önként fel nem csapott; tehát a kiszolgált katona mind paraszt. Azt
pedig nem lehet kivánni a nemes insurgenstől, hogy ő parasztkáplártól,
strázsamestertől engedjen magának parancsolni. Egyéb akadály is van. A
rendes katona német commandószavakkal tanult vezényelni. Az 1808-ki II:
törvényczikk pedig azt rendeli el, hogy az insurrectió magyar
commandószavakkal igazgattassék s magyar hadiszabályzatot tanuljon.
– Hát ilyen nincs?
– De bizony volt. Felfedeztek egyet az ország archivumában 1707-ből
valót.
– No csak hogy felfedezték!
– De az «akadályozó» azt mondta, hogy azt nem szabad használni,
mivelhogy ez Rákóczy hadai által volt használva. Hanem erre a
«nyugtalankodó» rögtön előhivatta a maga tudósait s hevenyében
készíttetett velük egy új hadiszabályzatot, commandószavakat magyar
nyelven, s most már e szerint tanítják be az összegyült insurgens
sereget.
– Kik tanítják be?
– Hát kik? Minden falunak van iskolamestere. A rectorok, præceptorok.
Erre azután hanyattvágta magát a karszékében Vavel, kétségbeesett
lemondással.
– No már most nem kivánok többet tudni. Lovasság szuronynyal, gyalogság
alabárddal, élelmezés nélkül, betanítva az iskolamesterektől, vezetve a
szolgabiráktól, szemközt a corsicai gárdáival és hadvezéreivel. Most már
kivánhatunk egymásnak jó éjszakát.
– Azért se kivánhatunk. Mert szerencsére van az óraműnek egy gazdája, a
ki a mint észrevette a mutatórul a késést, egy ujjával odaigazította az
utolsó perczre, a hol mindjárt következik az, hogy ütni fog. Az órának a
gazdája a mi koronás királyunk, a ki megtudva a bajokat, rögtön adott az
insurrectió fővezérének, a mi fenséges nádorunknak a saját pénztárából
másfél millió forintot az insurrectio állítására, azonkivül hat ezer jó
lovassági kardot, tizenhat ágyút, és ideadta az egész magyar
testőrségét, hogy tanítsák be az ezredeket s most már fogadom, hogy
harmincz nap alatt ott áll a csatatéren a nemesi felkelő sereg s
verekedni fog, a hogy Isten tudnia engedte.
– Ejh, alispán úr, hát miért kínzott össze-vissza? miért nem kezdte ön
mindjárt ezen?
– Azért, mert nem szokás az égő taplót tenni alul s a dohányt a
tetejébe. Most azután a király példája egyszerre föllelkesíté a
főurainkat és birtokos nemességünket is. A kiket a törvény tíz lovas
kiállítására kötelez, azok egész banderiumokat ültetnek a lóra s saját
maguk állnak az élükre.
– Én is azt fogom tenni.
– Férfiak, fiatal emberek, a kik ki vannak véve a nemesi fölkelésről
szóló törvények alul, diákok és városi polgárok önként alakítanak
szabadcsapatokat, a miket «volon»-oknak hivunk.
– El ne felejtse alispán úr, kérem, amnestiát eszközölni Sátán
Lacziéknak: azoknak nagy hasznát akarom vennni az ellenfél
kikémlelésénél.
– Csomót kötöttem már a keszkenőmre. – Egy hét alatt Fertőszeghi Lajos
gróf bandériuma teljes számban együtt lesz; ha nem lesz, torontáli
insurgens legyen belőlem! a mi pedig nem tréfa; mert a torontáli
insurrectio azért folyamodott, hogy a felkelés idejére hozassék be a
nemesi hadnál is a botbüntetés.
– De miért nevez ön engem Fertőszeghy Lajosnak?
– Azért, mert az önnek a prædicatuma, s magyar név alatt könnyebben fog
menni a toborzás, mint ha idegen nevet tűzünk ki a zászlóra. A nép
ellenszenve az idegenek ellen nagyon is indokolt. Különösen a franczia
emigránsokra, a kik a mi hadseregünknél szolgáltak, elég nagy okaink
vannak a panaszra. Kezd kiderülni, hogy azok többnyire Napoleon
kiküldött kémei voltak, s még annál is rosszabbak. A megerősített
Laibachot Moiselle és Lefebre tábornokok egy puskalövés nélkül adták át
az ellenségnek egész dandárukkal együtt. Plunket ezredes maga izent a
franczia vezérnek, hogy siessen őt körülkeríteni s eléje küldte a kész
capitulatiót. Maga a mi kedves barátunk, a derék Barthelmy ezredes is, a
kapufélfától vett búcsút s magával vive a hadvezér ordre du batailleját,
átszökött az ellenséghez.
– Mit? Átszökött! kiálta fel Vavel Lajos, felugorva helyéből s kaczagni
kezdett örömében.
– A gróf örül annak?
– Tombolok az örömtől! Bántott az a gondolat, hogy egymás mellett fogunk
harczolni! Tehát szemközt fogom őt találni! Oh én nekem erős sejtelmeim
vannak s azok be szoktak teljesülni. Én bizonyos vagyok felőle, hogy mi
ketten találkozni fogunk, s akkor majd az, a ki nem rabolta el Barthelmy
Anget, el fogja rabolni Barthelmy Diablet! – Most már nem is hiszem az
egész Barthelmy Angeról való mesét. Ha ő a corsicai kéme volt, akkor
azért ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már világos
előttem. S szegény jó Katalinom, minő áldozatot hozott ő akkor én értem
– és Marieért. A mi egy nőnek legdrágább: hírnevének tisztaságát. Érti
ön most már alispán úr a rejtélyt? Egy reggel idejött hozzám e hölgy
titokban azzal a szóval, hogy engem veszély fenyeget, ha Marieval együtt
kocsizom ki s ő engem meg akar attól szabadítani. Az ő önfeláldozása
nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes lettem volna
őt erőhatalommal megvédelmezni üldözői elől, a kik nem válogatósak a
fegyverekben: orgyilok, méreg, lesbül küldött golyó mind jó eszköz
nekik. – Most már kezdem érteni azt a rejtelmes intést is, a mit a
rablófőnök itt ebben a szobában mondott nekem. «Lehetnek nálamnál
gonoszabb rablók, a kik önnek féltve őrzött kincsét minden áron el
akarják rabolni.» Semmi kétség. Sátán Laczit Barthelmy vagy
czinkostársai meg akarták fogadni, hogy rabolja el tőlem azt, a mit oly
féltve őrzök. S csak azon mult el a merénylet, hogy a rabló apa volt, s
a fiának én voltam az ápolója. A felnyitott zárak bizonyíták, hogy a
merénylet milyen közel volt a sikerüléshez. Uram! Sátán Laczinak ne
felejtsen el ön amnestiát kieszközölni. Nekem erre az emberre most már
mulhatlanul szükségem van. – Hej, Barthelmy Leon uram! Most én jövök a
fátyolt lerántani! S majd én is megmutatom neked a te jegyesedet. Ha az
megcsókol, attól meghalsz! – Hanem ugy-e bár alispán úr, imádásra méltó
hölgy az én Katalinom?
– Épen a szájamból vette ki a szót gróf úr.
– Ugy-e, hogy jobb kezekre nem bízhattam volna az én kincsem megőrzését,
míg magam a hadban járok.
– Az oltár előtt sem lehetne biztosabb helyen.
– Úgy most már igazán kivánhatunk egymásnak jó éjszakát. Hat év óta ez
lesz az első éj, melyet nyugodtan aluszom végig.
Kezet szorítottak s kiki ment a fekhelyét fölkeresni.
Az alispán is, re optime gesta, kiverte pipáját.
Mára elég volt ennyi.
II.
Még csak egy harczra buzdító csatadala sem volt a magyar insurrectiónak.
Dal, mely hazáról, ősök dicső példáiról szólna: még csak azt sem adtak
nekik. A francziának megvolt a marseillaise-e, a «ça ira» – a «partant
pour la Syrie», harczi riadói; az angolnak a «rule Britannia»-ja
harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a «sie sollen ihn nicht
haben, den freien deutschen Rhein!» stropháira, a lengyel vigasztalta
magát az «estye Polszka nye zginyela» keserű buzdításaival, a magyar
insurgensnek még ezt sem adtak.
A harczok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az
insurrectióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, a ki megverte a
lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is
volt kötve a béke, s a «Serkentő verseket», – «Atilla szózatát vitéz
unokáihoz», – a felhívást a «bozogányos vitéz magyarokhoz», a szegedi
ifjak «gagyogását» Szeged felkelő polgáraihoz; az Ászperi ütközetről
szóló elégiát, a «Márs piaczára hívó Lármát», a baranyai «Induló
Marsot», a szabolcsvármegyei ezrednek «örvendését», a «buzogányos magyar
válaszát», a «magyar nemes fölkelőnek búcsúdalát mátkájához» már a
hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük
hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is
olyan, hogy a nép ajkán meg nem honosulhat s magyar melodiára nem
tehető; példának csak egyet:
«Lóra Magyar, Lásd mi zavar
Mormol az olasz hegyen;
Hív az anya: Jer Baranya!
A nemes kar mind megyen:
Rántsd ki hát halálos íved, bajszod pödörd jó vitéz!
Mutasd bátor Scytha szíved, jobbra tekints, balra nézz!»
Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a
költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg
horáczi óda mintájára van öntve.
Az egész 1809-ki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint
egyenesen az insurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott
históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szószerint előidézni. Ez volt az
insurgensek dala:
«Sárga csizmás Miska sárban jár:
Panni patakon túl reá vár.
Ne várd Panni Miskát; mert nagy a sár:
Sárga csizma sárban járni kár.
Leányvári sártul jöhetne;
A vizen át még sem mehetne:
A padot elmosta volt az árvíz;
Panni Miska szemébe nem níz.
Leányvári víz is elapadt,
Visszakerült az eluszott pad:
Ne várd Panni Miskát, mert a kutyák
Ugatják, nem jön: megharapják!
Sem sár, sem víz, sem ebugatás,
Oh szerelmes egek! a nem más;
Rágalmazó nyelvek irigysége
Régi szerelmünknek lett vége.»
No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harczi dallal soha
még ellenséget verni el nem mentek; s ha «Miska» alatt a magyar nemzet
volt értve s Panni alatt «Pannonia»; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem
ebugatás nem gátolta meg őket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.
Marie naponkint hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv
nélkül. A czigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt
az utczán s aztán előjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, a kik
panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a
süvegeik mellett s pörgetve hordják a fokost a kezükben. A Névtelen
Várban napestig önkénteseket irtak be, lovakat assentáltak; valamennyi
ablakán a kastélynak lármás, jó kedvű emberek néztek ki, a kik az
alantállókat hivogatták. Aztán egy-egy csapat, a mely már fel volt
ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezőre,
gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta,
fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig
visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délczegen.
Ah milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett
szeretni! Azzal a porlepte izzadt arczczal; azzal a piros csákóval a
fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket
üdvözölte az erkélyen, tánczolt, ágaskodott alatta a kevély paripa.
Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a «volonok» maguk választották az
egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfő. Az ember
nem hinné, hogy milyen szép az a halálfő. Ha ilyen homlokra van
feltűzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná
bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nem sokára:
a szép szűz zászló. Hej, hogy össze lesz az tépve majd a mézes hetek
után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetűket
himezzenek a selyem szalagjaira. Az ólom még szebb betűket fog majd azon
hasítani!
Vavel Lajos, a mint a kastélya kapuit megnyitá a külvilág előtt, valami
egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között,
melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek előtte
ismerőssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be előtte. A
magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre
nézve, a ki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha
meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet.
Ezeknek nagy része földmíves; ritkaságul kerül egy kézmüvesnek: a nemes
fiút azzal ijeszti az apja, hogy «ha jól nem tanulsz, mesterembernek
adlak!» Ha pedig jól tanul, lehet belőle «vármegye ura», alispán, még
nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemes ember, ha jól
tanul, vagy jól verekszik. A nemes ember, ha földmíves is, csak a maga
földét míveli, úrnak nem szolgál, útat nem csinál, forspontba nem jár,
dézmát nem fizet, útakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel
keresztül; katonát a házába be nem fogad s semmiféle adó terhét vállaira
fel nem veszi. A nemes ember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem
lehet szűrposztó, mint a paraszté. Csak a nemes embernek szabad a neve
végén ypsilont irni, s az «ő» betűt «eő»-vel, az «Ns» betűnek pedig soha
nem szabad a neve elől elmaradni, czímerét pecsétnyomó gyűrűjében
viseli, s ötágú korona illeti. A nemes ember fiát nem viszik el
katonának. A nemes embert nem foghatják el birói itélet nélkül. A nemes
ember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az ő
beleegyezése nélkül. A nemes ember számára van hozva az egész hármas
törvénykönyv, az ő ügyeit intézi el a szolgabiró, a törvényszék, királyi
tábla és a hétszemélyes; a parasztét az urbarium és úriszékek. A nemes
ember birtoka ősiség, az unokák visszaperelhetik. A nemes embert testi
büntetés meg nem alázza, s ha főbejáró bűnt követett el, nem a bitófa
áll rajta boszút, hanem a pallos, s a ki őt megüti, felsőbb
hatalmaskodás bűnébe esik. A nemes ember özvegyének választói joga van
és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás,
törvényhozás, a nemzeti szellem mind az ő kizárólagos tulajdona. Ő
tanácskozik a megyeház termében, ő választ tisztviselőt, országgyűlési
követet a megyeház udvarán, ő ád utasítást a követeinek, s ha azok
tetszése ellen dolgoznak a diætán, hazaparancsolja őket. A diæta csak
souverain, de a nemesség: dictator!
És ennyi felséges előjogért az a kötelessége, hogy mikor a király
parancsolja, fegyvert fogjon és legyen készen meghalni a hazájáért,
királyáért.
Vavel Lajos szabadcsapatjának valamennyi emberét külön tanulmánya
tárgyává tette. Tömérdek typikus alakot talált közöttük, a kik érdemesek
voltak a lerajzolásra: a hetvenkedőt, a bölcselkedőt, a büszke szegényt,
a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a
kötekedőt, az elbúsult hazafit, a rakonczátlant, a fitogtatót, a
nyakából lerázhatatlan hű czimborát, a verseket mondó mezei poétát, a
tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: – egy hét alatt mind jó
katonát csinált belőlük. Megszerették egymást, mind a vitézek, mind a
vezér.
Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörűen
felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.
Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz ő a vezérnek a
menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a
tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója ez. Neki kell a himzett
szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.
Gyönyörű látvány volt! Háromszáz lovas, kettős sorban felállítva. Mind
nemes emberek. Mind önként fegyvert fogók, a kiket a törvény nem
kötelezett, a kiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok,
felsőbb iskolákba járó diákok, családapák, testvérek, a kik közül
egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekből állt «Fertőszegi»
Vavel gróf banderiuma, melynek ő maga volt a főstrázsamestere (őrnagy
mai nyelven).
(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laczi
embereiből, lőfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a
nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz föl a maga díszes soraiba.
Sátán Laczi csapatja valami huszonnégy emberből állt s az merész
küldetésekkel volt megbízva).
Oh mint reszketett Marienak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a
zászlóra, a mit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak ő tőle
magától meghallható hangon: «ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold én
értem azt a drága véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!»
A távol állók azt hitték, hogy valami áldást mond a zászlójukra.
Szavakkal nem mondta azt, hanem a mint azt látta, hogy a zászlót
csakugyan nem dobja el Lajos a kezéből, akkor azt a lobogót, melynek
egyik felére az ország czímere, másikra a patrona Hungariæ volt festve,
két keze közé szorítá és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.
Azután megfordult és Katalin keblére borult zokogva s valamit suttogott
ahhoz a nagy sírás közben; a mit a hármas «vivát» kiáltás eltakart.
Alkalmasint azt, hogy «hát te sem marasztod itthon?» Nem mondod-e neki:
«holnaputánra van kitüzve menyegzőnk napja: nem várod-e azt meg?»
Nem bizony!
Van, a ki még jobban siet, mint a vőlegények és a menyasszonyok a
lakodalmuk felé.
A nagy hadvezető, a corsicai óriás akkorákat lép, hogy egy-egy ország
esik a két lábnyoma közé.
Az ebersbergi vérfürdőből egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik
lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következő
lépésével már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.
Dél felől is csupa Hiób-hírek. János herczeg Olaszországból
Magyarországra vonul vissza s nyomában mindenütt az olaszországi
alkirály, Eugen. Chasteler tábornok megrettenve Napoleon
proklamácziójától, melyben őt átok alá veti s főbelövetéssel fenyegeti,
elhagyta egész seregével Tyrolt, csapatjai darabonkint adják meg magukat
az üldöző ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek
egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval.
Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek.
S hogy tökéletes legyen a veszedelem: épen akkor, midőn Magyarország az
egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad
a lengyel s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki
haderőt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a
magyar királynak s határainkat kelet felől fenyegeti. A ki jó barát
volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az
osztráknak, a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok
várnak. Az angolok sietnek – egy szigetet elfoglalni maguknak a
hollandiaktól. Gentz és Schlegel hazafias felhivásai Németországban nem
gyujtanak. Kalt, Dörenbern, Schill, Lützow hősies kisérletei elvesznek a
nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete legiója
hasztalan keres hazafiui csatakiáltására viszhangot saját hazájában:
csak az egy jámbor török marad meg hű szövetségesnek s jól esik a
tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felől az orosz
betörés ellen.
Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert
ötezer emberrel nyilt mezőn az ellenség előtt.
Most már «talpra magyar!»
A ki tegnap meg nem tartotta az esküvőjét, holnap már nem tartja meg
azt! Ki gondolna most menyegzőre? Hannibál a kapuk előtt. A mi csak
nemesi felkelő sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek
mennek a Marczal felé János főherczeg seregét felszedni, a nyitrai és a
primási ezredek vonulnak a March folyam felé a főhadsereghez, s a mi
csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Győrnél
összepontosulni; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény
nélkül, szőrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor
nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertőszegi grófé, a minek
kardja, pisztolya, karabélya és – harczban edzett vezetője van.
Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemről
suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az
ágyútűz villogása a láthatáron.
Lajos annyira el volt foglalva ez idő alatt, hogy alig birt magának
annyi pihenőt szakítani, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa.
Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késő este
rontott föl hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor
jelentetlenül betört az ajtón, mint egy – insurgens; hirtelen dugtak el
előle egyetmást, a mit nem volt szabad még meglátnia: valószinűleg Marie
rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arczképet, a mit Katalin
festett. Néha olyankor jött, mikor épen asztalnál ültek, akkor aztán
lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy ő már
falatozott, künn a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett
étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek
utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, a mit csak neki lehet
eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép
hölgyeket és jó ebédet.
Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett
annyi időt szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly
teendőkről értekezzék, a mik ő rá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte
hozzá azt a kis aczél ládikát, a miről többször volt már szó.
A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon kezdé, hogy
bucsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy
mikor vőlegény és menyasszony bucsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni
nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.
Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat,
mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könyeket, a
miket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?
– Őrizzen meg az Isten! rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár
volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó
foglalná el.
– Te pedig őrizd meg az én kincseimet. Magadat és az én palladiumomat.
Vedd őt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belőle semmit.
Legyen a szived egészen az övé. Vedd őrizeted alá ezt a kis
érczchatouillet. Lásd meg, mi van benne?
Lajos egy aczélpecsétnyomó gyűrűt vont le hüvelykujjáról. Annak a
czímerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elő,
melylyel az aczél chatouille zárját fel lehetett nyitni.
Legfelül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonkint
osztályozva.
– Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha czélomat
elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg
kell neked mondanom menyegzőnk előtt.
– Én szeretlek, ha kolduspár lesz is belőlünk.
Csók volt a válasz.
Azután következett hat darab finom ingecske; a minőket kicsiny leánykák
viselnek.
Ezekre saját anyja maga himezte föl a «három liliomot.»
Ez volt az egész kelengye.
Katalin megtapogatta a gyolcsot: «chinai ananászszövet.»
Azon alul következtek sárga fakó okiratok.
– Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi
bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajták, mikor a gyermekeket
elvitték szülőiktől. Azután itt van Marie arczképe és azé a másik
leányé, ki sorsát az övéért kicserélte.
Mindezekről rajtam kívül csak marquis D’Avoncourtnak van még tudomása,
ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok ideig, s most elfogva, a hami
várban ül; ha még meg nem halt. Nem birtam felőle megtudni semmit
elválásunk óta. Te vagy a harmadik, a ki megtudtad e titkot. Kérlek, jól
megőrizd. Minden tekintetben.
Azzal helyrerakott ismét mindent. Kettőt a bankutalvány-csomagok közül
kinn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap, a rendelt czélra
használja föl, s aztán bezárta ismét a kis érczládát s a kulcsrejtő
aczélgyűrűt felhúzta balkeze hüvelykujjára.
Katalin a rábízott kincset elrejté egy a falba rótt vasajtajú
szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.
– Jó helyen fog lenni.
S most még egy utolsó csókot!
Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idő:
egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az ő insurgens
nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó
tempóval, a mi a kezdő zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az
elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán
mikor rajtakapták, felugrott mellőle és elfutott; de úgy intézte a
dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: a ki majd megette ezért a
meglepetésért.
És így mégis ő kapta az utolsó csókot.
* * *
Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak,
hogy mennyire mindene volt az neki? mennyire nem pótolja azt senki a
világon?
Szerették, hizelegtek neki, kedvében jártak; de ő csak nem tudta e
mosolygó arczokért elfelejteni azt a hideg, márványtekintetet, melynek
néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához,
mentől inkább igyekezett őt magától távol tartani. Itt minden órára új
mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve és ő arra gondolt,
mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok
között, várt a hármas koczogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá:
«szabad!» és aztán az étkező asztalnál ülhetett vele szemközt, némán,
egyedül!