Jocrisse. S kalauzt nem kapni e között a nép között semmi aranyért.
Furcsa nép ez. Nem szalad el a faluból az ellenség érkeztére: odamegy a
szeme közé bámulni, mintha komédiát mutogatnának neki. Komázik, enni,
inni ád, hanem kémet, útmutatót nem lehet közötte kapni semmi áron.
– Tudom. De nincs szükségem rá. Igen jó térképem van e vidékről, Doboka
úr csinálta. Aztán magam is keresztül-kasul jártam az egész Hanságot,
mikor itt voltam garnizonban, vadkanra meg török réczékre vadászva.
Sötét éjjel is eligazodom rajta.
Azzal De Fervlans rendeletet adott a csapatjának, hogy rögtön minden
nesz nélkül üljenek nyeregbe, s mielőtt beesteledett volna, már útban
volt a Hanság felé.
Már most, ha felveszszük, hogy mikor a menekülő leány elhagyta a
Névtelen Várat, akkor lehetett éjfél, úgy ki lehet számítanunk, hogy a
Nezsiderből alkonyat tájon elindult lovas csapat előtt, ha azt semmi nem
fogja útközben akadályozni: alig lehet több pár órai egérútjánál, s ha a
vitnyédi Rába révében csakugyan vesztegelni kell a szekérnek, úgy ott De
Fervlans dæmonai a futókat kétségtelenül utolérik.
Vavel Lajos szintén csak éjfél után értesülhetett Katalin által a Mariet
fenyegető veszélyről; ha akkor rögtön felkerekedett is a csapatjával,
hogy De Fervlansra szemközt menjen, másnap délnél hamarább a Hanság
vidékét el nem érheti s akkor már De Fervlans rég elvégezte feladatát s
zsákmányával és a dæmon-legióval visszatérő útjában van, a hol aztán
nehéz lesz őt utolérni s még nehezebb tovább üldözni.
Csodának kell történni, hogy Marie megszabaduljon.
IV.
Ez a csoda meg is történt.
Valóságos Istencsodája. Minő a bibliai legenda az üldöző Faraónak útját
álló veres tengerről. A kételkedőket utasítjuk a Fertő tóról irt
monographiára, melyben e természeti tünemény fel van jegyezve.
A mult években lecsapolták a Fertőt, s a hol az a Hanság tavaival
legfőbb összeköttetésben volt, ott erős czölöptöltést húztak keresztbe.
Az idén, hogy a Hanság vizei újra megáradtak, az alul feszítő dágvány
itt-amott egész feldudorodó halmokat kezdett emelni a tőzegtalajban, a
mik úgy duzzadtak elő, mint valami nagy daganatok a beteg föld testén.
Egy ilyen földdaganat fölrepedt s annak az örvényéből a kiömlő fekete
iszap messze elönté a körülfekvő lapályt.
Már Szent-András táján, a mint a buja útifűvel benőtt lapályon végig
ment a dæmonok csapatja: lehetett látni azt a tüneményt, hogy néhol a
nagy tömeg lovasság terhe alatt meghajlik a zöld lapály; tovább haladva
meglepő volt az az iszonyú békasereg, mely szemközt jött a lovasokra,
mintha az akarna legalább is megütközni az ellenséggel, a ló lába előtt
hármasával ugráltak fel az ingovány zöld ballettánczosai.
«Az ördög küldi ezt a békát ellenünk!»
Azután meg felriadt vízimadár sereg kezdett elkóvályogni a levegőben
nagy zsivajjal: azokat is a terjedő sár zavarta fel éjnek idején
nyugodalmas fészkeikből.
Lármahangzó éj volt. A darvak úgy kiabáltak, mint az emberek, mikor nagy
tüzet oltanak, kevés vízzel, sok lármával.
Valla helységen túl aztán egyszerre elveszett az a valami, a mi nem
szégyenli magát országútnak neveztetni. Bele volt veszve egy széles,
messze elterülő sártóba, mely mint egy fekete tükör terült el egy nagy
messzeségbe.
A posvány, mely az útat elállta, nem lehetett szélesebb egy jó
kőhajításnyinál. De Fervlans azt hitte, hogy keresztül lehet azt
gázolni.
Egy dæmont felszólított, hogy menjen bele a pocsétába s tudja meg, hogy
milyen mély.
A kettévágott út tulsó folytatását jól lehetett látni a holdvilágnál a
sártükrön túl.
A dæmon alig hatolt előre húsz lépésnyit, a mint egyszerre elbukott a
lova, hogy csak a feje látszott ki.
– Segítsetek! ordítá a dæmon, lova sörényébe kapaszkodva.
– Uszszál ki! szólt oda De Fervlans.
– Ördög vagyok: de olvadt szurokban még nem tanultam úszni! kiálta
vissza akasztófa humorral a dæmon. Aztán egy darab ideig vergődött a
sürű nyulós sár közepén, míg egyszer társai szemeláttára eltünt lovastul
a fekete iszaptükör alá, mely sok ideig mély tölcsért képezett azon a
helyen, a hol áldozatát elnyelte.
De Fervlans ekkor egy lovast elküldött jobbra, másikat balra, kitudni,
hogy mely oldalról jön ide ez a deget-ár? melyik felén lehet azt
megkerülni?
Mind a két lovas azzal a hírrel jött vissza, hogy az iszapláva abban az
irányban folyik, a melyen ő haladt. Tehát mind a két felé terjed: itt a
közepe, a hol a föld alul kitört.
– Ez baj, monda De Fervlans; akkor ez egy tőzegfeltörés, a mi útunkat
állja. Ezzel nem futhatunk versenyt. Más útat kell választanunk. Azért
se baj. Nehány órai késedelem támad belőle csupán. Azt majd
helyrehozzuk. Elég hosszu az éjszaka. Van ennek más útja is.
Igaz. A Hanság lakóinak a kenyere a mocsárban terem. Ők füvet, nádat
aratnak, halat fognak, vadásznak, abból élnek; egyes szekérutak oly
keskenyek, hogy csak egy mély szekérkerékbevágás jelöli őket,
keresztül-kasul járják az ingoványt s nincs a bozótban olyan hely, a mit
lóháton meg ne lehessen járni; a kinek egy tökéletes térkép van a
kezében, annak még kalauz sem kell hozzá, hogy kitaláljon e tömkelegből.
De Fervlans azonfölül személyes tapasztalat után is jól ismerte e bozót
minden zegezugát.
A nádasi mellékútakon Valla és Bánfalva közt meg lehetett kerülni az
iszaplávát s eljutni Eszterháza pompás sétánysoros országútjára.
Fervlans még az egyes leskunyhókkal is ismerős itt.
Itt kezdődik aztán az igazi tőzegvidék. A róna vereslik a lábnyi magas
mohától, mely a rohadó talajt fedi, a mi már megszilárdult;
embermagasságu kutyatej-bokrok emelkednek fel csoportonkint. Kunkorgó
levelű óriási páfránok legyezői, kékszáru bürökkórók, méregszagu ernyős
virágok, bozóttá elhatalmasodva, mikkel ölrekapott a folyondár szulák,
az iszalagbérzse és a vadkomló s együtt mindannyian összegubanczolódva
ostromra látszanak emelkedni egy-egy magányosan álló cembrafenyő ellen,
mely vigályos ágait a végeiken csomósult levélbozóttal, mintegy
segélykiáltva terjeszti szét a kietlenben, távoleső társát már lefogta a
felülkerült fojtogató növényhad. A vizenyősebb róna zsombikokkal van
beszórva; rengeteg tömegekké felnőtt sásnemű növényzet, felmagasló
kalászokkal, mint egy virágkád, a környéke csupa nefelejts és piros
csengetyűvirágu nadálytő.
Néhol a mélyebb bozót még nem vedlette le téli gubanczait, ez még fakó
és száraz; a nádasokban sok helyütt ott maradtak a levágott nádkupaczok
s a halomra rohadt szénaboglyák, tetejükön már kizöldülve.
Az ingovány süppedékes tőzegtalajából egy-egy magasabb domb emelkedik
elő, hol ezüstlevelű fűzfák szorultak össze sötétzöld lombozatu
égerfákkal, másutt meg nyilt tavak szakítják meg a végtelen
nádbirodalmat, körülszegélyezve rozsdás törzsökű fenyőfáktól; az egyik
halom neve «Földvár», a másiké «Rókadomb», a harmadiké «Földsziget». Azt
a hegedűalaku tavat ottan «Királytó»-nak hívják. Egyik dombtól a másikig
olyan útak vezetnek, a miket kavics helyett náddal, meg fűzfadorongokkal
makadámoznak embertelen idők óta.
Mikor a dæmoncsapat a Rókadombot elérte, De Fervlans jónak látta pihenőt
parancsolni. A lovak ki voltak fáradva. A hansági utak nagyon
vendégmarasztók: néhol csülökig dagaszt bennük a ló. A dombtetőn voltak
nádkupaczok, azokból lehetett hevenyén tüzet rakni. Az éjszaka nyirkos
és hideg e vidéken. Attól, hogy valaki figyelmessé legyen a tábori
tűzre, nem lehetett tartani. Három mérföldnyi kerületben nincs itten
emberlakta hely s éjszakára a Hanság bozótjában nem marad künn se ember,
se barom.
A bozótban csak a vadmacska nyervákolása s a bölömbika búgása vált ki a
milliók zajából; néha egy-egy csikasz farkas szerelmes üvöltését hozta
át a berekből a szellő.
A Rókadombról, (kivált egy nagy nádpyramid tetejére felkapaszkodva) nagy
messzeségre ellehetett látni. A holdvilágnál kivehetők voltak kelet felé
a nagy jegenyefasorok, a mik Eszterházára vezettek s magának a «magyar
Versaillesnek» is meglátszott egy aranyozástól ragyogó tornya. Két óra
alatt el lehetett már odáig jutni.
A kiállított előörs «qui vive?» szava hangzott fel egyszerre élesen, a
mire valami fél ember, fél állathang felelt; a «qui vive?» másodszor is
hangzott, s azt egy lövés követte az előörs részéről, a mire valami vad
hahota, röfögés inkább, volt a válasz, mely perczek mulva nagy távolból
ismétlődött.
De Fervlans oda lovagolt az előörshöz.
– Mi volt az? kérdezé.
– Nem tudom én. Vadállat, vagy ördög emberi torzalakban. Egy nagyfejű
szörny, hegyes fülekkel, rongyos öltözetmaradvány volt rajta, a miből
azt kellene hinnem, hogy ember volt; hanem négykézláb futott, mint a
farkas, tehát mégis állat.
– Ah, az bizonyosan az én megszökött halemberem.
– Mikor először rákiáltottam, felállt két lábra és ugatott, vagy mi? A
másodszori kiáltásomra meg az volt a felelete, hogy elővett valahonnan
tűzszerszámot s elkezdett kicsiholni. A szikrafénynél még rettenetesebb
volt a pofája. Nem állhattam meg, hogy rá ne lőjek, de nem birtam
eltalálni, mert egyszerre hasrafeküdt s aztán elfutott a bozótba.
– Kár lett volna meglőnöd. Az csakugyan az én elveszett szörnyetegem. Én
tanítottam meg kicsiholni. A rakott tűzre jött bizonyosan elé.
Pedig nem olyan kicsiny baj volt az, hogy az előörs a vízlakó törpét meg
nem lőtte: De Fervlans alig tért vissza a Rókadombra, midőn a hadsegéde
figyelmessé tette valami gyanus verességre az előttük elterülő bozót
között, mely pillanatok mulva fellobbanó lángoszloppá vált, a mely
süstörögve emelkedett fel az égnek. Öt-hat percz mulva tíz helyen
gyulladt ki a bozót.
– Ördög és pokol! kiálta De Fervlans, a szörnyeteg ránk gyujtja a
bozótot. És én magam tanítottam rá a sátánfattyut, hogyan kell
kicsiholni, meg feketeürömből taplót csinálni. Vadászszatok rá!
Késő volt a hajtás!
A fenevadnak nagy előnye volt a vadászok fölött. Közöttük volt az égő
bozót, s abból ő folyvást új csóvákat hajigált jobbra-balra, s jobban
tudott a zsombikok között szaladni, mint a lovasok. Egy kis keleti
szellő is jött a munkájához segíteni neki. Tíz percz alatt lángban állt
a Rókadomb körüli bozót, s a szörnyeteg egy nádkupacz tetejére felülve,
nézte röhögve, hogy terjed a pompás lángtenger mind beljebb a berkek
közé; a két öklét a csipőjére tette, úgy röhögött és sikongatott a
pompás tüzijátéknak, a mit ezúttal ő rendezett a hajdani patronusa
tiszteletére. Valószinüleg ő maga is bele fog égni.
Hanem a nevelőatyjának a tervét egészen dugába döntötte ezzel a
tréfával.
A dæmon uraknak le kellett tenni arról az ambitióról, hogy ők akármiféle
atyafiságban legyenek a pokolbeli excellentiákkal; mert íme azon a
lángbaborult bozóton nemcsak hogy nem tudtak keresztül törni, hanem
ugyancsak sarkantyuba kellett kapniok a lovaikat, hogy kimeneküljenek a
veszedelemből. A hol nagy tűz van, ott mindjárt megjelenik a forgószelek
boszorkánytáncza; a tűzforgatag végig orsózott a lángbaborult mezőn,
melyben még a moha is tüzet fogott mint a tapló, s a zsombikok, a mik
jövet oly csöndesen fogadták a lappangókat, most ezer tűznyelvvel
kiáltottak rájuk: «szaladj!»
De Fervlans csak a vallai síkon tudta összeszedni szétzavart csapatját.
Pedig ez még csak a torzképe volt az insurgensnek, a ki így megriasztá
őket.
– No ez a dolog csakugyan hasonlít ahoz, a mit fiasconak nevezünk!
háborgott De Fervlans. Előbb a sár állja az útunkat, most meg a tűz.
Quis quid peccat, in eo punitur. Ki mit vét, abban bünhödik. Az én
vétkem, hogy ezt a szörnyeteget megtanítottam tüzet csinálni. Most ezzel
elvesztettünk négy órai időt.
Oh erre a négy órára nagy szüksége volt a menekülő leánynak és az
elősiető Vavel Lajosnak.
Ne féljenek! Még pihenni is marad idejük. De Fervlans megint ott volt
csapatjával, a hol a mórdágvány elnyelte a szekérútat. A közepéből, a
hol a kémlelő lovag elveszett, még most is merültek fel óriási
buborékok, miket a gáztömeg nagy püffenéssel pukkantott szét.
Most a dágvány tulsó felén kellett megkisérteni a megkerülést.
Ott szikes fehér síkság terült el nagy messzeségre. Ott a vidék népe
seprűvel szerzi össze a maga kenyerét: szódát gyűjt; a síkon alig van
valami fű, bokor. Hanem a felfakadt sár, mint egy fekete kigyó kanyarog
rajta végig, a völgyeket keresve, s csalogatja maga után a lovagokat,
kik sehol sem tudnak rajta keresztül gázolni, s átkoznak minden láthatót
és láthatatlant e bujósdi játszás alatt. Az égő bozótból seregei a
menekvő vadaknak nyargalnak a lovakkal egy úton, szarvas, hiúz, vadkan,
farkas és róka; egy konda vaddisznó meg-megkisérti áttörni az
iszapfolyamon, de az is visszariad tőle, pedig a disznó csak szereti a
sarat s úszni is tud. A fekete iszapból kábító gáz párolog ki. Az égés
egyre terjed s viszfénye izzóvá teszi az égboltozatot; s az izzó
mennyezet aztán uj színt ad az egész tájnak, a szikes avart rózsaszinűre
festi, s a kanyargó fekete iszapfolyót vérveresre.
Végre a sárfolyam megreked egy dombcsoportozat között, s a kiszabadult
dæmonok zajongva kapnak fel a partra, mely az utat ismét megnyitja
előttük.
De már akkor hajnalodik, s ők eltarisznyázták a drága éjszakát. Igazán
drága időt!
Most azután a Hanság túlsó fele van előttük. Egy nagy földterület,
melybe, mint a tengerbe, három folyam szakad bele. Elnyeli mind a hármat
s zöldül fölöttük. Egy negyedik keresztül vág rajta, s elvezet a Dunáig,
s ez aztán tetszés szerint, a hogy vagy a Duna, vagy a Fertő magasabb,
hol lefelé, hol felfelé folyik. Most épen felfelé tetszik neki folyni.
Ilyenkor aztán a Hanságban elszórt tavacskák is mélyebbek, mint máskor,
s az útnak körül kell őket kerülgetni, a mi sok időt elrabol.
De Fervlans rövidíteni akarta az útat. Egy olyan ötven-hatvan lépésnyi
tó nem akadály lovas ember előtt, hogy miatta ezer lépésnyi kerülőt
tegyen. Neki kell vágni. Vadászaton akárhányszor úsztatott e tavacskákon
keresztül, a szarvast üldözve.
Csakhogy az őszszel volt: most pedig tavasz van. S a tófenék flórájának
több olyan faja van, a mi szépen elrejtőzik a víz alá, ott él egész éven
át, hanem mikor eljön a tavasz, a szerelem ideje, akkor mind fölereszti
hosszú indáit, rojtjait, levélfüzéreit, spirálformán tekeredett húrjait,
azoknak a végén vannak a virág bimbói; a virágnak napvilág kell és
szabad lég. Két hétig az egész tó egy virágágy lesz: rózsa, tulipán,
szegfű, csengetyűke van elszórva a felszinén, fehér, kék, sárga,
testszinű; azután valamennyi mind lehuzódik a víz alá megint, az indák
összekunkorodnak s ott várnak elbujva a jövő tavaszig.
De Fervlansnak még azt is meg kellett tudni, hogy a virág is lehet
ellenség. Első lovasai, kik a tóba belegázoltak, rögtön elkezdtek
segítségért kiabálni. A virágzó tóban se embernek, se állatnak nem lehet
úszni.
A hinár, a tórongy, az úszszakál, a kolokánt mind belecsimpajkózik a
lábába; ezer fonál, zsineg fogja meg minden mozdulatánál, belebonyolódik
a szivós, elszakíthatlan szövevénybe, s az eviczkélő állat a vízfenéké.
A lovakat úgy kellett farkaiknál fogva kihúzgálni a tóból a parton
állóknak. De Fervlans nem akarta hinni ezt a csodát s maga is majd
beleveszett a hinárba az erőszakolt kísérletnél.
Ime tehát történnek még csodák az új időkben is. Ugyanaz a
rendkívüliség: a Duna áradása, mely az asperni ütközetnél oly végzetes
befolyással birt az eldöntésre, kicsiben itt is megmutatta hatalmát, s
De Fervlans marquist megtanította arra, hogy a hadjáratnál az embereken
kívül még van valaki, a kit számításból nem kell kifeledni. Nevezzük
«időjárásnak».
Igy azután, ha minden útbaeső tavat körül kell lépdelni, alig van
kilátás, hogy a pomogyi rendes útra fényes nappalnál hamarább kilehessen
vergődni.
Még azután más baj is támad. A bozótégés tűzfénye fellármázta az egész
vidéket s a hansági falvak lakosai most mind talpon vannak, rudakkal
készülve a terjedő lángoknak útját állni, mik tavaszi kaszálásuk
eredményét fenyegetik. Ezek a lakosok svábok. S a sváb a milyen
nyugodalmas nép a vízben és a szárazon, olyan dühös, ha a tűzbe kerül.
Mikor vésztűz üt ki, mely a vagyonát fenyegeti, akkor neki megy az
ördögnek is.
De Fervlans csapatjának most nem volt tanácsos a falvakon keresztül
menni, hanem el kellett kerülnie a berken át a dülő útakon, a mi
keserves munka volt. A lovak elbukdácsoltak a hepe-hupás talajon; néhol
az ingó bürön át úgy kellett a leszállt lovasnak kantáron vezetni a
paripáját maga után. Útbaeső mocsárereken koczkáztatni kellett az
átugratást, s egész tüske-sánczokat kellett megostromolni, hol a
galagonya a vadszeder-indával összekeveredett, s összevissza tépte a
keresztül gázolót.
– No ezen az úton nem jövünk vissza! monda De Fervlans, mikor késő délre
kivergődött a csapatjával a rendes útra Pomogyon alól. Itt a rendes útat
meg kellett tartania, mert az egyetlen dobogó híd, mely a Fertőt a
Dunával összekötő Rábán keresztül visz, itt van a falutól félórányira, s
keresztül úsztatni a Rábán nem lehet, mert a partjai czölöpökkel és
rőzsekötegekkel vannak burkolva, a miken a ló nem tud kikapaszkodni.
A hidon túl van a révház, mely egyúttal vendégfogadó is.
– Itt pihenőt kell tartanunk, monda De Fervlans, a lovaink kidőlnek.
Tizennyolcz óra hosszat voltak útban, és még milyen útban!
Mikor a hidon megjelentek a lovasok, a révházból két férfit láttak
kiszaladni. Az egyik Eszterházának, a másik a Fertő irányában futott. A
mint a semlyékbe értek, hosszú gólyalábakat kötöttek lábaikra, s ezek
segélyével lépegettek az ingoványos talajon zsombikról-zsombikra. Lóval
nem lehetett volna őket utolérni.
De Fervlans hadsegédét nyugtalanította ennek a két embernek az elfutása,
de főnöke megnyugtatá: a gólyalábakat használják itt a pásztorok, kik a
süppedékes helyeken legeltetik marháikat.
A révi fogadónál aztán összevárták a szétzilált csoportot s előkérték a
csaplártól, a mi enni, inni való volt. Az nem szolgálhatott nekik
egyébbel, mint savanyú almaborral, méhserrel (itt pinczét nem lehet
ásni, hol a bort el lehetne tartani), meg vadréczetojással. Az ördög, ha
megéhezik, azt is megeszi.
Itt azután De Fervlans kiteríté a térképet, s a vállalat sikerültét
kétségen fölül helyezve, tovább fonta az útitervet. Guillaume tábornok
ezóta megkapta a levelek valamelyikét, miket ő két küldöncz által két
különböző irányban küldött eléje; egyik okvetlenül rátalált s az
Friedbergen fogja várni a marquist és drága zsákmányát; tehát az
odavezető legkönnyebb útat kellett kiczirkalmazni, a minél semmi se volt
könnyebb; az útközben őgyelgő ínsurgens csapat nem vétetvén semmiféle
számba. Egyéb magyar és osztrák haderő pedig nem eshetik közbe.
V.
Az egyik férfi, a ki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; a
kinek a távgyaloglásai e hadjárat alatt a mesével határosak voltak.
Vavel Lajos csapatját már Eszterházán találta Mátyás mester. A vezérrel
tudatá, hogy az ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hidhoz, s a
révcsárdánál rostokolni készül.
Vavel lovasai sem pihenhették még ki magukat, de ők legalább rendes
útakon jöttek idáig; nem voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót
fuvatott, kiosztotta altisztei között a rendeleteket.
A mint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérére és csatlakozni
készül hozzá, megfogta a kezét s megkisérté ott marasztani.
– Ne jőjj velem tovább. Maradj itt biztos helyen. Valami baj érhet.
De a nő nem hagyta rábeszélni magát. Nevetett.
– No már kedves barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a
látványért, a mikor te megölöd Barthelmy Fervlanst. Ha nem volt elég,
még a fejemet is odateszem ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlanst,
arról olyan bizonyos vagyok, mint az egy Istenről az égben.
Vavel értette őt egészen. A nő, a ki oly nagyon tud szeretni, egy
mindennapias asszonyi gyöngeség mögé akarja elrejteni igazi érzelmét s
kegyetlen kiváncsiságot szenveleg. Hősét akarja látni, hogyan győz?
Pedig nem igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!
– Pedig lásd: a te jelenléted engem csak gátolni fog a
rendelkezéseimben; mert fél szemem mindig te rád fog ügyelni, s lesz
valami okom a félelemre, a mikor azt nem volna szabad ismernem.
– Ne féltsd te magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az
ellenséget, elfelejtesz engem s ott hagysz. Nem maradok el tőled.
És nevetett.
Nevető asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, a minek olyan nagyon
jól nevet. Vavel Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony
mennyire megy a szerelmében? Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig,
a piros vér kiontásáig.
Meg kell neki azt tudni az utolsó próbáig, hogy Themire-e, vagy Katalin?
Az élvhajhászó divathölgy-e; vagy a halálig hű ara?
Trombitaszó nélkül indult ki a csapat az eszterházi fasorok közül, s a
mint a pomogyi berkekhez közelített, ott Vavel csapatjának egy részét
csatárlánczra osztotta fel s úgy küldé előre portyázva, míg más részét
egy tömegben tartva, vezette az országúton. A Hanság bozótját elérték: a
portyázók előre nyomultak a berekbe.
A sűrű berekkel benőtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz
munkája. Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a
mélyen fekvő épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta
el Vavel tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sáncz mögé.
Maga, Katalinnal együtt, fölhágott e domb tetejére s onnan nézte körül a
tért.
Tábori távcsövével kiveheté a Rába hidját s a mellette fehérlő csárdát;
az egész tér csupa bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy
vízárok a Fertőig, melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés
jelölte.
– Tehát légy hadsegédem, szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. Én
leszállok e dombról; mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam
mögött; te paraszt asszony vagy: nem tünsz fel. Nézz a távcsövemmel a
hid felé s értesíts arról, a mit látni fogsz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De Fervlanst a hadsegéde e szóval költé fel a méhser mellől:
– A bozótban veres süveges lovasok mutatkoznak!
De Fervlans rögtön kisietett a csárda elé s lovasainak felülésre
trombitáltatott, s azonnal megindított ő is egy portyázó csapatlánczot a
szemközt jövők ellen.
A sűrű bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, a mint a
folyondáros bokrok szövevénye közül kibukkantak. Itt a dæmonok fekete
sisakjai, veres tollprémes tarajokkal, amott a volónok veres csákói
halálfejekkel.
Egy-egy lövés hangzott innen is, túl is, a mi nem sok kárt tett.
Azután hangos összeszólalkozások, a mint a bozótban két ellen egymásra
bukkant s összecsapott. A sűrűben nem lehetett az ellenfél számerejét
kitudni. Ha egy lovasra kettő-három csapott rá, percz mulva annak is
két-három társa akadt. Hol egy insurgenst, hol egy dæmont fogtak körül s
vitték már fogolynak, a mint két-három társa összeszólalkozott, utána
eredtek, kivágták az ellenfél kezéből. A bozótban nem lehetett máskép,
csak apró csapatokban küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges
támadást, a lovak lába beszakadt a süppedő talajba, s a hancsikok között
lovagjaikkal együtt elbuktak; minden lovasnak az ellenségen kívül még a
földdel is kellett harczolni.
De Fervlanshoz néhány sebesült érkezett vissza, a ki keservesen
mutogatta neki a beütött fejét, a mit a sisakon keresztül
belyukasztottak.
«Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!»
Azt a görbét bizony fokosnak hivják. Azért veszedelmes fegyver, mert a
ki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az
csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van
kifundálva. Egy szivós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van
húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak
nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója
lyukat üt rajta és csúffá teszi.