tanárok képzésére nézve. Minthogy a másodrendű baccalaureatus és a
licentiatus között két esztendő van, csakhamar észreveszik, hogy az első
év végével egy vizsgálat szükséges és a _közép és felső tanulmányokat
közvetítő bizonyítványt_ (Certificat d’études intermédiaires –
secondaires – superieures) fogják kreálni. Minthogy az aggregatio és a
doktorátus között négy esztendő van, csakhamar tanácsolni fogják, hogy
három vizsgálatra van szükség azon rendeltetéssel, hogy észrevegyék és
felismerjék mennyire van a jövendő doktor tételeivel és hogy segítsék
azok elkészítésénél s megakadályozzák, hogy egészen egyedül készítse el
azokat: az első vizsgálat _a doktorátus tételeinek bibliografiájáról_ –
a második vizsgálat a _doktorátusi methodologiáról_, – a harmadik
vizsgálat a _tételek védelmezésére való előkészületről_ szól, végül maga
a doktorátus van.
Ebből következik az, amit el kellett érni, először, hogy a tanuló
tizenhetedik évétől, huszonhetedik vagy harmincadik évéig tizenhat
vizsgálatot vagy versenyvizsgálatot állt ki; azután egyedül sohasem
dolgozott; mindig egy tantervhez tartotta magát tizenkét havi határidő
alatt a vizsgára való tekintettel; hogy egyik vagy másik tanár tetszését
megnyerje, alkalmazkodik nézeteikhez, fogalmaikhoz, általános ideáikhoz,
mániáikhoz; tanáraik segítik, magukkal ragadják, a tanítvány átengedi
magát, soha sem tud, nem is akar tudni, nem is szabad tudnia, sőt ez
kockázatos is volna; hozzászokik, hogy ne tudja az életben azt, amit ő
maga gondol vagy elképzel, ami után kutat, vagy kutatni akarna; hogy ne
tudja amivé önmaga fejlődhetnék. Mindezekkel harmincadik éve után fog
foglalkozni.
Egyáltalán semmi egyéniséggel ne bírjon addig, amíg nem késő; ez az elv.
Honnan ez a düh? Honnan ez a _vizsgáztató mánia?_ (ex-aminomania).
Helyesen gondoljátok, ez először egyszerű _dandinomania_. Dandin{86}
makacskodva ismételgette: «Ítélkezni akarok.» A tanár – bizonyos
életkorban – vizsgáztatni akar. Nem szeret többé tanítani; mindig
vizsgáztatni szeret. Ez igen természetes: midőn tanít ő felette
ítélkeznek, midőn vizsgáztat, ő ítélkezik. Mindig jobban szeretik az
utóbbit, mint az előbbit. Izzadni a páncél alatt és érezni, hogy
_vizsgáztatják_, méltatják, vitatkoznak felette, betekintenek
okmányaiba, a tanulók és műkedvelők hallgatósága előtt kissé gúnyolják;
nem lehet megtűrni bizonyos korban ezen keserves állapotot;
vizsgáztatni, a bíró méltóságában trónolni, nem tenni egyebet, mint
bírálni, nem produkálni semmit s csak akkor lépni közbe, midőn a bírói
illetőségének alávetett hebeg és megjegyezni neki, hogy bakot lőtt,
azonkívül egész éven át a tanulót a közelgő vizsgálat üdvös
megfélemlítése alatt tartani a nyujtandó segély kecsegtetésével, amelyre
a tanítványnak szüksége van és amelyet keres, nehogy a tanár
nemtetszését vonja magára: mindez kellemes és kipótolja a mesterség
unalmait. A vizsgáztatómánia felerészben a vizsgázó által kiállt
rettegésből, felerészben pedig a mások vizsgáztatásából származó
derültségből áll.
Így van ez; de van ezenkívül más is. Az önállóság korai kivirágzásától
és kifejlődésétől rendkívüli módon írtóznak a vizsgáztatás mániájában
szenvedők.
Írtóznak az autodidaktáktól. Irtóznak attól, aki önállóan gondolkozik és
aki önállóan kutat huszonöt éves korában. Oly hosszú ideig, ameddig csak
lehet kotlóskodni akarnak a fiatal szellem felett és nem engedik saját
lábain járni csak igen későn és megengedni a gúnyolódóknak, hogy ezt
mondják: addig, amíg lábai teljesen elcsenevészedtek. – Nem mindenben
tévednek. Az önkéntes autodidakta a legtöbbször felfuvalkodott, hiú
szellem, aki örömmel gondolkozik önállóan és akinek gyönyörűsége telik
abban, hogy mások gondolatát lebecsülje. De nem kevésbé fordul elő az,
hogy az autodidakták között találkoznak az erőteljes szellemek, akik
hősiesen felkutatják az ismeretek körét és kibővítik azt. Kérdés tehát,
melyik a helyesebb eljárás? az-e előnyben részesítve a rossz
autodidaktákat kímélni és megőrizni a jókat, vagy pedig útjukba állani
és megszorítani a rosszakat és így megölni a jókat is. Ezen két
álláspont közül egészen az első mellett vagyok. Többet ér mindenkit egy
kevéssé szabadon hagyni, tekintve, hogy a nem eredeti szellemek úgy is
elvesznek, ami nem is baj, míg a valóban eredeti szellemek megnyílnak és
kifejlődnek a maguk teljes erejében.
De itt – a demokratikus szellem betolakodik mindenüvé – a számszerű
kérdés merül fel: «tízszerte több – mondják nekem – a nem eredeti ember,
akiket megmentünk önmaguktól, fegyelmezvén őket, mint a valódi önálló
ember, akinek talán elmetszük szárnyait.»
Azt felelem, hogy intellektuális dolgoknál a számok kérdése nem jöhet
tekintetbe. Egy elnyomott eredeti szellem oly veszteség, amelyet nem tud
pótolni tíz megmentett ostoba, vagy igen ostoba sem. Egy szabad
fejlődésben hagyott eredeti szellem többet ér, mint tíz félig
korlátozott és elnyomott ostoba.
Igen jól mondja Nietzsche: «a modern nevelés abban áll, hogy elnyomja a
kivételt a szabály kedvéért; abban áll, hogy a szellemeket a kivételtől
messzire a közepes felé irányítsa.» Nincs igaza. Nem mondom, hogy az
ellenkezőt kellene tennie, ó! nem! távol áll tőlem! Nem az a hivatása,
hogy buzdítsa a kivételest és megszületni segítse azt. Megszületik az
maga is, nem szükséges, hogy dédelgessék. De az sem hivatása, hogy
elrettentést alkalmazzon a kivételessel szemben s minden lehető eszközt
még valójában a legbarbárabbakat, vagy a legterhesebbeket is
alkalmazásba vegye, hogy a lehető leghosszabb ideig megakadályozza
érvényesülését.
A nevelésnek ki kell fejlesztenie a középszerűségből mindazt, amit csak
képes, az eredetiséget pedig tisztelni kell annyira, amennyire csak
lehet, a középszerűséget eredetiségre, az eredetiséget pedig a
középszerűségre soha sem szabad szorítani.
De hogyan járjunk el minden esetben? Mindig óvatos beavatkozással, néha
pedig a be nem avatkozással.
Jelenleg a nevelés rendkívül távol van a be nem avatkozástól, de még az
óvatos beavatkozástól is.
És így, amit a hivatottság megmentésére kitaláltak, elég észrevehetőleg
hozzájárult az ellenkezőnek uralomra juttatásához. A vizsgálat ezen
áldozatai a tudásnak, tanultságnak, a szakszerűségnek hivatottai. De
hivatástalanok a szellemi érték tekintetében; sőt gyakran – jóllehet
kevésbé gyakran, – az erkölcsi érték tekintetében is.
A szellemi értéket tekintve, gyakran nem rendelkeznek semmi észbeli
találékonysággal. Az ő találékonyságukat visszaszorították,
elapasztották, elrejtették. Ha volt is, nincs többé. Egész életükre nem
egyebek, mint eszközök. Sok dolgot tanítottak nekik, de mindenekfelett
értelmi engedelmességet. Tovább folytatják az értelmi engedelmességet,
agyvelejük jól készített jármű, jól meggyártott és jól elhelyezett
erőátviteli szíj. «A regény és a dráma közti különbség» – mondja
Brunetière{87} – az, «hogy a drámában a személy cselekvő, a regényben
pedig szenvedő». Nem tudom vajjon igaz-e ez, de a hivatalnokról azt
lehet mondanunk, hogy a leggyakrabban nem gondolkozik, helyette
gondolkoznak.
Hivatástalanok még – jóllehet kevésbé és ritkábban – az erkölcsi értékre
nézve. Az értelmi engedelmesség gyakorlása által hozzászoktatták az
erkölcsi engedelmességhez és a legnagyobb részben alig törődnek
függetlenségükkel. Mily jó, – igen jó összhangban van mindez. A
hivatalnokok ezen korlátozó cooptatiója – melyről beszéltem, – miként
mondtam, a hivatalba lépésre szorítkozik. Ezen pillanattól fogva a
hivatalnok egyedül a kormánytól függ; a hivatalnokot tehát tíz
esztendeig, amíg a neveltetése tart, vezérlőire való tekintettel a
teljes függésre készítik elő. Jól van; egy kissé túlságosan jól van. Jó
volna, ha a hivatalnok nevelése meghagyna neki az értelmiség egy kevés
eredetiségével együtt, egy kevés jellembeli eredetiséget is.
Nagyon lelkiismeretesen, sőt nagyon dicséretes buzgalommal kutattak egy
a demokrácia hibái ellen szolgáló másik gyógyszer után is, egy másik
gyógyszer után, a hivatástalanság ellen. Azt mondták: «a tömeg
hivatástalan, ám legyen! tessék felvilágosítani. A széles körben
kiterjesztett elemi oktatás, megoldása az összes nehézségeknek, sőt
megoldása az összes kérdéseknek.»
Az arisztokraták egy kissé mulattak efölött: «dehát hogyan – kiáltottak
fel, – miféle ellenmondás ez. Demokraták vagytok, vagyis ti a kitünő
politikát – miként mi hajdan már mondtuk – a «politikai erényt» a
tömegnek, vagyis a tudatlanságnak tudjátok be. Hát miért akarjátok
felvilágosítani a tömeget, vagyis miért akarjátok, hogy elveszítse az
erényt, azt az erényt, amely szerintetek éppen az ő kitünőségét képezi?»
A demokraták azt felelték, hogy a tömeg már úgyis nagyon magasan állott
az arisztokraták felett amint volt s még inkább felette fog állni, ha
tanultsággal fog bírni. Az ellentmondást _a fortiori_ oldották meg.
Annyi bizonyos, hogy a demokraták erősen összefogtak a népoktatás
munkájában. Az eredmény: először, hogy a nép sokkal tanultabb, mint
valaha s én azok közzé tartozom, akik megbecsülik ezen kitünő eredményt.
De az eredmény ezenkívül még az is, hogy a nép telítve van téves
eszmékkel és az kevésbé örvendetes.
A régi köztársaságok ismerték a demagogokat, vagyis a szónokokat, akik a
nép összes hibáit a végletekbe hajtották, amelyeket szép nevekkel
ékesítettek fel, neki magának pedig hízelegtek. A modern nagy
demokráciának megvannak a maga demagogjai, – ezek a néptanítók. Ezek a
népből származnak s büszkék, hogy ahhoz tartoznak, amiért nem lehet őket
ócsárolni, minden iránt, ami nem a népet illeti némi bizalmatlansággal
viseltetnek, annál inkább a néphez tartoznak, mert értelmileg elsők a
nép körében, máshol pedig alsóbbrangúak; és nem azt a csoportot
szeretjük leginkább, amelyben vagyunk, hanem azt, amelynek az élén
állunk. Ők tehát mélységesen demokraták.
Ez eddig teljesen elfogadható. A tanítók azonban korlátolt módon töltik
be ezen tisztüket, minthogy nincs, csak féltanultságuk, vagy inkább –
mert ki az, akinek tökéletes, vagy nagy a tanultsága? – a tanítóknak
csak kezdetleges a tanultságuk. A kezdetleges tanultság tehát talán
képessé tesz egy eszme bírására, de bizonyára képtelenné tesz arra, hogy
két eszmével bírjunk. A kezdetleges tanultságu ember mindig egyetlen egy
ideával és rögeszmével bíró ember. Keveset kételkedik. A tudós gyakran
kételkedik, a tudatlan ritkán, a bolond soha. Az egyetlen ideával bíró
ember többé-kevésbbé áthatolhatatlan mindazon okoskodással szemben,
amely ezen ideától idegen. Egy indus író mondá: «Meggyőzheted a tudóst,
nehezebben győzheted meg a tudatlant, a féltudóst soha.»
A néptanítót nem lehet meggyőzni. Ha pedig csatlakozunk hozzá,
meggyőződésében megerősítjük, de még inkább, ha vitatkozunk vele.
Tantételének rabja, nem ő van a tantétel birtokában, de a tantétel
tartja őt hatalmában. Egész lelkével szereti azt, mint a pap vallását,
minthogy az az igazság, minthogy szép, minthogy üldözve volt és minthogy
annak meg kell mentenie a világot. Nem búsúl ha győzedelmeskedik az, de
boldog lenne magát feláldozni érte.
Meggyőződött és érzelgős demokrata. Meggyőződése erős alapot nyujt
érzelmeinek, érzelmei pedig csodálatosan hevítik meggyőződését.
Meggyőződése legyőzhetetlenné teszi az ellenvetések ellen, érzelmei
ellenségessé teszik ellenfeleivel szemben. Az olyan embernek, aki nem
demokrata, előtte nincs igaza, sőt mi több, gyűlöletes előtte. Közötte
és az arisztokrata között az a különbség van, ami az igazság és a
tévedés között és még nagyobb mint a jó és a rossz, a jó vagy a
tisztesség és becstelenség között. A néptanító fanatikus hűbérese a
demokráciának.
Minthogy egyetlenegy idea embere, egyoldalú s minthogy egyoldalú,
határozottan következetes és mértéken felül következetes, minden erővel,
egész a végletekig. Ez az idea, amelyet más ideák nem kereszteznek és
amely nem is tűr feltartóztatást és előre tör olyan nekilendüléssel,
amelyet sem önmaga, sem más nem fékez, rövid úton halad. Tehát a
néptanító az összes demokratikus ideákat, a természetes és következetes
végletekig viszi.
Telve «okoskodó ésszel»{88} kifejti mindazt, melyet ezen eszmék
tartalmaznak és neki nem csupán természetesnek, de üdvösnek látszik
megadni azoknak utolsó kifejlődésüket mint végcélt és azoknak összes
következményeit, mint eredményeket. Mindez, amely elvben jó, jó maga is,
csupán Montesquieu hiszi, hogy valamely jó intézmény tönkre mehet
alapelvének túlságbavitele által.
A néptanító logikus következtetéseit a következő két demokratikus elvből
vonja le: nemzeti souverainitás és egyenlőség; ezeket szigorú módon
vonja le és a következő végeredményekhez jut.
Egyedül a nép souverain. Egyéni és egyesülési szabadság _lehetséges_, de
csak a nép által megengedett egyéni és egyesülési szabadság. Mindkét
szabadság csak megengedett lehet és nem szabad másnak lenniök. Az egyén
gondolkozhatik a maga módja, beszélhet a maga módszere, írhat a maga
modora, cselekedhetik a maga tetszése szerint, de egyedül annyira,
amennyire a nép neki megengedi; mert ha ezt az egyén tehetné akár
korlátlanul, akár korlátolva, de olyan korlátok között, amelyeket más
hatalom határozna meg mint a nép, akkor ő volna souverain, vagy azon
hatalom, amely megállapítaná ezen határokat, nem a nép és nem volna
többé nemzeti souverainitás.
Ez annyi, mintha egyszerűen ezt mondanánk: a szabadság azon jog, melynél
fogva mindazt tehetjük, amit akarunk a törvény korlátai között. Hát ki
hozza a törvényt? a nép. A szabadság tehát azon jog, hogy tehetjük
mindazt, aminek tevését a nép megengedi. Semmi több, Ami ezentúl van az
az egyén souverainitásának kezdete és a nép souverainitásának letünése.
– De olyan szabadság, melyszerint tehetjük mindazt, amit a nép megenged
és kizárólag azt, amit a nép enged meg, ez ugyanolyan szabadság, mint
XIV. Lajos alatt volt, vagyis egyáltalán nem szabadság.
– Jól van. Nem lesz szabadság, hacsak a törvény meg nem engedi. Akartok
szabadok lenni a törvény ellenére?
– De a törvény zsarnoki lehet; zsarnoki, ha igazságtalan.
– A törvénynek joga van igazságtalannak lenni, különben a nép
souverainitása lenne korlátolva, aminek nem szabad lenni.
– Az alaptörvények, az alkotmányt megállapító törvények a népnek ezen
souverainitását korlátolhatják, hogy az egyénnek annyi-amennyi
szabadságot biztosítsanak.
– És a nép meg volna kötve! És a nép souverainitása el lenne törölve. A
nép nem lehet lekötve. A nép souverainitásának épnek és érintetlennek
kell lennie.
– Dehát nincs semmi egyéni szabadság?
– Az, amit a nép eltűr.
– Nincs egyesületi szabadság?
– Még kevésbé; mert az egyesület a nemzeti souverainitásnak önmaga által
való korlátozása. Az egyesületnek meg vannak a maga törvényei, ami
demokratikus szempontból esztelenség, képtelenség és szörnyűség. Az
egyesület korlátolja a nemzeti souverainitást, miként egy szabad város,
egy place de sûreté tenne; korlátolja a nemzetet, visszaszorítja és
visszatartja azt egy bejárásnál. Ez állam az államban; ahol egyesület
van, ott más szervezet is van, mint a nagy népszervezet. Olyan ez, mint
azon állat, amely függetlenül élne egy sokkal nagyobb állatban és amely
függetlenül élősködnék rajta. Csak egy egyesülés lehet, a nemzeti
egyesülés, különben a nemzeti souverainitás korlátozva van, vagyis le
van rontva. Semmiféle egyesületi szabadság nem állhat fenn.
Csupán a nép által tűrt egyesületek lesznek, amelyek általa mindig
megszüntethetők, mindig feloszlathatók és leronthatók, ellenkező esetben
ez a nemzeti souverainitásról való lemondás lenne, már pedig erről soha
sem mondhat le.
– Van azonban egy némileg szent egyesülés, amelyre nem terjeszkedik ki a
népsouverainitás: ez a család. Az atya főnöke gyermekeinek, neveli s
kormányozza őket úgy, amint jónak látja mindaddig, míg emberkort érnek.
Dehogy van! Ime a nemzeti szuverénitásnak még egy korlátja. A gyermek
nem az apáé. Ha a gyermek az apáé volna, a nemzeti souverainitás csak
minden ház küszöbéig jutna el és ez határozottan azt jelentené, hogy nem
volna sehol sem. A gyermek mint ember a népé. Az övé olyan értelemben,
hogy nem szabad résztvennie egy olyan társaságban, amely máskép
gondolkoznék, mint a nép, vagy talán vele ellenkezőleg. Sőt veszélyes
lenne rá nézve az, ha a jövő polgárt húsz esztendőn keresztül a nemzeti
gondolkozáson, vagyis az államon kívül hagyná. Képzeljeték el magatoknak
öt vagy hat a méhkas törvényein, szabályain és alkotmányán kívül nevelt
méhet és képzeljétek el, hogy a méhek ezen csoportjaiból a méhkasban
százával volnának. Ez a méhkas romlása volna.
A népsouverainitásnak _mindenekfelett_ a családba kell behatolnia,
mindenekfelett tagadnia kell a családi társaság szabadságát,
mindenekfelett le kell rontania a családi társaságot. Meg kell engednie
a szülőknek azon szabadságot, hogy megölelhessék gyermekeiket, semmit
többet; az a jog, hogy felnevelje őket – a szülőikkel talán ellentétes
szellemben – a népet illeti, amelynek itt inkább mint máshol, talán
sokkal inkább mint máshol, – minthogy az érdek nagyobb, – teljesen
souverainnek kell lennie.
Ime ez az, amit a néptanító – ami nekem megtámadhatatlannak látszik –
következetesen származtat le a nemzeti souverainitás elvéből.
Az egyenlőség elvéből ezt származtatja le: «a természetnél fogva és a
törvény előtt minden ember egyenlő.» Vagyis – ha igazság volna – minden
embernek egyenlőnek kellene lennie a természet szerint és hogy igazság
legyen, minden embernek egyenlőnek kell lennie a törvény előtt.
De hát nem egyenlők a törvény előtt és nem egyenlők a természet szerint.
Tehát szükséges, hogy azzá legyenek.
Nem egyenlők a törvény előtt. Egyenlőknek látszanak, de nem azok. A
gazdag ember – még tökéletesen és határozottan érintetlen
igazságszolgáltatással felruházott bíróságokat tételezve is fel, – azon
egyetlen tény által, hogy bőségesen képes jutalmazni az ügyvivőket,
(avoués) ügyvédeket és tanúkat, azon egyetlen tény által, hogy
hatalmával megfélemlíti mindazokat, akik tanuskodhatnának ellene,
egyáltalában nem egyenlő a törvény előtt a szegénnyel.
Még kevésbé az a társadalom előtt, vagyis a társadalom szervezett
erőivel szemben. Ezen szempontból «befolyásos ember»,
«összeköttetésekkel bíró ember» lesz és olyan ember, akitől ugyan senki
sem függ, de akinek senki sem szeret útjába állni, vele ellenkezni,
fondorkodni ellene, sem neki ellentmondani. A gazdag és szegény ember
közt, bármi egyenlőknek képzeljük is őket, a törvény előtt az a
különbség, ami a parancsoló és az engedelmeskedő közt van. _Valóságos_
egyenlőség a társadalomban a társadalom előtt és a törvény előtt csak
akkor lesz, ha sem gazdagok, sem szegények nem lesznek.
Dehát gazdagok és szegények mindig lesznek, amíg az örökösödés fennáll.
Az örökösödés eltörlendő.
De az örökösödés eltörlése után még mindig lesznek gazdagok és
szegények. Az az ember, aki rohamosan szerzett vagyont, hatalmas ember
lesz azokhoz viszonyítva, akik nem szereztek vagyont és megjegyzendő,
hogy jóllehet eltöröltük az örökösödést, a hatalmas ember fia atyjának
egész élete alatt maga is hatalmas lesz annyira, hogy jóllehet
eltöröltük az örökösödést, egy kiváltság, még pedig a születési
kiváltság fennáll és nincs egyenlőség.
Csak egyetlen eszköz van arra, hogy egyenlőség legyen és ez az, hogy
senki ne birjon és senki se szerezhessen vagyont. Az egyetlen akként
berendezett társadalmi rendszer, hogy senki se bírjon és senki se
szerezhessen vagyont: a vagyonközösség rendszere, a kommunizmus,{89} a
kollektivizmus.{90} A kollektivizmus egyáltalában nem valami
rendkívüliség, a kollektivizmus: az egyenlőség; az egyenlőség: a
kollektivizmus, vagy nem egyéb, mint az egyenlőség kisértete és az
egyenlőség hypocrisise. Ha valaki az egyenlőségnek meggyőződésből és
őszintén híve és aki gondolkozott, kénytelen kollektivistává lenni.
Nagyon szellemesen mondá Bonald:{91} «Tudjátok ki a deista?{92} az az
ember, aki nem élt elég hosszú ideig, hogy atheistává legyen.» Mi pedig
ezt mondjuk: «tudjátok ki az antikollektivista-demokrata? az az ember,
aki nem élt elég hosszú ideig, hogy kollektivistává legyen, vagy aki
hosszú ideig élt ugyan, de gondolkozás nélkül, anélkül, hogy észrevette
volna mit tartalmaznak ideái».
– De a kollektivizmus agyrém, utópia, lehetetlen. – Tényleg lehetetlen
azon értelemben, hogy azon országban, amely elfogadná: a cselekvőség
lendítő ereje kimerítettnék. Senki sem tenne kisérletet helyzetének
javítására, ami nem is volna soha megjavítható. Az ország egyike lenne
azon «holt vizeknek», amelyről egy mai miniszter beszélt. Mindenki
hivatalnok lévén, mindenki megvalósítaná a Goncourt testvérek{93} által
ekként meghatározott eszményét a hivatalnoknak: «az a jó hivatalnok, aki
a lustaságot a pontossággal egyesíti», ez végleges meghatározás. És az
ekként rendezett országot egy többé-kevésbbé törekvő szomszéd nép tíz év
múlva meghódítaná.
Ez bizonyos; de mit bizonyít ez? azt, hogy a kollektivizmus csak akkor
volna lehetséges, ha minden országban egyszerre megvalósítanák. Háthogy
egyszerre megvalósítható legyen minden országban, ahhoz nem szükséges
más, minthogy ne legyenek többé különálló országok, vagyis hogy ne
legyen haza. Bizonyára nem szabad a kollektivizmust megvalósítani a haza
eltörlése előtt, mert ha úgy valósítanók meg, nem szolgálna másra, mint
más országok felsőbbségének a megalapítására, azon országoknak, amelyek
nem fogadták el azt; ekként a kérdéseket sorrendbe foglalva: először el
kell törölni a hazát, hogy ily módon megvalósítható legyen a
kollektivizmus.
_Ugyis_, ha a nemzetek _szabadon a természet ellenére_ szervezkednek, ha
ösztönszerűleg hierarchikus, vagyis arisztokratikus módon szervezkednek,
ha főnökeik és alárendeltjeik, ha hatalmasaik és alsóbbrendűik vannak,
ez azért van így, mert ennek így kell lenni a csatatéren és mert
mindenik nemzet érzi, hogy csatatér. Ha mindenik nemzet érzi, hogy
csatatér, ez egész egyszerűen azért van így, mert más ilyen nemzetek is
vannak és mert mindenik érzi és tudja, hogy itt más nemzetek is vannak.
Ha többé más ilyen nemzetek nem volnának és a nemzet többé nem a
természet ellen, hanem szabadon, vagyis egyenlőség szerint
szervezkednék, a természet talán nem lenne az egyenlőség híve, de az
egyenlőség felé hajolna azon értelemben, hogy sokkal több, határtalanul
több egyenlőt kreál, mint felsőbbrendűt.
Ekként az egyenlőség az örökösödés eltörlését és a javak egyenlőségét
követeli, a javak egyenlősége a kollektivizmust teszi szükségessé, a
kollektivizmus pedig a haza eltörlését követeli. Az egyenlőség hívei, –
tehát kollektivisták, következésképen hazaellenesek vagyunk.
Így okoskodik nézetem szerint meg nem támadható teljes
következetességgel a néptanítók legnagyobb része, olyan
következetességgel, amely nem számol a tényekkel, csak saját elvével és
egyedül avval számol. Ekként fognak okoskodni holnap is, ha
okoskodásukat folytatják, amint valószínű is hogy folytatni fogják, igen
jó vitázók levén.
Hogy _visszatérjünk_ arra és ismételjük, hogy ha a nemzeti souverainitás
és egyenlőség következetesen és parancsolólag ezen végeredményekhez
vezetnek, ez talán azért van így, mert a nemzeti souverainitás és
egyenlőség téves ideák és mert ez bizonyítja, hogy tényleg téves ideák
azok; nem igen valószínű, hogy ilyen folyamatuk lesz, minthogy a
népsouverainitás és egyenlőség azzal egyidejűleg, hogy általános ideák,
egyszersmind erzelmek is.
Ideákká változott érzelmek ezek, mint kétségtelenül minden általános
idea és ezek igen erős erzelmek. A népfenség igazság annak számára, aki
hisz benne: minthogy annak igaznak kell lennie, mert előtte az éppen
olyan felséges, mint Cæsar teljes pompájában a régi római előtt és XIV.
Lajos teljes pompájában a XVII. század embere előtt.
Az egyenlőség igazság, valóság annak számára, aki hisz benne, mert annak
igaznak kell lennie, mert az az igazság, mert becstelenség volna, ha az
igazság nem lenne valóság. A demokrata előtt a világ – mióta áll –
többé-kevésbbé a népsouverainitás és egyenlőség felé halad, ez
tartalmazván amazt és amaz ennek megalapítására lévén rendelve és annak
megalapítására lévén hivatva és egyik úgy, mint a másik maga a
civilizáció és az az állapot, amelyben az egyik vagy a másik nincs
elérve, vagy vissza van szorítva: a barbárság.
Ezek tehát dogmák. A dogma hatalmas érzelem, ha megtalálta formuláját.
Mindaz, amit ezen két dogmából az ember következetesen levezethet:
valóság, mert ez jog és ezt terjeszteni kötelesség.