ellenségnek egy csapatja Nezsidernél betört a határon, s felhatalmazást
kért «volon»-jaival annak elfogadására mehetni.
KILENCZEDIK RÉSZ. KATALIN, VAGY THEMIRE?
I.
Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta magát
a zongorán; hogy mire majd Lajos visszatér a háborúból (hiszen a kikért
olyan forrón imádkoznak, azoknak minden bizonynyal vissza kell térni),
akkorra meglephesse valami nagyon szép nótával.
Katalin azalatt lement a parkba sétálni egymagában. Egész nap
panaszkodott, hogy fáj a feje.
Nagy oka lehetett a fejfájásra. Kezében tartá de Fervlans levelét,
melyben az tudtára adja, hogy hol fog várni ő rá – és Mariera, rejtett
csapatjával. Százszor, ha többször nem, olvasta már ezt a levelet.
A feladat meg van már oldva – fényesen!
A rejtegetett fejedelmi sarj és minden okiratai kezében vannak.
De a remekelő kéznek nincs bátorsága, nincs ereje a kész jutalmat
leszedni!
A nőszívben lakó dæmon sokszor megszégyenül az által, hogy a vele együtt
lakó jobb génius ráhág a lúdlábára s nem ereszti.
A nő soha sem állhat jót arról, hogy ördöggé fog lenni: könnyen
angyalára találhat, a ki fölfelé röpíti.
Egész kincs a megigért jutalom e nagy furfanggal kivívott diadalért.
Gazdagság vár reá, mely kárpótlást igér a gyönyör minden mámorában, a
három rideg, örömtelenül eltöltött esztendőért, melyben nem volt egyéb
komédiája, mint a jótékonyság gyakorlása in anima vili, a parasztokon!
De hátha több volt ez, mint komédia?
Hátha valóban egy új ismeretlen gyönyört talált a szív abban, hogy az
igaz hálakönnyeket megismerheté s nagyobb boldogságát találta e szegény
parasztok nyomorának megszüntetésében a nagy világ minden
csillogásainál?
De öt millió frank egy tömegben!
Olyan szó-e az, a mi mellett csak úgy el lehet haladni s vissza sem
tekinteni, hogy hová lett?
S ha még csak ő maga volna, de hát Amelie? Leánya most tizennégy-tizenöt
esztendős. Most lép a hajadonkorba. Ott hagyja-e őt a «Cythere
dandárának» utált szövetségében? martalékul minden szégyennek, erkölcsi
romlásnak? Vagy elhozza őt ide magához s akkor aztán megvallja annak a
férfinak, a kinek becsülését óhajtja, hogy ki volt ő ezelőtt? A helyett,
hogy hazasietne leányához, keblére ölelné, s bevezetné ősi palotájába,
melyet nem terhel többé adósság, s a rangjához méltó fény közt mutatná
be őt a világnak.
S mind ehez nem kell egyéb, mint befogatni a hintajába, felülni Marieval
együtt, hajtatni szépen, csöndesen az országúton, útközben tán
szunyókálni is, míg egyszer lesből előrohanó lovagok veszik körül a
hintót, s az álomból ébredő hölgyeket a hintó-ablakon át a
legudvariasabb mosolygásu arcz biztosítja: «ne féljenek önök úrhölgyeim,
csak tisztelőik hatalmába kerültek: mi francziák vagyunk!»
Hát baj ez valakinek?
Ah, de mikor oly nehéz megválni az egyszer kivívott becsüléstől!
Mennyire imádja őt ez a férfi! s mennyire megérdemli, hogy az imádat
kölcsönbe essék!
Ha akarta volna ez a férfi, egy királyleány szerelmét foglalhatta volna
el magának. De ő meg tudta védencze számára tartani azt, a mivel
tartozott neki: hódolatát. Inkább akarta őt királynévá tenni, mint
feleségévé! Ritka az ilyen gyémánt jellem.
S most ő ezt a gyémántot, mikor megtalálta, az értékét megismerte,
hajítsa el a sárba?
Lehet-e a világ minden milliójáért megvenni egy ilyen kincset?
Kincset? De hátha nem volna is az?
Ha Vavel Lajos csak egy közönséges, mindennapi ember volna, tele
hibákkal és ügyetlenségekkel; de ha a nő igazán szeret egy férfit, nem
istene-e az annak? Lehet-e neki azt elhagyni, megcsalni, összetörni: ha
szereti? És ha ellenség? ha áruló? ha gonosztevő is? Lehet-e őt elárulni
annak, a ki szereti?
A hölgy kegyetlenül bünhődött. A más szivével akart játszani, s a magáét
vesztette el. Akárhová gondolt, nem birta azt az eszmét elérni, hogy ő
Lajosra nézve ne legyen az többé, a ki már volt.
Az ellen pedig nőiségének minden érzete föllázadt, hogy eláruljon egy
barátnét, a ki az ártatlanság őszinte mosolyával bízta magát az ő
védelmére, egy gyermeket, a ki őt anyjának nevezi, a ki őt meghivta,
hogy fogadja el ajándékba azt a férfi-szivet, melyet ő neki nem szabad
boldoggá tenni; a ki épen abban királyleány, hogy jobban tud szeretni és
lemondani, mint más. Lehet-e neki elárulni ezt a lelkéhez tapadó lelket,
a ki éjszaka odalopózik az ő ágyába s hozzásimulva kéri, hogy meséljen
neki valamit, úgy altassa el; – a ki kezét az ő kezébe téve, mondja el
utána a mindkettőjük imáját?… Lehet-e egy nőnek egy nőt ily hidegvérrel
semmivé tenni?
Ha az áldozata büszke jellem volna, uralkodni vágyó; ha boszúra
ingerelné hiveit, s szomjazná a dicsőséget: talán volna egy mentség
annak a számára, a ki őt ellenségei kezébe szolgáltatja; de ez a leány
reszket a nagyságtól, melynek csak átkait érzi kora gyermekségétől
fogva, s nem kiván egyebet, mint hogy engedjék elfelejtve, elrejtve
maradni.
Az idő sürgetett. Jocrisse háromszor is utána jött már úrnőjének
ismételni a kérdést, hogy nem küld-e választ a kapott levélre?
Katalin még egyre tusakodott magával.
Valamire pedig el kellett határozni magát.
Mikor harmadszor is utána jött Jocrisse, akkor azt mondá neki:
– A mit válaszolni akarok, az oly kényes dolog, hogy nem bízhatom idegen
emberre. Neked magadnak kell felkészülnöd, hogy válaszomat elvidd a
marquisnak.
– Már készen vagyok.
– Hozz iróeszközöket a pavillonba: nem akarok a kastélyba fölmenni
levelet irni. Valaki kérdezősködhetnék, mit irok?
Jocrisse hirtelen ott termett az iróeszközökkel.
Katalin megirta a válaszát De Fervlansnak s levelét gondosan lepecsételé
s azt átadta Jocrissenek, a ki még abban a perczben szekérre ült s
elvágtatott.
Vajjon ösztönszerű sugallat volt-e az, hogy Katalin épen Jocrissetól
küldte el azt a levelet? Hogy eltávolítá a kastélyból azt az egyetlen
embert, a ki ittlétének titkába be volt avatva? s ki De Fervlansnak
egyenesen megbizott híve volt, az ő látszólagos szolgálatában?
A küldött levélben csak ez a három szó volt:
«Io non posso!»
(«Nem tehetem.»)
Tehát ő nem teheti. – De ez még csak a gyöngeség bevallása. Még ez csak
annyit tesz, hogy az asszony-erő nem tartott ki a sátáni árulás
végbefejezéseig, – s férfikézbe kénytelen letenni a zárkövet.
Hanem az még fenn van hagyva, hogy bevégezze más, a kit nem kisért úgy a
saját szíve, mikor egyedül van.
Még egy órája volt a hölgynek dæmonával tusakodni, teljes négy
negyedóra: hatvan egész percz volt neki engedve a sorstól, hogy
határozzon nagyot, szívéhez méltót, lelkét kimentőt. Ez óra az elárult
királyleánynak a rajztanórája, a miből az egy perczet sem enged
elveszni. Ha ez órának ötvenkilenczedik perczében elzárja magát a hölgy,
ha letépi nyakából azt az arany tokot, melyben az öt millió frankot
igérő kötvényt hordozza keblén, mint valami talizmánt s beledobja azt a
legmélyebb kútba, s aztán megragadja a leány kezét s azt mondja neki:
«fussunk! Üldözőid jönnek!» akkor kikerüli azt a csapást, a mi fejére
van mérve a kérlelhetlen nemesistől, mely semmi adósságot kifizetetlen
nem hagy: akkor megszabadul egy olyan nagy szenvedéstől, melyet a világ
minden kincse nem képes aztán megváltani!
«Io non posso…» Ez nem elég. Ennyit Judás is megtett. «Én nem tudom
kezetekbe adni azt, a kit imádok… én csak megcsókolom őt, hogy
ráismerjetek róla: a többi a ti dolgotok.» – Késő volt aztán visszadobni
a harmincz ezüst pénzt!
Katalin elrejté magát a park kéjlakába s azt mondá inasának, hogy senkit
se vezessen hozzá, a ki keresi; se ismerőst, se idegent.
Pedig azért mégis koczogtattak az ajtaján.
– Egy idegen úr van itt, dörmögé az inas az ajtón keresztül.
– Mondd neki, hogy jőjjön máskor, válaszolt az úrhölgy, nem nyitva ki az
ajtót.
Néhány percz mulva az inas megint visszajött.
– Az idegen úr kéri a nagyságos asszonyt, hogy vegye át a mit számára
hozott – Párisból.
Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy a hozott tárgyat be lehetett
rajta csúsztatni.
Egy elefántcsont medaillon volt az, megsárgulva az időktől, hanem a
benne foglalt kép még eleven volt: – «Amelie», a kis Amelie képe.
Tudja ön madame, abból a korból, a mikor még a kis Amelie ártatlan volt!
– Bocsásd be őt, suttogá a hölgy a rémület asthmajával, s úgy reszketett
a keze a medaillonnal együtt, mint a ki a sírból feltámadt kisértő
szellem megjelenését várja.
Az jött.
Késő volt előle elfutni. A kegyelmes végzet által engedett órán túl
elmult – egy percz.
– Cambray! kiáltá a hölgy s kezének öt körme hegyét a szájába kapta,
hogy suttogássá fojtsa el a kiáltást.
– Igen, madame, én Cambray vagyok, más néven marquis D’Avoncourt
Richard, a kinek ön egykor azt mondta: «hálát fogok ön iránt érezni, a
míg élek!»
– Hogy jön kegyed ide?
– A mi a kijövetelemet illeti a hami várbörtönből, azt nem mondhatom el,
mert úgy szöktem, s nem akarom azokat bajba keverni, a kik segítettek
benne; hanem hogy önre hogyan találtam rá, az nagyon egyszerű dolog
volt. Elmentem Párisba, fölkerestem önnek a leányát.
– Ön látta Ameliet! kiálta közbe a delnő, s minden egyébről
elfelejtkezett. Beszélt vele? Oh, szóljon, szóljon, mit mondott? Milyen
lett?
– Megtudja ön azonnal, madame. Én egész őszintén megmondtam a
grófkisasszonynak, hogy az édes anyját akarom fölkeresni, nem küld-e
hozzá levelet? Azt is megmondtam neki, hogy szökevény vagyok.
– Ön megmondhatta ezt leányomnak? Hol találta őt?
– Mindent világosan meg fogok önnek magyarázni, madame. Én beszéltem
Amelievel, megmondtam neki, hogy szököm, megmondtam neki, hogy önt
keresem, és lássa, nem fogtak el az útban: rátaláltam önre.
– Ő nekem levelet küldött öntől?
– Azt tette. De mielőtt átadnám azt, nem nyerhetnék egy serpenyő parázst
és valami kevés kámfort?
– Minek az?
– Annak is okát adom egymásután. Nem tudja ön, madame, hogy mit hozott
haza Bonaparte az eilaui véres ütközetből Francziaországnak?
– Nem tudom.
– Nohát én tudom. Az «influenzát». Ön még a nevét sem hallotta ennek
ugy-e bár? Majd meghallja. Ez egy ragályos betegség, mely odahaza, a
maga országában, a hol már polgárjogot nyert, igen szeliden viseli
magát, hanem ha idegenek közé szabadul, ott kegyetlen pusztítóvá alakul
át, halálos lefolyásu dögvészszé lesz. A muszkának nem volt elég, hogy
az eilaui völgyeket betemette franczia ifjak hulláival, még a
hazatérőknek is a torkába harapott, úgy hozták haza magukkal, s
temetőkkel jelölték az útjokat, a merre hazatértek, úgy hogy Párisban
egy külön kórházat kellett a visszatért katonák számára berendezni, a
hová az influenzában szenvedőket külön zárják. Az ön leánya ebben az
influenza kórházban ápolónő.
– Jézus Mária! Szent Isten! sikoltott fel az anya kétségbeesetten.
– Ott kerestem őt fel: ott irta önnek ezt a levelet.
A hölgy a levél után nyult mohón.
– Ez a levél ragályos lehet, nem akarja ön elébb kámforfüstre tartani?
– Mit törődöm én azzal? Adja ide, kérem.
S hevesen szakítá fel az elkapott levelet.
Abba ez volt irva:
«Kedves kicsi mama, öreg barátném.
Hát hogy éled világodat ott a külföldön? Nem unatkozol-e nagyon, van-e
elég mulatságod? Látod, én nagyon meguntam ezt az én életemet. Mindennap
hazudni, csalni, árulkodni: abból élni! A míg kis gyermek voltam,
örültem rajta, hogy megdicsértek ez ügyességemért. Egyszer azután jött
egy olyan nap, a mikor kezdtem magamat megutálni. Nem tudom kitalálni az
okát, de azontúl nem tudtam úgy a tükörbe nézni, hogy a saját arczom
felé ne köpjek és meduzapofákat ne fintorgassak a leggyűlöltebb szemek,
a saját szemeim közé. Infámis mesterség ez a mienk, kicsi mama! «Ezzel»
igen jól meg vagyok elégedve. S ha be akarod fogadni egy öreg
barátnédnak jóakaró tanácsát, azt izenem neked: fordulj vissza te is! Ne
járj tovább ezen az úton. Te igen szépen tudsz himezni, zongorázni: most
a nagy urak ujra felkapták az aranyhimzést a ruháikon; megélhetsz te a
kezed munkájából s adhatsz zongoraleczkéket is. Miattam ne legyen már
gondod, én jól el vagyok látva. S ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok,
hiszem, hogy örülnél rajta. No hát kérlek, légy becsületes s aztán
jussak néha eszedbe.»
«Öreg barátnéd és kicsi leánykád
ci devant Amelie – most pedig Scœur Ágnes.»
Ah, ez a korbácsütés meg volt érdemelve! Ez jobban fájt, mint mikor a
pellengérre kikötnek egy szép vétkező hölgyet s lerántva vállairól az
inget, véres csapásokkal hasogatják fel szép fehér bőrét!
Katalin csak leejté a két kezét az ölébe ez ostorozás után.
S csak arra a nyilalló fájdalomra tért ismét magához, mely a sajgató
kínokon is keresztül tör.
– Amelie az influenza-kórházban! Az én leányom!
S mintha Cambrayra lett volna bízva, hogy mindazon idő alatt, a míg ő
leányát elhagyta, legyen annak hűséges gondviselője, odarohant hozzá
őrjöngve, s megragadva annak karjait, kiáltozá: «leányom, oh leányom;
Ameliem!»
Cambray keserűn szólt:
– Azt a leányát, azt az Ameliet, a melyiket ön rám bízott, én híven
megőriztem, keblemben hordoztam; látja-e? önnek visszahoztam.
A nő most az arczképet halmozta el csókjaival és sírt.
– Ilyen volt ő, mikor még ártatlan volt!
– De most már megint azzá lett, madame!
– Milyen ő? hogy változott meg? Szép lett? Megnőtt? Oh mondja ön. – Nem
hozhatta ön el egy arczképét?
– De elhoztam.
– Elhozta? Amelienek a mostani képmását? Ő csak lopva engedte magát
lefestetni. S önnek megengedte?
– Nekem megengedte.
– Itt van önnél az arczkép? Vagy elhagyta valahol? Hol van ön szállva?
Együtt megyek önnel oda. Hát miért nem szól ön?
– Gondolkozom rajta, hogy átadjam-e azt kegyednek, madame, vagy sem?
A nő most már csak némán, összetett kézzel könyörgött.
– Ejh! monda Cambray; mit tartozom én önnek irgalmazni, a kinek az Isten
sem irgalmazott. Itt van Amelie legutóbbi arczképe.
Egy kis miniature festmény ugyanolyan elefántcsont tokban, mint a másik.
Egy fehér arcz, behunyt szempillákkal, homlokán a myrtuszkoszorúval,
fejét a koporsó vánkosán nyugtatva.
– Halva van! kiálta a rémülettől elrekedt hangon a hölgy és szemei
megkövülten meredtek e szomorú képre.
A látogató pedig kegyetlen hidegen mondá:
– Igen is, madame, nem teteti magát halottnak. Ez a fehér szín nincs
festve az arczára, ezek a behunyt szemek nem szerepet játszanak, ez a
halotti mez, ez a myrtuszkoszorú nem színpadi jelmez. Ez egy igazi,
őszinte másvilág lakója… Ilyen arczképet küld emlékül az a leány, a kit
az anyja idegen házak kapubejárata alatt hagyogatott el, leskelődni és
kémkedni üldözött emberek után…
Ez irgalmatlan szavak alatt a hölgy először a térdeire, azután a
kezeire, utoljára az arczára omlott. Össze volt zúzva.
S az irgalmat nem ismerő ember még az összetört atomjainak sem akart
békét hagyni, még azokat is szét akarta szórni a levegőbe, hogy
egymással meghasonlva, soha egészszé ne váljanak többé.
– És most mehet ön, madame, felvenni az öt millióját! Meg van jól
érdemelve!
E pokoli kínzásra, mint egy dühödt furia, szökött fel a hölgy, s
kirántva kebléből az arany tokot s leszakitva annak födelét, kitépte
abból az igérvényt s apró darabokra szakgatva, szétszórta annak rongyait
maga körül; a szemei világlottak, mint egy hagymázas őrjöngőé s elkékült
ajka tajtékzott.
– Legyen átkozott, a ki ezt tette velem! Legyen átkozott a szív, mely
ezt befogadta!
S elkezdte ököllel ütni azt az elátkozott szivet úgy, hogy utoljára a
kínzója szánta meg és megfogta a kezét.
– Madame. Ön még nem hajtotta végre, a mire küldve volt? kérdé tőle
csendesen.
– Nem! Jőjjön ön velem. Itt van a leány és a kincsei. Sértetlenül. Vegye
át tőlem. Fusson vele a merre akar.
– Nem, madame, – azt én nem tehetem. Én idegen vagyok ebben az
országban. Nem tudom merre van a jóbarát, merre az ellenség. Önnek
magának kell őtet megszabadítani. Ha van e földön bűn számára vezeklés:
ez az ön vezeklése! Ön tudja legjobban, hová lehet őt úgy elrejteni,
hogy üldözői rá ne találjanak: s ha nem tudja, az ön dolga azt
kitalálni. – Önnek Vavel Lajos szerelmét adta, többet annál: becsülését.
– Ezt nem lehet úgy rongyokra tépni, mint az öt milliót! Akar ön az én
tanácsomra hallgatni?
– Parancsul veszem.
– Öltözzék ön álruhába, pórnőnek; kösse batyuba az önre bízott
aczélszekrényt s igyekezzék vele föltalálni Vavel Lajost, akárhol a
táborban.
– És Marie?
– Őt nem viheti magával. A leánynak és a szekrénynek együtt nem szabad
lenniök. Marienak jelöljön ki valami rejteket, a hol maradjon addig, míg
ön visszatér.
– S nem maradhat ön nála, hogy őrködjék fölötte?
– Köszönöm madame, hogy ön ilyen jó hozzám – és ő hozzá. Hanem egy
súlyos aggodalmam van. Én magam is az influenza-kórházból jövök. Ez a
muszka ragály oly alattomos, hogy a kit már meglepett, azt még hetekig
engedi futni a világban, magával hordozva a halálos méreg incubatióját.
Az ember napok során keresztül csak mint egy nyomasztó sejtelmet, mint
egy bántó emléket hordja magával veszedelmét s nem tudja, hogy ez a
halál. Én már tudom. Nem fogom már messze hurczolni magamat. Nincs is
miért! Dolgom be van végezve. Én jó helyre szállásoltam be itt magamat.
A Névtelen Vár most egész üres, csak egy régi jó barátném, a komoly
Lizette, meg egy kis mogorva gyermek laknak benne. Ott jó lesz nekem
lefeküdnöm. Kipihenem magamat. Azért nagyon kérem önt, hogy Marienak meg
ne mondja, hogy itt vagyok. Ő engem látni akarna. Az influenza pedig az
ördögi lények leghamisabbika. Lesve lesi, hogy egy szép, fiatal ártatlan
leánykát körme közé ragadhasson. Még egy-egy férfi kilábol belőle, de az
ifjú leánykákat elviszi magával mind. Hozzám ne bocsássa ön Mariet. Ez
országban még nem ismerik e ragályt. Nem akarom, hogy én legyek az, a ki
beültettem annak kórcsiráit e nép közé, mely az én bálványomnak
menedéket adott, s hála fejében épen e megoltalmazott angyal által
nyissak uj temetőket Magyarország földén. Hozzám ne bocsásson ön senkit.
Ha meghalok: a parton temessenek el s töltsenek hullám fölé oltatlan
meszet. Még a siromnak se jőjjön tájékára fiatal leány!
Az eltávozó Cambray egy könnyeiben feloszló nőalakot hagyott hátra.
Borzongva, tántorogva bandukolt a Névtelen Vár felé, köpenye gallérját
arcza elé húzva. A ki az influenza lehelletét hordja ereiben, annak elég
egy olyan tó tükrére vetni a tekintetét, minő előtte elterül, hogy a kór
kitörése nyomban előálljon.
II.
A rajztanóra letelt, Marie sietett fölkeresni Katalint.
Csak a véletlenen mult, hogy Cambrayval szemközt nem találkozott. Ő a
mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a főkapun át távozott.
Marie megtalálta Katalint a nyári pavillonban.
Megrémíté a jelenet, a mit látott.
A nő ott térdelt kincseinek romjai között.
Két arczkép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi
vesztett milliók.
Dúlt arcza, kisírt szemei, fájdalomra nyilt ajkai hirdeték, hogy
rendkívüli, a mit szenved.
– Kis anyám! Mi bajod? rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy fölemelje
őt a földről.
– Hagyj el! A ki engem anyjának nevez, annak én gyilkosa vagyok.
Akkor aztán, hogy nem engedte magát fölemeltetni a földről, Marie is
leült oda mellé a földre s a félelem kérdő várakozásával tekintett a nő
könyező szemeibe.
A nő odaadta neki az egyik arczképet, a gyermekiest.
– Látod? Ilyen volt ő, mikor elhagytam.
– Kicsoda? Leányod? Te már nő voltál s most özvegy vagy?
– Igen.
– Annál jobb.
Akkor odanyujtá a hölgy a másik arczképet.
– És ilyen most, mikor visszakértem.
– Oh Istenem! Meghalt?
– Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint a
hogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!
– Istenem! Mit beszélsz? Katalin!
– Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz:
mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen föl rongyokba,
daróczba, cselédnek: kormozd be az arczodat és a kezeidet szennyezd be.
S mikor lónyerítést hallasz, elbujj s a míg el nem mennek, elő ne jőjj.
– És te? Mit akarsz tenni te?
– Én is elhagyom ezt a házat, egyedül.
– Hát én nem mehetek veled?
– A hova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon keresztül
lopózom s meglehet, hogy ellenséges czirkálókkal találkozom össze.
– S miért kell azt tenned?
– Azért, hogy az okirataidat rejtő szekrényt elvigyem Vavelnek.
– Te Lajost akarod fölkeresni a táborban?
– Igen. S azután nem tudom, mi történik velem?
– Ne rémits meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni,
ha megtudja, hogy özvegy vagy és leányod van?
– Azért, hogy «van», nem gyűlölne meg, de azért, hogy «volt», igen, mert
én öltem meg.
– Ne beszélj így!
– Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt
az átszellemült arczot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az
ajkait és mondja azt, hogy nem én öltem meg őt.
– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt,
hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, a
melyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, a melyik oly
halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! A ki neked ezt
mondta, átkozottul hazudott.
Katalin arczán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmult
az azonnal. Szomorún sóhajta fel:
– A ki ezt mondta nekem, az nem hazudik.
– De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arczába fogom neki mondani,
hogy hazudik.
… A nő nem tarthatta vissza magát:
– A ki ezt mondta nekem, az Cambray…
– Cambray? szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én
megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Mért jön ő ide?
– Azért, hogy ujra megszabadítson és megoltalmazzon téged.
– S hol van ő?
– A miért jött, már bevégezte. – Engemet porba sujtott, tégedet
megmentett s azzal tovább ment…
– Az lehetetlen! Hogy ő, ha ott van, a hol én vagyok, egy szót ne
akarjon szólni hozzám. E perczben lehetett csak itt. Én sietek utána.
– Megállj! kiálta rá a nő s megragadta a kezét a távozni akarónak. Neked
nem szabad őt fölkeresned.
– Miért nem?
– Cambray kivánta – nem! parancsolta azt nekem, hogy ő hozzá ne
bocsássalak.
– Nem értelek.
– Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem
Párisból; a levelet leányom írta még, a képet ő róla festették le már.
Ott halt meg a legrettenetesebb ragály kórházában, a betegeket ápolva,
mint egy hősnő, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem
őtet siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én
boszuállóm, nem csak a levelét és az arczképét hozta el magával, hanem a
halálának spóráit is. Ő is megkapta e ragályt. De a nemes ember még
haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az
új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem
akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint
a nemes vad.
– Oh drága Cambray! Ez a te képed! szólt Marie. S hová lett ő?
– Elment a Névtelen várba. Ott most csend van és üresség. Lizette ápolni
fogja őt. Az ilyen erős agg nők nem félnek a ragálytól. Ő jól gondját
fogja viselni.
– Lizette! A ki saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt
pedig mennyire szerette! A ki minden beteget ragályosnak hisz, a ki fél
benyitni a szoba ajtaját, a hol valaki betegen fekszik, – s ennek a
gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!
– Hát mit akarsz? Küldök hozzá más apolónőt.
– Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt
fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az
egész világon nem tartozik őt szeretni, egyedül én. – Ugy-e ő nem
kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minő bajban szenvedek?
Pedig az volt ám a ragály! A ki hozzám ért, koczkáztatta, hogy másnap
elveszti a fejét s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belőle. És ő
évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam
elfogták és elevenen eltemették. S most, mikor ő kriptájából kitört,
hogy véglehelletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával
is engem védelmezzen, én hagyjam őt az útfélen elveszni s még csak a
kezemet se tegyem a feje alá, hogy fölemeljem a földről? – Én oda fogok
hozzá menni: – igen, Katalin. – A mihez az egyik leányodnak volt
bátorsága, lesz a másiknak is…
– Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e, hogy ő kétségbeessék?