törvényeket hoz, véralkatát és szellemét; járatosnak kell lennie –
miként a németek mondják – a népek psychológiájában és jegyezzük meg,
hogy ismernie kell népének véralkatát, jellemét és közszellemét,
anélkül, hogy maga is bírna ezen véralkattal, jellemmel és szellemmel;
mert a szenvedélyek, hajlamok és törekvések körében az átérzés még nem
megismerés, sőt ellenkezőleg átérezni annyi, mint nem ismerni a dolog
lényegét: a megismerés feltétele éppen ezen érzelmek hiánya.
Az eszményi, vagy legalább is a megfelelő törvényhozónak ismernie kell
népének általános hajlamait és szükséges, hogy ezen hajlamok fölé
emelkedjék és uralkodjék azok felett, minthogy az a hivatása: részben
eleget tenni azoknak, részben pedig leküzdeni azokat.
_Részben tehát eleget kell tenni azoknak_, vagy legalább is kímélnie
kell azokat, minthogy az olyan törvény, amely teljes mértékben
ellentétben állana a nép vérmérsékletével, olyan lenne mint a Roland
kancalova,{25} amely a világon minden jó tulajdonsággal bírna egyetlen
hiba mellett, hogy halott, sőt halva született. Adjatok a rómaiaknak a
népek jogából eredő olyan törvényt, amely kíméletet rendel el a
legyőzött népekkel szemben, ezt a törvényt sohasem fogják végrehajtani,
sőt bizonyos mételyezés folytán hozzá fognak szokni ahhoz, hogy más
törvényeket se hajtsanak végre. Adjatok a franciáknak olyan szabadelvű
törvényt, amely az ember és polgár egyéni jogainak tiszteletben tartását
rendeli el, minthogy a szabadság a franciáknál abban áll, – miként
Joannes báró mondja, – hogy: «joga legyen mindenkinek azt tenni, amit
akar s megakadályozni másokat abban, hogy azt tegyék, amit akarnak», ily
módon ez a törvény mindig csak közepesen és kínosan lesz végrehajtva és
szokássá teszi, hogy a többi törvények se hajtassanak végre.
A törvényhozónak tehát ismernie kell népének hajlamait, hogy
megszabhassa magának azon határokat, amelyek között meg kell állapodnia
vele szemben.
_Tehát részben legyőzni azokat;_ mert a törvénynek azon népnél, mely azt
csak rendészeti szabálynak tekinti, olyannak kell lennie, amilyen az
egyén erkölcsi törvénye, az üdvös eredmények szempontjából bírjon az
állandósított kényszer jellegével s kell, hogy a romboló szenvedélyek,
az ártalmas hangulatok s a veszedelmes szeszélyek féke legyen; le kell
küzdenie az ént, vagy jobban mondva olyan észszerű énnek kell lennie,
ami leküzdi a szenvedélyes ént. Ez az, amit Montesquieu meg akar értetni
akkor, midőn mondja, hogy «a szokásoknak le kell küzdeniök a
körülményeket, a törvényeknek pedig a szokásokat».
A törvénynek tehát bizonyos mértékben le kell küzdenie a nép általános
hajlamait. Szükséges, hogy a törvény a nemzet vezérfonala legyen, melyet
egy kevéssé szeressenek, mivel jónak találják, kissé féljenek attól,
mivel szigorúnak találják, kissé gyűlöljék, mivel viszonylag
ellenségesnek találják, végül tiszteljék, mivel szükségesnek tartják.
Ilyen törvényt kell hoznia a törvényhozónak; következésképen rendkívüli
finomsággal kell ismernie azon népnek, amelynek számára törvényeket hoz,
egész lelkületét, valamint ismernie kell a népléleknek azon árnyalatait
is, amelyek ellenszegülnének éppen úgy, mint annak azon árnyalatait,
amelyek azt elfogadni hajlandók, nemkülönben ismernie kell azokat is,
akikkel minden ellenállás nélkül képes elfogadtatni a törvényt s azokat
is, akikkel szemben nem teheti ki magát azon veszélynek, hogy erőtlennek
láttassék.
Ime ez a legjobb s leglényegesebb hivatottság, amivel a törvényhozónak
bírnia kell.
Másrészről szenvedély nélkül valónak kell lennie. «A mérséklet» azon
erénye, amelyet Cicero{26} annyira dicsőít és amely tényleg nagy
ritkaság, ha ezt a szónak valódi értelmében vesszük s ha ez alatt a
_léleknek és elmének_ egyensúlyát értjük – legyen azon alap, amelyre a
törvényhozónak helyezkednie kell. «Azt mondom _és úgy tetszik nekem,
hogy ezen művet{27} nem egyébért írtam, mint annak bebizonyítására_,
hogy a törvényhozónak a mérséklet szellemével kell bírnia s úgy a
politikai értékek, valamint az erkölcsi értékek mindig két határvonal
között mozognak» – mondja Montesquieu.
Semmi sem nehezebb az embernek, mint magát a szenvedélyek ellen
megvédelmezni, következésképen a törvényhozónak is az a legnehezebb azon
nép szenvedélyei ellen védekezni, amelyből maga is származik, nem
számítva a saját magáéit: «Aristoteles ki akarta elégíteni részint
Platon{28} elleni féltékenységét, részint Nagy Sándor iránt való
szenvedélyét; Platon az athéni nép zsarnoksága miatt méltatlankodott;
Machiavelli{29} el volt telve bálványával, Valentinois{30} hercegével.
Moore Tamás,{31} ki inkább arról beszélt, amit olvasott, mint ami felett
gondolkozott, minden államot egy görög város egyszerű mintája szerint
akart kormányozni. Harrington{32} nem látott mást, mint az angol
köztársaságot, míg az írók tömege mindenütt rendetlenséget talált, ahol
nem látott koronát. «A törvények mindig _összeütköznek_ a törvényhozó
szenvedélyeivel és előítéleteivel (részint saját szenvedélyeivel,
részint azokkal, amelyek vele és népével közösek). Néha _görbe utakon
haladnak_ és ettől nyerik színezetüket, néha ott rekednek és beolvadnak»
– mondja Montesquieu.
Erre pedig egyáltalában nem volna szükség. A törvényhozónak ugyanazt a
helyet kell betöltenie a nép életében, mint az öntudatnak az ember
lelkében, t. i. ismernie kell a nép minden szenvedélyét, azoknak egész
terjedelmét, horderejét, nem hagyván magát megcsalatni azok tekintélye,
álszenteskedése és titkolódzása által; majd szembeszállván azokkal, majd
legyőzvén egyiket a másik által, majd kedvezve némileg egyiknek, egy
sokkal félelmesebb másik szenvedély kárára, majd elhagyva a küzdteret,
majd visszafoglalva azt; legyen mindig ügyes, mindig alkalmas, mindig
mérsékelt; de ne hagyja magát sem megközelíteni, sem megfélemlíteni, sem
gyönyörködtetni, sem körülhálózni, sem vezetni természetes ellenségei
által.
Sőt sokkal öntudatosabb legyen – hogy így mondjuk – mint maga az
öntudat, mert nem szabad elfelejtenie, hogy az általa mások számára
hozott törvényt egyszersmind a maga számára is hozta és amit ma
elhatározott, annak holnap is tartozik engedelmeskedni – semel jussit
semper paruit – tehát határozottan és a szó betűszerinti értelmében –
érdek nélkül valónak kell lennie, ami neki sokkal nehezebb, mint az
öntudatnak, amelynek semmi fáradságába sem kerül, hogy közömbös legyen.
Nemcsak szenvedélyek nélkül valónak kell lennie, hanem még saját
szenvedélyeitől is mentesítenie kell magát: ami sokkal nehezebb. Olyan
szenvedélyre van szükség – képzeljük el – (hogy hypothezis által tegyük
szemlélhetővé), ami öntudattá változhatik; miként ezt Jean Jaques
Rousseau következőleg mondja:
«Hogy feltárhassuk a társadalom lehető legjobb szabályait, melyek a
nemzetek szükségleteinek megfelelnek, magasabbrendű intelligenciára
volna szükségünk, amely látná ugyan az emberek minden szenvedélyét, de
azok közül egyet sem érezne; semmi összeköttetése sem volna
természetünkkel, de ismerné azt alapjában, boldogulása független volna
tőlünk s mégis törődnék velünk s amely végül időjártával kiérdemelvén
egy messzefekvő dicsőséget, dolgozhatnék az egyik században és
gyönyörködhetnék egy másikban.»
Ez azért van így – miként a találékony Græcia feltételezte – hogy némely
törvényhozó miután elfogadtatta népével törvényeit s megeskette
polgártársait, hogy addig, míg vissza nem tér, meg fogják tartani
azokat: száműzte magát és elvonult messzire ismeretlen tartózkodási
helyre. Ezt talán azért tették, hogy lekössék polgártársaikat az
ilymódon kivett eskü által; de vajjon nem azért tették-e, hogy ne
kelljen engedelmeskedniök a maguk által hozott törvényeknek s ezen
törvények meghozatalánál vajjon nem jártak-e el túlszigorúan abban
bizakodva, hogy elmenekülésükkel szükség esetén ki fogják alóla vonni
magukat? Proudhon{33} mondá: «Olyan szabadelvű köztársaságról álmodom,
amelyben engem mint reakcionáriust kivégeztek volna.» Lycurgus{34} talán
úgy tett, mint Proudhon, de aki oly szigorú törvényekkel bíró
köztársaságot alapított, aminőt csak tudott és aki azon erős
elhatározásban élt, hogy elhagyja a köztársaságot azon a napon, amelyen
megalkotta. Solon és Sulla{35} bent maradtak azon államban, melynek
törvényeket adtak. Őket tehát Lycurgus fölébe kell helyeznünk, aki
elhagyta övéit. Lycurgusnak egyébiránt az a mentsége, hogy minden
valószínűség szerint nem is létezett.
A fennmaradt legenda bizonyítja, hogy a törvényhozónak épen úgy kell
uralkodnia saját, mint népének szenvedélyein, mint törvényhozónak pedig
olyan törvényeket kell hoznia, amelyek előtt mint embernek egy vagy más
módon magának is remegnie kell.
A szónak általunk adott értelmében vett mérséklet egyébiránt némelykor
azon gondolatot kelti fel a törvényhozóban – miként már jeleztük – hogy
inkább rábeszéléssel, mint erőszakkal fogadtassa el a törvényt, ami
ugyan nem mindig lehetséges, de gyakran megtörténik. Szent Lajos{36}
királyról a következőket mondja el Montesquieu: «Látván a király korának
a jogtudománnyal való visszaéléseit, arra törekedett, hogy a nép
megundorodjék attól, ez okból tehát több rendszabályt készített
birodalma és hűbéresei (bárói), törvényszékei számára és oly nagy
eredményt ért el, hogy kevéssel halála után az ő bíráskodási módszere
szerint járt el a hűbérúri udvarok legnagyobb része. Ekként oldotta meg
ezen fejedelem feladatát, habár rendszabályai nem azért készültek, hogy
a királyság általános érvényű törvényeivé legyenek, de azért, hogy
példaképül szolgáljanak s mindenki saját érdekében követhesse azokat.
Azzal távolította el a rosszat, hogy rámutatott a jobbra. Midőn a király
törvényszékeinél és némely hűbérúri bíróságnál az illetékes körök látták
a sokkal természetesebb, sokkal észszerűbb, az erkölccsel, a vallással s
közbékével, a személy és javak biztonságával és a közbátorsággal sokkal
inkább megegyező törvénykezési módot, elfogadták ezt és elhagyták a
régit, amely csak árnyéka volt a helyes eljárásnak. _A törvényhozó
legnagyobb ügyessége: a rábeszélés, midőn nem szabad ellenállnia és az
irányítás, midőn nem szabad parancsolnia_.»
Ehhez Montesquieu bizonyára némi optimizmussal, de ez végre is
kecsegtető – a következőket fűzi: «az észnek megvan a természetes
hatásköre, az ember ellenáll neki, azonban ezen ellenállás felett az ész
mindig győzedelmeskedik, mivel kevés idő multán kényszerítve leszünk
hozzá újból visszatérni».
A példa igen messzefekvő és alig alkalmazható napjainkban bármire is.
Vegyük ezért elő a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó megújított
egyházjogi törvényt; ennek a törvénykönyvbe való felvétele hiba volt,
mert ellenkezett a francia szokások igen nagy részével, sőt bizonyos
tekintetben magával a nemzet komplexumával; a törvényhozók tehát annak
tették ki magukat, ami bekövetkezett, t. i. a törvény alig és csak
végtelen nehézségek mellett volt végrehajtható. El lehetett volna ezt
érni a törvénykönyvbe való beiktatás nélkül is; adja meg u. i. az állam
a vasárnapi munkaszünetet minden alkalmazottja, minden hivatalnoka,
minden munkása számára az igazságügyi miniszter egyszerű körrendeletébe
foglalt azon rendelkezés által, hogy a munkásoknak a munkabérszerződés
ellen elkövetett azon szerződésszegései, miszerint vasárnap nem állanak
munkába, büntetés alá nem esnek: ilymódon a heti munkaszünet törvénye
kihirdetés nélkül is fennáll, létezik befolyásolás és meggyőzés folytán
és hatályát veszti ott, ahol a vasárnapi munka teljesítésének szüksége
annyira nyilvánvaló úgy a munkások, valamint a munkaadók előtt, hogy
mindkét fél aláveti magát a körülmények kényszerítő erejének, sőt
ezenfelül elég ereje lesz a nemzet évszázados szabályai módosítására,
anélkül, hogy lerontsa azokat.
Lássunk még egy olyan esetet is, midőn magára a törvénykönyvbe
beiktatott törvényre nézve a törvényhozó befolyásolás vagy ajánlás által
jár el. A XIX. század kezdetével a törvényhozó úgy gondolkozott, hogy a
tisztesség követeli a férjtől, ha tettenéri feleségét a házasságtörésen,
hogy megölje bűntársával együtt. Ezen nézet felett lehet vitatkozni, de
ez mégis csak a törvényhozó nézete volt. Dehát tett-e erre vonatkozó
törvényes intézkedést? Nem tett. A törvényhozó ez irányban a
befolyásolás, bizalmas ajánlás és szenvelgő felbátorítás mellett járt
el, ezen szavakat foglalván törvénybe: «tettenérés esetén a gyilkos férj
felmentendő».{37} Nem ezen szöveget helyeslem, hanem azon eljárást
tartom lehetségesnek, mely szerint rámutatunk a törvényre anélkül, hogy
azt kötelező erővel ruháznánk fel; azon módot, mely szerint véleményt
mondunk a helyes gyakorlatról, anélkül, hogy rendelkeznénk, mert vannak
ilyen esetek és viszont vannak más ettől eltérő esetek, ahol ez fényesen
beválnék.
Végül a törvényhozó legfontosabb képességeinek egyike a fennálló
törvények megváltoztatásának tudománya; ez azon nagy bölcseség, amely
legtöbbet követel tőle, azt t. i., hogy mentes legyen a szenvedélyektől
és uralkodjék saját szenvedélyei felett. A törvénynek csak akkor van
igazi tekintélye, midőn régóta fennáll; vagyis inkább itt két eset
lehetséges: vagy nem egyéb a törvény, mint törvénybe foglalt szokás,
tehát igen nagy tekintélye lesz már keletkezésénél fogva, minthogy
értékét emeli a szokásnak – amelyből eredt – régisége; vagy pedig a
törvény nem a törvénybe átment szokás, sőt épen ellenkezőleg ellentétben
áll azzal, ez esetben tehát, hogy hatályt nyerjen, arra lesz szükség,
hogy a hosszantartó időmúlás folytán maga is szokássá váljék.
Miként mindkét esetben látjuk, valóban a törvény régisége biztosítja az
emberek felett tekintélyének erejét. Olyan a törvény, mint a növény,
kezdetben csak gyönge fácska, majd kifejlődik, kérge megkeményedik és
gyökerei mélyen behatolnak a földbe és belekapaszkodnak a sziklákba.
Rendkívüli körültekintés szükséges tehát ahhoz, hogy a régi fatörzs
fiatal fácskával helyettesítessék. «A törvényhozók legnagyobb része –
mondja Usbek à Rhédi{38} – korlátolt emberekből állott, akiket a
véletlen helyezett a többiek fölé, akik csakis saját előítéleteiktől és
képzeletöktől kértek tanácsot… Gyakran minden szükség nélkül eltörölték
a már megalkotott törvényeket, vagyis beletaszították a népeket a
változtatásoktól elválaszthatatlan rendetlenségbe. Igaz ugyan, hogy néha
meg kell változtatni bizonyos törvényeket azon különös oknál fogva,
amely inkább a természetből, mint az ember lelkületéből ered; de ezen
eset felette ritka és ha előfordul, csak nagy óvatossággal szabad a
törvényt megbolygatni s annyi ünnepélyességet kell alkalmazni, hogy a
nép ebből természetszerűleg azt következtesse, miszerint a törvények
valóban szentek, mert azok megszüntetéséhez oly sok alakszerűség
szükséges.» – Montesquieu ebben az esetben – miként gyakran – egészen
Aristoteles felfogását követi. Aristoteles u. i. ezt írta: «Nyilvánvaló,
hogy némely törvényt, bizonyos időközökben, meg kell változtatni, de ez
sok körültekintést követel, mert ha a megváltoztatás alig jár előnnyel –
_s mert veszedelmes a törvények könnyű megváltoztatásához hozzá
szoktatni a polgárokat_ – inkább el kell türni a törvényhozás és a
bíróságok egynémely tévedését. Kevesebb előny származik a törvények
megváltoztatásából, mint amily nagy azon kár, amelyet azon szokás
keletkezése okoz, hogy nem kell engedelmeskedni a bíróságnak.»
(Tekintettel kell lennünk arra is, hogy a bíróságok által alkalmazott
törvény gyorsan eltünő, mulandó jellegű és mindig közel van a
megváltoztatáshoz.)
A szerepvivő népek törvényeinek ismerete, mélyreható ismerete azon nép
vérmérsékletének, jellemének, érzelmeinek, szenvedélyeinek, hajlamainak,
nézeteinek, előítéleteinek és szokásainak, amelyhez a törvényhozó
tartozik, a lélek és szív mérséklése, szenvedélymentesség,
érdeknélküliség, hidegvér, sőt a teljes önuralom: ezek az eszményi
törvényhozó tulajdonságai, sőt – hogy többet mondjunk – ezek azon
minősítések, amelyek a jó törvény hozatalához szükségesek; valóban
körülbelül ezek a törvényhozó elemi tulajdonságai.
Jól megfigyelhettük, hogy mindez majdnem éppen az ellenkezője azon
tulajdonságoknak, amilyeneket a demokrácia törvényhozóiban kedvel, sőt –
hogy így mondjuk, – követel tőlök. A demokrácia majdnem mindig
hivatásnélkül való és tudatlan embereket választ meg, – kifejtettem,
miért és kétszeresen hivatás nélkül valókat, vagyis olyan embereket,
akiknél a szenvedély ellensúlyozza a hivatottságot, ha ugyan birnak
hivatottsággal.
De még egy különös tényt kell itt megfigyelnünk. A demokrácia annyira
szenvedélyük _okából_ és nem szenvedélyük _dacára_ és annyira
szenvedélyességük okából és nem azért, mert bár szenvedélyesek választja
meg megbizottait s annyira azon okokból, amelyek miatt mellőznie kellene
azokat, hogy azon ember, aki mérsékletre és józan gondolkozásra, a
lehetséges és való dolgok tiszta megfigyelésére képes, realitással és
gyakorlati szellemmel bír, hogy magát megválasztassa s elérje összes
erényeinek gyakorolhatását: kezdi gondosan eltitkolni erényeit s
lármásan hirdetni az erényeivel ellenkező összes hibákat. A polgári
háború jelszavait használja, hogy megválasztathassa magát azon állásra,
amelyen arra számít, hogy jól megvédelmezheti és biztosíthatja a békét s
hogy békeszerzővé válhassék, azzal kell kezdenie, hogy a lázító alakját
öltse magára.
A nép minden kedvence keresztülmegy e kettős folyamaton és ezen két
álláspontot tünteti fel; szükségképen el kell foglalnia az elsőt, hogy
belekezdhessen a másodikba. «Vajjon nem volna jobb inkább a
konzervativsággal kezdeni, mint azzal végezni?» – Egyáltalában nem volna
jobb, mert az ember csak akkor lehet valóban erősen konzervativ és csak
akkor gyakorolhatja a konzervativ hatalmat, ha mint anarchista kezdte
meg pályafutását.
A nép annyira hozzá van szokva ezen átalakulásokhoz, hogy nem tehet
egyebet, mint mosolyog azokon. Azon hátrány azonban mindig fennforog,
hogy azon konzervativ ember, akinek forradalmi multja van, mindig csupán
zavaros és kétségbevont tekintéllyel fog bírni s életének egy részét
azzal fogja eltölteni, hogy megmagyarázza azon óriási kerülő utat,
amelyet megfutott s amely számára nyüg és akadály.
Mindig az történik, hogy a nép vagy igazán szenvedélyes – vagy
álszenvedélyes embereket választ meg, akik vagy mindig megmaradnak
szenvedélyeseknek – és ezek képezik a törvényhozók legnagyobb részét –
vagy pedig mérsékeltekké válnak, helytelen irányba terelvén őket új
szerepük. És ezek a szenvedélyesek – hogy a nagy, a túlnagy többségről
szóljunk, – gyalázó szavakban törnek ki a törvényhozásban, ahelyett,
hogy ott tudománnyal, hidegvérrel és bölcseséggel dolgoznának. Az imént
megjelölt szabályok tehát nagyon határozottan megdőltek. A törvények nem
a nép szenvedélyeit nyomják el vagy fékezik meg, hanem éppen a nép
szenvedélyeinek tulajdonképeni kifejezői. A törvények indítványozása a
hadüzenetet – a megszavazott törvények pedig a győzelmet jelentik; ime
meg annyi definició a törvényhozók elítélésére és a rendszer
megvádolására.
V. TÖRVÉNYEK A DEMOKRÁCIÁBAN.
A demokráciában hozott összes törvények ismertető jele, hogy azok
alkalmi törvények, amilyeneknek soha sem szabad volna lenniök. A
demokrácia nagyon is távol áll attól, hogy – miként ezt Montesquieu
akarta – mindenesetben félne megbolygatni a régi törvényeket, hogy
megváltoztassa azokat; lebontja a házat, hogy sátort üssön helyette, az
új törvények napról-napra megsokszorozódnak, amint a szél fú a politika
mindennapi eseményei szerint. Hasonló ez Demosthenes{39} barbár
harcosához, aki ott védekezik, ahol épen kapta a csapást, vállon ütve –
paizsát vállára emeli, majdha lábaszárát éri az ütés, gyorsan odakapja
azt az uralkodó párt is csupán azért hozza a törvényeket, hogy
védekezzék valódi – vagy vélt ellensége ellen, vagy pedig nem hoz
rögtönzött, siettetett reformokat csupán valamely botrány vagy valamely
kitörni készülő állítólagos botrány hatása alatt.
Egy «zsarnokságra törekvő egyént» – miként Athénben mondták – nagyon sok
kerületben képviselőnek választottak; gyorsan törvényt a többszörös
jelöltség megtiltására. Ugyanazon okokból s ugyanazon ember iránti
félelemből gyorsan törvényt, mely a lajstromos szavazást?{40} az
arrondissement szerint való szavazással helyettesítse.
Egy vádlottnőt – mondjuk – nagyon meggyötörtek a büntető vizsgálat
alatt, túlgyorsan alávetették az elnöki kihallgatásnak a törvényszéki
tárgyaláson s ügyetlenül vádolta a közvádló is, gyorsan elő az egész
bünvádi peres eljárásra vonatkozó gyökeres reformmal.
Így járnak el mindenben. A törvények kohója nem egyéb, mint újdonságok
raktára, vagy még inkább olyan, mint a hirlap, amelyben naponkint
egyszer «interpellálnak», ez a vezércikk, majd a miniszterekhez napjában
többször «kérdést» intéznek azon kis események felől, melyeket
imitt-amott jeleztek, ez a regénytárca vagy az elbeszélés; majd törvényt
szerkesztenek arra, ami egy nappal előbb történt: ez a tudományos
értekezés; végül ökölcsapásokat osztogatnak egymásnak: ez a vegyes
rovat.
Nincs az országnak ennél tökéletesebb képviselete, hűséges képe ez
annak; mindaz, amivel reggel foglalkozik, tárgyalás alá kerül itt este,
éppen úgy, mint a Castel-tartarin kereskedelmi kávéházban; a fecsegő
ország nagyító-tükre ez. Tehát a törvényhozókamara ne legyen az ország
képe, hanem legyen az ország lelke – az ország agyveleje; úgyde
tekintetbe véve mindazon indokokat, amelyeket már elmondottunk, a
nemzeti képviselet csupán az ország szenvedélyeit képviselvén, nem lehet
egyéb, mint az ami; vagyis más szavakkal a modern demokráciát nem
_törvények, hanem dekretumok által kormányozzák_, minthogy az alkalmi
törvények nem igazi törvények, hanem csupán dekretumok. A törvény a
hosszú időn át tartó gyakorlat által szentesített régi szabály, amelynek
a polgárok engedelmeskednek anélkül, hogy tudnák, vajjon törvény vagy
szokás-e az s amely a mélyen átgondolt, összetartozó, logikus és
egymással összhangban levő szabályok egy része. – A körülmények által
sugalt törvény nem egyéb, mint dekretum. Ez egyike azon dolgoknak,
amelyet Aristoteles igen jól látott és százszorosan világította meg ezen
lényeges és alapvető különbséget, melyet ha félreismerünk, vagy nem
ismerünk fel jól, – igen hátrányos lehet.