ismerné fel palotájában valamely pénzember gazdagságát, valamely bíró
érintetlenségének jó hírnevét, valamely ezredesnek sikereit épen oly
jól, miként a nép a köztéren? Ezek nem nagyon nehezen megérthető dolgok.
A nép tudja, hogy ez mindig jó bíró volt és hogy az mindig kitünő
katonatiszt volt, tehát megteheti őket prætornak, illetőleg hadvezérnek.
Ám legyen; azonban akkor, ha egy fiatal bírót vagy egy kezdő
katonatisztet kell megválasztania, ez esetben hogyan fog a nép magának
tájékozódást szerezni? Ezen kérdést kellőképen tisztázni képes nem
vagyok. Montesquieu éppen ezen érvelésével jelöli ki a nép képességének
azon korlátait, hogy t. i. az csak a főtisztviselők, igen magas rangú
hivatalnokok választására hivatott s hogy következésképen mindenkinek
csakis akkor jelölhet ki életpályát, amikor az azt már befutotta. De
hogy ezt tehesse, milyen értesítésekből szerez, vagy képes szerezni
tájékozódást? Montesquieu nagyon képesnek tartja a népet a már igazolt
hivatottság felismerésére, de éppen nem tartja képesnek a keletkezőben
lévő képességek felismerésére. Montesquieu indokolása ez esetben kevésbé
bír bizonyító erővel.
Ami őt idáig vezette, az a szónak logikai értelmében vett antithezis
volt. Amit bizonyítani akart, kevésbé volt itt az általa előtérbe
állított tételnek igazsága, mint inkább egy másik tétel helytelensége.
Azon kérdés, amely elméjében kialakult, a következő volt: alkalmas-e a
nép az állam kormányzására s a bel- és külügyek ellátására és
megoldására? felelet: nem alkalmas. Alkalmas-e a hatóságok
megválasztására? felelet: erre már inkább. Elragadtatva ezen antithezis
által odáig megy, hogy ezt mondja: semmi esetre sem alkalmas a
kormányzásra, de csodálatosképen alkalmas hatóságai megválasztására. Az
idézett szakaszok magyarázata végeredményben a következő: «ezek olyan
dolgok, amelyek felől a nép jobban tájékozódhatik a köztéren, mint a
monarcha palotájában»; de vajjon képes lesz-e arra, hogy valamely ügyet
vezessen, felismerje a helyzetet, az okokat és mozzanatokat, hogy sikert
érjen el? felelet: nem, erre nem lesz képes.
Az igazság az, hogy a nép inkább képes arra, hogy megválassza
hatóságait, mint arra, hogy fokozatosan megalázzon valamely
uralkodóházat, de semmivel sem többre, mert majdnem egyenlő nehézséggel
járna az, megalázni valamely uralkodóházat, mint kiválasztani azon
embert, aki azt meg fogja cselekedni.
Arra pedig egyáltalában nem képes, hogy az érdemes pályakezdő ifjaknak
életpályát biztosítson s az elsőfokú előléptetésekben részesítse azokat,
akik arra érdemeket szereztek valamely életpályán; már pedig a
demokratikus államokban épen ezt teszi a nép.
De hát azon hivatalnokjelölt, aki megnyerte a nép tetszését, vajjon
mivel nyerte meg azt? érdemeivel bizonyára nem, miután a nép és
képviselői nagyon rossz ítélőbírák szoktak lenni; de hát akkor mivel
nyerte meg azt? azzal, hogy alkalmazkodik a közvéleményhez, vagyis a nép
politikai hitvallásához. A hivatalnokjelölt politikai hitvallása lesz az
egyedüli tényező, amely őt a népnek megválasztásra ajánlja, minthogy ez
az egyetlen dolog, amelyben a nép jó ítélőbíró. Ámde kapcsolatban állhat
a nép közvéleményéhez való alkalmazkodás a jelölt valódi érdemével? –
Kétségtelenül megtörténhetik, ámde ez csakis véletlenség lesz. A nép
tehát – legalább ez esetben – nem ellensége a hivatottságnak, de azzal
szemben közömbösen, vagyis inkább idegenszerűen viselkedik.
A hivatottság nem valami nagyon kérkedhetik ezzel a helyzettel, annál is
inkább, mert kikerülhetetlenül következő lesz a helyzet: azon
hivatalnokjelölt u. i., aki nem érez magában semmi érdemet, minden
nagyobb nehézség nélkül meg fog győződni arról, hogy amit elért, az
csupán politikai hitvallása miatt történt; ellenben azon
hivatalnokjelölt, aki magában érdemet érez, jól tudva azt, hogy miként
viselkedik az érdem nélkül való jelölt s nem akarván azt, hogy azok
által legyőzessék, hasonlóképen átengedi magát a hasznot hajtó
közvéleménynek. «Ez a rosszban való solidaritás», amelyről Renouvier{18}
a _Sience de la Morale_-ban olyan találólag beszél. Következőleg a nép
képviselői által választott legtöbb hivatalnokjelölt nem bír
képességgel, a megválasztottak egy némely része pedig – akik ámbár
érdemesek – jellemileg lesznek középszerűek; tehát az életpályák
legnagyobb részében, sőt majdnem mindenikében a jellem is egy részét
képezi a hivatottságnak.
Felmarad még egy kis része az érdemes embereknek, akik semmi hasznot
hajtó nézethez nem csatlakoznak s akik – hála a politikusok pár
pillanatig tartó figyelmetlenségének – az adminisztráció valamely
hivatalos állásába becsúsztak. Ezen betolakodók erőfeszítésük folytán
néha elég magasra emelkednek, anélkül azonban, hogy bejuthatnának
elsőrendű állásokba, amelyek mindig fentartatnak – miként az
törvényszerű is – azok számára, akik iránt a nép bizalommal viseltetik.
Ekként adminisztrál a nép képviseletének közvetítése által épen úgy,
mint ahogy kormányoz képviseletének közvetítése által akkor, amidőn a
minisztereknek előírja az egyes kormányzati cselekményeket.
Azt azonban nem látom be, hogy a nép végezné az állami igazgatást, úgyde
elismerem azt, hogy a nép választja meg a közigazgatási tisztviselőket.
Először is ezen tisztviselők megválasztása óriási feladatot képez, mert
ez teszi lehetővé, hogy az állami közigazgatási testületbe minden más
szellem kizárásával egyedül a nép szelleme vonulhasson be s ez
akadályozza meg azt, hogy az adminisztráció arisztokráciává ne változzék
át, amelyre mindig igen nagy hajlandósággal bír. Sőt mi több, a nép nem
elégszik meg egyedül azzal, hogy közigazgatási tisztviselőit
képviselőinek közvetítése mellett válassza meg, hanem ezen felül még
ellenőrzi őket, őrködik felettük, figyel rájok s pórázon tartja őket s
miként a népképviselet előírja a miniszternek az egyes kormányzati
cselekményeket, akként írja elő még ezenfelül a közigazgatási
tisztviselőknek is adminisztrativ cselekményeiket.
A préfet, az államügyész, a műszaki főnök a demokratikus uralom alatt,
nagyon alárendelt helyzetben van, csupán egymaga áll szemben
miniszterével és kerületének képviselőivel. Engedelmeskednie kell
miniszterének, nemkülönben az általa adminisztrált országrész
képviselőinek is; és itt felette különös dolgokat tapasztalunk és nagyon
bonyolult helyzettel állunk szemben. Minthogy ugyanis a préfet
engedelmeskedni tartozik a képviselőknek és ezenfelül saját
miniszterének is, a miniszter pedig a képviselőknek engedelmeskedik:
tehát úgylátszik, hogy azon akarat, amelynek a préfet engedelmeskedik,
azonos azzal az akarattal, amelynek a miniszter engedelmeskedik. Ámde a
népképviselet közakarata az, melynek a miniszter engedelmeskedik és így
ez azon közakarat, melyet a miniszter préfet-jére átszármaztat,
másrészről pedig a préfet szemben találja magát az általa adminisztrált
országrész képviselőinek különleges akaratával. Mindezekből pedig az
engedelmességnek bizonyos összeütközései támadnak, amelyek a
psychológust igen érdekelhetik, de kevésbé lesz kellemes a préfet, a
műszaki főnök, vagy az államügyész számára.
Jegyezzük meg másrészről, miként működik közre minden arra nézve, hogy a
nemzet akaratának képviselőjét éppen olyan mértékben tegye hivatás
nélkül valóvá, mint amilyen teljhatalmú. Hogy hivatás nélkül való: az
kétségtelen – miként ezt már láttuk – eredeténél fogva, de ha _nem is
volna ilyen_, azzá válnék azon foglalkozás által, amit végeztetnek vele;
ilyenné válik a vele végeztetett sokoldalú és mesterségszerű foglalkozás
által.
Hogy valakit hivatástalanná tegyünk, arra az lesz a legjobb eszköz, hogy
az illetőt mindenféle dologgal foglalkoztatjuk. Már pedig a népakarat és
a népszellem képviselője törvényhozói tevékenységén kívül el van
foglalva a miniszterek interpellálásával és avval, hogy előírja nekik
kormányzási cselekményeiket, vagyis el van foglalva a képviselő a bel-
és külügyek vezetésével, el van foglalva közigazgatással, minthogy ő
választja meg a közigazgatási hivatalnokokat, őrködik felettük,
ellenőrzi és befolyásolja őket cselekményeik keresztülvitelében; nem is
szólva azon külön kis szolgálatokról, amelyeket, hogy választóinak
megtegyen, saját érdekében fekszik s amelynek teljesítésére minden
tartózkodás nélkül szokták felkérni; mert hát őt mindenre fel lehet
használni, olyasvalami ő, mint amilyen az általános ügyvivő. Egyébiránt
ez a minden hangszeren játszó ember annyira el van foglalva, hogy
tulajdonképen semmivel sem foglalkozhatik, semmit sem képes
tanulmányozni, semmiről sem képes elmélkedni, semmibe sem képes
belemélyedni s hogy így szóljunk s hogy végül határozottan beszéljünk:
semmit sem képes tudni.
Ha némely dologban jártas volt is, abban a pillanatban, midőn
munkakörébe belépett, munkásságának nehány éve után – csodálatosképen
minden dologban járatlan lesz. Ettől fogva – hogy így fejezzük ki
magunkat – személyiségétől megfosztva, nem egyéb mint közszereplő ember,
vagyis olyan ember, aki a népakaratot képviseli, nem gondolván s nem is
tudván gondolni egyébre, mint annak érvényre juttatására.
Még egy sérelmet kell szükségképen elszenvednie a hivatottságnak; mert
vajjon létezik-e a népakaratnak olyan képviselője, aki eléggé megőrizvén
hivatottságát a pénzügyi vagy az igazságügyi igazgatás ügyeiben, képes
lesz előnyt adni több jelölt közül annak, aki ugyan nem bír a legjobb
politikai véleménnyel, de bír érdemmel, tudással vagy hivatottsággal és
hogy méltányolni tudjon valamely közigazgatási tisztviselőt nem
politikai irányú cselekményei, hanem igazságos – és az állam érdekeivel
megegyező cselekményei szerint? Az erre képes ember ebben az esetben
nagyon gyűlölt szolgája lenne a demokráciának.
Jól ismertem az illetőt, nem szűkölködött értelmiségben, sem szellemben
és becsületes ember volt; mint harmadrendű ügyvéd természetszerűleg
járatos volt a politikában. Helyi okok miatt nem sikerült neki
megválasztatni magát sem képviselőnek, sem senátornak; belefáradva a
küzdelembe, politikai barátainak közbenjárására bírói állást szerzett.
Midőn törvényszéki elnökké lett, be kellett folynia egy olyan perbe,
amelyben, ámbár a vádlott nem volt nagyon ajánlható egyéniség, – de
vétsége világosan nem esett alá a törvénykönyv egyetlen szakaszának sem.
Ezt a vádlottat azonban, – aki egy mai napság gyűlöletes kormánynak volt
egykori préfetje s aki mint reakcionárius és arisztokrata volt ismeretes
– a város és a vidék egész demokrata népessége elkeseredetten vette
üldözőbe. A törvényszék elnöke, az ellenséges lárma között – melytől az
egész törvényszéki palota visszhangzott – teljesen felmentette a
vádlottat. Az nap este, eléggé élcesen ezt mondta: «ime ez meg fogja
őket leckéztetni, amiért nem választottak meg engem senátornak», vagyis:
«ha politikust csináltak volna belőlem, megfosztottak volna minden
hivatottságomtól, vagy ellensúlyozták volna összes hivatottságomat,
úgyde nem akarták ezt tenni, tehát olyan ember maradtam, aki ismeri a
törvényt és alkalmazza is azt. Annál rosszabb ez nekik!»
«Ha Zeus rabszolgává tesz valamely embert, elveszi lelkének felét»,
mondta Homer,{19} politikussá téve az embert, Demos{20} elveszi annak
egész lelkét, ha pedig valamely embert nem tesz politikussá, akkor azt a
hibát követi el, hogy egészen meghagyja azt neki.
Ime ez okozza, miért gyűlöli Demos az elmozdíthatatlan tisztviselőket.
Az elmozdíthatatlan bírót, az elmozdíthatatlan tisztviselőt, _akit_ az
alkotmány kivesz a nép hatásköréből. Az elmozdíthatatlan tisztviselő, az
elmozdíthatatlan hivatalnok: felszabadított ember, Demos nem szereti a
felszabadítottakat.
Ezért van az, hogy azon nemzeteknél, amelyeknél a hivatalnokok
elmozdíthatatlansága uralkodik, koronkint felfüggesztik az
elmozdíthatatlanságot, ez mindenekelőtt arra szolgál, hogy
«_megrostálja_» a hivatalok személyzetét, mindenekfelett pedig arra
való, hogy azon hivatalnokokat, akiket mellőzni akar, meggyőzze arról,
hogy elmozdíthatatlanságuk nagyon is viszonylagos biztosíték s hogy úgy
nekik, valamint a többieknek is számolniok kell a népfenséggel, amely
ellenük fordulhat, mihelyt függetleneknek jelentik ki magukat s ha
túllépik az engedelmesség korlátait.
Franciaországban az 1873. évi alkotmány szerint elmozdíthatlan
senátorok{21} voltak. Az ügyek helyes adminisztrálása szempontjából ezt
talán elég szívesen fogadták. Az elmozdíthatatlan senátoroknak az
alkotmány alapgondolata szerint a politika és a közigazgatás
veteránjainak kellett lenniök, hogy tiszttársaiknak használjanak világos
felfogásuk, hivatottságuk és tapasztalatuk által. És ez jó is lett
volna, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az elmozdítha tatlan
senátorok többé ne saját tiszttársaik által választassanak, hanem jog
szerint legyenek senátorokká s így elmozdíthatatlan senátorrá legyen
minden volt köztársasági elnök, minden volt semmítőszéki elnök, minden
volt felebbviteli törvényszéki elnök, minden tengernagy, minden érsek,
stb. Ámde demokratikus szempontból tekintve szörnyűség lenne az, hogy
egy a népet képviselő embernek ne kelljen semmiféleképen számot adni a
népnek, ne kelljen félnie az újraválasztás semmiféle eshetőségétől, sem
pedig az újra meg nem választás bármely veszélyétől és hogy végül ezen
ember az ő feltételezett hivatottságánál fogva helyeztetett oda s ne
képviselje egyáltalában a népet, hanem csak önmagát.
Az elmozdíthatlan senátorságot eltörölték. Egészen bizonyos, hogy a
senátorok politikai arisztokráciát alkotnak, mely a teljesített
szolgálatok állítólagos fontosságára volt alapítva; az is bizonyos, hogy
maga a senátus, amely tagjait megválasztotta, az arisztokrácia vádja alá
esik és az napon, amidőn megválasztotta őket, arisztokratikus színezetet
öltött, minthogy ettől a naptól kezdve önkiegészítés (cooptatio) által
megújhodó testületté vált. Ezen állapot egyáltalán nem volt tartható.
III. A HIVATOTTSÁG MENEDÉKE.
A nemzet összes nyilvános munkaköreiből eltávolíttatván ilymódon a
hivatottság, talál-e valahol menedékre? nagyon is talál, t. i. a
magánfoglalkozások és azon foglalkozások körében, melyeket a társulatok
díjaznak. Az ügyvédet, az ügyvivőt (avoué), az orvost, az iparost, a
kereskedőt, az írót nem fizeti az állam; a mérnököt, a gépészt, a vasúti
társaságok forgalmi személyzetét sem fizeti az állam és úgy az egyik,
mint a másik távol áll attól, hogy hivatottságuk akadályul szolgálna,
vagy akadályul szolgálhatna nekik, egyedül hivatottságukra
támaszkodhatnak. Nagyon is világos, hogy nem a politikai körülmény
álláspontjára fog helyezkedni a peres fél, midőn ügyét tárgyaltatja, sem
pedig a beteg, midőn gyógyíttatja magát; nagyon világos az is, hogy
valamely vasúti társaság akkor, midőn mérnököt alkalmaz, egyáltalában
nem törődik azzal, hogy annak felfogása megegyezik-e a nép
gondolkozásával, hanem egyedül értelmiségére és tudására lesz
tekintettel.
Ezért van az, vagy legalább is részben azért van így, hogy a demokrácia
arra törekszik, miszerint államosítsa az összes munkaköröket s végre
általában mindent. Arra törekszik, hogy minden hivatáskört államosítson.
Például államosítani fogja részben az orvosi kart azáltal, hogy kórházi
orvosi, iskolaorvosi, lyceumi orvosi stb. állásokat létesít.
Államosítani fogja részben az ügyvédeket, mint az állam által fizetett
jogtanárokat stb.
Különben máris kezében tartja mindezeket azáltal, hogy egy sincs
közöttük, akinek hivatalnok rokona ne volna és aki nehogy ezeknek
ártson, ne lenne arra kötelezve, hogy ne tanusítson ellenséges
magatartást polgártársai többségének véleményével szemben; sőt még
jobban igyekszik kezében tartani őket azáltal, hogy sokszorosítja azon
alkalmakat és eszközöket, melyek által őket államosíthatja és
szocializálhatja.
Végül arra törekszik, hogy megszüntesse a nagy társulatokat és azok
munkásságának eredményét felszívja. Megvásárolja valamely nagy társaság
vasutait, mindenekelőtt azért, hogy kihasználja azokat s abban a
reményben, hogy az állam ebből nyereségre fog szert tenni.
Mindenekfelett pedig azért, hogy ezen társaság összes alkalmazottainak
és hivatalnokainak személyzetét eltávolítsa, akik nem törekedtek az
állam, a kormány, a polgárok többsége tetszésének megnyerésére és
akiknek nem volt egyéb gondjuk és egyéb kötelességük, mint hogy jó
alkalmazottak legyenek és végül arra törekszik, hogy helyettesítse
azokat, – bár az egyének ugyanazok maradnak, – az állami alkalmazottak
olyan személyzete által, akiket mindenekelőtt alkalmazkodóknak és
jóérzelműeknek tart.
Ezen uralomnak legszélsőbb és tökéletes állapotában, vagyis a
szocialista kormányrendszerben, csak hivatalnokok lennének.
– Következésképen – mondják az eméleti szocialisták – a jelzett összes
állítólagos hátrányokat ki fogjuk kerülni. Az állam, a demokrácia, az
uralkodó-párt, bármiként nevezzük is azt, tényleg nem fog abba a
helyzetbe jutni, hogy hivatalnokait – mikén az előbb mondottak
feltüntetik – alkalmazkodásuk és hozzá nem értésük alapján válassza meg,
minthogy az összes polgárok hivatalnokok lennének. Eltünnék tehát
ilymódon azon társadalmi dualizmus, amely abban áll, hogy a népesség egy
része az államból él, egy másik része pedig önmagát tartja fenn és azzal
kérkedik, hogy magasabbrendű amannál jellemben, értelmiségben és
_hivatottságban_ az előadott indokoknál fogva. Ebben rejlik a megoldás.
– Kételkedem, hogy az legyen a megoldás, minthogy a szocialista
uralomban fennmarad a választási rendszer, következésképen fennmaradnak
a pártok. A polgárok megválasztják a törvényhozókat, a törvényhozók a
kormányt, a kormány pedig megválasztja a munkakörök főnökeit és a javak
szétosztóit. A pártok, vagyis az érdekcsoportok fennállanak, minden
csoport magának akarja megszerezni a törvényhozókat és a kormányt, hogy
a maga számára nyerje meg ezektől ezen uralom arisztokratáit, t. i. a
munkakörök főnökeit és a javak szétosztóit, hogy a nevezettek ezen
csoport tagjai részére a munkát sokkal enyhébbé s a jövedelmet sokkal
dúsabbá tegyék.
Kivéve azt, hogy a gazdagság és ami még a szabadságból megmaradt
eltöröltetett: semmi sem változott meg s mindazon hátrányok, melyeket
fenntebb felsoroltam továbbra is fennmaradnak. A megoldás nem
következett be.
Hogy meg legyen a megoldás, szükséges volna, hogy a szocialista
kormányzatnak ne választás legyen az alapja; szükséges volna, hogy
isteni jogon alapuljon, mint a jezsuiták uralma Paraguayban;{22}
szükséges volna, hogy zsarnoki legyen nem csupán cselekedeteiben, hanem
eredetére nézve is; szükséges volna, hogy királyság legyen. Az okos
királynak nincs semmi érdeke abban, hogy hivatalnokait a hivatás nélkül
valók közül válassza, sőt inkább az az érdeke, hogy határozottan éppen
az ellenkezőt cselekedje. Erre azt felelhetik nekem, hogy rendkívül
ritka eset és rendellenes dolog az, hogy a király intelligens legyen;
nem óhajtom, hogy ezt elismerjék. A királynak – kevés kivétel mellett és
amit a történet csudálkozva jegyez föl – határozottan ugyanazon
indokokból vannak kegyencei, miként a népnek, akik őt nem homályosítják
el és nem szállnak szembe vele, következésképen akik nem értékesebbek,
mint a többi polgár, sem értelmiség, sem jellem tekintetében. A
választáson alapuló szocialista uralom és a diktátori szocialista uralom
tehát ugyanazon hátrányokat tünteti föl, mint aminőket a demokráciánál
ismerünk.
Egyébiránt alapjában véve a demokráciának a szocializmus felé való
csúszás-mászása – ha szabad magunkat ekként kifejeznünk – nem egyéb,
mint visszatérés a zsarnoksághoz. Ha a szocialista uralom megalakulna,
elsősorban is választási uralom lenne; minthogy pedig minden választáson
alapuló uralom feltételezi, megengedi és szükségeli a pártokat, az
uralkodó párt lenne az, amely megválasztaná a törvényhozókat s amely
ennek következtében megalakítaná a kormányt és amely ezen kormánytól
nyerné el az összes kegyeket, miután azokat a maga számára
kierőszakolná. Az elv tehát az volna, hogy az országot a többség
kizsákmányolja, amint az meg is van minden olyan országban, ahol a
kormányzat választáson nyugszik.
De a szocialista kormányzat mindenekfelett a munkakörök főnökeinek és a
javak kiosztóinak olygarchiája és még hozzá nagyon merev olygarchiája
lévén, uralma alatt csakis védelem nélkül való lények állanak, akik
egyenlők a szegénységben és egyenlőkké téttettek a nyomorúságban; ezen
olygarchia egyébaránt nagyon nehezen pótolható, ameddig a rendkívüli
módon bonyolult közigazgatás – amelyet kezeiben tart – azt követeli,
hogy minden hirtelen változás nélkül, minden a maga helyén maradjon,
mint elmozdíthatatlan olygarchia tehát csakhamar egy vezér körül
összpontosulna és elnyomná, vagy a második helyre és a második
rangsorozatba szorítaná a nemzeti képviseletet választóival együtt.
Ez hasonló volna némileg ahhoz, ami Franciaországban az első császárság
alatt történt. Az első császárság alatt a harcosok osztálya van
túlsúlyban és az uralkodik, háttérbe szoríthat és eltiporhat mindent,
miután reá állandóan szükség van s amely ha elenyészett: újra születik
és amely egy vezér körül csoportosul, aki neki egységet ad és biztosítja
számára az egység erejét.
A szocialista uralom mellett – igaz, hogy sokkal lassabban egy emberöltő
után a munkavezetők és a javak kiosztói, ezen békés janicsárok – egy
nagyon zárt, összetartó s szűkkörű kasztot alkotnának, amelyet nem
lehetne nélkülözni, ellenben a törvényhozók nélkülözhetők, minthogy
helyettük elegendő az államtanács;{23} majd egy vezér körül
csoportosulnának, aki nekik az egységet s az egység erejét adná meg.
Midőn még a szocializmust nem ismerték, állandóan azt mondták, hogy a
demokrácia természeténél fogva a zsarnokság felé hajlik. Ez mintha
megváltozott volna és úgy tetszett, hogy a demokrácia a szocializmus
felé hajlik. Ámde semmi sem változott meg, mert midőn a demokrácia a
szocializmus felé hajlik, a zsarnokság felé törekszik. Ezt azonban
öntudatlanul cselekszi, mert tudatosan az egyenlőség felé törekszik; az
egyenlőség állapotából pedig mindig zsarnokság fejlődik ki.
Ez a jövőt illetőleg egy kissé eltérő elmélkedés volt. Térjünk vissza
tárgyunkhoz.
IV. A HIVATÁSOS TÖRVÉNYHOZÓ.
A demokrácia – amint az mai napság fennáll, – megtámadja a végrehajtó
hatalmat, meghódítja és magába olvasztja azt; támadást intéz a
közigazgatási hatalom ellen, meghódítja és magába olvasztja azt és
mindezt a törvényhozóknak – az ő képviselőinek közvetítésével teszi,
akiket a maga képére választ meg, vagyis akiket azért választ meg, mert
hivatástalanok és szenvedélyesek, minthogy «a nép sohasem cselekszik más
indokból, mint szenvedélyből» miként Montesquieu – magának kissé
ellentmondva állítja.
De hát milyenek legyenek a törvényhozók? Úgy tetszik nekem, hogy éppen
ellenkezőnek kellene lenniök, mint amilyenek a demokrácia által
választott törvényhozók. Az eszményi törvényhozónak nagyon tájékozottnak
és a szenvedélyektől minden tekintetben mentesnek kell lennie.
Nagyon tájékozottnak kell lennie, nem annyira a könyvekben foglalt
dolgokban, – ámbár eléggé kiterjedt jogi ismeretekkel kell bírnia,
nehogy ami minden pillanatban megtörténik, határozottan az ellenkezőjét
tegye annak, amit tenni akarna – mint inkább tisztában kell lennie azon
népnek, melynek számára törvényeket hoz vérmérsékletével és
közszellemével is.
Mert nem szabad a népnek más rendeleteket és szabályokat adni, mint
amilyeneket elviselni képes; és csodálatosan beválik itt Solon{24} ezen
mondása: «azon legjobb törvényeket adtam nekik, melyeket képesek voltak
elviselni». Nemkülönben tiszteletreméltó a zsidók istenének ezen
mondása: «olyan parancsolatokat adtam nektek, amelyek nem jók», vagyis
csak annyiban jók, amennyit a ti gonoszságtok megengedhet; «ez törli el
mindazon nehézségeket, amelyeket a mózesi törvények ellen lehet emelni»
– mondja Montesquieu.