félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg épen el kellett
előle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen
regény-hősnőt megsiratott.
De rövid időn lett egy örömnapja. Lajos levelet küldött a táborból,
futár által Katalinnak. Megirta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még
nem látott; ma egy csapatosztálylyal elindul a Rába mentére
kémszemlészni s így nagyon közel lesz Fertőszeghez. Marienak is irt
nehány sort ugyan abban a levélben, a mi úgy volt tartva, hogy azt Marie
is elolvashassa.
– Meglephetnők őt a táborban, mondá Katalinnak; ha olyan közel lesz
hozzánk.
– Mit gondolsz? Hölgyek a táborban? Ezt nem vennék jó néven.
– Oh bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levélben, itt van
ni: «a minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, a
mi mondhatom, hogy jól esett mindnyájunknak». No hát, más asszony is
elmegy az ura után a táborba.
Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé:
megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.
– Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy veled Fertőszegről
kimozduljak bárhova is: ha csak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az
pedig Pozsonynál van s elválaszt tőle bennünket az egész Fertő. Lajos
azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az ő utasítását várjuk
be, a ki az insurrectio főhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról
értesítve lehet; nehogy a magunk fejétől épen beleszaladjunk a
veszedelembe.
Ebben aztán meg kellett Marienak nyugodni.
Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy ők is egy
levélnek mind a két oldalát ketten tele irták neki s mellékeltek hozzá
egy arczképet (vajjon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges
pastellrajzot, a minek egy penséet kellett ábrázolni. (Vajjon
kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)
(Vajjon fogja-e a szíve fölött viselni mind a kettőt?)
(Vajjon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat:
arczképet, rajzot és szívet?)
III.
A Rábcza melletti bivouacban a Fertőszegi banderiumán kívül egy-egy
kompánia mosonyi és pesti gyalog insurgens vett részt.
Igen jó táborhely volt; a nádkupból egyszerre sátrakat lehetett
rögtönözni s egy domb tetejét elfoglaló jegenyésről az egész síkságot be
lehetett látni.
A tábori jelszó ki volt adva az éjjelre; Lajos sorba járta az előörsöket
s azzal visszatért a közös tiszti sátorba, mely hatalmasan volt
felépítve nádkévékből és két élő fa közé szorított rudakból, s
bebutorozva szénakötegekkel és juhászbundákkal.
Két régi ismerősre talált itt már Lajos. Az egyik az alispánja, a másik
a fiskálisa. Mind a kettőn világos-kék dolmány.
A fiatal tudós, ki a nemzeti elégedetlenséget képviselte – irataiban,
azért mikor a fegyverrehivás széthangzott az országban, csak úgy
felkötötte a kardot, mint más s abban az egyben most teljesen egy
véleményen van a hajdani principálisával, hogy ha olyan közel jön hozzá
a franczia, hogy a kardjával elérheti, bizony meg fogja vágni.
Bernát bácsi most is a maga elemében van: adomázik. Egy
gyökérbozontjával fölfelé fordított zsombikon ülve, mint egy
karosszéken, két öklét a kard markolatára téve, beszéli el, a miket
Győrben hallott, a nádor asztalánál, leghitelesebb ajkakról.
Egy-egy hősballada mindenik adomája. Még most csak a rendes hadsereg
vitézeiről szólnak azok: az insurgensek még nem kerültek a harczba; de
lelkesítő példának följegyezhetik az előttük elmentek hirét.
S a fiatal tudós, egy juhászbundára hosszant fekve, jegyzi plajbászszal
egy ív papirosra az «arany könyv» számára való adatokat.
– Ezt is fölirhatja még, domine frater. (Most már nem «audiat.») Az
ebersbergi vérontásnál egy magyar csapat, a Benyovszky-ezred volt a
legutolsó, mely a Traun hidján Massena egész hadereje ellen tartozott
védelmezni hadseregünk visszavonulását. Szurony és puskaagy harczolt; a
magyar egyre fogyott. Bogdán Antal volt a zászlótartó. Már körül fogta
az ellenség: nem volt sehová menekülése. Ekkor fogai közé kapta a
zászlót s a magas hidról beleugrott a Traun vizébe s a francziák
golyózápora között úszott ki a túlsó partra a megmentett zászlóval.
– Hát üldözői nem tudtak utána úszni? kezdé egy fiatal hang onnan
hátulról.
Bernát úr kegyetlenül végig nézte a közbekottyanót.
– Te is azt tennéd, öcsém, ugy-e bár, a mit az egyszeri vadász, a ki
utána szaladt a nyulnak, mikor puska volt a kezében? – Hát a «hős
dobos»-nak a történetét hallottátok-e már? Igen is, a raszini ütközetben
a dobos tüntette ki magát, annyira, hogy az ezredparancsnok ezüst
érdemrendre méltónak ajánlotta. Az érdemrend-bizottság azonban
fösvénykedett az ezüsttel, adott neki inkább aranyat, hatot. Dobosnak
nem dukál vitézi rend, a ki csak a két fabottal harczol. «Nem halok meg
pedig addig, a míg azt meg nem kapom», mondá a dobverő hős a generálisok
előtt, mikor a pénzt a markába nyomták, a mit nagyon kellett kinálgatni.
Sandomir ostrománál aztán volt módja benne. Az ellenség kétszer verte
vissza az ostromló zászlóaljat a sáncztól; a harmadik rohamnál a dobos
beledobta az árokba a dobot nyakából s felkapva egy puskát, oda kiálta a
bajtársainak: «itt fekszik e sánczban az érdempénzem: ma kihozom onnan!»
s azzal maga rohant előre az ároknak, mellvédnek, közibe az ellenség
pattantyúsainak: két vágást kapott a fejére, kettőt meg adott
jobbra-balra, hanem az ágyú el lett hallgattatva s percz mulva be volt
véve az egész sáncz, s a hős dobos volt rajta az első.
– De aztán mind igazak ezek a történetek, spectabilis?
– Hogyne volnának. Ott vannak följegyezve az érdemrend-bizottság hiteles
jegyzőkönyvében. Hát a Zamoszk várát védelmező Pulszky ezredeskapitányt
hogy felejtené ki, öcsém uram? Ki az égő lőporos raktárból olyan hideg
vérrel hordatta ki a lőporos hordókat, mintha csak seres hordók
volnának, s mikor már az ellenség tódult be a kapun, még akkor is
valamennyi ágyújával lövetett közéje s utczáról utczára védelmezte a
feje fölött égő várost és nem adta meg magát.
– Valóságos Zrínyi Miklós!
– Hát Jaskó huszár-káplárt ne jegyezné-e mellé, öcsém uram? Mikor
Eckmühlnél ötöd magával megpillant egy öt ágyúból álló lovas battériát,
a mit az ellenség már elfoglalt a mieinktől s vitte hátrafelé. Az öt
huszár összeszólalkozik, kirohan nagy ordítással az erdő széléből,
szétveri az ágyúkisérőket; kit levág, kit pokolra kerget s azzal
megkapja az ágyus lovak zabláját s mire az ellenség eszére tér, haza
vágtat a visszaszerzett öt ágyúval az ezredéhez.
– Ezt is csak huszár teszi meg!
De biz a bakancsos is megteszi. A collegnanói csatánál a franczia
lovasság annyira szorította a mieinket, hogy azok egy mély útban
kénytelenek voltak öt ágyút és három haubiczot martalékul hagyni, a
minek a fedezete már elhullt, vagy szétszóratott. Ekkor három gyalog
közvitéz az Alvinczy-ezredből: névszerint Katona István, Blaskó János és
Dorogházi János, egy káplár Horbál Boldis biztatására, ráadja a fejét,
hogy megmenti az ágyúinkat, összeszednek egy csomó puskát, a mit a futók
elhánytak s négyen kétfelől a mély útban elhelyezkedve, olyan gyilkos
tüzelést kezdenek az előre nyomuló ellenséges lovasság ellen, hogy az
megáll, megijed, visszafordul s engedi a négy bakancsos fedezete mellett
mind a nyolcz ágyút megmenekülni. Hát Grancsai káplár, a ki tized
magával elfoglal Montebellónál egy egész századtól védett majorházat!
igaz, hogy mind sebet kapott, a ki meg nem halt közülök; de érdemrend
takarta be a sebeiket.
– Pedig ezek mind csak jobbágyfiúk voltak, jegyzé meg Vavel gróf; a kik
tíz krajczár zsoldért szolgálják a császárt; mit fognak még tenni azok,
a kik ősi szabadságukért fogtak fegyvert, a magyar nemesek!
A hősmondakört félbeszakítá az előörsök jelkiáltása a távolban, mely
egyre közelebb hangzott: «ki vagy? megállj!»
Vavel kisietett a sátorból s felnyergelt lovára felkapva, oda vágtatott,
a honnan a jelkiáltást hallák.
Az őrjárat egy fegyveres alakot tartóztatott fel, a ki nem tudta a
tábori jelszót s az őrvonalon át akart jönni, alattomban. Odahozták nagy
diadallal Vavel elé, hogy kémet fogtak.
Vavel ráismert s azt mondá: «bocsássátok: ez az én emberem».
Sátán Laczi volt az.
Ő maga nem mondta meg a nevét elfogóinak.
– Jer utánam, monda Vavel a rejtélyes czimborának s bevitte őt a saját
sátorába. Dűlj le, ha fáradt vagy.
– Csigavér! dörmögé a kalandor. Ma csak Kapuvárról jövök, s torony
irányában.
– Gyalog?
– Hol gyalog, hol úszva.
– Mi hírt hozasz?
– A vitnyédi bozótban egy franczia futárt fogtunk el, mikor épen át
akart úsztatni a lovával a kapuvári Rábán.
– Hová tettétek?
– Hát biz annak az egyik pajtásom nagyon megtalálta szorongatni a
nyakát, mert védelmezte magát s aztán igen vékony czérnával volt
hozzávarrva a bőréhez a lelke.
– Azt rosszúl tettétek. Máskor a foglyot kell elhozni; mert attól fontos
közleményeket lehet megtudni. Megmondtam, hogy az élve elfogottért
jutalmat fogtok kapni.
– Hát ez most a mi kárunk. Hanem azért nem veszett egészen kárba a
fáradságunk; mert elvettük a táskáját s abban találtunk egy lepecsételt
levelet. Az itt van. Bizonyosan ezzel a levéllel akarta egyik ellenséges
vezér a másikat szándékáról tudósítani.
– Add ide.
Vavel átvette az elfogott levelet.
– Maradj itt, míg én vissza nem térek, ott a szögletben találsz enni,
inni valót, ha kicsiholsz, meglátod. Azután láss hozzá, hogy aludd ki
magadat; mert meglehet, hogy rögtön odább kell menned lóháton.
– Hisz az akkor elég pihenés maga.
Vavel kiment a sátorból, hogy a legközelebbi őrtűznél megtudja a levél
tartalmát.
A hogy Barthelmy Leon mondá: a háborúban a becsületszabályok fejük
tetejére vannak állítva; az ember azon van, hogy a másnak írt leveleket
feltörje és elolvassa.
Ez a levél Guillaume tábornoknak szólt: ibi-ubi.
Hogy Guillaume egyike az olasz alkirály dandárvezéreinek, azt tudta
Vavel.
A felnyitott levél terjedelmes volt; négy sűrűn teleírt oldal.
Legelőször is az aláirást nézte Vavel.
«De Fervlens marquis.»
Úgy tetszett, mintha azt a nevet hallotta volna már valaha.
A levél tartalma aztán megmagyarázta neki, hogy ki ez?
«Tábornok úr!»
«A cselszövény tökéletesen sikerült. Themire nyomába akadt a
szökevényeinknek. – Azok egy magyarországi félreeső helységben húzták
meg magukat a Fertő mellett: épen a túlságos elzárkózás által vonva
magukra a közérdekeltséget. Az első feladata volt Themirének a
közelükben megfészkelni magát. Ezt remekül gondolta ki. Azon helység egy
indigenált bécsi báróé volt, ki költséges szenvedélyek által egészen
tönkre tette magát. Themire ajánlatot tett a rouénak, hogy megveszi tőle
százezer forintért a birtokot, a minek a jövedelmeire az csak
ráfizetett, oly feltétel alatt, ha az a nevét rá fogja ruházni. Az ilyen
névátruházás könnyen megy Ausztriában. Lett belőle Landsknechtsschild
Katalin bárónő. Tökéletes német asszonynyá tudta magát átalakítani. Hogy
a veszedelmes protector gyanúját elaltassa, eleinte ő kerülte azzal a
legtávolibb találkozást is s játszotta a világtól elvonultat. Csak
jótékonyságaik terén találkoztak a szándékaik, ott is csak azért, hogy
egymást keresztezzék.»
«Azt tudta Themire, hogy a protector egy erős látcsővel szokott tudomást
szerezni arról, a mi körüle történik. Erre alapította furfangos tervét.»
«Én rövidebben akartam végét szakítani a cselszövénynek, s magam
feljöttem Bécsbe, kiadva magamat emigrans főúrnak, s ott, mint ön tudja,
Barthelmy Leon gróf név alatt szolgálatot vállaltam a katonaságnál, hogy
választottaimhoz közelebb legyek.»
«Azonban az én durvább szövetű tervem szétmállott. Ez abból állt, hogy
egy hirhedett rablóját a vidéknek felfogadom, hogy rabolja el a Névtelen
Várból vagy a leányt, vagy a reá vonatkozó okiratokat, vagy ha lehet,
mind a kettőt. E tervem meghiusult azon, hogy a haramia gyáva volt annak
kivitelére vállalkozni.»
«Kénytelen voltam Themire finomabb, de hosszadalmasabb cselszövényét
elfogadni.»
«Egy éjjel, a mikor előre lehetett tudni, hogy a Névtelen Vár remetéje
observatoriumában lesz, mert épen holdfogyatkozást jósolt meg a naptár,
Themire egészen bizonyosra játszott.»
«A milyen bizonyos az, hogy egy férfira, kivált egy remetére nézve az ég
minden planétáinál érdekesebb – egy szép asszony alakja.»
«A protector belement a kelepczébe. A hold elsötétülésekor álczázott
rablók másztak föl a szomszéd kastély erkélyén. – (Jocrisse volt a
harámbasájuk!) A lovag, ki ezt látta, ha egy csepp folyott még a
Duguesclin véréből ereiben, nem tehetett mást, mint hogy átrohanjon a
veszélyben forgó hölgy megszabadítására. – Jocrisse jól játszotta
szerepét, a szabadító közeledtére a rablók szétfutottak minden ablakon
át s a nemes lovag nem talált mást maga előtt, mint egy megkötözött
csodaszép hölgyet, igéző pongyolában, az ő szabadító megjelenésére
várva. E pillanattól kezdve meg volt fogva»…
… Ah, hogy forrott Vavel ereiben minden csepp vér! hogy lángolt az arcza
a szégyen miatt!
Olvasta tovább:
«Themire egészen bizonyos volt arról, hogy a rejtélyes lovag
belészeretett; hanem én nem voltam egészen bizonyos a felől, hogy hát
vajjon Themire nem szeretett-e belé a lovagba? mert a nőszivek
fogékonyak.»
«Kieszközöltem, hogy az ezredemmel cantonozásra az ő helységébe tegyenek
át.»
«Itt azután minden módot megkisérlettem, hogy a védőlovagot kicsaljam
valahogy az odújából, de az nagyon ravasz és furfangos egy róka. Nem
engedte szemközt kapni magát. Végre olyan lépésre szántam el magamat, a
melynél karddal kellett kettévágni a gordiusi csomót. Föltettem
magamban, hogy egyszer útját állom a szokott sétájában, mikor azt a
lefátyolozott hölgyet karján vezeti, s megsértett férjnek adva ki
magamat, ki az elszöktetett feleségét keresi, követelni fogom, hogy
leplezze le a hölgy arczát. Ezt ő nem fogja megtenni. Ebből párbaj lesz.
Ő évek óta nem fogott fegyvert a kezébe; én pedig minden fegyverben
virtuóz vagyok. Egy remete egy spadassin ellen! Megölöm. És akkor a
rejtélyes leány védtelenül, oltalmazó, ismerős nélkül marad a világban.
Kész prédául nekünk»…
… Vavelnek jéghideg borzadály futott át tagjain.
«Ez volt a föltett szándékom. Hanem akkor közbejött valami, a mire nem
számítottam. Mikor a rejtélyes lovagot az erdőben előfogtam, hogy
ismertesse meg hölgyét, a kiről én azt hiszem, hogy az én nőm… (Azt
mondanom sem kell, hogy az egész Barthelmy Angeról való hír az én
költeményem: én iktattam be azt egy vidéki hírlapba, a honnan minden
európai lapba átvették, azzal a tervvel, hogy magam, mint ez ideális
nőrablás negativ hőse, e jogczím alatt fogom keresni a magam
szökevényeit a széles világban.) Tehát az én emberem e találkozásnál
igen keményen viselte magát; hanem a mint épen már a legszélső
tettlegességre akartunk menni, a vele jött hölgy egyszerre fölvetette a
fátyolát – s én Themirét láttam magam előtt.»
«Itt azután megáll az eszem. Kezdem nem érteni ezt az asszonyt. Vajjon
az történt-e vele, a mi már annyi nővel megesett, hogy egy férfiért, a
kibe igazán belészeretett, eldobott, elfeledett mindent, ott hagyta
veszni a fényes vagyont, a mit igértünk neki s fényesebbnek találta
Vavel Lajos szemeit mind annál s ezekért a szép szemekért nem azt árulta
el minekünk, hanem minket árult el annak? Vagy pedig az történt, hogy ez
a nő finomabb cselszövényt font az enyimnél megint s regényes hajlamok
pókszálaival igyekezett körülhálózni áldozatát, ki a felismerés
pillanatában azt mondta róla: «ez az én jegyesem». Ez még rejtély
előttem. – Van egy eszközöm, a mivel ezen nő fölötti varázshatalmamat
fenn tudom tartani: az, hogy első házasságbeli leánya a kezem között
van.»
(Tehát «Katalin» özvegy – és leánya van!)
«E hatalomnál fogva nem engedem őt lánczáról elszabadulni. Azonban mégis
megeshetik, hogy mikor az asszony szerelmes, még a gyermekét is kidobja
a hajóból.»
«A mint a háború a két ország között kitört, a titkos pártfogó leveté
álarczát, kilépett a titokteljes homályból, maga alakított egy lovas
bandériumot s azt most ellenünk hozza.»
«Kénytelen volt ez alatt a rábízott kincseknek más őrizőt adni.»
«Jocrisse leveleiből megtudtam, hogy azok most Themire kezébe jutottak.
Tehát a minek elnyerésére ki volt küldve az asszony, azt már körme
között tartja…»
«De az a kérdés most, hogy mit fog vele tenni?»
«Jocrisse azt is tudatja velem, hogy Themire egészen meg van bűvölve a
rábízott leány szeretetreméltóságától. Ha ez igaz, akkor ez nagy baj. Ha
Themirénél ez nem kiszámított alakoskodás, hanem valódi érzés, hogy ha e
leány, kinek csodajóságát Jocrisse is kénytelen magasztalni, a kis
piquante Amelie képét, a kitől az anyja már hat év óta úgyis elszokott,
kitörülte volna Themire szivéből s elfoglalta annak a helyét: ettől
azután nehezebb lenne Themirét visszahódítani, mint a szeretőjétől.
Oh mily jól esett az az egy napsugár Vavelnek, ebben az irtóztató
fellegtorlatban, mely elkábítá.
«Nem tudok többé tökéletesen bízni ebben a nőben. Ma tudósítottam futár
által, hogy erős fegyveres csapattal be fogok vonulni a határon, s egy
meghatározott helyen lesben fogok maradni. Jőjjön! S hozza magával a
kezére került kincseket. Ürügye van elhagyni a kastélyát; mert seregeink
Steyer felől is közelítenek s átlépték a magyar határt. Úgy lesz, mintha
véletlenül jutott volna a kezem közé.»
Vavel Lajosnak a szívdobogása kezdett elakadni a szertelen rémülettől.
Reszketett kezében a levél, a mint tovább olvasá.
«De nem bízom magamat egészen az asszonyi ingatag szeszélyre. Annál egy
szerelmes levél, egy elejtett köny is lenyomhatja a mérleget. Ha holnap
estig nem jön el Themire oda, a hol rá várok, a leánynyal és az
okiratokkal együtt, akkor én csapatommal megindulok éjjel az ő helységét
fölkeresni. Csapatom a «Dæmon legióból» van válogatva. – Az előtt nincs
lehetetlenség. Ha elhozza őket Themire önként, megköszönöm neki, ha nem
hozza, elveszem tőle erővel.»
Vavel Lajos azt sem vette már észre, hogy a tűz hamvadni kezd, melynél a
levelet olvasá; azt hitte, hogy a betűk úsznak előtte izzó vérszinű
homályban!
«És most rátérek arra, a mi az önnel közlendő utasításom. Ön
csapatosztályával egyenesen a Fertő déli partja felé fog huzódni, s
elzárja a menekülés útját Tyrol felé szökevényünktől. Azonkívül egy más
föladat vár önre, a mit mindjárt meg fog érteni. A rejtélyes leánynyal,
ha kezünkbe fog kerülni, a legkiválóbb gyöngédséggel kell bánnunk. Rá
nevezetes hivatás vár; – ön tudja talán már, hogy a császár válik
Josephinetől. A kreolnő skartba lesz téve. Új palotát diszítenek fel az
új menyasszony számára. Ki lesz az? Még senki sem tudja. Valaki, a ki
uralkodói koronát hoz magával. Egy házasság, mely a császári koronát
Capet Hugo koronájával egyesítené, egészen megszilárdítaná Napoleon
trónját. A legitim dynasztia egyesülne a népválasztotta uralkodóházzal.
S a leány, mint tudom, oly szép, oly igénytelen, oly lemondó és oly
semmiről sem tudó, a milyen csak egy uralkodónői eszménykép lehet.»
Vavel Lajos felugrott dühösen s vak haragjában a hamvadó zsarátnok közé
taposott. Ez a gondolat lángragyujtá az egész gáztömeget, a melyet az
árulás terve lassankint összegyűjtött indulatai fekete szénaknáiban,
hogy mint a csattanó viheder törjön az ki egyszerre.
Mondták volna azt, hogy Mariet azért akarják elrabolni, hogy örökre
elzárják a világ elől valami kolostor falai közé! – mondták volna azt,
hogy ellenségei azért keresik, hogy egyenesen a vesztőhelyre vigyék! –
de azt kigondolni, hogy az ő bálványát, az ő oltárképét odahurczolják
annak az embernek a vőlegényi nyoszolyájába, a kiben egész gyülölete
összpontosult, a ki miatt kerülte a templomot s megszünt vallásos lenni,
hogy ennek a sas körmei ragadják meg az ő liliomszálát s támadjon utánuk
egy új ivadék, mely örökké fenmaradjon Francziaország trónján! ez a
pokol minden kínszenvedéseit kigúnyolta!
Pedig vissza kellett nyernie nyugalmát. A levelet még nem olvasta végig.
A tűz kialvó félben volt, azt újra meg kellett raknia, hogy fellobogjon.
Csak azután ülhetett hozzá, hogy megtudja, mi van még hátra?
A levél ezen végződött:
«Ezt a körülményt szem előtt tartva, azt az utasítást adom önnek,
tábornok, hogy miután önt neje és leánya kisérik, legyen szives madameot
és mademoisellet felkérni, hogy – természetesen erős fedezet mellett –
valamelyik határszéli városban – (talán Friedbergen) elénk jövet a
feltalált kincseket tőlünk átvegyék. Ön érteni fogja, hogy ily állású
hölgyet csak előkelő distingvált hölgyek kiséretében lehet Párisba
utaztatni. Dealba grófnő szerepe megszünik: ő nem lehet semmiféle
minőségben a mi præsumptiv úrnőnk kisérője. Ő megkapja a maga öt millió
frankját s azzal ki van fizetve. Tehát a tábornokné asszony és úrleánya
legyenek e kiséretre készen. Erre még egyszer kérem önt.»
Egyébként maradok, stb.
de Fervlans marquis.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vavel Lajos egy pillanatig sem gondolkozott rajta, hogy mit tegyen?
Elhagyni a helyét, melynek megőrzését a főparancsnok rábízta,
lehetetlen. Ellenség előtt álló katonától ez árulás.
Sietett nádsátorába vissza.
Sátán Laczi már aludt, a puszta földön fekve, csak úgy horkolt.
Azt felrázta álmából.
– Mégis alszol?
Csak akkor feküdt le a jámbor.
De Vavelnek egy örökkévalóság volt az, a míg azt a levelet végig
olvasta. Azt hitte az alatt annyi idő mult el, hogy ráért valaki
meghalni, porrá lenni; ráért kósza lelkével kutyán, kigyón, oroszlánon
keresztül vándorolni, s aztán megint feltámadni.
– Kelj fel már és készülj!
Sátán Laczi talpra ugrott.
– Ülj fel a legjobbik vezetéklovamra rögtön, s vágtass Fertőszegre
árkon-bokron keresztül, a merre legrövidebb az út.
– Mi lesz a parancsolat?
– Emlékezel még rá, hogy egyszer egy hatalmas úr arra szólított fel,
hogy orozva rabold el tőlem valami kincsemet, a mit a Névtelen Várban
őrzök.
– De nem tettem meg neki.
– Most én parancsolom, hogy tedd meg. Hozd el azt nekem a kastélyból.
– Melyiket? A leányt, vagy a ládikót?
– Ha lehet mind a kettőt; de a leányt mindenesetre.
– Nehéz lesz. Az a másik nagy úr azt mondta: használj erőszakot; ha
sikoltani akar, tömd be a száját, burkold be vastag szőnyegbe, hogy ne
mozdulhasson. Nem álltam rá.
– Nem lesz szükség azt tenned. Csak annyira menj, hogy őt egyedül
találod. Akkor, mielőtt előled elfuthatna, mondd neki ezt a nevet:
«Botta Sofia!» Erre a névre úgy oda fog hozzád menni, mint a kezes
bárány s azt fogja mondani, mit kivánsz? Akkor megmutatod neki ezt az
aczélgyűrűt, (nesze, húzd fel a bal hüvelykedre) s így szólsz hozzá:
«Az, a ki ezt a gyűrűt viseli, azt kivánja öntől, hogy hagyja el ezt a
helyet rögtön és kövessen engem, a hová vezetem.»
– És hová vezessem?
– Készen tartasz egy szekeret, jó négy lóval a park kijáratánál a
temető-oldalon, s a hogy csak szekérben, lóban tart, vágtatsz vele
Győrbe; odáig meg sem pihensz; Győrben kérdezősködni fogsz doktor
Tromfszky után, ki most tábori orvosunk a főhadiszálláson. Ő értesítve
lesz már s a hölgyet átveszi tőled. Azzal visszasietsz hozzám s engem ha
égben, ha földön, ha pokolban, de fölkeressz és elmondod, hogy mit
végeztél? Ha a mi táborvonalunkon feltartóztatnak, előmutatod az általam
adott salva gvardiádat. Fogd ez erszény pénzt: a költséget ne kiméld.
Arról, a mi rád van bízva, egy teremtett léleknek se szólj, se jövet, se
menet.
– Minden meglesz, mondá Sátán Laczi, elhagyva a kunyhót s mire Vavel
kiment utána, hogy utasítsa, merre juthat ki a táborhelyből leghamarabb,
már híre-hamva sem volt. Csak a vezetékek közül hiányzó ló üres helye
bizonyítá, hogy Sátán Laczi itt járt.
Tehát a rablóra van bízva, hogy orozza vissza a kézből kiadott kincset.
S vajjon a lórabló adott szavában jobban lehet-e bízni, mint a szívrabló
könyszentelte esküjében?
* * *
Vavel nem ment vissza az adomázó társaságba. Künn maradt az éjszakában s
mozdulatlanul állva, hátrafont karokkal bámult a sötétségbe, találgatva,
mik azok a villanások a láthatáron alul, a mik az ég alját egy-egy
pillanatra megvilágítják? Égi háború-e, vagy ágyútűz? Akármelyik, – nagy
zivatar lehet: a dörgése nem hallik idáig.
* * *