jellem» nem változott és azt hiszem, soha semmi által sem fog
megváltozni; de úgy látszik, hogy megváltoztatható s legalább is meg van
változtatva az által, hogy némely részeit – melyek vissza voltak
szorítva – felszabadították, némely részeit pedig – melyek szabadok
voltak a maguk kiterjedésében – visszaszorították, tehát itt tetszés
szerinti beavatkozás történt. Nyilvánvaló, hogy az a törvény, amely
eltörölte az elsőszülöttségi jogot, egyáltalában nem változtatta meg a
nemzet jellemét, de megváltoztatta ezáltal az erkölcsöket, amelyek
bizonyos mértékben visszahatással voltak magára a nemzet jellemére is.
Érezni a gyermekkortól kezdve, már a szülői háznál, hogy van egy
fellebbvaló, aki bizonyos irányban uralkodik felettünk, aki a születés
jogánál fogva több mint mi vagyunk, ez egy sajátságos észjárást fog
kelteni. Világos, hogy azokban az országokban, amelyekben szabad
végrendelkezési-jog létezik, egészen másfélék lesznek a családi
erkölcsök, mint azon országban, ahol a gyermeket úgy tekintik, mint a
családi vagyon társtulajdonosát.
Megjegyezték, hogy a házasság felbontását megengedő törvény óta, amely
egyébiránt nagyon szükséges volt, – bár ez a szükségesség nagyon szomorú
– sokkal több, sőt összehasonlíthatatlanul sokkal több a valókereset,
mint amennyi volt ezelőtt az elkülönítési kereset. Azért van ez így,
mert az elkülönítés csupán viszonylagos felszabadítást s csupán
fél-felszabadítást ad, s mert abban a meggyőződésben voltak, hogy nem
érdemes ily csekélység miatt magukat izgalmaknak kitenni? Nem hiszem,
mert midőn egy elviselhetetlen járomról van szó, természetes, hogy annyi
erőfeszítést tegyünk annak alapos meglazítására, mint amennyit tennénk
annak eltávolítására.
Azt hiszem az igazság az, hogy a polgári törvény fennállása s annak a
vallási törvényekkel való összhangja a házassági ügyekre vonatkozólag,
az egyeseknek különleges gondolkodásmódot ad, mely szerint a házasságot
úgy tekintik, mint valami szent dolgot s mint olyan köteléket, amelyet
eltépni szégyen és amelyet tényleg nem is volnánk képesek eltépni, csak
akkor, ha mindenképen kényszerítve és erőszakolva volnánk arra, jóformán
az egész életen át tartó büntetés terhe mellett. A házasság felbontását
elrendelő törvényt atyáink így hívták volna: törvényes «indiscretio»,
megszüntette a szégyenérzetet. Kivéve azon esetet, midőn a vallási
érzület erős, a házasfelek nem töprengnek többé a házasság felbontásának
erkölcsi következményei felett, – minden szégyen nélkül elválnak.
Előállott a cselekvés szabadsága: a szégyenérzet lent maradt, a
szabadság, vagy az új egyesülés vágya felülkerekedett. Ennek a
cselekvési szabadságnak a törvény volt az oka, azon törvény, amely új
erkölcsök eredménye volt, de amely azután fennállása alatt maga is új
erkölcsöket teremtett, avagy kiterjesztette és elhintette azokat,
amelyek alakulóban voltak.
Így terjeszti ki és hinti el a demokrácia a kontárság szeretetét, amely
jellemző vonása és mintegy főképessége. A görög bölcsészek között
hagyományos játék volt, hogy vidámsággal fessék meg a demokratikus
erkölcsöket, hogy úgy mondjuk a családi és egyéni erkölcsöket, amelyeket
úgy fogtak fel, mint a demokratikus állam által sugallt és fenntartott
erkölcsöket. E tekintetben mindnyájan vetélkednek Aristophanessel:{68}
«Meg vagyok elégedve magammal», mondja Xenophonnak{69} egy alakja: «mert
szegény vagyok, amíg gazdag voltam, arra voltam kötelezve, hogy
udvaroljak a rágalmazóknak, jól tudván, hogy inkább képes vagyok eltűrni
a rosszat, mint velük rosszat tenni. Azután meg a köztársaság mindig
újabb összegeket követelt tőlem, amelyeknek fizetése alól nem voltam
képes magam kivonni. Mióta szegény vagyok, tekintélyt szereztem
magamnak; senki sem fenyeget, én fenyegetek másokat, szabadon járok
kelek s ott maradok, ahol akarok. A gazdagok meghajolnak előttem és utat
engednek nekem. Rabszolga voltam, most király vagyok, adót fizettem a
köztársaságnak, most ő táplál engem; nem félek attól többé, hogy
veszítek, nyerni remélek…»
Éppen így mulatozik Platon: «Ezen kormányforma valóban a legszebb
látszattal bír az összes kormányformák közt és a jellemeknek ezen pazar
változatossága csodálatos eredménynek látszhatnék… Első tekintetre hozva
ítéletet, nemde igen kellemes és kényelmes állapot az, midőn bármily
nagyok is érdemeink valamely közhivatal betöltésére, nem vagyunk ebben
meggátolva s ha úgy akarjuk s szeszélyünk ezt hozza magával, hogy bíróvá
vagy tisztviselővé legyünk, nem vagyunk alárendelve semmiféle
tekintélynek? Nemde csodálatos, még az a gyöngédség is, amellyel itt
némely elítélttel bánnak? nem láttad-e a halálra vagy száműzetésre ítélt
ilyfajta embereket olyan állapotban, midőn bentmaradva az országban a
hősök járásával és magatartásával nyilvánosan járnak-kelnek, mintha
senkisem figyelne reájok? És ezen alapelvek, amelyeket előadtunk, oly
nagy tisztelettel javasolván tervet köztársaságunk számára, midőn
biztosítottuk, hogy hacsak nincs valaki természeti előnyökkel megáldva,
ha nem élt gyermekjátékai óta javak közepette és tiszteségben és ha nem
végzett azután komoly tanulmányokat, sohasem lesz erényes; ezen
alapelvek, mily nagylelkű leereszkedés, a gondolatoknak mily bősége
tünteti fel demokratáinkat azon megvetésben, amellyel ez elvek ellen
viseltetnek! Mily nagy fölénnyel tiporják lábbal ezen alapelveket,
sohasem vevén fáradságot maguknak, hogy megvizsgálják, milyen
műveltséggel bírtak azok, akik belevetették magukat az események
mozgalmaiba! Ellenkezőleg mennyi buzgóság azok fogadására, azok
ünneplésére, feltéve, hogy a nép érdekei lelkes támogatóinak adják ki
magukat. Ez igen nagy kegyességet tételez fel. Ilyenek más hasonlókkal
együtt a demokrácia előnyei. Nagyon kellemes kormányzat az, _ahol
egyenlőség uralkodik úgy az egyenlőtlen – mint az egyenlő dolgok közt_…
(Tehát) amidőn egy demokratikus államot, melyet a szabadság égető
szomjúsága emészt, rossz pohárnokok kormányoznak, akik a szabadság borát
neki egészen tisztán töltik és itatják egészen a részegségig, ha ekkor a
kormányzók nem tanusítják vele szemben azon szolgálatkészséget, hogy
annyi szabadságot adjanak neki, mint amennyit kíván, akkor a nép
bevádolja és megbünteti őket, azon ürügy alatt, hogy árulók, akik
oligarchiára törekesznek… kérkedik az egyenlőséggel s tiszteletben
tartja azt az egyenlőséget, amely a hatóságokat a polgárokkal zavarja
össze. Lehetséges-e ezután, hogy egy ehhez hasonló államban a szabadság
szelleme mindenre ki ne terjedjen? Lehetséges-e, hogy a függetlenség és
anarchia szelleme be ne hatoljon a család belsejébe…? (És ily módon) az
atyák hozzászoknak gyermekeikkel akként bánni, mint hozzájuk
hasonlókkal, sőt félni tőlük, a gyermekek pedig, hogy magukat az
atyjukkal egyenlőnek tekintsék s hogy ne tiszteljék és ne féljék őket. A
polgárok és a közönséges honlakosok, sőt az idegenek is ugyanazon
jogokra vágyakoznak… És a tanítómesterek ebben az államban félnek
tanítványaiktól és kímélik őket, ezek pedig gúnyolódnak tanítómestereik
és nevelőik felett. A fiatal emberek egyenlő lábon akarnak állni az
öregekkel, az öregek pedig leereszkednek a fiatal emberek modorához és
megtanulják utánozni a fiatal emberek magatartását, attól félve, nehogy
mord és zsarnoki jellemű embereknek tartassanak… És meg kell jegyeznünk,
hogy a szabadság és egyenlőség milyen fokán vannak a férfiak és nők
között lévő viszonyok. Alig hinnénk, hacsak nem láttuk volna, hogy az
állatok – még azok is, amelyek az emberek használatára vannak rendelve,
mennyivel szabadabbak e tekintetben, mint máshol. A kis kutyák – és ez
közmondás – egyenlő lábon állnak úrnőikkel és a lovak meg a szamarak
hozzászokván ahhoz, hogy emelt fővel járjanak, minden tartózkodás nélkül
összeütköznek azokkal, akikkel találkoznak, ha ki nem térnek előlük».
Aristoteles ezen kérdésben hűtlenné válik kedves módszeréhez, amely
abban állott, hogy mindig ellenkezőjét mondja annak, amit Platon; semmi
gyöngédséggel sem viseltetik – miként már láttuk – az arisztokrácia
iránt. Igen hideg, ritkán humoros, sohasem gunyoros velök szemben, nem
tünteti fel őket sötét színben, mint Platon, de egyáltalán nem is kíméli
őket.
Először is határozottan a rabszolgaság híve. Ebben nem különbözik
egyetlen régi bölcsésztől sem, kivéve félig-meddig Senecát;{70} de a
rabszolgaság híve azon makacssággal és eréllyel, amely neki valóban
külön sajátsága. Szerinte a rabszolgaság nem csupán egyik alakja az
emberi társadalomnak, hanem annak egyedüli lényeges és teljesen
elengedhetetlen alapköve.
Egy fokkal feljebb menve, a mesterembereket és művészeket a
félrabszolgák egyik fajtájának tartja. Történetileg bizonyos, hogy
csupán a romlottságba sülyedt demokráciákban adták meg nekik a
polgárjogot és elméletileg is állítja, hogy a jó köztársaság nem fog
nekik adni polgárjogot. «Némely népnél a mesterembereket egyáltalában
nem bocsátották a demokrácia túlzása előtt a közhivatalokhoz… A régi
időben bizonyos népek úgy tekintették a kézműveseket és művészeket, mint
rabszolgákat, vagy idegeneket; és azért tekintik még mai napság is a
kézművesek és művészek legnagyobb részét ilyeneknek. Hogy ilyenek
léteznek, ez azért van, mert a minta-állam sohasem fogja fölvenni a
kézműveseket és művészeket a polgárok sorába…»
Kétségtelen, hogy a demokrácia – ha szigorúan vesszük – kormányforma («…
ha ugyan a demokráciát a kormányformák közé számítjuk…»); valóban
lehetséges az, hogy azok, akik a sokaságot alkotják, jóllehet közülök
nem mindegyik kimagasló ember, győzedelmeskednek, amikor együtt vannak,
a kiválóakon, – nem mint egyének, hanem, mint tömeg… Ime, ez az oka,
hogy miért ítéli meg jobban a sokaság a zenészek és költők műveit; mert
egyiket megbecsüli egy részük, a másikat a másik részük és mindeniket
megbecsülik mindnyájan. (Jegyezzük meg, hogy mindig _demokraciáról_
beszél, amelynek sem a rabszolgák, sem az artisanok nem részesei).
Kétségtelenül úgy tekinthetjük a demokráciát, mint az elfajzott
kormányformák legtűrhetőbbikét és Platon «jóllehet más álláspontra
helyezkedik (mint Aristoteles), igen helyes következtetéssel mondja,
hogy a demokrácia legrosszabb a jó kormányformák közt, de a legjobb a
rossz kormányformák közt». De nehéz is nem úgy tekinteni a demokráciát,
mint szociológiai tévedést. Téves, hogy az állam kivan elégítve azzal,
ha «a polgárok sorába emelt minden embert, a hasznosakat is, akikre az
állam fennállása céljából szüksége van». Azon igen érezhető hibája van,
hogy nem képes valami alkotmányos módon elviselni és kebelében megőrizni
a kiváló embereket. A demokráciában «ha valamely polgár érdemei folytán
annyira kiváló, vagy ha több polgár annyira kimagasló, hogy sem
érdemeiket, sem befolyásukat a többiekével nem lehet összehasonlítani,
ez esetben többé őket nem lehet úgy tekinteni, mint akik az állam részét
képezik. Igazságtalanság volna velük szemben, ha őket – akik annyira
felette állanak másoknak – egyenrangúaknak tekintenék. Az ilyfajta lényt
mintegy Istennek kellene tekinteni az emberek közt. Jól látjuk, hogy a
törvények csak azok számára szükségesek, akik születésüknél vagy
képességüknél fogva egyenlők és hogy azok számára, akik e tekintetben a
többiek fölött állanak, egyáltalában nincs törvény: törvényeik saját
maguknak; aki számukra szabályokat akarna hozni, nevetségessé tenné
magát; és talán joggal mondhatnák neki azt, amit Antisthenes{71}
oroszlánai feleltek a nyulaknak, akik az összes állatok között való
egyenlőség ügye mellett tartottak védbeszédet. _Ezen indokból hozták be_
a cserépszavazatot{72} (ostracismust) azon demokratikus államokba,
amelyek sokkal inkább féltékenyek az egyenlőségre, mint a többi más
államok. Mihelyt valamely polgár hitele, gazdagsága vagy bámulóinak
száma, avagy összes politikai befolyása által a többiek fölé látszott
emelkedni, utólérte az ostracismus őt és eltávollította az államból. Úgy
volt mint Hercules, akit az argonauták kitettek, minthogy Argo hajójuk
kijelentette, hogy túlságosan nehéz s nem bírná el».
Thrasibulus Milete zsarnoka,{73} Periandertől, Corinthus zsarnokától,
aki egyike volt Görögország hét bölcseinek, a kormányzásra vonatkozólag
tanácsot kért. Periander nem válaszolt semmit, hanem egy búzavetést
egyenlővé tett azáltal, hogy levágta azon kalászokat, amelyek
kiemelkedtek a többiek közül. «Nem csupán a zsarnokok teszik ezt,
akiknek ez érdekük, épen így megy ez véghez az olygarchikus és
demokratikus államokban is; az ostracismus többé-kevésbé ugyanazon
eredményeket fogja előidézni itt is, megakadályozván a polgárokat, hogy
nagyon magasra emelkedjenek azzal, hogy száműzi őket».
Ez itt mint a demokrácia alkotmányos kényszereszköze jelentkezik.
Alapjában véve nincs mindig kényszerítve arra, hogy eltávolítsa, avagy
leüttesse a búzakalászokat, száműzheti őket befelé, – hogy úgy mondjuk
vagyis rendszeresen megtagad minden emelkedést, sőt minden társadalmi
tevékenységet azon embertől, aki kiemelkedik bármily módon, akár
születésénél, gazdagságánál, erényénél, vagy képességénél fogva. Ez a
«néma» ostracismus, miként a nép mondja. Megjegyeztem néhányszor, hogy
az első demokrácia alatt XVI. Lajost guillotin által végezték ki, mert
el akarta hagyni az állam területét, és hogy a harmadik demokrácia alatt
az unokáit kiűzték az állam területéről, mert ott akartak maradni. Ez az
ostracismus, amely még nincs tisztában önmagával, amely ellentmond
önmagának, mert ingadozik. Még keresi a helyes utat, még ingadozik, de
megállapodva oda jut, hogy az elnyomásnak ilyen vagy olyan rendszere
által tehetetlenségbe vezeti vissza mindazokat, akik kisebb vagy nagyobb
egyéni képesség által többé-kevésbé a közös színvonal fölé emelkednek.
Ez az ostracismus, amely – hogy így fejezzük ki magunkat – a demokráciák
fiziológiai szerve. Ha alkalmaztatik igaz, hogy megcsonkítja az
országot, de mellőzve, önmagát tenné tehetetlenné.
Aristoteles gyakran felveti azt a kérdést, hogy ki «a kitünő ember». A
kitünő ember szerinte abban különbözik a tömegből kiválasztott embertől,
amiben a szépség a csunyaságtól, amiben valamely szép festmény a
valóságtól, habár bír is némely töredékeivel a szépségnek, amelyek a
valódiban megvannak… Igaz az, hogy mindenféle népnél mindig ugyanaz lesz
a különbség a tömeg és a kiválasztottak kis száma között? Ez, ami
bizonytalan, de nem baj… A mi észrevételünk igaz marad (hogy az általunk
mondott különbség létezik). Tájékoztat-e ezen feltett kérdés
megoldására, hogy milyen hatalommal kell felruházni a polgárok tömegét?
A főbb hatóságokhoz engedni őket nem ad elég biztonságot, mert attól
kell felni, hogy igazságtalanságot követnek el becsületesség hiányában,
vagy tévedésbe esnek belátás hiánya miatt. Másrészről pedig, kizárni
őket az összes hivatalokból azon veszéllyel járna, hogy nagyon sok
ellenséget szereznének az államnak. A sokaság részére tehát az maradna,
hogy a sokaság a tanácskozásokban vegyen részt… Emellett volt Solon is…
Ámde – jól felfogva – ezen osztálynak minden polgára képtelen ítéletet
mondani.
De nem egyedül a «kitünő ember» van terhére a demokráciáknak, terhére
van az államon és kormányzaton kívül álló minden fajtája az egyéni és
collektiv erőknek.
Ha visszaemlékezünk arra, hogy Aristoteles a kiélezett állapotú
demokraciát a zsarnoksággal azonosította, – érdekes lesz rövidesen
rámutatni azon képre, amelyet a zsarnokság _eszközeiről_ megrajzol:
«elnyomni azokat, akik valamiben kiválók, – mondja Aristoteles – megölni
azokat, akik kegyes érzelmekkel bírnak, nem engedni meg sem a közös
ünnepi lakomákat, sem a _barátok társaságait_, sem az _oktatást_ (kivéve
azt, amit ő ad), sem egyéb hasonló dolgot, elkerülni mindazon
szokásokat, amelyek rendszerint alkalmasak arra, hogy a léleknek és
önérzetnek nagyságát szüljék, _nem tűrni meg sem a gyűléseket_, sem
egyéb egyesületeket, ahol az emberek eltöltik üres idejöket, _mindent
elkövetni arra, hogy a polgárok, amennyire csak lehetséges, ne ismerjék
egymást_». Aristoteles következtetései _személyileg arisztokratikusak_.
«A tökéletes állam igen kényelmetlen akadályt tüntet föl. Mit kell azon
esetekben tennie, midőn valamely kiválóságot nyilvánvalólag elismernek,
amely kiválóság nem a rendszerint fennforgó előnyökben áll – milyenek az
erő, a gazdagság vagy pedig a pártfelek nagy száma, hanem az erényben?
valójában mit kell neki tennie? Mert végre is nem mondhatjuk azt, hogy
ki kell tiltani az államból azt, aki ilynemű módon kiváló, másrészt meg
szintén nem lehet őt alávetni a hatalomnak, ez annyi volna, mintha
Jupiternek akarnánk parancsolni és vele a hatalmat megosztani. Az
egyetlen elfogadható elv: járuljon mindenki szívből hozzá – ami
természetesnek is látszik – hogy neki engedelmeskedjék és hogy az
államban olyanokra ruházzák a felsőbbséget, akik ő hozzá hasonlítanak».
Azonban, hogy úgy mondjuk, s tárgyilagosan fogva fel a dolgot, s
szembehelyezkedve a különböző kormányformákkal, amelyek az emberiséget
megosztják, – Aristoteles más eredményre jutott, mint amilyenhez nekünk
lesz alkalmunk jutni és amelyet kellőleg meg fogunk világítani.
A modern írók közül Rousseau, aki azt állította, hogy nem volt demokrata
és igaza is volt, mert amit «demokráciának» nevez, az az athéni uralom,
vagyis a közvetlen kormányzat, amit ő egyáltalában nem kívánt; Rousseau,
aki társadalmi szerződésében _(Contrat-social)_ – dacára némely
ellentmondásnak és homályosságnak, – legtökéletesebb javaslatát adta meg
a demokratikus kormányzatnak, a szónak általunk vett értelmében – de
akiről még biztosan nem tudhatjuk, vajjon kifejezetten demokrata-e,
minthogy nem tudjuk, mit ért «polgár» alatt, vajjon ez a közönség-e,
vagy csupán csak a nemzetnek egy valóban nagyon számos osztálya;
Rousseau többet beszélt, mint bárki más, nem ugyan határozottan a
demokráciának az erkölcsökre való befolyásáról, hanem, hogy így mondjuk,
a demokráciának a jó erkölcsökkel való _megegyezéséről_. Egyenlőség,
megelégedés, egyszerűség, ime ezeket találjuk szerinte azon államokban,
amelyek, sem nem királyságok, sem nem arisztokraciák, sem nem
plutokráciák; úgy látszik, hogy az erénynek ugyanazon forrásából – amely
azt okozza, hogy némely nép az egyenlőséget, a megelégedést és az
egyszerűséget szereti – ered egy az arisztokráciát, plutokráciát és
királyságot kizáró uralom; szeressétek az egyszerűseget, megelégedést és
egyenlőséget s nagyon valószínű, hogy demokratikus köztársaságban vagy
érezhetően demokráciában éltek. Azt hiszem, ez a lehető legpártatlanabb
s legvilágosabb foglalata – amit valaki nyujthat – Rousseau mindig
szigorú formák közé visszahúzodó tanításának.
E tekintetben sokkal hűségesebb tanítványa volt Montesquieunek, mintsem
ezt beismeri. Mindaz, amit elmondtam, betűszerint bennfoglaltatik
Montesquieunek mindazon fejezeteiben, amelyek a demokráciára vonatkoznak
és híres tétele, miszerint «a köztársaságok alapelve az erény», midőn az
erény szónak külön értelmet tulajdonít, nem egyéb, mint az
egyenlőségnek, egyszerűségnek és megelégedésnek, – ezen hármas
tökéletességnek – összefoglalása, mert Montesquieu az «erény»
kifejezését majd szoros, majd tág értelemben veszi, majd annak a
politikai erény (polgárerény és hazafiság) értelmét tulajdonítja, majd
annak a tulajdonképeni értelemben vett erény (egyszerűség, megelégedés,
takarékosság, egyenlőség) értelmét adja – és ezen utóbbi esetben
Montesquieu és Rousseau teljesen megegyeznek.
Csakhogy Montesquien megvilágítja, mint minden kormányzatot, a hanyatló
demokráciát is azzal, hogy bemutatja – anélkül, hogy idézné – azon
képet, melyet arról Platon megrajzolt s amelyet már fentebb láttunk, –
ezt írja: «A hatóságok munkáját a nép akarván végezni, nem tiszteli
azokat többé; a tanács határozatai előtte nem bírván többé súllyal – nem
tiszteli többé a szenátorokat, következésképen az öregeket sem. Ha pedig
nem tiszteljük az öregeket, nem fogjuk többé tisztelni atyáinkat sem, a
férjek sem lesznek többé méltók a becsülésre s a tanítóknak sem fognak
engedelmeskedni. Mindenki szeretni fogja ezen szabadosságot, és
mindenkinek nehezére fog esni, eltűrni a parancsokat és engedelmességet.
Az asszonyok, a gyermekek és a rabszolgák többé senkinek sem
engedelmeskednek. Nem lesznek többé erkölcsök, nem lesz többé
rendszeretet, végül erény sem».
Ami a demokrácia közerkölcseiről a demokratikus államban uralkodó
magán-, családi és személyes erkölcsökre való átmenetet illeti, vajjon
észreveszi az olvasó, hogy a köz- és magánélet fogyatkozásainak közös
gyökere van? Ezen közös gyökér a hivatottság félreismerése, elfelejtése
és megvetése. Ha a növendékek megvetik tanítóikat, a fiatal emberek az
öregeket, a feleségek férjeiket, az idegenek a polgárokat, az elítéltek
ítélőbíróikat, a fiak atyjukat, – ez azért van, mert a hivatottság
ideája eltünt, mert a növendékek nem érzik tanáraik tudományos
felsőbbségét, a fiatalemberek az öregeknek az élettapasztalatokon nyugvó
felsőbbségét, a feleségek férjeiknek felsőbbségét a gyakorlati élet
szempontjából véve, az idegenek a polgároknak felsőbbségét a nemzeti
hagyományok szempontjából véve, az elítéltek bíráik erkölcsi
felsőbbségét és a fiak atyjuknak tudományos élettapasztalatokon nyugvó,
polgárias és erkölcsi felsőbbségét.
És hogyan bírnának ezen érzelmekkel, hogy lehetnének ezen érzelmek
marandók és állandók, mikor maga az állam a hivatottsággal való
nemtörődésre van alapítva, s annyira magára a kontárság tiszteletére és
annak folytonos, maradandó és általános szükségletére, hogy azt úgy
tekintse, mint útmutatót és mint vezetőt?