elmegyek a vásárra, veszek neked két kosarat s egy pálcát. A kosárba
veszek halat; azzal aztán elmégy s eladod.
– Biz a’ jó lesz, – mondotta Tempó – csakugyan szeretnék valamit
dolgozni – s nagyon örült annak, hogy egyszer már reá is bíz valamit a
felesége.
Az asszony csakugyan el is ment másnap a vásárba, vett két kosarat, vett
egy pálcát; a kosarat televásárolta hallal, aztán a nyakába kötötte az
urának s mondotta:
– Eredj Isten hirével, add el a halat!
Jókor reggel elindult Tempó, járt-kelt egész nap, de mind olyan helyeken
járt, hegyeken, völgyeken, ahol egy emberrel sem találkozott. Bezzeg,
hogy nem is adott el egy halat se. Este a halat mind egy szálig
hazavitte.
– Hát te hol, merre jártál? – kérdezte az asszony.
Tempó elmondotta tövéről hegyére, hol, merre járt, hogy egy élő lélek
nem sok, annyival sem találkozott.
– Ej, ej, – mondotta az asszony – hát menj olyan helyre, ahol emberek
laknak. Menj faluba, meg városba.
– Jól van, – mondotta Tempó – úgy lesz.
Másnap csakugyan el is ment s addig ment, mendegélt, amíg egy faluba nem
ért. Egy halat, kettőt el is adott, aztán ment tovább. Ért egy másik
faluba, ott is eladott egy halat, hettőt, de már a nap lefelé járt s még
mindig sok hala volt Tempónak. Nagy szomoruan visszafordult. Amint
hazafelé ment s egy falun keresztül haladott, látja, hogy az emberek
összecsődültek egy ház körül. Ugyan mi történhetett itt? – gondolta
magában Tempó. – Ott bizony az történt, hogy egy ház égett javában, az
emberek meg körülvették, hordották a vizet, öntözték a tüzet, de Tempó,
a boldogtalan nem tudta, hogy mire való a tűz tulajdonképen s mintha
semmi se történt volna, kiabált torkaszakadtából:
– Szakana, Szakana! (Halat, halat!).
Hej, megbotránkoztak az emberek! Hát ez miféle hitvány ember lehet, –
gondolták magukban – hogy ilyenkor halat árul, mikor ég a ház? Ahányan
voltak, mind nekiestek, ütötték, pofozták, verték, szegény Tempó alig
tudott kiszabadulni a kezük közül. Hazament nagy búsan, elpanaszolta a
feleségének, hogy mi történt vele.
– Óh, te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – máskor hogyha ilyen
helyre találsz vetődni, ne kiabáld, hogy halat, halat, – hanem kiáltsd
azt, hogy: én is segítek! Menj oda és segíts, majd meglátod, hogy
másként bánnak veled az emberek.
Másnap ismét elindult Tempó, vitte a hátán a maga kosár halát s amerre
ment, mindenfelé kiabálta: Halat, halat! Aztán befordult egy
kovácsműhelybe. A kovács épen javába verte a vasat, a kemencében égett a
tűz. Ahogy ezt látta Tempó, egyszeribe eszébe jutott, hogy mit tanácsolt
neki a felesége. Volt a sarokban egy nagy dézsa víz, fogta a dézsát s a
vizet beleöntötte a kemencébe. Bezzeg, hogy egyszeribe elaludott a tűz.
A kovács ránéz, nem tudja, mit gondoljon. Hát miféle bolond ember lehet
ez, hogy eloltja az ő tüzét? Szörnyen megmérgelődik s úgy felpofozza
Tempót, hogy szikrát hányt a szeme. Nagyon elszomorodott Tempó, feje,
füle lekonyult, úgy mendegélt haza s elpanaszolta a feleségének, hogy
már megint hogy megjárta. Lám, ő azt tette, amit a felesége tanácsolt s
mégis megverték.
– Ejnye, Tempó, ejnye, – mondotta az asszony – bolondot cselekedtél, nem
lett volna szabad vizet öntened a kemencébe. Ha megint ilyen házba
találsz bevetődni, akkor inkább segíts te is ütni.
Na, ezt jól megjegyezte magának Tempó s másnap nagy örömmel nekiindult,
vitte a két kosár halat. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által s
amint ment az úton, látja, hogy egy ház előtt rengeteg sok ember csődült
össze. Vajjon mit csinálnak ezek itt, – gondolta magában Tempó. –
Odafurakodott az emberek közé, aztán bekukkintott a házba. Ott bizony az
volt, hogy egy ember meg a felesége szörnyen ütötték, verték egymást.
– Ahá, – gondolta magában Tempó, – most már tudom, hogy mit csináljak.
Azt mondotta a feleségem, hogyha valahol ütni látok valakit, akkor üssek
én is. Odaszaladott a verekedő házaspárhoz, a halaskosarat letette s
ahogy csak győzte, ütötte őket. Közbe mindazt kiabálta:
– Segítek kendteknek, ütök én is!
Na, ’iszen, egyéb sem kellett a verekedőknek! Egyszeribe nekiestek
Tempónak, ketten közrefogták s úgy elagyabugyálták szegény Tempót, hogy
alig tudott kivánszorogni a házból. Nagy nehezen hazavánszorgott szegény
feje s keservesen elpanaszolta a feleségének:
– Látod, látod, feleség, a tanácsodat megfogadtam. Láttam, egy ember meg
a felesége hogy ütötték egymást; odamentem, én is ütöttem őket, úgy
ahogy te mondtad s mi lett a vége? Az lett a vége, hogy jól megvertek.
– Óh te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – nem azt kellett volna
neked tenned, hanem nyájas szavakkal békítened kellett volna őket. El
kellett volna választanod szépen.
– Na, jó, – mondotta az ember – majd ezután úgy csinálok.
Másnap reggel ismét elment Tempó. Ment, mendegélt s amint ment az úton,
látja, hogy két ökör ott áll az út közepén, nekimennek egymásnak az
ökrök, öklelőznek szörnyen.
– Ohó, ezek valami verekedő házastársak, – gondolta magában Tempó. Na
majd mindjárt odamegyek, közéjük állok, szép, nyájas szavakkal kibékítem
őket.
Ahogy a két ökör egy kissé visszahőkölt azzal a szándékkal, hogy ismét
összeöklelőzzenek, Tempó közéjük szaladott s kiáltotta nekik:
– Ne verekedjetek, béküljetek ki! Hát mire való ez? Éljetek békességben,
amint jó házastársakhoz illik!
Abban a pillanatban a két ökör egymásnak szaladt s szegény Tempót úgy
keresztülszúrták a szarvukkal, hogy egyszeribe kiadta a lelkét. Igy lett
vége a szegény, ostoba Tempónak.
Koranda.
(Cseh mese.)
Prága város közelében élt egy igen-igen gazdag bérlő s annak volt egy
szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag
is volt a leány, a kérők egymásnak adták az ajtót, de adhatták, mert a
bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer
aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári
vakáción beállítottak a bérlőhöz s felajánlkoztak cselédnek. Úgy
okoskodtak a hamis diákok: hátha az a szép lány valamelyikre ráveti a
szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fuj a
szél.
– Jól van, – mondotta a diákoknak – de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól
késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem,
mint igen) s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet
mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az
orromat, ha meg tudtok haragítani.
Tetszett a diákoknak ez az egyesség, hogyne tetszett volna. Gondolták,
majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek,
amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi
történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül
maradjon.
Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük
zöldet, vereset látott a sok éhezéstől s egy éjjel a hányan voltak, mind
visszaszöktek Prágába.
– Ej, ej, hát már visszajöttetek, – mondotta egy diák, kinek Koranda
volt a neve s ki híres volt az ő huncfutságairól. – No, majd én próbálok
szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák.
Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz s mondta, amint
következik:
– Adj Isten, gazduram. Hallom, hogy a diákpajtásaim megugrottak. No hát
én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba.
– Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt
maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakuk megszólal. Akkor aztán
mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám.
Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat.
– Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? – kérdezte Koranda.
– Le, fiam, le, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig.
Kezet csaptak, Koranda beállott s várta, hogy enni adjanak, mert hát
étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a
lánya nem törődött vele, azaz hogy mit mondok: a leány úgy nevetett,
hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, ki egész
nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott
serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem
látta, hirtelen beosont a kamarába, ott levágott egy nagy darab
szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan
leült a ház elé s jóízűen falatozott.
Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó
puha kenyeret s a füstölt szalonnát.
– Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? – förmedt Korandára.
– Magad, uram, ha szolgád nincs, – felelt Koranda nevetve. – Nem adtak,
hát gondoskodtam magamról.
– Ej, ilyen, olyan!
– Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát!
Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott s mondta:
– Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél, igyál,
amennyi beléd fér.
– No azért!
Telt, múlt az idő, hét, hét után, Koranda csak lógott előre, hátra,
dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt
Korandára, ez csak annyit kérdezett: talán bizony haragszik kend? – s
bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve.
Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a
leányával templomba ment s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a
konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki
ne felejtse a zellert, sárgarépát, petrezselymet, s aztán, ha jó lesz az
ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele.
Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na,
ugyancsak utána nézett az ebédnek. Kiszaladott a kertbe, egy
szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát s a – – az ám,
hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit
sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis
kutya, a gazdájának a kutyája.
– Hopp! megvan! – kiáltott fel nagy örömmel. – Óh, én bolond, még
keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem.
Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza fülöncsipte a kis
kutyát, a nyakát elnyisszentette s úgy ahogy volt, beletette a fazékba.
No most van petrezselyem is!
Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj Istenem, lett ne
mulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát!
– Ki a házamból, te cudar! – ordított a bérlő s előrántott egy husángot,
hogy elnáspágolja Korandát.
De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának s kérdezte nagy
szemtelenül:
– Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik?
Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát.
– No, no, fiam, nono, – hőkölt meg a bérlő – mit gondolsz rólam. Dehogy
haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem!
– Úgy legyen!
Telt, múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg
dúlt, fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is,
mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát.
Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét is,
a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi
a huncfut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte
Koranda:
– Mit dolgozzak ma, gazduram?
– Tudsz is te dolgozni – legyintett kicsinylően a gazda. – Eredj
különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is.
Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész
nap s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek
egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se
rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik létrán a fedelére s a
drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind ahány volt, darabokra
törött.
Hej, Uram, Teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda s meglátta a
nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított:
hol az a gazember, hogy ölöm meg! – de bezzeg, hogy megjuhászodott,
amint Koranda eléje perdült s megmutatta élesre fent bicskáját.
– Nini, mintha haragudnék kend?
– Én!? Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a
cserepeket. Úgyis s ebbet, jobbat akartam tétetni a házamra.
– Az már más.
No de a szegény bérlőnek nem volt sem éjjele, sem nappala. Hej de
szerette volna, ha már megszólalna a kakuk! De szép meleg nyár volt, hol
van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp!
megvan! ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát s mondta
neki:
– Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha
valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a
kertbe, mássz fel ott egy fára s utánozd a kakuk hangját. Azzal kitelik
Koranda esztendeje, mehet Isten hírével.
[Illustration: Koranda jól megrázta az almafát.]
Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe,
ott felmászott egy almafára s egyszerre csak elkezdett kakukolni:
Kakukk! kakukk!
– Hé, Koranda! – kiáltott a gazda. – Hallod? Megszólalt a kakuk! Kitelt
az esztendőd.
Nagyot nevetett Koranda:
– Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakuk. Rosszba
sántikál kend.
– Hát nem hallod?
És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukolt, akárcsak
egy igazi kakuk.
– De már ezt a kakukot megnézem, – mondta Koranda s szaladt a kertbe,
mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakuk, már mint hogy Teréza.
Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de
bizony lehullott Teréza is.
– Te az enyém, én a tiéd! – mondotta Koranda lelkes szóval.
Éppen ebben a percben ért oda a gazda s ahogy ezt hallotta, elfutotta a
méreg:
– Mit! Az én lányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt
elereszted!
– Jól van, – mondta Koranda – eleresztem, de akkor meg ide az orral.
Vagy a lányát vagy az orrát.
– Ejnye, ilyen olyan, hamis diákja, – morgolódott a gazda, de most már
nem merte mutatni a haragját – hát akkor csak inkább a lányom.
S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen
megjuhászodott s még aznap megtartották a lakodalmat.
A tigris és a nyúl.
(A felső-Indus vidékéről.)
Élt egyszer egy erdőben egy tigris. Ettől a tigristől a többi állatoknak
nem volt nyugodalma. Akár volt éhes, akár nem, ami állatot előtalált,
azt mind megölte. A szegény állatok nem tudták, mit csináljanak. Gyűlést
híttak, hogy tanácskozzanak az ő szomorú állapotjukról. Össze is gyűltek
mind, beszéltek erre, beszéltek arra, hogy mit tegyenek azzal a
kegyetlen tigrissel. Végre aztán a sakál azt javasolta:
– Határozzuk el, hogy minden nap sorsot húzunk s akit a sors talál, az
menjen el a tigrishez s azt egye meg. Minden nap kap egy állatot s ezzel
megelégedhetik.
Valamennyien helyeselték ezt, de kérdés, hogy vajjon elfogadja-e majd a
tigris? Irtak egy szép instanciát, azt elvitték a tigrishez. Nagy
alázatosan előadták, hogy miben járnak. Felolvasták az instanciát. Az
volt pedig az instanciában, hogy nem is kell fáradnia érette, minden
délben pontosan ott lesz az az állat, akit a sors jelöl.
– Ohó, nem addig a! – mondotta a tigris. – Hát mit csináljak én a
fogaimmal meg a körmeimmel, ha kedvem szerint nem ölhetek, nem
marcangolhatok, amikor nekem tetszik!? Isten is azt parancsolta, hogy az
ember is maga szerezze meg a kenyerét.
De az állatok addig könyörögtek, hogy végre is engedett a tigris. Szavát
adta, hogy többet a barlangjából nem jön ki, élhetnek tőle békében, csak
minden nap délben egy állat ott legyen az ő barlangjában. Hát csakugyan
úgy is lett. Minden nap délben az az állat, amelyiket a sorshúzás
talált, megjelent pontosan s azt a tigris meg is ette alaposan. Egyszer
aztán a nyúlra került a sor. Hanem a nyúl elkezdett gondolkozni magában:
– Mégis csak szebb az élet a halálnál: nem megyek én a tigris
barlangjába! – Hiába beszéltek neki a többiek, hiába mondották neki,
hogy így, meg úgy, mit határozott a gyűlés, a nyúl nem akart kötélnek
állani. Elkövetkezett a dél, a nyúl csak nem indult. Eltelt egy óra,
eltelt kettő, el három óra, akkor aztán egyszerre elindult.
– Na, most megyek, – mondotta a többieknek.
Hiszen épen jókor érkezett! A tigris már kijött a barlangjából. Szörnyű
nagy haragjában bőgött, ordított, hányta, kaparta, túrta a földet s
mikor aztán meglátta a nyulat, még szörnyűbb haragra gerjedett:
– Mit, hát erre a nyomorú, kicsi nyúlra várattak engem?
A nyúl nagy félénken, alázatosan meglapult s úgy mondotta:
– Bocsáss meg nekem, óh, tigris, én nem vagyok hibás. Nem én rajtam volt
a sor, hanem a testvéremen. Látod, én sovány vagyok, nyomorú vagyok,
hanem a testvérem, az vastag, kövér, zsíros. El is indult a barlangodba,
hanem útközben, mi történt? Az történt, hogy a körme közé került egy
másik tigrisnek és se szó, se beszéd: elszaladott vele. Ott voltam én
is, mondottam is neki: »Megállj, tigris, ez az állat nem a te álla tod,
ez egy másik tigrisé. Majd meglakolsz te ezért!« Ám az a tigris nagy
hetykén ezt válaszolta: »Eredj csak hát a tigrisedhez s mondd meg neki,
ha van rá mersze, jöjjön el az én barlangomba s majd meglátjuk, hogy
melyik erősebb kettőnk közül«. Hát én, óh, hatalmas tigris, csak azért
jöttem tehozzád, hogy ezt az üzenetet tenéked megmondjam. Gyere és öld
meg a cudart.
Haj, még csak most gerjedt igazi haragra a tigris, mikor ezt az üzenetet
hallotta!
– Előre! Vezess! – kiáltotta a nyúlnak.
A nyúl elindult; a tigris utána. Mentek, mendegéltek a rengeteg sűrü
erdőn át, de amint törtettek előre, a nyúl mindegyre-mindegyre
visszahökkent. Meg-megállott, körülnézett, szimatolt s úgy tett, mint
aki fél erősen.
– Hát te mit félsz? – ordított rá a tigris.
– Óh, hogyne félnék, – mondotta a nyúl – mikor itt van mindjárt a másik
tigrisnek a barlangja?
– Hol van? Hol van? – kiáltott a tigris s vérben forgott a szeme. Nézett
körül, jobbra-balra, mindenfelé.
– Itt van, itt, szepegett a nyúl.
– Nem látok én itt semmiféle barlangot.
– Pedig itt van, – felelte a nyúl.
Mondotta a tigris:
– Gyere ide s mutasd nekem!
– Jól van: megmutatom – mondotta a nyúl – hogyha hátadra veszel.
A tigris a ravasz nyulat szépen hátára vette s úgy vitte tovább.
Egyszerre csak egy rengeteg mély hasadéknak a szélére értek.
– Itt van a barlang, – mondotta a nyúl – nézz csak be: ott van a rabló.
Nem látod?
Lent, a sziklának az aljában volt egy tó. Amint lepillantott a tigris,
egyszeribe meglátta magát benne s látta a nyúlnak is a képét. Azt hitte,
hogy az a másik tigris s az a nyúl: a kövér nyúl, amelyikről emez
beszélt. Egyszeribe ledobta magáról a nyulat s abban a pillanatban
leugrott a mélységbe.
Hiszen ha leugrott, ott épen jó helyen volt.
Szörnyű halálnak halálával halt meg.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Benedek Marczell fordítása.]
[Footnote 2: Tempo pénzdarab, amely 30 esztendővel ezelőtt forgalomban
volt és 4/5-ét tette a jen pénznek, tehát 1/5-rész hiányzott a jenből.
Olyan embert, aki nem egészen épeszű, Tempónak nevezték el a japánok.]
TARTALOM.
Mi a Pancsatantra? 5
Varjak és baglyok (A Pancsatantra 3-ik könyve.)
Első mese: A madarak királyválasztása 9
Második mese: A nyúl és az elefánt 10
Harmadik mese: A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka 14
Negyedik mese: A megcsalt pap 17
Ötödik mese: A pap meg a kígyó 21
Hatodik mese: A vadgalamb 23
Hetedik mese: A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem 27
Nyolcadik mese: A királyleány meg a testében kígyót hordó
királyfi 29
Kilencedik mese: Az egérből lett leány 31
Tizedik mese: Az aranytojó madár 34
Tizenegyedik mese: A beszélő barlang 35
A halhatatlanságra vágyó királyfi. (Székely mese) 38
A kereskedő és a gonosz szellem. (Az _Ezeregyéj_ meséiből) 49
Az első öreg és a szarvas története 55
A második öreg ember és a fekete kutyák története 63
A harmadik öreg és az öszvér története 69
A három citrom. (Török mese) 72
Dzsúder ben Ómár. (Ezeregyéj-ből) 84
A fekete bika. (Skót mese) 110
A két Iván. (Orosz mese) 124
A »tíz forrás« története. (Magyar rege) 142
A szép Katarina története. (Sziciliai mese) 147
Körolu. (Török mese) 155
Hófehérke. (Német mese) 174
Az alamizsna. (Angol mese) 189
A farkas khán leánya. (Tatár mese) 193
A hű szolga. (Székely mese) 207
A két kérő. (Zsidó mese) 223
Az élet vize. (Spanyol mese) 231
A tréfacsináló Dzsuha. (Arab mese) 239
A juhász és a sárkány. (Szerb mese) 249
Jankó. (Tót mese) 256
A vén halász meg a felesége. (Német mese) 265
Az ezüst fog. (Albán mese) 274
Minon-Minette. (Francia mese) 284
János király és az apát. (Angol monda) 298
Az ostoba Tempó. (Japán mese) 303
Koranda. (Cseh mese) 308
A tigris és a nyúl. (A felső-Indus vidékéről) 315
4842. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.