kevésbé általános érzelmek, amelyeknek ereje önmagukban van. A községben
a lelkésszel áll szemben, aki miként ő az egyedüli személyiség ezen
helységben, aki némi tanultsággal bír. Kifejlődik a vetélkedés és a
befolyás harca. A lelkész a történeti kapcsolatok következtében
többé-kevésbbé meleg párthíve lesz néha a monarchiának, az
arisztokráciának majdnem mindig. Részese egy olyan testületnek, amely
állami rend volt, meg van győződve, hogy testülete mindennek dacára még
mindig állami rend. Ha a kormányrendszer konkordatumos, a
kormányrendszer állami testületnek ismeri el a papi testületet, miután
éppen úgy tekinti őket mint a bíróságot vagy a hadsereget. Ha a
kormányrendszer az állam és egyház elkülönítésének rendszere, a papi
testület előtte _még inkább_ állami rendnek látszik, mivel erős alapokon
még az ország határain túl is szervezve, olyan kollektiv személyiséget
alkot, amely nem minden veszély nélkül és nem is minden eredmény nélkül
gyakran összeütközésbe kerül magával az állammal is.
Mivel egy olyan történeti hatalomnak részese, amely különbözik a nemzeti
hatalomtól és amely nem kirendeltsége a nemzeti hatalomnak, a lelkész
többé-kevésbbé határozottan és öntudatosan arisztokratikus gondolkodású.
Versenytársa a néptanító annyival inkább beleveti magát a demokratikus
elvek áramlatába és kedvvel öleli azokat magához, amely kedvbe mindig
annyi féltékenység, mint meggyőződés vegyül. Különösen ő az, aki hiszi
inkább mint a XVIII. század valamely filozófusa, – mivel neki áll igen
nagy érdekében, tapasztalásból és lelkesedésből hinni, – hogy mindaz,
amit a lelkész tanít, tiszta feltalálása a szellemes elnyomatásnak, hogy
a papok meg akarták fékezni és bilincsekbe verni a népet, hogy uralmukat
egyszersmindenkorra megalapítsák és innen ered a Diderot{94} és
Holbach{95} felújított bölcsészeti eszméivel való tüntetése. A tanító
előtt szinte lehetetlennek látszik, hogy a pap ne legyen nagy bűnös.
«Az atheizmus arisztokratikus», mondá Robespierre,{96} megemlékezve
Rousseauról. Az atheizmus demokratikus, mondják a modern néptanítók.
Honnan ered ezen különböző megítélés? Abból, hogy a szabad gondolkozás
divatban volt a XVIII. században a nagy uraknál, az Istenben vetett hit
pedig egyértelműleg a népnél; abból, hogy a mai papság azon indokokból,
amelyeket elmondtam és visszaemlékezve a demokrácia győzelmeinek első
idejében az egyházuk által kiállott üldöztetésekre, _megmaradt_
arisztokratának vagy _azzá lett_ inkább, mint valaha. Az atheizmus tehát
demokratikussá vált, mint fegyver a deisták ellen, akik általában
arisztokraták.
Az atheizmus különben – bármit hitt légyen is erről Robespierre – elég
jól megfér az aljas demagógia közérzelmeivel. Nem lenni lekötve semmi
által, nem lenni korlátolva semmi által souverain hatalmában, ime ez a
nép uralkodó eszméje; vagyis inkább az, hogy a nép ne legyen kötve semmi
által, ne legyen korlátolva semmi által souverain hatalmában: ime a
demokrata kedvenc eszméje. Ámde Isten korlát, Isten kötelék. De miként a
demokrata nem engedi meg az olyan évszázados alkotmányt, amelyet a nép
ne volna képes lerontani és amely megtiltja neki a rossz törvények
hozatalát, miként a demokrata nem engedi meg – Aristoteles
terminologiáját alkalmazva – a _törvények_ uralmát, egy régi
törvényhozás uralmát, amely visszatartja a népet és határok közé
szorítja a _decretumok_ mindennapi gyártásától: épen úgy nem engedi meg
a demokrata az egy Istent, akinek megvannak a maga parancsolatai, megvan
a maga törvényhozása, amely régibb és felsőbb minden más törvénynél és
minden decretumnál és aki korlátot állít a nép törvényhozási
velleitasai, szeszélyes mindenhatósága, egyszóval a nép souverainitása
elé.
Sedán után megkérdezték Bismarck-tól: «Most, hogy Napoleon letört, ki
ellen fog ön hadat viselni?» ezt felelte: «XIV. Lajos ellen». A
demokrata megkérdeztetvén atheismusa felől, ezt felelhetné: «Mózes ellen
hadakozom».
Innen ered a demokraták atheismusa, innen ered a néptanítók atheismusa.
Innen ered a formula «sem Isten, sem úr», ami az anarchista számára nem
kíván semmiféle javítást, sem pótlékot, – de amit a demokrácia számára
ekként kell módosítani: «sem Isten, sem úr, egyedül a nép».
Viktor Hugo mondá 1849, vagy 1850. évi nagy politikai beszédei egyikének
végén: «… és ezentúl csak két hatalom lesz: a nép és Isten». A modern
demokrata tudni véli, hogy ha Isten van, a nép souverainitása meg van
támadva, ha hisz Istenben.
Végül pedig a néptanítót demokratikus érzelmeiben, összes demokratikus
érzelmeiben megerősíti politikai helyzete, melyet neki Franciaországban
teremtettek. Idegenszerű, zavart támasztó rendellenesség az, hogy a XIX.
század kormányai (igazságot kell neki szolgáltatni, mindenek felett a
most működő kormány) nagyon tiszteletben tartották a felső- és
középoktatás tanárainak szabadságát és legkevésbé sem tartották
tiszteletben a nép tanárainak szabadságát. A felsőoktatás tanára, kivált
1870 óta határozottan taníthatja mindazt, amit akar, kivéve az
erkölcstelenséget és a haza törvényeinek böcsmérlését. Sőt vitathatja is
a törvényeket azon egyedüli feltétel mellett, hogy elvként álljon
előtte, miszerint azoknak engedelmeskedni tartozik, amíg eltörölve
nincsenek. Politikai, társadalmi és vallási véleményszabadsága teljes.
Akadályozva néha csak tanítványainak megnyilatkozásai által van. A
középoktatás tanára majdnem hasonló szabadságot élvez. Nincs alárendelve
csupán a tanrendnek s ennek is elég lazán. Azon szellemben, amelyben
működik, jóformán soha sincs nyugtalanítva. Bizalommal vannak iránta.
Másrészről talán egyetlen kormány sem jött arra a gondolatra, hogy
számonkérje a felső- és középoktatás tanáraitól azt az eljárást, melyet
a politikai választásainal tanusítanak, – még kevésbé, hogy felkérje
őket propaganda csinálására a kormánynak kellemes jelöltek kedvéért.
Midőn átlépünk a középoktatás köréből az elemi oktatás körébe, mindent
megváltozva látunk. Először is a néptanítót nem természetes előljárója a
tanfelügyelő (recteur), vagy a közoktatásügyi miniszter nevezi ki, hanem
a préfet, vagyis a belügyminiszter, vagyis a kormány politikai főnöke.
Más szavakkal: a hivatalnokok a nép által való azon kirendelesének van
itt helye, – amelyről fentebb beszéltünk – de itt egy közvetítővel
kevesebb van. A belügyminiszter kiváltképen az, aki ez idő szerint a
nemzeti politikai akaratot képviseli. És a belügyminiszter az, aki
préfetjei által nevezi ki a néptanítókat. Tehát a nemzeti politikai
akarat az, amely a néptanítókat választja. Lehetetlen nekik jobbat
mondani, ez helyes is, mert tudtukra kell adni, hogy politikai
szempontból vannak megválasztva és kell hogy politikai ügynököknek
tekintsék magukat.
Tényleg nem is mások, vagy inkább mások, de mégis mindenekfelett azok.
Miként ezek a préfetektől, a préfetek pedig sokban a képviselőktől
függnek, nem a képviselők azok, akik kirendelik őket, de a képviselők
azok, akik elhelyezik, előléptetik, kegyvesztettekké teszik és a
többszörös áthelyezések által éhinségre juttathatják őket, stb. Ó!
Meglévén adva ekként a nehéz és viszontagságos helyzet, ahova
helyeztetnek azon kéz által, amelytől várják kineveztetésüket, legalább
az elmozdíthatlanság nagyon viszonylagos s különben igen gyenge, de
végre is arra szolgáló biztosítékával kellene birniok! Nincs meg nekik.
A felsőoktatás tanárai elmozdíthatatlanok, pedig nekik erre nincs
szükségük; a középoktatás tanárai is körülbelöl azok; a néptanító nem.
Tehát ki van szolgáltatva a politikusoknak, akik belőle választási
agenst formálnak, akik mint ilyenre számítanak reá, és akik alig
bocsátanak meg neki, ha hiába számítottak reá.
Ebből következik, hogy a néptanítók legnagyobb része demagog, mert azok
akarnak lenni, még pedig csudálatos elragadtatással és lelkesedéssel; és
hogy azok, akik nem akarnak demagógokká lenni, akaratuk nélkül is
demagógokká lesznek, mert kell, hogy azokká legyenek.
Annyival is inkább, mert akként folynak a dolgok, hogy azzá lesznek azok
is, akiknek nincs arra semmiféle hajlandóságuk sem. «Nincsenek zsoldosok
a tülekedésben», mondá Augier.{97} Sőt belelovagolva néha akaratuk
ellenére a harcba, kényszerítve lévén, hogy legalább úgy tünjenek fel,
mintha a tülekedésben résztvennének: ütéseket kapnak s attól fogva, hogy
megkapták azokat, hozzá fűzödnek az ügyhöz és névhez a a melyért és
amely miatt kapták azokat. Mindig azzal végzik, hogy az lesz a
véleményük, amelyet neki tulajdonítani fogtok és demagógnak tartva a
fiatal néptanító attól kezdve, midőn a faluba megérkezett, s mivel
helyzeténél fogva ellent nem mondhat, rosszul fogadva, mint olyan az
ellenpárt által: a következő évben már kezd meggyőződött demagog lenni.
A demokrácia ekként csupán olyan oktatást nyer, amely megerősíti és
meggyökerezteti hibáiban.
Arra volna szüksége, hogy ne képzelje magát mindenhatónak és legyenek
kételyei teljhatalma iránt és higyje, hogy ennek a teljhatalomnak
bizonyos határokkal kell birnia; neki minden fenntartás nélkül, a
korlátok nélkül való népsouverainitás dogmáját tanítják.
Hinnie kellene abban, miszerint az egyenlőség annyira természetellenes,
hogy a természetet sem lehet kijavítani oly módon, hogy az emberek
között «a teljes egyenlőséget» létrehozzuk, és hogy az a nép, mely azt
megvalósítaná – ami lehetséges – azon lények sorsára jutna, amelyek úgy
akarnának élni, mint a természet törvényeivel ellenlábasok; azt tanítják
neki, – ami különben igaz – hogy nincs egyenlőség, ha nem teljes, ha nem
tökéletes és hogy alkalmazni kell azt a javakra, a társadalmi
helyzetekre, az értelemre, az emberek magasságára és talán természetére
is és mindent el kell követni arra, hogy a teljes nivellálás
megvalósítható legyen.
Szüksége volna arra, – minthogy igen természetes, hogy kevesebb
hajlamunk van a nyomasztó terhek iránt – hogy megerősíttessék benne a
hazafias érzelem; hogy tanítsák neki, miszerint a katonai szolgálat egy
gyülöletes és barbár multnak fájdalmas hagyománya, és mielébb el kell
tüntetni a békés civilizáció köréből.
Egyszóval – Aristotelessel szólva – a demokrácia italát neki egészen
tisztán töltik,{98} miként ezt a demagógok az athéneiekkel tették és
ahonnan a gyógyszernek kellene jönni, onnan a mérgezés ered.
Így nyilatkozik ugyanez az Aristoteles az egyenlőségről, egy szellemes
és mélyen járó beszéddel: «Inkább a szenvedélyekben, mint a javakban
kell megvalósítani az egyenlőséget». és hozzáteszi: «ezen egyenlőség,
csakis a törvények által adott nevelés gyümölcse lehet». Ez helyes. A
nevelésnek csak egy végcél felé szabad irányulnia: vissza vezetni a
szenvedélyeket az egyenlőséghez, a _léleknyugalomhoz_, a léleknek egy
bizonyos egyensúlyához. Azt találjuk, hogy a modern demokráciának adott
oktatás nem egészen ezen szellemben halad előre, – de egészen az
ellenkezőben.
XII. AZ ÁLOM.
Tehát melyek azon gyógyszerek, amelyeket ezen modern betegség, az
értelmi- és erkölcsi kontárság ellen alkalmaznunk lehet? Melyek a főbb
eszközei annak – miként Fouillée{99} mondja – hogy kikerüljük azon
szirteket, amelyek a demokráciát fenyegetik? Azt hiheti bizonyára az
olvasó, hogy nem látok semmi gyógyszert, minthogy egy dédelgetett
betegséggel állunk szemben, olyannal, amely csak önmaga által
gyógyítható.
Fouillée[5] egy felsőbb arisztokratikus kamarát ajánl, vagyis olyat,
amely az ország összes hivatottságát képviselné, mindazok által
választva, akik az országban kölünös hivatottsággal bírnak: ú. m.
bíróság, hadsereg, egyetem, kereskedelmi kamara stb.
Nagyon helyes; de szükséges volna, hogy a demokrácia helyeselje ezt; és
éppen ezen hivatott csoportok iránt bizalmatlan, úgy tekintvén azokat, –
egyébiránt teljes joggal, a szónak bizonyos értelmében – mint
arisztokráciát.
Az államnak még egy erőteljes beavatkozását javasolja a közerkölcsiség
helyreállítására, ú. m. az alkohol-, szerencsejáték- és
pornographia-ellenességet.
Azonkívül, hogy ezen beszédében bizonyos visszahatás érzik, mert ez
tisztán az 1873. évi «erkölcsi rend» («l’ordre moral») programmja, meg
kell jegyezni, – miként ezt maga Fouillée is beismeri – hogy az állam
egyáltalán nem ölheti meg azt, ami őt élteti és nem ronthatja le
bevételeinek főforrásait. A demokrácia – ezt a demokrácia igaz
képviselői maguk beismerték – «nem olcsó kormányzat»; mindig azon
reményben alkották meg, és részben azon szándékból, hogy gazdaságos
kormányzat legyen, és mindig veszteséggel járt, minthogy a párthívek
nagyobb számára van szüksége, mint más kormányzatnak és kisebb számú
elégedetlenre, mint más kormányzatnak, és mert ezen párthíveket egy-vagy
másféle módon meg kell jutalmazni és ezen elégedetleneket le kell
fegyverezni, megvásárolván őket egy-vagy más módon.
A demokrácia legyen bár régi vagy modern, mindig egy esetleges
zsarnoktól való rettegésben él, akit közellévőnek képzel. Ezen zsarnok
ellen, aki egy energikus kisebbséggel kormányozna, rendkívül nagy
többségre van szüksége, amelyet magának kegyek által kell biztosítania
és ezen zsarnoktól el kell vonnia az elégedetleneket, akik támogatói
lesznek, lefegyverezvén őket még nagyobb kegyek által.
Tehát sok pénzre van szüksége. Ezt a gazdagok osztályának lehető
legnagyobb kifosztása által találja meg; ámde ez igen korlátolt forrás,
mivel a gazdagok osztálya igen kicsiny. Sokkal könnyebben s bőségesebben
megtalálja a közönség bűneinek kihasználása által, mivel a közönség
nagyszámú csoport. Innen ered szükségképeni kedveskedése a «korcsmák»
iránt, «amelyeknek bezárása sokkal inkább veszélyes volna rá nézve, mint
a templomok bezárása», – miként Fouillée mondja. A növekedő szükségletek
miatt – miként ezt jósolja – semmi kétség, hogy ne tulajdonítsa magának
a kéjházak monopoliumát és a szeméremellenes iratok kiadását, hogy
«pénzt szerezzen». És mindezek után kénytelen eltürni ezeket azon
haszonért, amelyet nehány vállalkozótól kap, vagy pedig a maga számára
sajátítja ki azokat, hogy hasznot húzzon azokból: nemde mindegy az
erkölcsi eredmény – és a pénzügyi művelet a második esetben nem sokkal
jobb-e, mint az elsőben?
Fouillée még arról is biztosít, hogy a reformnak «felülről és nem
alólról kell jönnie» és hogy «felülről és nem alulról jöhet a megújhodás
mozgalma».
Magam sem kívánok jobbat, de azt kérdem, hogyan lehet ezt
keresztülvinni? Minthogy határozottan minden a néptől függ, – vajjon ki
és mi hathat a népre, kivéve magát a népet? Minthogy minden a néptől
függ, mi által lehet azt megindítani, ha nem egy belső erő által? –
Minthogy bölcsésszel beszélgetünk, tehát használhatjuk ezen szavakat: mi
egy κινητης α κινητος-szal{100} állunk szemben, egy motorral, amely a
lökést adja, de amely nem kapja meg azt.
Egy elv, vagy – ha így akarja az olvasó – egy előítélet tünt el: a
hivatottság előítélete; nem hiszik többé, hogy az ért a dologhoz, aki
kell hogy foglalkozzék vele, de abban sem hisznek többé, akit azért kell
megválasztani, hogy foglalkozzék vele. Következésképen nemcsak hogy
rosszul intéztetnek az összes dolgok, de az is lehetetlen, hogy bármely
mellékuton juthassunk el azok helyes kezeléséhez. Nem látjuk a
megoldást.
Nitzsche természetesen iszonyodott a demokráciától, csakhogy – mint az
összes energikus pesszimisták, mint az összes pesszimisták, akik nem
_közömbösek_ – időnkint ezt mondá: «Vannak lemondó, gyáva peszimisták,
ilyenek nem akarunk lenni»; és midőn nem akart azzá lenni, arra
ragadtatta magát, hogy a demokráciát jóakaró szemmel nézze.
Majd aesthetikus álláspontra helyezkedve ezt mondta: «le kell szállni a
néphez, amelyet éppen úgy nem hagyhatunk figyelmen kívül, amint nem
mehetünk el minden csudálkozás nélkül egy hatalmas és egészséges növény
mellett»; s jóllehet ez nagyon is ellentétben áll mindazzal, amit «a
marhacsordáról» és a «mocsári marháról» mondott, ennek a gondolatnak
mégis van némi értelme. Azt jelenti, hogy az ösztön, – erő és hogy
minden erő először érdekes a megfigyelésre, azután meg hogy a cselekvés
erélyével, életösztönnel és a kiterjesztés rugójával kell bírnia.
Lehetséges, jóllehet határozatlan. Összegezve a mondottakat: a tömeg
csak számszerint hatalmas mivel eldöntetett, hogy csak a szám határoz.
Ez megoldási mód, ámde egy megoldási mód nem ad valódi erőt annak, aki
nem bír avval. A cselekvés ereje mindig annál van, akinek szándéka van,
aki kombinálja, fenntartja, prolongálja és követi azt. Ha ez tökéletesen
korlátolva, vagy pedig a tehetetlenség vagy a tetterő minimumára van
kárhoztatva, nem látjuk jól, hogy a tömeg maga nélküle fog-e bírni a
cselekvés erejével. Jobban kellene magát kifejeznie.
Más alkalommal azt a kérdést veti fel Nietzsche, vajjon nem kell-e
tiszteletben tartani azon jogot, mellyel mindamellett bírhat a sokaság,
hogy magát azon ideál szerint kormányozza, amelyben sok fokozat van, de
amely az övé; vajjon megtagadhatjuk-e a tömegtől azon jogot, hogy
keresse igazait és azon hitét, hogy megtalálta azokat, az ő életbevágó
hitét, az életéről való hitet és azt, hogy megtalálta ezen hitet? A
tömegek az összes emberiségnek alapját – és az összes kulturának telepét
képezik. Ezek nélkül mi lenne gazdáikból? Ezeknek szükségük van arra,
hogy a tömeg boldog legyen. Legyünk türelmesek; türjük el, hogy
fellázadt rabszolgáink – és egy pillanatra uraink, – őket kecsegtető
illuziókat találjanak ki.
Gyakran – mert többször visszatér ezen gondolatra – rátérve szokásos
arisztokrataságára, úgy tekintette a demokráciát, mint hanyatlást, a
jövendő aristokrácia bekövetkezésének feltételét: «Magasabb kultura csak
nagy területen épülhet fel, csak egészséges és erősen consolidált
középszerűségen». (1887. Tíz esztendővel előbb a rabszolgaságot úgy
tekintette, mint amely a görög és római magas kulturának nélkülözhetlen
feltételét képezte.) Következésképen az egyetlen ideiglenes, de még
hosszú ideig érvényben lévő végcél az ember kisebbítése; mert elsősorban
egy terjedelmes alap szükséges, amelyen az erős emberek faja
felemelkedhetik. «Az európai ember kisebbítése azon nagy _processus_,
amelyet nem szabad feltartóztatni, sőt inkább még siettetni kell azt. Ez
az aktiv erő, amely egy sokkal erősebb faj felemelkedését engedi
remélni, egy olyan fajét, amely bőségesen bírná még azon
tulajdonságokat, amelyek hiányoznak a kisebbitett emberfajban: akarat,
felelősség, biztonság, azon tulajdonság, mely szerint célt tűz ki
magának…»
Dehát hogyan származhatik a középszerűségből, a kétségtelenül növekedő
középszerűségből – miként Nietzsche képzeli – hogyan mely természetes
vagy mesterséges eljárás által fog a tömegből egy új, egy kiválasztott
faj keletkezni? Úgy látszik, hogy Nietzsche visszaidézi emlékezetébe a
tisztelet és fiúi kegyeletből kivetkőzött azon elméletet, mely által
Renan{101} genie-jét neki megmagyarázza: «a homályos ősök hosszú
sorozata takarította meg számomra az értelmi erőket», és «reflexiói»
jegyzékéhez mintegy odaveti, amelyek egy kevéssé tökéletlenek ugyan, de
amelyekből mégis világosság árad ki: «Esztelenség azt képzelni, hogy az
értékek (az alacsony értékek?) mindezen győzelme élettanellenes lehet;
életbevágó érdekkel kell megmagyarázni, az «ember» typusának
fenntartását, még akkor is, ha a gyengék és kitagadottak túlsúlyával
kellene is azt elérni. Ha talán a dolgok más módon folynának, – ember
nem is volna többé. A typus felemelkedése veszélyes az emberi faj
megőrzésére. Miért? _Az erős fajok – tékozlók. Egy gazdasági kérdéssel
állunk itt szemben_».
Ebből látjuk, hogy mire számít vagy erőlködik számítani Nietzsche, egy
természetes folyamatra, a természet bűvös erejének (vis medicatriae
naturae) egy nemére. Leereszkedve, megkissebbedve, az emberfajok
megkímélik magukat, előrelátólag és gazdaságosan és mindig ugyanannyi
észbeli-erkölcsi erőt tételezve fel az emberi értékekben és magában az
emberiségben, egy tartalékot kreálnak, amely egy napon természetszerűleg
egy kiválasztott osztállyá fog testesülni, tehát saját kebelükből egy
kiválasztott osztályt kreálnak, amely ebből így kiválik; méhükben
hordják öntudatlanul az arisztokráciát, amely onnan ki fog lépni, hogy
uralkodjék rajtuk.
Mindig rátalálunk Nietzscheben Schopenhauernek{102} a nagy tévutra
vezetőnek elméletére, aki az emberi fajt orránál fogva vezeti, aki azt
téteti vele mint kellemest, amit különben sohasem tenne, ha tudná, hogy
hova vezeti. Lehetséges; azonban ha a rendkívüli gazdaságos viselkedés
az erők tartalékához vezet, talán sokkal biztosabban vezethet ez a
vérszegénységhez, a létező kiválasztottak megsemmisítéséhez, hogy a jövő
kiválasztottait készítse elő, nem tudom vajjon nem a nagy tévutra vezető
által inspirált játék-e ez, de olyan játék, amely veszélyesnek látszik.
Bizonyosnak kellene lenni abban s ki bizonyos benne? hogy a nagy tévutra
vezető nem hagyja-e el azokat, akik magukat elhagyják.
Elmondtam nem gondolva semmiféle meta physikai mythologiára és nem
gondolva csupán a becsvágyókra, akik bennünket körülvesznek és nem
gondolva csak arra, hogy jótanácsot adjak nekik: «A célhozérés legjobb
eszköze a leszállás». – Semmi sem inkább bölcsészeti álláspont – feleli
Nietzsche; ez inkább áll a népekre, mint az egyénekre: a legjobb eszköz
a népek számára, hogy egykor naggyá legyenek az, hogy kisebbedjenek. –
Egy kissé kételkedem. Nincs elfogadható indoka annak, hogy a kitartóan
kultivált gyöngeségből az erő következik. Sem Görögország, sem Róma nem
adnak erre példát támaszul, sem az athéni köztársasági demokrácia, sem
Róma császári demokráciája nem adtak alkalmat arisztokrácia születésére
társadalmi értékek állandósított megtakarítása által.
– Erre nem volt idejük.
– Ezt mindig lehet mondani.
Inkább kell talán a demokrácia mérséklésére törekedni, mint gyorsítani a
hanyatlás folyamatát, hogy újra születés felé irányíttassék az. Legalább
is ez mutatkozik a legtermészetesebb gondolatnak és ez hasonlít
leginkább a kötelességhez.
Midőn a demokrácia mérsékléséről beszélek, jól gondolja az olvasó, hogy
ezzel azt akarom mondani, hogy önmaga mérsékelje magát, minthogy semmi
sem képes mérsékelni, ha egyszer öntudatra jutott. Nem szabad másra
gondolni, csak arra, hogy őt meggyőzzük. Bármily idegenszerű
vakmerőségnek tünjék is fel megkísérelni azt, hogy meggyőzzük őt másról,
mint saját meggyőződéséről, még sem szabad másra gondolni, mint az ő
meggyőzésére, minthogy minden egyéb megerőltetés hiábavaló lenne.
Emlékezetébe kell hozni, hogy a kormányzatok éppen úgy elenyésznek
alapelvük elhagyása, mint annak túlhajtása által, jóllehet ez igen
elévült alaptétel; hogy elenyésznek alapelvük elhagyása által, mert
alapelvük keletkezésük történeti indoka és hogy elenyésznek alapelvük
túlhajtása által, mert nincs olyan alapelv, amely csupán önmagában volna
jó, amely elegendő volna neki egyedül önmagában a társadalmi gépezet
complexumához.
Mi valamely kormányzat alapelve? Nem az, amit mint ilyent, vagy olyant
megállapít, hanem miként Montesquieu mondja: «az amit tevékenységre
indít», «az emberi szenvedélyek ezek, amelyek mozgásba hozzák». Világos
tehát, hogy a souverainitás, az egyenlőség és a kontárság szenvedélye
nem elegendők, hogy egy kormányzatnak teljes és erős életet adjanak.
Meg kell adni a maga részét a hivatottságnak, jobban mondva a
hivatottságnak egy részt kell adni, mert nem akarom azt állítani, hogy
joga van ehhez, de ez egyenesen társadalmi szükségesség. Részt kell adni
a szabályszerű, az értelmi, az erkölcsi hivatottságnak, még ha a nemzeti
souverainitás korlátolt lenne is általa, még ha az egyenlőség eszméje
szenvedne is miatta.