BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

Marie.

A hotelt a barátaim ajánlották, afféle szerény kis szálloda volt –

maison meublée – a Rue Victor Massé-ban, nem messze a boulevardtól és

egészen közel a Montmartre minden vidámságtanyájához. Mikor a kocsim

megállott előtte, egy barna pamutbluzos szolgaféle ember szedte le a

kofferemet. A kapuban egy jóképü, nevető, kövéres úr fogadott: monsieur

Bodouin, a gazda, a hoteltulajdonos. A jövetelemet tudta, a nevemet jól

mondta ki, a barátaim azt is megírták, melyik szobát akarom, Bodouin úr

barátságosan kezelt velem, bekalauzolt a büróba, bemutatott a

feleségének, megmutatta a tízéves kisleányát, azután karonfogott és vitt

fel az első emeletre.

A szobától el voltam ragadtatva, az ágy bársonymennyezetére tisztelettel

bámultam fel, a kandalló pedig egyenesen elbűvölt, mert akkor fogalmam

sem volt még róla, mennyivel többet ér az ilyen romantikus szobadísznél

egy közönséges, banális, de buzgó vaskályha. És Bodouin úr ehhez még

egyre ilyeneket mondott:

– Marie felhozza a holmit… Marie rendben tartja a szobát… Marie

gondoskodik a reggeliről…

Marie… Elkábított a neve. Tizennyolcéves voltam, négy hete álmodtam már

szomjas álmokat a párisi nőről, – nem, a parisienne-ről… És ezt Marienak

hívják. Milyen más ez, mint az otromba és formátlan Mari. Csak egy _e_

betü. De mennyi grácia, mennyi kedvesség, mennyi szellem és báj…

Azután egy keserves kiábrándulás jött. Az ajtón kopogtattak, bejött egy

alacsony, zömök, csontos arcu, barnabőrü, hosszukaru és nagy, erős kezü

nő. Hozta a kofferemet. Lehetett harmincötéves. Mosolygott, biccentett a

fejével és barátságosan bejelentette:

– Én vagyok a Marie…

Egy ütést éreztem a szívemen. Marie azonban mosolygott, barátságos volt,

segített elrakodni, praktikus tanácsokkal látott el, nyugodtan és

jóindulatúan magyarázta, hogy a Café Blanche-beli lányoktól nem szabad

magamat becsapatnom, keressek csak valami becsületes, tisztességes

fiatal leányt. Belenyugodtam abba, hogy Marie nem képviseli a francia

asszonygráciát és hogy nem minden párisi nő az a mámorító parisienne,

amelyről rossz regényeken táplált fantáziám álmodozott.

Ezen a téren azután még egy csalódást tartogatott számomra a

Bodouin-hotel.

Érdeklődni kezdtem madame Bodouin iránt, aki egész nap a büróban ült és

akinek legalább is köszönnöm kellett, ha a kulcsomért bementem.

Harmincéves asszony volt, virágzó, teli, érett asszony, finom, okos

fejjel és – úgy gondoltam – szomoru szemekkel. Boldogtalan lehet –

véltem – Bodouin úr mellett. Egy szellemes, szép asszony és ez a

közönséges, kövér bourgeois, hogy ne mondjam: bugris!…

Beszélgetéseket kezdtem vele, finom, művelt, fordulatos és szellemes

voltam, igyekeztem a francia kulturához és a francia esprit-hez méltóvá

lenni. Igy azután furcsa dolgok derültek ki. Madame Bodouinnek például

fogalma sem volt róla, hogy mi a milói Vénusz, az egész Louvre-ról csak

mint áruházról tudott, – ez volt a francia kultura. Ha a hódolatomat egy

Musset-vers segítségével tolmácsoltam, zavartan mosolygott, – ez volt a

francia esprit. Egyébként pedig imádta Bodouin urat.

Lemondtam arról, hogy megvígasztaljam. Azonban megbarátkoztam vele,

megbarátkoztam Bodouin úrral is, megbarátkoztam Lucienne-nel, a kis

leányukkal is, egyszer-kétszer velük ebédeltem, megismertem azt a

francia életet, amelyről sem a regények, sem a párisi ujságtudósítások

nem beszélnek és megszerettem őket. Becsületes, derék, munkás emberek

voltak, a legjobb férj és a legjobb feleség; semmi sem volt tőlük

távolabb, mint az a francia erkölcstelenség, amelyet Franciaországon

kívül annyit emlegetnek a buták; még szinházban sem voltak soha. Az

egyetlen kis lányukat imádták és fanatikusan dolgoztak érte, és nem is

ismertek az életből mást, mint a munkát, legfeljebb még a bő ebédet egy

kis borral. Tizenkét éve jöttek fel Párisba délről, a Dordogne mellől, a

hotelt bérelték eleinte, akkor sokat dolgoztak mind a ketten, öt évre

megvették a házat és nyolc évvel ezelőtt szerencsére hozzájuk került

Marie; most már lehet egy kicsit pihenni is. Bodouin úr mellékesen

borügynökséggel is foglalkozik, itthon Marie ellát mindent.

Megszerettem őket. Megszerettem az egész házat, a szobát, a rossz

kandallót, a rosszul záródó ablakot, Mariet, aki reggel pontosan jött a

csokoládéval és a pamutkabátos embert, akit később egyszer – a szekrényt

eltolni – Marie behozott és szeretetreméltóan bemutatott:

– Joseph, a férjem.

Marie és Joseph látták el az egész nagy házat; az első és a második

emelet szobáit Marie takarította hihetetlen gyorsasággal és mindig

ragyogó jókedvben, a felső két emelet Josephnek jutott. Derék, munkás

egy emberpár volt ez is, jóindulatu, békés, meghatóan szorgalmas.

Egyszer beteg voltam és Marie úgy ápolt, mint egy anya. Máskor elmondta

nekem, hogy ő normandiai. Ha elegendő pénze gyült össze, hazamegy,

földet vásárol, gazdálkodik…

Nagyon szerettem őket. Mikor hat hónap mulva jönnöm kellett, meghatva

búcsúztam tőlük. A kis Lucienne-t megcsókoltam, madame Bodouin-nel kezet

szorítottam, Bodouin úr meg belém kényszerített egy pohárral a legjobb

borából, aztán megölelt, kinn a kocsi mellett ott állott Marie és

Joseph, kérges tenyérrel megszorongatták a kezemet, Marie meg volt

hatva, én is meg voltam hatva…

Ha azután rájuk gondoltam, elérzékenyültem. Eltelt négy év és ahányszor

eszembe jutottak, megmelegedett a szívem. A legderekabb, a

legbecsületesebb emberek; a világon a legkedvesebb helyek egyike a

Bodouin-hotel… Négy év mulva, május végén Londonból jöttem hazafelé.

Párisnak vettem az utamat, az érkezésemet előre bejelentettem Bodouin

úrnak és egy szép napos párisi reggelen megint ott voltam a Rue Victor

Massé-ban. Bodouin úr kövér volt, mosolygott és megölelt. Madame Bodouin

szintén meghízott egy kicsit, de szép volt, friss és megelégedett és

mind a két kezével megrázta a kezemet. Lucienne, aki után rögtön

kérdezősködtem, három év óta zárdában volt, ott marad még két-három

évig, azután hazajön és férjhez megy, különben szépen nő, fejlődik,

tanul, jól van. És Marie? Marie is itt van még, dolgozik, egészséges,

jól érzi magát.

Bodouin úr felkisért a régi szobámba; amikor kiment, hallottam, hogy

beszól egy szomszéd szobába Marienak, aki ott takarított, hogy

megjöttem, jőjjön be hozzám. Egy kis robaj, portörlőkefe vágódik a

földhöz, egy szemétlapát csörömpöl, a szomszéd ajtó becsapódik, az

ajtómon gyors kopogtatás, még gyorsabb benyitás, itt van Marie. Zömök,

erős, kövér, meghatott. Szorongatja a kezemet. És hogy hogy vagyok? És

mit csináltam azóta? És sokfelé jártam-e? És jól mennek-e a dolgaim? És

nem voltam-e beteg? Milyen borzasztó volt, mikor olyan nagy lázam volt

és ő rakta a nyakamra a borogatásokat. És gondoltam-e néha rájuk? Ők

annyiszor emlegettek.

Ez a kedves, derék, jó Marie… Milyen megható, milyen melegszívü, milyen

hűséges egy teremtés. Válaszoltam a sok kérdésre, azután én kérdeztem

meg igaz érdeklődéssel:

– Et vous? Ça va bien?

Köszöni, ó igen, nagyon jól van. És a férje:

– Et votre mari?

Ó, az is nagyon jól van. Kitünően vannak, dolgoznak, jól birják a

munkát, jól élnek. És csak ez a kis kézitáskám van? Van még egy másik és

az lent maradt? Majd a férje felhozza, most úgyis lent van; ő pedig

búcsúzik, dolgozni kell.

Kiment. Hallottam, amint lekiált a lépcsőházban a földszintre és amint

azután zakatolni kezd a szomszéd szobában a kefe és a porolópálca,

azután kopogtatás hallatszott az ajtómon. Ah, ez a derék Joseph.

Odamegyek az ajtóhoz, az ajtón benyomul a kézitáskám, kinyujtom a

kezemet egy barátságos kézszorításra, azután visszakapom. Hiszen ez az

ember nem Joseph! Lehetetlen a tévedés. Joseph kicsi volt, széles vállu,

fekete, ez pedig magas és szőke. Ez talán egy új szolga.

– Csak tegye le a kézitáskát! – mondom neki. Azután megkérdezem:

– Hát nem birták már ketten a munkát, ugy-e?

A szőke ember csodálkozva néz rám. Dehogy nem birták. Nagyon jól birják.

– Hát a Marie férje?

– Én vagyok a Marie férje.

A szőke ember kimegy, én pedig meghökkenve bámulok utána. Szegény Marie,

azóta nyilván özvegy lett. No, de most már megint boldog asszony.

Délben beszélgetek Bodouin úrral. Megemlítem neki:

– Marie azóta özvegy lett.

– Dehogy! – mondja ő.

– Joseph meghalt, – mondom én.

– Dehogy! – mondja ő méltatlankodva.

– Vagy úgy, hát elváltak? – jövök én rá nagy örömmel a dolog nyitjára.

– Dehogy… azaz igen… azaz nem…

Bodouin úr összenéz madame Bodouinnel, felemeli a mutatóujját, egy

magyarázó görbe mozdulatot kanyarít a levegőbe, beszélni kezd, magyaráz

és lassankint megértem a dolgot. Nekik a hotelben szükségük van egy

nőcselédre és egy férfira, egy szolgára. A nő: Marie. Több mint tíz éve

Marie. A férfi: az változik. Nekik Marie a fontos. Marie dolgozik, Marie

becsületes, Marie mindent rendben tart, Marie-ra mindent rá lehet bízni,

Marie úgy vigyáz a gazdái érdekeire, mint egy oroszlán. Marie a fontos.

A férfi, az mellékes. A férfi jön és elmegy. Marie megmarad. A férfi

szobája ott van a Marie szobája mellett, itt mindjárt a lépcsőtől jobbra

a földszinten. A férfi jön és férje lesz Marie-nak. Azután elmegy, Marie

itt marad, jön az új ember; ha Marie-nak tetszik, itt marad, és az lesz

a férje.

Megértettem. Bodouin úr meg volt elégedve a magyarázatával, felemelte a

két kezét, fölfelé fordította a két tenyerét, a felesége felé fordult,

mintha tanúnak akarta volna felhívni, azután hozzám fordult és

természetes hangon és – mintha ellenzéstől tartott volna – kicsit

méltatlankodva mondta:

– Hát csak kell, hogy egy embere legyen!

De én siettem hozzájárulni.

– Természetesen! – mondtam buzgón.

És madame Bodouin komolyan, egy szép fejbólintással hagyta jóvá ezt az

itéletet.

Egy hét mulva eljöttem tőlük. Megint melegen búcsúztattak el, Bodouin úr

megölelt, madame Bodouin megszorította a kezemet, Marie meghatva állott

a kocsim mellett, ezúttal nem Joseph-fel, hanem Ernest-tel az oldalán,

de Ernest – amint egy hét alatt megismerhettem – szintén derék,

becsületes ember volt és én őszinte vonzalommal szorítottam meg hatalmas

tenyerét.

Eltelt két év. A Bodouin-hotelről csak egyszer hallottam hirt egy

barátom révén, akit én küldtem oda lakni. Minden rendben van, – ez volt

a hír – mindenki jól érzi magát. Két év mulva azonban megint úgy

fordultak a dolgaim, hogy kimehettem Párisba. Két hónapot akartam kint

eltölteni. Bejelentettem az érkezésemet Bodouin úrnak.

A régi szeretettel fogadtak, a régi derék, jó emberek voltak. És otthon

volt a kis Lucienne is. A kis Lucienne-ből szép szőke leány lett, még

emlékezett rám egy kicsit, egyébként pedig sokat tanult a zárdában, már

tizenhatéves, egy-két év mulva férjhez megy. Megkaptam a régi szobámat

és bejött hozzám Marie is. Olyan volt, mint két évvel ezelőtt és hat

évvel ezelőtt. Nem öregszenek az ilyen nők. Ez lehet harmincötéves, de

esetleg csak harminc és esetleg negyvenöt. A jósága is a régi volt, a

kedves, meleg, barna szeme is a régi. A kezeszorítása is a régi, a

barátságos, meleg kérdezősködése is. Én óvatosan kérdezősködtem tőle. A

férjéről óvakodtam beszélni.

Hanem Bodouin urat megkérdeztem másnap.

– Jaj, kérem, – mondta Bodouin úr, – ezzel most furcsán voltunk. Volt

itt egy ember, egy pyrenée-beli, a pyrenée-beliek mind nagy tolvajok,

hát ez is lopott. Olyan ügyesen lopott, hogy egy darabig Marie se vette

észre. Amikor észrevette, akkor az ember, a pyrenée-beli, osztozkodni

akart vele. Marie erre nekiugrott, hogy kikaparja a szemét. Az ember

ordított, kést hozott, rendőrök jöttek, borzasztó dolog volt.

– És… és az az ember… Marienak?…

– Hogy a férje volt-e? Igen, a férje volt. De mikor a csarnokból jött,

mert ő vásárolt be, eladott a holmiból az uton. Más csalásokat is

csinált. A férje volt. De mikor lopott!…

Elgondolkoztam. Hallgattam. Nem dicsértem meg Marie-t, pedig Bodouin úr

várta. Hanem megkérdeztem:

– És hát… van már… új ember?

– Van. Három napja. Vidékről jött. A feleségem testvérénél szolgált a

majorban. Ez becsületes ember. Járatlan még a munkában, Marie tanítja

be.

Belenyugodtam a Marie családi ügyeinek ilyen szép, megnyugtató

elintézésébe. Találkoztam az új emberrel is: magas, szikár, barna ember

volt, harminc-harmincötéves paraszt, lassu járásu, izmos. Marie már

felvétette vele a kötött barna kabátot. Egypár esztendőre – gondoltam –

a Marie házi boldogsága rendben van.

Eltelt négy nap és egyszerre csak azt vettem észre, hogy Marie-nak rossz

kedve van. Délután találkoztam vele a folyosón, köszöntem neki, alig

fogadta a köszönést. Másnap reggel vártam a csokoládémat, amelyet Marie

pontosan nyolc órakor szokott szállítani; a csokoládé nem jött.

Csengettem, csengettem kétszer, csengettem háromszor; ekkor bejött Marie

durcás arccal és villogó szemmel, a tálcát a csokoládés csészével

odacsapta az asztalhoz, hogy csak úgy csörgött, azután rám se nézett,

megfordult, kisuhogott és bevágta maga mögött az ajtót.

Mi baja van ennek? Megreggeliztem és lementem a büróba. Amikor beléptem,

Bodouin úr éppen kifelé tartott, az arca piros volt, a haja

összezilálódott, az egész nyugodt, mosolygós ember ki volt kelve

magából. Meg akartam állítani, de egész udvariatlanul félretolt,

kinyomakodott az ajtón és rohant fel a lépcsőn. Bementem. Ekkor madame

Bodouin pattant fel a székéről és – mint akinek nagy izgalomban éppen

most jutott eszébe valami megváltó ötlet – kipirulva és szokása ellenére

kiabálva rohant a férje után.

El akartam menni. A szük kapualjban találkoztam Lucienne-nel, aki az

utcáról jött fel. Ő is ki volt pirulva, izgatott volt. Megállítottam.

– Mi történik itt, Lucienne? Mi baj van itt?

Lucienne rám nézett és komolyan és fontosan mondta:

– Victor. Victorral van a baj.

– Victor? Ki a Victor?

– Az új ember. Akit a mama testvére küldött.

– Victornak híjják? Mi van vele? Beteg? Mi baj van vele?

Lucienne felágaskodott és a fülembe sugta:

– Nem akar.

– Mit nem akar? – kérdeztem bámulva.

A kis lány egészen hozzám hajolt és komolyan és halkan és

megdöbbent-panaszosan suttogta:

– Nem akar a Marie férje lenni.

Elhülve néztem rá, a kis lány komolyan bólintgatott a fejével. Nem

kérdezősködtem tőle többet; de nem mentem el, visszafordultam. Mi lesz

itt?

Egy negyedóra mulva berohant a büróba Bodouin úr. Izgatottan szaladozott

fel és le; egy újabb negyedóra mulva azonban már lehetett vele beszélni.

Ekkor bejött madame Bodouin is. Ketten panaszkodtak.

– A Victor itt van már egy hete, – mondta Bodouin úr. – Azt hittük, már

minden rendben van. Hát nem. Hát nem. Hát nincs rendben.

– A Marie azt hitte, – mondta madame Bodouin, – hogy ez csak afféle

tartózkodás. Afféle félénkség. Hát nem az volt. A Victor nem akar.

– Marie tegnap megmondta neki, – mondta Bodouin úr, – hogy az ajtaja

nyitva van.

– És a Victor erre azt felelte, hogy tőle nyitva maradhat jövő husvétig!

– mondta méltatlankodva madame Bodouin.

– A Marie felszólította, akar vagy nem akar.

– A Victor azt mondta, nem.

– A Marie azt kérdezte, minek jött akkor ide.

– A Victor azt felelte, hogy ez nincs benne a szerződésben.

– A Marie kicsúfolta.

– A Victor is csúfolta.

– A Marie berohant és azt mondta, hogy ő elmegy.

– Sirt és pakkolni kezdett.

– Kitelik tőle, hogy elmegy. Dult, fult.

– Toporzékolt. Ebben nem ismer tréfát.

Kétségbe voltak esve.

– Elmegy, – mondta Bodouin úr, – mi lesz akkor velünk?

– Elszoktunk már attól, hogy mindenre ügyeljünk, – mondta panaszosan

madame Bodouin.

Azt hittem, szolgálhatok egy mentő ideával:

– Hát küldjék el Victort! – mondtam nekik.

Bodouin úr intett a kezével.

– Először is éves szerződése van…

– És Marie most már kapricirozza magát! – tette hozzá madame Bodouin.

Megértettem. Marie a jogainak az alapján áll. A gazda szerezze meg neki

azt, ami neki jár. Ha nem, akkor pakol.

Bodouinék összeültek tanácskozni. Mint a család barátját, engem is

belevontak a tanácskozásba. Délután Bodouin úr hivatta tehát Victort.

Victor bejött, nehéz parasztjárással, tisztességesen, illemtudóan, de

nyugodt, elszánt dacossággal. Bodouin úr beszélt vele. Hogy ez milyen jó

hely lesz neki. Nem nehéz a munka. Sok a borravaló. Egypár év mulva

hazamehet, földet vehet. Victor bólogatott a nagy, csontos fejével és

amikor Bodouin úr elhallgatott, nyugodtan mondta:

– Igen. Én maradok is. Szívesen maradok.

Bodouin úr felkiáltott:

– De akkor kell… akkor kell, hogy… akkor Marie…

Victor megcsóválta a fejét; lassan elcsavarta a fejét jobbra, azután

elcsavarta balra.

– Nem, – mondta csendesen, – nem, az nincs benne a szerződésben.

Bodouin úr kétségbeesve kapkodott a fejéhez és dicsérni kezdte Marie-t.

Milyen derék. Milyen szorgalmas. Milyen jó. Mennyi pénzt gyüjtött már

össze.

Victor csendesen csavarta a fejét jobbra, azután átcsavarta balra.

– Nincs benne a szerződésben.

Bodouin úr verejtékező homlokkal beszélt neki tovább. Hogy mit akar

tulajdonképpen? Ha már itt összekerültek? Ha már itt egymás mellett,

mondhatni: egymással laknak. Akkor az annak a rendje… Férfi és nő… Ugy

kell annak lennie… Bűn volna másképpen.

Madame Bodouin kipirulva helyeselte a férje fejtegetéseit; Victor szó

nélkül csavarta meg a fejét. Bodouin úr kimerülten ejtette le a kezét,

madame Bodouin elkeseredve szorította össze az ajkát. Hallgattak. Victor

is hallgatott. Azután szedelőzködött, menni készült, félig megfordult és

már így, félig elfordulva mondta:

– Nincs benne a szerződésben.

Megindult. Ekkor Bodouin úr felugrott, hozzápattant, megfogta a barna

pamutkabátot, megráncigálta, visszafordította az egész embert és

kipirulva és izgatottan mondta neki:

– Nincs benne. Hát csináljunk új szerződést.

Victor megállott és komolyan és várakozóan nézett rá.

– Fizetünk minden hónapban… – mondta izgatottan Bodouin úr, – fizetünk

még… mondjuk…

– Öt frankot, – szólt közbe madame Bodouin.

Victor ránézett, azután ránézett Bodouin úrra, azután csendesen

megcsavarta a fejét.

– Öt frankot! – mondta izgatottan Bodouin úr. – Az egy évben hatvan

frank!

A Victor csontos feje csendesen ingott jobbról balra.

– Hát mit akar? – fakadt ki kétségbeesetten Bodouin úr. – Hát mit akar?

– Hát mennyiért? – kérdezte madame Bodouin.

– Tíz frankért, – válaszolta Victor megfontoltan.

Némi alkudozás keletkezett, Bodouin úr sokalta a tíz frankot, – százhúsz

frank egy évben! – végül azonban megegyeztek.

Victor még egyszer ismételte a megállapodást:

– Minden hónapban kapok külön tíz frankot.

Bodouin úr bólintott, madame Bodouin pedig hozzátette:

– Mindaddig, amíg…

Victor komolyan bólintott. Bodouin úr ekkor kezelt Victorral, bort

töltött neki egy pohárba, kocintottak, ittak, Victor tisztességtudóan

köszönt és széles, nagy parasztlépésekkel eltávozott. Bodouinék ragyogó

arccal néztek össze, nevettek örömükben és madame Bodouin jókedvűen

mondta:

– Siess Marie-hoz, mondd meg neki.

– Megyek már. Jó, hogy közbeszóltál. Én tíz frankon akartam kezdeni.

– Akkor nem ment volna tizenötön alul.

Bodouin úr jókedvűen csettintett a kezével és elment Marie-t értesíteni.

Este – tíz órakor – amikor hazajöttem, még világosság volt a büróban. A

vacsorázó-asztalnál ott ült Bodouin úr, madame Bodouin és a kis

Lucienne. Szép egyetértésben, jókedvűen, egy boldog és megelégedett

családnak a nyugalmával. Az asztalon bor volt. Mikor a kulcsomat

levettem a szögről, behívtak. Igyam velük egy pohár bort.

– Tizenkettőig, – mondta Bodouin úr, – mi nyitjuk ma a kaput.

– Victort szabadságoltuk, – mondta madame Bodouin, – most feküdt le.

Kissé megzavart a Lucienne jelenléte. Dadogtam:

– És… és… minden… rendben… van?

Bodouin úr felpattant, kiment az ajtón, elkanyarodott a lépcső felé és

egy perc mulva csillogó szemmel, jókedvűen jött vissza.

– Ott voltam! – mondta lelkesen. – Minden rendben van már.

Madame Bodouin mosolygott, örült, Lucienne is örült, én is örültem,

kocintottunk, ittunk.

– Éljen az új pár! – kiáltotta Bodouin úr.

– Éljen! – kiáltotta madame Bodouin.

– Éljen! – kiáltotta Lucienne.

– Éljen! – kiáltottam én.

A kis lányt azután elküldtük aludni és mi többiek éjfélig vigadtunk.

Éjfélkor jött Victor, elfoglalta a helyét a büróban a diványon és

mindjárt meg is rántotta a zsinórt, hogy kaput nyisson valakinek. Mi

ekkor hazavonultunk.

Másnap reggel pontosan hozta Marie a csokoládét. Csillogott a szeme, jó

kedve volt, nemsokára hallottam, hogyan zakatol a szomszéd szobában.

Dolgozott, mint egy gőzgép. Lementem. Bodouin úrnak is jó kedve volt.

Madame Bodouinnek is jó kedve volt. Lucienne-nek is jó kedve volt. Az

egész háznak jó kedve volt.

Kis lányok.

A vacsorához egy ismeretlen nő jött a két gyerekkel. Olga, a kuzinom,

bemutatott neki. Mademoiselle Roche volt, az új francia kisasszony.

Vacsora után a kisasszony visszavonult a két gyerekkel; a kuzinom akkor

elmondta, hogy a francia kisasszony természetesen svájci, Lausanne-ból

való, félig bonne, félig nevelőnő, franciául elég jól beszél,

huszonkilencéves, és a gyerekek, úgy látszik, meg fogják szeretni. Roche

kisasszony azután hosszabb ideig nem érdekelt engem. Egyszer csak három

hónap mulva, mikor megint ebédre voltam híva hozzájuk, egy fél perccel a

kisasszony bejövetele előtt, a kuzinom gyorsan odasúgta nekem, hogy

figyeljem meg, hogyan néz Roche kisasszony ebéd alatt Gézára. Géza az ő

bátyja volt, harmincegyéves, hatalmas, szép legény.

Vacsora alatt tehát figyeltem. Óvatosan és diszkréten, de figyeltem.

Roche kisasszony az előételnél egészen nyugodtan viselkedett. A

pecsenyénél forgólódni kezdett, a tálról felemelte a tekintetét, azután

gyorsan ismét lesütötte; a kompótnál féloldalra hajtotta a fejét és

odafordult Gézához; a tésztától a fekete kávéig azután egyebet sem tett,

mint hogy epedő, sóvárgó, vágyódó, sürgető, könyörgő, olvadékony és

tüzes pillantásokat vetett Gézára. Nyilván azt hitte, hogy senki sem

veszi észre ezeket az epedő szerelmi vallomásokat; nyilván azt hitte,

hogy a kis manővere, amellyel egészen a kompótig a közömböst játszotta,

elterelte a többiek figyelmét arról, ami a kompót után jött. Forgatta

tehát a szemeit; a nyakát csavargatta, mint egy bugó galamb; a száját

ábrándosan lefelé húzta, a szemöldökét felemelte, a felső teste megnyult

és megcsavarodott, az egész arca úszott az olvatag szerelemben.

Nevetséges volt és szomoru: egy siralmas, szerelmes, ábrándos tehén.

Vacsora után kitört a nevetés, amelyet eddig mindenki visszatartott.

Valaki gratulált Gézának a sikeréhez. Géza bosszankodva hárította el a

gratulációt és mérgesen mondta a testvérének:

– Igazán utálatos már ez az egész dolog. Megkímélhetnél tőle. Miért nem

küldöd el ezt az ostoba nőszemélyt?

– Hallod, kérlek, – válaszolta Olga, – csak nem küldhettek el valakit

azért, mert szerelemre gyulladt. Ha egyébként meg vagyok vele elégedve.

Géza dühösen riposztozott:

– Ha pedig azt hiszed, hogy ez a vonagló szerelem nagyon épületes

látvány a lányaidnak, hát tévedsz.

Olga legyintett egyet:

– A gyerekek, – mondta nyugodtan, – észre sem veszik az egészet.

Többet azután nem beszéltünk a dologról.

Két hét mulva egy délután felmentem Olgáékhoz. Senki sem volt otthon,

csak a két gyerek, a két kis lány: Lili és Marianne. Cukrot hoztam

nekik, ujjongtak, beültem a szobájukba és beszélgettünk.

– Hát a kisasszony mit csinál? – kérdeztem a beszélgetés során.

A Lili okos, merész, mozgékony fejecskéje egyszerre odafordult

Marianne-hoz, a két lány egy másodpercig összenéz, Lili mosolyogni kezd

és hirtelen elfordítja a fejét, Marianne a szája elé kapja a kezét, a

két lány egy darabig el tudja nyomni a nevetést, azután mindkettőjük

száján csengő, hangos, kislánykacagás bugyborékol ki, Marianne nyitva

tartja a száját és úgy kacag, Lili lefekszik a diványra nevetni.

– Mit nevettek?

Nem akarják megmondani. Cukrot igérek nekik. Haboznak. Lilinek van egy

feltétele:

– Add becsületszavadat, hogy senkinek sem mondod el.

Becsületszavamat adom. Lili odahúzódik hozzám és folytonosan kacagva és

a Marianne kacagásától kísérve elmondja:

– A kisasszony szerelmes Géza bácsiba… A mama albumából ellopta a képét

és ha lefekszik, magával viszi az ágyba… Mi úgy teszünk, mintha

aludnánk… De nem alszunk… Akkor ő sóhajtozik: oh amour, amour, oh mon

amour!… Mi a paplan alá bújunk, úgy nevetünk… Ha Géza bácsi itt van,

kilopózik az előszobába és szorongatja a kabátját… Egy zsebkendőt is

lopott már tőle… Néha a szívére szorítja a kezét és kiszalad… Mi utána

lopózunk… Hallgatózunk az ajtó előtt… Ő meg sóhajtozik és nyög bent:

Géza, Géza, mon amour!

A Lili csengő gyerekhangja egy hisztérikus nyögést utánzott. Elhülve

bámultam rájuk. A két lány hempergett a nevetéstől. Nemsokára azután

elbúcsúztam tőlük. Lelkemre kötötték a cukrot és a titoktartást.

Megigértem mind a kettőt. Kissé meg voltam zavarodva. Ezek a kis lányok!

Lili tizenegyéves, Marianne tíz lesz.

Két hét mulva azt mondtam Olgának:

– Nincs-e mégis Gézának igaza? Roche kisasszony talán mégsem a

gyerekeknek való társaság.

Olga nyugodtan és felsőbbségesen válaszolt:

– Gézának most már nincs oka panaszra. A kisasszony nem imádja többé. De

ha még mindig üldözné is a szerelmével, az én két lányomnak az se

ártana. Ezek olyan ártatlan, naiv és tiszta teremtések még, hogy az

ilyesmit meg sem látják. Nincs szemük, nincsenek fogalmaik az ilyen

dolgok számára.

Válaszolni akartam, de Olga felemelte a kezét és kissé sértődötten

mondta:

– Ezek olyan lányok lesznek és olyan asszonyok lesznek, mint én.

Nem akartam bosszantani és nem szóltam többet. Később vendégek is jöttek

és azokkal beszélgettünk. Beszélgetés közben egyszerre csak ránéztem

Olgára. Amint felemelte a szemöldökét és a két ajka mosolyogva nyilt

szét, nagyon hasonlított a lányára, Lilire. És nagyon hasonlított a maga

gyerekkori képére. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt, amikor egész nap velem

játszott. Egy csomó emlékezés rebbent fel a fejemben, egy csomó nyüzsgő

emlékezés: játékok, bujkálások, suttogások, egy okos, merész, mozgékony

fejecske, a tízéves Olga. Ez az asszony – mondtam ebben a percben

magamban – a világ legtisztább asszonya. De elfelejtette, milyen volt

lánykorában, kislánykorában. Ezt minden asszony elfelejti.

Nem volt okom rá, hogy a dologról beszéljek. Nem is beszéltünk róla. A

Roche kisasszony szerelmi ügyei három hónapig nem foglalkoztatták azután

a családot. Három hónap mulva azonban egy napon izgatott beszélgetésben

találtam Olgát a férjével.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– A kisasszony…

– Mi baj van a kisasszonnyal?

– Ez a szerencsétlen teremtés megbarátkozott egy fiatalemberrel itt a

házban. Azt hiszem, valami szabó. Gézát hiába ostromolta, hát

meghallgatta ennek az ostromát. Felszökdösött hozzá a harmadik emeletre.

Most gyereke lesz. Már nem tagadhatta le. Már negyedik hónapja… El

akartam küldeni. Térdre borult előttem. Hogy ne dobjam ki. Ő így nem

talál helyet. Pénze sincs, mind odaadta a szabólegénynek. Ha kidobom,

egyenesen a Dunának megy. Hadd maradjon itt még két-három hónapig, amíg

valami pénzt gyüjt.

Ekkor jött Géza. Neki is elmondták a dolgot.

– Szegény állat! – mondta Géza. – Hát engedjétek meg neki, hadd maradjon

itt még három hónapig.

– De a gyerekek! – mondta Olga.

– A gyerekek!… Hisz azok észre sem vesznek az egészből semmit. Azok nem

is látják ezt.

– Ez igaz, – mondta Olga.

Megint szerettem volna szólni valamit, ekkorra azonban olyan általános

lett a szánakozás és magam is olyan szomorúnak éreztem a kisasszony

sorsát, hogy hallgattam.

A kisasszony megmaradt. Két hónap mulva elmentek nyaralni. Egy hónap

mulva én is lementem hozzájuk pár hétre a Balaton mellé. Ekkor

viszontláttam a kisasszonyt. Petyhüdt, szőke feje még elmállottabb,

elnyűttebb, szivacsosabb volt, mint azelőtt. A járása is ingadozóvá

lett. Szegény kisasszony nehezen viselte az anyaságot.

A többiek mind jól érezték magukat, a nagy, szép nyaralóban kényelmes és

vidám élet volt, a két lány futkározott és hancurozott a kertben és

harsogó örömmel fürdött a Balatonban. A kisasszony nem ment velük. Leült

egy székbe a verandán vagy a parton és onnan nézte őket.

Egy napon a verandán ültem és olvastam. A veranda előtt egy karosszékben

ült a kisasszony és nézte a két lányt, akik gyümölcsöt szedtek a

kertben. Lent egyszerre megindult Lili. Elkezdett fölfelé szaladni. A

karcsu lábai acélosan röpítették fölfelé, egyre gyorsabban száguldott; a

kisasszony aggodalmasan kiáltotta neki: „plus lentement, plus

lentement!“, Lili azonban röpült egyenesen a kisasszonyhoz, mikor odaért

hozzá, akkor kitárta a karjait és felugrott az ölébe. Az erős, fiatal

test suhanva és csattanva zökkent le a kisasszony ölébe, a kisasszony

szegény teste roppant egyet, a kisasszony felnyögött, összegörnyedt és

könnyek jöttek a szemébe. Letolta a kis lányt az öléből és behunyt

szemekkel, fájdalomtól eltorzult arccal és félig ájultan hajtotta hátra

a fejét.

Lili csillogó szemmel nézett rá, egy körtét húzott ki a köténye zsebéből

és letette az ölébe.

– Ezt hoztam, – mondta.

A kisasszony nem tudott válaszolni. Lili letette a körtét az ölébe,

megrázta a fejét, megfordult és elporzott. Egy félperc mulva lent volt

Marianne-nál, átkarolta és elvitte magával a kert végébe. A kisasszony

lasankint magához tért, sóhajtott egyet és szomorúan nézett le a kertbe.

Másnap a két kis lány a verandán pepecselt valami festékdobozzal. A

kisasszony nézte őket. Lili odament hozzá, hogy megmutasson neki egy

szépen festett virágot. A kisasszony a kezébe vette a füzetet. Lili

ekkor hirtelen az ölébe ült és hátravetette magát. A kisasszony az

ajkába harapott és letolta a kis lányt.

– Nem szabad olyan vadnak lenni, Lili, – mondta. – Ne vesd úgy magad

mindig.

– Miért? – kérdezte a kis lány tágranyilt, ártatlan szemekkel.

– Mert megüthetsz valakit.

– Mama nem bánja, ha az ölébe ülök.

A kisasszony visszaküldte Lilit festeni.

Másnap megjött Géza. Hozott egy érdekes hírt. Olga a hírt a két kis

lánnyal is közölte.

– Gyerekek, – mondta, – Ila néninek kis lányt hozott a gólya.

A két kis pofácska kiragyogott.

– Igazán? – mondta Marianne. – Milyen hercig lesz!… És Ila néni fekszik?

– És hol csípte meg Ila nénit a gólya? – kérdezte Lili kiváncsian.

Az anyjuk elnézően mosolygott.

– A vállán, – mondta, – azért kell feküdnie…

Azután elment. A két lány is lefelé indult a kertbe. Háttal voltak

felém, de erősen figyeltem őket, láttam, amint Marianne meglöki a

könyökével Lilit és láttam az út egy fordulójánál, amint a Lili naiv

pofácskája elmosolyodva fordul Marianne felé.

Másnap azt mondtam az anyjuknak, hogy a kisasszonyt jó volna talán mégis

elküldeni. Adjon neki inkább valami pénzt.

– Ugyan hagyd szegényt, – mondta Olga. – Olyan kényelmet nem vásárolhat

szegény magának, mint amilyenben itt van része.

Mikor mondtam, hogy a kis lányok miatt kellene talán elküldeni, akkor

nagy elcsodálkozás jött:

– A kis lányok miatt? Hová gondolsz? Hiszen azoknak fogalmuk sincs az

ilyesmiről. Hallottad, mit kérdezett Lili Iláról? Hogy hol csípte meg a

gólya!… Ő még azt hiszi, azért kell feküdni.

Próbáltam meggyőzni, de nem lehetett. Szinte sértődötten tiltakozott a

hallatlan feltevéseim ellen. Talán romlottaknak tartom a lányait?… Nem,

de emlékezzék a saját gyermekkorára. Semmi ilyenre nem emlékszik.

Ingerült volt. Az asszonyok mindig ingerültek, ha valaki meg akarja

nekik mutatni, hogy milyenek. Abbahagytam a dolgot.

A kisasszony tovább is ült a karosszékben és nézte a két gyereket. Lili

fel-felszáguldott, mint egy forgószél és az ölébe hajította magát; csupa

szeretetből és fiatalos szeleskedésből úgy odavetette magát rá, hogy

csakúgy nyekkent. A szegény kisasszony állandó védelmi állásban volt,

állandó harcot folytatott a Lili gyöngédségei ellen; Lili azonban mindig

talált egy ravasz módot arra, hogy a nyakába repüljön.

Igy telt el két hét. Két hét mulva egy napon a kisasszony, aki

éjszakánkint nem tudott aludni, elszunnyadt a karosszékben. Csendesen és

fáradtan aludt. A kertből egyszerre suhogva közeledett Lili. Végigrepült

az egész hosszu kavicsos uton, lábujjhegyen felszáguldott a lépcsőn, ott

volt a kisasszony előtt. A kisasszony ebben a percben felébredt.

Meglátta a veszedelmet, rémülten sikoltott egyet, védekező mozdulattal

előre nyujtotta a karjait, de ekkor már késő volt. A kis lány egy hosszú

ugrással, suhanva pattant fel az ölébe, lezökkent, megült, azután

odasímult hozzá:

– Feljöttem egy percre hozzád, – mondta kedveskedve.

A kisasszony azonban nem tudott válaszolni. A szeme felfordult, a feje

hátrahanyatlott, egy fájdalmasat nyögött, azután csendes, elnyujtott,

kínos jajgatásba fogott.

Felugrottam. Ekkor már Lili is a földön volt és rémülten bámult a

kisasszonyra. Odarohantam. A kisasszony félig ájultan feküdt a

karosszékben, a teste vonaglott; ez a vonaglás – gondoltam –

félreismerhetetlen.

A kertben láttam Gézát. Lekiáltottam neki. A kisasszonyt karosszékestől

felvittük a szobájába. Én behívtam hozzá Olgát, Géza elszaladt orvosért.

Olga ágyba fektette a kisasszonyt; ekkor kimentem; az ajtóban már

találkoztam is az orvossal, akit Géza az utcán talált és felkisért.

– Hogy történt ez? – kérdezte Géza.

Elmondtam neki.

– De csak nem hiszed, – mondta ő, – hogy Lili szándékosan csinálta?

Fel voltam ingerülve, bosszantott az egész fájó és siralmas eset,

ránéztem, nem válaszoltam semmit.

– Gyere csak, – mondtam azután neki.

Lementünk a ház elé. Ott volt Lili. Feléje mentünk. Rémült arccal várt

ránk. Megfogtam a kezét.

– Lili, – mondtam, – gyere be a Géza bácsi szobájába.

A rémült kis arca egészen elfehéredett. A keze reszketett a kezemben.

Beértünk a szobába.

– Lili, – mondtam fenyegető hangon, – tudod, mit csináltál?

– Nem, – válaszolta remegő szájjal.

– A kisasszony talán meg is hal! – kiáltottam rá.

Sírni kezdett. Ráordítottam:

– Akkor te ölted meg!

– Nem! Nem! – tiltakozott zokogva.

Megfogtam a kezét, a szemébe néztem és szándékos kegyetlenséggel, hogy a

kínzással vallomást csikarjak ki belőle, belekiáltottam az arcába:

– Te ölted meg! Meg akartad ölni! Különben miért ugráltál volna az

ölébe?

A kis lány fölemelte a fejét, a sugárzó pofácskáját könnyek szántották

végig, az édes, ragyogó szeme ijedten bámult rám, azután gyorsan,

meggondolatlanul, panaszkodva és védekezve sírta el:

– Én nem akartam megölni… Én csak azt akartam tudni, fáj-e neki… mert

Marianne nem hitte… én tudni akartam, hogy fáj-e neki?… mert Marianne

nem hitte, hogy kis babája lesz…

Hanna grófnő.

Szeretem a pincéreket. A földi jólétünk egy nagy része tőlük függ és ők

olyan jók, kedvesek, tapintatosak tudnak hozzánk, elkényeztetett

kávéházi és vendéglői állatokhoz lenni. És én még nem láttam pincért,

aki rossz ember lett volna. Ők mindent megértenek és mindent

megbocsátanak. Az emberismeret elnézőkké teszi őket a mások gyöngéi

iránt. És istenem, mennyi emberismeretre tesznek szert néhány esztendő

alatt. Szeretem a pincéreket.

Igy történt, hogy egy nyári éjszakán, mikor a szigeti kávéház terraszán

egyedül szivarozgattam, Jani, az elegáns, nagy, szőke Jani – látván,

hogy semmi egyebet nem csinálok, csak éppen szivarozom – odatámaszkodott

az asztalom mellett a falhoz és elbeszélte nekem a következő históriát.

*

– Ez hat évvel ezelőtt volt, doktor úr. Akkor szobapincér voltam a

Centrál-hotelben, vakmerő fickó voltam, nem féltem az ördögtől sem és

bolondultam az asszonyokért.

Szeptember elején egy szép asszony jött meg hozzánk a kolozsvári

vonattal. Két szobát nyittatott az első emeleten, egy hálószobát meg egy

szalont. Szép asszony volt, barnabőrü, feketehaju, tüzes; nagyon

tetszett nekem. Az igazgató kisérte fel az első emeletre és méltóságos

asszonynak szólította. A vendégkönyvben megnéztem: grófné volt

Biharmegyéből. Jól szolgáltam ki, sokat forgolódtam körülötte. Tetszett

nekem, de ebből neki nem volt szabad semmit se észrevennie.

Másfélórával azután, hogy megérkezett, csengetett. Bementem hozzá.

Pongyola volt rajta, ki volt vágva a nyaka, nagyon jól állt neki. Mikor

beléptem, az íróasztalnál ült és meg se fordult. Csak hátraszólt:

– Egy hordárt.

Felhívtam egy hordárt a szálloda elől, akit ő elküldött valahová. Akkor

azután semmi se történt. Ott volt nálunk a hotelben négy napig, azután

elutazott. Jó borravalót kaptam tőle. De elment, és bizony hiába

tetszett ő nekem.

Októberben a kolozsvári vonattal egyszer csak megint megérkezik. Megint

kinyittatja a két szobáját, megint hordárt akar, a hordárt megint

elküldi. De másnap reggel csenget nekem; tudom minek: a reggelijét

akarja; viszem a reggelijét, kopogok: szabad; bemegyek, hát még nincs

felöltözködve. Alsószoknya van rajta és ing… Megállok az ajtóban, erre

nyugodtan azt mondja, hogy tegyem csak az asztalra a tálcát. Ugy vett,

mintha én nem is volnék férfi. De bennem akkor már amúgy is főtt-forrott

minden, láttam a karját, a nyakát, a mellét… Meg még semmibe is vesz? No

hát majd meglássuk!

Mikor kimegyek, ráütök arra a buta fejemre és azt mondom: ha ez idejár

Budapestre, annak biztosan megvan a maga oka; és hová küldözgeti ez azt

a hordárt? Előveszem a hordárt. Ő azt mondja, egy táviratot vitt a

postára… Táviratot? Hová? – Hogy ő nem emlékszik rá. – Törje csak a

fejét. – Hát azt mondja: Nyiregyházára szólt. – De kinek? – Azt már nem

tudja.

Hát Nyiregyházára. Mit táviratoz ez Nyiregyházára? Nekiesek a

vendéglisztánknak. Van Nyiregyházáról egy malomigazgató. Öreg. Ennek

semmi köze se lehet hozzá. Egyszerre csak, mikor a portással

beszélgetek, jön egy magas, elegáns fiatalember. Szobát kér.

– Jó napot, főhadnagy úr, – mondja neki a portás.

Felmegy. Mért főhadnagy ez, kérdezem a portástól. – Mert főhadnagy,

mondja ő, csak itt civilbe öltözik. Huszárfőhadnagy Nyiregyházán.

Huszárfőhadnagy Nyiregyházán? Ugy? Megkeresem a mult hónapi

vendéglistát. Ott van a főhadnagy. Negyedikén érkezett a grófné,

ötödikén a főhadnagy. Hát így vagyunk? Persze ebben a nagy hotelben, az

ötszáz vendég között könnyü elbujni. De én előlem nem könnyü.

Hanem hát nem sokat értem a nagy fölfedezésemmel. Lesbe állottam a

folyosón, láttam, hogy tizenkét óra tájban a főhadnagy óvatosan lejön az

első emeletre és besurran a grófnőhöz, ezt leshettem három éjszaka, de

mit értem vele? Negyednapra elutazott a grófné, és ötödnapra elutazott a

főhadnagy.

November végén újra jött a grófné. Másnap megérkezett a főhadnagy.

Éjszakánkint megint lesbe álltam. Égett a fejem és csurgott a nyálam, és

ők negyednapra megint elutaztak. Ugyanez történt decemberben, januárban,

februárban, márciusban… Én már félig őrült voltam. A grófné szerette a

kiszolgálásomat, mikor megjött, rám mosolygott, jókedvü volt,

beszélgetett velem, megkérdezte, hogy vagyok, ha valamire szüksége volt,

becsengetett olyankor is, mikor ágyban feküdt, én meg majd megőrültem

miatta. Mikor ott lakott nálunk és én tudtam, hogy éjszakánkint nála van

a főhadnagy, akkor az öklömet harapdáltam, a fejemet ütöttem, bőgve

sírtam, ha magam voltam.

Azóta sok mindent láttam és sok mindent tanultam. Megismertem az

asszonyokat; tudom, hogy mit éreznek, mikor egyedül maradnak egy

hotelszobában. Voltam azóta szobapincér egy női fürdőn is, ahol csupa

asszony lakott a hotelben: többet tanultam ott két hónap alatt, mint

azelőtt tíz esztendő alatt. Most hamarább is tudnék egy asszonnyal

elbánni, mint akkor, amikor egy éhes, fiatal agár voltam. De azóta se

láttam olyan szép, olyan irtózatosan kívánatos asszonyt, mint a grófné.

Hanna grófnőnek hítták. Sok látogatója volt, sokat járt bevásárolni és

éjszakánkint a főhadnagy járt hozzá. Én csak kínlódtam, kínlódtam…

Kigondoltam magamban, milyen lehet az élete. Hallottam, hogy öreg ember

a férje. Nyolc évvel ezelőtt ment hozzá; most huszonkilencéves. Öreg

ember meg tüzes, fiatal asszony: sokat kínlódhatott mellette a grófné.

Végre megismerkedhetett a főhadnaggyal, a férje talán nem is tud erről

az ismeretségről, ők gyorsan megértették egymást és itt találkoznak

azóta minden hónapban. A grófné azt hazudja a köszvényes, öreg férjének,

hogy bevásárolni, ruhát rendelni, szinházat nézni jön fel. Az öreg ezt

megengedi, mert három-négy naptól nem félti az asszonyt. Nem is

gondolja, hogy a grófné már régen tisztába jött a szeretőjével. Itt a

Centrál-hotelben, az ötszáz vendég között senki sem veszi őket észre. A

grófné otthon alig várja, hogy megint elszabaduljon; liheg, mikor a

gyorsvonat felszalad vele; küldi a táviratot; és három nap mulva

lecsillapodva, megnyugodva megy megint haza. Igy kényelmes és biztos ez

a dolog. Nincs semmi veszedelmes levelezés, nincs semmi veszedelmes

találkozás.

Ezt kigondoltam, de mit értem vele? Kínlódtam és elepekedtem. Rabolni

tudtam volna érte, gyilkolni tudtam volna érte, de hát mit használt ez?

Május huszadikán – jól emlékszem a napjára – megjött a grófné. Március

óta nem volt nálunk. Egész áprilisban és május első felében otthon

éhezett. Az öreg ura talán gyanut fogott és megsokalta a pesti utazást.

Mikor megjött, csupa láz volt. Ugy éreztem, hogy a sötétkék utazóruháján

át látom tüzelni a testét. Ideges volt, gyorsan mozgott, a szobában

ledobálta a kalapját és a kabátját.

– Hordárt! – kiáltotta nekem. – Gyorsan egy hordárt.

Egy percre megálltam és rábámultam.

– Siess Jani fiam, – mondta. – Most jó sokáig nem jövök hozzátok.

Nyaralni megyek, nem jövök Budapestre.

Kimentem és majd elbődültem fájdalmamban. Most egész nyáron nem látom…

És ahogy a lépcsőn lementem és ahogy majdnem bőgtem bánatomban,

egyszerre világosság gyult a fejemben. Egyszerre tisztában voltam vele,

hogy mit kell csinálnom.

Lementem az utcára; ott állott a hotel előtt a mi rendes hordárunk.

Kikerültem, nem őt hívtam fel. Átszaladtam az ötödik utcába, onnan

hívtam egy vadidegen hordárt. Felvittem a grófnéhoz. Az már toporzékolt

a türelmetlenségtől. Átadta a hordárnak a táviratot:

– Siessen vele, – mondta, – a legközelebbi postahivatalba.

A hordár elkocogott. Én utána, mindenütt a nyomában, egészen a

postahivatalig. Mikor be akar menni, odaugrok hozzá és megfogom.

– Jó, hogy utolérem, – mondom neki. – A táviratot már nem kell feladni.

– Nem? – kérdezi ő.

– Nem hát, már megjött az, akinek szólt. Adja csak ide.

A kezébe nyomtam egy forintot, átadta a táviratot és én galoppoztam

vissza a hotelbe.

Elolvastam a táviratot. A főhadnagynak szólt Nyiregyházára. Egy szó volt

az egész, akkor nem értettem, de azóta tanultam franciául; ez volt:

_arrivée_. Ezt akkor lefordíttattam magamnak. Hogy megérkezett. Jól van,

mondtam, most az egyszer a főhadnagy úr erről nem fog értesülni. Fogtam

a táviratot, apró darabokra széttéptem és beleeresztettem a szélbe a

Duna felé.

Figyeltem a grófnét. Ideges volt, fel-alá járt a szobájában, nem birta

ki sokáig; elment sétálni; hazarohant. Este egy fejfájásport hozatott

velem, mert nem tudott aludni. Jól van, mondtam, jól van, így van ez

nagyon jól.

Másnap reggel már hét órakor talpon volt. Hozatta a reggelijét és rám

kiáltott mérgében, mert nem arra az asztalra tettem, amelyikre ő

gondolta. Jól van, mondtam, türelmetlen vagy, így van ez jól.

Kilenc órakor lement a portáshoz. Nézte a vendég-lisztát. A főhadnagyot

keresi: gondoltam. Feljött a szobájába. Becsengetett.

– Jani, – mondta nekem, – nézd meg, kik érkeztek meg a kilencórás

gyorsvonattal.

Lementem, feljöttem, jelentettem:

– Egy szolgabíró Debrecenből és egy földbirtokos Nyir-Adonyból.

Nagyot sóhajtott és kikergetett. Délután öt órakor újra megnézte a

vendég-lisztát. Azután az esti tízórás vonatot várta. Tombolt

türelmetlenségében. Ujra leküldött: nézzem meg, kik jöttek. Jelentettem;

a főhadnagy persze nem volt közöttük. Sírva fakadt. Kikergetett. Öt perc

mulva csengetett.

– Küldd el ezt a táviratot azonnal! – kiáltott rám.

Átadta a táviratot. Most már annyira volt, hogy nem is vigyázott.

– Igenis, méltóságos asszony, – mondtam.

Kimentem a távirattal. Elolvastam. A főhadnagynak szólt. Ez volt benne:

_je vous attends_. Lefordíttattam a Kairó-kávéház főpincérével, aki tud

franciául. Hogy várja: azt jelenti. No jó, mondtam, csak várja. Most

ugyan hiába fogja várni. Megint széttéptem a táviratot apró darabokra és

elküldtem a Dunába.

Éjszaka kétszer becsengetett a grófné. Egyszer fejfájás-port kért,

másodszor teát hozatott. Mikor bementem hozzá, láttam, hogy hideg

borogatás van a homlokán… Nem tud aludni… Láza van… Igy van ez jól.

Reggel lehajszolt a vendég-listát megnézni. Nem kelt fel; beteg, azt

mondta. Délután újra kergetett: nézzem meg, kik jöttek. Hánykolódott az

ágyában és sírt. Este új távirat ment:

_Jes suis désesperée. Qu’avez’vous?_

A Kairóban lefordították. Hogy kétségbe van esve. És mi baja van a

főhadnagynak. – A távirat a Dunába ment.

Éjjel nem aludt. Reggelre fehér volt az arca, kék karikák a szeme körül,

a szeme bágyadt és lázas. Most már nem toporzékolt.

– Jani fiam, – mondta halkan, – nézd meg, kik jöttek meg a

kilencórással.

Megnéztem. Jelentettem. A diványon feküdt és kétségbeesetten fordult be

a fal felé. Egy szót se szólt hozzám. Én ott álltam, néztem egy ideig a

nyakát. Azután kimentem.

Negyedóra mulva becsengetett. Megint távirat:

– _Demain je pars_.

A Kairóban lefordították: hogy holnap elutazik. No, mondtam erre

magamban, akkor itt az én időm.

A grófné déltájban felöltözködött, elment bevásárolni, enélkül nyilván

nem volt szabad hazamennie. Fáradtan és bágyadtan járt, szomorúan jött

haza. Délután megnézette, kik jöttek az ötórás vonattal. Azután: kik a

tizessel. Egész délután ült egy karosszékben és szomorúan nézett maga

elé. Mikor jelentettem a tízórás eredményt, akkor ott maradt ülve a

karosszékben.

Kimentem. Teát hoztam, magam készítettem, sok rumot tettem beléje.

– A méltóságos grófné kicsit bágyadtnak látszik, – mondtam, – a tea jót

fog tenni.

– Köszönöm, Jani fiam, – mondta szomorúan.

Lassan megitta a teát. Én ott álltam előtte.

– A méltóságos grófnénak, – mondtam, – legjobb volna lefeküdnie. Nagyon

fáradtnak látszik.

– Igen, Jani fiam.

Odamentem az ágyához, meggyujtottam a villamos lámpát, felhúztam a

paplant.

– Lemegyek, – mondtam, – megnézem, nem jött-e távirat a méltóságos

grófnénak.

– Menj le, Jani fiam.

Kimentem. Kint maradtam vagy tíz percig. Mire benéztem, már ágyban volt.

– Van valami?

– Nincs semmi.

Elhúzta a száját, úgy látszott, hogy mindjárt sírva fakad. Én ott álltam

előtte. Nem szólt semmit. Csak álltam.

– Nem parancsol semmit a méltóságos asszony? – kérdeztem.

– Semmit. Elmehetsz.

Ekkor meg majdnem én fakadtam sírva. Ha most elmegyek: akkor nem lesz

semmi.

– A méltóságos grófné, – mondtam, – nem tud aludni…

– Bizony nem.

– A méltóságos grófné, – mondtam, – unatkozik. Jó volna talán valami

olvasmány.

Vonogatta a vállát.

– Talán az esti lapok? – kérdeztem.

– Az nem! – mondta idegesen. – Inkább hozzál valami könyvet.

– Igenis.

Kimentem. Vágtattam a szobám felé. Üvölteni tudtam volna örömömben. Most

már biztos voltam a dolgomban. Volt nekem két könyvem: a Casanova élete

meg a Faublas lovag kalandjai. Azóta megtanultam, hogy van ennél

hathatósabb könyv is. Hogy vannak képek… haj milyen képek. Akkor csak

ezt ismertem. De ez a kettő is biztosan hatott. Ha egy nő vonakodott,

csak azt adtam oda neki. És az enyém volt. Ez biztosan hatott. Hatott a

háziasszonyomra, aki egy vasutas felesége volt; hatott egy kis lányra,

aki elárusító volt a Belvárosban; hatott egy énekesnőre, aki a Francia

Mulatóban énekelt.

Rohantam vissza a grófnéhoz.

– Ezt a két könyvet találtam, méltóságos asszony.

Intett, hogy tegyem oda az éjjeli szekrényére. Azután intett, hogy

mehetek.

Kimentem. Az ajtaja előtt hallgatóztam. Hallottam, hogy forgolódik.

Azután hallottam, hogy az éjjeli szekrényén csörögnek az ékszerei: most

nyúl a könyvekért.

Eltelt egy negyedóra, egy félóra. Hallottam, hogy néha sóhajt. Nem

birtam tovább. Bementem hozzá.

– A méltóságos grófné csengetett?

Nem válaszolt. A könyvet a kezében tartotta, félig lerugta a paplant

magáról. Rámnézett. Olyan volt a szeme, mint a részeg emberé. Nem szólt.

– A méltóságos grófné csengetett?

– Nem.

A szeme olyan volt, mint a részeg emberé. Az arca piros volt. A haja

szétesett. Közelebb léptem. Dadogtam:

– A… méltóságos… grófné… nem… parancsol valamit?

Nem szólt. Csak nézett rám. Közelebb mentem. Megfogtam a karját.

Engedte.

És soha én olyan őrült és olyan boldog nem voltam, doktor úr és soha én

olyan eszeveszett és olyan boldog nem leszek, mint azon az éjszakán.

*

… Én már a harmadik szivart szíttam, mialatt Jani beszélt. Szép meleg

nyári éjszaka volt. Jani nézett bele a levegőbe, a Duna felé. Nézte az

emlékezéseit.

Magunk voltunk a terraszon. De messziről hangok hallatszottak. Sürgettem

a befejezést.

– És? És azután, Jani?

Jani sietve elmondta a végét:

– Másnap elutazott. Soha hozzánk vissza nem jött. Olvastam az ujságban,

hogy tavaly meghalt a férje. Négy hete férjhez ment a főhadnagyhoz. Itt

laknak a szigeten. Mindennap én szolgálom ki. Ugy tesz, mintha nem

ismerne meg.

A terrasz kezdett népesedni, azután egészen megtelt. Két asztal volt

csak üresen, közel hozzám. A terrasz lépcsőjén egy magas huszárkapitány

jelent meg. Körülnézett, rámutatott az egyik asztalra és visszaszólt:

– Ide jőjjön, Hanna. Itt van asztal.

Egy szikrázóan szép, barna asszony jött fel a terraszra. Leültek a

szomszéd asztalhoz. A kapitány valami jeges, szeszes italt hozatott. Az

asszony ránézett a korrekt alázatossággal meggörbült Janira és nyugodtan

mondta az arcába és a pillája se rezdült meg:

– Nekem grenadinet hozzon.

Jani elsietett a grenadinért.

A Tassy anyja.

A fiatal Tassy évközben lépett be az iskolába. Előbb Miskolcon járt a

hatodikba, januárban feljött Budapestre és itt folytatta az osztályt.

Halvány, barna fiu volt, nagy, szomoru, szürke szemekkel és kék erekkel

a homlokán, keveset beszélt, senkivel sem barátkozott, ült a helyén,

nézett maga elé és hallgatott. A hatodik osztály gyanakodva és gyorsan

feltámadó antipátiával fogadta a vendéget, de Tassy annyira hallgatott,

annyira nem volt senkinek útjában, annyira nem foglalkoztatott senkit

semmiféle módon, hogy az első kedvetlenség hamarosan elmult és teljes

közömbösséggé vált. Egyszerűen senki sem törődött vele.

A szomszédja Pál Miklós volt, egy feketehaju, csillogó szemü, erős,

magas, délceg fiu. Pál se törődött vele. Egy napon azonban nagy nyomozás

volt az osztályban. A hittantanárt gyűlölte az egész osztály és az órája

alatt valaki elsütött egy hangosat dördülő petárdát. A hittantanár

megrémült, kiszaladt az osztályból; másnap az igazgatóval együtt jött be

és nagy nyomozás indult meg a merénylő után. Mindenki tudta, ki volt a

bűnös, de bizonyos volt, hogy senki sem fogja elárulni. Az igazgató már

benn volt, mikor egyik fiu ránézett Tassyra és ijedten súgta a

szomszédjának:

– Te, ettől kitelik, hogy árulkodik.

Ezt a feltevést gyorsan tovább súgták Pál Miklósig és Pál Miklós egy

villámgyors szembeszéd után, amelyet a barátaival folytatott, odahajolt

Tassyhoz és nagyon halkan, a fogai között, anélkül, hogy a szája mozdult

volna, a fülébe súgta:

– Ha árulkodol, agyonverlek.

Tassy ránézett, válaszolni akart, de jött az igazgató és erre

elhallgatott. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Az osztály

gyönyörü összetanultsággal hazudott, az igazgató dühösen kirohant és azt

igérte, hogy az egy bűnösért most már mindenki bűnhődni fog; az osztály

összemosolygott és mikor az igazgató már messze lehetett, nagy

örömzsivaj tört ki. Az örömzsivajban Tassy odament Pál elé.

– Én akkor sem árulkodtam volna, ha nem fenyegetsz, – mondta neki

halkan. – De figyelmeztetlek rá, hogy egy cseppet se félek tőled.

Pál meglepetve nézett rá; először zavarban volt és nem tudott mit

mondani, azután megvonogatta a vállát.

– Azt jól tetted, – mondta, – hogy nem szóltál, de azt rosszul teszed,

ha nem félsz tőlem. Én el tudlak verni.

– Igaz, – kiáltotta valaki, – Pál a legerősebb az osztályban.

– Én nem félek, – mondta Tassy.

Odaállott Pál elé, Pál lenézően, félig játékból, kicsinylő és

leereszkedő arccal megfogta a karjait, farkasszemet néztek, azután

szótlanul elkezdtek birkózni. A katedra előtt birkóztak, a fiúk a

padokra álltak és a katedrára gyültek, hogy lássák őket. Pál azt hitte,

csak át kell karolnia a vékony Tassyt és a földhöz vágja, hogy csak úgy

ropog. Tassy azonban elkeseredetten, makacsul, dühösen védekezett,

hajlékony volt, szívós és ügyes és eltelt öt perc, a dobogásuk nagy

porfelhőt vert már fel és Tassy még mindig nem volt a földön. Pál ekkor

összeszedte minden erejét; magasra emelte Tassyt, letette egy padra;

azután újra fölemelte és most már bizonyos volt benne, hogy le tudja

csapni a földre. Ekkor azonban ránézett a Tassy sápadt arcára. A Tassy

arca olyan rémült, fájdalmas és keserü arc volt, hogy megrettent tőle.

Maga sem tudta, miért, nem csapta a fiút a földhöz, hanem letette, a

lábára állította; még fogta a karjait egy kicsit, azután egészen

eleresztette.

– No, – mondta lihegve, – minek verekedjünk? Én nem haragszom rád.

A fiúk csalódottan oszlottak szét, Tassy hallgatott, a helyére ment és

egy könyvet vett elő. Másnap odahajolt Pálhoz és ezt mondta neki:

– Köszönöm, hogy nem aláztál meg a többiek előtt.

– Ugyan, – mondta Pál, – ez szamárság. Nem megalázás az, ha valakit

földhöz vágnak.

Ettől kezdve azonban beszélgettek egymással és lassankint nagyon

megbarátkoztak. Tassy hálás volt Pál iránt, nagyon respektálta és nagyon

szerette. Pál pedig pártfogolta, segítette és dédelgette őt. Tavasszal

Pál meghívta Tassyt magához. Egy hét mulva Tassy hívta meg őt.

Tassyék kint laktak a liget felé. Maguk laktak egy nagy villában, szép

kertjük volt és Tassynak külön volt egy szobája. Pált elkábította ez a

pompa, szótlanul járta be a házat és a kertet, amelyet Tassy megmutatott

neki, hallgatott, azután azt kérdezte Tassytól:

– Az apád, ugy-e, nagyon gazdag ember?

– Azt hiszem, – mondta Tassy, – hogy gazdag.

– Mi a foglalkozása?

– Földbirtokos.

– Miért jöttetek Miskolcról ide?

Tassy összehúzta a homlokát, összeszorította a száját és azt mondta:

– Eljöttünk… Csak úgy… Feljöttünk…

Pál azután találkozott a Tassy apjával. Ez magas, barna ember volt; nem

szólt egy szót sem, amikor a fia Pált bemutatta; csak végignézte őt,

végigvizsgálgatta kutató szemmel, úgy, hogy Pál zavarba jött és

kényelmetlenül érezte magát; azután megsimogatta a fia arcát és elment.

Nemsokára bejött hozzájuk a Tassy anyja is. Magas, szőke asszony volt,

nagyon hasonlított a fiára, de a szemei egészen mások voltak: nem mély,

szürke szemek, hanem csillogó kék szemek; a bőre finom és fehér; nagyon

szép, magas, szőke asszony volt.

Mikor bejött a szobába, Pál fölállott. Az asszony mosolygott, kedves,

meleg mosolygása volt, kezet nyujtott neki, Pál udvariasan kezet csókolt

és az asszony erre ezt mondta:

– Maga, ugy-e, Pál Miklós? Viktor beszélt már magáról. Örülök, hogy

olyan jó barátságban vannak.

Mondott még néhány szót, kedves, lágy hangja volt, azután elbúcsúzott

tőlük és kiment.

– Milyen kedves asszony az anyád, – mondotta Pál.

– Igen, – mondta Tassy.

Azután elővette a fizikát és együtt tanultak.

Pál ettől fogva minden délután elment Tassyhoz. Néha találkozott a Tassy

apjával és minél többet találkozott vele, annál jobban gyűlölte.

Mogorva, kellemetlen, rossz embernek találta. Gyakran találkozott a

Tassy anyjával is. Az asszony mindig kedves volt, mindig barátságos

volt, Pál lelkesedett érte. Mikor a barátságuk még bizalmasabb lett és ő

már a saját családi dolgairól is beszélt Tassynak, akkor egyszer

megmondta neki:

– Te, az édesanyád nagyon kedves asszony. De az apádat nem szeretem. Azt

hiszem, te se nagyon imádod.

– De igen, – mondta Tassy zavarodottan, – én nagyon szeretem az apámat.

Egy májusi délután Pál elment Tassyhoz. Bement a kapun, felment a Tassy

szobájába. De a szoba üres volt. Visszafordult és egy cselédtől akart a

barátja után kérdezősködni. A szoba ajtajában a Tassy anyjával

találkozott.

– Viktor nincs itthon, – mondta az asszony. – El kellett mennie Budára.

Pál is akart menni.

– De azért ne menjen el, Pál úr, – mondta az asszony. – Üljön le itt és

várja meg Viktort.

Pál szabadkozott.

– Csak maradjon itt, – mondta az asszony. – Üljön le szépen a diványra,

úgy, mintha Viktor itthon volna.

Pál leült a diványra és várta, hogy az asszony kimenjen. Az asszony

azonban nem ment ki. Beszélgetett vele. Megállt az asztal előtt, vele

szemben; iskolai dolgokról kérdezősködött; azután megkérdezte, mi akar

lenni; inkább legyen mérnök, mint orvos, tanácsolta neki; a Pál

zavarodottsága lassanként elmult és bizalommal és örömmel felelgetett az

asszonynak.

Az asszony azután elment az asztal mellől, odaállt elébe, azután leült

melléje; megkérdezte, szeret-e olvasni, miket szokott olvasni, sok

regényt olvasott-e már; és megfogta a kezét. Pál elsápadt; erős, nagy

fiukeze remegett az asszony puha, lágy, finom kezei között; az asszony

mosolyogva hajlott feléje; Pál reszketett, elborult a szeme; azután nem

tudta, mi történik vele.

Az asszony kiment a szobából, Pál fuldokolva és dideregve járt fel és

le. Nem tudta összeszedni magát, semmit sem tudott gondolni; hiába

erőszakolta, hiába szorította a homlokát, egyetlen ép gondolatot sem

tudott kipréselni. Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy nemsokára itt

lesz Viktor. Összeborzongott a rémülettől, vette a kalapját és

kiszaladt. Hazarohant. Otthon könyveket vett elő, rájuk hajolt, hogy

senki ne szóljon hozzá, de nem látott betűt, értelmetlenül és vakon

forgatta a lapokat, elkábultan, megsemmisülten, lélekzetért kapkodva ült

és szorongatta a homlokát. Este gyorsan lefeküdt és egész éjszaka

nyitott szemmel bámult bele a sötétségbe, forgolódott és hánykolódott és

kétségbeesve kínozta magát valami elhatározásért, valamilyen

megnyugvásért, egy gondolatért, akármilyenért, csak valamiért, amibe

belenyugodhatik, amivel elintézheti a dolgot, amivel rendbe hozhatja a

maga kínos, tébolyodott zavarodottságát.

Másnap az iskolában álmatlanságtól fáradtan és remegve várta Tassyt.

Tassy jókedvűen jött hozzá.

– Szervusz, – mondta, – hallom, hogy tegnap nálam voltál. Át kellett

mennem Budára, mert a papa nincs itthon, valami üzenetet kellett vinnem

a nagybátyámnak. Miért nem vártál meg?

– Nem vártalak meg, dolgom volt, – dadogta Pál.

– Hát gyere el ma.

– Nem tudom… talán… dolgom van…

Egész délelőtt ideges volt. Nem tudott figyelni, nem tudott beszélgetni,

összerezzent, ha szóltak hozzá; órák közben a karját rátette a padra, a

karjára ráhajtotta a fejét és töprengett. Iskolából Tassyval mentek

haza.

– Gyere el ma délután, – mondta Tassy.

– Igen… majd meglátom…

Nem ment el hozzá. Egész délután feküdt otthon egy könyvvel a kezében és

bámult a levegőbe. Este megint korán feküdt le, eloltotta a lámpát és

nézte a sötétséget. A fáradság, az álom azonban gyorsan győzött most már

a töprengésén. Tíz perc mulva kimerülten hunyta le a szemét, elaludt és

reggelig egyfolytában, mélyen, csendesen aludt. Reggel jókedvűen ébredt

fel. Még mindig nem jutott semmiféle elhatározásra, de most már könnyen

vette az egész dolgot. Nem törődött sokat vele. Vállat vont, mosolygott

és nagy étvággyal megreggelizett.

– Miért nem voltál nálam? – kérdezte az iskolában Tassy.

– Dolgom volt… nem mehettem…

– De ma eljösz…

– Talán… nem tudom még…

Korán délután eljött hozzá Tassy.

– Eljöttem érted, – mondta – Most velem kelt jönnöd.

– Maradj inkább itt nálam.

– Nem. Nálam kényelmesebb. Az anyám is kérdezte már, miért nem jösz

hozzám. Azt hiszi, összevesztünk.

Elmentek Tassyhoz. Pál dobogó szívvel ment be a kapun. De nem

találkoztak senkivel. Eljutottak a Viktor szobájáig, ott leültek,

beszélgettek, tanultak. Pál visszakapta a nyugalmát, jókedvü volt,

végigfeküdt a diványon. Mikor meguzsonnáztak, egyszerre felnyílt az ajtó

és bejött az asszony. Pál felugrott. Az asszony kezet nyujtott neki.

– Jó napot Pál úr, – mondta, – rég nem láttam.

Pál megcsókolta a finom, puha kezét, a szíve zakatolt és az arca

sötétvörösre pirult.

– Viktor, kérlek, – mondta az asszony, – el kell menned.

Tassy keservesen elhúzta a száját és kedvetlenül mondta:

– Minek? Hová? Miért nekem?

– Egy negyedóra az egész. A bankba kell menned. Pénzt kell hozni.

Senkire se bízhatom, csak rád.

Tassy fanyarul vakargatta a fejét, Pál dobogó szívvel állott mögötte, az

asszony ekkor azt mondta:

– Pál úr megteszi azt nekem, hogy megvár. Villamoson mégy és egy

negyedóra alatt itt vagy.

– Megvársz? – kérdezte Tassy.

– Igen, – mondta száraz torokkal Pál.

Tassy fogta a kalapját, átvett egy papirost az anyjától, kirohant, az

ablakból látni lehetett, amint kiszalad a kapun és siet a villamos

állomáshoz. Az asszony állt az ablaknál, utána nézett, azután megfordult

és mosolyogva ment Pál felé.

Juniusban egy napon ezt mondta Pál Tassynak:

– Ma délután elmegyek hozzád.

Tassy lesütötte a szemét, azután elfordította a fejét és halkan

válaszolta:

– Ne gyere ma délután. Dolgom van.

Pál ijedten bámult rá és nem szólt többet. Másnap, óra alatt, hogy a

zavarodottsága ne lássék meg, halkan kérdezte:

– Elmenjek ma hozzád?

Tassy súgva és röviden válaszolta:

– Ne.

Pál elsápadt és elfordult. Dobogó szívvel ült a helyén. Mi történt?

Tudja ez a fiu talán? Vagy csak sejti? Az anyja majd mindennap elküldte

otthonról valami megbízással egy-egy negyedórára… Kitalálta volna? Mit

kell csinálni?

Nem mert a Tassy szeme közé nézni. Hónapok óta először történt meg, hogy

nem együtt mentek haza az iskolából. Pál félt; az az érzése már régen

elmult, hogy alávalóságot követ el a barátjával szemben, de félt attól,

hogy Tassy beszélni talál. Ha csak neki veti is szemére a dolgot!… Pedig

másnak is elmondhatja. De kinek? Nem tudta, kinek; csak nagyon félt az

egész dologtól.

Másnap az iskolában alig beszéltek. Harmadnap azonban Pál lázasan

vágyódott az asszony után. Szomjas lett a torka, eltikkadt a nyelve és

elhomályosodott a szeme, ha rágondolt. Sírni tudott volna.

Negyednap délelőtt a vizsgák miatt nem volt előadásuk. A délelőttöt

azzal töltötte el, hogy az asszonyra gondolt. Déltájban nem birta ki

tovább. Elindult a Tassyék háza felé.

Másfél óráig kóborolt. Azután bement a kapun. Dobogó szívvel és lassan

ment előre. A lépcsőn ekkor kipirult arccal szaladt feléje Viktor.

– Eljöttem hozzád, – mondta dadogva Pál. – Tanuljunk együtt a vizsgára.

Viktor kipirult arccal állott előtte és a szeme közé nézett. Pál

lesütötte a szemét. Viktor megfogta a karját; csendesen megfordította

őt, vissza a kapu felé és halkan mondta:

– Gyerünk.

Pál szégyenkezve engedelmeskedett. Kimentek az utcára. Pál nem tudott

szólni.

– Minek jöttél? – fakadt ki egyszerre Tassy. – Minek jöttél?

Pál nem tudott válaszolni.

– Ne gyere többet, – mondta rekedten Tassy. – Soha többet ne gyere

hozzám.

Pál lehajtott fővel hallgatta.

– Ne gyere, – mondta Tassy rekedten.

Pálnak elárasztotta a szégyenkezés és a keserűség a szívét. A torka

összeszorult, a mellében egy nagy nyomást érzett, leleplezettnek,

megvertnek, megalázottnak érezte magát, a szemébe könnyek jöttek,

keservesen küzdött a sírással, de egyszerre kitört a torkán egy csukló

zokogás és rémülten, ijedten, megzavarodottan sírni kezdett.

Tassy ijedten nézett rá.

– No, – mondta, – no, Miklós, ne sírj, no, ne sírj…

Pál feltarthatatlanul zokogott. Tassy rémülten könyörgött neki:

– No… no, hát ne sírjál…

Pál zokogott, Tassy ekkor átkarolta, vigasztalta. A Pál rémült,

felzaklatott sírása nem akart elállni. Tassy ekkor kifakadt:

– Hát ne sírj. Hát nem jöhetsz hozzánk. Hát mit akarsz!…

Pál még mindig zokogott; Tassy ekkor odahajolt hozzá és gyorsan, halkan,

izgatottan suttogta a fülébe:

– Hát mit akarsz? Az apám hazajött… Azt akarod, hogy agyonlőjjön?

Miskolcról is ezért jöttünk el… Puskát fogott egy fiúra…

A fekete asszony.

Délután öt óra volt. A kaszinóban ültem és ujságot olvastam. Körülöttem

néhány kártyapárti zsongott már. Az ujságot kiolvastam, letettem, azután

kinéztem a piacra. A kunszállási piac piszkosan és elhagyottan huzódott

át a templomkertig; a templomkertből azonban egy ember jött ki és

sebbel-lobbal vágott át a kaszinó felé. Lánczy Gyurka volt, a

szolgabíró.

Átjött a kaszinóhoz, átugrott a három lépcsőfokon és lihegve és fujva

rontott be a billiárdszobán keresztül a kártyaszobába.

– Urak, – mondta lihegve, – urak, Pándy Pista hazajött.

A kártyázók fölnéztek.

– Mikor? – kérdezte valaki.

– Most, a négyórás vonattal. De nem ez az egész. Asszonyt is hozott haza

Amerikából.

– No, – mondta a doktor – és szép?

Lánczy Gyurkának fölvillant, fölragyogott, föllángolt az arca. Teljes

torokkal kiabált:

– Szép? Az semmi. _Néger!_

A szobában egyszerre csend lett; a kártyázás most állott csak meg

igazán, egy másodpercig teljes csend volt.

– Gyurka, ne bolondozz – mondta végre Rovics, a járásbíró.

– Becsületszavamra, – kiabálta Gyurka diadalmasan – becsületszavamra,

becsületszavamra. Néger. Olyan fekete, mint az éjszaka. A vasútnál

megakadt a forgalom. A mozdonyvezető leszállt a mozdonyról, hogy

megnézze.

– És biztos, hogy a felesége? – kérdezte Krausz Simon, a hercegi bérlő.

– Hogyne – válaszolta Gyurka a boldogságtól és a nevetéstől pukkadozva.

– Bemutatott neki. Úgy bemutatott, mintha egy rendes asszony lett volna.

– Beszéltél vele? – kérdeztem.

– Nem beszéltem – mondta Gyurka. – Csak angolul, meg franciául tud. És

nekem úgy tátva maradt a szám, hogy magyarul se tudtam. De az asszony

kezet nyujtott. Mintha valami uriasszony lett volna. Meg kellett fogni a

kezét. De szerencsére keztyü volt rajta.

A szobában ekkor zsongás, zúgás, zajgás, kiabálás, csörömpölés,

hahotázás támadt. A kártyákat lecsapták, a székeket kirugták; kérdeztek,

nevettek, szörnyűködtek, és Gyurka ragyogó arccal és boldogan beszélt

egy gyorsan összeverődött nagy kör közepén.

– Pándy Pista már két hete levelezett Berlinből Thureczkyékkal.

Alkudozott a felvégi házukra. A múlt héten megkötötték az alkut.

Készpénzzel fizetett. Rögtön. A Kunszállás és Vidéke egy berlini banktól

kapta meg a pénzt. Kifizették egy krajcárig a tízezer forintot. Házért,

kertért, mindenért, úgy ahogy van. Igaz, János bátyám?

– Igaz, – mondta Dániel, a takarékpénztári igazgató.

– A vonattól egyenesen odahajtattak a házhoz – monda Gyurka nevetve. – A

félszemü Kohn alig tudta őket elvinni a rozoga fiakkerjén, mert a fél

szemével mindig vissza-visszapislogott az asszonyra. Az meg fogott egy

legyezőt a kezében és legyezte magát. Mint a majom a váradi cirkuszban.

Ezen olyan hahota támadt, hogy Gyurka egy darabig nem tudott tovább

beszélni. Azután folytatta az előadást, és az urak jobbra-balra dőltek

nevettükben, csapkodták a térdüket, és Geiger, az ügyvéd, egyszerre

fölpattant és azt mondta, hogy ő hazamegy és elmondja a dolgot az

asszonyoknak.

Mások is hazafelé készültek, hogy a dologról otthon beszámoljanak;

Rovics, a járásbíró azonban ekkor megszólalt:

– Mennénk el talán a tenkei út felé. Csak úgy sétáljunk egyet a

Felvégen. Hátha meglátjuk őket.

Ezt az indítványt általános helyeslés fogadta, és Gyurka rögtön

ajánlkozott:

– Én majd vezetlek benneteket.

Gyurka vezetése alatt valóban el is indult a társaság. Én is mentem. A

templomtéren már találkoztunk Geigerékkel. Jött az asszony, Lázárné, a

férjes lánya, és Sárika és Pannika, a két kisasszonylánya. Kézfogások

történtek, nagy nevetések, elámulások: – „hallotta már“, „hihetetlen“,

„no de ilyet“; – és a társaság a legvidámabb hangulatban tartott a

Felvég felé. Útközben még néhány kiránduló csatlakozott hozzánk és a

patika előtt egyszerre csak megláttuk Gulyásnét, a helyszerzőnét, aki a

tenkei út felől jött. Gyurka odaintette:

– Honnan jösz, Terka? – kérdezte tőle.

A kövér asszony izzadt és lihegett, és elfulva mondta:

– Pándyéktól, nagyságos úr.

Geigerné összecsapta a kezét.

– Jézus Mária, – mondta – csak nem látta a szerecsen asszonyt?

– Jaj, tekintetes asszony, – mondta Gulyásné lihegve – azzal van nekem

most nagy bajom. Beszereztem hozzájuk Huszár Jánost parádéskocsisnak,

azt, amelyik a nagyságos szolgabíró úrnál volt. Hát, amikor meglátta

János az asszonynak azt a fekete képét, egyszerre csak kifordult az

udvarról; ő, azt mondja, az Istennek se hajtja ennek a kocsiját. Utána

szaladnának az emberek. Ő nem lesz világ csúfja. És Bordás Emer, a

szakácsné. Az ő főztjit ez a feketeképü nem eszi. A fekete kezivel. A

Pándy nagyságos úr dühös volt. Szalajtatott mindjárt. Hogy új kocsist,

új szakácsnét… Hanem igaz, hogy – követem alássan – rusnya teremtés ám.

Furcsa gusztusa is van némelyik úrnak.

A Gulyásné előadását nagy nevetés fogadta. A kövér asszony egy

vállveregetéssel boldoggá téve azután elbocsáttatott. Mi pedig vonultunk

tovább a Thureczky-ház felé. A ház előlről, a tenkei úton semmi

különösséget nem mutatott; a bezárt kapu előtt azonban egy nagy csapat

ember táborozott: parasztasszonyok, lányok, gyerekek, akik a környékről

összeszaladtak szerecsen asszonyt nézni.

Gyurka odaintett egy parasztlegényt; attól megtudta, hogy itt egy jó

félórája hiába várnak; a legényt elbocsátotta, a társaságot pedig

levezényelte a tenkei országútról a Jablonszky-tag felé.

– Menjünk a kert alá, – mondta – ott talán látunk valamit.

Némi kerülővel elértük a kert alsó végét; itt alacsony rácsos kerítés

volt; a kerítésen szépen be lehetett látni a kertbe, de a

földieper-ágyakon kívül egyelőre semmi néznivaló nem akadt. A társaság

várt, beszélgetett, nevetett, azután türelmetlenkedni kezdett és már

menni készült, amikor Gyurka egyszerre fölkiáltott:

– Hahó, ott jönnek ni…

A gyümölcsös felől lassu lépésben két alak tartott a veteményeskert

felé. Pándy Pista. És a szerecsen asszony. Lassan jöttek; Pista nyilván

a kertet mutogatta az asszonynak; az asszony bő, barna selyemruhát

hordott; csakugyan fekete volt… A társaság a kerítésen kívül

elhallgatott; bámult; azután tolakodni kezdett előre; az asszonyok

lökdösték egymást és vihogtak.

Pándy Pista ekkor észrevette a társaságot. Fölkapta a fejét, összehuzta

a homlokát, az arca kipirosodott. Már egészen közel voltak. Szólt

valamit az asszonynak, az asszony megállott és kíváncsian nézett a

kerítés felé, Pándy Pista pedig odalépett a kerítéshez, a rácsra rátette

a kezét és dühtől reszkető hangon mondta:

– Minek köszönhetem ezt a szerencsét?

A társaság megnémult, hátrahuzódott, készült az eloldalgásra, Lánczy

Gyurka azonban kötelességének érezte, hogy helyt álljon.

– Itt vagyunk, – mondta bizonytalanul. – Szabad mezőn, városi területen.

Pándy Pistának kidagadtak a homlokán az erek és recsegő hangon szólalt

meg:

– De remélem, nem várod meg, amíg onnan is elpofozlak.

Újra nagy csend támadt. Hallgatás. Két másodperc, három másodperc, öt

másodperc. Végre megszólalt Gyurka dadogva:

– Ezért majd számolunk.

Fölkapta a fejét, hátraszegte, és kemény léptekkel, peckesen elindult.

Pándy Pista visszafordult a szerecsen asszony felé. Mi pedig kissé

elfogódva kocogtunk Gyurka után.

Az országúton végre visszakapta Gyurka a hangját.

– Ilyen szemtelenség, – mondta pattogva. – Még neki áll följebb. Még ő

beszél. Örüljön, hogy nem toloncoltatom el azt a szemetet, akit

idehozott. Közbotrány. Szégyent hoz a városra. Csudánkra fognak járni az

egész vármegyéből. Szégyent hoz az egész magyar középosztályra. A

törökverő Pándy Gergelynek az ivadékai… Az egri hős ivadékai szerecsen

gyerekek. No majd megmutatom én neki.

… A társaság zajosan és méltatlankodva helyeselt, mindazonáltal kissé

nyomott hangulatban oszlott szét.

Másnap délben eljött hozzám Pándy Pista. Nem adott kezet. Korrekt volt,

nagyon udvarias, de hideg.

– Azért jöttem, – mondta – hogy igen alázatosan megkérjelek, vállald el

Lánczy Györggyel szemben a képviseletemet.

– Igen, Pista, – mondtam – szívesen, ha szolgálatot teszek vele neked.

Ekkor kezet nyujtott, megrázta a kezemet, nagyot sóhajtott és beledobta

magát egy székbe.

– Na, hála Istennek, – mondta – csakhogy benned nem csalódtam.

Csikorgatta a fogát.

– Öten utasítottak vissza. Szamarak. Gazemberek. De majd megmutatom

nekik.

Csillapítottam; számolni kell, mondtam, a vidék konzervativizmusával,

nem szabad rossz néven venni; ami szokatlan, az itt már bűn…

– De hát mi bűn van abban, Istenem, – fakadt ki elkeseredve, – hogy

elvettem? Mert a bőre fekete? Én szeretem. Jobb, kedvesebb, derekabb,

okosabb, mint valamennyi kunszállási liba összevéve. Jó volt hozzám.

Boldog voltam vele. Boldog vagyok vele.

– De Pista: Amerika és Kunszállás.

Legyintett a kezével. Fanyarul mosolygott.

– Hiszen Amerika se, – mondta keserűen. – Ott is megbotránkoztak rajta.

A fehér ember ott is gőgös. Még Coloradóban is megdöbbentek rajta. Pedig

ott az ő apja a legnagyobb úr.

Újra legyintett a kezével.

– No mindegy, – mondta. – Hát vállalod a dolgot, ugy-e? És másik

segédről azután te gondoskodol. És természetesen: verekedni akarok.

… Délután elmentem a kaszinóba. Nagy fölháborodással fogadtak.

– Hogy merted elvállalni az ügyét? – támadott rám Gyurka.

– Gyurka, neked coki most, – válaszoltam szeliden. – Az ellenfeled

segédje vagyok. Talán nem akarsz vele verekedni? Akkor minek

provokáltattad. Ha pedig provokáltattad, akkor az ellenfeled segédjéhez

egy szót se. És hapták!

Egy másodpercig úgy látszott, hogy ebből is pofozkodás lesz. Gyurkában

azonban végre fölébredt a lovagias lelkiismeret, elvonult, és csendben

agitált amellett, hogy Pándyt társadalmi bojkott alá kell vetni, engem

pedig lehetőleg ki kell golyózni a kaszinóból.

A társadalmi bojkott terve túlságosan népszerü volt; ez ellen egy szót

sem lehetett szólni a felzúdult intelligenciának; a saját

kigolyóztatásomat azonban sikerült elhárítanom úgy, hogy a kártyaszoba

közepén nagy beszédet mondottam és a kunszállási kaszinó lovagias

lelkiismeretére appelláltam. A kaszinó, mondtam, nem vonhatja meg egy

becsületbeli ügyben a maga lovagias segélyét egy embertől, akinek

bizonyos cselekedeteiről lehetünk akármilyen véleménnyel, aki azonban

mégis gentleman, és aki nem szabad hogy hiába forduljon más korrekt

gentlemanekhez segítségért.

A gentleman szó és az, hogy párbajkódexekre is hivatkoztam, eldöntötte

az ügyet. Kigolyózni nem fognak; a fenforgó ügyet le kell bonyolítani a

lovagiasság szabályai szerint; a kaszinó és az egész intelligencia

azután tetszése szerint szabja meg magatartását a szóban levő

gentlemannal szemben.

Harmadnap megvolt a párbaj. Előbb Miskolcról pisztolyokat és kardokat

kellett hozatni. A párbajnál Gyurka feltünően sápadt volt, influenzáról

panaszkodott, amely nagyon megviselte. Pándy görcsösen kapta a kezébe a

pisztolyát, megtette mind az öt lépést a barrierig, és onnan

összeszorított foggal, nagyon nyugodtan és nagyon hosszan célzott az

aggasztóan ingadozó Gyurkára. Nem találta. Két lövés közül egyszer sem.

Gyurka, aki az első lövését elfelejtette kilőni a tíz másodperc alatt,

amelyet én számoltam le és aki a második lövését egyszerűen

beledurrantotta a levegőbe, szigoruan állította utóbb, hogy mind a két

golyót látta a füle mellett elrepülni.

A kardpárbajban, amely ezután jött, Pándy gyilkos rohammal ugrott neki

Gyurkának. Az ijedt és ügyetlen paradeját egyszerűen átvágta, a kardja

lezuhant a Gyurka fejére. A Gyurka kezében lehanyatlott a kard és

lehanyatlóban végighasította a nagyon is közelre beugrott Pándy homlokát

és a jobb arcát. Gyurka maga szép csendesen lefeküdt a földre.

Öt perc múlva, mire a Pándy sebét bevarrták, magához tért. A kard

lapjára fordult, semmi komoly kárt nem tett benne, csak egy nagy daganat

kezdett az ütése nyomán szép csendesen duzzadozni. Gyurka másnap azt

állította, hogy véletlenül csúszott el és ez volt a szerencséje annak a

fickónak…

Pándy a párbaj után karon fogott.

– Gyere, – mondta.

Elvitt magához. Kiváncsian mentem vele. A házuk ablakában ott állott az

asszony. Mire a kapuba értünk, elébünk jött. Kitárta a karjait.

– Egy szót se, – mondta Pándy. – A cselédek előtt egy szót se.

Bementünk a házba. Amikor egy szobában végre megálltunk, akkor az

asszony térdre esett, átkarolta a Pándy lábát, és csendesen zokogott.

Nem akart fölkelni. Pándy hagyta. Ő is meg volt hatva.

– Hát nem érdemli meg, hogy szeressem? – kérdezte mosolyogva.

Azután az íróasztala felé intett.

– Nézz oda, – mondta. – Ott van egy levél. A te számodra. Ha bajom

történt volna, neked kellett volna őt is hazaszállítanod.

Az asszony végre fölkelt a földről, megcsókolta a Pándy kezét, azután

megcsókolta a kötést a fején. Pándy ekkor bemutatott. Az asszony kezet

nyujtott. Kis, meleg, fekete keze volt. Angolul beszélt. Pándy mondta,

hogy csak franciául tudok. Az asszony erre franciául beszélt.

Megköszönte, hogy szolgálatokat tettem az urának. Mikor látta, hogy

franciául is hibásan beszélek, németül kezdett beszélni.

Pándy hozzám fordult.

– Látod, – mondta, – milyen intelligens. Három hónapig voltunk

Berlinben. Azalatt megtanult németül.

Az asszony nem értette, mit mond. Rám mosolygott és kiment, hogy valami

ennivalót adasson.

– Német cselédeket hozattam Budapestről, – mondta Pándy.

Az asszony azután visszajött. Leült. Beszélgetett. Csakugyan intelligens

volt. Az egész Kunszállásról, minden elbámészkodásról és haragról, amely

fogadta, nyugodtan és okosan beszélt. Pándy azután irodalomról

beszéltette, azután művészetről; azután leültette a zongorához és

francia és német dalokat énekeltetett vele. Zengő, meleg althangja volt;

és tudott énekelni.

Estére járt, amikor elbúcsúztam. Pándy kikisért.

– Hát mondd, – kérdezte, – olyan lehetetlen ezt az asszonyt szeretni?

– Nem, – válaszoltam igaz meggyőződéssel. – Nem.

Nem is volt lehetetlen. Az asszony szép, karcsu, délceg, fiatal teremtés

volt; a bőre nem is fekete igazában, hanem sötétbarna, amelyen valami

rózsaszín tüzel át; az ajkai alig duzzadtak; az orra kicsi, de nem

csunya; a haja kóchaj, de nem degusztáló; a teste meleg, szép, parfümtől

illatos…

A kaszinóban minderről hallgattam. Faggattak, de nem szóltam semmit,

mert egyelőre úgyis hiába lett volna minden. A társadalmi bojkott

szervezése befejeződött. Kinézni őket, ha nyilvános helyre el

merészelnének menni… A köszönésüket nem fogadni… A látogatásukat – ha

merészelnék – szintén nem fogadni…

Satöbbi. Satöbbi. A bojkott a következő napokban és hetekben egyelőre

csak elvben volt meg. Pándyék sehová nem mentek, a házból ki nem

mozdultak. Pándy otthon tárgyalt különböző emberekkel, ügynökökkel,

kupecekkel, akiket magához rendelt. Az intelligencia helyett ez alatt az

idő alatt egyelőre a parasztokkal kellett megküzdenie.

A kunszállási cselédek egymásután szöktek meg tőle. Dupla fizetést adott

nekik, mégsem birták ki hét napnál tovább a csufolódást, amely kísérte

őket. A kunszállási hetivásárok ekkor ugyanis megélénkültek.

Vezekényről, Ujfaluból, Tárkányból fölkerekedtek az emberek és bejöttek

hozzánk, mert híre futott, hogy Kunszálláson szerecsen asszonyt lehet

látni. És éppen olyan ruhában jár, mint az idevaló uriasszonyok…

Szerdánként a hetivásárról nagy karavánok indultak a Felvégre és

órákhosszat ácsorogtak a Thureczky-ház előtt és a kert alatt, hogy hátha

megláthatnák a szerecsen asszonyt. A Pándy cselédeit a hetivásáron

körülfogták, faggatták, kicsufolták…

A parasztgyerekek – nagy suhancok is – bemásztak a kertbe és keresték a

szerecsen asszonyt. Pándy kikergette őket; erre éjszakánkint látogatták

meg a kertet, elpusztították a veteményeket, megvagdosták a

gyümölcsfákat. Egy éjszaka Pándy közéjük lőtt és egyet megserétezett;

erre másnap felgyujtották a zsuppal fedett üvegházat. Az üvegház

oltására egyetlenegy ember sem ment be a kertbe. A parasztok megálltak a

kerítésnél és onnan nézték, hogyan ég le földig a ház.

Ekkor azonban nevezetes dolog történt. Bauer, a közjegyző, bejött a

kaszinóba s bejelentette:

– Urak, Pándy Pista ma megvette az öreg Löwy birtokát. A Fácányosnál.

Ezeregyszáz hold. Négyszázezer forint. Készpénz… Pándy-birtok volt az

valaha…

Erre nagy csend támadt. Erre senkinek nem volt szava. Bauer egyéb

ujságot is tudott.

– De meg akarja venni a bárótól is a Sárgatanyát. Alkuszik rá.

Erre még nagyobb lett a csend. És másnap, mikor délután elmentem

Pándyhoz, ott találtam az előszobában Geigert, az ügyvédet.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle.

– Várok, – mondta zavarodottan. – Egy kis dolgom van.

Nem válaszoltam. Egy német cseléd jött, hogy menjek be a nagyságos

úrhoz. Bementem. Pándy egyedül volt a szobájában.

– Geiger van itt az előszobában, – mondtam neki.

– Tudom, – válaszolta. – Váratom.

Csodálkozva néztem rá.

– Váratom, – mondta újra. – Így fognak mind várni az előszobában. Egy

félórán alul egyik se. Némelyik egy órát is. Ez itt uradalmi ügyész akar

lenni. Lesz is. De várjon. És a tekintetes asszony és a kisasszonyok

majd viziteljenek itt a feleségemnél.

Negyednapra megtörtént ez a vizit, és a tekintetes asszony és a

kisasszonyok oda voltak a csodálkozástól, hogy a… az asszony…

tudniillik… az asszony… Pándyné ő nagysága milyen művelt, olvasott egy

teremtés… igazi… igazi uri hölgy.

Egy hét múlva Pándy új vizitet kapott. Az öreg Dániel János, a

takarékpénztár igazgatója tette nála tiszteletét. Már csak eljött

gratulálni, hogy Pista öccse ilyen szépen visszaszerzi őseinek a

birtokát. Pista öccse ugyanis aggasztó mértékben kezdte vásárolni a

takarékpénztár részvényeit.

A parasztokkal is rendbe jött a dolog. Pándy egyrészt óriási kutyákat

tartott, – egészen furcsa, ismeretlen fajtáju, de nagyon vérszomjas

állatokat – másrészt igen bőkezüen fizetett. A béreseknek egy szép

napon, se szó se beszéd, fölemelte a bérét. Ilyesmi még soha sem történt

Kunszálláson. Aratókat a felvidékről akart hozatni; a parasztok azonban

ekkor deputációt küldtek hozzá és megkérték, hogy ezt már ne tegye.

Inkább majd ők vigyáznak a rendre. Tudják ők, hogy a nagyságos asszony

is kegyes keresztény lélek. A plébános úr megmagyarázta…

Ekkor azután – izgatott vita következményeképpen – a birtokosok

indítottak Pándyhoz deputációt a kaszinóból. Ne tegye tönkre az amúgy is

szorongatott középosztályt. Véreit. Ne kapassa el a parasztot azokkal a

túlmagas bérekkel. Amúgy is alig lehet már bírni vele. Pándy – a kellő

várakoztatás után – bebocsátotta a deputációt és kilátásba helyezte,

hogy majd megfontolja, mit tehet az érdekükben…

Ekkor jött a szép május hónap és vele a tüzoltómajális. És ekkor nem

történt kevesebb, mint az, hogy a kunszállási önkéntes tűzoltók – némi

vita után – Pándy Istvánné úrhölgyet is felkérték lady patronessnek. Az

asszony elfogadta a megtiszteltetést; Pándy másnap kétezer forintot

küldött Bauerhez, a közjegyzőhöz, aki tűzoltófőparancsnok volt, „szerény

jeléül annak a nagyrabecsülésnek, amelyet a kunszállási önkéntes

tűzoltó-egylet önfeláldozó tevékenysége iránt érez“; és amikor a majális

estéjén a négylovas kocsijuk berobogott a városháza udvarára, ahol a

majális volt, és amikor Bauer karonfogva vezette az asszonyt a

vacsorázó-asztalok felé, az önkéntes tűzoltók olyan üdvriadallal

fogadták őket, hogy Bohus, a képviselőnk elsápadt irigységében.

Ezen az estén Lánczy Gyurka elbusultan ivott egy távoli asztalnál.

Éjféltájban odaküldött hozzám egy tűzoltót, aki a fölszolgálásra ügyelt.

Beszélni akar velem. Odamentem hozzá. Leültem melléje.

– Pajtás, – mondta, – szeretsz-e engem?

– Hogyne szeretnélek, Gyurka.

– Hát ha szeretsz, eredj oda Pándy Pistához és mondd meg neki, hogy ki

akarok békülni vele.

– No, no, Gyurka…

– Semmi nono. Ki akarok békülni. Én bocsánatot kérek. Uriember

bocsánatot kér, ha belátja, hogy tévedett.

Habozott egy kicsit; egy szót keresett; végre megtalálta.

– Kulturember vagyok én, – mondta föllelkesedve. – Igaza van Geigernek.

Az ostoba faji előitéletet le kell győzni.

– Hát Gyurka, – mondtam én erre, – jól van, én vállalom a közvetítést.

De nem ma. Nem most. Aludj egyet a dologra; és ha holnap is akarod,

beborozatlanul is akarod, akkor beszélek Pándyval.

Gyurka felsőbbségesen nézett rám.

– Fiam, – mondta lenézően, – nem a bor beszél én belőlem. Ez a két

üveg!… De a télen rendkivüli közgyűlés lesz. Az öreg lemond.

Főszolgabíró akarok lenni. Pándynak annyi itt már az embere…

– Jól van Gyurka. Holnap.

– Nem. Most.

Kénytelen voltam odamenni Pándyhoz és közölni vele a Gyurka kérését.

Pándy mosolygott.

– Majd holnap, – mondta nyugodtan. – Várnia kell az előszobában.

De Gyurka nem hagyta magát. Visszaszalajtott Pándyhoz, hogy ha rögtön

bele nem egyezik abba, hogy ő a nyilvánosság előtt jóvátegye azt, amit

vétett, akkor ő nekiugrik itt és össze-vissza csókolja.

– Régi cimborák vagyunk mi!… Atyafiak is volnánk!…

Pándy erre kénytelen volt beleegyezni az ünnepies kibékülésbe. Gyurka a

hír vétele után talpra szökött, kihuzta magát, odanyomult Pándy elé és

kerek kis beszédben állapította meg, hogy az igazi uriember jóváteszi

azt a hibát, amelyet elkövetett…

Pándy kezet nyujtott neki:

– Jól van Gyurka. Ülj le.

Gyurka a nagyságos asszonytól is bocsánatot óhajtott kérni. Pándy

odafordult a feleségéhez és mosolyogva mondott neki néhány angol szót.

Az asszony fölemelte a fejét és érdeklődve pillantott Gyurkára. Gyurka

megismételte a kerek kis szónoklatot, az asszony mosolygott és kezet

nyujtott neki. Az asztalnál halk éljenzés támadt a kibékülés láttára;

Gyurka leült az asszony mellé. Előbb magyarul beszélt hozzá. Az asszony

egy tört magyarságu mondattal válaszolt:

– Nem tudni magyarul…

Gyurka ezt a mondatot elragadónak találta. Az asztal hasonlóképpen.

Gyurka erre németre fordította a beszédet. Keservesen dadogott, de

lelkesen és kitartóan beszélt. Az asszony előbb bámulva hallgatta,

azután egészen feléje fordult, nagy szemekkel nézett rá, és mosolygott…

Hajnaltájban, hazafelé menet Gyurka hozzám csatlakozott. Hallgatva

mentünk. Gyurka egyszerre megszólalt:

– A fűzfánfütyülőjét, – mondta őszintén.

– Mi az Gyurka?

– Te, ez nem is csunya asszony…

– Kicsoda, Gyurka?

– A… az a… az asszony. A Pándy Pistáé. Szép asszony az, ha fekete is.

Hallgattam. Gyurka rövid habozás után ismét tett egy nyilatkozatot.

– Hogy annak micsoda termete van!…

Hallgattam. A kapum elé értünk. Gyurka befejezte az észrevételeit.

– Hogy annak a Pistának micsoda kutya szerencséje van!…

Nem válaszoltam. Kezet fogtam vele; és ott hagytam Gyurkát észleleteivel

a hűvös, szép májusi hajnalban.

Negyednap elmentem Pándyhoz. Nem találtam otthon. A lakásból énekszó

hallatszott ki.

– A nagyságos asszony itthon van? – kérdeztem a szobalánytól.

– Igenis. A szolgabíró úr van itt vizitben.

Egy hét múlva, estefelé a tenkei országúton két lovassal találkoztam. Az

egyik az asszony volt. Szép lovon ült; és jól ült rajta; így látszott

meg, milyen hibátlan, délceg alakja van. A másik lovas Gyurka volt.

Köszöntem nekik. Megállottak.

– Gyurka, te lovagolsz? – kérdeztem meglepetve.

– Huszár voltam én, – felelte Gyulka.

– De eddig nem lovagoltál.

– De most lovagolok. Eddig nem volt társaságom.

Azután elbúcsúztunk egymástól. Egy hét múlva megkérdeztem Pándytól:

– Te! Nem jár ez a Gyurka egy kicsit túlságosan is gyakran hozzátok?

Pándy fanyarul legyintett.

– Mit csináljak? Csak nem tilthatom ki. És az asszonynak tetszik.

Megvakartam a fejemet.

– Öregem… nem kellene talán annyi időt a gazdaságban töltened?…

Megint bosszankodva legyintett.

– Csak nem fogom őrizni? Mikor már egy asszonyt őrizni kell…

Egy hónap múlva, aratás táján azután furcsa dolog történt: Pándy

váratlanul jött haza egy délelőtt és a lakásban egy bezárt ajtóra akadt.

A bezárt ajtó mögött az asszony volt. És Gyurka.

Az asszony kétségbe volt esve; sírt, letérdelt; Gyurka hősies pózban

állott; Pándy fölemelte az asszonyt; leültette; Gyurkát is leültette; és

nagyon nyugodtan mondta:

– Mi most elválunk majd. Azután összeházasodhattok, ha akartok.

Az asszony sírt, tiltakozott a házasság ellen; Pándy azonban nyugodtan

mondta neki:

– Mi mindenesetre elválunk. A többi a maga dolga. Ezt a házat én

megtartom. Maga, ha itt akar maradni, megveheti a Jablonszky-házat.

Eladó. De ha nem utazik el innen, ha itt marad, szeretném, ha addig, míg

az elválás nincs kimondva, nem történnék botrány.

Ezt megigérte az asszony is, Gyurka is. Az asszony másnap megvette a

Jablonszky-házat. A dolgot én Pándytól tudtam meg. De megtudhattam volna

Gyurkától is, mert mire az asszony harmadnapra átköltözött a

Jablonszky-házba, tudta az egész város.

Gyurka úgy járt-kelt a városban, mint az asszonynak, „annak a szép

fekete asszonynak“ a hivatalos vőlegénye. Pándy közölte vele, hogy a

vagyonnak a nagyobb része az asszonyé; az övé csak a kisebb birtok; és

Gyurkának ezer terve volt a vagyon kezelésére nézve.

A válópör nem ment elég gyorsan. Eljött a tél, és úgy volt, hogy a

válást csak tavaszra mondja ki a bíróság. Ekkor egy napon megrendülve

jött hozzám Gyurka.

– Te, – kérdezte felindultan, – hallottad, mi történt?

– Mi?

– Tegnap éjjel Simkó, az éjjeli őr, egy alakot látott a Jablonszky-ház

ablakából kiugrani. Megfogta. Hát tudod ki volt?

– Ki volt?

– Rovics Zoltán.

Rovics Zoltán a járásbíró jogász-fia volt. Méltatlankodva mondtam:

– Hallatlan. Ilyen intelligens fiatalember adja betörésre a fejét.

Gyurka kiegyenesedett és felháborodva kiáltotta:

– Csak nem hiszed, hogy betörni volt ott?

– Nem? Hát minek?

– Az asszonynál volt.

– Ne mondd.

– De. És Simkót megszorítottam és azt mondta: azt hiszi, Viczay Gézát is

látta már egyszer…

– No ilyet. Hallatlan.

Gyurka elkeseredve fakadt ki:

– Mindennek az a szamár Pándy az oka. Mit tiltott el engem az

asszonytól. Most ez lett belőle.

Mélabúsan integettem. Gyurka dühbe jött:

– A keserves istenfáját, – mondta, – most azért se engedelmeskedem neki.

Nem én. Majd megmutatom.

– Mutasd meg, Gyurka! – mondtam biztatóan.

Gyurka elvágtatott. Délután felkerestem Pándyt.

– Hallottad, – kérdeztem – azokat… azokat a dolgokat?

– A Jablonszky-ház?

– Igen.

Bosszankodva intett.

– Az egész város tele van velük. Viczay Géza is volt már nála. Tudom is

én… talán más is… Egész nap nála lebzselnek, vendégeli őket; azután

éjszaka is eljárnak hozzá.

Undorodva intett:

– Eh!… Utálom az egész dolgot. Ma délben nála voltam.

– Minek?

– Hogy utazzon el innen.

– És?

– Nem akar.

– Miért?

Pándy fanyarul mosolygott:

– Mert itt… mert itt… a pénzéért fehér embereket kap.

Elfordult és még egyszer intett mély undorral.

– Engem imád. Letérdel előttem. De fehér embernek nem tud ellentállni.

Nem beszéltünk többet a dologról. A kunszállási intelligencia rövid

habozás után fentartotta az asszonnyal az érintkezést. Eltelt a tél,

jött a tavasz, a válópörnek is vége lett és márciusban, mikor az ibolyák

nyiltak, Gyurka oltár elé vezette az asszonyt. A templom zsufolva volt;

még a templomkert is; a plébános összetette a kezét és szeliden

mosolygott le az új párra, az orgona zúgott és a rossz skurcban festett

kunszállási angyalkák is mosolyogtak a falon.

Regina kisasszony.

Déghy, aki a vacsoránál és a feketekávénál boldog bőbeszédüséggel

fecsegett, egyszerre gondolkozva kezdte nézni a szivarja füstjét és

lassankint egészen elhallgatott; kérdeztem, mi baja, – nem mondta meg,

nem faggattam; hallgattunk; később magától megszólalt és elmondta azt,

ami itt következik:

– Mikor kikerültem a gimnáziumból, az apám közölte velem, hogy kereskedő

leszek. Mukkanni sem mertem, az öreg hajthatatlan zsarnok volt;

egyetlenegyszer kockáztattam meg azt a kérést, hogy inkább a

zeneakadémiába mennék, ekkor majdnem pofonütött, kijelentette, hogy

félbolond muzsikusok számára egy vörös rézkrajcárja sincs, – egy

októberi napon berukkoltam tehát a Kunetz és Mayer céghez, a

buzaemberekhez, a nagy gabonakereskedőkhöz. Az irodájuk a Dunaparton

négy szük, sötét és hihetetlenül mocskos kis szobából állott; mindent

piszkosnak éreztem bennük, az íróasztalokat, a könyveket, a székeket,

mindenen vastag rétegben tapadt a piszok és sohasem értettem, hogy

Kunetz, aki elegáns úr volt, versenyistállót tartott és az apám állítása

szerint az egész vármegyénket zsebredughatta volna, hogyan tud órákat

eltölteni buzgó, friss és vidám munkával ebben az ólban. A legbelső

szoba volt az övé, a következő Mayeré, a cégtársé, a harmadik szobában

trónolt néhány főbb hivatalnokkal Schwarz úr, a cégvezető, az utolsó, a

negyedik szobában volt összepréselve a kisebb hivatalnokok egész tömege.

Ide kerültem én is. Nem fogadtak rosszúl. Kunetz, akivel az apám üzleti

összeköttetésben állott, kezet fogott velem, ami óriási szenzációt

keltett; Schwarz úr, aki egyébként csendes és makacs embernyuzó volt,

kijelentette rólam, hogy, „uri fiu“ vagyok, és kegyelmébe fogadott; a

többiek is egytől-egyig szeretetreméltóak voltak hozzám. Ez annál inkább

említésre méltó, mert pár nap alatt meggyőződtek róla, hogy soha sem

fogják hasznomat venni. Semmire, de éppenséggel semmire sem voltam

használható; képes voltam a legegyszerűbb dolgokat is összezavarni, és a

legfontosabbakat is elrontani, ha rám bizták őket. Azt kérdezed: miért

szerettek mégis? Hát éppen ezért. Olyan nyilvánvaló volt, hogy én

senkivel sem fogok versenyezni, hogy én senkinek sem fogok ártani, hogy

én általában nem fogok ezzel az üzlettel foglalkozni, hogy még az ötödik

hónapban is vendégnek tekintettek. Egy szimpatikus idegen, egy kellemes

látogató voltam nekik, egy más világból való lény, akinek a sok

ügyetlenségére jóindulatu felsőbbséggel néztek le…

Eleinte rám biztak egyet-mást, később szeliden félretoltak, lassankint

beszüntették üzleti tehetségeim kiaknázását. Békében hagytak. Én

megjöttem, leültem piszkos kis asztalom mellé, körülöttem néha zajlott a

forgalom és sustorgott a munka; én cigarettáztam, olvastam, kottát

lapozgattam a mocskos kis asztalnál.

Egy napon, amint így olvastam, észrevettem, hogy valaki néz, kitartóan,

elmerülten, makacsul néz. Felpillantottam a könyvem mögül, és két

csillogó, kerek, apró szemnek a pillantásával találkozott a tekintetem.

A két szem egy fonnyadt, fáradt kis egérfejből csillogott ki, a fonnyadt

kis arc vörösre pirult, mikor a könyvből fölnéztem…