magánerkölcsökre, a szó tulajdonképeni értelmében vett erkölcsökre és
hogy a családba és «külvilágba» a polgároknak egymásközötti mindennapi
viszonyaiba belopódzkodik apródonként az erkölcsöknek azon ellazulása,
amelyet Platon szellemesen «az egyenlő és a nem egyenlő dolgok között
való egyenlőségnek» nevez. Amit a demokratikus állam kezdetben a
családba bevisz, vagy amit kegyel, az a két nem közt való egyenlőség,
következésképen a feleség tiszteletlensége a férjjel szemben. Jegyezzük
meg, hogy alapjában véve ezen gondolat nagyon igazságos, azonban a
hivatottság kérdésével kapcsolatosan már nem. Az asszony tökéletesen
egyenlő a férfival az észbeli tehetségek tekintetében a civilizáció
állapotában, ahol egyedül az észbeli tehetségek számítanak, az asszony
tökéletesen egyenlő a férfival. A társadalmi életben ugyanazon
hivatalokhoz kell hozzábocsátani őt mint a férfit, a tudás és tanultság
ugyanazon feltételei mellett; ámde világos, hogy a családban, valamint
minden vállalatban szükséges: 1. a munkamegosztás a hivatottság szerint,
2. egy hivatásos fő elismerése. Ez azon törvény, amelyet a demokratikus
uralomban a feleségek állandóan félreismernek. Nem engedik meg a
munkának külső- és házimunkára való megosztását és beavatkozást
követelnek maguknak a külsőmunkába, a férj foglalkozásába, amelyet talán
igen jól végeznének el, ha az ő feladatuk volna és ha nem volna nekik
más tennivalójuk, mint ez, amelyet elrontanak és tönkretesznek abban a
hitben, hogy itt oly dologba ártják magukat, amely nem hivatásuk, holott
más dolognak a helyes ellátása a feladatuk. Nem tűrik meg, hogy a férj
vezesse a vállalatot s nem csupán társak, de főnökök akarnak lenni. Ez a
megegyezésszerű vagy a kötelemszerű hivatottság megvetése. A feleség
kétségtelenül épp oly jó pénzbeszedő volna, mint férje; de attól a
pillanattól kezdve, midőn kettős terhet vesz magára, úgymint a
pénzbeszedést és a házvezetést, hogy az, aki a házat vezeti foglalkozzék
a pénzbeszedéssel is, ez éppen olyan rossz volna, mintha az, aki
pénzbeszedéssel van megterhelve, a konyhával és az élelmiszerek
bevásárlásával foglalkoznék; itt a megegyezésszerű és a kötelemszerű
hivatottságot kell tiszteletben tartani, amely a szokás és gyakorlat
által igen gyakran egészen valóságos és realis hivatottsággá válik,
amelyet akadályoz, alterál és megbont az idegen beavatkozás.
Az asszonyok különösen a kötelemszerű hivatottságnak nem is álcázott
megvetése, – majd meg a családfő szerepének megszerzése és félreismerése
által napról-napra, pillanatról-pillanatra rászoktatják a gyermekeket
atyjuk megvetésére. A gyermekek a demokráciában mintegy atyjuk és anyjuk
megvetésére vannak nevelve. Valóban erre nincs más kifejezés, bármily
ártatlanok és jók legyenek is szándékaik. Vegyük csak számba: a
demokrácia mindenekelőtt tagadja ezen főhivatottságot, az elhunytak
képességét az élők vezetésére és irányítására; lényeges és alapvető
elveinek egyike, hogy az élő nemzedék ne legyen megkötve a megelőző
nemzedékek által. Milyen következtetést vonjanak le a gyermekek akár
ezen alapelvből, akár ezen alapelvnek összes alkalmazásaiból, amelyet
maguk körül látnak, ha nem azt, hogy semmiben sincsenek lekötve az őket
megelőzött nemzedéknek, vagyis atyjuknak és anyjuknak?
A gyermekek természetesen már így is sok, vagy elég hajlandósággal
bírnak arra, hogy szülőiket kevés becsülésben tartsák. Büszkék fizikai
felsőségükre és arra, hogy ők emelkednek, míg szülőik hanyatlanak,
áthatva a modern emberiség azon általános előítéletétől, _hogy mindig
előhaladás van_ és következésképen, hogy ami tegnapról van,
végeredményben mindig alsóbbrendű annál, ami máról van; ezenkívül –
amint mindig hittem – valamely nemezis által sarkalva, amely arról van
meggyőződve, hogy az emberi tudás és hatalom nagyon gyorsan haladna
előre, ha a gyermekek éppen ott vennék fel a láncszemet, hol atyáik
elejtették és nem azon kezdenék, hogy eltöröljenek mindent, amit atyáik
csináltak, hogy azután mindent újra kezdjenek: az oka annak, hogy az
épület mindig az alapozásnál marad; a gyermekek mindezen okokból
természetes hajlandósággal bírnak arra, hogy szüleikkel mint
Cassandrákkal{74} bánjanak el. A demokrácia tehát még hozzáteszi ezen
tanítást is, hogy a nemzedékek függetlenek egymástól és hogy az
elhunytaknak nincs semmi tanítani valójuk az élőknek.
Azután meg mivel a demokrácia először is ezen eszmén nyugszik, majd
pedig azon eszmén, hogy az állam mindennek ura, elvonja a gyermeket a
családtól annyira, amennyire csak lehet. «A demokrácia
gyermektolvaj-kötéltáncos», – mondja Sokrates humorisztikus dialogjai
valamelyikében. – «Elvonja a gyermeket családjától, játéka közben
elvezeti messzire és nem engedi meg neki többé családját viszontlátni,
különböző idegen nyelvekre tanítja, tagjait kificamítja és szétszedi,
kifesti, idegen jelmezbe öltözteti át, megismerteti az akrobataság
minden titkaival s képessé teszi megjelenni a közönség előtt, hogy
fordulatokkal mulattasson.»
Annyi bizonyos, hogy a demokrácia különösen arra törekszik, hogy a
gyermeket családjától elvonja, hogy neki kijelölt nevelést adjon és nem
olyat, aminőt szülei választanának s arra tanítja, hogy nem kell hitelt
adni a szülők oktatásának. Tagadja a szülők hivatottságát, helyettesíti
azt a magáéval s arról biztosít, hogy egyedül az övé jó.
Ez a demokratikus uralomban a szülők és gyermekek különválasztását
előidéző főokok egyike.
Azt mondhatják, hogy a demokráciának nem sikerül mindig azon törekvése,
hogy a gyermekeket atyjuktól elkülönítse, mert semmi sem akadályozza meg
a gyermeket abban, hogy ne viseltessék tanárai iránt ugyanazon
kicsinyléssel, amellyel szülei iránt különböző okokból viseltetik.
Mi sem igazabb, mert a demokrácia általános elvei nem kevésbbé fogják
okozni a tanulóknak a tanítók iránti lebecsülését, mint a gyermekeknek a
szülők lekicsinylését.
A tanítót éppen úgy tekinti a növendék, mint a multat, amely nem köti a
jelent, mint olyan multat, amely a haladás törvénye szerint sokkal
alsóbbrendű a létezőnél. Igaz, de a küzdelem az iskolában a szülők
ellen, akik otthon az iskola ellen küzdenek, a gyermeket olyan
személyiséggé formálja, aki ezen ellentétes befolyások között
egyáltalában nem is részesült nevelésben. Úgy lesz vele, mint azon
gyermek, aki saját családjában nyer tanítást egy mindenekfelett hivő
anya és egy atheista atya példájából. Nem nevelték; semminemű nevelésben
nem részesült. Az egyedüli nevelés – és hogy úgy mondjuk – a szülők
általános eszméinek átplántálása a fiakba, a családi nevelésben áll,
támogatva azon tanítómesterek által adott nevelés által, akiket a család
saját szellemének megfelelőleg választ ki. Határozottan ez az, amire a
demokrácia egyáltalában nem akarja elhatározni magát.
A demokratikus uralomban az öregeket még kevésbbé tisztelik és becsülik.
Még egy hivatottság, amelyet kifejezetten tagadnak és eltávolítanak.
Értekezést kellene írni, – amely eléggé különös volna – az öregek
nagyságáról és hanyatlásáról. Az öregeknek nincs mit dicsekedniök a
civilizációval. Az ősidőkben – miként mai napság a vad népeknél – az
öregek királyok. A gerontokrácia (öregek uralma) a legrégibb
kormányforma. Ez eléggé érthető, mert az ősidőkben az összes tudomány a
tapasztalat, tehát az öregek rendelkeznek ekként az állam összes
történeti, társadalmi és politikai tudományával. Részesülnek is igen
nagy becsületben és a legnagyobb tisztelettel, a legnagyobb figyelemmel
– majdnem babonával – hallgatják meg őket. Nietzsche{75} visszakívánja
ezen időket, midőn ezt mondja: «a nemesség jele, az arisztokrácia jele:
az öregek tisztelete.» És visszakívánja ezen nézetének alapját is midőn
hozzáteszi: «az öregek tiszteletben tartása: a hagyományok tiszteletben
tartása.» Azért fogadták el ösztönszerűleg az elhunytaknak az élők
fölötti kormányzatát; amit az öregekben megbecsültek az, hogy az öregek
csak félig haltak meg:
Le vieillard qui rémonte à la source première,
Entre aux jours éternels et sort des jours changeants;
Et l’on voit de la flamme aux yeux des jeunes gens
Mais aux yeux du vieillard on voit de la lumière.[3]
Az öreg később a királysággal, vagy az olygarchiával, vagy az
arisztokráciával megosztozott az állami ügyek kormányzatán és
megtartotta majdnem egészen a jogi ügyek intézését. Megbecsülték
erkölcsi és szakszerű hivatottságát. Erkölcsi hivatottsága ezen korszak
emberei előtt abban állott, hogy szenvedélyei kihaltak és ítélete
érdeknélkül való volt annyira, amennyire egy emberi ítélet lehetett. Még
önfejűsége sem volt rossz, sőt inkább jó, mint rossz. Mentes az
ingadozás, a szeszély, a kedélyizgalomtól és attól, hogy könnyen
engedelmeskedjék a befolyásoknak. Szakszerű hivatottsága is jelentős,
mert sokat látott, sokat megőrzött emlékezetében, sok összehasonlítást
tett és mintegy öntudatlanul az esetek élőtárháza lett. A történelem
pedig végeredményben kevés eltéréssel, mindig újra kezdi a dolgokat,
előtte tehát minden felmerült eset ismert és régi, amely nem ejti
csudálkozásba és amelyre mindig rendelkezik megoldással, mivel csupán
ezek enyhe módosításáról és alkalmazásáról van szó.
De ez az igen régi időkben volt így.
Ami az öreg tekintélyét apródonkint aláásta, az a könyv. A könyv a
megszerzett tudományt, a jogot, a jogtudományt kétségtelenül jobban
magában foglalja, mint az öregek. A fiatal emberek egy szép napon ezt
mondták: mivel könyveink vannak, nincs többé szükségünk az öregekre.
Ez tévedés volt; a könyvből szerzett tudomány sohasem egyéb, mint az
élőtudomány segédeszköze, azon tudomány, amely teljesen össze van
vegyítve és kombinálva az élő gondolkozással, amely azt hajlékonnyá
teszi és újra átgondolva igazolja. A könyv béna tudós; a tudós pedig
könyv, aki folytatja a gondolkozást és gondolatainak leírását.
De ezen gondolatok nem voltak egyáltalán kényszerítő erejűek, a könyv
pedig rosszul bánt az öreggel, aki nem volt többé a nemzet könyvtára.
Még később különböző okokból a tiszteletben tartott öreg nevetségessé
vált. Készségesen megengedjük, hogy rászolgált erre: mert önfejű,
maniakus, fecsegő, mesélő, unalmas, veszekedő és kellemetlen
megjelenésű. A vígjátékírók ellesték és magukhoz kaparították nagyon is
realis hibáikat, a legérzékenyebb ütéseket mérték rájuk. Minthogy a
közönség többsége fiatal emberekből áll, először mert több a fiatal
ember, mint az öreg, azután meg mert az öregek kevésbé látogatják a
színházat: a vígjátékírók biztosak voltak a könnyű sikerben,
nevetségessé tévén az öregeket, vagyis inkább csupán a nevetségest
tüntetvén fel, amellyel tényleg fel vannak díszítve.
Athénben, Rómában, talán máshol is az öreg volt egyike a legfonákabb
személyiségeknek. Ezek a dolgok – miként Rousseau helyesen jegyezte meg
– nagy visszhangot keltettek az erkölcsök körében. Miután a nevetséges
személyiségek közé sorozzák és mint nevetséges alak hagyományossá vált,
elesett az öreg társadalmi tekintélyétől. Ciceronak de Senectute című
művében igen jól látjuk, hogy az író visszatartja az áradatot,
visszahatást gyakorol, rehabilitál és egy olyan személyiség mellett, aki
többé nem rokonszenves, enyhítő körülményekről szónokol.
Megjegyzendő, hogy még a középkori hőskölteményekben is maga Nagy Károly
– a virító szakálú császár{76} – igen gyakran játsza a nevetséges
személyiség szerepét. A hőskölteményen megérzik a verses elbeszélés
szomszédsága.
A XVII. és XVIII. században a renaissanceval – nem mondom mindig – de
leggyakrabban dunnyogó figura az öreg.
Molière,{77} aki inkább követője Aristophanesnek és Plautusnak,{78} mint
Terentiusnak,{79} éppen annyira ostora az öregségnek, mint a
«nevetségesnek» («le fléau du ridicule»); üldözi az öreget, mint kutya a
zsákmányát és sem verseiben, sem prózájában sohasem hagy neki békét.
Ezen igazsággal Rousseau-nak és leányának tartozunk, mert megkisérlették
helyreállítani az öregember becsületét. Rousseau szép helyet biztosít
neki műveiben, a leánya pedig tág teret és tiszteletreméltó helyet
biztosít neki nyilvános szertartásai és nemzeti ünnepeiben. Lacedemonra
és a kezdetleges Rómára való őskori visszaemlékezések ezek, nemkülönben
a XIV. és XV. Lajos kora elleni visszahatás formáinak egyike.
A győzedelmes demokrácia ellenben a tekintély utolsó fokára helyezte az
öreget. Elfelejtette Montesquieu tanácsát: hogy a demokráciában (lásd az
összefüggő szöveget Lois V. 8.) «semmi sem tartja inkább épségben az
erkölcsöket, mint a fiatalemberek szélsőségig menő alárendeltsége az
öregekkel szemben. Mindketten féken tartatnak, azok az öregek iránt
érzett tisztelet által, ezek dedig az önbecsérzet által» (és amelyet a
fiatal embereknek az öregek iránt érzett tisztelete fenn fog tartani).
A demokrácia elfelejtette ezen tanácsot, mert nem hisz a hagyományokban
és kissé túlságosan bízik a haladásban.
Az öregek természetszerű istápolói a hagyománynak s meg kell engedni,
hogy az a hibájuk, miszerint nem valami nagyon bíznak a haladásban.
Éppen ezért az ő befolyásuk kitünő korrektivum volna olyan uralomban és
olyan általános gondolkozásmód mellett, ahol a multat lekicsinylik és
minden változást haladásnak tekintenek. De a demokrácia egyáltalában nem
ismeri el a korrektivum szükségét és előtte az öreg nem egyéb
ellenségnél. Azonkívül, hogy hagyománytisztelő és kevésbé szomjúhozza a
haladást, általánosságban szereti a tiszteletet, először is azért, mert
önmagáért szereti, azután meg szereti a vallásért, a dicsőségért, az
országért, a nemzeti történelemért. A demokrácia nem szereti a
tiszteletet, félve hogy ezen érzelem nem csupán őreá, de másokra is ki
fog terjedni.
– De hát mit kíván magának?
– Egyáltalában nem a tiszteletet, hanem a hevületet, a szenvedélyt, a
szeretetet, a hódolatot. Mindenki szereti, hogy olyan érzelmekkel
viseltessenek iránta, amilyeneket önmaga érez. A tömeg nem tisztel,
hanem szeret, felhevül, lelkesedik, fanatizálódik; s még azt sem
tiszteli, akit szeret.
Egészen természetes, hogy a nép nem szereti az öregeket; a nép fiatal
ember. Észrevettétek-e, hogy Horatiusnak minden vonása, melyekkel a
fiatal embert festi, tökéletesen alkalmazható a népre:
Imberbis juvenis, tandem custode remoto,
Gaudet equis canibusque et aprici gramine campi;
Cereus in vitium flecti, monitoribus asper,
Utilium tardus provisor, prodigus æris,
Sublimis, cupidusque et amata relinquere pernix.»{80}
«Az ifjú végre felszabadulva az őrizet alól, lovakról, kutyákról és a
Mars-mezőről álmodik, viasz a bűn kísértéseivel és merev az intésekkel
szemben; kevéssé foglalkozik a hasznos készletek beszerzésével, pazarul
bánik a pénzzel, vakmerő, vágyaiban forrongó és mindig kész gyorsan
elhagyni, akit szeretett.»
Bármint legyen is, a tisztelet nem igen kenyere és midőn uralkodik, nem
a tiszteletre ad példát. A demokrácia nem buzgó barátja az öregnek.
Megjegyzendő, hogy a _gerontokracia_ szava, amit nagyon komolyan vettek
s amelynek a régieknél a legtiszteletre méltóbb jelentése volt, mai
napság csak nevetséges értelemmel bír és olyan kormányzatot jelent,
amely az öregek részére fenntartva, a leggroteszkebb a világon.
A tiszteletnek ezen eltünése, melyet Platon, Aristoteles és Montesquieu
– miként láttuk – beteges jelenségnek mondtak, legalább is eléggé súlyos
dolog. Kant{81} azon általa felvetett kérdésre: mi az, aminek
engedelmeskedni kell, milyen bennünk lévő kriteriumban ismerjük fel azt,
aminek engedelmeskednünk kell, – ezt felelte: annak kell
engedelmeskednünk, ami bennünk tiszteletet parancsol és nem parancsol a
tiszteletnél egyebet; annak aki nem azt parancsolja nekünk, hogy
szeressük vagy féljünk tőle, de annak, aki előttünk tiszteletreméltónak
látszik; egyedül a tisztelet érzete az, amely ebben nem csal meg.
Éppen úgy a társadalmi életben azon érzelmeknek kell engedelmeskedni,
amelyek parancsolnak, vagyis azon embereknek, akik tiszteletet keltenek
s akiket a becsülés és meghallgatás megillet. Ez azon kriterium, melyet
irányadóul kell venni, hogy felismerjük mi és ki iránt kell
viseltetnünk, ha nem is teljes engedelmességgel, de legalább is
figyelemmel és engedékenységgel. A nemzet lelkiismerete: az öregek.
Szigorú, haragos, kicsinyeskedő, nyakas, akadékoskodó, prédikáló,
lelkiismeretes és mindig ugyanazon dolgot ismétli; végre is ez
lelkiismeret; de ez a lelkiismeret.
Az összehasonlítást folytathatjuk és pedig másért, mint a folytatás
mulatságáért. Ha nem tiszteljük a lelkiismeretet: megmásítjuk és
megrontjuk. Arra jut, hogy kicsiny, alázatos, félénk, visszavonult lesz
és csak halk hangon mer beszélni, mert azt sohasem lehet elérni, hogy
teljesen elhallgasson.
Még sofistává is válik; a szenvedélyek nyelvén beszél, ha nem is a nagy
szenvedélyek, de végre is a szenvedélyek nyelvén; megszünik parancsoló
lenni, hogy rábeszélő legyen; nem emeli fel többé intő újját, simogató
kézzel jár el.
Még mélyebbre bukik, közömbösséget, kételkedést (skepticizmust),
műkedvelést (dilettansságot) szenveleg, hogy a kísértéseken és
_lenocinián_ (csalogatásokon) keresztül elejtsen egy okos szót,
körülbelül ezt mondja: «mindegy, valószínű, hogy vétek és erény,
törvényszegés és jámborság, bűn és ártatlanság, durvaság és csiszoltság,
kicsapongás és tisztaság a cselekvések különböző formái, amelyek nem
tévedhetnek köreik egyikében sem, de éppen azért, mert minden mindegy,
nem veszít az ember semmit, ha becsületes és talán jobb is annak lenni.»
Mégis az a nemzet, amely nem tartja tiszteletben öregeit – megrontja és
rútakká teszi őket. Milyen helyesen beszél Montesquieu, midőn ezt
mondja: a fiatal emberek tisztelete segíti az öregeket abban, hogy
önmagukat tiszteljék! A tiszteletben nem tartott öregek nem érdeklődnek
természetes hivatásuk iránt, lemondanak tanácsosi tisztjükről, vagy
pedig inkább kerülő úton adnak tanácsot, mintha bocsánatot kérnének
bölcsességük miatt; vagy inkább szinte laza erkölcsöt szenvelegnek, hogy
mintegy alattomos módon ejtsenek el némely fájdalomcsillapító
javaslatot; és a legrosszabb még az, hogy látva a háttérbe szorított
szerepet, melyet az öregek a társadalomban játszanak, nem akarnak többé
tanácsadók lenni.
IX. KÖZERKÖLCSÖK.
Ha a kontárság kultusza viszhangot kelt, – ami nem igen szerencsés
körülmény – a családi erkölcsök körében, hasonlóképen viszhangot kelt –
ami talán kevésbé jó – a társadalmi erkölcsök, az embereknek egymáshoz
való vonatkozásai körében is. Gyakran kérdezik: miért tünt el
napról-napra a műveltség és udvariasság? és nevetve feleli mindenki: «ez
demokratikus.» Kétségtelenül az, de egy kissé kutatni kellene, miért
demokratikus? Montesquieu megjegyzi, hogy «felszabadítani magunkat az
ildomosság szabályai alól, annyi mint felkeresni hibáink kényelmesebb
feltüntetésének eszközét». Hozzáteszi kissé finom megkülönböztetéssel,
hogy az udvariasság mások hibáinak hízeleg és hogy az ildomosság
megakadályoz saját hibáink napfényre hozatalában: korlát ez, melyet az
emberek egymás közzé állítanak, hogy megakadályozzák egymás
megmételyezését. Ami a hibáknak hízeleg, egyáltalán nem nevezhető
udvariasságnak, hanem farkcsóválásnak. Ildomosság és udvariasság
ugyanazon dolgok, a fokozatnak egy könnyű különbségével; az ildomosság
egy kissé hideg, minden tiszteletet jelent, az udvariasság az előkelő
hízelgés kezdete, de amely mások képességeire támaszkodik, hogy azokat
bájosan világosságba helyezze, nem pedig mások hibáira, még kevésbé
vétkeire.
Annyi bizonyos, hogy udvariasság és ildomosság igen alkalmas eszközök
arra, hogy a hozzánk hasonlókkal szemben bizonyos tiszteletet tüntessünk
fel s bizonyos vágyat arra, hogy tiszteletben részesüljünk. Ezek tehát
«korlátok», de olyanok, amelyekre támaszkodunk és amelyek elkülönítenek,
de fenntartanak és amelyek elkülönítenek anélkül, hogy az emberek közt
űrt idéznének elő.
Az is bizonyos, hogy felszabadítva magunkat akár az udvariasság, akár az
ildomosság szabályai alól, annyi mint felszabadítani hibáinkat. Az
ildomosság- és udvariasságban rejlik mások iránti tiszteletünk és
önbecsülésünk alapja. Ez indította Barthélemy{82} abbét ezen igen jó
mondásra: «a polgárok első osztályában uralkodik azon jó modor, amely
azt a hitet kelti fel, hogy az emberek becsülik önmagukat és ez a
finomság kelti fel azt a hitet, hogy becsülnek másokat is». Ez indította
Pascalt ezen szavakra: «a tisztelet magunknak okozott alkalmatlanság» s
valóban, midőn megmagyarázza, hogy az ember alkalmatlanságot okoz
magának avval, hogy állva marad midőn más ül és fedetlen fővel marad,
midőn más fenntartja fövegét még pedig minden haszon nélkül, ez mutatja
mily alkalmatlanságot okoznánk magunknak akkor, ha neki használni
akarnánk, minthogy terheljük magunkat iránta való tekintetből anélkül,
hogy neki ezzel szolgálatot tennénk.
A finomság a tisztelet jele és a hódolat igérése.
Dehát mindez nem demokratikus, minthogy a demokrácia nem ismervén el a
kiválóságot, nem ismeri el a tiszteletet és nem ismervén el a
kiválóságot, nem ismeri a személyes hódolatot. A tisztelet abban áll,
hogy valakinek alárendeljük magunkat, a finomság pedig egyébként kitünő
színlelése annak egy velünk egyenlővel szemben, hogy őt felsőbbrendűnek
tekintjük. Ez minden tekintetben ellentétes a demokratikus szellemmel:
neki nincsenek kiválóságai, bármilyenek legyenek is azok; ami pedig azt
a színlelést illeti, hogy másokat, velünk egyenlőrangúakat
felsőbbrendűeknek tekintsünk: kétszeresen hypokrisis, mert ez olyan
hypokrisis, amely a másik részről is hypokrisist hív fel; ha valakit
szelleméért dicsérünk, ezt azért tesszük, hogy viszont dicsértessünk.
Még anélkül is, hogy ennyire mennénk, a finomság azon egyetlen tény
miatt is elítélendő, hogy nem elégszik meg a kiválóak elismerésével,
hanem ilyeneket teremt. Egy hozzá hasonlót megtesz kiválónak, hogy egy
kiválóságot fedezzen fel, mintha nem volna még elég. Éppen mintha csak
ezt mondaná: ha az egyenlőtlenség nem léteznék, neki kellene azt
felfedeznie. Ez annak kijelentése volna, hogy soha sincs elegendő
arisztokrácia. Ez elviselhetetlen. Ami pedig az ildomosságot illeti, ha
azt úgy fogjuk fel, mint a hódolat kifejezését, az mindenekelőtt
demokráciaellenes. A polgár egyetlen egyénnek sem tartozik hódolattal,
nem tartozik hódolattal másnak, csak a köznek. Nagyon nehéz dolog azt
mondani: valakinek legalázatosabb szolgája vagyok. Ez azt jelenti, hogy
valakit az összes többiek közül megkülönböztetünk s azt állítjuk, hogy
neki szolgálni fogunk. Azt jelenti, hogy elismerünk benne nem tudom
miféle akár természetes, akár társadalmi kiválóságot, pedig sem
társadalmi, sem természetes kiválóságok nincsenek és ha van is
természetes fölény, a természet maga igazságtalanul járt el, amikor ezt
létre hozta. Ez a hűbériség egy nemének kinyilatkoztatása. Ezt nem
szabad többé tűrni.
Ami pedig a finomság hiányát illeti, ha úgy fogjuk fel azt, mint
«hibáink könnyebb feltüntetésének eszközét», akkor ez még bizonyos
értelemben egészen demokratikus. A demokrata egyáltalában nincs
megelégedve hibáival, se nem büszke azokra, azért mert végeredményben
azt hiszi, hogy nincsenek is hibái. A hiba egyik embernek, a másikkal
szemben való alsóbbrendűségét jelenti. Maga a szó jelöli meg ezt és a
hiba olyasvalami, ami hiányzik, következésképen olyan valami, amellyel
más valaki bír, én pedig nem. Már pedig minden ember egyenlő. Tehát
nincs hibám. Dehát nem akarom alkalmazni ezen erkölcsi testegyenészetet,
amely abban áll, hogy állítólagos hibáimat elrejtve zabolázzam meg
azokat s képes legyek arra, – amelyet Montesquieu bárdolatlanságnak
nevez, – hogy felszabadítsam állítólagos hibáimat s «napfényre hozzam»
állítólagos hibáimat, amelyek nem egyebek, mint saját modorom s amelyek
minden valószínűség szerint az én előnyös tulajdonságaim is.
A demokrata – miként a serdülő ifjak, miként az asszonyok legnagyobb
része, miként mindazon emberek, akik gondolkozni kezdenek, de akik nem
gondolkoznak sokat – valóban ismeri hibáit s ezeket egyéni
tulajdonságainak tekinti, ami egészen természetes; minthogy a hibák
jellemünk kiemelkedő vonásai és ha még olyannyira szeretjük is
jellemünket, a mi hibáink azok, amelyeket gyöngéden szeretünk és
csodálunk. Tehát ha a finomságot úgy tekintjük, mint hibáink
eltitkolását, elviselhetetlen az egy olyan ember előtt, aki inkább
türelmetlen feltüntetni azt, ami benne ajánlatosnak és teljes értékűnek
látszik. Azért nem javítjuk meg legtöbbször hibáinkat, mert azokat
előnyöknek tekintjük, az a módszer, ami hibáinknak homályba való
visszaszorításában áll, nekünk tehát zsarnokinak – képtelen módon
zsarnokinak – látszik.
Alapjában véve – s mivel egyrészről meg van győződve arról, hogy minden
ember egyenlő és hogy alsóbbrendűségnek tekintett hiba nincs, másrészről
pedig, hogy az, amit némelyek hibáikként említenek, tulajdonképen
természetüknek érdekes vonásai: a demokratát azon mindenkivel közös
meggyőződés vezérli, hogy a hibák előítéletek, hogy a hibákat a
fondorkodó papok, nemesség, hatalmasok, kormányzók találták ki, hogy a
szegény népbe alázatosságot oltsanak, ami rossz szándékuknak nagyon
kedvező, hogy ezáltal féken tartsák annyival is inkább, mert ez
meggyőződésüket korlátozza, s hogy megbénítsa ezen belső kételkedés
által s uralkodjék felette az alárendeltség ezen érzelme által, amely
érzelemből kifolyólag elismeri, hogy uralkodjanak felette. A hibák
visszaszorítására szolgáló módszerként felfogott finomság nem tekinthető
egyébnek, mint arisztokratikus ravaszságnak és a zsarnokság eszközének.