S Sátán Laczi csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták,
hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit s látott maga előtt egy
asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját s azt mondta:
– Ihatnám!
Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökőkútjából.
Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a
sisak ernyőjét s tartotta ott, a míg az ivott.
– Köszönöm! hugám.
Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe s kedve volt
megint halottnak lenni egy kicsinyt.
De Katalin nem engedte őt leszédülni, telemarkába meríté a vizet, azzal
locsolta Sátán Laczi arczát, míg az újra magához tért s azt dörmögé,
hogy «no mi baj?»
– Laczi bácsi! beszélt hozzá szépen Katalin. Nézzen csak rám, nem ismer
meg? Én vagyok az úrnő, a ki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A
Laczkó gyerek nevelő anyja.
Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyilt fel. Egy
fekete üreg, melyből az hangzik «hahaha».
– Hahá! – A Laczkó gyerek – füge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya
miatt.
– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belőle? Az a
lovag, a ki önnek ezt az aczélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a
kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám!
Emelje fel a fejét.
A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott
keresni. Aztán dadogva adogatta elő.
– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Laczkó
gyerek – füge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.
– Tudom, tudom! Derék fiu és becsületes asszony. De szóljon, az égre
kérem. Laczi bácsi, édes Laczi bácsi, kedves, jó Laczi bácsi! Ne hunyja
be a szemeit; csak egy pindurka kis perczig legyen ébren s mondja meg,
hova lett az a leány, a kit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta
Zsófia! Hova lett?
E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos
perczet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: «a Botta Zsófiát
a feleségem vitte el Győrbe. – Laczkó fiam kisérte – ezóta ott vannak.»
Oh hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e
vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán,
s törölgette a vért rettentő arczáról, mint egy gondos anya, a ki a
gyermekét találta fel a csatamezőn.
Valaki nézte ezt a közelből, a háta mögül. – Vavel Lajos.
Nézte, hallgatta, csodálta.
Csöndesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán
keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.
«Oh milyen asszony vagy te!»
* * *
Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kisérletet. Nem
váltak szégyenére a nagy fennyen feltüzött halálfejnek. Az ellenségnek
egyik leghirhedettebb csapatjával mérkőztek össze s azt visszavonulásra
kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket s itt fogtak tőlük emlékbe
halottakat, foglyokat és prédalovakat.
Azonban Sátán Laczi csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán
meg ahoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harczolt. Ez a kettő ütötte
helyre az aránytalanságot a két harczoló fél között. Mert bizonyára a
dæmon-legió csupa harczedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes
banderium pedig merő ujoncz.
Nem is voltak hálátlanok: Sátán Laczit keresztbe fogott puskákra
fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a
csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.
A volónok közül is több ott veszett s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát
jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak
vigasztaló leveleket irt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta és
elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.
Másnap reggel visszatért a csapatjával az insurgens táborhoz. A kapuvári
révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Mariet és kisérőit
vitte, szerencsésen átkelt a Rábczán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett
a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.
És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz tűz és emberszív
csodái, akkor a dæmonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.
Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha
Napoleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak
nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan
hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a
menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz
ennek, mint a saragossai hősleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög
szabadságharcz amazonjának.
Lajos pedig épen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle
semiramisi hírnévtől megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt
rossz néven venni.
– Te kedvesem, most rögtön Győrbe utazol s Mariet gondod alá veszed.
Fertőszegről odahozatsz mindent, a mire szükségetek van. A Dunán túl
egyedül Győr a biztosított hely s a nemesi fölkelő had ott fog
összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen,
hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik
Olaszországból és Tyrolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy
az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő
tábor fölszerelve és hadászatilag beosztva lesz s akkor azzal együtt
csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: a mely esetben
viszont Eugen alkirály hadserege Napoleon armadiájához fog sietni.
Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata
fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk egymásé
leszünk. – Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az aczélgyűrűt.
Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt igérte, hogy majd
kibéllelteti aranynyal, úgy fogja viselni.
– Most már kinyithatod a kulcsával az érczládikát is. Vidd el azt
Marienek. Meglátod, milyen örömöt szerzesz neki vele, ha felnyitod azt s
ő látni fogja, hogy a mi benne van, – az pernye és hamu. Oh hányszor
kért ő engem erre!
Azzal megcsókolgatá szive szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s
felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére
vigyázzon, aztán – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a
főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utána futott, még valamit
elfelejtett. Ezt a csókot meg adja át Marienak; de biz abból az «egy»
csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin
izenettel…
TIZENNEGYEDIK RÉSZ. FÉRFIAK DOLGA.
I.
És már most hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való
historiának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő
férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.
Vavel gróf, a mint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint
elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marietól azontúl el ne váljon. Ő
maga nem kisérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe
betört francziák ellen kellett indulnia. De megigérte neki, hogy mihelyt
egy szabad napja lesz, meglátogatja őket s addig is sűrűn fognak
egymással levelezni.
De bizony ő az igérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem
virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna
rendeltetve.
A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven
képét nyújtják annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon
keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak
nehány mérföldnyi távol választotta is el őket egymástól.
A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új, meg új jó
barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta.
Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, a minőről soha könyvekben
nem olvasott.
S voltak jó barátok, a kikkel ma összeölelkezett, s holnap már a
lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már
valahol a szép zöld mezőn.
Különösen a derék bácskai lovasokat, a kik olyan jó vitézek a
kardcsattogás közt, mint a milyen jó czimborák a pohárcsengés közt,
nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú francziák.
Hanem a szive dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos.
Mindennap fölkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a
kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie irták
számára teli, egész a papir széléig. S az tele volt jó kedélylyel,
örömmel, reménynyel, jövőben való megnyugvással.
Milyen nevettető jelenet volt az, a hogy Katalin leirta, mikor az
aczélládikót átadta Marienak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes
kulcscsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány,
arczát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte újjai hegyével,
hogy annak rejtelme pernye és hamu, kaczagott fel nagy örömmel. – Ah
milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától
megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek
és semminek lenni. – Most már lehet «valaki!» – Ha örömet akar neki
szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy «Sofie!» Rég azt akarta ő már!
Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt
mindennap újra el kell neki regélni.
Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba imádkozni
az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi
látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő
egyetlenüket. Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges
golyók füttyentettek egyet közbe a légből.
És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics,
épen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától – s
ma már úgy hozták haza a homlokán keresztül lőve.
* * *
Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.
II. _A karakói napok._
János főherczeg hadserege teljes visszavonulásban volt a Duna felé.
Junius 8-án érkezett meg Baltavárról Tüskevárra. Mindössze három
megritkult lovasezrede volt még: két huszár, egy dragonyos,
agyoncsigázva a folytonos harczolva visszavonulástól mind a három.
A sarkában előre nyomuló ellenségnek világos czélja az volt, hogy a
Győrnél alakult insurgens táborral való egyesülését megakadályozza.
Ezt a visszavonulást fedezni, az egész erejével előre nyomuló ellenséget
feltartóztatni volt Andrássy tábornok feladata.
E feladat kiviteléhez volt két ezred insurgens gyalogsága: a pesti és
veszprémi és egy zászlóalj insurgens gyalogsága, a pesti II. számú és
két gyalogsági ütege.
A pesti lovasezred május 13-án alakult meg, s akkor indult meg
Soroksárról; a Lajta melletti Bruckig meg sem pihent. Ott egy párszor
összeverekedtek az előörsei az ellenséggel, akkor azt a parancsot vette,
hogy siessen le egyhuzomban Körmendre. Május 28-án már Sz.-Gróton volt.
Útnak is elég!
A veszprémi lovasezredbe az első vitéz ápril 24-én állt be; május 11-én
az ezred 1136 főnyi erős volt, s ment egyenesen a csatatérre; be nem
gyakorolva, alig fölszerelve, s vezetve a kiválóbb nemes urak által, a
kiket tisztekül megválasztott.
Ezek voltak Andrássy csapatjai, a mikkel a diadalhoz szokott franczia
légiókat fel kellett neki tartóztatni.
Hogy a feladat nehézségét megértsük, a helyrajzot kell előre
bocsátanunk. Az út, melyen a főherczeg hadseregének minden ágyújával,
podgyászos szekerével s kifáradt gyalogságával végig kellett menni,
Türjétől Nagy-Szőllősig egy tökéletes derékszöget képez, a szögletet
képezi Sümeg. Ha az ellenségnek sikerül Jánosházától az egyenes diagonál
vonalban nagy tömeg lovasságával Nagy-Szőllőst elérni, akkor a főherczeg
hadserege előtt el van vágva az egyenes út Győr felé.
Egy kis folyamocska szakítja félbe ezt az utat: a Marczal. Csak akkora
folyam, hogy egy fölibe épített malom épen keresztül éri. E malomzugónál
foglalt helyet a pesti insurgens gyalogság. Emberek, a kiknek akkor volt
szuronyos puska először a kezükben; – a malmon túl van egy kicsiny
falucska: Karakó. Azt már az ellenség tartá megszállva.
Kilenczedikén délután két órakor három osztály franczia lovasság nyomult
elő a malom felé. Fél escadron szélességben tömegrohamot intéztek a
malomhíd ellen, s az ujoncz insurgens csapatnak volt elég hidegvére a
puska végére várni be a rohamokat, s csak akkor adni rájuk sortűzet,
mikor minden lövés biztos.
S a lövés támasztotta zavar alatt Gosztonyi ezredes vezénylete alatt
előrohant a gát mögül a pesti insurgens lovasság s közé vágott az
ellenségnek s egész Karakóig üldözte azt.[2]
Háromszor ismételte a rohamot az ellen lovasság, s ugyanannyiszor lett
visszavetve. A harmadik kisérletnél a pesti lovasságot elragadta a
harczi hév; nem érték be vele, hogy Karakóig verték ellenfeleiket, oda
is utána törtek, kiverték a faluból s maguk szállták azt meg éjszakára.
Gosztonyi ezredes és hadsegéde Clementis mindenütt elől vágtatott; a
segédnek le is lőtték a lovát; a mikor aztán Francsics közvitéz hozott
neki egy másik lovat, a miről levágta az ellenséget. Két Letenyey
testvér: egyik káplár, másik alhadnagy, versenyzett egymással a hősi
harczban, mintha fogadásuk tartaná, hogy ki legyen az apjának a
derekabbik fia?
Senki sem segített az insurgenseknek. Ők szereztek a császári királyi
hadseregnek egy pihenő éjszakát. Az első csöndes bivouacot e védelem
alatt tartották meg Tüskeváron.
Másnap reggel újra megkisérté az ellenfél kierőszakolni az átjáratot a
malomgátnál. A pesti gyalogok újra visszaverték, de már lovasságuk nem
volt, mert a pesti lovas hadosztályt Nugent tábornok a hadseregéhez
rendelte be.
Erre a francziák hét osztály lovast és két zászlóalj gyalogságot
vezettek rohamra a karakói malom ellen; mire Andrássy tábornok két
osztály veszprémi insurgens lovast és két osztály huszárt küldött a
megtámadottak segítségére, a mi azoknak a gyalogsággal szemben mit sem
használt.
A franczia voltigeurök a malom fölött átgázoltak a Marczalon s az által
kényszeríték a pestieket a malom elhagyására.
De nem volt az futás! Az egész zászlóalj tömött hadsorban vonult a
töltésen végig a közeli dobrokai korcsmáig. Itt újra megálltak s védték
a töltés defileéjét. Volt négy háromfontos ágyujok, azzal tisztára
söpörték az utat.
Az ellenség azonban helyreállította a malom hídját, s azon keresztül
aztán előrohant az egész lovas tömegével a csárda ellen.
A pesti gyalogság még most sem futott. A túlnyomó erő előtt rendben
vonultak a dobrokai halomig s ott megint hadrendbe álltak.
Egy hadnagy, Szőke György, a veszprémi és fehérmegyei lovas ezrednek
tizenhat legényével (mind fehérmegyei fiúk) a szoros úton
keresztüldöntött jegenyefák mögül puskatüzeléssel mindaddig visszatartá
a franczia lovassági rohamot, a míg a pesti gyalogság hadi rendbe
fölállhatott. Tizenheten ezerhatszáz ellen. Egy emberre jutott száz. A
szoros töltés két oldalán a Marczal süppedékes rétjei gátolták a
franczia lovasság előnyomulását. A tizenhét lovas minden lábnyomot
védelmezve vonult a dobrokai majordombig vissza. A hadnagyon kívül még
három vitéznek a neve maradt följegyezve: Kulcsár Károly őrmesteré,
Csikász János kápláré és Kovács János közvitézé.
Az egész tér, a mit az ellenfél két napi csatában ki tudott vívni, nem
volt több, mint a mennyire egy ágyú elhord: háromfontos ágyú.
A francziáknak azonban voltak nyolczfontos ágyúik és bombavetőik s a mi
akkor legfélelmesebb ujítás volt: congrev röppentyűik. Azokat
felállították a Marczal balpartján s onnan kezdték el lövetni a szemközt
felállított insurgenseket.
Ujoncz-gyalogság, mely most hallja először a légben közeledő ágyúteke
bugását; lovak, a mik ágyúlövéshez még nem szoktak, mikor a közéjük
lecsapó granát szétpukkanik, mikor undokul sivítva jön feléjük a tűzesőt
szóró röppentyű: nem riadtak szélyel. «Előre!» hangzott a vezényszó, s a
rendes huszárság és a veszprémi insurgens ezred neki vágtatott a
túlnyomó franczia lovasságnak.
A veszprémi lovasok vezére volt Zichy Ferencz gróf, az ifjabbik. Mert
két Zichy Ferencz szerzett magának a harczmezőn hősi nevet, a másik a
vasmegyei lovasság alezredese volt. Majd azzal is találkozunk. A magyar
lovasság rohama hátravetette a franczia osztályokat s már neki szorítá a
mocsárnak, a midőn két új chasseur csapat a töltésen keresztül vágtatva,
a magyarokat oldalban támadja meg s a huszárokat szétzavarva, a major
felé űzi vissza. Ez által Zichy Ferencz egyedül maradt az egész
ellenséges erővel szemben. Már körülfogták. Egy derék közvitéz, Vajajy
András, három chasseurt levágott egy maga, vezére életét védelmezve. E
válságos pillanatokban a veszprémi ezrednek utolsó osztálya (mind
fehérmegyei nemesek), mely a major mellett volt felállítva, rohant
viszont a Zichyt szorongató franczia lovasság oldalába.
Valóságos quadrille: franczia négyes!
Salamon Mihály volt az alezredesük. Ő maga vágtatott elől, s két
ellenséges lovast vágott le kegyetlen fringiájával, vitézei sem voltak
restek példáját követni: az ezredes ki lett szabadítva, Esztergami
Mihály százados kapitány abban a perczben érkezett meg, súlyos
csapásokat osztva, mikor már az ellenség a zászlótartóval tusakodott, az
ellenséges lovasság vissza lett verve.
E lovagcsata alatt azonban a francziáknak két dragonyos osztálya a
nagy-kamondi erdő felé nyomult előre s a lovasok által eltakarva, két
zászlóalj lövész és voltigeur. Az erdő szélén volt egy nagy irtvány. Ha
azt megszállhatják, akkor Andrássy dandárának sietve kell eltakarodni a
megszállt halmokról, vagy körül lesz kerítve.
A pesti gyalogságot nem vezényelte senki: a maga eszétől jött rá, hogy
azt az irtványt jó lesz elfoglalni. Mire az ellenség az erdő széléhez
érkezett, már akkor oly irtó tüzelés fogadta a bokrok közül, hogy vissza
kellett vonulnia.
A vezér, Andrássy tábornok, e viadal alatt, mely reggel óta folyt
szakadatlanul, aggódva nézte a dombtetőről a tulsó völgy útjain, hogy
vonulnak, óramutatói lassusággal, a nagy hadsereg egyes csapatjai végig.
Az ütegek, a podgyászvonat. Végre Boxich tábornok utóhada. A dobszó
felhangzott hozzá a völgyből. Ha őt e dombtetőről elverik, a sereg
utóhada menthetlenül el van veszve.
– Ne hagyjuk magunkat nemes barátim! – kiálta, mikor már ő maradt utolsó
katonának a vezérkarával, s maga is kardot rántott s új rohamra vezette
vitézeit. Egy ágyút már elfoglalt az ellenség. Két köznemes, Süke és
Sebestyén, visszarohant érte; szétverte a foglalókat s visszahozta a
löveget, a mi újra helyet foglalt s tüzet szórt az ostromlókra.
Hosszú nap volt! Juniusban olyan soká akar megjelenni az éjszaka, mely
véget vet az ütközetnek. Még esti kilencz órakor is visszhangzottak a
hegyek, völgyek a karakószörcsöki szoros körül, melyet en èchequier
felállítva védett egy maroknyi kis nemesi had, s védte olyan sikerrel,
hogy kilencz órakor az ellenség abba hagyta a támadást. János főherczeg
hadserege bántatlanul érhette el a nagy-szőllősi utat s ezzel meg lett
szabadítva a catastrophától.
Ez volt a karakói találkozás története; híven, a nemmagyar ajkú
hivatalos tudósításokból s az érdemrendosztó császári királyi bizottság
jelentéseiből összeállítva, minden költői képzelet, szépítgetés
hozzájárulása nélkül. Maga a táborkari őrnagy, Maresich, ki Andrássy
mellé volt rendelve, kifejezést adott bámulatának e csupa új emberekből
álló dandár fölött, mely két napig, férfi férfi ellen harczolt, s hét
óráig tartó ágyú, bomba- és röppentyű-tüzet kiállt nyugodt, hideg
vérrel.
S a karakói napok voltak annak a szakadatlan csatának az előnapjai,
melynek csak egy pontját jegyezte fel az a festett pofáju kéjhölgy, a ki
a történet múzsájának hazudja magát: Győrt. Pedig az insurrectio harcza
se nem kezdődött Győrnél, se nem végződött ott: és ott is – majd
meglátjuk, hogy mi történt?
III. _A pápai nap._
Junius 11-én, tehát nyomban a karakói nap után, Macdonald franczia
tábornok, két csapatra osztott kilencz hadosztály lovassággal, Pápával
egyenlő magasságban, Mersénel áthatolt a Marczalon, János főherczeg
hadserege már ekkor Pápát is elhagyta és gyors menetben haladt az
egyenes téthi uton.
Ismét Andrássy insurgens dandárának jutott a feladat az oldalban támadó
ellenséget feltartóztatni. A salamoni erdőből kibontakozó franczia
lovasság Borsos-Győrtől Mátyusházáig és Kéttornyú-laktól Pápáig egy
vizenyős lapályt talált maga előtt, melyen egyetlen, kétezer lépésnyi
hosszú kettős fasorokkal szegélyezett egyenes út képezte az egyedüli
bejárást Pápára.
Ezt a defileét védte a pesti insurgens lovas ezred reggeltől délig,
együtt hat compania Alvinczy-gyalogsággal és egy lovas üteggel. Az
ellenség többször megtámadta őket, de a hosszu defileét mindannyisszor
pusztító ágyutűzzel seperték tisztára.
Egyszer aztán, mikor a derékhad elvonulása végre lett hajtva, a leghátul
verekedő pesti lovasságnak is parancs adatott a visszavonulásra.
Előbb a gyalogság huzódott vissza, azután a lovasezred szakaszonkint. Az
ellenség nem láthatta az elvonulást a két sor-fa miatt; de a mint az
üteg is elvonult s az ágyuk elhallgattak, arról megtudta, hogy az, a mi
a defileé elején előtte áll, az egyetlen, utolsó escadronja az ezrednek.
Ezt azután teljes erővel megrohanta.
S itt fejlődött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, a minőket csak a
hőskölteményekben találunk.
Hunyady József az ezred zászlóját kezébe ragadva, odavágtatott az
ellenség közé, mely a szoros út hidját elfoglalta. Most ezen a kőhídon,
melynek alacsony mellvédje volt, kellett mind a két félnek
végerőfeszítéssel verekedni.
A zászlótartó körül harczolt Hegedüs, a hadosztály századosa s Mayerffy,
a főhadnagy; mind a kettőt elnyomta már az ellenség, de a nemes vitézek
nem hagyták a tisztjeiket, Béky István, Horvát Péter, Papanek János
odaveték magukat az ellenség közé s kiszabadíták vezéreiket. A mellvéden
keresztül az összetömődött lovasok jobbra-balra hullottak le a mocsárba.
Egy közvitéz, – Vörös Mihály volt a neve, – miután a jobb kezét
elvágták, balkezébe fogta a kardot, akkor azt is elvágták, akkor
leugrott a lováról, egy fának támaszkodott s ha mást nem tehetett,
csonkult kezeivel fenyegette az ellenséget s harsogó szavával biztatta
társait, hogy ne féljenek vérüket ontani a hazáért.
Egy másik közvitéz, Tóth Péter, úgy dúlt az ellenség közt, mint egy
oroszlány; kapott is viszonzásul sebeket minden oldalról; mikor azután
azt gondolta, hogy eleget kapott, a lovát is leszúrták alatta, akkor
félreállt a tolakodásból. Akkor aztán elkezdte számlálni a kapott
sebeit. «Tizenegy!» – «De biz én kicsinálom egész tuczatra!» monda s
fogta a kardját, visszament gyalog és csakugyan kicsinálta. Akkor azután
a tizenkettővel megelégedett.