Ferenczy Jánosról jegyzett fel a hadi tudósítás. Ez a nemes úr közvitéz
volt a pesti lovasezredben, a kit útközben kilelt a harmadnapos hideg,
azért ott kellett neki maradni az ispitályban. De biz ő, a mint
meghallotta, hogy a közelben ágyúznak, azt mondta a doktornak, hogy nem
kell neki több medeczina, megy ő verekedni, hol a fegyvere? – Mondák
neki, hogy a beteg katona mellé nem szokták odafektetni a fegyverét, azt
odaadták másnak, a kinek kellett. Hol vegyen ő már most fegyvert? Elment
a városházára: ott sem adtak neki. Utoljára meglátott az őrszobában egy
alabárdot, a mit valami bakter hagyhatott ott; azt nem is kérte, csak
elemelte szépen s aztán loholt ki a borsos-győri út felé. Alabárddal a
francziák ellen! Azzal a jámbor fegyverrel, a mit a diákok minden éjjel
a hátához vernek az éji őrnek, a ki azt mutogatja. De ugyan mit tehetett
gyalog lovassági harczban? Azt tette, hogy oda furakodott az út melletti
árokba s mikor jöttek a francziák nagy vágtatva, hirtelen kiugrott az
árokból s egy lovast ledöfött a lováról. Azzal az alabárddal. Azután
megint átugrott az árkon. Háromszor egymás után csinálta meg ezt a
mesterséget a francziák előtt s mind a háromszor leszúrt egy chasseurt a
lováról. Azzal az alabárddal. Lehetett rajta nevetni, káromkodni, vagy
bámulni! Mikor aztán a hidnál folyt a hősi tusa s az egyik oldalon az
insurgens lovasok hullottak bele a mély iszapba: akkor oda helyezte el
magát Ferenczy János a hid alá s mikor egy lovas nemes lebukott, az
alabárd kampóját beleakasztá a vízben fuldokló gallérjába s egyiket a
másik után úgy húzgálta ki a sáros halálból a partra: – azzal az
alabárddal. Végre a Gerencze pataknál megsokalta egy chasseur az
impertinenskedéseit, rajta hajtott, megszorította, hogy mindjárt
összevágja. Jó Ferenczy János hideg vérrel felfogta a kardcsapást –
azzal az alabárddal, s csendes békességgel olyant ütött a chasseur
fejére – azzal az alabárddal, hogy az lett a negyedik. Annak aztán a
lovát is megtartotta magának, meg a kardját és a pisztolyait is, s kész
ember lett belőle a nagy petek után.
Mikor e csodahőst bemutatták a vezérlő főherczegnek, ki őt nagyon
feldicsérte: jó Ferenczy János meg nem foghatta, hogy mi nevezetes
dolgot találnak abban a kis hajczihőben, hogy még érdemrendeket is
akasztanak a mellére érte? hiszen «mi az egy igazi derekas
restoráczióhoz képest?» A legnagyobb nyeresége az volt belőle, hogy a
hideglelése végkép elhagyta a jó kis izzadság után; rekommendálta is
mindenfelé azt a hideglelésvesztő módot; de nem tudni, hogy használt-e
az másoknak is?
A franczia lovasság a hidról vissza lett verve, s azzal az ágyúk és az
utóhad háborítatlanul vonulhattak a sereg után, melynek tartaléka a
városon túl levő kalváriahegyen volt összevonva.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A veszprémi ezred ugyanazon az utczán vonult végig, a melyen egy
hónappal elébb a csatamezőre elindult. Zászlója össze volt már tépve:
ellenség dulakodott érte. Hiányzott közüle ötvenhat férfi, halott és
sebesült. Soknak a feje volt bekötve, a karja felkötve, arczon, homlokon
félig behegedt sebek. Ugy vonultak végig a kapukban álló ismerősök, jó
barátok, apa, anya, feleség, gyermekek láttára.
Az volt a szomorú pompa!
Hát még azoknak a sirása, a kik nem találták a végig vonuló hadsorban
azokat, a kiket egy hónap előtt búcsucsókjaikkal bocsátottak útnak!
Egy őrmester, Baráth István, egyike az insurrectio legjobb vitézeinek,
mikor a saját háza előtt végiglovagolt, nem állhatta meg, hogy meg ne
álljon egy szóra.
Öreg apósa, felesége, két kis fia álltak künn a kapuban.
Lehet-e rossz néven venni egy hősnek, ha megállítja olyan helyen a lovát
s egy biztató szót adni nem sajnál szerelmeseinek?
– Ne fussatok el az ellenség elől; az a védtelen embereket nem bántja.
Isten megoltalmaz.
A feleség a kisebbik fiát felnyújtá hozzá s az átölelte a nyakát, a
nagyobbik a kengyelvasába kapaszkodott. Ugy könyörögtek neki: «ne hagyj
itt bennünket, apám! Maradj velünk itthon. Ki védelmez minket, ha te
elhagysz!»
Az öreg após elkeseredetten szólt hozzá:
– Ha már a rendes hadsereg sem képes megállni a nagy hatalom előtt, mit
erősködtök ti tovább? Szállj le, maradj itt! Nem tartozol a törvény
szerint csatába menni: családapa vagy!
A feleség sírva szólt:
– Ugy is veszve van már minden.
Erre Baráth István azt felelte:
– A haza elébb való, mint a gyermekek és a haza nincs elveszve soha!
S azzal megcsókolva kis fiait, visszaadta őket anyjuk karjaiba s
sarkantyúba kapva lovát, elhagyott helyére visszavágtatott.
S Baráth Istvánnak ez a mondása nagy hamar elterjedt az egész ezredben;
onnan megint a többi felkelőseregre.
«A haza elébbvaló, mint a gyermek és a feleség! S a haza nincs elveszve
soha!»
S az többet ért száz czifra proclamatiónál.
Ugyanez a Baráth István volt az, a ki, mikor észrevették az insurgensek,
hogy a közöttük kiosztott töltényekben a golyók agyagból vannak (persze,
drága volt az ólom!) odakiáltott a bajtársainak: «Se baj! van a mentéken
ólompityke, vagdaljuk le». S az insurgensek lövöldöztek a mentéjük és
mellényük ólompitykéivel!
Még egy találkozása volt a visszavonulás alatt a veszprémi őrnagyi
szakasznak az ellenséggel, a mi egyike a legszebb jeleneteknek. Egy
franczia lovas osztály sebes rohamban vágtatott az utóhad után, akkor a
veszprémi lovasság szembe fordult és mozdulatlan állt, mint a fal: úgy
várta a közeledő ellent. Az vágtatva jött rá egész húsz lépésnyire. A
veszprémi had csak állt, kardját a csipőjéhez nyomva. Erre a franczia
főtiszt is «megálljt!» parancsolt a maga lovasságának s aztán néztek
egymás szeme közé néhány perczig. Akkor a franczia tiszt salutált a
kardjával: «bravo camerade!» visszafordította a csapatját s aztán mentek
csöndesen ki jobbra, ki balra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És annyi összecsapás közt az insurgens sereg csak egyetlen-egy foglyot
vesztett; azt is rossz csökönös lova ejtette rabbá, a mi megkötötte
magát az út közepén s úgy fogatta el a gazdáját. – Szegény Gasparics
Józsit sajnálták is nagyon az ismerősei, mert igen jó fiu volt, s
szerette a tréfát.
Hát este az őrtűznél csak előkerül ám Gasparics Józsi s szép jó estét
kiván az atyafiságnak. Nem is gyalog jött pedig, hanem lóháton, s volt
annyi esze, hogy a legjobbik lovát válaszsza ki a francziáknak, azt
hozta el a magáé helyett cserébe, s azon is verekedte végig az egész
hadjáratot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A legfényesebb jellemvonása volt az insurrectionalis hadviselésnek az az
egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás nyilvánulása.
Ha fel volt már adva a csata, ha már összevonulót trombitáltak, s aztán
észrevették, hogy valakit közülök visz már az ellenség; vagy ha
szétzavartattak s futottak már szerteszélylyel s akkor egy elkiáltá
magát: «barátim! a kapitányunkat elfogta az ellenség!» visszafordultak,
újra kezdték a harczot. Az öcs meglátta a bátyját ellenségtől
szorongatva, visszafordult: ne hagyjuk a bátyámat s azzal a bajtársak
mellé rugtattak, újra kezdték a verekedést.
Tömérdek fényes adat van összegyüjtve e jellemző vonásaiból az insurgens
hadnak. Egyike azoknak e visszavonulás alkalmával történt Bereczky
Márton urammal.
Bereczky Márton uram tenkintélyes nemes úr volt, biró viselt ember egy
olyan községben, a hol csupa nemesség lakik: annál fogva választott
őrmester a maga szakaszában. A csatározásnál észreveszi, hogy két
legénye elmaradt az ellenség között: a Gerecs Miska, meg a Kis Jancsi, a
kiket pedig különösen a lelkére kötöttek az anyjaik, hogy gondot
viseljen rájuk, mint keresztapjuk.
– Tyhű, a ki lelke van! – kiált fel Bereczky Márton uram. – De biz a két
keresztfiamat ott nem hagyom, mert megöl a két komámasszony otthon!
Azzal neki vágott az ellenségnek, szétcsapott közötte. Nem sokat
kérdezősködött, hogy mi a váltság? fizetett készpénzzel: kivágta a két
keresztfiát a fogságból. Akkor azok mondták neki, hogy de még a Varga
István is ott van ám a József huszároktól. Hát azt se lehetett
otthagyni: azért is «érte ment». De azonban a három megszabadított
vitézt nem vihette el a maga egy lován. Tehát még egyszer visszament a
francziák közé, s olyan szépen tudott velük bánni, hogy visszaadták a
három elfogott lovat is s így hozta vissza Bereczky Márton a
keresztfiát, meg a huszár bajtárst lóháton, ép bőrrel. Azok a német
tisztek majd megették, úgy össze-vissza csókolták ott a front előtt
Bereczky Mártont, a ki azt nagyon természetesnek találta, hogy ha az
ember nem csak őrmester, hanem keresztapa is, hát azért extra kell
megszolgálni. Elő is léptették rögtön alhadnagynak.
Rendkivűli szép jellemvonás azután a felkelő seregnél a tisztek és a
közvitézek közötti familiaris jó viszony. Szentkutnál Földvári Gábort, a
pesti lovasság egyik kapitányát, tízszeresen túlnyomó ellenség közül
vágták keresztül, saját sebeik árán, Badácz István s Fehér Mihály
közvitézek; Takácsinál épen így Harcsa Péter és társai a derék Olgyay
Boldizsárt, mig a Pápa melletti harczban, mikor Boronkay Pál kapitány
látta, hogy a csata heve alatt Halász Vincze közvitézének a lovát
lelőtték, odavágtatott azt kiszabadítani s felkapva őt a földről,
felültette hátul a nyergébe s úgy hozta magával vissza.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A pápai napot bevégezték a kalváriahegyi kartácslövések, mely után mind
a két fél pihenni tért.
A megvívott csatának az lett az eredménye, hogy az alatt János főherczeg
derék hada Gyarmatig mehetett, a hol aztán a Győrtől eléje küldött
Mecséry tábornok insurgens serege által fölvétetett. Az I-ső pesti s a
VIII-ik zalai, a veszprém-, zala- és komárommegyei insurgens gyalogság,
a bars-, sopron- és vasmegyei lovas fölkelő ezredek álltak most szemben
az ellenséggel.
Ez volt a Karakónál megkezdett harcz harmadik napja.
A taktikai siker el lett érve, János főherczeg hadserege egyesülhetett a
nádor felkelő hadseregével.
* * *
A franczia hadsereg zöme átkelt a Marczalon, a pápai kalváriahegyről meg
lehetett számlálni tizenötezernyi gyalogságát, a mint az Nyárádtól
Borsos-Győrig felvonult.
A megszállt kalváriahalom huszonnégy órai pihenést biztosított a
felvonuló hadseregnek.
A veszprémi lovasságnak oda hordták ki a pápai asszonyok az enni valót,
a mi azoknak nagyon jókor jött.
– Felét eltegyétek a kenyérnek, mondá Baráth István a bajtársainak; már
három nap óta nem láttunk kenyeret, s Győrig megint nem látunk, s
meglehet, hogy ott sem látunk.
Ez este a kapott sebekre is lehetett gondolni. Tábori orvos ugyan nem
volt az insurgenseknél; mert hiszen hogyan keveredett volna borbély a
lovas nemes urak közé? hanem volt nekik egy regimentspáterük, a derék
Csobránczy Ferencz, az tudott a sebészethez is, s ha valaki meg akart
élni, azt meggyógyította; ha meg akart halni, azt meggyóntatta s mind a
két minőségben tökéletes munkát végzett.
IV. _A győri két nap._[3]
Mikor Téthnél a két fővezér összetalálkozott, János főherczeg serege
állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák
honvédségből, kétezer kétszáz lovasból és a két insurgens lovas
ezredből. A nádor parancsa alatt álló insurgens haderő ment tizenegyezer
száz emberre, a között nyolczezer nyolczszáz lovas.
Az insurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelők
betörése ellen, a zempléniek Galiczia közepéig vitték zászlóikat. Ung,
Bereg insurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menő vagyonát
mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A
tiszamelléki insurgensek még útban voltak s junius 13-án keltek csak át
a budapesti hajóhidon, a győri tábor felé igyekezve.
A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétól elkezdve a Marczalig
nem volt egy pihenő éjszakája, nem egy napja, a melyen az ebédet
megfőzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már és testileg,
lelkileg elcsüggedve.
Az insurrectiót még fentartá a lelkesedés, daczára a hiányos
fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és
elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik,
betöltötte kiki a maga eszére bizakodással.
Az insurrectiónak törvényszerinti fővezére volt a nádor, az ország
főkapitánya.
József főherczeg akkor a harminczas években járó daliás férfi volt;
komoly, hosszudad arczának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán
magyarok által viselt bajusz.
Az ő kedvencz alkotása volt az insurrectio.
Csoda fordulatokat várt tőle, mind a csatatéren, mind a politikai
helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulicus körökben «der neue
Rákóczi»-nak.
Az ő ajánlata az volt, hogy az összegyüjtött tizenegyezer emberével, a
kihez még a tiszavidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly
főherczeg nagy hadtestéhez csatlakozzék s az insurgens lovasságot egy
tömegben működtesse a beközelgő eldöntő nagy ütközetnél.
S ebben volt katonai gondolat.
Teringettét! Kilenczezer olyan lovas, a kinek a két sarkantyuja
«becsületérzés» és «hazaszeretet», odavetve a March-mező rónáira egy
tömegben, neki zudítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a
nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna
az eseményeknek! nem döntötte volna-e el másfelé a koczkát?
Más volt írva a sors könyvében.
Azon a napon, a melyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett
magát rendelnie a tábornok főherczegnek. Hisz ez tábornok volt, ő pedig
csak egy országnak a főkapitánya. A nádor előre kimondta, hogy Győr
alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az
elsánczolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen
uralják.
Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdős magaslatokat
megszállják s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész
egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál.
A francziák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az
alkirály serege.
Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy
az olaszországi hadsereg már a győri elővárosok alatt állt. A reggelt
sem várták meg: éjszaka jöttek el, a nélkül, hogy valaki üldözte volna
őket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi
hegyet, erdőt, mély útat megszállva. Egy pár compánia katonát el is
felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgy, hogy azok csak akkor
vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtől.
A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfő
és Tényő közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent
tábornokkal, János főherczeg táborkari főnökével, a ki azokat bizonyosan
végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a
főherczeghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejéből.
Andrássy két insurgens ezrede tartotta még a ménfői magaslatot – a maga
bölcs belátásából – megszállva. János herczeg serege letelepült
Szabadhegynél s végre valahára hozzá jutott, hogy megfőzhesse a rég
nélkülözött ebédet.
A jászkún hadosztályt, melyet az előörsön feledtek, Józsa Imre káplár
mentette meg, tizenkét társával a hédervári erdőben Zámoly és Ujfalu
közt elállva az utat az ellenség előtt s addig viaskodva, míg a
századosa, Vojnics Mihály összeszedte az egész escadront s elvonulhatott
vele.
A Rába mellett voltak Mecséry insurgens tábornok csapatjai. Kiki helyet
foglalt ott, a hol legczélszerűbbnek találta. Senki sem osztott
rendeleteket.
A nádor sürgette, hogy csináljanak valami csatatervet, s a maga részéről
minden jó tanácsot előadott; de a táborkari főnök, Nugent, sokkal
sürgetősebbnek találta az ebédet; és tökéletes igaza volt, mert az
ellenséget megkapja az ember akármikor, de a jó ebéddel sietni kell. Ime
alig ülhettek le, már ott kellett hagyni az asztalt, az ellenség
elkezdett Csanak felől ágyúzni, s a dörgés egyre közeledett.
A két főherczeg erre fölkelt az ebédtől és nyeregbe ült.
Az ellenség előhada már akkor a nevezetes «vörös keresztig» nyomult
előre s a csanaki hegyhátról az egész Győr-vidéket uralta.
A franczia előhad és az insurgens csapatok voltak egymással
ágyuharczban, melyből lassankint lovassági csata fejlődött ki.
Két ujoncz ezred került bele a tűzbe, a barsi és zalai lovasság, a kik
még e napig nem láttak ellenséget.
A barsi insurgens lovasság, Jeszenszky János alezredessel a szakasza
élén, bátran bevágott az ellenséges lovasság közé; az visszanyomult
előle ravaszul, de csak azért, hogy odacsalja egy árok elé, melyben egy
csapat gyalogság volt elrejtve, mely egyszerre sortüzeléssel fogadta a
barsiakat, s arra rögtön visszafordult a hátráló franczia lovasság, s
körülfogta a zavarba jött insurgenseket. Hanem emberére talált bennük;
fel van jegyezve a nevük a derék férfiaknak, kik nem hagyták megcsúfolni
a zászlójukat. Jeszenszky halálos sebeket osztva ellenfelei közt,
kivágta magát a csoportból s azzal összeszedve elszéledt embereit, újra
rátámadt az ellenfélre, visszakergette a csanaki dombokig. Tormos
Mátyás, Litassy Bálint, Gálos Károly, Nándory András a hol megjelentek,
ott elszéledt az ellenség, vagy halva maradt. Ott azután elkezdtek rá
ágyuzni; a barsi lovasság állta a tüzet nyugodt lélekkel egész
besötétülésig, mintha kérdezné, hogy no hát mit tudtok még? Első
föllépésre megismerte a kardtusát, a puskasortüzet és az ágyugolyót.
A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben
ismerkedni meg a háború zsengéivel: az insurgens ágyuütegek fedezésére
volt rendelve. A leggyarlóbban fölszerelt lovasság: kötőfékkel kantár
gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva.
Még sem ingadoztak, s ha futottak, futottak előre s visszaverték az
ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyugolyó. Egy teke az
ezredesük, Kisfaludy fejéből csapta ki a csákót, magát is szédülten ütve
le lováról, másik a kapitány, Foky Ferencz lovát lőtte ki alóla,
utoljára egy granát odatalált egy lőporos szekerükbe, azt
fölrobbantotta.
A pukkanás lángja egy insurgens tüzért egészen összepörkölt s mind a két
szemét kiégette. Ennek a nyomorult alaknak nevezetes szomorú szerep
jutott az insurrectio történetében, nem ugyan a mai napon, hanem a
rákövetkezőn, a mit majd sajnosan fogunk tapasztalni, ha rájövünk.
A két ujoncz lovas-ezred akként tette le a próbát ezen az első napon,
hogy az ellenfél tábornokának, Lauriston grófnak későbbi elbeszélése
szerint az ellenük kiküldött chasseur-ezrednek kétszáz hetven halottja s
tizenegy tiszt vesztesége volt, úgy, hogy azt másnap nem lehetett az
ütközetbe vinni. Lauristonnak saját fia e csatában nyerte el a
vállrózsáit. Ő alóla kétszer lőtték le a lovat az insurgensek s ezrede
őrnagyát levágták; másnap az ifjú Lauriston lett őrnagygyá helyébe. Ezt
tette a két ujoncz lovasezred az első napon.
De még az insurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga
oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.
Gyönyörű jelenet van följegyezve róluk. Két testvér volt a hadsorban:
Berecz István és Ferencz. Nagyon szerették egymást, itt sem akartak
elválni. Mikor az ágyutekék zúgni kezdtek a fejük felett, az öcs Ferencz
azt modta: «bátyám, én most ide állok kegyelmed elé. Kegyelmednek
felesége, sok kis gyermeke van, nekem senkim. Ha jön a golyóbis, engem
hadd találjon!» s jött a golyóbis, odaterítette Ferenczet a bátyja lába
elé. Erre Berecz István elkeseredetten kiálta: «no franczia, ha
meglőtted az öcsémet, hát lőjj meg engemet is!» Abban a pillanatban jött
a másik golyó s odafektette Berecz Istvánt is az öcscse mellé szépen.
Déltől késő estig tartott az ágyuzás és a lovassági harcz.
Ez alatt a nádor folyvást ott járt a csatatéren. Kiséretében voltak
Kisfaludy Sándor, a nagyhírü költő, Nagy Pál, Csohányi: szárnysegédei,
Bečkers táborkari főnöke, Diószeghy, a nógrádiak, Kisfaludy János,
Eölbey, a vasmegyeiek, s Nagy Gábor, a thurócziak ezredes kapitányai, s
több alsóbb rendü tiszt.
Az ellenség nyolczfontos ütege, mely vágtatva érkezett meg Pápa alól,
folytonosan a fényes csoportot tisztelte meg ágyugolyóival. Ráismertek a
nádorra aranyos diszöltönyéről, érdemcsillagai ott fénylettek mellén,
mintha czélpontnak rakta volna fel. És ő hidegvérrel nézte az ütközetet,
melyet – senki sem vezényelt. A figyelmeztetésre, hogy ne tegye ki
annyira az életét, csak egy szomoru mosoly felelt ajkain, az ellenség
haubiczai körülötte csapkodtak le. Egy ágyuteke a nádor közelében
lovagló Stocker főhadnagy lovát sodorta el, egy másik Günsberg tisztnek
a karját zúzta szét a kiséretében. Még sem volt rábirható, hogy elhagyja
a helyét. Mintha vasból öntött szobor állna ottan. Példa a többieknek,
kik idejöttek, megmutatni, hogy készek a halálra.
A rendes hadsereg pihent az alatt és főzte a maga husait, mint a kire ez
az egész bolondság nem tartozik.
Csak a két gyönge lovas-ezred, a Hohenlohe dragonyosok és az Ott
huszárok tettek egyszer – a maguk jószántából – egy kisérletet az
alkalmatlan üteg elmozdítására. De azok is véres fejjel jöttek vissza,
az ellenség kartácstüzétől megtizedelve.
E roham után egy jellemző episodot jegyzettek fel a szemtanúk.
Egy győri insurgens lovas, Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet
látni. Senki se hivta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a
tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes
portyázó franczia lovasokat megkaphatott, azoknak neki rugtatott, s ha
helyt álltak, jól elpáholta, ha elszaladtak «szakkerbokkert» kiabált
utánuk.
A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három
franczia lovas egy földön fekvő osztrák dragonyos tisztet körülfogott, a
ki már meg van sebesítve, de még is védi magát.
– Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! – rivall rájuk
Ugrinovics s oda vágtat, leüt egyet, levágja a másikat, a harmadiknak
utána küldi a véleményét; azzal leszáll a lováról, fölveszi a németet,
felülteti a sajat lovára s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva
fogságból és halálból, azt veti neki oda hetykén: «így tesz az
insurgens, mikor megharagszik!» A dragonyos tiszt szeméből kicsordult a
köny. Ő is ott lehetett Landsknechtsschild bárónő estéjén, mikor az
insurgenst paródiázták.
Utoljára aztán, hogy senki sem jött a csatát vezetni (a nádor csak
közvitéz volt már, ő nem volt vezér) támadt egy elmés ember az
insurgensek között: Ertel alezredes. Ennek az a gondolata kerekedett,
hogy ugyan mit pihennek azok az öreg ágyuk az elsánczolt tábor előtt, a
hol nincs ellenség, s odavonatott belőlük hatot a Rába partjára, a
honnan az ellenséget szépen oldalba lehetett ágyuzni s a mint az
elkezdett dolgozni gorombán, az ellenség átlátta, hogy ennek fele sem
tréfa s mindenestől, ágyustól, lovastól visszavonult Ménfőre s békét
hagyott azután.
Ekkor itt lett volna az idő és alkalom szépen levonulni az egész
sereggel Komáromhoz s ott átkelni a Dunán.
Hanem ehez valami intézkedés kellett volna: valami vezénylet, vagy hogy
hiják?
Keresték is Nugent tábornokot egész éjjel, de biz azt nem találták
sehol. Valószínű, hogy lefeküdt.
S ha azt tette, igaza volt benne. Sokat fáradt s olyankor bizony jól
esik az embernek, ha kedvére kipihenheti magát; – ha mindjárt nem is a
babérain.
Az egész éj tétlenségben folyt le, mi alatt az átelleni hegyeken a
franczia tábor őrtüzei mutatták az ellenség messze kiterjedő haderejét.
Másnap reggel hét órakor a két főherczeg már lovon ült, s annyira
kedvezett nekik a szerencse, hogy Nugent tábornokot csakugyan
feltalálták.
– De már most itt az ideje, hogy tegyünk rendelkezéseket!» sürgeté a
nádor.
– Minek az? mondá a tábornok, majd rendelkezik az ellenség, s mi ahoz
alkalmazzuk a mienket.
A miben megint tökéletes igaza volt.
Tehát minden csapat állt és feküdt ott, a hova a mennyei gondviselés
odarendelte.
A hadsereg hozzá fogott megfőzni a maga ebédjét.
Az insurgens is ugyanazt tette volna, ha nem hiányzott volna az ebédhez
két lényeges alkatrész, a kenyér és a hús.
A veszprémi és pesti ezredek már hat nap óta nem kaptak élelmet, a
tarisznyájuk pedig már kiürült.
Nyolczvanezer darab kenyeret süttetett a nádor előre, hanem azt a
generalissimus a megelőző napokon a főhadseregbe követelte be, abban a
hitben, hogy az insurgens sereg és az olaszországi had úgy is oda fognak
csatlakozni.
Tehát nem volt mit enni.
Ekkor a nádor beizent Győr városába, Kisfaludy Sándor által, hogy ugyan
az Isten szerelméért ne hagyják a polgárok éhen elveszni a felkelő
nemességet! A mint a hős regék költőjétől ezt a szózatot megtudták a jó
győriek, nosza minden háznál elkezdtek sütni, főzni az insurgensek
számára, bort is adtak össze nagy bőséggel; minden készen volt
nagyhamar, csak érte kellett jönni.
A főherczegek a kismegyeri kápolnához vitették ki maguk után a reggelit
s a nádor újra sürgette, hogy ideje volna egy hadirendet kigondolni.
Vállat vontak rá. Neki nem volt itt szava.
Abban a kéziratban, a melyből ez adatokat vettük, vannak több helyen
kitörült sorok. Ezek a legtanulságosabbak. Egy ilyen kitörült mondatból
ezt lehet kivenni: «e lemondásból lehetett megismerni az ő magas lelkét
(a nádorét), ki a régi rómaiak mintájára, felülemelkedve a mostani
katonai etiquetten, ha királya úgy kivánta, mint zászlótartó is kész
volt szolgálni más vezér alatt.
Az ebéd már megvolt főzve az insurgensek számára, a veszprémiek, a kik
legközelebb érték, beküldték a maguk részeért a városba Fehér Mihály
káplárt, Lampert és Csizmadia közlegényekkel.
A város kapujához érve, már felütötte az orrát a legénységnek a jó
pecsenye-illat, a mi minden konyhából üdvözölte őket s a mi a gyomorban
oly kellemes fantáziákat ébreszt.