olyan népnél, amely természeténél fogva barátja a jó modornak – a
bárdolatlanság azon dühe, ami annyira jellemző volt. Ez a
felsőbbrendűség tagadása volt, bármily alakban mutatkozott is az,
valamint tagadása, az emberi természet kitünő voltának bármily formában
és bárkinél mutatkozzék is az. A durváság demokratikus jellemvonás.
X. HIVATÁSSZERŰ SZOKÁSOK.
A hivatottság megvetése elég messzire terjed még a hivatáskörökbe, a
hivatásszerű szokásokba is. Ösmerjük a törvényszék elnökének egy
ügyvédhez intézett talán legendaszerű mondását, aki lelkiismeretesen
tárgyalta a «jogkérdést»: «Ügyvéd úr! mi nem jogfejtegetés végett
vagyunk itt, de az ügyek tárgyalása végett.» Nem volt ebben semmiféle
rossz tréfa. «A törvényszéki palotában az ügyeket többé nem a jog
szempontjából vizsgáljuk, önmagukban vizsgáljuk azokat és a méltányosság
s józan ész szerint ítélkezünk; a törvény szövegének tanulmányozását és
magyarázatát pedig a tanároknak hagyjuk. Ne legyen ön tanár a
törvényszék sorompóinál.» Ezen elmélet – amely még enyhítve is, miként
épen enyhítettem – megbotránkoztatta volna a régi bíróságokat, felette
napirenden van a törvényszéki palotában. Ez az, amit demokratikus
elkábításnak lehet neveznünk.
A régi kasztszellem némely maradványai mellett, melyeket még megőrzött a
modern bíróság, nem tartja magát kötve sem a törvény szövege, sem a
jogtudomány, ezen írott hagyomány által; midőn pedig nem tisztán a
kormánynak engedelmeskedő hivatalnok, amit különben kötelességének
tekint, akkor demokrata bíróság, vagyis athéni heliasta, aki saját
lelkiismerete szerint ítél s nem tekinti magát egy tudós testület
tagjainak és mégis alkalmazza saját testületének döntvényeit, de oly
módon, mintha úgy maga, mint más is az igazság letéteményese volna.
Egy valóban rendkívüli, de ezen új gondolkozásmódra nézve jellemző példa
volt azon bíró, aki formailag magának tulajdonította a jogot, hogy ne a
törvény szerint ítélkezzék, hanem hogy maga hozza azt és aki
indokolásaiban majd azon általános eszmékre hivatkozott, amelyeknek
előnyt adott, mindazon általános eszmék között, amelyek közkeletűek
voltak, majd azon tantételekre, amelyek szerinte majd _későbben_
foglalnak helyet a törvényben. A jövő törvénykönyve szerint ítélkezett.
Nem az a fontos, hogy ilyen különös bíró létezett-e, nem ez a symptomája
ezen bármily néven nevezendő állapotnak, hanem az, hogy sokan komolyan
vették, még a félig felvilágosodottak is s az, hogy népszerű lett és az,
hogy a közvéleménynek egy tekintélyes része «jó bírónak» jelentette ki;
ez jellemzi ezen állapotot legjobban.
Van ebből a fajtából még egy másik is, egy sokkal gyakoribb. A
hivatástalanságnak talán egyik legrosszabb fajtája az, midőn valaki
hivatott, de nem hiszi magát hivatottnak. Ez a bűnvádi eljárás körében
legalább is a bíróságok legnagyobb részének szellemi állapota.
Ezen pontra vonatkozólag egy vidéki bíróságról ezen cím alatt Le pli
professionnel (1909.) Lestranger Marcel{83} által írt igen különös
röpiratot kell elolvasnunk. Nagyon jellemző ez. Igen tisztán látjuk
ebből, hogy a mai bíróság úgy az ítélőbíróság (magistrature assise),
valamint a vádhatóság (magistrature debout) először is többé nem bizik
önmagában, azután pedig fél a közvéleménytől (hirlapok, kávéházak,
szabadkőműves-páholyok, politikai körök), azután meg tudja vagy tudni
véli, hogy előmenetele nem, mint hajdanában szigorúságától, de
engedékenységétől függ.
Szemben az ellene mindig egyesült erőkkel, a _majdnem_ mindig a vádlott
iránt kedvezően hangolt közönséggel, a helyi és a fővárosi sajtóval, a
törvényszéki orvosokkal, akik majdnem állandóan arra hajolnak, hogy
minden vádlott «felelőtlenségét» állapítsák meg, irtózván a bírói
tévedéstől, amióta a bírói tévedés egy általánosan elterjedt
érzékcsalódás folyománya és amióta minden marasztaló ítéletet a
közvélemény jelentékeny töredéke bírói tévedésnek tekint: a vádhatóság
nem mer többé szigorúan eljárni az ítélőbíróság pedig nem meri
kitartással vezetni a tárgyalást.
Vannak kivételek, de ezek a kivételek az általuk felkeltett csudálkozás
és az általuk felidézett visszahatás által eléggé s talán mindennél
jobban megmutatják, hogy mennyire rendellenesek s az új szabályoktól és
az új szokásoktól eltérők.
A leggyakrabban félénken, fenntartásokkal, büntetésleszállításokkal, a
kibúvó ajtók nyitvahagyásával, visszafojtott hanggal, hivatkozva az
engedékenységre, vagy a félbeismerés bizonytalanságára jár el a
vádhatóság. Il demande sa tête et craint de l’obtenir. (Fejét kéri és
fél, hogy megkapja azt).
Alapjában véve, amit az ítélőbírósággal együtt mindenekelőtt óhajt az,
hogy az ügy felmentéssel intéztessék el, minthogy a felmentéssel
elintézett ügy eltemetett ügy. Nem tér vissza többé, nem támad fel, nem
beszélnek róla többé. Nem olyan ügy, amelyet valaki mindig rosszul
elítéltnek talál, s amely valaki által mindig feltámasztva, majd
elkeseredettségből, majd politikai szenvedélyből, majd egyszerű
kedvtelésből, mint a rém megszállva tartja tíz-tizenöt éven át a
bíróságot, mely abban ítéletet hozott.
Lestranger erre vonatkozólag jellemző történetet beszél el, amely,
mindazon tudósítások után, amelyeket a vidékről nyertem és mindazon
eszmecserék után, melyeket emlékezetemben tartok, maga az igazság és
ezer hasonló esetnek hűséges képe.
Egy tizenkilenc éves orvvadász erőszakot tett az erdőben egy
parasztasszonyon, egy családanyán, majd megfojtotta azt. Ez esetben nem
kellett félni sem a bírói tévedéstől, sem a bírói tévedések
megrohanására mindig kész vádaktól. A vádlott nem támasztott semmiféle
nehézséget a beismerésre nézve. Nagy állapot. Franciaországban minden
elmarasztaló ítélet, amely nem alapul a vádlott beismerésén bírói
tévedés; de a vádlott beismerése mellett a bírói tévedés vádja nem
foroghat fenn, bár előfordulhatott még az is, minthogy hamis beismerések
is történtek; itt azonban nem fordult elő. Az ügy tehát egészen
tisztának látszott.
Mégis féltek a bírák halálos ítéletet hozni. A bűntény gyűlöletes volt
mindenekfelett a falusi esküdtek előtt, akiknek feleségei és lányai igen
gyakran kénytelenek kimenni a faluból. Sőt mi több, itt van egy
tűrhetetlen ember, az áldozat özvegy férje, ki szomjazott a bosszúra,
dicsbeszédet mondott felesége felett, aki elhozta az áldozat síró-rívó
fiát, amíg ő tanuskodott. Elnök és közvádló mélyen meg voltak zavarva.
«Mindent megtettem, amit tehettem, mondta az elnök a közvádlónak.
Hivatkoztam életkorára. Ismételtem a tizenkilenc évet. Mindent
megtettem, amit tehettem.»
– «Mindent megtettem, amit tehettem, szólt a közvádló az elnökhöz. Egy
szót sem szóltam a büntetésről. Csupán vádoltam. Nem tarthattam
védbeszédet mellette. Megtettem mindazt, amit megtehettem.»
A törvényszéki ülés végén a csendőrség kapitánya egy kevés vigasztalást
nyujtott ezen uraknak. «Nincs húsz éves. Jó magatartást tanusított a
törvényszéki ülés alatt. Rokonszenves ember. Lehetetlen, hogy a
halálbüntetést végrehajtsák rajta. Egy halálos büntetés végrehajtása itt
egy ilyen békés városban! Nem fogják halálra ítélni őt.»
Nem is tették meg. Az esküdszék enyhítő körülményeket talált. A bíróság
visszanyerte nyugalmát.
A számadatok támaszul szolgálnak Lestranger állításaihoz. A könyörület
felköltésére alkalmas bűntényeket: a gyermekgyilkosságokat,
magzatelhajtásokat mindig kevésbé üldözik; azok pedig, amelyeket
üldöznek, bármily nyilvánvalóak legyenek is, igen gyakran büntetlenek
maradnak: legalább is száz közül huszonhat felmentés tizenkét esztendő
alatt. A mai bíróságok olyanok, mint assisi szent Ferenc-rendje.[4]
Mindent összefoglalva: a bíróság vagy nem törődik hivatásával, vagy
pedig a nyugalomra irányuló hajlandósága miatt méltányosságot gyakorol.
Több gondot fordít saját nyugalmára, mint a közbiztonságra. A bíróság
nemsokára nem lesz egyéb, mint egy nagy épületnek hatalmas, de kevésbé
félelmetes homlokzata.
Már az is eléggé súlyos jelensége azon bizalomnak, melyet a tömeg az
igazságszolgáltatás üdvös szigorúságába helyez, hogy a tetten ért bűnöst
gyakran meglinchelik, vagy félig meglinchelik. Ez azért van, mert
tudják, hogyha nincs azonnal megbüntetve, nagy eséllyel bír arra, hogy
sohase legyen büntetve.
– Ámde ugyanez a tömeg, mint esküdtszék gyakran, majdnem mindig, igen
engedékeny.»
– Igen, mert a bűntény elkövetése és az ítélőbíróság ülése között hat hó
múlik el és ami a tömeget a bűntény pillanatában felindítja az az
áldozat szerencsétlensége, a bíróság ítélkezése pillanatában pedig a
vádlott szerencsétlensége. De az bizonyos, hogy a linchelés szokása
valósággal megvádolja úgy a bíróságnak, mint az esküdtszéknek a
felmentésekkel űzött visszaéléseit.
Maga a papság is, amely különben sokkal jobban ragaszkodik
hagyományaihoz, mint az állam bármely más osztálya: demokratizálódik,
oly értelemben, hogy a hitágazat és a mystériumok tanára nem tanít többé
egyebet a morálnál. Ezáltal közeledni akar az alsóbbrendűekhez és
közeledvén hozzájok, ily módon akar hatni rájuk.
Bizonyára van némi igaza. Csakhogy elhanyagolván a dogmák és a
mystériumok magyarázását, megszünik tudós testület lenni és a tudós
testület címét használni, másrészről pedig alkalmazkodik az első,
bárhonnan jött filozófushoz, aki erkölcstant tanít, példákkal magyarázza
azt, sőt még szent példákkal is illusztrálja éppen oly jól miként azt a
lelkész képes tenni; ez arra indítja a népet, hogy ezt mondja: «mi
szükségem van a papokra, minthogy elegendők nekem az erkölcstan
tanárai?»
Ez az amerikázás nem nagyon veszélyes, sőt nem is rossz Amerikában, ahol
igen kevés világi erkölcstan-tanár van, de igen nagy veszedelem
Franciaországban, Itáliában, Belgiumban, ahol a világi
erkölcstan-tanárokban nincs hiány.
Egyébiránt az összes foglalkozások körében a legnagyobb hiba az, hogy
azt hiszik, miszerint az élelmesség és ügyesség összehasonlíthatatlanul
értékesebbek az ismeretnél s hogy a dolog kivitelére való képesség
végtelenül többet ér, mint a megértés. Akik gyakorolják a foglalkozást,
hisznek ebben, azok pedig, akik hivatkoznak ezen foglalkozásra,
nincsenek elrémítve azáltal, hogy akik betöltik azon hivatalt, hisznek
benne. És ekként valósul meg épen azon reális egyenlőség, amely felé a
demokrácia ösztönszerűleg törekszik. Nem tartja tiszteletben többé a
hivatottságot; de nem is lesz kénytelen hosszú ideig tiszteletben
tartani, mert a hivatottság épen eltűnőfélben van és nem fog várni, hogy
teljesen eltűnjék, amikor aztán nem lesz többé semmi különbség a peres
fél és a bíró, a hívő és papja, a beteg és orvos között. A hivatottság
megvetése lerontja apródonkint a hivatottságot és a hivatottság
megtagadva önmagát, elmenekül az ellene támasztott megvetés elől. És
ebben meg fognak az emberek nyugodni.
XI. MEGKÍSÉRLETT GYÓGYSZEREK.
Igen lelkiismeretesen keresték még maguk a demokraták is a demokrácia,
ezen alkotmányos betegségének gyógyszereit. Mindenekelőtt egy viszonylag
arisztokratikus testületet tartottak meg – amint hitték – a hivatottság
menedékhelyéül. Megtartották a senátust, melyet az általános szavazat –
de csupán másodfokúlag – rendelt ki. Egyébiránt megtartották a
parlamentet (senátus és képviselőkamara), amely ingadozó és állandóan
megújítható arisztokrácia, de amely mégis egy fajtája az
arisztokráciának, minthogy megakadályozza a nép által a nép egyenes és
közvetlen kormányzását.
Ezen gyógyszerek bizonyára nem megvetendők, ámde belátták, hogy gyöngék
azon okból, mert a demokrácia – hogy úgy mondjuk – kijátsza azokat. Azon
törekvése által, hogy a hivatottságot kevés kivétellel távoltartja,
olyan testületet alkot a képviselő-kamarából, amely annyira hasonlít
hozzá, úgy az ismeretek felületes jellege, valamint a szenvedélyek
hevessége által, hogy a dolgok akként állanak, mintha a tömeg egyenesen
és közvetlenül kormányozna s ez – amint hiszem – épen annyit érne,
mintha plebiscitumok által kormányozna.
Ami a senátust illeti, némileg ezzel is az történik, vagyis inkább
ugyanaz történik vele, de kerülő úton megvalósítva. A senátust az
általános szavazat delegátusai választják, ámde ezen delegátusokat nem a
tömeges általános szavazattal választják, úgy t. i., hogy például minden
departement négy vagy ötszáz delegátust választana, hanem a községek
községi tanácsosai választják őket. Tehát ezen községi tanácsosok
kiváltképen a falusi községek tanácsosai, akik hasonlíthatatlanul a
legtöbb választást hatalmukban tartják, minden indokból, ha nem is
teljesen, de legalább is nagyon érezhetőleg a préfetektől függnek. Ebből
következik, hogy a senátust egy kissé a préfetek választják, vagyis maga
a kormány, miként az első és második császárság alatt, – és ezt akarta
az alkotmány szerzője, aki mindent a kormánytól várt és aki azt
óhajtotta, hogy a központi hatalom ránehezkedjék a senátorok
választására és ezt a maga pártja számára tette, amely azonban egy másik
pártnak használt, _vos non vobis_.
Nagyon jól tudják Franciaországban, hogy egy ellenzéki képviselő, aki
biztos a kerületéről, és akit ott örökösön megválasztanának, ha
személyes érdekekből senatorrá akar lenni, legalább is arra van
kötelezve, hogy félig-meddig kellemes legyen a kormány előtt, megalázza
magát, szolgálatkész és kedveskedő legyen, nehogy új törekvése rosszul
sikerüljön. Ennélfogva lehetetlen, hogy a senátusban igen erős és élénk
ellenzék legyen.
Hasonló ez egy olyanféle senátushoz, amelyet általános szavazattal
választanak meg.
Általános szavazattal választják a képviselőkamarát, a képviselőkamara
kirendeli a kormányt, a kormány pedig többé-kevésbé a senátorokat. Tehát
a senátus rendkívül gyönge demokráciaellenes gyógyszer és ha azt
akarták, hogy ez legyen a demokrácia korrektivuma, nem jutottak nagyon
messzire az eredmények terén.
Ha olyan kamarát akartak volna, amely lehetőleg hivatott és a központi
hatalomtól s viszonylag az általános szavazattól is független, egy a
nemzet alkotmányozó nagy testülete által választott olyan kamarát
kellett volna alkotni és nézetem szerint hasonlóképen általános
szavazattal megválasztani, de a következő módon eljárva: _az egész
nemzet_ – felosztva csupán a kényelem szempontjából öt vagy hat nagy
kerületre – választ öt vagy hatezer delegátust, akik háromszáz senátort
választanak. Ily módon nem lenne sem kormányi befolyás, sem a tömeg
által való mesterkedés határozottan az ő képére alkotott képviselet
iránt, hanem igazán kiválasztottak lennének, megtelve – hogy úgy mondjuk
– annyi hivatottsággal, amennyi az országban van.
Ez majdnem az ellenkezője annak, amint cselekesznek. A francia senátus
rendkívül gyönge demokráciaellenes gyógyszer.
A falusi demokráciát képviseli, a demokratikus kormány által kissé
parancsolólag vezetve és irányítva.
Egy másik gyógyszer – amelyet éppen oly lelkiismeretesen kutattak fel,
mint az előbbit: a hivatalnokok tehetsége biztosítékainak a vizsgálatok
és versenyvizsgálatok rendszere által való felderítése, kinyomozása – és
ezen vizsgálatok és versenyvizsgálatok által való megállapítása volt. Az
igen aprólékos és komplikált vizsgálatok, vagy versenyvizsgálatok minden
életpálya kezdetével, a jelölt képességét minden szempontból bebizonyító
természetüknél fogva, lehetővé teszik ilymódon, hogy a hivatali állások
csupán érdem alapján, minden kegy kizárásával töltessenek be.
– Ezt hívjátok antidemokratikus gyógyszernek! Demokratikus ez a szó
kitünő értelmében!
– Bocsánat! Antidemokratikus lenne, ha monarchiában volnánk;
antiarisztokratikus, ha arisztokratikus uralom alatt volnánk, de
antidemokratikus, mert demokráciában élünk. A hivatali állások betöltése
pályázat mellett, a cooptatio egyik faja. Midőn a bíróságoknak a
bíróságok által való kirendelését indítványoztam, úgy hogy az összes
bíróságok a semmitőszéket, a semmitőszék pedig az összes bíróságokat
rendelje ki, bizonyára paradoxon-nal vádoltak meg, miként ez mindig
történik, valahányszor mást indítványozunk, mint ami gyakorlatban van,
jóllehet nem tettem egyebet, mint alkalmaztam bizonyos kiterjesztéssel a
bíróságra azt, ami a hivatalnokokra alkalmazásban van. Bizonyos
mértékben és eléggé tágas mértékben a hivatalnokok cooptatió által
önmaguk sorozzák be magukat.
Nem nevezik ki egymást a hivatalnokok, – nem, de kizárják a
hivatalnok-jelölteket, akiket hivatalnokul nem akarnak. A vizsgálatok a
kontárok ostracismusa. Nem lépnek be a hivatalnokok testületébe csak
azok, akiket a kormány nevezett ki, de a kormány csak azokat nevezheti
ki, akiket mi hivatalnokok fogunk előzőleg kijelölni, hogy ezekké
lehessenek. Ez erősen cooptatio.
Az a jury, amely a saint-cyr-i iskolába jelöltet vesz fel: katonatisztet
nevez ki. Az a jury, amely jelöltet vesz fel a műegyetemre:
hivatalnokot, vagy mérnököt nevez ki. És az a jury, amely visszautasít
egy jelöltet a saint-cyri iskolából, vagy a műegyetemről, jogtalan
támadást intéz a nemzeti souverainitás ellen, mert megtiltja a nemzeti
souverainétás-nak, hogy ezen fiatal embert katonatisztté, vagy mérnökké
tegye. Ime a cooptatio egy faja, ime a hivatottság biztosítékának egy
neme, ime a kontárság és azon kedvezés ellen emelt gát, melynek a
kontárság képezheti tárgyát.
Nincs semmi szükségem annak kijelentésére, hogy ez a cooptatio eléggé
korlátolt. Az életpálya előcsarnokára szorítkozik. A hivatalnokok
jury-ja által már egyszer hivatalnokká avatott jelölt, az előmenetel,
előléptetés és a hivatalból való eltávolításra nézve – némely eset
kivételével – egyedül a központi hatalomnak van alárendelve. A
hivatalnokok cooptatiója szorosan kizáró cooptatio. A korlátozás
megtörténte után a kinn nem rekedt a kormány, vagyis a demokrácia,
vagyis a politika zsákmányává lesz és létrejöhetnek és létrejönnek mind
azok a visszaélések, amelyeket fentebb megjelöltünk. Azonban rá kellett
mutatni, hogy legalább van valami dolog, amit kitaláltak és fenntartanak
a kontárság mindenhatósága ellen is, amely nem engedi meg neki, hogy
korlátlanul souverain legyen.
Csakhogy ez a megelőző rendszer eléggé rosszul van szervezve s nem
hagyhatjuk jóvá, csak akkor, «ha más oldalról néznénk», miként
Boileau{84} mondja.
A vizsgálatok Franciaországban mindenben észellenesen vannak berendezve,
– akarom mondani a tudás és hivatottság összezavarására vannak alapítva.
Nagyon lelkiismeretesen keresik a hivatottságot és a tudásban vélik ezt
megtalálni, ami tévedés. A vizsgálat azt követeli a jelölttől, hogy
tudjon, a versenyvizsgálat pedig, hogy többet tudjon, mint mások; és
_majdnem_ ez minden, amit a vizsgálatok és versenyvizsgálatok
követelnek. Innen ered civilisatiónk legfájdalmasabb sebeinek egyike: a
vizsgálatokra való előkészülés.
A vizsgálatokra való előkészülés a tudás falánk elnyelése, összehalmozás
és hízlalás, amely eleinte teljesen passivvá teszi, a talán igen
tehetséges embert abban a korban, amely a szellemi tevékenység
legélénkebb időszaka, aki később a túlterhelés hatása folytán
megcsömöröl minden szellemi munkától és egész életére tehetetlenné teszi
az ifjúságának öt, nyolc, vagy tíz évén át ily módon kezelt patienst.
Meg vagyok arról győződve, – ha megengedik nekem, hogy önmagamról
beszéljek s egy általam igen jól ismert példára támaszkodhassam, –
hogyha huszonöt éves koromtól kezdve hatvanhárom évemig egy keveset
dolgoztam, ez azért volt – s ezzel hizelgek magamnak, – mert a
vizsgálatokon és versenyvizsgálatokon csak fél eredményt értem el.
Mindig tudvágyó lévén, sok dolog iránt érdeklődtem a «tanrend anyaga»
iránt, de más anyagok iránt is és a tanrend elhanyagolódott. Vizsgálatra
bocsátottak. Igen gyakran visszavetettek; végre elértem a huszonhatodik
életévet, de túl nem erőltetve, le nem verve és egyáltalában meg nem
csömörölve a szellemi munkától. Elismerem, hogy bajtársaim némelyike, –
akiknek sohasem hiányzott egy vizsgájuk sem és akik mindazokat fényesen
tették le – éppen úgy dolgoztak, mint én a hatvanadik életévig, de
rendkívül kevés van ilyen.
Furcsa dolog, hogy ezen vizsgálati rendszernek kétségtelenül nem ugyan
szomorú, de láthatólag eléggé nagy következményei nem okozzák annak
elhagyását, ami egyébiránt túlhajtás lenne, de azt okozzák, hogy még
megnehezítik és komplikálják azt. A jogi-vizsgálatok, a jogi,
magántanári, kórházi-segédorvosi versenyvizsgálatok sokkal
«nyomasztóbbak», mint valaha, sokkal nagyobb anyagi áldozatot kivánnak,
sokkal nagyobb szellemi érték követelése és bebizonyítása nélkül.
Valóban erre a kijelentésre jutok itt: a vizsgálatok többé nem egyebek,
mint az egészség próbái; de jól próbára teszik az egészséget, legalább
is annyira, hogy lerontják azt.
Egy példa amit jól ismerek. Ahhoz, hogy valaki kiváló, előkelő
középiskolai tanár legyen, szükséges, hogy baccalaureatussal,
licentiatussal bírjon, magántanár és doktor legyen. Ez már számításba
jövő dolog. Ez _tíz_ vizsgálatot, vagy versenyvizsgát jelent: kettő az
elsőrendű baccalaureatusra, kettő a másodrendűre, kettő a licentiatusra,
kettő az aggregatióra,{85} kettő a doktorátusra esik. De ez sem látszott
elégségesnek. Megjegyezték, hogy a másodrendű baccalaureatus és a
licentiatus között rendszerint két esztendő, a licentiatus és az
aggregatio közt rendszerint két esztendő, az aggregatio és a doktorátus
közt rendszerint három vagy négy esztendő van. Látjátok a veszélyt! A
licentiatus és az aggregatio közt – anélkül, hogy e pillanatban tovább
mennénk – a jövendő professor két esztendővel rendelkezik a maga
számára. Vagyis, hogy ezen két esztendőből az első alatt önállóan
dolgozik. Szabadon dolgozik, úgy fejlődik, amint azt megérti,
vizsgálatra való előkészülés nélkül, anélkül, hogy a 12-ik hónap végével
bekövetkező vizsgára gondolna, anélkül, hogy megállapított programmnak
vetné magát alá! Ez borzasztó. Ez megrázó, hogy a fiatal ember vagy
pihen és egy kissé kifujja magát, vagy kifejlődik egyéni képességeinek
megfelelőleg vagy egyéni ízlése szerint. A jelölt személyisége egy
alkalommal egy pillanattal rendelkezik, amelyet meghagytak neki, hogy
kibontakozzék. Ezt meg kellett akadályozni.
A licentiatus és az aggregatio közt egy közbeeső vizsgálatot kreáltak,
kétségtelenül olyan vizsgálatot, amely maga a jelölt által választott
munkát foglal magában, ezt el kell ismerni, de olyan vizsgálatot,
amelynek tárgyát a tanároknak jóvá kellett hagyni; olyan vizsgálatot,
amely olyan munkát tartalmaz, amelyre nézve a jelölt a tanárokkal
tanácskozni tartozik; egy olyan vizsgálatot, amely olyan munkát
tartalmaz, amelyre nézve a tanárok többé-kevésbé vele együtt dolgozni
tartoztak, végeredményben amelynek, ha nem is célja, de eredménye az,
hogy megakadályozza az egész elvesztegetett év alatt a tanítvány
érvényesülését, hogy magába mélyedjen, megtalálja és termékenyítse
önmagát.