királyfinak csak az kellett, hogy nevessenek a leányok, egyszeribe
tudta, hogy a három leány közül melyik az, akit ő úgy megszeretett.
Megismerte a fogáról, amelyikről hiányzott egy darabocska s amelyiket az
ő gyürűje egy kicsit megezüstözött. Na, de nem szólt semmit, hanem
szépen letelepedett a földre s mintha csak véletlenségből történt volna,
a zsák kölest kiöntötte a földre, aztán elkezdette szemenként; egyenként
szemelgetni a kölest.
– Hát te, mit csinálsz, te juhászlegény? – kérdezték a leányok. – Minek
szemelgeted egyenként, hiszen mi egy pillanatra összeseperjük.
– Ó, azt nem lehet, – mondotta a juhász – a sors azt úgy rendelte, hogy
egyenként számoljam össze. Nem szabad ezt összeseperni.
Hát jól van. A leányok bementek a palotába, a juhász meg ott maradott,
számolgatta, szemelgette egyenként a kölest s addig számolgatta, addig
szemelgette, amíg szépen beesteledett. Hiszen csak azt akarta; hogy
beesteledjék, akkor aztán felment a palotába; körülnézett. Megtudta,
hogy melyik szobában alszik a legkisebb leány. Szépen besompolygott a
szobájába, a subájával betakarta, szép gyengén a karjába emelte s
kisompolygott vele a palotából. Aztán ment egész éjjel s meg sem állott
addig, amíg az apjának a palotájához nem ért. A leány még mindig
aludott, akkor kezdett ébredezni.
– Haj, de szépen kukorékolnak a kakasok! – mondotta félálmosan a leány.
– Ezek bizonyosan a király kakasai!
– Eltaláltad, – mondotta a királyfi – ezek a király kakasai. Ez a palota
a királyé, én pedig a király fia vagyok, te pedig mától fogva az én
feleségem.
Azzal szépen felvitte a palotába, még aznap megtartották a lakodalmat.
Máig is élnek, ha meg nem haltak.
Minon-Minette.
(Francia mese.)
Réges-régen élt egy ifju király, úgy hívták, hogy Szuszi. Ezt a szegény
királyt, még mikor ici-pici baba volt, az Állhatatlanság tündére vitte
ajándékba a szüleinek s bizony nem igen találták örömüket benne. Olyan
rendetlen volt, hogy a ruhája csak úgy lógott le róla s olyan lusta
volt, hogy még az uralkodást is, mikor reászakadt, a minisztereire
bízta, s ő egész nap egyebet sem csinált, csak állt, állt a palota
kapujában, s egykedvüen nézegette a dolgozó embereket. De bizony, a
minisztereknek is volt jobb dolguk, semhogy ott üljenek egész nap, s
dolgozzanak. Gondolták, ha a király nem törődik az országgal, miért
törődnének ők? S addig-addig nem törődött senki semmivel, amíg egyszerre
csak a népek felzúdultak, elégedetlenkedtek, s egy nap karddal,
lándzsával állottak a palota kapuja előtt.
No, de erre már a miniszterek is megijedtek, hamar gyűlést hívtak össze,
de bizony egy sem tudott valami okosat kitalálni. Egyszerre csak
megjelent az ajtóban egy tündér s így szólt:
– Hát én megmondom, hogy mit tegyetek, nagy okosak! Házasítsátok meg a
királyotokat. Majd megjön annak is az esze, ha okos feleséget kap!
[Illustration: »Ó, szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem?«]
Na, megörültek ennek a tanácsnak a miniszterek is, s csakugyan
elhatározták, hogy megházasítják a királyukat. A tündér ajánlott is
mindjárt egy nekivaló feleséget, Diafana hercegnőt. Rögtön küldtek is
követeket a Diafana udvarába, hadd nézzék meg előre, jó lenne-e
feleségnek? Nemsokára vissza is jöttek a követek, dicsérték a szépségét,
szelídségét, csak egy dolog nem fért a fejükbe sehogysem. Mikor a
hercegnő kilovagolt velük, s egy kis szelecske kerekedett valahonnan,
abban a szempillantásban leesett a földre, vagy lebegett tovább a
levegőben. Az a lovász, a ki mellette lovagolt, nem győzte eleget
felkapdosni a földről, meg utána szaladozni örökké, végre is abban
egyeztek meg, hogy köveket tettek a hercegnő zsebeibe, s a bokájánál jó
erősen a lóhoz kötötték. Igy meg az volt a baj, hogy hamar elfáradt
szegényke. Ismét mást gondoltak hát, a derekára hosszú kötelet kötöttek,
s úgy őrizte meg a lovász, hogy ne reppenjen el.
Igy ezt eléadták a királyfinak is, az hamar felpakkolt, s nagy
kísérettel ment a szép Diafana udvarába. Alig ért el a palota kertjébe,
beüzent a hercegnőnek, hogy itt a kertben találkozzanak, mert ő nem
szereti a hosszú ceremóniákat. A hercegnő gondolkodott odabenn egy
darabig, de mikor látta, hogy egy csöpp szellő sem lengeti a fákat,
kiment ő is a királyfi fogadására. Alig jutott közelükbe, egyszerre csak
gyenge szél fuvintott végig a kerten, s a király még mélyen bókolt
előtte, mikor a lány emelkedni kezdett lassan, s mind messzebbre,
messzebbre távolodott előle. Rémülten kiáltott fel a király a távozó
leány után:
– Ó szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem?
– Ha egy kissé jobban tudna sietni felséged, meg tudna fogni, s én
örökre hálás lennék érte, – mondotta a hercegnő. Ó milyen gondolat is
volt, itt a kertben rendezni ezt a találkozást! Hát nem jobb lett volna
bent a jó nagy teremben, ahol semmi baj nem ért volna?
Amíg így beszélt, mind repült, repült tovább, a királyfi meg
csetlett-botlott utána, nem tudta elérni. Egyszerre odaértek a kert
végéhez, ahol egy kis patak folydogált, ott eltűnt a hercegnő a
levegőben, s a királyfi még a nyomát sem látta sehol.
Hej, az egész udvar rohant a hercegnő után, mintha a szemüket vették
volna, ki gyalog, ki lóháton, kiabáltak utána, hogy csak úgy zengett
belé a kert! A király nézett, nézett egy ideig az ide-odaszaladgálók
után, de aztán visszafordult a kíséretéhez. Elhatározták, hogy amint
megtalálják a hercegnőt, egy percig sem maradnak tovább, hanem itt
hagyják az udvart. Csak nem visznek olyan asszonyt haza, – mondották –
akit könnyebben felkap a szél, mint a papiros-sárkányt!
Hozták is nemsokára a hercegnőt, szerencsére, megakadt egy
szénaboglyában, s úgy tudták elfogni. A király be sem várta, amíg
odaértek hozzá, beült a kocsijába és haza hajtatott.
Otthon még szomorúbb és bosszúsabb volt, mint azelőtt s jó ideig senkit
sem eresztett magához. Az egész udvar suttogott, nevetgélt a háta
mögött, hogy milyen csúfosan szökött meg a hercegnőtől. Végre úgy
megunta magát otthon, hogy egyetlen egy lovásszal útnak indult, hátat
fordított az országának.
Mentek, mendegéltek, egyszerre csak egy nagy erdőbe értek. Leugrottak a
lovaikról, elcsapták, hadd legeljenek, s ők meg szépen lefeküdtek egy fa
alá. Amint elaludt a király, egyszerre csak kilépett a fa mögül a
tündér, aki Szuszi királyt szerette volna megházasítani. Szép lassan
odalopózkodott a lovászhoz s azt súgta neki:
– Menj, fiam, vidd haza a gazdád lovát is, meg a magadét is, de még egy
szál kardot se hagyj itt. Majd én szerzek mindent, ami kell a
királyodnak.
Amint ezt mondta, el is tűnt ismét.
No, a legény sem mondatta kétszer magának, hogy haza menjen, egy-kettőre
otthagyta a királyt s vágtatott haza. Mikor aztán jó sok idő multán
felébredt a király, keresi a lovászát, keresi a lovát, a fegyverét s hát
híre-pora sincs sem lovásznak, sem lónak, sem fegyvernek. Hej, megrémült
Szuszi, hogy most már mi lesz vele! Éhes is volt, hát igyekezett előre,
ki az erdőből, hogy valami házat találjon. Ment, mendegélt, s egyszerre
csak meglátja a tündért öreg asszony képében, amint egy nagy nyaláb
rőzsével kínlódik. Vitte, vitte egy darabig a vénasszony, de mire
Szuszihoz ért, leejtette a lábához s ahány fadarab, annyi felé esett.
Szuszi összeszedte, odarakta a vénasszony lába elé, de az bosszúsan
kiáltott rá:
– Hát csak ennyit tudsz, te legény, hogy a lábam elé rakod a fát? Szép
udvariasság, mondhatom. Mit gondolsz, hát így kell viselkedni egy öreg
asszonnyal?
– Nem gondolok én semmit! – mormogta Szuszi magában, mert szentül hitte,
hogy ennél udvariasabb nem is lehetett volna.
– No, azt elhiszem, hogy nem gondolsz semmit, te nagy okos! Gyere csak
közelebb, majd megmutatom én neked, hogy kell felemelni ezt a fát s a
hátamra tenni!
[Illustration: A hercegnő megakadt egy szénaboglyában.]
Szuszi megszégyelte erre magát, odament, felemelte a fát és felsegítette
a hátára. Most már nyájasabban mosolygott reá a tündér, s elkezdett
sántikálva tovább baktatni. Szuszi ment mindég utána, s csak mikor egy
jó darabon mentek már, akkor kérdezte meg tőle:
– Hová is megyünk mi errefelé, jó öreg asszony?
– Mi bizony a Fehér Sátán palotájába megyünk, fiam. Ha munkát akarsz,
ott kaphatsz annyit, amennyit csak akarsz!
– De hiszen én semmihez sem értek, legföljebb fát tudnék csomókba
rakosgatni, s azzal ugyan nem tudnék pénzt szerezni! – mondotta
szomorúan Szuszi.
– Majd megtanulod, fiam, a magad kárán, – mondotta a tündér.
De Szuszi nem is igen hallgatott már reá, szomorúan és fáradtan
ballagott előre. Amint így ment, mendegélt, egyszerre csak szembe jő
velük egy leány, olyan szép, mint a kelő nap maga. Drágakövek ragyogtak
rajta, de olyan fényes drágakövek, hogy a királyfi hirtelen lehunyta a
szemét, nehogy megvakuljon a szertelen ragyogástól. A szép leány
odafutott az öreg tündérhez s mondta neki:
– Ó, te szegény öreg asszony, annyit szaladtam utánad, hogy valahogy
segítségedre lehessek!
– Itt van egy derék legény, – mondta a tündér, – majd az felsegíti a
hátadra a fát!
– Kérem, uram, tegye hát fel, – kérte a szép leány, de bizony Szuszi úgy
megrestelte magát, hogy inkább a saját hátára vette fel, s úgy mentek
aztán tovább. Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszerre csak egy szép
kastély elé értek.
– Na, – mondta az öreg asszony – itt volnánk a Fehér Sátán udvarában,
menjünk be!
A fiatal leány, akit Minon-Minette hercegnőnek hívtak, nem is kérette
sokáig magát, hanem bement. Nem úgy Szuszi, aki úgy félt az idegen
emberektől, mint a tűztől. Ott kóborgott, lézengett sokáig egymagában az
udvaron, végre egy inast küldtek le utána s azzal aztán felment. Hát
tele volt a kastély emberekkel, azok hangosan beszélgettek, muzsikáltak,
énekeltek, s nagy jókedvben voltak. Szuszi is megbátorodott lassankint,
beszélgetni kezdett Minon-Minette-el s addig beszélgetett, hogy olyan
szerelmes lett belé, azt se tudta, mit csináljon. Minon-Minette kedves
volt hozzája, de a többihez is az volt, amiért szegény Szuszi nagy
elkeseredéssel kiment a szobából, úgy megfájdult a szive.
Ment egyik szobából a másikba, egyszerre csak egy kis szobában ott
találta a vén tündért, amint font egy kis széken. Nagy szomorúan így
szólt a tündérhez Szuszi:
– Te vénasszony, – szólt nagy búsan Szuszi – mondd meg nekem, szeret-e
engem ez a szépséges hercegnő? Úgy mosolyog mindenkire, olyan kedves
mindenkihez, hogy a szivem majd meghasad!
Felelt a tündér:
– Ne hidd azt, te király, hogy elég Minon-Minette-nek, hogy királynak
születtél. Annak, akinek ő a felesége lesz, olyan embernek kell lennie,
akinek a hűségét kipróbálta, s akit az egész népe szeret. Úgy ám!
– Nem bánom, akárhogy is, akármint is, de a hercegnőt feleségül akarom
venni, – mondotta a király. Ugyan bizony, nem tudnál segíteni rajtam
valahogy? Meglátod, én se leszek hálátlan hozzád, ha segítesz, akár
örökké hordom helyetted a rőzsecsomókat!
A tündér kihúzott egy fonalat az orsóról, odaadta Szuszinak s mondta:
– Tedd el ezt a fonalat, tudom, nagy hasznát veszed még.
– Talán az életem fonala ez?
– Nem, hanem azt hiszem, a szerelmed fonala, – mondta a tündér.
Ezzel a tündér magára hagyta Szuszit, aki gondosan elrejtette a zsebében
a fonalat. Mikor leért az udvarra, ott találta a lovát is, meg a kardját
is, amelyeket a jó tündér szerzett meg neki, de bizony ez sem
vígasztalta meg nagyon, mert nem tudott egyébre gondolni, csak arra,
hogy el kell hagynia Minon-Minette-et, hogy valamiképen megmutathassa
neki, milyen hűségesen szereti. Fel is kapott a lovára és ment, ment
sokáig előre.
Míg Szuszi messze járt Minon-Minettől, egy másik tündér, Fintarka hozta
el Fekete ország hercegét, hogy próbálkozzék, s szerezze meg Szuszi elől
a hercegnőt, mert boszantotta erősen a gonosz lelkét, hogy a Szuszi
tündére miért akarja megszerezni azt a hercegnőt, akit ő Fekete ország
hercegének választott. Szép volt, ügyes volt a Fekete herceg, de
Minon-Minette nem sokat törődött vele, mert úgy vette észre, hogy nem
áll erős lábon a bátorsága. Meg is üzente Fintarkával, mikor az megkérte
a herceg számára a kezét, hogy csak annak lesz a felesége, aki talál egy
tollatlan madarat s megszerzi neki. No, a hercegnek sem kellett több,
rögtön hazaszaladt.
Szuszi meg ment, ment szomorúan, s ím, ahogy harmadnap egy nagy országba
ér, alig ért oda, abban a pillanatban megragadta négy markos legény,
kezét-lábát láncra fűzték, s vitték szó nélkül előre.
– Hát legalább azt mondjátok meg, mit vétettem, hogy így megtámadtok? –
kérdezte Szuszi.
De azok csak ennyit válaszoltak:
– Hát nem tudod, hogy a keményszivű király országába kerültél?
Nem tudta bizony szegény Szuszi, honnan is tudta volna?
Nemsokára beértek a palotába, hát egy fekete teremben, fekete trónuson
ült a keményszivű király. Kegyetlen hangon rivalt Szuszira:
– Hogy mertél belépni az én országomba?
– Véletlenül jöttem ide, de ha ki tudtam volna szabadítani magam a
katonáid keze közül, bizony mondom, megmutattam volna neked, hogy ki a
különb ember kettőnk közül?
– Feleselni mersz velem a saját országomban? – kiáltott nagy haraggal a
király, – hát hurcoljátok el a Kis Szigetre, ott majd megtanulja a
tisztességet!
El is vitték szegény Szuszit, s egy olyan kis börtönbe zárták, hogy sem
állni, sem ülni, sem feküdni nem lehetett benne. Százszoros zárral volt
lelakatolva, ott aztán gondolkodhatott eleget szomorú sorsa felett. De
nem azért volt a jóságos tündér a világon, hogy elhagyja csúfosan veszni
Szuszit. Egyszer, mikor szomorúan üldögélt a helyén, suttogást hall, s
ezt vette ki a suttogásból:
– Hát a fonál mire való?
Szuszi engedelmesen elővette a fonalat, de fogalma sem volt, arról, hogy
mit csináljon vele, csak úgy szórakozásból rá-rátekergette a börtön
zárára. Hát egyszer csak mi történt?
Amint a fonalat egészen rátekerte az ajtó zárára, csirr-csörr, egyszerre
ezer darabban hullott a lába elé. Hej, boldog volt most Szuszi! Ismét
szabad volt, s hálálkodott csendesen a tündérnek, hogy ilyen könnyen
megszabadulhatott. De nem tartott soká a boldogsága, mert amint kiért az
udvarra, óriás falat látott maga előtt. Hát ezen hogy tudjon keresztül
menni, édes Istenem? Fohászkodott ismét a tündér segítségéért, s az
megsajnálta ismét Szuszit, láttatlanul oda rebbent, kezébe nyomta a
fonalszálat s nagyot lökött rajta. S ím emelkedni kezdett lassan s amint
emelkedett, boldogan sóhajtott fel:
– Mégis csak jobb ezen a vékony fonalon függeni, mint a keményszivű
király börtönében ülni! Lebegett, emelkedett mind feljebb és feljebb
Szuszi, s egyszerre csak a fal másik oldalán ereszkedett le. Gondosan
feltekerte a fonalat ismét s belédugta a zsebébe.
Minon-Minette is meghallotta a jó tündértől, hogy mi történt Szuszival,
megharagudott borzasztóan a Keményszivű királyra, hogy így bánt vele, s
szép csendben, hogy neszét ne vegyék a dolognak, felkészülődött,
összeszedte katonáit, s ő maga is felült hófehér lovára, s ment a sereg
élén. Mentek, mentek a Keményszivű király országa felé, s hát egyszer
csak egy csúnya kis házikó elé értek. Minon-Minette szeretett volna
bemenni, de nem mert, mert a Szuszi jó tündére előre figyelmeztette,
hogy sehova, senki hívására be ne menjen, mert Fintarka, a gonosz tündér
mindenütt leselkedik reá, mióta a Fekete hercegnek ajtót mutatott.
Minon-Minette erősen elfáradt, leszállott hát lováról, s leült a ház
elé, egy nagy fa alá. Abban a percben kilépett az ajtón Fintarka, nagy
hirtelen megragadta a hercegnő kezét, s húzta be maga után a házba.
Szegény Minon-Minette próbálta kirántani a karját, de hiába, becsapódott
az ajtó, s ő ott volt Fintarka hatalmában. Akkor Fintarka gonoszul
rámosolygott s mondta neki:
[Illustration: Leröppentek a Minon-Minette országába.]
– Hát végre nálam vagy, Minon-Minette kisasszony! Majd megismersz engem
jobban is, amíg a szolgálóm leszel! Tudod-e? Mert az én szolgálóm leszel
ezután! Fogsz te még térden állva könyörögni a Fekete hercegnek, hogy
vegyen el feleségül, de már nem kellesz neki!
Ettől a naptól kezdve Minon-Minette a legdurvább, legkeményebb munkát
végezte és semmit sem kapott egyebet fekete kenyérnél. Mikor a nap
legjobban sütött, akkor küldte ki libát őrzeni a mezőre Fintarka, hadd
süsse a nap feketére gyenge, finom arcát. Minon-Minette pedig amint
ment, mendegélt a libák után, szedte össze az elhullott tollakat, szép
fehér legyezőt csinált magának belőle, azzal védte magát a nap erős
sugarától, s legyezte magát, ha nagy meleg volt. Fintarka nem győzött
eleget csudálkozni rajta, hogy Minon-Minette nap-nap után kint ült a
mezőn, mégis olyan hófehér maradt az arca, mint azelőtt. Egyszer, mikor
ismét elküldte, ő is utána lopózkodott, s majd elájult mérgében, amikor
meglátta, hogy a hercegnő legyezőt tart a kezében. Nagy mérgesen
előugrott, s kapott a legyező után:
– Add ide ezt a legyezőt!
– Amíg élek, ezt el nem veszed! – felelte nagy bátran Minon-Minette, nem
gondolván arra, hogy Fintarka hogy meg fogja büntetni az
engedetlenségéért. Kapkodott Fintarka a legyező után nagy haraggal, de
egyszer mi s mi nem jut eszébe a hercegnőnek, a talpa alá csapta a
legyezőt. Hát lássatok csudát! Egyszerre csak megmozdult a legyező,
emelkedni, röpülni kezdett! Fintarkának még a szava is elállott
bámulatában, aztán ugy megijedt, hogy mindjárt kirázta a hideg.
Ezalatt Szuszi ment, vándorolt mindenfelé, hűségesen keresve
Minon-Minettet. Egyszer-egyszer úgy érezte, hogy már nemsokára
megtalálja, aztán ismét elcsüggedett. Amint ment nagy búsan egy erdőn
keresztül, így gondolkodott magában:
– Én soha, míg a világ s még két nap, meg nem találom az én elveszett
hercegnőmet itt a földön, szerencsét próbálok, hátha a levegőben lesz.
Elévette a fonalat, magára kötötte s fellibbent a levegőbe. Sok, sok
napig repkedett ott, amikor messziről meglát egy repülő leányt. Hát
amint közelébe ér, ezt mondja a leány:
– Itt van a tollatlan madár!
Feltekintett Szuszi, hát kit látnak szemei? Ott volt az ő szépséges
hercegnője! No, volt boldogság. Mindjárt leröppentek a Minon-Minette
országába, s megtartották az esküvőt. Míg Minon-Minette a gonosz
Fintarka házában volt, a katonái elfoglalták a Keményszivű király
országát, s ott volt a király is a foglyok között. Szuszi felhozatta,
szabadon eresztette, de az országából örökre kitiltotta. Boldogan
uralkodtak ezután a három országon Szuszi és Minon-Minette, s még ma is
élnek, ha meg nem haltak.
János király és az apát.
(Angol monda.)
Híres lovas volt János király s ha csak az ország dolga, gondja engedte,
felkapott legjobb paripájára s lovagolt hegyen-völgyön, erdőn, mezőn
átal, céltalan. Ebben tellett a legnagyobb kedve, aztán közbe-közbe meg
is állapodott itt-ott, falun, városon, tanyán: hadd lássa, mi ujság az
országában. Hogy megy a sora a szegény népnek. Hát a gazdagok, az urak
mit csinálnak? Nem sanyargatják-e a népet?
Egy alkalommal éppen a canterbury-i apátság mellett lovagolt el.
Gyönyörű nagy kert vette körül az apátság palotáját, s ahogy
bepillantott a kertbe, megpillantotta az apátot. Egymagában sétálgatott
az apát s gömbölyű, jóságos arcán látszott, hogy mennyire meg van
elégedve a sorsával. Ragyogott az arca, mosolygott a szeme.
– Ej, de boldog ember ez az apát, – mondotta magában a király. – Sokkal
jobb dolga van, mint nekem. Az ország dolgára nincs gondja, csak sétál
fel s alá ebben a szép kertben. No várj csak, majd adok én neked gondot!
Leszállott a lováról, rábízta egy ott őgyelgő legényre s bement a
kertbe, egyenest az apáthoz, nyájasan üdvözölte, aztán beszédbe
elegyedett vele. De most már csakugyan boldog volt az apát! Álmodni se
merte volna, hogy ekkora szerencse érje. Ime, leereszkedett hozzá a
király s mily nyájasan, mily kegyesen beszélget vele. Beszéltek erről,
beszéltek arról, ország dolgáról, sok mindenféléről s látva látta a
beszélgetés során a király, hogy nincs ember a világon, kinek még ilyen
könnyű élete volna, mint ennek az apátnak. Mi tagadás benne, a király
szörnyen megirígyelte az apátot s egyszerre csak fordított egyet a
beszéd fonalán és mondta neki, amint következik:
– Na látom, hogy igen jó dolgod van, nincs semmi gondod. Már pedig gond
nélkül nem élet az élet. Azért hát, hogy neked is legyen gondod, három
kérdést adok fel. Ha mind a háromra megfelelsz, továbbra is apát
maradsz, de ha nem, szamárháton kell körüljárnod a várost, még pedig
háttal ülsz a szamár fejének s a szamár farkát fogod kantár szára
helyett.
Hej, édes jó Istenem, hogy elfehéredett szegény apát! Reszketett, mint a
falevél, hideg verejték gyöngyözött gömbölyű, jóságos arcán, hát még
mikor a király szép sorjába fel is adta neki a három kérdést!
– Hát csak figyelj jól ide, – mondotta a király. – Első kérdésem az,
hogy mennyi idő alatt kerülhetem meg a világot? Második kérdés: hány
penny az értékem koronástul, királyi pálcástul és ruhástul? Harmadik
kérdés: nemcsak azt kell megmondanod, mire gondolok abban a pillanatban,
mikor a következő alkalommal újra felteszem a kérdéseket, hanem azt is
ki kell találnod, hogy milyen hibát követek el. Adok pedig neked a három
kérdésre három hónapot, – akkor jelentkezzél királyi palotámban.
Elment a király, ott maradt az apát, de, haj, e pillanattól kezdve nem
volt sem éjjele, sem nappala. Nem evett, nem ivott, nem aludott, folyton
gondolkozott, törte a fejét, de hiába törte, nem talált feleletet a
király kérdéseire. Fordult ehhez, fordult ahhoz a soktudó emberhez, de
hiába fordult, egy sem tudott megfelelni. Mikor aztán eltelt két hónap,
nem volt otthon maradása, bolyongott erdőn, mezőn, nem találta helyét
sehol. Egyszer aztán, amint egy réten bolyongott, találkozott egy
pásztoremberrel, aki jól ismerte az apátot. Köszönt a pásztor illendően
s merthogy látta az apát arcának színeváltozását, kérdezte:
– Ugyan bizony mi baja van, apát úr, hogy a színében úgy megváltozott?
– Óh, ne is kérdezd, fiam, – felelt az apát. – Nagy az én gondom s
bánatom.
– Hátha tudnék segíteni rajta? Az apát úr is sokszor megsegített engem
az én szegénységemben, hátha én is meg tudnám segíteni nagy gondjában,
bánatjában. Volt már arra eset, hogy a kis egér segített a hatalmas
oroszlánon.
– Igazad van, fiam, – mondotta az apát. – Hát halljad az én bajomat.
És elmondotta, hogy micsoda három kérdést adott fel neki a király.
– Hát csak ennyi az egész? – mondotta a pásztor. Adja ide a ruháját,
apát úr, hadd öltsem magamra. Majd én elmegyek a királyhoz s válaszolok
kigyelmed helyett a kérdésekre.
Az apát – mit tehetett szegény feje? – odaadta a ruháját, a pásztor meg
ment egyenest a király palotájába. Ott mindjárt a király színe elé
vezették s az, ahogy ránézett a pásztorra, mosolyogva mondta: Ej, de
megfogytál, apát úr! No de hadd hallom a feleletet az én három
kérdésemre.
[Illustration: Mindjárt a király szine elé vezették.]
– Hány nap alatt utazom körül a világot?
Felelt a pásztor:
– Ha felséged oly gyorsan jár, mint a Nap, 24 óra alatt.
– Jól van, apát úr. Meg vagyok elégedve ezzel a felelettel. Most arra
felelj: hány pennyt érek én koronástul, királyi pálcástul, ruhástul?
Felelt a pásztor:
– A Megváltót 30 ezüst pénzért adták el, felséged egy ezüst pénzzel
kevesebbet ér.
– Nagyon jó! Hát most azt mondd meg, hogy mit gondolok én e pillanatban?
Felelt a pásztor:
– Felséged azt gondolja, hogy a canterbury-i apáttal beszél…
– Persze, hogy azt gondolom!
– Már pedig nem jól gondolja, mert én szegény pásztorember vagyok.
– Bizony ha az vagy, nem leszel az többet, – mondotta a király. – Ez
órától folyvást te vagy a canterbury-i apát, az pedig, aki helyett
megfeleltél a kérdésekre, szamárháton járja körül a várost.
– Óh, ne tegye azt felséged, – könyörgött a pásztor. – Nem vagyok én
apátnak való, hadd maradok továbbra is a nyájam mellett. Az apát úr
pedig csak maradjon a helyén. Megérdemli: sok jót tett a szegény
emberekkel.
– Jól van, – mondá a király – hát teljesüljön a kívánságod, maradj te a
nyájad mellett, az apát meg maradjon apátnak.
Annyi aranyat adott a juhásznak, hogy alig bírta el, az apát pedig
megmaradott apátnak s ezután még jobban istápolta a szegényeket.
Az ostoba Tempó.[2]
(Japán mese.)
Élt egy faluban egy fiatal házaspár. Az asszony nagyon okos volt, tudott
olvasni, írni. A férfi azonban szörnyű ostoba volt s azért az emberek
Tempónak hívták. Azt mondja egyszer az asszony az urának: