lovasait. Ismerem a fölszerelésüket Jocrisse leirásából. A fokosaikra is
ráismerek. Épen ilyen «kezükszennyét» hagyták a dragonyosaim sisakjain,
mikor néha napján együtt mulattak a fertőszegi korcsmában. Themire
asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra. – No
hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. –
Valamikor ez az úr katona volt s nagyon rosszul végezte volna a hadi
iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, a hol
egy paraszt asszony áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző.
Jól ismerem a helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni.
Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a
mesterség, őt most onnan kicsalni és kelepczébe keríteni.
Szétnézett altisztei között.
– Signore «Trentatrante!»
A megszólított előléptetett. Marczona tekintetű egy alak volt, a mellén
három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sűrű összenőtt szemöldei alól
kivillogó fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll:
igazi romagnai mintakép, termete a vaticáni viadoré.
– Te harminczad magaddal leszállsz a lóról s puskáitokra szuronyt tűzve,
megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű rekettye oltalma alatt
előre lopóztok és lesben maradtok, a míg én az országúton előre török s
a szódafőzőnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor előjönnek a
vízárokból s ti hátul támadtok rájuk puskával, szuronynyal. Mikor
helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a
nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.
– Úgy lesz; szólt az altiszt s kiválasztva harmincz legényt, azokat
leszállítá a lóról s elvitte magával gyalog a bozótba.
A francziák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harczi módot: a
lovasság egy részét leszállítani s mint gyalogságot használni puska és
szuronytámadáshoz.
A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala
kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan
eredménynyel.
A dombtetőn álló hölgy hátrafordult s csendes hangon mondá Lajosnak:
– De Fervlans jön csapatja élén az országúton. Ráismertem.
– Akkor hát siessünk mi is az üdvözlésére!
Azzal riadót fuvatott s elővezette tartalékcsapatját.
Annyi katonai ismeretet ő is föltett ellenfeléről, hogy az ezt a
reduit-alaku dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.
Nem csak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta
neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely először kerül
csatába, jobb rohammal vinni a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban
várni azt be vele.
A szemközt jövő két csapat meglehetősen egyenlő volt számerőre.
Mind a kettő à cheval véve az országútat, kettős zárt sorban haladt,
eleintén lassú, majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve
előretolt csatározóit.
«Rajta magyar, rajta!» rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját
villogtatva öklében; – a dæmonok, – régi csataedzett vitézek – nevetve
biztatták egymást a gúnyos jelszóval: «avanti, avanti, signori briganti!
Cavallieri ladri! Avanti!»
Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótból. A füzes közepén álló
nádkúp föl lett gyújtva.
Ez volt a De Fervlans által várt jeladás.
E jeladásra a dæmon csapat megállt s karabélyait vállról levéve, úgy
tett, mint a ki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon
rá.
Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatár-rajjá bontotta
fel a csapatját s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek,
nem ér a lóhátról puskázás semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék kiki a
maga emberét megkapni s aztán karddal, fokossal vágjon közé.
A dæmonok karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva
az arczát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak
meg annak. A régi harczokban különös, válogatott szerencsétlenség
kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.
Vavel sértetlenül közelített ellenfeléhez s egyenesen felé tartott.
Már messziről megismerték egymást s egymásra nevettek.
Mintha csak két tornahős találkoznék egymással a carroussel-téren egy
pár ví-rohamra.
Még tréfálózni is ráértek.
– Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmarquis), kiálta Vavel gróf.
Leányt vártál, legényt hoztam!
– Hohó! csillagvizsgáló uram! kiálta vissza a marquis. A lábad alá
vigyázz: gödörbe ne essél!
Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata
kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik
hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arczu siciliai.
Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az
búgva repült fel a levegőbe, s arra balkezével letaszította a lovagot a
nyeregből, ki még a pisztolyához kapkodott.
– Nem úgy verik a czigányt! kiálta nevetve.
A hölgy ott a dombtetőn hogy tombolt örömében a lábával!
Az első rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De
Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatár-rajjá
felosztott ellenfél túlszárnyalt.
A halálfejesek ezt győzelmi sikernek vették s nagy «rajta magyar,
rajta!» kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába.
Hanem az a szemlélő a dombtetőn már vette észre, hogy ez csak cselfogás.
Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a
lappangó dæmonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül.
De Fervlans hátráló mozdulata csak arravaló, hogy Vavelt két tűz közé
kerítsék.
– Vavel! vigyázz! kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a
csatazajban meghallhatja azt a kedvese. Messze volt az, nem hallotta a
kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére.
Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet fogsz feledni.
S Vavel egyre közeledett a kelepcze felé. Már benne volt. A vízárkot
elhagyta, mire a veres sisak-taréjok gyorsan kezdtek a sás közt előre
nyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.
Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem furia.
Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére s utána vágtatott a
kedvesének. A szijostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele
eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a dæmonok, bizonyosan
agyonlövik.
De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos
csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorról bokorra
lehetett azt védelmezni. Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.
Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén
megcsökönösödött, a mi szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot
sem akart tovább menni.
A hölgy utoljára leugrott róla s most már gyalog igyekezett Vavel
közelébe jutni. Futni is jól tudott.
A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy
vén terepély fűzfa nőtt elő.
Mikor e nádas elé értek a megkerülő csapat dæmonai, akkor kiugráltak az
árokból a partra s feltüzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy
sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.
S aztán «avanti!»
Hanem a nádas azt mondta nekik: «piano!»
Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly csöndes nádas
mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt
rész pedig szemközt találta Sátán Laczi czimboráit, a kik iszaptól
feketén, mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s kiki a maga
emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! ordítá Sátán Laczi a vezényszót.
A megrémült dæmon csapat a kétségbeesés hősiességével védte magát; de
ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei.
Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott életet
elveszítsenek rajta: ezeknek is «rabló» a nevük, a míg «hős»-sel fel nem
váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem
ereszti egymást élve.
A dæmonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete
bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a
maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az? Az volt a legcsúfabb.
Az is megbecsülte őt és felé tartott.
A dæmonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiállta, mellére
ütve:
– Io sono il brigante Trentatrante! Harminczhárom embert öltem már meg!
Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!
A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik s ő
is kicserélte vele ez udvariasságot.
– No hát az én nevem meg Sátán Laczi! S már most hát «cseréljünk
aczélt!»
Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.
Hanem biz az ő aczélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában
tört ketté a dæmon kardján.
Trentatrante ördögien nevetett.
– Most én jövök!
Melyik ördög eszi meg hát a másikat?
Ámde Sátán Laczi puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére,
azt az egy vágást, a mit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog
az! s a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a
kardot ellenfele kezéből s a harminczhárom-emberölőt saját kardjával
döfte keresztül.
Sátán Laczi legényei többségben voltak, a dæmon csapatot alig
került-fordult, levágták, vagy leteperték s farkasguzsban hagyták: s
aztán azon véres arczczal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De
Fervlans lovasságára.
De Fervlans, a mint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját
megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót
fuvatott s erre a hátrálni látszott dæmon lovasok megfordultak s
összecsaptak ellenfeleikkel.
A dsindsásban veszedelem volt a harczolás: süppedék, zsombik, tüskebozót
gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette
hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a
lovak vészt nyerítettek, a mint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a
két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s
feledve a harczot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen
degetből.
A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a
kiáltozásokról hallá, hogy hol verekesznek? S a tusába mind a két fél
úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.
Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket s ő is azt vette
ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott
azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét neki kell megölni.
A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitását,
hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.
Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy
zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.
Három ellenséges lovas De Fervlans kiséretéből odavágtatott egyszerre,
hogy a kornétást elfogja.
Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog,
maga ugratott elő annak a védelmezésére s egyszerre három támadó ellen
fogadta el a harczot.
De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél
csodálatát is felkölti s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel
vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesujtó csapásokat; hanem
mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta
össze, a mi harczképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak
vissza egyenkint legdühösebb dæmonai, mi alatt Vavel volónjai kisegítik
a kornétást a lova alól, s a lovát is négy lábára állítva, ismét
felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet
jelt adni a visszavonulásra.
A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubanczolt vad komlóbozót zárta
el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás
csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.
Végre megnyilt a komlóberek s előrohant belőle, nem Trentatrante, a kit
De Fervlans várt, hanem Sátán Laczi.
A véres, sáros had szuronynyal rohant a dæmon lovasokra.
A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De
Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.
Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő
maga vágtatott kisérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.
Vavel Lajos pedig a nyomába.
Most már a kornétásnak is megnyilt a trombitája: de nem a
visszavonulásra, hanem: «előre! előre!»
Sátán Laczi véres fejjel s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött
De Fervlansra szembe.
De Fervlans megismerte a czimborát.
– Hát tégedet mégsem akasztottak fel? kiálta rá.
A betyár fenekedve felelt neki oda.
– Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.
S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált
volna, ott termett De Fervlans lova előtt s megragadva a ló zabláját,
hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi
zsiványhumorral:
– Add meg magad, czimbora!
De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laczi fejére, ágaskodó lova
kengyelében fölemelkedve. Ez volt Sátán Laczinak mai nap már a második
csapás s ez úgy látszik, hogy «erre a napra» elég volt neki, mert
szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta:
markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.
A marquisnak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó
paripája maga alá ne szorítsa.
Úgy tetszett, mintha el volna veszve!
Csapatja teljes felbomlásban, s ellenfelének kócsagos csákója már
közeledik a bokrok mögül.
Szép vadrózsa bokrok voltak: – tele piros és testszín virágok
csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki
közülök.
De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, a
melyik szabadon maradt.
A zsebéből kivett egy levelet: Themire levelét.
Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel
Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban
fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő «pribék».
Azt a levelet összegyűrte és a pisztolyába tömte.
Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi
tér; – s De Fervlans remek lövő volt.
Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát
nyeregkápájából az egyik Lazarino Comenazót. Neki is volt egy széttépni
való levele, – a miben De Fervlans ír «Themire» felől. Ő is fojtást
gyúrt abból s azt a pisztolyába tömte.
– Jó éjszakát, Vavel lovag! kiálta De Fervlans. Itt küldöm a kedvesed
levelét.
A pisztoly eldördült s a csákó megránduló álszijja tudatá Lajossal, hogy
a golyó a csákóján ment keresztül. Talán épen a halálfőt találta. De nem
csinált halálfőt! – A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.
– No hát fogadd te a magad levelét retour, marquis de fer blanc! monda
Vavel Lajos, s minden czélozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.
A levél égő rongyai, mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra,
melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.
De Fervlans marquis tragædiája be volt fejezve.
És a császári princessek salonjai nem fogják őt többé elfogadni; és
Josefine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárné ölebei nem
fognak farkat csóválni előtte; és a grand père tánczát elfogják végezni
nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű herczegnők nem fogják lesni
ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt «kedves
herczegem»-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo
elénekelni az «ombra chiará!»-t; se Isabey nem fogja őt megnevettetni
majom parodiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék érczfényű
bogarak, a mik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, a hol valami
állati élet átalakul növényi életté, s esztendő mulva már a mohától nem
fog látszani a sülyesztő, a melyen át marquis De Fervlans a nagy
színpadról eltünt.
VI.
A dæmonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat
megtalálni.
Vavel Lajos volónjai egész a hidig üldözték őket. Ott a menekülők egy
csapatja leszállt lovairól s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az
üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor
aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak
végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánuk csinálni.
A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire
Katalin oda megérkezett.
Csak akkor, mikor a vérmezőn széttekintett, borzadt össze.
Minő Istentől elátkozott hely ez!
Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátra
szegzett fejét a földre csüggesztve s megdermedt kezének égremeredő öt
újjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget
fojtogatni, vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…
A pocsolyában még lubiczkol valami. Haldokló, a ki nem akarja elhinni,
hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még
csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…
A legázolt sás közül föl-fölemeli a fejét egy vergődő paripa s rémült
szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a
pusztaságban…
Egy rekettye-bokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az,
énekli valaki: «Ave Maria… ave Marie…»
A nagy, széleslevelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a
harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.
Katalin, mint az álomjáró, ődöngött e kietlen téren.
Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy fölkeresse azt a helyet,
a hol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bizott a szivében,
hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.
A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már
egész serege ülte el a hollóknak, varjuknak. – Arra gondolt, hogy nem
fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.
Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy
paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér
közepén ragyogott egy érczsisak, elején az aranyozott császári sassal.
Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű
alak, fekete daróczöltözetben, ökölre szorított balkezével a mögötte
levő sás közé markolva. Halottnak látszott.
A mint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával
vizsgálódott a kis tisztás téren: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés
hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.
– Ah, jó asszony, az Isten irgalmára… hozz nekem egy ital vizet.
Katalin nem kérdezte ki az? jó barát-e, vagy ellenfél? A sebesült mind
felebarát.
– Mindjárt hozok.
Ha markotányosné készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen
teljesíthette volna a sebesült kivánatát; így azonban még elébb utána
kellett annak járni.
Fölvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen
vizet.
Hiszen víz volt ott köröskörül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól
zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem
lehetett embernek adni.
Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor
megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő
talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbugygyan
alulról s türhető italul szolgál.
Megkisérté azt. Leszurt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó
mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan tele
jött a szája mindenféle hinárizű folyadékkal; hanem a következő
pillanatban meg volt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta
felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám,
milyen könnyen megy itt az artézi kútfurás!
Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománynyal készített
ugrókutnak a sisak öblét. A női kedélyben meg van az, hogy a legsötétebb
aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a
friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek
kisérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget
szerez neki; s addig a pillanatig, a míg ezt a napsugárban
szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, a mi keserű – és
gyönyörködik.
Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó
edénynyel, aztán telecsorogtatá. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a
víz és üde.
Azután fogta a sisakot és odavitte a vadrózsabokorhoz, a honnan a nyögés
hangját hallá.
A sebesült lovag hanyatt feküdt a fűben, s arczát az ég felé emelte.
Katalin bizony nem ismert rá.
A halál nagy művész: tíz percz alatt más álarczot ád a komédiásnak, mint
a minőt életében viselt. E sárga színtelen arczokat, e besüppedt
szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet
nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Oda hajolt hozzá, hogy a vízzel
telt sisakot ajkaihoz tartsa.
Hanem a lovag ráismert az ő arczára a paraszt fejkötő alatt is.
– Themire! hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.
E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szivét. Nem a
hogy asszonyok dühöngnek, hanem a hogy Juno, a hogy Minerva, a hogy
Diana tudott kegyetlenkedni azokon, a kik felséges haragját lángra
lobbantották; oly ember fölötti boszú rendíté meg egyszerre minden
idegeit.
– Fervlans! kiálta rá, fogait összecsikorgatva s sarkával homokot rugott
a haldokló szeme közé. Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a
leányomat! – Soha meg ne bocsásson neked érte Isten, a mivé engemet
tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, a mit
most látsz. S rettegj attól a gondolattól, hogy a más világon még rád
találok.
S e szóknál, szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel
tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arczába akarná önteni.
Az pedig megfordult, arczát a zöld mohába hajtá és nem mozdult meg
többet.
Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével
magasra emelt tárgy: – vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízi
kigyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért,
körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, a ki a
zsombikhoz támasztva a hátát, fekszik panasztalanul a földön, azt a
kezét, melylyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja.
Ez talán még él: ezt még lehet menteni.
Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arczáról a vért
és iszapot. Ah, milyen rút arcz volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis
leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily
rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk
nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, a mikor az iszonyat
elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor
föltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki,
mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, a ki biztatóan int le
hozzá: «Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!» – Azután
fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét s bekötözgeté vele a tátongó sebeket.
Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a
piros csengetyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal
takargatta be a sebeket.
Hová lett a kényes úrhölgy, a ki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s
elájult az érvágás láttára? Hová lett a salonok túlfinomult idegzetű
komédiásnéja; a ki különbséget tudott tenni, melyik embert kell
meglátni, melyiknek az újjahegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? –
Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit
annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy
van-e még benne élet.
Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az aczélgyűrűt,
azzal a három liliomos czímerrel.
– Sátán Laczi! sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az
volna a világ legszebb Adonisa, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna,
oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a
testének; s gyöngéd hangon hivogatá vissza az életre: «ébredj! tekints
fel! Kezdj újra élni!»
Oh, hiszen ez volt az az ember, a kire rá volt bízva, hogy Mariet vigye
el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, a ki
ha elvész, Lajos szivét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a
leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog ő
közötte és Vavel között állni; mert ő volt annak megindítója!
Azért ápolta olyan nagyon az az ijesztő pofájú rablót.
Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide,
mikor annak útban kellene lenni Marieval Győr felé. Nem találta-e meg a
leányt? nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e
az másfelé? hátha De Fervlansnak egy csapatja a Fertő tulsó oldalán
került Fertőszegnek s elrablá a leányt?
S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a
kérdésekre.