KULTURA ÉS TUDOMÁNY
A KONTÁRSÁG KULTUSZA
ÍRTA FAGUET EMIL
FORDÍTOTTA Dr SZÁNTHÓ GYULA
BUDAPEST, 1919
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
A KONTÁRSÁG KULTUSZA
ÍRTA
FAGUET EMIL
FORDÍTOTTA ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE
Dr SZÁNTHÓ GYULA
BUDAPEST, 1919
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.
A «Les études contemporaines» sorozatában Párisban megjelent s a jelen
korra vonatkozó kritikai és oknyomozó művek közt, úgy tárgyánál,
valamint irányánál fogva egyik legbecsesebb kiadvány, a nagyhírű
irodalomtörténész, æsthetikus, moralista és szociológus Faguet Emil «Le
culte de l’incompétence» cím alatt közzétett kritikai, szociálpolitikai
és erkölcs-bölcsészeti könyve, melyet «A kontárság kultusza» cím alatt a
tisztelt olvasóközönség számára az 1912. évben megjelent 17-ik kiadás
után magyarra fordítottam és magyarázó jegyzetekkel elláttam.
Faguet becses művének lefordítása és közzététele által kettős cél
lebegett szemem előtt; először az, hogy megismertessem a tisztelt
olvasóközönséggel azon uralkodó eszméket, amelyek mai napság a nagy
francia köztársaság politikai, társadalmi és tudós köreit mozgatják,
áthatják és foglalkoztatják, másodszor, hogy a becses könyvben foglalt
fejtegetések, következtetések és leszűrt igazságok ne csak
Franciaország, de hazánk számára is – egyrészről követendő például,
másrészről pedig elrettentő tanulságul szolgáljanak. A tudós szerző a
modern demokrácia túlkapásait, gyöngéit és fogyatkozásait és a demagogia
veszélyeit és államromboló ténykedéseit ostorozza, azzal az itt-ott
maró, de mindig finom gúnnyal, tanulságos példákkal és meggyőző
okoskodással, mely az ő külön sajátsága s amelynek megkapó voltát még
inkább fokozza a szerző hamisítatlan francia szellemtől és
szellemességtől duzzadó, ragyogó stilusa, pompás előadása.
Midőn az antique-világ klasszikus írói tanításai- és előadásaival
párhuzamba helyezi a modern politikai társadalombölcsészeti és egyéb
jeles írók munkáiból vett találó idézeteit, mintegy szemünk elé tárja s
majdnem kétségbevonhatatlanul bizonyítja be a modern demokrácia
túlkapásai által okozott rombolásokat, az «értelmi és erkölcsi
hivatottság» kiküszöbölése és a «kontárság kultuszának» minden téren
való elterjedése és alkalmazása folytán.
Kétségtelen, hogy szerző itt-ott nagyon élénk színekkel fest és néha
fokozott mértékben suhogtatja meg a humor és gúny ostorát, ámde mindezt
egyedül azért alkalmazza és használja, hogy annál inkább szembeszökővé
tegye állításainak, fejtegetéseinek és elveinek igazságát és annál
inkább kimutassa úgy nemzete, valamint mindnyájunk előtt a helytelenül
alkalmazott demokrácia túlzásait és a demagógia veszélyeit és káros
következményeit. Faguet tehát nem a demokráciának, de a demokrácia
túlkapásainak és a demagógiának ellensége. Ezen állításunk
megerősítésére szolgáljon szerzőnek műve XI. fejezetében foglalt azon
kijelentése, mely szerint a demokratikus népelem «különös szükségét»
hangsúlyozva, annak úgy a társadalmi, valamint az állami életben
mindenirányú érvényesülését követeli.
Akadnak néhányan, – de csak a felületesen ítélkezők között – akik Faguet
irányát és javaslatait a reakció vádjával illetik s megtagadva művétől
minden belső értéket, annak egyedüli értékét külső megjelenésében,
fényes stílusában és a mindvégig lebilincselő, megkapó előadás
varázsában találják. Nagy tévedés! A mű beltartalmát képező összes
tételek és az általa felölelt és fejtegetett mindazon kérdések, melyek a
kormányformák alapelveire, a hivatásos törvényhozókra, a demokrácia
törvényeire, a kormányzat, bíráskodás körében és egyebütt fennforgó
kontárságra, a közerkölcsökre, a hivatásszerű szokásokra s a bajok ellen
megkísérelt orvosszerekre vonatkoznak, úgy az állami, valamint a
társadalmi élet körében oly nagy jelentőségűek és oly nagy értékkel
bírók, hogy azoknak kritikai méltatása, bölcsészeti és politikai
szempontból való beható megvizsgálása s az ezekből eredő tanulságok
megállapítása és levonása nemcsak mellőzhetetlenül szükséges, de
amellett hasznos és háládatos feladatot képez s mindez a tudós szerzőnek
– szerény ítéletem szerint – valóban elismerésre méltó módon sikerült.
A mű fordításánál arra törekedtem, hogy egyrészről lehetőleg megőrizzem
és megközelítsem a szerző jellegzetes stílusát s amennyire lehet
visszaadjam és megérthetővé tegyem szellemes szójátékait, megjegyzéseit,
hasonlatait és mondásait, másrészről pedig, hogy érthető magyar nyelven
tüntessem fel és jelezzem a mű szellemét és irányát s hűségesen
tolmácsoljam a szerző gondolatait és fejtegetéseit. Mennyiben sikerült
ez, annak megítélését a tisztelt olvasóközönség ítéletére bízom.
Budapest, 1913 október hó.
_Dr. Szánthó Gyula._
I. A KORMÁNYFORMÁK ALAPELVEI.
Állandóan fennforgott az a kérdés, hogy mi a különböző kormányformák
azon alapelve, amellyel mindeniknek bírnia kell, vagyis az a kérdés,
hogy mi az általános érvényű, lelketadó alapgondolata minden politikai
kormányformának?
Montesquieu{1} például bebizonyítja, hogy a monarchia alapelve a
_becsület_, az önkényuralomé az _elrettentés_, a köztársaságé pedig az
_erény_, vagyis a hazafiság és hozzáteszi még nagyigazán, hogy a
különböző kormányzatok alapelvük érvényesítésének túlhajtása, vagy annak
elejtése által hanyatlanak le, illetőleg enyésznek el.
S ez valóban így van, noha az állítás paradox. Első tekintetre ugyanis
nem látjuk be, miért kell elenyészni az önkényuralomnak az elrettentés
alkalmazása, tehát épen azáltal, ami fennállását leginkább biztosítja;
továbbá a mérsékelt monarchiának a nagyon kifejlesztett becsvágy által
és a köztársaságnak azért, mert nagyon sok erény felett rendelkezik. S
ez mégis így van.
Az elrettentéssel való visszaélés ugyanis elernyedést szül és méltán
idézhetjük itt Quinet Edgarnak{2} következő kiváló mondását: «Midőn
elrettentést alkalmazunk, biztosaknak kell lennünk abban, képesek
vagyunk-e azt állandóan is alkalmazni.» A monarchia pedig nem
rendelkezik elég sok kitüntetéssel, mert ha mindent csak a becsvágy
kielégítésére alapít, akkor sokszorosítania kellene a méltóságokat, a
külső kitüntetéseket, a katonai tollforgókat, vállrojtokat és a
hivatalokat, minthogy pedig mindezeket nem sokszorosíthatja a
végtelenségig, ellene lesznek úgy azok, akik ilyenek nélkül vannak, mint
azok, akiknek van azokból részük, de nem elég.
És végül kétségtelen az, hogy az ember sohasem bírhat elegendő erénnyel
s kiváltképen elegendő hazafisággal s ekkor történik az, hogy a
kormányzatok inkább elenyésznek azáltal, ha cserbenhagyják alapelvüket,
mintha visszaélnek avval. Egyébként nem igaz-e, hogy az országtól túl
sok áldozatkészséget követelve, kimerítjük a polgárok erőit és
elernyesztjük az önmaguk által pazarul felajánlott erényeket?
Ez esett meg Napoleonnal is, aki talán nem szándékosan, túlságos sokat
követelt Franciaországtól «a nagyobb Franciaország» felépítéséhez.
Ámde ez nem volt köztársaság! Az áldozatokat tekintve, amelyeket a
polgároktól hazájukért követeltek, a római köztársasághoz és az 1792.
évi francia köztársasághoz volt hasonló. Mindent a haza dicsőségéért és
«még több hősiességet, mindig hősiességet». Ebből állott. A polgárok
erényétől túlsokat követelve, kimerült az.
Nagyon igaz tehát, hogy a kormányzatok alapelvük túlzása által
nemkevésbé teszik magukat tönkre, mint annak elhagyásával. Montesquieu
ezt az általános érvényű gondolatot Aristotelesből{3} merítette, aki nem
minden humor nélkül mondja a következőket: «Azok, akik azt képzelik
magukról, hogy megtalálták valamely kormányformának alapelvét, ennek
következményeit szélsőségekbe hajtják: nem veszik figyelembe, hogy ha az
emberi orr eltér az egyenes, tehát a legszebb vonaltól és sasorrá vagy
piszeorrá alakul át, szépségének egyrészét még megtartja ugyan, ámde
hogy ha ez az eltérés túlságba menne, akkor ennek a testrésznek éppen
azon helyes mérete veszne el, amivel bírnia kell, nem is szólva arról,
hogy beállhatna bizonyos esetben az az eredmény is, hogy orra
egyáltalában nem is volna az embernek.» Ez a hasonlat minden
kormányformára egyaránt alkalmazható.
Ezen alapgondolatból kiindulva gyakran felvetettem azt a kérdést: hogy
mi a demokraták elve kormányzatuk lényegét illetőleg és nem került nagy
erőfeszítésembe annak megállapítása, hogy ez az elv a kontárság
kultusza.
Tekintsünk meg egy jól berendezett és virágzó kereskedőházat vagy
ipartelepet; mindenki azt a munkát végzi itt, amit elvégezni megtanult
és amit jól elvégezni leginkább képes. Itt működik a munkás, a számvevő
amott, a kezelő távolabb, a külső ügyek főnöke a maga helyén. Senkinek
sem jutna eszébe, hogy a számvevőt az utazó ügynök útjára küldje el és
hogy őt ezalatt akár magával az utazó ügynökkel, akár az üzletvezetővel,
akár a gépésszel helyettesítse.
Figyeljük meg az állatvilágot; minél magasabb fokon állanak az egyes
állatok a szerves lények közt, annál nagyobb lesz az élettani működés
megoszlása és annál határozottabb lesz az egyes szervek külön
kialakulása. Egyik szerv gondolkozik, a másik cselekszik, ez a szerv az
emésztést, amaz a lélekzést végzi stb. Vannak-e oly állatok, melyeknek
csak egy szervök van, vagy jobban mondva amelyek csak egy szervből
állanak, amely lélekzik, érez, emészt és mindent egyszerre végez el?
Bizonyára vannak. Mint ilyet az amoebát{4} említik. Csakhogy az amoebat
az állatvilág legalsóbb fokán van s még a növénynél is sokkal
alsóbbrendű.
Éppen így kétségtelen, hogy az a jól szervezett emberi társadalom,
amelyben minden szervnek megvan a maga határozottan kijelölt
tevékenységi köre, vagyis amelyben azok igazgatnak, akik megtanulták az
igazgatást, azok hoznak törvényeket vagy kijavítják a már meglevőket,
akik törvényhozást tanultak; azok ítélkeznek, akik jogtudományt tanultak
és a falusi levélhordó munkáját nem bízzák béna emberre. A társadalomnak
a természettől kell eljárásában mintát venni. Már pedig a természet a
jól megalkotott lényeknél akként jár el, hogy elkülöníti egymástól a
szerveket; «a természet semmit sem alkot silányul – mondja Aristoteles –
mint a delfoszi késműves, akinek kései többféle célra szolgálnak; a
természet minden egyes darabot külön alkot meg és eszközei közül nem az
a legtökéletesebb, amely többféle – de amely csupán egy munkára
alkalmas.» «Karthagóban – mondja továbbá – nagy megtiszteltetés többféle
hivatalnak egy kézben való összehalmozása; már pedig egyszerre az ember
jól csak egyetlen dolgot végezhet el, a törvényhozónak tehát meg kell
előznie ezt a helytelenséget és nem szabad megengednie ugyanannak az
egyénnek, hogy cipőt is készítsen és hogy flótán is játszék.» Jól
szervezett társadalom továbbá az, ahol nem bíznak mindenkire mindenféle
tevékenységet, ahol nem mondják magának a tömegnek vagy az egész
társadalmi testnek: «te kormányozz, te igazgass, te hozz törvényeket».
Az a társadalom, melyben a dolgok így állanának, amoeba-társadalom
lenne.
Valamely társadalom annál előrehaladottabb az emberi társadalmak
sorában, minél jobban fel van osztva benne a társadalmi munka, minél
határozottabban vannak benne elkülönítve a szervek s minél pontosabban
vannak a munkakörök a rátermettség szerint elosztva.
Ámde a demokráciáknak legalább is erős hajlandóságuk van arra, hogy ne
legyenek ezen a nézeten, hanem éppen annak az ellenkezőjén. Volt
Athénben egy főtörvényszék, amely a törvény ismeretére tanított bírákból
állott, akik tehát törvénytudók voltak és a törvényeket pontosan
alkalmazták. A nép azonban nem szívlelhette ezen bíróságot és minden
erejével azon volt, hogy önmagával a néppel helyettesítse. A nép
okoskodása a következő volt: «jól tudom alkalmazni a törvényeket, mert
én hozom azokat». A következtetés (conclusio) helyes volt, amit meg
lehet támadni, az a syllogismus altétele (propositio minor). A nép
okoskodására ezt lehetne felelni: «kétségtelenül alkalmazhatod a
törvényeket, mert te hoztad azokat, de talán nincs igazság abban, hogy
te hozod azokat.» Annyi bizonyos, hogy a nép belefogott a törvények
alkalmazásába, sőt mi több, meg is fizettette magát érte s ennek az lett
az eredménye, hogy éppen a legszegényebb polgárok ítélkeztek napközben,
miután a többiek nem akarták elvesztegetni egész napjukat hat
drachmáért. Ez a plebejus-törvényszék igen sokáig ítélkezett.
Leghíresebb ítélete Socrates halálos ítélete volt.{5} Lehet, hogy
megbánták ezt az ítéletet, de hát meg volt mentve az elv: sértetlen a
kontárság souverainitása.
Úgy látszik, a modern demokráciák is ugyanezen elvet vallják.
Lényegükben amoebaszerűek. Egy hírneves demokráciának a fejlődése
következő volt:
Ezzel az eszmével kezdte meg működését: legyen egy király és a nép,
legyen demokratikus királyság és királyi demokrácia. A nép hozza a
törvényt, a király végrehajtja és pedig bizonyos befolyással a törvény
felett, amennyiben felfüggesztheti oly új törvény végrehajtását, mely
ítélete szerint akadályozhatná a kormányzásban. Itt még mindig
fennmaradt tehát a hatáskörök elkülönítésének bizonyos foka. Nem azon
egy személyiség – akár egyén, akár kollektiv személy – hozta a
törvényeket és végezte a kormányzást is.
Ez nem tartott sokáig. A királyságot megszüntették. Megmaradt a
demokrácia. Fennmaradt mégis a hivatottságnak bizonyos fokú
megbecsülése. A nép, a tömeg, a közönség nem tulajdonította magának azt
a jogot, hogy közvetlenül maga kormányozzon, sem azt, hogy közvetlenül
hozzon törvényt.
Sőt nem tulajdonította magának azt a jogot sem, hogy közvetlenül
választhassa meg a törvényhozókat. A törvényhozókat két fokú választás
mellett rendelte ki: kiszemelte a választókat, akik megválasztották a
törvényhozókat, vagyis ily módon maga fölébe kétféle arisztokráciát
helyezett, t. i. a választók – és ezeken felül a választókon kívül – a
választottak arisztokráciáját. Ugyancsak messze állott tehát az atheni
demokráciától, amely pontosan mindent önmaga végzett el a Pnyxen.{6}
De azért még sem mondhatni, hogy a rátermettséggel túlságosan törődött
volna. Mert a kiszemelt választókat semmiféle különös hivatottság nem
képesítette arra, hogy törvényhozókat választhassanak, viszont a
választók által kirendelt választottak sem bírtak semmiféle
hivatottsággal arra, hogy törvényhozók lehessenek. Mindazonáltal mégis
volt ez esetben két pseudo-hivatottság, legalább vélelmezett
hivatottság. A tömeg, vagyis inkább az alkotmány azt vélelmezi, hogy a
kirendeltjei által megválasztott törvényhozók sokkal hivatottabbak a
törvények hozatalára, mint maga a tömeg.
Ezt a kissé bizarr hivatottságot nevezem én átruházás útján való
hivatottságnak. Semmi sem jelzi, hogy ennek – vagy annak a polgárnak a
legkisebb törvényhozói, azaz jogi hivatottsága is lenne, ámde megadom
neki ezt a hivatottságot a benne helyezett bizalomból kifolyólag, aminek
létezését bizonyítom be akkor, amidőn őt megválasztom, vagy pedig
rábízom a választást azokra, akiket avégből rendelek ki, hogy
törvényhozókat válasszanak s akik a választás megejtése által megadják a
hivatottságot nekik.
Az átruházott hivatottság bizonyára nem felel meg a közönséges józan ész
követelményeinek, de annak bizonyos látszata mégis mellette szól, sőt
valamivel több is a látszatnál.
Nincs meg ugyan a közönséges értelme, minthogy a semmiből (ex nihilo)
való teremtés, minthogy nem a hivatott kreálja a hivatottakat s a zérus
eredményez egyet. Az átruházás eléggé jogosult, ha illetékes testülettől
származik; ámbár alkalmazását sehol sem szeretem. A baccalaureatussal{7}
nem bíró tudóst valamely egyetem a baccalaureatus, licentiatus{8} vagy
tudorság{9} fokozatával ruház fel, hogy kebelébe felvegye; az egyetem
ezt teheti, mert képes megítélni, vajjon egyedül a körülmények
okozták-e, hogy a tudós nem szerzett magának semmiféle hivatalos
tudós-címet. De ha olyanok ruháznának fel valakit, tegyük fel a
mathematikai tudományok tudorságával – akik baccalaureatussal nem
birnak, ez már paradoxnak, de ezen kívül nagyon komikusnak is
látszhatik. Az illetéktelenek által adott illetékesség semmiesetre sem
egyezik a közönséges józan ésszel.
Ámde bizonyos látszat mégis mellette szól, sőt valami kevéssel több is a
látszatnál. Vegyük csak figyelembe, hogy a szépirodalmi és drámaírói
tudori fokozatot az illetéktelenek – azaz a közönség – szokta konferálni
és megadni.
A közönségnek ugyan mondhatjuk: «hiszen te nem értesz az irodalmi
dolgokhoz, sem a drámaíráshoz»; mire a közönség ezt feleli:
«egyáltalában nem értek ezekhez, de meg vagyok hatva s aki engem meghat,
annak megadom a tudori fokozatot». A népnek ebben teljesen igaza van,
sőt a nép a politikai tudori fokozatot megadja azoknak, akik megindítják
s kellő kifejezést adnak szenvedélyeinek. A nép által kreált doktorok
szenvedélyes képviselői a nép szenvedélyeinek, azaz a legrosszabb
törvényhozók, – körülbelül, csakugyan, de nem teljesen. Nagyon helyén
van, ha a szociális élet csúcsán, vagyis jobban mondva a szociális élet
csúcsai körül helyet foglalnak a népies szenvedélyek képviselői, hogy
megtudhassuk egyik vagy másik irányban veszély nélkül meddig mehetünk
el, hogy továbbá megtudhassuk, nem amit a néptömeg gondol – hiszen a
tömeg nem gondolkodik – hanem hogy mit érez, nehogy túlságosan ellene
szegüljünk – s még inkább nehogy túlságosan engedelmeskedjünk neki,
egyszóval, hogy megtudhassuk, mire – és mivel kell hatnunk. A
mérnökember azt mondaná: «ez az anyagok ellenállásának a tudománya».
Egy medium biztosít, hogy beszélgetett XIV. Lajossal, aki a következőket
mondta neki: «Az általános szavazati jog kitünő dolog a monarchiában;
felvilágosít és tájékoztat. Jelzi azzal, amit rendel, _mit nem szabad
cselekednünk_. Ha rendelkezésemre állott volna és ha tanácsot kérhettem
volna tőle a nantesi edictum{10} visszavonására nézve, bizonyára
hatalmas többséggel tanácsolta volna nekem az edictum visszavonását és
én tájékozva lettem volna, hogy mit kell cselekednem: nem vontam volna
vissza az edictumot. Hogy elrendeltem az edictum visszavonását, azért
történt, mert egynehány miniszterem, akiket politikai képességgel
bíróknak ítéltem, így tanácsolta. Sőt ezenfelül megismerve ilymódon
Franciaország közvéleményét, megtudtam volna, hogy emiatt már elég
háborúja, elég hadihajófelszerelése s elég kiadása volt az országnak. Ez
már nem is szenvedély, hanem szenvedés. Ami a szenvedélyeket illeti,
egyenesen szembe kell szállni a nép közvéleményével, erre nézve az
általános szavazati jog ujjmutatásul és nagyon is helyénvaló
ujjmutatásul szolgál; ami pedig a fájdalomkitörést illeti, itt is számot
kell vetni és pedig alaposan számot kell vetni az általános szavazati
joggal; mert a fájdalomkitöréseket elnyomni nem szabad. A monarchiának
az általános szavazati jogra a tájékozódás címén van szüksége.»
Amint nekem mondják, ekként gondolkozik mostanában XIV. Lajos.
Az átszármaztatott hivatottság tehát a törvényhozás terén: teljes
képtelenség; álhivatottság lesz, ha a nép fiziológiai állapotáról
akarunk értesülni; amiből következnék, hogy éppen oly rossz a
köztársaságban, mint amilyen üdvös volna a monarchiában. Végre is tehát
egészen rossznak nem mondható.
A szóban forgó demokrácia, miután tíz évig kormányozták delegáltjainak
delegáltjai: tizenöt éven át egyetlen delegáltnak veti magát alá s
végeredményben nem igen lelte benne örömét.
Tehát harminc éven át hivatásszerű eljáráshoz folyamodott. Úgy gondolta,
hogy azokat a választókat – akik a törvényhozók választásával vannak
megbizva, ne neki magának kelljen kirendelnie, hanem társadalmi állásuk,
azaz vagyonuk jelölje ki azokat. Azok lennének tehát a választók, akik
bizonyos összeg drachmával{11} bírnak.
Miféle hivatottság ez? Ez is hivatottság ugyan, de nagyon szükkörű. Ez
is egyike a hivatottságnak, mert egyrészről annak, akinek vagyona van,
inkább érdekében fekszik, mint másoknak, hogy a közügyek helyesen
végeztessenek, – az érdek pedig felnyitja az ember szemét és
felvilágosít, másrészről, mert akinek némi vagyona van és azt el nem
veszti, sohasem lehet egészen ügyefogyott.
Csakhogy ez a hivatottság nagyon szükkörű, mert egyedül azon körülmény,
hogy valakinek bizonyos mennyiségű drachmája van, még nem elegendő ok
arra, hogy a tudományok legnehezebbikét, a törvényhozást és a politikát
ismerje, amely rendszer azon nagyon vitás axiomához vezetne, hogy
«minden gazdag ember szociologus». Ez tehát a hivatottságnak ugyan egyik
fajtája volt, azonban nagyon rosszul alkalmazott hivatottság és felette
szükkörű.
Ezen uralom letünt és az a demokrácia, amelyről szó van – rövid
interregnum után – tizennyolc éven át kormányoztatta magát, miként már
egy izben megtette – egyetlen delegált által s végeredményben ebben sem
volt szerencsés. Ekkor elfogadta és gyakorlatilag alkalmazta, a majdnem
tisztán demokratikus kormányzatot. Azért nevezem ezt majdnem tisztán
demokratikus kormányzatnak, mert a tisztán demokratikus kormányzat abban
áll, hogy a nemzet delegáltak nélkül, folytonos plebiscitum által
közvetlenül kormányozza önmagát. A franciaországi demokrácia ezelőtt is
alkalmazta és még mindig alkalmazza a majdnem tisztán demokratikus
kormányzatot, jobban mondva a nemzetnek közvetlenül általa kirendelt
delegáltjai, még pedig szorosan és kizárólag ezen delegáltjai által
ellátott uralmat, ami ez esetben a kontárságnak majdnem teljes uralomra
jutását jelenti.
Ezen hivatottságot tetszés szerint átszármaztatott hivatottságnak lehet
nevezni. Így tett az egyszeri püspök is, aki az őzpecsenyét
megkóstolván, ezt mondá: «Én téged pontynak keresztellek.» A nép pedig
ezt mondja választottainak: «Én téged jogtudósnak, – téged
államférfinak, – téged szociológusnak keresztellek». Lentebb látni
fogjuk, hogy a keresztelés még messzebbre is terjed, ha a nép képes
lenne megítélni azoknak jogi vagy lélektani tudományát, akik szavazatát
kérik, ez esetben az átszármaztatás nem lenne hivatásellenes és elég jó
eredményt szülne; ámde a nép először is nem képes erre, azután pedig, ha
képes volna is, mitsem nyernénk vele.
Mitsem nyernénk vele, mert a nép úgy sem helyezkedik erre az
álláspontra. A nép soha sem teszi ezt. Előtte nem a tudományos érték
irányadó, hanem az erkölcsi érték. Mindenesetre ez is ér valamit, s a
hivatottságnak egy neme ez is. Igaz ugyan, hogy a törvényhozók nem
lesznek képesítve arra, hogy törvényeket hozzanak, ámde legalább
becsületes emberek lesznek. Ez az erkölcsi hivatottság nekem eléggé
tetszik.
Legyünk óvatosak! Először is nem a legbecsületesebb embernek kell adnunk
a vasúti állomásfőnökséget, de olyan becsületes embernek, aki ezenfelül
igen jól ismeri a vasutak ügykezelését; és nem elég a tisztességes
szándék, mely a törvényhozót a törvények hozatalánál vezérli, de szükség
van a jogi, politikai és szociológiai igazságok alkalmazására is.
És azután, ha a nép az erkölcsiség álláspontjára helyezkedve értékeli
azokat, akik szavazatát kérik, ez különleges eljárás. A nép ugyanis
azokat részesíti erkölcsi megbecsülésben, akik átérzik legfőbb
szenvedélyeit és sokkal melegebben fejezik ki azokat, mint mások. Ime a
nép becsületes emberei és nem mondom, hogy nem becsületesek, de állítom,
hogy ezen kritérium nem elegendő még arra sem, hogy becsületességüket
egész bizonyossággal megállapítsa.
Azonban legalább minden valószínűség szerint érdek nélkül valók lesznek,
miután a nép legfőbb szenvedélyeit és nem a saját maguk különleges
egyéni szenvedélyeit követik.
– A nép valóban ezt hiszi, mert nem gondol arra, hogy mi sem könnyebb,
mint szinlelni a nép főbb szenvedélyeit, hogy ezáltal megnyerje bizalmát
és politikailag érvényesülhessen.
Ha a nép az érdeknélküliségre oly nagy súlyt helyez, akkor csak azokat
volna szabad megválasztania, akik ellentétben állanak vele s ez által
bebizonyítják, hogy egyáltalában nem helyeznek súlyt megválasztatásukra.
Sőt mi több, csak azokat kellene megválasztania, akik nem jelentkeztek
szavazatáért, miután ez a nem jelentkezés legbiztosabb jele az
érdeknélküliségnek. De hát a nép épen ezt sohasem teszi, sohasem teszi
azt, amit mindig tennie kellene.
– Azok a testületek amelyek cooptatio{12} útján választják meg
tagjaikat, mint az akadémiák s más ilyenek, hasonlóképen nem tesznek
másként.
– És nekik ebben igazuk van, mert előttük nem az érdeknélküliség, hanem
a tudományos érték szerepel. Nincs okuk arra, hogy előnyben részesítsék
azokat, akik nem akarnak közzéjök jutni azok felett, akik égnek a
vágytól, hogy részesüljenek ebben. Egészen más dolgot kell itt
megfontolni. Ámde a népnek, amely azt hiszi, hogy erkölcsi alapon áll,
határozottan ki kellene zárnia a hatalomból azokat, akik a hatalomra
törekednek, nemkülönben mindazokat, akik vágyva-vágynak megszerezni azt.
És ez nyujt biztos tájékozást arra, hogy mit ért a tömeg erkölcsi érték
alatt. Az ember erkölcsi értéke szerinte abban áll, hogy osztozik-e,
vagy legalább látszólagosan osztozik-e azokban az érzelmekben, amelyeket
ő maga érez; és ezért van az, hogy a sokaság választottjai kitünő
közegei az értesülés-szerzésnek és a tájékoztatásnak, gyűlöletesek vagy
legalább is haszonvehetetlenek, következésképen nagyon rossz
törvényhozók lesznek.
Montesquieu, ki ritkán téved, véleményem szerint ugyancsak tévedett,
midőn ezt mondja: «A nép bámulatos módon választja meg magistratusait.»
Ez onnan van, hogy nem élt demokráciában. Hogyan választaná meg a nép
bámulatos módon magistratusait, kiváltképen pedig törvényhozóit, midőn
Montesquieu maga – és ez alkalommal teljes igazsággal – elvül állítja
fel azon tételt, hogy az erkölcsöknek a környezetet kell megjavítaniok,
a törvényeknek pedig az erkölcsöket és midőn nem gondol a nép
delegátusai megválasztásánál másokra, mint kizárólag olyan emberekre,
akik a leghatározottabban osztoznak az ő gondolkozásmódjában? A nép bár
tökéletlenül, de nem kis mértékben van hatással környezetére; de hogy a
törvények megjavítsák az erkölcsöket, szükséges volna, hogy a nép olyan
törvényhozókat válasszon, akik erkölcseikkel vele ellentétben állanak;
ámde ez felette különös volna s éppen ez az, amit a nép sohasem tesz,
sőt mindig az ellenkezőjét teszi. Tehát amit a nép választásainál
ösztönszerűleg szem előtt tart: az az értelmi, sőt maga az erkölcsi
hivatástalanság.
Sőt mi több – ha egyáltalában több lehetséges, a nép kedveli a
hivatástalanságot, nemcsak azért, mert az értelmi hivatottságot
elbirálni nem tudja, és mert az erkölcsi hivatottságot helytelen
szempontból értékeli, de ezenfelül azért is, mert mindenekelőtt – ami
nagyon természetes is – szereti azt, hogy választottai hozzá
hasonlítsanak. Azt, hogy választottai hozzá hasonlítsanak, két okból
szereti.
Először érzelmi okokból. Amint láttuk, ugyanis szereti azt, hogy
választottai indulataiban és érzelmeiben osztozzanak. Választottai
osztozhatnak érzelmeiben és indulataiban anélkül, hogy hasonlítanának
hozzá erkölcsökben, szokásokban, modorban, külsőségekben, stb.
De hát a nép természetesen csak akkor lehet bizonyos abban, hogy
átérzi-e valaki az ő érzelmeit és indulatait és nem csupán csak tetteti,
mintha átérezné azokat, ha az illető vonásról-vonásra hasonlít hozzá. Ez
az ismertető jel és biztosíték számára. A nép tehát ösztönszerűleg van
indíttatva arra, hogy olyan embereket, válasszon, akiknek ugyanazon
szokásaik s modoruk és tanultságuk van, mint neki, vagy olyanokat, akik
kissé tanultabbak, hogy «szónokolni tudjanak». De hogy tanultság
dolgában csak egy fél fokkal álljanak magasabban.
A népnek ezen az érzelmi indokon kívül van más rendkívül fontos oka is,
amely a demokratikus szellemnek magát az alapját és magát a lényegét
érinti. Mit fog tenni a nép akkor, ha egyszer a demokrácia
tarantella-pókja{13} megcsipte? Először is azt fogja akarni, hogy minden
ember legyen egyenlő, következésképen az lesz az óhajtása, hogy tünjenek
el úgy a mesterséges, mint a természetes egyenlőtlenségek. A nép nem
türi a mesterségesen létrehozott egyenlőtlenségeket, amilyenek: a
születés által szerzett nemesség, a király kegye és a születés által
szerzett gazdagság, – tehát a nemesség, királyság és az örökösödés
eltörlését kivánja. De nem kedveli a természetes egyenlőtlenségeket sem,
vagyis, ha egyik ember értelmesebb, tevékenyebb, ügyesebb és
tehetségesebb, mint a másik. Ezeket az egyenlőtlenségeket, – minthogy
azok természetesek – a nép nem képes megszüntetni, de képes
semlegesíteni oly módon, hogy tehetetlenségre kárhoztatja őket azzal,
hogy távol tartja őket azon hivataloktól, amelyek felett rendelkezik.
Egészen természetes módon s hogy úgy mondjuk, erőszakosan arra
törekszik, hogy a hivatottakat – éppen azért, mert hivatottak –
távoltartsa, vagy ha úgy akarjuk, amint ő mondaná: nem azért, mert
hivatottak, hanem azért, mert egyenlőtlenek, vagy amint még mondaná, –
ha mentegetni akarná magát, – nem azért, mert egyenlőtlenek, hanem
azért, mert mint egyenlőtlenek gyanusak abban, hogy egyenlőségellenesek,
és ez teljesen egyre megy. Ez indította Aristotelest arra a mondásra,
hogy ott van a demokrácia, ahol az érdemeket megvetik. Szó szerint ugyan
nem így fejezi ki magát, de mégis ezt írja: «ahol az érdemet
mindenekfelett meg nem becsülik, ott nem lehetséges szilárd
arisztokratikus alkotmány» s ezzel azt fejezi ki, hogy ott, ahol az
érdemet meg nem becsülik, bekövetkezik a demokratikus kormányzat, amely
azután állandósul is.
A hivatottság tehát ebből a szempontból tekintve is, rossz lábon áll.
Végeredményben is a demokrácia _mindent egymaga akar elvégezni_, miként
ez nagyon természetes is; ellensége a hivatáskörök elkülönítésének,
kiváltképen pedig egymaga szeretne kormányozni delegátusok és közvetítők
nélkül; ideálja azon közvetlen kormányzás, ami Athénben létezett;
ideálja a «demokrácia», hogy Rousseau{14} kifejezését alkalmazzuk, aki
ekként hívta a közvetlen kormányzást és egyedül ezt hívta így.
A történelmi események vagy talán a szükség által is kényszerítve, hogy
delegátusok által végeztesse a kormányzást, mit tegyen, hogy közvetlenül
kormányozhasson, vagy hogy bár delegátusai által, de mégis legalább
megközelítőleg közvetlenül kormányozhasson?
Elsősorban is talán azt teheti, hogy delegátusainak utasításokat ad,
akik ebben az esetben nem egyebek, mint a nép megbizottai, akik a nép
akaratát, miként azt átvették, beviszik a törvényhozó testületbe,
tényleg tehát a nép közvetlenül kormányoz.
Ime ilyen az utasítás.
A demokrácia nagyon sokszor gondolt erre, de kitartás nélkül s ezzel
nagyon sok józanságról tesz tanubizonyságot, mert jól sejti, hogy az
utasítás nem egyéb szemfényvesztésnél. Népképviselők gyűlnek egybe,
vitatkoznak s a pártok érdeke kialakul; ettőlfogva «alkalmazkodás»
istennőjének – Καιρος-nak{15} zsákmányául esnek. Azon nap, amelyen
tényleg megszavazzák azt, amire utasítást kaptak, – a legkedvezőtlenebb
lehet pártjuk érdekeire. Valósággal kényszerítve vannak arra, hogy
hűségből hütlenekké, engedetlenségből odaadókká legyenek s elárulván
ezen jó és dicséretes szándékból megbizatásukat mindig ez fog választóik
előtt dicsőségükre, becsületükre, vagy mentségükre szolgálni és ez lesz
az, amit igen nehéz volna kárhoztatni. A képviselőnek adott utasítás
tehát felette durva eszköz lesz nagyon kényes kivánalmak teljesítésére.
A demokrácia ösztönszerűleg nagyon jól tudja ezt és végeredményben
mindig nagyon közömbösen viselkedik. Mi marad meg neki tehát? Valami ami
sokkal értékesebb, t. i. maga a zsákmány, annak puszta árnyéka helyett.
Olyan embereket választ meg, akik mindenben hasonlítanak hozzá, akik
teljesen osztoznakminden érzelmeiben, akik egészen olyanok, mint ő maga
annyira, hogy egész bizonyosan, ösztönszerűleg, szinte gépiesen teszik
ugyanazt, amit maga is tenne akkor, hogyha egy óriási törvényhozó
testületet alkotna; akik kétségtelenül az adott körülmények szerint
szavaznak, épen úgy, mintha maga a nép szavazna közvetlenül. Ily módon
lesz törvényhozóvá; ő hozza a törvényt és ez az egyetlen módja annak,
hogy törvényt hozhasson.
A demokráciának tehát az a legnagyobb érdeke, hogy olyan képviselőket
válasszon, akik őt igazán képviselik; akik egyrészről a lehető
legtökéletesebben hasonlítanak hozzá, másrészről, akik nem birnak
egyéniséggel s akik végül – mivel teljesen vagyontalanok – egyáltalában
nem birnak függetlenséggel sem.
Sokan felpanaszolják, hogy a demokrácia alárendeli magát a
politikusoknak; ámde ebben a demokráciának feltétlenül igaza van,
tekintettel az általa elfoglalt álláspontra, amelyet ha el nem foglalna,
az felette különös volna. Mi a politikus? Olyan ember, aki az egyéni
eszméket illetőleg mit sem számít, aki közepes műveltséggel bir,
minthogy a tömeg főbb szenvedélyeiben és érzelmeiben osztozik s akinek
egyedüli hivatása, politikával való foglalkozás s aki, ha bezárul előtte
a politikai pálya: éhen halna.
Teljes pontossággal véve: csak ennyire van szüksége.
A politikust soha sem fogja arra ösztönözni képzettsége, hogy önálló
gondolatokat alkosson s nem lévén önálló gondolatai, nem kerülhetnek
azok összeütközésbe szenvedélyeivel; szenvedélyei először kezdetlegesen,
azután pedig saját érdekeinek hatása alatt azonosak lesznek a tömeg
szenvedélyeivel; végül szegénysége s annak lehetetlensége, hogy más
forrásból fedezze életszükségleteit, mint a politikából: azt fogják
eredményezni, hogy sohase lépjen ki abból a szűk körből, amelybe
megbizói zárták be, képviselői utasítása lesz azon anyagi kényszer,
amelynek engedelmeskednie kell; képviselői utasítása – az ő nagy
szegénysége.
Tehát a demokráciának szüksége van politikusokra, nincs is egyébre
szüksége, mint politikusokra és még arra, hogy a közügyeket ne intézzék
mások, mint politikusok.
Az, aki akár vagyonánál, akár tehetségének vagy hírnevének varázsánál
fogva meg tudja magát valahol választatni, az a demokráciának ellensége
vagy többé-kevésbé olyan embere, aki iránt a demokrácia
bizalmatlansággal viseltetik, mert ő fog kormányozni, nem pedig a
demokrácia az ő nevében. Ez az ember nem függ a demokráciától. Tegyük
fel, hogy valamely törvényhozó testület a maga egészében vagy
többségében gazdag emberekből vagy olyan emberekből van megalkotva, akik
értelmi tekintetben magasan állanak – és olyanokból, akiknek inkább
érdekükben fekszik saját hivatásuk betöltése, mellyel sikereket érnek
el, mint a politizálás: mind ezen emberek a maguk meggyőződése szerint
fognak szavazni és törvényeket hozni, de ekkor mi fog történni? a
demokrácia egyszerűen megszünik. Ime ez fog törvényeket hozni és
kormányozni, de egy szorosabb értelemben vett, talán egy kevéssé
ingadozó természetű, de mindenesetre olyan arisztokrácia, amely
korlátozni fogja a népnek a közügyekre való befolyását.
Világosan látjuk tehát, hogy a demokráciának, _ha élni akar_, majdnem
lehetetlenség tekintettel lenni a hivatottságra és majdnem a
lehetetlenséggel határos, hogy ne mellőzze azt.
Ennélfogva a nép csak olyan képviselőket választ, akik vele teljesen
azonosak és mindig tőle függnek.
II. A MUNKAKÖRÖK ZÜRZAVARA.
Mindezek után mi fog történni? Az fog történni, ami nagyon logikus és
nagyon igazságos lesz, ha demokratikus álláspontra helyezkedünk s amit a
demokrácia is határozottan óhajt és egyebet nem is óhajthat, hogy a
nemzeti képviselet kizárólag azt fogja cselekedni, amit maga a nép
akarna tenni és amit tenne is, ha őt illetné meg a közvetlen kormányzás.
_A demokrácia mindent önmaga akar elvégezni_, miként maga a nép akarna
mindent elvégezni, ha a közvetlen kormányzás őt illetné, amint önmaga
végzett el mindent az athéni Pnyxen.
Montesquieu ezt minden vonatkozásban nagyon jól látta, kivéve azt, hogy
miként végzik el mindezt, a képviseleti és a parlamentáris kormányzat
mellett; de hát a dolgok alapjukban véve azonosak, amit másként nem is
kell megmagyaráznunk, mint értelemáttétellel; Montesquieu t. i. ezt
mondja: «a demokrácia alapelve megromlik, nemcsak akkor, midőn szem elől
tévesztjük az egyenlőség szellemét, hanem még akkor is, _midőn az
egyenlőség szellemét túlságba hajtjuk és midőn mindenki egyenlő akar
lenni_ _azokkal, akiket azért választott meg, hogy őt kormányozzák_.
Azonfelül nem lévén képes elismerni a nép azon hatalmat, amelyet ő
ruházott másokra, _mindent önmaga akar elvégezni;_ határozni akar a
senátus helyett, a végrehajtó hatalmat ő akarja gyakorolni a hatóságok
helyett és meg akar fosztani hivatalától minden bírót. A nép a hatóságok
munkakörét akarja betölteni, amelyeket többé nem tartanak tiszteletben.
A senátus határozatai előtte többé nem birnak súllyal, tehát a
senátorokat sem veszik többé tekintetbe…» Alkalmazzuk az elmondottakat a
jelen állapotra. A demokratikus és parlamentáris kormányzás mellett a
nép képviselete mindent önmaga akar elvégezni. Egyenlő akar lenni
azokkal, akiket vezetőiül választott; nem bírja elviselni azok hatalmát
sem, akiket ő ruházott fel hatalommal; kormányozni akar a kormány
helyett s a végrehajtó hatalom hivatalnokai helyett ő akarja gyakorolni
a végrehajtó hatalmat; az összes bíróságok hatalmát a magáéval akarja
helyettesíteni; ő akarja elvégezni az összes hatóságok munkáját, nincs
többé tekintet senkire és senki sem részesül többé tiszteletben.
Ez azon szellem, amely a népet áthatja, azon népet, amely mindent önmaga
akar elvégezni, vagyis az iránta hűséges és neki engedelmes emberek
által akar mindent elvégeztetni.
Ezentúl a hivatottságot mindenütt üldözik és mindenünnen eltávolítják az
útból s miként a nép kiküszöbölte azt képviselői megválasztásánál, épen
úgy távolítja el azt az útból a törvényhozó testület is, még pedig
állandó kitartással és következetesen az egész társadalom minden
tevékenységi köreiből, bármilyenek legyenek is azok.
A kormányt – hogy ezzel kezdjük, – a nemzeti képviseletnek kell
ellenőriznie és tanáccsal ellátnia; ámde a kormánynak függetlennek kell
maradnia a nemzeti képviselettől és legalább is nem zavarandó össze
vele, vagyis – más szavakkal – a nemzeti képviseletnek nem szabad
kormányoznia. A demokratikus kormányrendszer mellett azonban épen ez az,
amit tenni akar. A nemzeti képviselet választja meg a kormányt, amely
szigorúan véve összhangban lehet vele, ámde «nem birván türni azt a
hatalmat, amelynek ő adta a megbizást», attól az időtől kezdve, midőn a
kormányt kirendelte, arra törekszik, hogy folytonosan helyette
kormányozzon. A törvényhozó testület nem olyan testület, amely
törvényeket hoz, hanem olyan, amely az interpellációk szakadatlan
sorozata által előírja a kormánynak azt, amit annak tennie kell, vagyis
– kormányoz.
Az országot tehát – a szó betű szerinti értelmében – a képviselőkamara
kormányozza és _így is kell ennek lennie_, hogy a nép egyedül önmaga
által kormányoztassék, miként ezt a kormányzat szelleme megkívánja; így
kell ennek lennie, hogy a nép akaratán kívül ne legyen más akarat, amely
tőle indul ki s amely hozzá tér vissza a végrehajtási cselekmények
alakjában; így kell ennek lennie, _hogy semmi olyas_ ne történhessék,
habár a néptől eredt is az, amely a souverain nép felett népfenségi
cselekményeket gyakorolhasson, még pedig sem ideiglenesen egy pillanatra
sem, még a legszorosabban meghatározott korlátok közt sem.
Ámde a kormányzás művészet, amely tudományt tételez fel s ime a népet
olyanok kormányozzák, akik sem tudománynyal, sem művészettel nem birnak
és akiket határozottan azért választottak meg, mert tudománnyal s
művészettel nem rendelkeztek, megválasztották őket azon biztosíték
mellett, hogy egyáltalában nem is birnak ezen minősítéssel.
És ha az efajta demokráciában akár a hagyomány hatása folytán, akár a
külviszonyokkal összefüggő valamely szükségességnél fogva, fennállana
bizonyos számú éven át a törvényhozó testülettől független oly hatalom,
amely nem tartozik neki számot adni s amelyet nem lehetne
meginterpellálni, ez a hatalom oly annyira idegenszerű – hogy úgy
mondjuk – szörnyű anomália lenne, amely nem merne működni, amely félne
azon botrányoktól, melyeket működése által keltene fel s amely mintegy
meg lenne bénítva a félelemtől, nehogy észrevegyék létezését.
És igaza is van ebben, mert ha folytatná működését, vagy ha csupán
látszólagosan is folytatná azt, ez esetben olyan cselekményt vinne
véghez, amely nem volna népszerű és ellentétben állna a kormányzat
szellemével. Ezen kormányzatban az államfő nem egyéb, mint névszerinti
feje az államnak; a tőle származó akarat, a hatalommal való visszaélés
lenne, valamely eszméje jogtalan beavatkozás, szózata a souverainitás
megsértésének cselekménye lenne.
Még akkor is, ha az alkotmány neki formásan megadta volna a hatalmat,
ezen pontot illetőleg az mégis holt betű maradna, miután egy írásba nem
foglalt felsőbbrendű alkotmányt sértene meg, t. i. magát a politikai
intézmények szellemét.
Egy volt államfő mondta a következőket: «Elnökségem egész ideje alatt
alkotmányszerűleg hallgattam.» Ez tőle nem volt helyes eljárás, mert az
alkotmány megengedte neki, hogy beszéljen, sőt még azt is, hogy
cselekedjék; alapjában véve azonban mégis helyesen járt el, mert midőn
az alkotmány megengedte neki azt, hogy cselekedjék és beszéljen, ezen
felhatalmazásnak alkotmányellenes jellege volt; ha beszélt volna,
alkotmányosan járt volna el, de mert hallgatott a politikai intézmények
szellemének megfelelő eljárást tanusított; hallgatása által tehát
intézményszerűen viselkedett; ellentétbe helyezkedett ugyan az alkotmány
szavaival, de ez által bámulatos módon felismerte, megértette és
tiszteletben tartotta annak szellemét.
A nemzeti képviselet a demokráciában annyira közvetlenül kormányoz,
amennyire csak lehetséges, sőt valósággal ő kormányoz, minthogy ő írja
elő a végrehajtó hatalomnak a kormányzás módját, ellensúlyozván a
végrehajtó hatalom legfőbb képviselőjének működését, minthogy annak nem
írhat elő semmit sem.
Úgyde nem elégszik meg egyedül a kormányzással, hanem adminisztrálni is
akar. Valóban gondoljuk meg, hogyha a pénzügy, igazságügy, rendészet
stb. hivatalnokai kizárólag csak saját minisztereiktől függnének, a
miniszterek ellenben gyakran váltakoznak, minthogy kifejezetten a
törvényhozó testülettől függnek, amely gyakran meg is buktatja őket, –
már most a főnökeiknél sokkal nagyobb állandósággal bíró hivatalnokok,
külön arisztokráciát képeznének, akik a népakarattól függetlenül saját
elveik, szabályaik, hagyományaik és eszméik szerint végeznék az állami
közigazgatást.
Ez azonban nem lehetséges, nem pedig azért, mert egyéb, mint a népakarat
nem foglalhat itt helyet, sem pedig más hatalom, mint a népé – legyen az
bár nagyon korlátozott is – nem lehetséges.
Mindez egy eléggé jelentős antinomiát eredményez t. i. ugyanazon oknak
ellentétes okozatait. Minthogy a minisztereket a törvényhozó testület
irányítja, tehát gyakran meg is buktatja őket és mert gyakran
megbuktatja őket, tehát a miniszterek nem irányíthatják akként saját
alárendeltjeiket miként azt Colbert{16} vagy Louvois{17} tették;
ennélfogva alárendeltjeik eléggé függetlenek lesznek ugyannyira, hogy a
törvényhozótestület azon tekintélyt, melyet a miniszterek felett bir,
elveszíti a hivatalnokokkal szemben; lerontván tehát azon hatalmat, mely
az övével versenyez, ily módon egy újabb vele versenyző hatalmat teremt.
Az ellentétet azonban eléggé könnyű szerrel egyenlíti ki; nem engedi meg
u. i. a törvényhozótestület azt, hogy bármely hivatalnok az ő
láttamozása nélkül alkalmazható legyen, sőt berendezkedik oly módon,
hogy biztosítja magának a hivatalnokok kirendelési módját. Egyrészről
ugyanis testületi székházából, diktátori és törvényhozói palotájából
szorgosan ellenőrzi a hivatalnokok kirendelését; másrészről pedig a
törvényhozó testületnek minden egyes tagja a saját kerületében s saját
megyéjében s a saját járásában behozza a hivatalnokok választásánál a
maga jelöltjeit s elfogadtatván azokat, valóságban ő választja meg a
hivatalnokokat. Szükséges, hogy a nemzet akarata érvényesüljön ebben is
és hogy a nép csak olyan hivatalnokok által engedje magát
adminisztráltatni, akiket a maga szellemében választott meg s – amint
Montesquieu mondja – «önmaga választja meg magisztrátusait».
És most gondoljuk meg – visszatérve a tárgyhoz – ha szükséges az, hogy ő
válassza meg képviselőit, akik teljesen hasonlók hozzá és az ő szelleme
szerint vannak mintegy lemintázva: minden rendbe jön.
Ime tehát a nép, amely tisztviselői megválasztásánál többé-kevésbé
érezteti hatalmát. Tovább folytatja azt, hogy «mindent önmaga végezzen
el». Gyakran panaszkodunk mai napság, hogy a politika belevegyül a
közigazgatásba s végeredményben minden dologba, azon «politika» miatt
panaszkodunk, amely mindenbe beleártja magát s amellyel mindenütt
találkozunk. De hát alapjában véve mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ez a
nemzeti souverainitás alapelve, vagyis hogy «a politika», a politikai
hatalom, a _nemzet többségének az akarata_. Nem illeti-e meg a nemzet
többségét, hogy jogait gyakorolhassa, csudálkozhatunk-e azon, hogy a
nemzet többsége jogai gyakorlására törekszik épen úgy a közigazgatás
felett, mint a közigazgatásban és mindenütt? Az a demokratikus ideál,
hogy a nép önmaga válassza meg minden előljáróját, vagy ha ez nem is
demokratikus ideál, akkor legalább is demokratikus gondolat. Épen ezt
teszi a nép a parlamentáris demokráciában képviselőinek közvetítése
mellett.
És ez jól van így, csakhogy a hivatottság kap még egy arculütést. Mert
valamely közigazgatási hivatal jelöltje, akit a nép választ
megbizottainak közbenjárása mellett, vajjon miáltal fogja megnyerni
választóinak tetszését? talán érdemei által? főnökei és a vele hasonló
sorsban lévők tudnának e felett helyesen ítélkezni, azonban a nép vagy
képviselői egyáltalában nem, vagy sokkal kevésbé képesek erre.
«A nép bámulatos módon meg tudja választani azokat, akikre rá kell
bíznia hatalmának egynémely részét» mondja Montesquieu. És ez az
alkalmas pillanat arra, hogy ezen állítást kissé közelebbről
megvizsgáljuk. Melyek a bölcs Montesquieu érvei? «A nép csupán azon
dolgok tekintetbe vétele mellett határozza el magát valamire – mondja
Montesquieu – amelyeket figyelmen kívül hagyni nem képes és amelyek –
hogy így fejezzük ki magunkat – érzékei alá esnek. Nagyon jól tudja,
hogy azon ember, aki gyakran volt háborúban és aki ott annyi – amennyi
eredményt ért el, nagyon alkalmas arra, hogy hadvezérré válassza; nagyon
jól tudja, hogy ha a bíró szorgalmas és ha ítélőszékétől vele
megelégedve távoznak el sokan és ha megvesztegetéssel nem lehetett
félrevezetni, mindez elég ahhoz, hogy prætornak válassza meg; meglepi
valamely polgártársának pompaszeretete vagy gazdagsága, ez elegendő
neki, hogy ædilissé válassza meg. Mindezek olyan tények, amelyekről
inkább szerezhetünk tudomást a köztéren, mint a monarcha saját
palotájában.»