«Platon erényes köztársaságról beszél, én pedig monarchiáról; az olyan
monarchiában, ahol a tisztségek szabály szerint nem árusíttatnának el,
az udvaroncok szegénysége és kapzsisága fogja azokat elárusítani, a
véletlen jobb alkalmazottakat fog adni, mint a fejedelem választása.»
Összefoglalva az elmondottakat: Montesquieu azt akarja, hogy a
magisztrátusok részint örökösödés által, részint a gazdag néposztályból
kiválasztva, független arisztokratikus testületet képezzenek
hasonlatosan a hadsereghez, a törvény hadseregét, – hasonlatosan a
papsághoz, a törvény papságát képezzék, szolgáltatván az igazságot azon
szakszerű hivatottsággal, melyet az egyetemi címek állapítottak meg és
azon erkölcsi hivatottsággal, amely a függetlenség, méltóság, testületi
szellem és részrehajlatlanságból ered.
Megemlítettem, hogy a hivatalok megvásárlása nem volt szükséges ezen
eredmény és biztosíték eléréséhez. Az elv, amelyet megállapíthatunk a
következő: a bíróság legyen független. Nem lehet független másként, mint
hivatala tulajdonjoga által, azon tény által, hogy hivatalának
tulajdonosa, csak akkor lehet hivatalának tulajdonosa, ha azt
megvásárolta vagy örökölte, miként a régi uralom alatt – vagy ha nem
neveztetett ki a kormány által. Egyáltalán nem szeretik, hogy
megvásárolják, vagy örököljék a hivatalokat, szükséges tehát, hogy ne a
kormány által, hanem más módon rendeltessenek ki.
De hát ki által? a nép által? Ebben az esetben a néptől, a választóktól
fog függni.
– Ez jobb lesz, vagy kevésbé rossz.
– Egyáltalában nem. Először is a választók által kirendelt bíróság még
kevésbé lesz részrehajlatlan, mintha a kormány nevezi ki. A bíró nem fog
másra, mint arra gondolni, hogy újra megválasszák és igazat fog mindig
adni azon peres feleknek, akik azon párthoz tartoznak, amely őt
választani fogja. Vajjon óhajtanátok-e, hogy olyan törvényszék
ítélkezzék felettetek, amely a départementok{59} képviselőiből van
összealkotva? bizonyára nem, ha a kisebbséghez, – de igen, ha a többség
pártjához tartoztok; és még az esetben is, ha olyan ellenfeletek van,
aki a kisebbség pártjához tartozik; mert ha olyan ellenfeletek van, aki
miként ti a többség pártjához tartozik, érdeklődni fog megtudni azt,
vajjon te vagy-e befolyásosabb választó, mint ő, vagy ő-e a
befolyásosabb választó, mint te. _Ad summam_: A választás útján
kirendelt bíróság a részrehajlatlanságra nem nyujt biztosítékot.
Tegyük hozzá, hogy a bírói illetékesség alá tartozók által választott
bírák rendszere mellett igen nagy, egyébiránt igen kellemes eltérés lesz
a jogszolgáltatásban. Ez nem egyéb, mint tákolmány. A kékek
országrészében azon bírák, akiket a kékek többsége választott meg, arra
törekedvén, hogy általok újból megválasztassanak, mindig a kékek javára
fognak ítélkezni; ellenben a fehérek országrészében azon bírák, akiket a
fehérek többsége választott meg, arra törekedvén, hogy általuk újból
megválasztassanak, mindig a fehérek javára fognak ítélkezni. «A jognak
megvannak a maga epochái!» – kiált fel gúnyosan Pascal.{60} A jognak
meglesznek a maga jogvidékei (regioi). Nem lesz ugyanaz
Alpes-Maritimesben és a Côtes-du-Nordban. A semmítőszék – feltéve, hogy
részrehajlatlan – azzal fogja tölteni idejét, hogy átteszi újrafelvétel
végett a fehérek országrészének pereit a kékek országrészébe és a kékek
országrésze törvényszékének ítéleteit kijavítás végett a fehérek
országrészébe. És ez a jogszolgáltatás anarchiája, jogi anarchia és a
jogtudomány anarchiája lesz.
– Ha a bíróságot nem szabad örökölni vagy pénzen megszerezni és nem
szabad a kormánynak kinevezni s nem szabad a népnek megválasztani: hát
ugyan ki fogja kirendelni?
– Önmaga; nem látok más megoldást.
Példának okáért – mert nem látok csupán egyetlen jogos rendszert, de
lehetséges itt többféle eljárási mód is – tehát például Franciaország
összes jogi doktorai megválasztják a semmítőszéket, a semmítőszék pedig
kinevezi és előlépteti az ítélőbíróságok összes tagjait. Ez
arisztokratikus-demokrata módszer igen kiterjedt alapon.
Vagy pedig csupán a bírák nevezik ki a semmítőszék tagjait, a
semmítőszék pedig kinevezi és előlépteti a bírákat. Ez olygarchikus
módszer.
Vagy pedig – oly eljárás mellett, amely a létező és a szükségképen
beálló állapot közt átmenet – egyedül az első alkalommal Franciaország
összes jogi doktorai megválasztják a semmítőszéket, a semmítőszék nevezi
ki Franciaország összes bíráit, ezután ettől kezdve Franciaország ezen
bírái lesznek azok, akik gondoskodni fognak a semmítőszéknél előállott
üresedések betöltéséről, a semmítőszék pedig kinevezi és előlépteti
Franciaország összes bíráit.
A kormány nem hagyott fel a bíróságok tagjainak kinevezésével s
állandóan folytatja azt.
Mindezen rendszerek mellett a bíróság autonom testületet formál, amely
önmagából származik s csakis önmagától függ és csupán önmagából
emelkedvén ki abszolut függetlensége okából teljes részrehajlatlanságra
lesz képes.
– De hát ez kasztrendszer.
– Igen, kasztrendszer. Nagyon lesujtó, de ez kasztrendszer. Csupán
osztálybíróság képes felettetek jól ítélkezni, mert ami nem kaszt, nem
lehet más, csak a kormány, vagy a közönség. A kormány pedig nem képes
jól ítélkezni, gyakran lévén bíró is, fél is és ha nem bizonyos a
dolgában, magát mindig félnek hiszi; és a közönség sem képes jól
ítélkezni, minthogy gyakorlatilag véve a közönség a többség, a többség
pedig párt, a párt pedig meghatározás szerint – nem lesz képes
részrehajlatlan lenni.
De a demokrácia nem akarja, hogy felette kaszt ítélkezzék, először a
kasztoktól való irtózat miatt, azután pedig mert nem akarja magát
részrehajlatlan ítéletnek alávetni. Ne kiáltsatok fel a paradoxon miatt;
a kis perekben a mindennapi élet menetében futólagosan aláveti magát az
ítélkezésnek. A politikai kérdéseket érintő minden perben s azon
perekben, melyekben a többséghez tartozó ember ellenzékivel áll szemben,
mindig az utóbbi elítéltetését akarja.
Azt mondja a bíróságnak, amit egy naiv képviselő mondott a kamara
elnökének: «az ön kötelessége védelmezni a többséget».
Ime ezért becsüli a hivatalnokok ezen bíróságát, amely bár igen jó
elemekből állhat, nem képes _mindig_ részrehajlatlan lenni, azon
bíróságot, amely egy igen magas méltóság viselője útján megkérdeztetvén,
egy a törvénnyel kevésbé megegyező peres eljárás iránt, ezt felelte: «Ez
esetben a _fejedelem dolgáról_ volt szó.» S ily módon a kormány lábaihoz
dobta úgy a bíróságot, mint a törvényt; ezt a bíróságot, – amely eléggé
jó szándékból ugyan – hogy befejezzen egy végnélküli ügyet, megkerülte a
törvényt, vagyis inkább _kiforgatja_, annyi bizonyos, hogy nem
alkalmazta s ilymódon rossz példát s alkalmat adott arra, hogy ítéletét
végnélkül jogosan támadják, tehát nem szerzett megnyugvást, mint akarta
s az ügyet örökre befejezetlenül hagyta, ahelyett, hogy azt lezárta
volna; ezen bíróságot végül, amelynek tudása, érzéke és értelmisége van,
amelynek nincs és nem is lehet tekintélye, mivel erkölcsi
hivatástalansága semlegesíti szakszerű hivatottságát.
De a demokrácia még messzebb megy s egyáltalában lehetetlen, hogy
messzebb ne menjen, miután elve következtében mindinkább egyoldalúvá
válik. Miként eszménye a közvetlen kormányzás, éppen úgy s ugyanazon
indokból – ott, ahol a bíróság feltétlenül szükséges – eszménye a
bíróság választás útján való betöltése. Bíráit ő fogja megválasztani
akarni.
Jegyezzük meg, hogy ezeket máris ő választja meg, de csupán
harmadfokúlag. Megválasztja a képviselőket, akik kirendelik a kormányt,
a kormány pedig kinevezi a bírákat. Ez nagyon távoleső.
Némileg másodfokúlag is választja azokat, mert megválasztja a
képviselőket, akik nyomást gyakorolnak a bírák kinevezésére,
előléptetésére vagy elő nem léptetésére és akik gyakran még nyomást
gyakorolnak azok ítélethozatalára is; de ez még így is távoleső.
És minthogy ezen rendszer által, vagyis inkább ezen gyakorlat által
elismerést nyer azon elv, hogy a nép az, amely közvetve ugyan, de
valóságban rendeli ki a bírákat, a következetes, egyoldalú s mint mindig
az egyszerűsítésre törekvő demokrácia azt kívánja, hogy az elv minden
kerülő út nélkül alkalmaztassék s azt akarja, hogy a nép egyenesen és
közvetlenül válassza meg a bírákat.
S ezután felmerülnek a szavazás és a választás módjára vonatkozó örökös
kérdések. Ha a szavazás, ha a választás egy személyre vonatkozó
szavazási eljárás mellett történik, a canton{61} megválasztja a maga
békebíráját, az arrondissement{62} a maga bíróságát, a kerület a maga
törvényszékét és az egész ország a semmítőszéket; és be fog itt
következni a már fentebb megjelölt kettős helytelenség, t. i. különböző
jogtudomány és igazságszolgáltatás az országrészek szerint és a
részrehajlatlanság hiánya mindenütt.
Ha lajstromos szavazás mellett történik a szavazás, akkor az összes
bíróságokat az egész ország fogja megválasztani s akkor ezek egészen a
győzedelmes párthoz fognak tartozni és az igazságszolgáltatás teljesen
egyforma lesz, de sehol sem lesz részrehajlatlanság.
Ami a közvetítő rendszereket illeti, azok egyesíteni fogják a két
ellentétes rendszer helytelenségeit. Ha p. o. kerületek szerint
választunk, Bretagne-ban a békebírák, bírák, törvényszéki tanácsosok,
törvényszéki elnökök mind fehérek és mind részrehajlók lesznek, míg a
békebírák, bírák, tanácsosok és elnökök a Provenceban mind kékek és
részrehajlók lesznek; itt tehát lesz különféleség, de csupán a
részrehajlás különböző színeiben.
Ámde ez a jövő, bár talán elég közeli. Maradjunk a jelen időben. Itt van
még mai napság az esküdtszék. Az esküdtszék tökéletes erkölcsi
hivatottsággal, de emellett teljes szakszerű hivatástalansággal bír. Úgy
látszik, hogy a demokrácia mindig számba veszi a hivatástalanságot egy
vagy más módon. Az esküdtszék mindentől független, független a
kormánytól, független a néptől és pedig a lehető legjobb módon, mert
megbizottja a népnek, anélkül, hogy általa választatnék s egyáltalában
nem törődik az újraválasztással, mivel már megválasztatását is felette
kellemetlen eseménynek tekinti. Másrészről mindig két erős érzelem
között ingadozik, t. i. a szánalom és az alkalmazkodás, az emberszeretet
és a társadalom védelmének szükségérzete között: _egyformán_ érinti őt a
védőügyvéd és az államügyész szóváltása és ezen kettős befolyás
semlegesítvén egymást, a legjobb erkölcsi helyzetben van, hogy jó
ítéletet hozzon.
Ezért oly régi az esküdtszék. Athénben a heliasták{63} bírósága az
esküdtszéknek egyik fajtáját képezte s minthogy tagjainak száma igen
nagy volt, a nyilvános egyesület jellegével bírt, de mégis egyik válfaja
volt az esküdtszéknek.
Rómában voltak a polgárok közül kiválasztott bírák, de ezen bírákat a
prætor jelölte ki, akik mint a ténykérdés[1] bírái szerepeltek, vagyis
arra voltak hivatva, hogy döntsenek afelett, elkövettetett-e valamely
cselekmény vagy nem, fizettetett-e valamely pénzösszeg vagy nem, a jog
kérdése a centumvirek számára tartatván fel[2] és hát itt egy igen
rendezett köztársasággal állunk szemben.
Angliában az esküdtszék már évszázadok óta áll fenn és működik.
Ezek a különböző népek joggal gondolhatták azt, hogy az esküdtek a
legjobb erkölcsi feltételek közt vannak arra nézve, hogy jól
ítélkezzenek, minthogy bárki másnál több erkölcsi hivatottsággal bírnak.
Ez igaz, csakhogy semmit sem értenek meg. Megtörtént, hogy a côte-d ori
esküdtszék 1909. évi november hóban ítélkezvén egy gyilkos felett,
kijelentette: először, hogy ez az ember nem ütötte a meggyilkoltat,
másodszor, hogy az ő ütései okozták a halált, erre szükségképen fel
kellett menteni a vádlottat, akinek sértései – noha nem léteztek –
halált okozók voltak. Megtörtént a Steinheil-féle ügyben, ugyancsak
1909. évi november hóban, hogy az esküdtszék kijelentéseiből az
következett, miszerint a Steinheil-féle házban senkit sem öltek meg
orgyilkos módon s hogy különben is Steinheil asszony nem leánya Japy
asszonynak, ami ha az esküdtek igazmondása bírói ítélet volna,
egyrészről a Steinheil asszony és Japy asszony orgyilkosságára vonatkozó
összes nyomozás megszüntetését, másrészről pedig a rendezett
jogállapotnak rettenetes bonyodalmait vonná maga után.
Ámde az esküdtek igazmondása nem bírói ítélet. Vajjon miért? Azért, mert
a törvényhozó előre látta az esküdtszéki határozatok képtelenségét. Az
írott jog szerint tehát az esküdtszékek határozatai képtelenségeknek
vélelmeztetnek; a tapasztalat az, hogy tényleg igen gyakran
képtelenségek azok. Úgy látszik, hogy az esküdtszékek határozatai
Rabelais{64} hirhedt bírója ítéletei szerint vannak hozva.
Közmondásszerű a törvényszéki palotában, hogy sohasem lehet előre látni
az esküdtszékeknél valamely ügynek a kimenetelét. Mondhatnánk, hogy az
esküdt így okoskodik: «a véletlenség bírája vagyok, tehát jogos, hogy az
én ítéletem maga a véletlenség legyen.»
Tudjuk, hogy Voltaire a «Busiris»-tól{65} való félelem miatt követelte
az esküdtszéket; «Busiris»-nek nevezte saját korának bíróságait; de
szokásos meggondolatlanságával nem volt gondja arra, hogy eltitkolja,
sőt ellenkezőleg ismételve kijelenti, hogy az abbevillei és az
abbevillekerületi lakosság és hogy a toulouse-i és a toulousekerületi
lakosság _általában_ fel volt háborodva, amazok La Barre{66} és
d’Etalonde, emezek pedig Calas{67} ellen. Ha tehát La Barre és
d’Etalonde felett olyan esküdtszék ítélkezett volna, amelynek tagjai
abbevillei és toulousei lakosokból állottak volna, nagyon valószínű,
hogy éppen úgy elítélték volna őket, mint ahogy elítélte volna a
«Busiris».
Az esküdtszék nem egyéb, mint a kontárság kultuszával való mesterkedés.
Minthogy a társadalomnak védekeznie kell a tolvajok és gyilkosok ellen,
a védekezés feladatát némely polgárra hárítja, felfegyverezvén őket a
törvénnyel; csakhogy erre a célra olyan polgárokat választ, akik nem
ismerik ezt a fegyvert és mégis azt hiszi, hogy jól meg van védelmezve.
Az esküdt olyan, mint a hálóval kellőképen ellátott gladiator, de aki
nem ismeri a vívás fortélyát s aki ennek folytán odajut, hogy önmaga
lesz behálózva.
Szükségtelen mondanunk, hogy a demokrácia mindig a maga álláspontjára
helyezkedik és mert csudálatosan erre helyezkedik, jelenleg lejebb
szállítja az esküdtszéket egy fokkal és átalakítja a polgár-esküdtszéket
munkás-esküdtszékké. A magam részéről ebben semmi rosszat nem látok,
mert a törvény terén a polgárnak tudatlansága és járatlansága egyenlő a
munkás tudatlanságával és járatlanságával és a polgár-esküdtszéktől a
munkás-polgáresküdtszékhez és a munkáspolgáresküdtszéktől a
munkás-esküdtszékhez való átmenetel nem fog hanyatlás lenni; ezt csupán
azért jegyezzük meg, hogy rámutassunk a demokráciának a hivatástalanság
felé irányuló törekvésére, amely napról-napra nagyobb.
Itt vannak még a békebírák.
Hogy miként kutatja fel a demokrácia a kontárságot a jogszolgáltatás
körében, arra elég érdekes példa a következő:
A békebírák igen gyakran a felsőbb, az utolsó fokon eljáró bíróság azon
költségnél fogva, melyet a panaszosnak fizetnie kellene, ha ítéletük
ellen a felsőbb bírósághoz akarna felebbezni, ők tehát igen tekintélyes
bírák. Ennélfogva nagyon szükséges volna, hogy képzettek legyenek s hogy
ismerjék a jogot s jogtudományt. Ez okból tehát általában a jogi
licenciátussal, a jogi baccalaureatussal bírók közül és azon volt
jegyzősegédek közül választották ki őket, akiknek «oklevelük» van.
Mindez, az igazat megvallva, elég gyönge biztosíték volt.
A francia szenátus, hogy még gyökeresebb kontárságot fedezzen fel ezen
hivatalok közvetítésével, kimondta az 1905. évi júl. 12-iki törvényben,
hogy békebírákúl kinevezhetők: «azok, akik jogi licenciatus, vagy
baccalaureatus, avagy oklevél hiányában már tíz esztendő óta gyakorolták
a _maires_-ek (községi bírák) vagy _segédmaires_-ek (helyettes bírák)
hivatalát, vagy mint conseillers generaux működtek.»
Ebben az elhatározásban azon igen törvényes és tisztességes óhajtás
foglalt helyet, hogy a képviselőknek és szenátoroknak módjukban álljon
megjutalmazni azon szolgálatokat, melyeket nekik a békebírák tehetnek
(gondoljuk meg, hogy a senátorokat kiváltképen a falvak maire-jei és
segédei választják). De itt mindenekfelett az volt irányadó, hogy az
_elv alkalmaztassék_. Miként tudjuk, az elv következő: Hol van a teljes
kontárság? akinek a hivatástalanságához szó nem fér, arra kell bízni a
hivatalt.
A mairek és segédeik e tekintetben teljesen megfeleltek a kívánalmaknak.
Franciaországban a maire-eknek és segédeiknek tudniok kell okmányokat
aláírni, de egyáltalában nem kötelező, hogy olvasni tudjanak és nyolcvan
esetben száz közül teljesen írástudatlanok s helyettök a községi tanító
végez el minden munkát. A senátus tehát biztos volt abban, hogy ezek
olyan emberek, akik teljesen képtelenek arra, hogy békebírák legyenek. S
erre volt szüksége. Miután a kontárság ez esetben teljes volt, nekik
volt adandó a hivatal és nekik is adta azt.
Ezen előkelőleg demokratikus intézménynek bizonyos következményei – úgy
látszik – megmozdították a hatóságot és a közhatalmat. Barthou
igazságügyminiszter 1909. év vége felé panaszolkodik azon munka miatt,
melyet neki az új intézmény ad; azt mondja a képviselőknek: «azért
vagyunk itt, hogy kölcsönösen megmondjuk egymásnak igazainkat, amint
illő, teljes mérséklettel és bölcsességgel, jogom van ahhoz, hogy
figyelmeztessem a kamarát az 1905. évi törvény következményeire.
Jelenleg megrohantak a békebírák kérelmeikkel; nem akarom mondani, hogy
mintegy 9000 ügydarab fekszik az igazságügyi minisztériumban, mert
megengedem, hogy ezen ügydarabok között akad néhány, amelyek különböző
indokokból nem alkalmasok a vizsgálatra, de van köztük kerekszámmal 5500
ügydarab, amelyek _támogatva vannak_ és _meg vannak vizsgálva_. (Ez azt
akarja jelenteni, hogy azért vannak megvizsgálva, mert támogatva vannak,
azok amelyek nincsenek ajánlólag széljegyezve egyetlen politikai
személyiség által sem, vizsgálat nélkül vannak osztályozva, amint ez
helyes is). És ha figyelembe veszik azt, hogy az évi üresedések átlaga
180, rögtön be fogják látni azon akadályokat, amelyekbe ütközöm. Mert
ezen jelöltek között vannak olyanok, akik nagy erővel – nem akarom
mondani sóvárgással – lépnek fel, ezek azok a jelöltek, akik tíz éven át
gyakorolták, némelykor a legkisebb községben a maire-nek vagy segédjének
foglalkozását.»
Ezután az igazságügyminiszter megismertette a képviselőkkel egy
államügyésznek ezen kérdésre vonatkozó jelentését.
Az államügyész ezeket mondta:
«Ezen departementban 47 békebíró van. Egy általam elkészített
névszerinti kimutatás szerint az az eredmény, hogy ezen bírák közül 20
kineveztetése pillanatában maire volt. Nem kell meglepődnünk, ha a
cantonalis hatósági hivatalok jelöltjeinek száma mindinkább emelkedik, a
községi előljárók körében. Úgy látszik ezen departementben meg van
engedve, hogy a választás mellett betöltött hivatalok minden
hivatásszerű képesség hiányában szolgáljanak a rendes útként a díjazott
hivatalok, különösen pedig a békebírói állások eléréséhez. Egyébiránt a
kinevezett békebírák össze szokták kapcsolni új hivatalukat községi
megbizatásukkal. Hivatalos székhelyük tényleg inkább az általuk
adminisztrált községben van, mint azon cantonban, ahol igazságot
szolgáltatnak és ahonnan soha sem volna szabad szabadságolás nélkül
eltávozniok… Ezen cantonalis hatóságok néha nem is haboznak mindent
elkövetni arra nézve, hogy kierőszakolják az arrondissement
politikusainak erkölcsi segítségét, amely végeredményben megsarcolása
azon választási befolyásnak, amellyel mint községi hatóságok
rendelkeznek. Sokkal inkább biztosítva vannak a képviselő esetleges
közbenjárása által, mintsem nyugtalanítva a törvényszéki ülés fenyegető
szorgos felhívásai által. Az illetékességüknek alárendelt személyek
érdekes áldozatai ezen hivatal-kompromittálásoknak, melyek megtámadják a
köztársasági uralom jó hírnevét.»
Az igazságügyminiszter és államügyész jajongásai nem igen látszanak
előttem igazoltnak. A miniszter csak azért panaszolkodik, mert 9000
ügydarab van keze alatt. Ezt könnyen elvégezhetné, akár az általános elv
szerint, hogy t. i. a jelöltek közül azokat nevezné ki, akik neki
legkontárabbaknak látszanak, akár a szokáshoz híven azokat, akik neki
leginkább be vannak ajánlva.
Ami pedig az államügyészt illeti, – ő kissé ironikus, ami neki
szellemességnek látszik, de amely a legmulattatóbb naivitás jegyét
viseli magán. Azt mondja az államügyész: «Úgy látszik meg van engedve,
hogy a választás útján betöltött hivatalok minden hivatalnoki képesség
nélkülszolgáljanak azon utként, amelyen a díjazott hivatalokhoz
rendszerint eljutni lehet. Hát aztán! Kiválólag demokratikus irány az,
hogy minden szakszerű képesség hiánya jelöl a hivatalokra, minthogy ez a
szelleme magának a demokráciának. Hát a törvényhozói vagy kormányzói
képesség tesz bennünket választóvá?
Az is kiválólag demokratikus irány, hogy a választás útján betöltött
tisztségek a díjazott hivatalokhoz vezetnek, minthogy demokratikus elvek
szerint, az összes díjazott hivatalokat s végül az összes hivatalokat
választás útján kellene betölteni. Ez az államügyész arisztokrata.
Ami pedig azon kölcsönös szolgálatokat illeti, melyeket a békebíró, mint
maire a képviselőnek és amelyeket a képviselő a békebírónak tesz,
egyszerűen az egész államrendszer. A rendszer ebben áll: a képviselők
kegyeket osztogatnak azért, hogy megválasztassanak és újból
megválasztassanak; a befolyásos választók pedig részint személyes,
részint hivatalos befolyásukat a képviselők szolgálatára bocsájtják,
hogy kegyekben részesüljenek; tehát együtt bloc-ot képeznek.
De hát mit akarna az államügyész? Más rendszert? De kérem szépen ez a
másik rendszer bármilyen lenne is, nem lenne demokrácia vagy legalább is
nem lenne demokratikus demokrácia. És azt sem tudom, hogy az
államügyész, mit ért a köztársasági uralom jó hírneve alatt. A
köztársasági uralom jó hírneve abban áll, hogy a köztársaság úgy
tekintessék, mint amely megvalósítja az összes demokratikus elveket; hát
a demokratikus elvek sohasem voltak tökéletesebben megvalósítva, mint a
fenti példában, amely nagyon érdekes, hogy felkeltse és felhívja a
szociológusok elmélkedéseit.
VIII. EGYÉB KONTÁRSÁG.
Említettem, hogy a kontárság kultusza kitörölhetetlen folt s mételyezés
folytán terjed, eléggé természetes, hogy meghonosodván, járványossá
válik s bejutván magába az állam központjába, vagyis alkotmányába,
befészkeli magát a szokásokba és erkölcsökbe.
Tudjuk, hogy a szinház az élet utánzata és hogy talán az élet még inkább
utánzata a szinháznak; éppen így származnak a törvények az erkölcsökből,
nemkülönben sőt még inkább az erkölcsök a törvényekből. «Az embereket
különböző dolgok irányítják», mondja Montesquieu. «Az éghajlat, a
vallás, a törvények, a kormányzat alapelvei, a megtörtént dolgok példái,
az erkölcsök, a különböző modorok, amelyekből végeredményben kialakul a
közszellem» és ezen különböző dolgok között, melyek az embereket
irányítják, megvan a hatások és visszahatások kölcsönös sorozata.
Leggyakrabban az erkölcsök szerzik a törvényeket kiváltképen a
demokráciában, ami egyébiránt nagyon sajnálatos; de Montesquieunek igaza
van, midőn még ezt is mondja: «Az erkölcsök képviselik a törvényeket, a
különböző modorok pedig az erkölcsöket», és hogy a törvények legalább is
«hozzájárulhatnak az erkölcsök és a különböző modorok alakításához», sőt
«valamely nép jellemének kialakulásához is», s hogy a római nép
erkölcseinek egy része a császárságtól számítva, becsben tartotta az
önkényes hatalom létezését és hogy az angol nép erkölcseinek egy része
megbecsüli alkotmányukat és törvényeiket.
Tudjuk, hogy Nagy Péter, az oroszok cárja a törvények által alaposan
módosította népének ha nem is jellemét, de legalább is annak szokásait
és erkölcseit.