Ekkor elkezdtek ágyuzni.
– Nem pajtások! már elkéstünk; monda Fehér Mihály. Nekünk ottan
harangoznak!
S azzal megfordultak mind a hárman, ott hagyták a jó ebédet s étlen,
szomjan mint társaik ott künn a mezőn, vágtattak vissza a csatatérre s
épen jókor érkeztek, hogy részt vehessenek abban a vendégségben, melyben
Fehér Mihály is kapott két sebet: az volt neki a jó áldomás, a lovát is
lelőtték: az volt a pecsenye, de a két bajtársa nem hagyta ott veszni,
odavették a két lovuk közé s egyik egyik kezét fogva, úgy vágtattak el
vele, az ellenséget jobb kézzel, balkézzel hárítgatva el két felől.
A francziának aztán volt hadirendje.
A mint roppant lovassági tömegével elkezdett kiterjeszkedni Kis-Megyeren
túl, s ugyanakkor gyalogságát rohamoszlopokra alakítá Szabadhegygyel
szemben, mindjárt ki lehetett találni a szándékát, hogy egyfelől az
egyesült osztrák-magyar hadsereg derekát akarja keresztültörni, másfelől
annak a visszavonulási utját Komárom felé elvágni.
Most azután az utolsó órában Nugent tábornok is átlátta, hogy valami
intézkedést kell tenni. Abdánál állt még egy insurgens hadtest Meskó
tábornok alatt, egy másik a Szigetközön Keglevics tábornok alatt.
Ezekhez gyors futárt küldött, hogy adjanak rendelkezésére még tizenkét
svadron insurgens lovast. Hogy mi történt ezekkel a lovasokkal? azt majd
érdekes lesz elnézni. Az egész két dandárt idevonni a főhadsereghez már
nem volt idő. Még reggel lehetett volna.
A franczia egy óra alatt készen volt a maga csatarendjével. Hiszen a
mieink ís készen voltak.
Szabadhegy előtt egy kiálló szögletet képeznek azok a dombok, a miknek a
legmagasabbikán áll egy majorság. Itt lettek elhelyezve az ágyuk és a
gyalogság.
Csak három insurgens zászlóalj volt a tüzben: Vas, Zala, Veszprém. – A
pesti és komáromi a tartaléknál volt, a többi az elsánczolt táborban.
Az első halott neve, a kit az első franczia ágyugolyó lezúzott, Rózsás
János, a veszprémi gyalog zászlóaljból. Mikor összerogyott, s látta,
hogy bajtársai (a kik még soha sem láttak meglőtt embert, vérző
tagokat,) meg vannak indulva (nagyon szerették, derék fiu volt, sok apró
gyermeke otthon) lelkesülten kiáltott fel: «ne törődjetek velem!
Harczoljatok vitézül. Nem fáj a halál! Gyönyörüség a hazáért halni!» – S
félrehúzta magát – és meghalt.
A francziának volt haditerve.
Vezérei: Grenier, Colbert, Lauriston, Narbonne Európa legnevezetesebb
csatatérein tanulták a háboru tudományát.
Mig ágyui a mi hadsorainkat tizedelték, gyalogsága tömött oszlopokban
rohant fedett hadállásaink megostromlására s a gyalogság mögött vonultak
a lovas csapatjai, a visszaveretés esetére helyt állani.
A szabadhegyi halmok és a majorépületek körűl folyt a legheveseb csata:
itt volt a három insurgens gyalog zászlóalj, s két magyar sorezred, az
Eszterházy és Alvinczy.
A győzelem nem volt se könnyü, se olcsó.
A veszprémiek az Eszterházyakkal, mikor már az ellenség ágyuikat
elfoglalta, szuronyszegezve rohantak rá, visszavették az ágyukat s
kiverték az ellent Szabadhegyből, egy lövés nélkül; kapitányuk Krantz
Károly maga vágta le személyes viadalban az ellenség vezénylő főtisztjét
s az ujra támadó ellenséget háromszor leszórta a megmászott halomról.
A zalaiak egészen fedetlen helyen álltak, lenn a síkon, a hol az
ellenség ágyutüze és puskagolyói ellen nem védte őket semmi. Utoljára
nem türhették tovább. Ezredesük Ghilányi János leszállt a lováról, s
kezébe ragadva a zászlót, rohamra vezette vitézeit. Rossz puskáik
voltak; de jó volt a szurony, meg a puskaagy, s az ellenség kénytelen
volt menekülni a haragja elől. Hanem ekkor egyszerre egy osztály lovas
chasseur került a hátukba, s Ghilányi, ki elől rohant a zászlóval, már
körül volt fogva. Még a betanult sorgyalogságnak is veszedelme az ilyen
lovassági roham. Hanem ezek helyt álltak neki, összecsődültek a
megtámadott ezredesük körül. Osterhuber, Sós, Vizy, Szigethy, Sólyom,
Dervarics, Ádám, Tuba: szuronynyal, puskaagygyal harczoltak körüle;
Dóczy főhadnagy nehéz fringiájával s – szétverték a megtámadó lovasságot
s megmentették az ezredest és a zászlót.
Itt a tegnapi jelenet megint ismétlődött a két testvérrel. Hermány Antal
és Peter együtt, egymás mellet estek el zászlójuk védelmében. A
zalaiaknál jellemző volt, hogy annyi egy testvér volt közöttük együtt
(kötelességen kivül). Három Kármán, négy Szeghy testvér lett
kitüntetéssel jutalmazva.
Ezek már nem voltak ujonczok, mert hiszen tegnap már részt vettek az
ütközetben.
A vasmegyei insurgens gyalog zászlóalj a második harczvonalban volt
felállítva; mikor a franczia gyalogság az első harczvonalt áttörte, s a
sorgyalogság szétzavarva rohant hátra, otthagyva az ágyukat: ez az
ujonczcsapat útját állta a hátrálóknak s mig egy része azoknak ujra
felállításával foglalkozott, a másik részét a zászlóalj-parancsnok,
Erdődy Károly gróf szuronyszegezve vezette rohamra a győztes ellenség
ellen. A roham sikerült, a francziákat visszavetették, Sipkovics László,
Mesterházy Mihály és társaik utána rohantak az ágyunak, a mit az
ellenfél már vitt magával s szétverték az elfoglaló csapatot, s
visszahozták az ágyut. Ekkor szokás szerint egy osztály lovas chasseur
rohanta meg a csapatvezért és a zászlótartót. Zongor Mátyás káplár volt;
hanem azért a nagy bajban ő is tudott vezér lenni; összeszedte a
pajtásait, György Benedek, Sterniczky, Török, Váry, megmutatták hogyan
kell szuronynyal lovasok ellen harczolni? kiszabadíták zászlójukat,
vezérüket, s minthogy ennek elhordta a lovát egy ágyuteke, fölvették őt
a vállaikra, úgy vitték ki a pusztító kartácstűz közül. Mintha csak
restauratióban lettek volna!
A balszárnyon ez alatt a lovassági harcz fejlődött ki egész
terjedelmében; ott voltak a pesti és veszprémi ezredek.
A pesti lovasezredet sikerült a franczia lovasságnak egy oldalrohammal
az úgynevezett Viczayároknak neki szorítani. A mély vízárok a távolból
nem volt észrevehető s a vitéz ezrednek könnyen lehetett volna az előre
megásott sirjává.
A bőszült viadalban, mely itt kifejlődött, elveszté már lovát a vitéz
Jeszenszky, s Teleky Ádám gróf; az árok tele volt már hanyathomlok
lezuhant lovasokkal és paripákkal.
Az ezrednek volt két tábori lelkésze is, egy katholikus pap, Járossy
Mihály és egy protestáns lelkész Varga József. Mind a kettő versiró
ember volt s a tábortűznél sokat versengettek egymással, hogy melyiknek
a verse hathatósabb? A Viczay-ároknál is ott voltak mind a ketten
lóháton.
– No páter! kiáltott most Varga a másiknak e szorongattatásban, most
fujjuk el a költeményeinket. Lássuk melyikünké gyújt jobban?
S azzal hozzáfogtak ketten két felől harczosokat lelkesíteni szép rímes
alexandrinusokban. S mind a két versnek egyforma hatása lett. A vitézek
uj tűzre gyulladtak.
Fekete József káplár bajtársaival elszántan közé rohant az ellenségnek s
először is a főhadnagyát Jeszenszkyt szabadítá ki a fogságból, azután
balra fordult s Teleky Ádám kapitányát vágta ki a francziák kezéből s
lovat is szerzett neki, a mire megint felüljön.
Clementis és Gyurikovics Vincze hadnagyok és Halász őrmester Gosztonyi
ezredes segítségére rohantak, ki az ezred zászlója körül elkeseredett
harczot vívott, s szétverték az ellenfelet.
Baross János két főhadnagyát szabadítá ki a francziák közül, kiket már
elnyomtak, Horváthot és Sárközyt.
Miskey Ferencz kapitány maga vágta keresztül magát a támadóin, senki
segítsége nélkül, Máriássy Dénes tiszttársa követte a példáját.
Ez alatt Földváry Gábor és Antal, Szeles Józseffel, Zsámbokrétyvel a
mély árokba hullott bajtársakat szabadíták ki veszedelmes helyzetükből s
csodálatos erőfeszitéssel kimentve valamennyit, ujra a csatába vitték.
A legdühösebb küzdelem Rakovics Antal százados körül folyt, ki alól a
tusában két lovat lőttek ki, a harmadikat Szalmásy Ferkó káplárja adta
át neki s maga gyalog harczolt tovább. Egyetlen egy férfi sem volt az
ezredben, a ki ellenféllel össze nem vagdalkozott volna. De az igazi
insurgens «hat vágás» Tisza Péterről van följegyezve.
Ez a hős lovag ebben a nagy tusakodásban először a főhadnagyát, Ladányi
Sándort csikarta ki az ellenség kezéből; akkor ő maga is olyat kapot a
fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nem sokára
felocsudott. A franczia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott;
egyet halálos csapással leütött. Akkor fölveté magát annak a nyergébe.
Aztán a merre nyilást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor
ismerős lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája
után. Azt ő maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért.
«Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el francziának!» monda Tisza Péter,
s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott,
szétcsapott a sürűben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött
annak a nyergébe: «itt a lovad cserébe: tartsd meg!» kiálta a
francziának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se
tenné más meg; csak az insurgenstől telt ki az valaha napján!
S az egész hősi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga
lelkesítő versét kitünő sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek,
kardok csattogtak össze!
… Ilyen zenészeti és szavallati akadémiát se rendeznek többet soha a
világon!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most a veszprémi ezredre került a sor.
Oh, hisz ezek már veteránok! már tizenhét nap óta állnak az ellenség
előtt. De az időt nem a kalendárium és a clepsidra után, hanem a
kardokra rótt csorbák fürészfogai után kell számlálni.
«Rádócz!»
«Szombathely!»
«Karakó!»
«Takácsi!»
«Pápa!»
Öt ilyen «nap», csak elég arra, hogy egy vitézt veteránná tegyen!
Méltó volt rá ezen ezred, hogy a franczia legjobb vitézeit küldje ki
ellene, a kinek már annyival tartozott a rováson!
Ráismerhetett jól a zászlójáról. Ez volt legjobban összetépve, szaggatva
a golyóktól.
Ez állt a harczvonal legszélső pontján, mindenünnen rá lehetett rohanni.
Kartács, haubicz özönlött reájuk. Nekik is volt négy hatfontosuk, a mi
visszafelelgetett becsülettel. (Ezen a napon a két insurrectionális
lovas üteg és a félüteg haubicz kétezerszáznegyvennégy lövést tett az
ellenség ütegeivel szemben. Hanem a francziák jobban lőttek, két ágyuját
a veszprémi ezrednek leszerelték s az ott hevert az útfélen.)
A franczia lovasság rohamra indult.
Ekkor Zichy Ferencz gróf, az ezredes, kiküldte az őrnagyát, Ihász Imrét,
hogy az ágyukat mentse meg minden áron. Az a szégyen nem érheti a
veszprémi ezredet, hogy tőle ágyukat vettek el.
S ugyanekkor az öcscsét, Zichy Károly kapitányt, Hunkár Antal
svadronvezetőt, a szakaszaikkal a rohamra jövő ellenséggel szembe
indítá.
Ihász Imre, ki már Szombathelynél rajta hagyta a keze szennyét az
ellenfelén (ott levágatta ötven lovasát, s harminczat foglyul ejtett a
megyeház előtt), sietett végrehajtani a parancsot, leszállítá a
legénység egy részét a lóról, s neki állítá az összetört ágyúknak, hogy
vegyék azokat fel és hozzák ki a dulakodásból.
Hallatlan merészség! Összetört kerekü ágyúkat embervállra emelve hozni
ki a csatából.
Megtették.
Az ellenfél bámulatára s a haubiczok durrogásai közepett, felvették a
vállaikra az ágyúkat, átemelték az országut mély árkán, ott azután
kötelet kötöttek a végeikre s lóhoz kötve, úgy szánkáztatták el azokat
magukkal a sík mezőn.
A két hadosztály ez alatt kétségbeesett harczot kezdett a túlnyomó
erővel. Kovács András hadnagyot egy pisztolygolyó holtan teríté le.
Kemény Dénes elvágott kézzel fogságba jutott, s maga a hősök hőse,
Hunkár Antal négyszer vezette a rohamra szakaszát, mindannyiszor kapott
egy nehéz sebet. A negyedik leteríté a földre. Véres teste fölött még
megujult a tusa. Egy kedves legénye volt: Fodor István. Az nem akarta
engedni a kapitányát. Saját testével védte meg őt, mig maga is föléje
roskadt. Tizenegy kardvágást és tizenhárom pisztolygolyót fogott fel a
testével a kapitányáról. S a huszonnégy sebbel még megélt és kigyógyult!
s Hunkárt is megmenté, az is kiépült nehéz sebeiből.
Mesék ezek!
A veszprémi ezred Zichy Ferencz alatt visszaverte ezt a rohamot is.
A nádor szeme láttára történt ez, ki maga a kiséretével ott volt a
balszárny tusáinál s abban az ütközetben, a hol senki sem vezényelt, ő
legalább osztozott a saját alkotta had nehéz sorsában s keserű
elégtétele volt annak hőstetteiben. A nádor kiséretében levő főtisztek,
Luzsénszky József tábornok, Reinisch alezredes, maguk is az ostromló
insurgens ezredek élére álltak s együtt harczoltak velük, mint
önkénytesek.
Ekkor jön jelenteni hangosan a hadsor előtt Geramb ezredes, hogy az ő
rendes lovassága annyira szét van zilálva, hogy kénytelen visszavonulni.
Most már az insurgens lovasság egyedül marad.
Még ez sem volt jeladás a meghátrálásra.
Hanem ez alatt a franczia voltigeurök a Párzsa patak folyásán
megkerülték a kismegyeri halmokat, s a szőlőhegyeken át oldalába
nyomultak a szabadhegyi majorságnak.
Onnan sietve kértek lovasságot a nádortól, a támadókat visszaverni.
Abban a pillanatban érkezett meg a zempléni lovasság Kandó ezredes
vezetése alatt.
Elég jól siettek. A Kárpátoktól a Dunáig. S az ágyuszó vezetése alatt
odataláltak a csatatérre.
Soha se láttak még ellenséget.
S mindjárt az első pillanatban azt mondták nekik, hogy amott a síkon
villog egy hosszu vonal, az a franczia szuronysor; két oldalán egy-egy
gömbölyű fehér füstfelleg: azok a franczia ágyúk. Azokat el kell onnan
verni hevenyén.
Rögtön sarkantyuba kapták lovaikat s vágtattak előre, előre! Az
ágyutekék ott búgtak el soraik között: nem rettenték őket vissza. Most
nagy ropogva vágott közéjük a kartács. Egész utczát vágott soraikban, s
a csapat legdaliásabb vitéze: Barkóczy halálosan találva rogyott össze
lovával együtt. «Ne gondoljatok rám!» kiálta a dalia. «Előre! A
hazáért!» S azok vágtattak neki az öldöklő hadsornak, elszántan… és
egyszer aztán meg kellett nekik állni. Közöttük és a franczia gyalogság
és ágyuütegek között nyúlt végig egy széles, mély árok. És a mi
hadvezéreinknek nem volt egy térképük, mely a veszedelmes árok
létezéséről tudósította volna őket.
Vissza kellett fordulniok; felvették sebesülteiket, halottaikat s
szomorúan ügettek vissza a csatatérről, a hol a haza földe maga veri meg
azokat, a kik ő érte vérzenek.
* * *
Ezzel a balsikerrel el volt az ütközet sorsa döntve. A francziák
elfoglalták a szabadhegyi majort uraló dombokat, s azzal az ott harczoló
gyalogság minden hősi ellenállása kárba veszett.
A visszavonulás el lett rendelve Komárom felé.
Nem volt az vad futamodás. Rendben, zárt sorokban huzódtak vissza a
gyalogezredek, az insurgens zászlóaljak; lövéseiket, miket nem
pazaroltak a csata alatt, most a visszavonulásnál használták föl.
Egyetlen ágyut, egyetlen zászlót nem vett el tőlük az ellenség. Nem hogy
a fegyvereiket, de még azok a fiatal iskolás gyermekek, a kik
dobosokként szolgáltak, egyetlen dobot el nem vetettek maguktól.
A nádor maga Szent-Ivánnál négy zászlóalj lovasságot állított össze a
menekülő csapatokból, s mikor egy tömegben volt, akkor maga, a
főhadsegédével Beckers ezredessel, Csonányi József szárnysegéddel,
visszavezette azt még egyszer a csatatérre s a győri országutat védő
magaslaton felállítá. Ott harczolt még a felállított ágyuütegek körül
Hadik altábornagy, Luzsénszky József tábornok, Almásy Kristóf ezredes,
az ellenség támadásait visszaverve s e hősi ellenállás oldja meg a
hadtani rejtélyt, hogyan lehetett egy csatavesztett hadseregnek «oldalt»
elvonulni, szemben az ellenség csatavonalával s háta mögött a Dunával.
Itt dolgozott az insurrectio két ágyujával és két haubiczával Machold
József insurgens főtűzmester, ugyanaz, a ki Némánál Macdonald franczia
tábornok alól kilőtte a lovat, s granátjaival a chasseuröket
szétrobbantotta, s a francziáknak két élelemszállító hajóját tönkre
lőtte. E végerőfeszítés egy érczkaput tartott nyitva az elvonuló
seregnek, melyet a győztes ellenség nem birt előtte elzárni, biztosítá
ez által a sereg elvonulását Komáromba. Mi lett volna, ha az ütközet
elejét is az vezeti, a ki a végét?
És lehetett látni e visszavonulás fedezése alkalmával a hős tetteit a
jobb szárnyról előkerülő bars-, somogy-, zala- és vasmegyei insurgens
lovasságnak: a jászok, nógrádiak hadosztályainak. Itt esett el a
somogyiak egyik legjobb vitéze, Bátor György. – Utána rögtön Festetics
János gróf, csapatja élén az előnyomuló franczia gyalogságot rohanva
meg: szivén találta egy ostoba golyó. Utána Pásztory vezette a rohamot a
franczia négyszög ellen. Elesett a zászlótartó is, s a zászlót egy
köznemes, Sepsey János ragadta fel. Az is elesett. A harmadik
zászlótartó Szuhányi Ferencz volt. Percz mulva azt is lelőtték: s volt
bátorsága még egy negyediknek felragadni azt a jelvényt, melylyel együtt
jár a becsület és a halál. Ez Mohos János köznemes volt. Ennél mindvégig
megmaradt a zászló.
Ezekkel egyesülten harczolt a tartalékban hagyott hevesi hadosztály
Dessewffy Tamás vitéz kapitánya alatt.
A jászok visszavonulásukkor összeverekedtek a franczia gyalogsággal és
lovassággal. Egy oldalról lőtték őket, más oldalról vágták őket. Tury
Miklós káplár lovát lelőtték, akkor gyalog maradva, puskát kapott, a mit
egy holt franczia voltigeur ejtett el, azzal neki ment egy franczia
lovasnak, azt lelőtte vele, annak a lovával, fegyverével aztán megint
folytatta a harczot, míg rendben kikeveredtek egymás közül s mindkét
félnek egyforma öröme volt, hogy a másiktól megszabadult.
Utánok következett Zala. Ennek az ezrednek kellett magával vinni az
insurrectió második ágyuütegét. Ezt a kincset nem adták ingyen. Mind
elsorolni a zalai hősök és vértanuk neveit, egy litánia volna! Az is
tünemény, mikor egy zászlótartó maga attakiroz s ő keresi a sürűséget a
csatában, hogy megritkítsa; ezt tette Sepsey Pál. A mit Porpáczy tett,
hogy gyalog maradva, hat lovast levágott egymás után, a kik nem akarták
neki elhinni, hogy nem adja meg magát: az csak katona dolog; hanem az, a
mit a két Lázár testvér elkövetett, az már hős ballada, s méltó volna
egy epicus tollára.
Közlegény volt mind a kettő. A bátya Lázár Márton, a kapitányát,
Bessenyey Jánost igyekezett kivágni a körülfogó hat chasseur közül.
Kettőt le is vágott. De a francziák is jól verekedtek, s Márton
sebesülten rogyott le lováról. – Meglátja az öcscse József, hogy
gyilkolják a bátyját; négyen egy ellen! Oda rohan és közéjük vág. Akkor
azok ott hagyják a földön fekvő sebesültet, s neki fordulnak a Jóskának
s azt kezdik vagdalni. Erre felpillant a nehéz sebben fekvő bátyja:
összeszedi minden erejét, felugrik a földről. Fegyvere már nincsen,
puszta kézzel rohanja meg hátulról az egyik chasseurt, kifacsarja
kezéből a kardot s letaszítja a lováról; azzal maga ugrik a nyeregbe s
rohan az öcscse segítségére. Az is sebekkel fedve van már; de egy
ellenfél megint lehull, s most már egyenlő a szám! Ekkor egy
pisztolylövés éri a bátyát s az lehull ismét a lóról. De még akkor sem
ereszti el annak a kantárát, hogy a letaszított ellenfél fel ne ülhessen
rá s az öcscsét ne támadhassa meg, hanem még a földön kúszva is tovább
vonszolja azt magával s még térden állva is ellentáll a vele tusakodó
chasseurnek; mig végtére a dicső küzdelemből kiszabadítja mind a kettőt
Horváth János kapitány. – Márton vitézi érdemrendet kapott.
Megérdemelte: a szivéért még inkább, mint a karjáért.
Tele van ilyen jelenetekkel az insurrectió története.
Az a kigúnyolt, kinevetett, leköpdösött lap! A mit magunk is
behajtottunk a nemzet krónikájában, hogy mikor az utódok lapozgatnak
benne, rá ne találjanak.
A vasmegyei ezred is elveszté derék hősét, Foky Ferencz kapitányt a
harczban. Jó barátja Horváth Kristóf megfogadta, hogy boszut áll érte!
Horváth Mihály káplár volt, de azért a József huszároknak három
tisztjét, meg két ágyuját kiszabadítá az ellenség kezéből a maga fokosos
bajtársaival. Az alezredes Szapáry Vincze gróf alól is kilőtték a lovat.
Az ifjabb Zichy Ferencz gróf maradt leghátul. S a visszavonulásnál
leghátul maradni – az a legelső hely.
Futásnak lehet-e nevezni ennek az ütközetnek a végét?
A futás egy mozdulat – hátrafelé.
De hisz az osztrák és magyar hadseregnek a háta mögött volt a Duna; és
azon semmi hid, oda nem futhattak. Ők az ellenfél egész harczvonalán
keresztül törtek maguknak fegyveres kézzel utat! Egyenkint minden ezred
és külön-külön magára hagyva, végig az üldöző ellenség elől, hanem azon
keresztül.
A kifáradt, agyonhajtott rendes sorezredek, s a tanulatlan insurgensek
nem adták meg magukat ezredenkint, zászlóstul vonultak végig az ellenség
ütegei előtt, egy ágyut sem vesztettek, hanem ők hoztak el magukkal két
elfoglalt ágyut a francziáktól.
A győri ütközetben a rendes hadseregnek hétszáz halottja esett és
ezerhétszáz sebesültje, az insurgens seregnek száznyolczvan halottja, és
ötszáznyolczvan nehéz sebesültje: tehát egy tizedrésze a harczoló
seregnek! A francziák maguk a leggyilkosabb harcznak ismerték el ez
ütközetet s Dömölktől Pápáig megtelt sebesülteikkel minden város és
falu.
Hanem azért a győri ütközet gúny és nevetség tárgya a mai napig. – Az
Alvinczy-ezred veszített legtöbb halottat.
S lett érte a jutalma egy csúfos közmondás, a mivel a mai napig is
egymást gunyolja a magyar.
«Kend az Alvinczy?»
És Alvinczy se semmiféle vezére nem volt az insurgens seregnek, se
puskacsinálója, se fegyverliferánsa; de még csak közelében sem volt a
győri csatatérnek, hogy őt akárki e szóval interpellálhatta volna.
Honnan tapadt hát a nevéhez ez a csúf adoma?
Talán kipuhatoljuk most, – hatvannyolcz esztendei megszokás után?
S mikor a két sereg elvonult már a csatatérről, akkor érkezett meg az
Abda melleti elsánczolt táborból a pozsonyi insurgens lovasság két
csapatja: az egyik Horváth Ferencz, a másik Olgyay Boldizsár vezetése
alatt. Nem úgy tévedtek ide: rendelve voltak; parancsot kaptak, hogy
jőjjenek, csakhogy későn kapták.
Már akkor az osztrák és magyar hadseregnek csak a halottjai voltak a
harczmezőn – és a győztes ellenség.
És ők a maguk két kis csapatjával az egész ellenséges tábortól
körülfogva!
Arról szó sem volt, hogy megadják magukat, csak arról, hogy merre vágják
magukat keresztül?
– Egyikünk jobbra, másikunk balra! Ez volt a jelszó. S azzal Olgyay
délnek, Horváth keletnek vágtatott a maga csapatjával.
Olgyay megindult a pápai uton. Takácsinál utját állta egy túlnyomó számu
franczia lovascsapat.
«Győzni kell itt, vagy meghalni!»
Közé vágtak az ellenségnek. Ez a győzelmes had bizakodásával, ők meg a
halálraszánt kétségbeesésével verekedtek.
Olgyay mindjárt a tusa elején a franczia vezénylőtiszttel akadt össze; a
párharczban a kardjának a vége letörött. Csak egy csonka karddal
védhette magát.
– Ohó! ez nem járja! kiáltja ezt látva Radó János s kirántva pisztolyát,
rásüti a franczia főtisztre; azaz, hogy sütötte volna, ha csütörtököt
nem adott volna: hanem azért áldott jó pisztoly volt! Radó János úgy
hajította vele főbe a főtisztet, hogy az menten lefordult a lováról.
Lett azután kard is a vezére számára, a mivel tovább verekedjék. S
azután olyan szépen verekedtek, hogy nemhogy őket fogták volna el, de
még ők hoztak el magukkal harminczegy francziát, meg hét társzekeret
tele puskával és eleséggel: el is vitték szépen Komáromba, egy kis
kerülővel.
* * *
Horváth Ferencz pedig, a ki keletnek vágtatott, keresztültörte magát az
elfoglalt csatamezőn, folyvást harczolva futás közben s elérte a tábort,
a hová be volt rendelve. Egy kis akadályverseny volt az egész! E
rohamban esett el a soproni lovasság vezére: Hegedűs János, a vakmerő
Lendvay György és a herkulesi termetű Péterffy István. Mind golyó által
megölve.
* * *
A győztes fél nem üldözte a visszavonulót. Maga is össze volt törve ez
ütközetben, melynek szokatlan harczmodora egészen meglepte a
francziákat.