és az ő hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy «éljen az ő
választottjuk!» Ha Isten helyesli azt, a mit ők akarnak, úgy én a
dögvész Bethesdáin keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem
helyesli, hogy a mit ő elhatározott, a jövendőt, halandó kezek más felé
fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy
vékony pókfonállal, a minő az őszi légben szállong, a miről senki sem
tudja, honnan jön és hová megy? elvisz magához innen a földről.
Kimondtam. Megteszem. Francziaországnak nem vagyok uralkodónéja; de
magamnak az vagyok!
Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt
visszatartsa.
– Marie! Azért akarsz-e Cambrayhoz menni, hogy megtudd tőle: ki vagyok
én? hogy meghallhasd az ő szájából, hogy én vagyok az az átkozott
fenevad, a kit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy
téged elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e
az én gyalázatomat egész teljességében?
E szavakra a leány odalépett hozzá és kezét nyujtá neki, és aztán nemes
szeliden szólt:
– És ha ő így szólna te felőled, én azt mondanám neki: hogy te pedig nem
veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem
gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, a hogy én
szeretlek téged.
S meg akarta csókolni Katalint.
De a hölgy elvonta tőle arczát s visszatartá őt a kezével.
Aztán fölvette a földre hullott levelet s odaadta azt Marienak:
– Olvasd el ezt s ismerj meg egészen.
A míg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával
arczát.
Marie elvonta a szégyenpírban égő arczról a rejtegető kezet s azt mondá
a nőnek:
– Erre a levélre választ kell küldeni… Ha van valaki, a ki útra készül
oda, a hol ő lakik már, attól hadd izenjem meg: «Kis testvér! köszöntet
általam jó anyád: azt a szép fényes fehér ruhát, a mit küldtél neki,
fölvette és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni,
helyetted én szeretem őt. Áldj meg minket s légy idvezült!» Nem
akarod-e, hogy én ezt Cambraytól megizenjem Ameliednak?
– Eredj hát! sikolta a nő, s végigesett arczra a padlaton.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Marie sietett a Névtelen várba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
III.
Katalin pedig összeszedte a drágaságait és lopva, hogy senki észre ne
vegye, fölment a kastélyába. Ott kivette a falszekrényből az
aczél-ládikát, azt nagy kendőjébe burkolta s senkinek se szólva cselédei
közül, a hátulsó lépcsőn át leosont a parkba, azon keresztül a
majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya, annak az öltönyeit
fölvette magára; a fejét bekötötte tarka kendővel, egészen parasztnővé
alakult át. Egy kis, mátkához illő tréfát akar csapni: azt hitette el. A
majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle
elemózsiával; most maga akarja őt meglepni vele. Fölnyergeltette azt az
öszvért, a melyen a majorosné szokott bejárni a városba; elől a
nyeregkápán a kettős általvető kas. Az egyik kasba tette az
aczélszekrényt, a másikba a négycsövű «buona notte»-t.
Hatalmas velenczei pisztoly volt, négy sárkánynyal, négy ravaszszal; és
a hölgynek most épen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit
köszönteni. A két arczkép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két
kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal,
szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról
sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.
Azután felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára s megindult
egyes-egyedül a kapuvári úton. A ki találkozott vele, mondta magában: de
csinos kis menyecske!
A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél
éjszakán át.
* * *
Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, a mit a szívére kapott.
Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengő tervei mind sorba
meghiusulnak.
A német patrioták fölkelése Napoleon ellen kudarczot vallott. A katona
gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt
mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti
meg. A ki pedig megérti, az meg nem katona. A ki tud harczolni, az nem
lelkesül; a ki pedig lelkesül, az nem tud harczolni. A
szabadságbajnokokat mindenütt leverik – a saját honfitársaik. Napoleon
nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred
lovas bajor tapossa simára előttük a csatamezőt.
Annak a nagy mozgalomnak, a mi magában a franczia népben megindult, se
híre, se hamva. Mintha egy század mult volna el azóta, hogy az éhenhaló
franczia közvitéz eilaui bivouac-tüzénél azt mondta a sült csicsókájába
markoló Napoleonnak: «ha császár vagy, egyél fáczánt s ne lopd el az én
sült csicsókámat!» A katona ismét imádja az ő bálványát.
Az a mult éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart
jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.
Az ütközet után harmadnapra betoppant Mátyás mester Vavel sátorába.
Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a
verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém,
megbecsülhetetlen volt.
– Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, a miben egy
inzsenér ezredes fölemelkedett, az osztrákok táborát köröskörül
megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen
tartották, s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok
mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congrev-rakétát, a
mi a hová leesik, mindent keresztül éget. Ezt én régen feltaláltam már,
de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszuságú hidat, a
mit egy darabban szállítanak odább s a Dunának az egyik partjától a
másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hídat a
mieink tüzes hajói, hogy Napoleon seregének egy harmada a Dunán innen
rekedt, s nem mehetett a másik két harmadnak segítségére. És aztán
láttam a félistent futni a fehér paripáján s egy csónakon érkezni meg az
innenső partra. Halavány volt és reszketett.
– S hogyan látta Mátyás mester mindezeket?
– El hagytam magamat fogatni s akkor aztán a többi foglyokkal együtt
odahajtottak bennünket sánczot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk,
mint egy vár.
– S tudta ön valahogy szerét tenni, hogy levelemet átadja?
– Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a
fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. A mint egynek megmondtam a
jelszót, ő visszamondta a magáét; arra elővettem a levelet, átadtam
neki, s ő menten elhozta rá a választ.
– S hogy tudta ön elrejteni a levelemet és a választ?
– Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a
pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.
– S hogyan tudott ön visszamenekülni?
– Nagyon könnyen. Este felé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt
mondtam a pajtásoknak: engemet most temessetek el ide. Aztán lefeküdtem
a sáncz fenekére s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el
voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a
számban, azon keresztül lélekzettem. Senki se keresett, hogy hova
lettem. Éjféljtájon aztán kibujtam a föld alul, kimásztam a sánczból;
aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha előörsre akadtam, a ki rám
kiáltott: «qui vive?» elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy
igazi kuvasz, aztán nem bántott, s ime itt vagyok.
– Derék ember! mondá Lajos. Még a kémkedésnek is megvan a maga
heroismusa!
Aztán hozzá látott, hogy a kapott választ kibetüzze.
Ez még jobban leverte kedélyét.
Oudet ezredes, a philadelphok titkos főnöke a franczia hadseregnél,
szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte
megbuktatására közre fog működni; hanem azt is tudatta vele, hogy ők a
köztársaságot akarják helyreállítani.
Hát akkor az ő ábrándképéből mi lesz?
Azok, a kikre számított, Napoleonnal együtt a trónt is össze akarják
törni. Marie így is, úgy is száműzöttje marad hazájának. S a franczia
nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se
a forradalom. A béke angyaláról – az ő angyaláról – egyik sem akar
tudni.
Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserű csalódások után is el ne
veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd
segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor ők
helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy
csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik
ők annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól,
hogy mind a ketten mit gondoltak? S már öntve voltak a golyók, a mik a
legelső győzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik
sorából le fogják teríteni s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel
Máriáját elvigye – jó helyre.
Az asperni ütközetből mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy
Napoleon nem legyőzhetetlen.
Igaz, hogy az óriás tréfás szavakint az asperni ütközetben azért kellett
meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselő fél támadta meg hátulról, a
«General Donau!» hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még
nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még
nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden
fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, podgyászszekér egymás hegyén-hátán volt
összecsomaszolva s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette
magát a hirtelen megáradt Duna közepén, a míg a testőr-matróz-ezred meg
nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta;
egész vízi csatát folytatva az ellenséges tűzhajók, dereglyék, dunai
malmok flotillájával.
Aspernnél már két insurgens lovas-ezred is volt a tűzben, a nyitrai és a
primatialis lovasság, s mind a kettő kiállta becsülettel a
tűzkeresztséget. Franczia vérteseket rohantak meg – fokossal és nyereg
nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a
tábori szolgálatot nehéz még velük megszoktatni. Veszteg maradni az
előörsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elől
bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszant vesztegelni: ez az, a
mit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.
E miatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában
kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az előörsöket s
kikérdezte az őrjáratot a teljesített vizsgálat felől.
Lovas czirkálói ezalatt órajárásnyira elportyáztak s hírül hozták, hogy
ellenség még sehol sem mutatkozik.
Éjfél után járt az idő; a gönczöl szekere rudjával lefelé állt az égen.
Vavel Lajos az őrtűzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevő
főhadnagynak, hogy menjen a sátorába s aludjék egyet. Ő az alatt maga
fogja végezni a szolgálatot. Nála úgy is ez a rendes fölkelési idő.
S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni
kezdett a buja fűben, ő leakasztá válláról a karabélyt s folytatta az
őrködést.
Az éjszaka csendes volt, a mult esti futó zápor után tavaszi fűillattal
volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égről.
Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, a mi keblébe volt rejtve.
Nem kellett neki azokat elővenni, könyv nélkül tudta mind a kettőt,
mintha előtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele;
másik az ellenség judás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el
elébb, utána az ármányszövőét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a
keserű az édesre s az édes a keserűre? Azt is megkisérté, hogy ha egymás
mellé tenné mind a kettőt s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa
bohóság jönne ki belőle?
A csendes éjben már messziről lehetett hallani egy öszvér csöngetyűjét,
mely egyre közelebb jött, s a mint az előörsök mellett elhaladt, azok
«ki vagy? megállj!» helyett «adjon Isten jó reggelt!»-tel fogadták a
közeledőt.
«Aha!» mondá magában Lajos. «Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint
a drága sok minden körömfaladékot. Milyen nagyon gondol ő rám!»
Az öszvér csöngetyűje egyre közelebb hangzott. Az őrtűz világánál már
messziről látta Vavel Lajos kivirulni a majorosleány ismeretes bécsi
piros fejkendőjét. A nyerges öszvér egyenesen ő feléje tartott.
Mikor közel ért már, akkor a lovagló nő megállítá az öszvérét, lehibbant
a nyeregből, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a
földre, a mi legfelül volt: a drága ennivaló csemegéket, – sietett a
legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekéről; s aztán futott Vavel
felé.
Ah, ezek a földet alig érő léptek oly ismerősek voltak Lajos előtt.
– Én vagyok! Én vagyok! rebegé már messziről a hölgy, hogy a hangjáról
elébb megismerjék, mint az arczát látnák.
Lajos szíve nagyot dobbant. – Jobb kezének hüvelykujja a fegyver
sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.
– Kicsoda? dörgé kemény, szigorú hangon. «Katalin»-e, vagy «Themire?»
– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok, rebegé a hölgy,
odafutva hozzá fenyegető tekintete daczára.
– Miért jött ide?
– Futnom kellett hozzád. Nézd, magammal hoztam az aczélszekrényt.
– Hát Marie hova lett?
– Jó helyen van. A marquis mellett.
– A marquis mellett! hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csőszáját a
hölgy keblének irányzá.
Az pedig arczának legcsábítóbb mosolyával közeledett egész a fegyver
végeig, hogy az a keblét érinté már s csak akkor súgta meg:
– Igen. Marquis D’Avoncourt mellett.
– Mit? D’Avoncourt: Cambray itt van! kiálta magánkívül Lajos, eldobva
kezéből az öldöklő fegyvert.
– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz Mariera. Lehet, hogy meg fogja
ölni; de elvenni magától nem engedi.
– Van Isten az égben! sóhajta fel Lajos. Oh Katalin, mennyit szenvedtem
én – Themire miatt.
– Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Themirének megölték a
leányát: egyetlenét. De Themire azért mégis nem sir, nem panaszol, azt
mondja: «nem vagyok!» – «Meghaltam.»
– Föl ne támadjon soha!
– Köszönöm. – Rövid halotti beszéd volt. – Beszéljünk másról. – Vegye ön
magához a szekrényke féltő titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a
teher nehéz.
– Nem nyithatom azt fel: nincs nálam a kulcsa.
– Hisz a gyűrűjében viseli.
– A gyűrű nincs nálam.
– Hát hová tette?
– Odaadtam az ország leghirhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel
Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyürűt, s tudassa vele akaratomat,
hogy kövesse őt, a hová az vezetni fogja. A gyürűm Sátán Laczinál van.
A hölgy eltakarta kezével szemeit s lehajtá fejét.
– Ezt megérdemeltem.
Vavel Lajos végigtörülte arczát a kezével.
– Álom volt minden! – Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott.
Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak
csillagképletek, a mik soha sem szállnak le a láthatárra: azok közé
tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még
szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, a ki őrzi, annak is, a ki
üldözi. – Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát
igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tűz közepébe.
A hölgy tétovázás nélkül engedelmeskedett.
Az érczláda a lobogó zsarátnok közepén el kezdett izzani, veres lett,
majd rózsaszinű, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fujt elő egy
vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban.
– Ott ég el a hat ingecske, dörmögé Vavel, – és az okiratok, – a
bizonyítványok, – az arczképek, – és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva
megtanulok szegény ember lenni.
– Én már megtanultam, mondá a hölgy. Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs
egyebem. S ezt is kölcsön kértem.
Így szeretem! kiálta Vavel, s önkéntelenül kezét nyujtá a hölgy felé.
– Tehát kezét nyujtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy
senki más nem vagyok, csak Katalin.
– Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy
ember, aki magát marquis de Fervlansnak nevezi, más nevén Barthelmy
Leon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását
lefizesse neki. Ha ön az nekem, a ki volt, s ha én az vagyok önnek, a ki
voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de
Fervlanst?
A hölgy arcza ragyogott a tüztől: büszke haraggal emelte fel arczát.
– Én magam fogom önt oda elvezetni! Közel találjuk.
– Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!
S forrón megszorítá a hölgy kezét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vavel Lajos ébredőt trombitáltatott, talpra kelő csapatjából
kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat
vigyen magával. «Én magam száz leszek!» felelt neki kevélyen; a helyben
maradó csapatot kapitányára bízta, s ő a kiválasztottakkal megindult a
Hanság felé, még mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában,
ott ügetett mellette az öszvéren, a melyről levették a csengőt.
TIZEDIK RÉSZ. A SÁTÁN ÉS A DAEMON.
I.
Napoleon hadseregénél volt egy hirhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, a
mit a «dæmonok legiójának» hivtak.
Ezt a csapatot Olaszország valamennyi hirhedett korhelyéből,
utonállójából és naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú
családoknak valamennyi javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok
számüzöttei, a létjogot vesztett kétségbeesett alakok, a kik a
társadalom üldözése elől egyetlen menedéknek találták a csatatért; a kik
minden téren elvesztették a becsületet s aztán meg lett nyitva előttük a
vérmező, a hol azt vissza lehetett szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a
megnyilt sorompóba! – Rövid időn kiérdemelték a «dæmon legio» nevet.
Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a
hátukon akasztófabélyeg. A harczban fékezhetlenek; hanem a rablásban is
azok. Az ökleik ép oly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer
kirabolták a saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum
gyógyszertárát kaparintották el s megitták a feltsernek minden drága
orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha
megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították
ki. Egy «dæmon» a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség
arra kérte, hogy feleségét és kis leányát, a kiket a védett faluban
hagyott, oltalmazza meg: s a gyilkos fölkereste az asszonyt és a
gyermeket s az egész hadjárat alatt védőjük és gondviselőjük lett. A VI.
olasz ezred csodagyűjtménye volt a legmonstruosusabb bűnöknek és a
leghihetetlenebb erényeknek.
Vezérük ezzel a csata-jelszóval szokta őket harczra buzdítani, mikor
rohamra vitte dæmonjait:
«Avanti, avanti, signori briganti! cavalieri ladroni, avanti!»
Ennek a dæmon legiónak egy szakasza, mely az olasz alkirálylyal a
Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, a mit De
Fervlans levele említett: őket vezette a marquis, ki Barthelmy ezredes
korában azt az egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.
II.
Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizette és egy
mogorva gyermek, Sátán Laczi fia.
Marie csöngetésére kinyitották az ajtót, a kis Laczkó volt ott.
– Itt van az idegen úr? kérdé tőle a lány.
– Nem tudom; Lizettehez ment be.
– Hát bocsáss be Lizettehez.
– Tessék. De engem megver.
Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli
illat, a mi a kámfor, tömjén és fenyőmag füstöléséből keveredett össze s
mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Laczkó, a félig kinyitott ajtón
legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázszsal; majd
lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag
s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elő:
– Mit akarsz megint? Mit kisértesz engem, lidércz?
– Kérem, Lizette; szabódott a fiú, az urnőnk van itt a kastélyból.
Erre a szóra meg épen becsapta a konyhaajtót Lizette s csak az ajtó
közepén levő négyszögü ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, a minek
gömbölyüségéből a szük keret csak egy koczkányit engedett kilátszani.
Csak az a négyszögletü ábrázatparczella beszélt Marieval. S milyen
durván beszélt!
– Mit akar ön itt? Elment öntől az Isten kegyelme? Hogy ide jön a
dögvész palotájába? ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! – Nem
jó a czifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! – Hát
nincs elég parasztgunyhó, a hova el lehet bujni? – Menjen a
Schmidtékhez! – Azok talán még nem árulók. – De hát miért ne volnának
azok? A sánta koldus, a nyomorékok, a kik a kenyerünket ették, maga a
pap is, miért ne lehetne áruló? – Menjen ön a vadászlakba; az üres most.
– Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtőzzék el abban, mint
Genovéva. – Itt nem maradhat ön!
– Én pedig itt fogok maradni Lizette. Hol van Cambray?
– Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a gyermek azt
kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg? – Még az kellene, hogy Cambrayval
érintkezzék! – Nincs sehol! – Lefeküdt. – Nem lehet hozzá menni.
– Én fel fogom őt keresni.
– No hát csak keresse. – De azt ugyan megmondom, hogy nem fogja
feltalálni. – Keresheti azt; – Cambray nemes ember volt! – Cambray okos
ember volt. – Nemes ember és okos ember. Előre látta ő, hogy a «mon
petit garçon», ha megtudja, hogy ő itt van, senki által le nem hagyja
magát lebeszéltetni, utána jön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta
akadályozni, hogy ő vele találkozzék. – Azt hiába keresi.
– Jól van Lizette. Szólt Marie, s aztán a kis fiúhoz fordult; jer velem
Laczkó, keressük őt.
Az önző Lizette egy darabig nézett utána, odanyomva az arczát a
négyszögletü ablakocskába, – aztán, mikor a folyosó végén járt Marie,
utána kiáltott:
– Mon petit garçon! jőjjön vissza. – Jőjjön vissza egy szóra!
Marie visszatért hozzá.
– Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejéből, hogy az öreget
felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. – Igazi jó
gyöngyvirág-eczet van benne; mossa meg vele most is, – meg ha beszélt
vele, ismét az arczát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a
pestist.
Egy hosszú üveget nyujtott ki az ablakon Marienak.
– Köszönöm jó Lizette, szólt a lány mosolyogva. Csak tartsa ön meg azt a
drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.
S azzal utjára ment.
– Mindig ilyen volt! dörmögé magában a kövér Lizette, s aztán, hogy
Marie eltünt előle, kidugta a parázsos serpenyőt a négyszögű
ajtónyiláson s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán
bezárta a négyszögű ablakot az ajtón vastáblával s visszament a
konyhába, a hol láthatatlan perlekedő társak vártak reá egész
seregszámra – veszekedni.
Marie pedig elindult a kis Laczkóval végig járni az üres várat.
Minő változáson ment az keresztül!
A lépcső-szőnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba
nagyfejű vasszegek verve, a mire az önkéntesek tarisznyáikat aggatták; a
parquetten halomra gyült szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek
maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép
fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, a mik alá csufondáros
tréfák voltak irva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben;
beterítve széttépett papirrongyokkal, tele fecskendezve tintával,
befertőztetve pipából kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a
hajdani csöndes menedékre.
Minden szobába beszólt csengő, szelid hangjával: «Cambray! Atyám! Itt
vagy?» Sehonnan sem jött rá válasz.
Eszébe jutott valami.
Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabad csapatjának; de egy
szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségtelenítni:
az ő lány-szobáját.
Oda sietett.
Annak is nyitva volt az ajtaja; de az első pillantásra megtudhatá, hogy
az el volt zárva eddig a látogatók elől; a szőnyegek tiszták, az egész
szobán még mindig az a szűzi illat hatol át, a mi a hajadoni szentélyben
otthonos s bár a butorokból mindazt áthordták is, a mi Marieé volt: de
itt hagyták a bőrkerevetet, a min Lajos szokott aludni. – Kétségtelen,
hogy Lizette ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága
vendégüket.
A bőrkerevet azonban üres volt: azon nem feküdt Cambray.
Azután szétnézett a szobában Marie s szemébe tünt, hogy az egykori
ágyfülkéjét elzáró aczél-görgöny le van eresztve.
Ott kell Cambraynak lenni!
Ott volt.
Marie odasietett. Az érczgörgönyön belül világosság volt; olajmécses
égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.
A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, egy
pokróczon, fejét két hátra tett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak;
de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belőlük sugárzott; száraz
ajkai ki voltak nyitva s beszélni látszottak a mindenséggel – a
semmiséggel.
– Cambray! Atyám! kiálta Marie a rácson keresztül.