legerőteljesebb: «Végül van a demokráciának egy ötödik fajtája, _ahol a
souverainitás a törvényről a sokaságra van átruházva_. Ez akkor
következik be, _midőn a dekretumok csökkentik a törvény abszolut
tekintélyét_. Ez a demagógokba vetett bizalom eredménye. Azon
demokratikus kormányzatban, ahol a _törvény_ uralkodik, nincsenek
demagógok; a legérdemesebb polgárok bírnak elsőbbséggel; de mihelyt _a
törvény_ elvesztette fenségét, felemelkedik a demagógok tömege. Ettől
fogva a nép olyan, mint a százfejű monarcha; souverain nem egyénileg,
hanem testületileg… Az ilyen nép igazi monarcha, – úgy akar uralkodni,
mint a monarcha; felmenti magát a _törvény_ járma alól és zsarnokká
válik; ez okozza, hogy a hizelgők itt becsületben állnak. Ezen
demokrácia az a maga nemében, ami a zsarnokság a monarchiában. Itt is,
ott is elnyomják a vagyonos embereket: a monarchiában az önkényes
rendeletek, a demokráciában pedig az önkényes dekretumok. A demagógok és
hizelgők egy úton haladnak, van köztük valami hasonlóság, ami őket
összezavarja s egyenlő befolyással bírnak a hizelgő a zsarnokokra, a
demagóg a népre, amely a zsarnokság állapotára sülyedt. A demagógok okai
annak, hogy a souverainitás tekintélye a _dekretumokban van és nem a
törvényben_, azáltal, hogy mindent a népre vezetnek vissza; ebből
következik, hogy hatalmasokká válnak, minthogy a nép úr mindenekben, ők
maguk pedig urai a népnek… Tehát joggal mondhatjuk, hogy az ilyen uralom
_demokrácia és nem köztársaság;_ mert _ott, ahol a törvények nem
uralkodnak, nincs köztársaság_. Valóban, a _törvény_ tekintélyének
minden dologra ki kell terjednie… Következőleg, – ha a demokráciát a
kormányformák közzé lehet számítani – világos, hogy az olyan uralom,
amelyben minden dekretumok által szabályoztatik – _még nem is
demokrácia_, mert a dekretum sohasem birhat általános jelleggel, mint a
törvény.»
A régi és modern szociológusok közti összes különbség – helyesen
felfogva – abban áll, ami az évszázados törvény, vagyis a tulajdonképeni
törvény és az alkalmi törvény, vagyis a dekretum közt van; továbbá
abban, ami egy coordinált törvényhozás részét képező törvény, vagyis az
igazi törvény és azon alkalmi törvény közt van, amely nem egyéb, mint
dekretum, végül abban, ami a mindenkorra hozott – vagyis az igazi
törvény és azon alkalmi törvény közt van, amely analog a zsarnok
velleitásaival és mindenben hasonlatos ahhoz. Midőn a régi és modern
szociológusok törvényről beszélnek, _nem beszélnek egy és ugyanazon
dologról_, s ez okoz annyi ellenkező felfogást. Midőn a modern
szociológus törvényről beszél ez alatt a közakaratnak ilyen és ilyen
kelet alatti, pl. 1910. évi kifejezését érti. A régi szociológus előtt a
közakaratnak ilyen kelettel való kifejezése például: II. évi 73-ik
Olympiád{41} nem törvény, hanem dekretum. A törvény náluk: Solon,
Lycurgus vagy Charondas{42} törvényének egyik szakasza. Valahányszor egy
görög vagy római politikus ezen szavakat mondja: törvények által
kormányozott állam, ne fordítsuk le ezt másképen, ne magyarázzuk
másképen: ez alatt egy nagyon régi törvényhozás által kormányozott
államot akar érteni, amely nem változtatja meg ezen törvényhozó
hatalmat. Ez adja meg valódi értelmét a törvények híres
személyesítésének a _Phedonban_,{43} amely együgyűség volna, ha a
görögök a «törvények» alatt azt értették volna, amit mi értünk ezen szó
alatt. Kifejezése a törvény a nép közakaratának? Ha igen, miért
tisztelné azt Socrates, aki utálja a népet, ő aki egész életén át – még
büntető pörében is gúnyolja a népet. Ez képtelenség volna. Ámde a
törvények nem dekretumok, amelyeket a nép Socrates életében hoz, hanem
törvények, melyek az államot oltalmazzák mióta létezik, olyan törvények
ezek, amelyek ősrégi bálványai az államnak.
Ezen törvények tévedhetnek, bizonyság erre az, hogy ezek alapján
Socratest halálra ítélhették; de mégis tekintélyben állottak,
tiszteletben tartották és sérthetetlenek voltak, minthogy oltalmazói
voltak az államnak évszázadok óta és védelmezői voltak magának
Socratesnek is addig a pillanatig, amíg azokkal visszaélve, ellene nem
fordultak.
A köztársaság – tehát ha elfogadjuk Aristoteles kifejezését – az a nép,
amely engedelmeskedik a törvényeknek és midőn engedelmeskedik azoknak,
ez azt jelenti, hogy engedelmeskedik ősei írott törvényeinek. Tehát ez
nem egyéb, mint arisztokrácia; mert az, hogy nem csupán azoknak
engedelmeskedik, akik az ősök hagyományait képviselik, t. i. a
nemességnek, hanem _maguknak az ősöknek is_, azok gondolatainak, amelyek
egy öt évszázados törvényhozásban vannak lefektetve, ez inkább
arisztokratikusabb magatartás, mint ha az arisztokratáknak
engedelmeskednék. Az arisztokraták mindig félig a hagyományokhoz, félig
saját korukhoz ragaszkodnak; a négyszáz esztendő óta fennálló törvény
négyszáz esztendős és ez semmi egyebet nem jelent. A törvénynek
engedelmeskedni úgy, amint azt a régi szociológusok is tették, nem azt
jelenti, hogy Scipiónak{44} engedelmeskedem, akivel a via sacran{45}
találkozom, hanem azt, hogy az ő nagyatyja ősének engedelmeskedem. Ez
ultraarisztokratikus! tökéletesen az! _A törvény arisztokratikus_,
demokratikus csupán a dekretum, _az alkalmi törvény_. Ezért beszél
Montesquieu mindig féken tartott, elnyomott s végeredményben törvények
által fenntartott monarchiáról. Vajjon mit akar ez jelenteni az ő
idejében, amidőn a «közakarat» nem nyer «kifejezést», amidőn ennek
következtében a monarchia sem lehet korlátolva törvények, a közakarat
megnyilvánulása által, – olyan korban, amelyben a királyságot illeti a
törvényhozó hatalom, mely törvényeket hoz, következésképen azon
törvényekkel, melyeket ő maga hoz, leronthat s újraalkothat, – nem lehet
őt korlátozni?! De hát vajjon mit akar ez jelenteni? Ez azt jelenti,
hogy «törvény» alatt Montesquieu – épen úgy mint a régi szociológusok –
akiket sikerrel tanulmányozott – az ő idejében fennálló uralom előtti
régi törvényeket érti, az ősmonarchia régi törvényeit, – (melyeket
«alaptörvényeknek» nevez) s amelyek hozzá kapcsolják s kell is hogy
hozzá kapcsolják a jelenlegi monarchiát, amelyek nélkül hasonlóvá lenne
a zsarnoksághoz, vagy a demokráciához. A _törvény_ lényegében
arisztokratikus. A kormányzottakat a kormányzók által kormányoztatja, a
kormányzókat pedig az elhúnytak által. Az arisztokráciának épen az a
kormányforma a lényege, amely az élőkre származik át az elhúnytakról,
akik már életükben tekintettel voltak a jövő nemzedékre. Az
arisztokrácia a szó helyes értelmében a húsból való arisztokrácia, a
_törvény_ pedig szellem-arisztokrácia; a szó tulajdonképeni értelmében
vett arisztokrácia az elhúnytakat a hagyomány, az örökösödés, a nyert
tanítások, az átszármaztatott nevelés, nemkülönben a véralkat és jellem
fiziológiai átöröklése által képviseli; a törvény nem képviseli az
elhúnytakat, a törvény: maguk az ősök; a törvény az ő gondolataiknak
lefektetése a törvényszövegbe, amely nem változik, vagy csak
észrevétlenül változik.
Az a nemzet, amely ősi arisztokratikus előkelőségeit megőrzi és amely
diszkrétül, kiméletesen és fokozatosan új embereknek óvatos befogadása
által újítja meg azokat, arisztokratikus rendszer szerint és
arisztokratikus szellemben jár el. Ugyanezen eljárás által határozottan
arisztokratikus, sőt arisztokratikusabb azon nemzet, amely régi
törvényhozását a legnagyobb kegyelettel őrzi meg s amely azt megifjítja
és megújítja diszkrétül, kiméletesen és körültekintéssel, fokozatos
hozzáadása által azon új törvényeknek, amelyek mindig tartalmaznak
valamely új szellemet s valamit a régi szellemből. _Homines novi, Novae
res_. A _homo novus_ azon embert jelenti, akinek nincsenek ősei, s akit
érdemeiért kell azok közé sorozni, akiknek vannak őseik. A _novae res_
alatt oly dolgokat értünk, amelyek átmenet nélküliek és ez a forradalmat
jelenti. Az új dolgokat csak részletekben, észrevétlenül és fokozatosan
szabad bevezetni a régi dolgok mellett, miként az «új embereket» a régi
emberek testületébe. Az arisztokrácia arisztokratikus ugyan, de a
törvény még sokkal arisztokratikusabb. Ime ezért természetes ellensége a
demokrácia a törvényeknek, s csakis a dekretumokat képes eltürni.
Az ország képviseletének a kontárok, nemkülönben a szenvedélyesek –
tehát a kétszeresen kontárok számára való fenntartása, az országnak
olyan képviselete, amely a kormányzás és adminisztráció körében mindent
maga akar elvégezni, de mindent rosszúl végez el s a kontárságot és a
szenvedélyt terjeszti el a főtényezők a modern demokráciában; ime hova
jutottunk el annak tüzetes méltatásában.
VI. KONTÁRSÁG A KORMÁNYZAT KÖRÉBEN.
Ez még nem minden, a kontárság sokkal tovább terjed részint a logikai
következetesség – részint mételyezés folytán. Nevetve jegyezték meg –
mert komikus, mint minden tragikus dolog, amelyet humorosan veszünk, –
hogy nagy ritkaság miszerint a miniszterség olyan embernek adassék, aki
arra hivatott lenne; hogy rendszerint a közoktatásügyi miniszterséget
ügyvédnek, a kereskedelmi miniszterséget írónak, a hadügyi
miniszterséget orvosnak adják és hogy Beaumarchais{46} sokkal inkább
megadta kellő formuláját a demokráciának, mint az abszolut monarchiának,
ezt mondván: «szükség volt számfejtőre: elnyerte egy jó táncos».
Ez a dolog annyira szokásos, hogy mintegy visszaható ereje van a tömeg
történeti eszmekörében.
Négy francia közül három meg van győzödve arról, hogy Carnot{47}
«polgárember» volt és ez sokszor megjelent nyomtatásban is. Vajjon
miért? Azért, mert nem tudták elképzelni, hogy a demokráciában a
hadügyminiszterség katona által töltethessék be s hogy a
conventbeliek{48} képesek lettek volna katonatisztre bízni a
hadügyminiszterséget; ez sokkal inkább paradoxnak látszik mintsem, hogy
igaz legyen.
A hivatalnokok hivatástalansága címén való különös adományozása a
miniszterségeknek az első pillanatra nem látszik egyébnek, mint a
hivatástalanság istennője egyszerű játékának s ravasz-szellemes
kacérkodásának. Van benne valami, de nincs épen – és teljesen így. A
miniszteri állások rendszerint ekként töltetnek be, mert arról van szó,
hogy aki a minisztériumot megalakítja, megadja a hatalom egy részét a
többség mindazon csoportjának, amelyre támaszkodik. A minisztériumot
megalakító politikus nem tekinthet a szakszerűségre és a miniszteri
állásokat a politikai és nem a szakszerű rátermettség szempontjából
osztja szét; az eredmény az, amit megjelöltem; az egyetlen miniszterség,
ami észszerű módon töltetik be az, amelyet a minisztertanács elnöke tart
fenn a maga számára és foglal el; még így is gyakran – hogy valamely
jelentékeny politikai személyiséget megtartson – átengedi neki azt s ő
maga egy olyat foglal el, amelyben nem bír jártassággal.
A következmények ezek: minden nem hivatásos ember által vezetett
minisztériumnak olyan vezetője van, aki ha lelkiismeretes, ott tanulja
meg mesterségét, amelyben már régen mesternek kellett volna lennie, vagy
ha kevésbé lelkiismeretes, vagy ha kényszerítve van – pedig mindig
kényszerítve van – minisztériumát az általános politikai és nem a
gyakorlati eszmék szerint vezeti. A hivatástalanság tehát – bizonyos
tekintetben – megkétszereződik.
Hallgassuk meg azon beszédet, mellyel egy új földmívelésügyi miniszter
személyzetének bemutatkozik, nincs ebben másról szó, mint az 1789-ik év
elveiről.
Centralizált országban tehát a maga ügykörében mindent a miniszter
végez. Mindent a nemzeti képviselet nyomása alatt tesz, de mindent ő
tesz; ő hozza az összes határozatokat; előre láthatjuk milyenek lehetnek
ezek. Néha annyira kívül esnek a törvényen s annyira ellenmondásban
állanak azzal, hogy már keletkezésükkor holt betűk. A miniszteri
körrendeleteknek gyakran van ezen különös törvénytelen jellegük. Ez
nincs másképpen és meg is szünnek; de mélységes rendetlenséget idéztek
elő az egész adminisztráció körében.
A mi a kinevezéseket illeti, ezek – miként jeleztem – politikai befolyás
szerint történnek, anélkül, hogy megjavíthatók volnának akkor, midőn
nagyon jogellenesek és hibásak a minisztériuma dolgai és emberei felől
teljesen tájékozott valamely miniszter hivatottsága folytán, aki ezt
mondaná: «különben még se menjünk odáig».
VII. KONTÁRSÁG A JOGSZOLGÁLTATÁS KÖRÉBEN.
Ezen kontárság, amely – hogy úgy mondjuk – logikai következetességgel
terjeszti ki uralmát, bizonyos mételyezés folytán még más körökre is
kiterjed. Vajjon észrevette-e az olvasó, hogy a régi uralom,{49} minden
súlyos tökéletlenségei mellett, valamelyes történeti hagyomány folytán,
bizonyos tiszteletet tanusított a különböző hivatottságok iránt? Például
a jogszolgáltatás körében fennállott a földesúri, az egyházi és a
katonai bíráskodás. Kétségtelenül, nem az észszerűség és nem a mélyen
járó gondolkodás léptette életbe ezen intézményeket, hanem maga a
történet, maguk az események hozták ezeket létre, sőt helyesnek látszott
magának a jogellenesen eljáró és a zsarnokság felé hajló monarchiának is
megtartani azokat.
A földesúri bíróságok – jóllehet kevéssé nyugodtak az észszerűségen –
nem voltak minden hasznosság nélkül valók, mert hozzákötötték, vagy
hozzá birták kötni a földesurat földbirtokához és meg tudták
akadályozni, hogy szem elől tévessze hűbéreseit és hogy hűbéreseik őt
veszítsék el szemük elől; tehát ezen bíróságok az ország arisztokratikus
alkotmányának fenntartói valának; hozzáteszem, hogy a törvénykönyvben
helyesen szabályozva, körülírva és meghatározva – ami sohasem történt
meg – megfeleltek volna a hivatottság törvényének; vannak olyan ügyek,
amelyek tulajdonképen az ország hűbérura illetékessége alá tartoznak,
mert azok tulajdonképen helyi érdekűek, ezekben az ügyekben a földesúr
azon szerepet vitte, amelyet mai napság a békebíró tölt be és nem
kellett volna egyéb, mint pontosan meghatározni az idetartozó ügyeket és
mindig megengedni a felebbezést.
Az egyházi bíráskodás tökéletesen észszerű volt, mert az egyházi
személyek által elkövetett bűntények felette különleges jelleggel
bírnak, amelyeket egyedül egyházi bírák képesek jól felismerni. Ez a mai
korszellem előtt idegenszerűnek látszik, de hát miért léteznek még mai
napság is a kereskedelmi törvényszékek és az ipari szakbíróságok, ha nem
azért, mert a kereskedőknek és a munkásoknak egymás közt való – és a
munkásoknak a munkaadók elleni pereiben nem ítélkezhetnek mások, mint
akik közéjük tartoznak, akik az ügyeiket ismerik, fenntartatván
egyébiránt mindig a magasabb bíróságokhoz való felebbezés.
Végül a régi uralom alatt fennállottak a katonai törvényszékek és a
haditanácsok, – határozottan ugyanazon indokok alapján.
Mindezen kivételes törvényszékek élénk bizalmatlanság tárgyai a
demokráciában, mert ellenkeznek az egyformasággal, mintául szolgálnak az
egyenlőség eltorzítására és mert otthont és menedéket adnak a
hivatottságnak.
A demokrácia – miként ez magától értetődik – eltörölte az
arisztokratikus törvényszékeket magával az arisztokraciával együtt és az
egyházi törvényszékeket, magával az állami testületnek tekintett
egyházzal együtt; de hajlandósága van arra, hogy úgy tekintse a még
fennmaradt kivételes törvényszékeket, mint az arisztokrácia eszközeit;
gyűlöletével üldözi a haditanácsokat, mert különleges nézetekkel bírnak
a katonák büntethetősége «a katonai kötelesség és a katonai becsületre»
nézve. De épen határozottan ez az ő hivatásuk, erre van szükségük, hogy
fenntartsák a katonai szellemet és megtartsák az erős hadsereget a maga
erejében. Az a katona, az a katonatiszt, aki felett úgy ítélkeznének,
mint a polgárember felett és aki úgy lenne büntetve, mint a polgárember,
nem volna sem jól elítélve, sem eléggé büntetve, tekintve azon
különleges kötelességeket, melyek a hadsereggel kapcsolatosak és azon
szolgálatokat, melyeket annak teljesítenie kell. Itt a szakszerű
hivatottság – és az erkölcsi hivatottság kérdése forog fenn, amelyekbe a
demokrácia nem akar belemenni, azon meggyőződésénél fogva, hogy nincs
különleges hivatottság és minden dologban elegendő józan ésszel bírni;
ámde a józan ész olyan mint az értelem: mindenre szolgál, de semmire sem
elegendő; határozottan ez az, amit a demokrácia nem akar megérteni, vagy
nem képes belátni.
Éppen ilyen nagy tévedésben van a polgári és büntetőbíróságra vonatkozó
dolgokban. Úgy hitte, hogy helyesen jár el a polgári bíróságokra nézve,
ha eltérve egész a mai napig fenntartott elvétől – az ítélkezés
feladatát jogtudósokra bízza. Végre tehát egy testület, amely
hivatottsággal bír, elvitázhatatlan és nem is akarja ezt senki tőle
elvitatni, mert azok, akik ítélkeznek, tudják a jogot. De amint gyakran
volt már alkalmam mondani a szakszerű hivatottság mellett az erkölcsi
hivatottság is fennáll és a demokrácia erőfeszítést tett arra, hogy a
bíróság erkölcsi hivatottságát csökkentse és jól jegyezzük meg, csökkent
is ezen erkölcsi hivatottság, hogy magát a szakszerű hivatottságot is
semlegessé tegye.
Egykor olyan bíróság volt, amely állami testület és autonom testület
volt és amely következésképen teljes függetlenséggel bírt, kivéve az
időről-időre beállott államcsinyeket és ennek következtében az
államcsinyektől való félelmet. Teljes függetlensége megadta neki, vagy
jobban mondva, érintetlenül hagyta nála az erkölcsi hivatottságot, amely
abban áll, hogy saját lelkiismeretünk útmutatása szerint járjunk el.
Olyan bíróságot létesítettek, amely épen olyan hivatal, mint a többi s
amely hivatalnokok testülete. Az állam kinevezi hivatalnokait, fizeti,
előlépteti őket, megtagadja tőlük az előléptetést. Egy szóval kezeiben
tartja őket, miként a hadügyminiszter a katonatiszteket, miként a
pénzügyminiszter a pénzügyőröket. Ezután nincs többé ítélkezéshez
szükséges erkölcsi hivatottságuk. Állandóan kisérti, nagyon is kisérti
őket az a gondolat, hogy úgy ítélkezzenek, amint a kormány akarja.
Igaz, hogy van egy biztosítékuk, t. i. az elmozdíthatatlanság; azonban
az elmozdíthatatlanság nem nyujt teljesen nyilvánvaló biztosítékot,
csupán azoknak, akik a hivatalnoki rang csúcsára jutottak, vagy
elérkeztek pályájuk véghatárához és csupán azoknak, akiknek közeli
nyugalomba vonulásuk miatt, vagy mert nem képesek magasabbra emelkedni
azon állásnál, melyet betöltenek: nincs semmi reményük az előléptetésre.
A fiatal bíró, aki emelkedni akar – s ez jogos vágy – egyáltalában nem
független és ha elégedetlenkedik, ez esetben az elmozdíthatatlanságnak
egy különleges fajtájában részesül, t. i. örökre ott marad, ahol
pályáját megkezdte. Nincs független bíróság, nincs aggálytól mentes
bíróság az igazságszolgáltatás körében, csak egyrészről, azok a bírák,
akik negyven évi szolgálattal vannak megterhelve, másrészről a
semmítőszék{50} elnöke; ezekhez hozzávehetjük azokat, akik el vannak
látva vagyonnal s így nem törődnek előléptetésükkel és egész pályájukat
kezdettől fogva ugyanazon városban futják meg, az ilyen bíróság
tökéletesen hasonló a régi uralom bíróságaihoz, de rendkívül ritka s
napjainkban mindinkább ritkább.
Magát ezen elmozdíthatatlanságot is, amellyel nagyra vannak, egyik vagy
másik kormány időről-időre felfüggeszti oly módon, hogy lefokozza azt a
bíróság egyetlen és nagyon illuzórius biztosítékává; a jelenlegi
bíróságot sokkal inkább fenyegeti az államcsinyek folytonos veszedelme,
mint a régi uralom bíróságait. A bíróság erkölcsi hivatottsága nagyon
meg van szorítva.
Erkölcsi hivatottságának csökkentése tehát – amint mondtam – semlegesíti
szakszerű hivatottságát, mert szakszerű hivatottságától el kell neki
tekintenie akkor, midőn a kormány és egyesek közti perekben, sőt a
kormány által pártfogolt egyesek – és olyan személyek közt való perekben
kell ítélkeznie, akiket a kormány nem tart barátainak. Hogy ítélkeznie
kell a kormány és egyesek közti perekben, ez néha előfordul, de hogy
ítélkeznie kell a kormány barátai és a kormány ellenfelei közti
perekben, az jóformán mindennapos egy olyan országban, amelyben a
kormány az a párt, amely kormányoz s amely szüntelenül harcban áll a
többiekkel.
Teljes igazsággal jegyezték meg, hogy az olyan parlamentáris kormány,
amely az általános szavazaton nyugszik, – a polgári háborút jelenti,
amely szabályozva van ugyan, de állandó; ez legtöbbször a vérnélküli
polgári háborút jelenti; mégis ez a sértések, kihívások, rágalmazások,
vádaskodások, gonoszságok és a különböző pártok év elejétől az év végéig
tartó állandó versengésének háborúja. És ez azon országban van így,
amelynek állapota megköveteli, hogy a bíróság teljesen független legyen,
hogy részrehajló ne legyen és ez éppen olyan országban van így, ahol a
bíróság nem lévén autonom, többé-kevésbé kényszerítve van arra, hogy ne
vonja magára azon párt nemtetszését, amely kormányoz s rettenetes
követelődző, mert fél, hogy a kormányt elragadják tőle.
– Ez ellen semmit sem lehet tenni. Jó volna talán visszatérni a bírói
tisztségek megvásárlásához.
– Először is ez nem volna valami szörnyű dolog; azután pedig
hivatalvásárlás nélkül is megszerezhetjük az általa biztosított
előnyöket.
Ez nem volna olyan szörnyű dolog. Úgy van ez is, mint amidőn
méltatlankodtak a kivételes törvényszékek gondolata felett, figyelmen
kívül hagyván a kereskedelmi törvényszékeket és az ipari választott
szakbíróságokat, amelyek kivételes bíróságok ugyan, mégis nagyon jók.
Méltatlankodnak a törvényszéki tanácsosi állás megvétele fölött és nem
gondolnak a bírósági kiküldöttekre (huissiers),{51} az ügyvivőkre
(avoués){52} és a közjegyzőkre,{53} akiktől nem engedjük magunkat
függővé tenni és akikre nem engedjük, hogy rájuk bízzák összes elsőrendű
érdekeinket, mégis vagy megvásárolják, vagy öröklik hivatalaikat. Az
igazságszolgáltatási hivatalok vételének rendszere alatt elítéltetni
annyit jelent, mint elítéltetni az avouék vagy közjegyzők által, akiktől
nagyterjedelmű jogi ismereteket követelünk, azt jelenti tehát, hogy
felettünk felsőbbrendű ügyvivők, vagy közjegyzők ítélkeznek. Ebben nincs
semmi megvetésre méltó.
Tudjuk, hogy Montesquieu híve volt, a hivatalok megvásárlásának és hogy
Voltaire{54} ellenezte azt. Mind a kettőnek teljesen igaza volt, vagyis
azt akarom mondani, hogy mindketten jól megegyeztek az alapgondolatra
nézve. Montesquieu ezt mondja: «a hivatalok megvásárlása jó a
monarchikus államokban, mert mintegy családi foglalkozássá teszi azt,
amire nem akarnának csupán az érdem alapján vállalkozni s mert
meghatározza mindenkinek a saját feladatát és ezáltal állandó
osztályokat teremt az államban. Nagyon jól mondta Suidas,{55} hogy
Anastasius{56} a császárságból az arisztokráciának bizonyos faját
teremtette az összes magisztraturák eladása által». Voltaire ezt
felelte: «Hát erény alapján fogadják el Angliában a kir. ítélőszék (banc
du roi){57} bírói tisztségét?» (Ez vagy erényből, vagy érdekből van így
és ha ez nem érdekből történik, valóban igen nagy erény kell hozzá).
Hogyan! hát Franciaország parlamentjeiben{58} nem találnánk
ítélőbírákat, akik ítélkeznének, ha ingyenesen adnánk is nekik
tisztségeiket? (Találnánk, de előfordulhatna, hogy azok túlságos hálásak
lennének.) A jogszolgáltatás, az emberek vagyonáról és életéről való
rendelkezés hivatása egy család foglalkozása legyen (az a foglalkozás,
hogy fegyvert viseljünk és a polgári háború idején rendelkezzünk az
emberek vagyona és élete felett 1760. évben családi foglalkozás s mégsem
tiltakozik ellene; a király foglalkozása 1760. évben családi foglalkozás
és mégsem méltatlankodik a királyság fölött). Szánakozzunk Montesquieun,
hogy elrútította munkáját ilyen paradoxok által, de bocsássunk meg neki:
bátyja egy elnöki tisztséget vásárolt meg a vidéken és azt ráhagyta
örökül; mindenütt ott van az ember. Senki sincs közülünk gyöngeség
nélkül.»
Montesquieu azt hiszi, hogy az arisztokratikus intézmények jók; Voltaire
pedig az abszolut hatalom mellett van. Montesquieu helyesli, hogy az
igazságszolgáltatás a család foglalkozása legyen, vagyis hagyományszerű,
miként a katonai foglalkozás, ami épp oly állandóvá teszi a bírói
osztályt, mint amilyen állandóak a többi osztályok, kimutatja Suidassal,
hogy a tisztségek megvásárlása arisztokráciát teremt. Voltaire úgy
akarta mint I. Napoleon, hogy minden katona a király katonája, minden
lelkész a király lelkésze, minden bíró a király bírája legyen, minden
ember testestől-lelkestől a királyé legyen.
Montesquieunek sokkal inkább ellentmondott Platon, mint Voltaire. Platon
_köztársaságában egész általánosságban_ szólván az összes
magisztrátusokról ezt írta: «Úgy vagyunk ezzel, mintha valakit a hajón
saját pénzéért tennénk kormányossá. Lehet rossz egy szabály némely
hivatalnál, ami csupán a köztársaság vezetésénél jó?»