter halkan, a foga között válaszolt:

– Azt mondta, hogy soha senkit sem szeretett.

Bálint vigasztalta:

– Na ne busulj azért: meggyógyul, mire katona leszel.

Vetter szomoruan mosolygott, Bálint pedig a kapitányhoz fordult:

– De hogyan fogathatta meg magát egy ilyen ügyes asszony, – mondta. –

Egy ilyen ravasz asszony.

– Nagyon egyszerü, – válaszolta a kapitány. – A te leveled még Lembergbe

ment, az enyém Bécsbe. A levelek hetekig kóboroltak. Tegnap kezdett itt

működni végre a tábori posta, – most megjött tehát mind a kettő. A

Vetterével együtt, amely már egyenesen a harctérre címződött. Ő nagysága

nem tudhatta, hogy mozgósításkor mind a ketten idejövünk a divizióhoz.

Bizott a diszkréciónkban. Bizott benne, hogy akárhol találkozunk is,

hallgatunk. Pedig mindegyikünk hallott az elődjéről vagy az utódjáról

fecsegni. Bizott a diszkréciónkban. Teljes joggal. De mikor a posta így

belébombázott a három levéllel.

– Micsoda ravasz macska! – mondta Bálint.

Sokat nevettek még, kicsufolták és szidták az asszonyt és a kapitány ezt

javasolta:

– A három levelet nem bontjuk föl. Beletesszük mind a hármat egy

borítékba. És visszaküldjük. Ő majd tudja már, hogy mi történt.

– Pompás! – mondta Bálint.

Haragosan csufolódtak még az asszonyon egy kicsit, azután lefeküdtek

aludni. A három boríték az asztalon feküdt. A kapitány is, Bálint is

sokáig forgolódott a helyén. Mikor elaludtak és csend lett, akkor Vetter

felült az ágyában és reggelig nézett bele a sötétségbe.

Másnap sok volt a dolguk, harmadnap valami kis csatározás akadt és sokat

galoppoztak össze-vissza; negyednap a divizió-irodában dolgoztak mind a

hárman; ötödnap új csapatok érkeztek. Eltelt egy hét és a három levél

még mindig ott hever az asztalon.

A hetedik nap estéjén holtra fáradva, álmosan azt kérdezte Bálint a

kapitánytól:

– Mikor küldjük vissza a leveleket?

– Majd visszaküldjük, – válaszolta foghegyről és álmosan a kapitány.

A levelek még egy hétig ott maradtak. Ekkor egy délben a kapitány

fölvette az asztalról a három levelet és az orrához emelte őket.

– Istenem, de jó szaguk van, – mondta sóhajtva.

– Mutasd! – szólt féltékenyen Bálint.

A kapitány átadta neki az ő levelét. Bálint egy hosszu lélekzettel

szítta be a levél parfümjét, kidagadt a melle, csillogni kezdett a szeme

és kipirult az arca. Vetter szótlanul nyujtotta ki ekkor a kezét. A

kapitány neki is átadta a levelét.

Ekkor mindegyik a maga levelét tartotta a kezében. Táguló orral,

szomjasan szítták be a papir asszonyillatát, a papir az ajkukra simult;

zavarodottan, fölizgatva és részegedő szemmel néztek össze.

– Az istenfáját! – fakadt ki Bálint.

A kapitány nyelt egyet és halkan mondta:

– De szép asszony volt! De édes. A bőre olyan, mint a rózsalevél!

Vetter száraz torokkal sóhajtott egyet. Hallgattak.

– Az utóvégre is ostobaság, – mondta a kapitány, – hogy mi nem bontjuk

föl ezeket a leveleket.

– Igaz! – kiáltotta Bálint.

– Hiszen azután csinálhatunk velük, amit akarunk, – mondta a kapitány.

– Úgy van! – kiáltotta Bálint.

A kapitány leült, a zsebkésével felhasította a borítékot, kényelmesen

elhelyezkedett a székben és átadta magát az olvasásnak; lassan élvezte,

művészettel, szürcsölte a levelet. Bálint fölszakította a borítékot és

gyorsan átfutotta a levél hat oldalát; azután újra olvasta; azután

harmadszor is elolvasta. Vetter odament az ablakhoz, hátat fordított a

többieknek és húsz percig nem fordult meg. Mikor az olvasásnak vége

volt, mind a hárman zsebredugták a levelüket. Azután sokáig hallgattak.

Később Bálint elment; azután a kapitány is elment; aznap egyáltalában

nem volt szó a levélről.

Másnap este Bálint elsóhajtotta magát:

– De szép asszony is volt!

A kapitány sóhajtva nyujtózkodott.

– Istenem, – mondta, – ha egy félnapra találkoznám itt vele.

Azután ijedten elhallgatott; a többiek megdöbbenve néztek rá; aznap este

nem beszéltek többet. Hamar lefeküdtek és sokáig forgolódtak elalvás

előtt.

Egy-két szó, néhány sóhajtás emlegette csak naponként az asszonyt. De

mindig többet gondoltak rá. A leveleket előhuzták és egy-egy hosszu

lélekzettel szippantották be azt a kevés illatot, amelyet a papir

megtartott. Szomoru, rideg, piszkos, asszonytalan magányosságukban a

vágyódások és a gondolatok lassankint mind az asszony felé fordultak. Az

asszony gondolata mindig közöttük lebegett. Néha még csúfolódtak rajta,

de egyre többet beszéltek a szépségéről, a kedvességéről, a gyönyörü és

örömöket adó mivoltáról.

Négy hét telt el. Ekkor egy este megszólalt a kapitány:

– Mi voltaképpen szamarak vagyunk, hogy haragszunk rá.

A két főhadnagy fölpillantott. A kapitány hintázta a székét és lassan és

óvatosan magyarázott:

– Nézzétek! Miért haragszunk mi rá? Mert nem volt hű hozzánk. Hát mi

hűek voltunk hozzá?

– Igaz, – mondta Bálint.

– Látod? Vagy azért haragszunk rá, mert elhitette velünk, hogy mást

sohasem szeretett? Hát nem volt ez jobb nekünk? Nem voltunk így

boldogabbak?

Vetter szótlanul bólintott, Bálint pedig lelkesen mondta:

– Ez igaz.

A kapitányt jókedvbe hozta a helyeslés és tüzesen és vidáman folytatta:

– Minden férfi hiu szamár. Ő számolt a hiuságunkkal. Azt megbocsátottuk

neki, hogy férjes asszony, de azt nem bocsátottuk volna meg neki, hogy

előttünk vagy utánunk más is van. Hát ő elhitette, hogy nincs. Csak

nekünk tett vele szolgálatot.

– Úgy van! – kiáltotta Bálint.