hiszed, hogy most, mikor bajba jutottál, nem segítünk néked? – Avval
szépen mind elmentek a palota elé, egy óra alatt kiválogatták a búzát is
a maga zsákjába, az árpát is a magáéba s mentek vissza az erdőbe. Mire
Jankó nagy búsan hazaballagott, ott állott a két zsák, egyikben a búza,
másikban az árpa. Ment persze, s jelentette nagy örömmel a
királyleánynak, hogy az első kivánságát teljesítette már. Úgy tett a
leány, mintha szomorkodna, de valójában örült, hogy ilyen ügyes legény
Jankó, s azt mondta neki:
– Hát látom, az első kívánságomat teljesítetted, te legény, de ne hidd,
hogy a második, meg a harmadik is ilyen könnyű lesz, mint ez!
– Mi a második kívánságod? – kérdezte Jankó.
– Hozd el nekem a világ legnagyobb gyöngyét!
Hej, a világ legnagyobb gyöngyét! Hát azt ő hogy hozza el? Nagy búsan
kifordult a palotából, s ment, mendegélt, maga sem tudta, merre, s hát
egyszer csak ott van a kék tónál. Ahogy odaért, kidugja a vízből egy
halacska a fejét, s megszólítja:
– Miért búsulsz, te jó legény?
Mondja neki Jankó, hogy mi a baja.
– Egyet se búsulj emiatt, – mondotta a halacska. – Te is segítettél
rajtam, most majd én segítek a bajodon.
Avval lebukkant a víz alá, s alig egy perc mulva felbukkant: egy óriási,
ragyogó gyöngyszemet tartott a szájában.
Na, volt öröm. Nem győzte köszönni Jankó, hogy ilyen nagy hirtelen
segített rajta a halacska, s boldogan sietett vissza a királyi palotába.
Mikor odaadta a gyöngyöt a királyleánynak, az elmosolyodott nagy
örömében, s rögtön a hajába tűzte.
– Igazán gyönyörű ez a gyöngy, amit hoztál nekem, s ha még a harmadik
kívánságomat is teljesíted, a feleséged leszek, – mondotta neki
kedvesen.
– Hát mi a harmadik kívánságod?
– Hozz nekem egy rózsát a pokolból, – mondotta a királylány.
Jankó rögtön útnak indult, hogy akárhogy is megkerítse azt a rózsát,
olyan erősen megszerette a gyönyörű királykisasszonyt. Estére kelve
elért ahhoz az útjelzőhöz, ahol a kis manókat szétválasztotta, most is
ott ültek a kis emberkék, de csendesen, barátságosan beszélgettek. Amint
Jankó odaérkezett, nem is várták, hogy megszólaljon, azt mondták neki:
– Tudjuk, hogy mi a te bajod, Jankó! De egyet se búsulj, éjfél után
lemegyünk a pokolba, s olyan rózsát hozunk onnan, hogy a szemed-szájad
eláll a csodálkozástól.
Úgy is volt, ahogy a manók mondták: mire hajnalodott, a legöregebb manó
megjelent egy gyönyörű rózsával, s azt mondta Jankónak:
– Ez a pokol legszebb rózsája. Egy öreg-öreg ember adta nekem, Úgy
hívják, hogy a Reménység rózsája.
Jankó megköszönte szíves szóval a manónak, s futott egyenest a
királylányhoz. Bezzeg szívesen a felesége lett most már Jankónak, mikor
látta, hogy mi mindent megszerzett az ő kedvéért. Nagy lakodalmat
csaptak, a Jankó szüleit is, Jóskát is meghítták a vendégségbe, s ott is
tartották életük fogytáig őket.
A vén halász meg a felesége.
(Német mese.)
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy vén
halászember s annak felesége. Ott laktak a tenger partján, egy kicsi
viskóban s bizony nem vetette fel a gazdagság, mert sokszor ment haza
üres tarisznyával a vén halász.
Igy telt, múlt az idő, éltek, ahogy éltek. Hanem egyszer, halljátok
csak, mi történt! Az történt, hogy a vén halász horgára egy szörnyű nagy
cápa akadott! Húzta, húzta a vén halász a cápát, de az egyszerre csak
megszólalt:
– Eressz vissza a tengerbe, vén halász, az én húsom úgy sem jó.
– Hogyhogy? kérdezte a vén halász.
– Ugy, hogy én elátkozott királyfi vagyok.
– Bizony, ha az vagy, eredj isten hírével, mondotta a vén halász s
visszaeresztette a cápát. Aztán tovább üldögélt a tenger partján, de
ülhetett, egyetlen hal sem akadt a horgára: üres tarisznyával tért haza.
– No, támadt rá a vén asszony, hát ma sem fogott kend halat?
– Fogni fogtam, de el is eresztettem. Hallgass csak ide: egy nagy cápa
akadt a horgomra, de nem cápa volt az valójában, hanem elátkozott
királyfi. Könyörgött, hogy eresszem vissza, – hát vissza eresztettem.
Hej, szörnyű haragra lobbant a vén asszony!
– No, hallja kend, hova tette az eszét? Legalább kívánt volna tőle
valamit!
– Ugyan mit kívánhattam volna?
– Mit? Teszem azt, hogy e helyett a rozoga viskó helyett építsen egy
szép kőházat. Hát csak menjen vissza kend, keresse meg azt az elátkozott
királyfit s kérjen kőházat tőle.
Mit tehetett szegény vén ember, visszament a tenger partjára, nézte,
kereste a cápát, de bizony nem látta. S mert hogy a horgát is hiába
eresztette a tengerbe, torka szakadtából kiabált:
Hallod-e, hallod-e, elátkozott királyfi,
Tengernek partjára pillanatra szállj ki!
Hát abban a pillanatban nagyot csobbant a tenger vize, kidugta a fejét a
cápa s kérdezte, hogy mit akar. Szégyellette a vén halász a dolgot, de
mégis csak kinyögte:
Királyfi, királyfi,
A tengerből szállj ki,
Azt kivánja feleségem,
Viskó helyett háza légyen!
A cápa megcsóválta a fejét, mosolygott s mondta:
Jól van, jól van, vén halász,
Meg lesz reggelre a ház.
Hazament a vén halász, lefeküdt, elaludt a viskóban, s hát Uram,
teremtőm, reggel egy gyönyörűséges szép kőházban ébredett fel! Örült a
vén halász, hogyne örült volna, de bezzeg a felesége fintorgatta az
orrát:
– Hiszen szép, szép ez a kőház, de csak menjen kend vissza s kívánjon
egy olyan palotát, hogy a királynak se legyen különb.
– Ejne, ejnye, feleség, méltatlankodott a vén halász, ugyan minek nekünk
a palota? Meg sem találnók benne egymást. Elégedjünk meg ezzel a házzal.
De így, s de úgy, beszélt össze-vissza a vén asszony, neki palota kell,
s hiába ellenkezett a vén halász, hogy így meg úgy, majd megharagszik az
elátkozott királyfi, – mégis csak elment a tenger partjára, elékiabálta
a cápát, márhogy a királyfit. Hát jött is az s kérdezte:
No, mit akarsz, vén halász?
Felelt a halász szégyenkedve, pironkodva:
Hej, kicsi nekünk ez a ház!
Feleségem azt kivánja,
Legyen neki palotája.
A cápa-királyfi megcsóválta fejét, mosolygott, de azért csak mondta:
Hát csak eredj haza szépen,
A palota is meglészen.
Bezzeg hogy megvolt reggelre a palota. De milyen palota! Volt annak
hetvenhét szobája, minden szobáján hét ablaka, a szobában arany lócák,
arany asztalok, arany ágyak. Még az ablak is mind tiszta színarany volt,
s a garádics – az is volt hetvenhét – tiszta csupa színarany. A sok
cifra inas, szolgáló csak úgy szaladgált, nyüzsgött a hetvenhét
szobában. Isten csudája, hogy egymást le nem verték. Palota, palota, de
volt ám egy rengeteg nagy istálló is, az a nagy istálló tele aranyszőrű
paripákkal, s éppen mikor oda is benézett a vén halász meg a felesége, a
lovászlegények akkor vakarták a paripákat arany vakaróval, kefélték
arany kefével.
– No látod-e, mondotta a vén asszony, hogy jó volt palotát kívánnom.
– Ami igaz, igaz, adta meg magát a vén halász, most már csakugyan jól
lesz dolgunk, sóra, fára nem lesz gondunk.
De a vén asszonyt szurkálta, piszkálta az ördög, gondolt ide, gondolt
oda, s egyszerre csak azt mondta az urának:
– Há’szen szép ez a palota, szép ez a sok minden, de ha már úgy van,
ahogy van, – most már király szeretnék lenni!
Hej, megijedt a vén halász! No, gondolta, ez az asszony bizonyosan
megbolondult.
– Ugy-e, tréfálsz, asszony?
– Dehogy tréfálok, pattogott a vén asszony. Csak menjen kend Isten
hírével s mondja meg az elátkozott királyfinak a kívánságomat.
– Ó, asszony, asszony, ne bolondozz. Hogy merjem én azt megmondani?
– No, förmedt rá az asszony, sok gyáva embert láttam, de kigyelmedhez
hasonlatost soha. Indul vagy nem?
Bezzeg hogy indult a vén halász, hogyne indult volna, merthogy félt az
asszonytól. De félt ám az elátkozott királyfitól is: no, most bizonyosan
úgy megharagszik rá, hogy amit eddig adott, azt is elveszi. Hát
csakugyan, a tenger szine nem volt olyan tiszta, mint annak előtte.
Kavargott, zúgott, morgott, hullámzott, – de hiába, a feleségétől jobban
félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól, s csak
belekiabált a tengerbe:
Királyfi, királyfi,
A tengerből szállj ki!
Egyszeribe nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger, elébukkant az
elátkozott királyfi s kérdezte:
No, mi a baj, vén halász?
Tán nem elég nagy a ház?
Mondotta a vén halász nagy szégyenkezve:
Dehogy nem elég nagy, nagyobb az a nagynál,
Kerek e világon nincsen nagyobb annál.
Baj sem volna semmi, de a feleségem
Azt akarja mostan, hogy királlyá légyen!
Az elátkozott királyfi csak csóválta a fejét, mosolygott, habár
haragudott magában a vén asszony telhetetlenségén, aztán mondta:
Csak ennyi a kívánsága?
Meglesz ám a királysága!
Hát csakugyan, mire hazaért a vén halász, a palota még nagyobbra
kerekedett, de még az udvar is, a palota előtt fegyveres istrázsák
állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá nagy kényesen, nagy
begyesen, muzsikált a katonabanda, hogy csakúgy zengett-zúgott belé az
udvar, a palota, a vén halászné pedig már ott is ült aranyos trónuson,
korona volt a fején, s mindeféle gála udvari népek, urak, asszonyok ott
állottak körbe előtte, hajladoztak, alázatosan pisolyogtak, mosolyogtak
s várták, lesték a felséges királyparancsolatját.
Bezzeg hogy szeme-szája elállott a vén halásznak, mikor ezt látta.
Összecsapta a kezét:
– Ó Jézusom, Szűz Máriám, hát csakugyan király lett belőled?
– Az hát, felelt kurtán az asszony. Nem látja kend a koronát a fejemen?
– No, ez igazán csuda dolog.
– Csuda, csuda, de nem olyan nagy csuda, hogy nagyobb csuda nem lehetne
ennél, mondotta az asszony. Tüstént forduljon kend s mondja annak az
elátkozott királyfinak, hogy pápa akarok lenni!
– Pápa!? – szörnyülködött a vén halász. Asszony, te megbolondultál.
Hiszen pápa csak egy van a világon.
– Szót se többet! – rikkantott az asszony, – takarodjék kend, külömben
fejét vétetem.
Mit tehetett szegény vén halász, fordult, indult, ment nagy búsan a
tenger partjára s belekiáltott a tengerbe:
Királyfi, királyfi,
A tengerből szállj ki!
Hiszen jött a királyfi, de a tenger most még sokkal zavarosabb volt:
látszott, hogy haragszik szörnyen a királyfi is, a tenger is. Most már
nem is titkolta haragját a királyfi, rámordult a vén halászra:
No, vén halász, mi kéne még?
Tán a királyság sem elég?
Felelt a vén halász s közben reszketett, mint a nyárfalevél:
Ó, nem elég, jaj, nem elég,
Most meg pápaság kellenék.
De már erre nagyot kacagott az elátkozott királyfi, mikor aztán jól
kikacagta magát, mondta a vén halásznak:
Én csak cápa,
Ő meg pápa?…
Hát teljék a kivánsága,
Legyen meg a pápasága!
Hej, de megkönnyebbedett a vén halász szive! Szaladt haza nagy örömmel,
hogy vigye a jó hírt, de mire haza ért, a királyi palota mellett
rengeteg nagy templom állott. Volt annak legalább száz tornya, ha nem
több, az mind úgy csillogott, villogott, hogy a napra lehetett nézni, de
rájuk nem, s hát amikor belépett a templomba, már ott is ült a vén
asszony arany trónuson, tenger nép hemzsegett körülötte, azok mind
csókolták a lábát, ő meg nagykegyesen osztogatta az áldást. Bezzeg hogy
a vén halász is térdre esett előtte, s csókolta a lábát, közben meg
félénken felnézett az asszonyra s kérdezte:
– No, asszony, meg vagy-e most elégedve?
– Meg is, nem is, mondotta az asszony.
S hát csakugyan egész éjjel nem húnyta le a szemét, folyton izgelődött,
mozgolódott, firgelődött, forgolódott s mind azon gondolkozott, hogy mi
lehetne még belőle.
– Hopp! megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem!
Mindjárt felköltötte az urát, hogy szaladjon, de tüstént, az egyik lába
a tenger partján, a másik itt legyen s mondja meg az elátkozott
királyfinak, hogy a pápaság nem elég, Isten akar ő lenni.
De vagy rőkönyödött meg eddig a vén halász, vagy nem, most már azt sem
tudta, ébren van-e, álmodik-e.
– Ó, asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben. Ugyan bizony mit
gondoltál? Nem félsz az Istentől?
– Ne kuruttyoljon kend, rivalt a vén halászra, – mondtam már, hogy Isten
akarok lenni!
Hej, szegény halász, még a foga is vacogott, úgy kirázta a hideg, de mit
tehetett, mégis csak elindult a tenger partjára. Hát még mikor látta a
tengert, hogy mit csinál az, akkor rázta csak ki isten igazában a hideg.
Mert a tenger zúgott, bőgött, hánykolódott, mintha szörnyű haragjában el
akarta volna nyelni az egész világot. Csak állt, állt egy helyben a vén
halász, meg sem mert mukkanni. No de nem is kellett, mert jött az
elátkozott királyfi magától s kérdezte rettentő haraggal:
Nohát még mi kellenék?
A pápaság sem elég?!
Hej, szegény vén halász, alig tudta kinyögni a feleletet:
Ó jaj, nem elég,
Már több kellenék.
Ő, a senki, ő, a semmi
Most már Isten akar lenni!
[Illustration: „Királyfi, királyfi, a tengerből szállj ki!“]
Hej, Uram, Teremtőm, rettentő haragra gerjedett az elátkozott királyfi!
Szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a vén halász hanyatt
vágódott ijedtében.
Isten akar lenni az a vén liba!?
Mars vissza, de tüstént, rongyos putriba!
Ahogy ezt kiáltotta az elátkozott királyfi, a tenger elborította a
palotát, a templomot, mindent, s mikor másnap visszaszállott a medrébe,
nem volt egyéb a tenger partján, csak a nyomorult kis viskó: ott ült
előtte nagy búsan a vén halász meg a felesége. Vége volt a királyságnak,
a pápaságnak, vége a nagy uraságnak, vége a mesemondásnak.
Az ezüst fog.
(Albán mese.)
Volt egyszer egy herceg s annak három eladó leánya. Fia nem volt, pedig
bizony jó lett volna, ha van legalább egy, mert éppen jött a staféta a
királytól, hogy a szomszéd ország királya háborút üzent s csak készüljön
a herceg is minden emberével a háboruba. Erősen elszomorodott a herceg
erre az üzenetre, mert amióta a felesége meghalt, soha ki nem mozdult a
palotájából: mindig vigyázta, őrizte, gondozta a leányait. Nagy
bújában-bánatában behúzódott a szobájába, ott ült, üldögélt magában s
három napig ki sem mozdult. A leányok nem tudták, hogy mi történhetett
az édesapjukkal, mert ők nem tudták, hogy ott járt nála a király
stafétája. Mikor aztán harmadnap sem jött ki a szobájából a herceg, a
legidősebb leánya bement hozzá s megkérdezte:
– Édes apám, miért vagy olyan szomorú?
– Ó, leányom, ne is kérdezd, – felelt a herceg – a szomszéd király
háborut üzent a mi királyunknak s nekem is el kell mennem a háboruba.
Mondotta a leány nagy nyersen:
– Eredj és vissza se jöjj többet! No lám azt hittem, azon gondolkozol,
hogy kinek adj feleségül engem s te meg azon szomorkodol, hogy háboruba
kell menned.
Azzal sarkonfordult a leány, kiment a szobából, becsapta maga után az
ajtót nagy mérgesen. Egy kevés idő mulva jött a középső leány is. Az is
megkérdezte:
– Ugyan bizony, édes apám, miért vagy olyan szomorú?
– Minek kérded, – mondotta a herceg – a nénéd is megkérdezte, feleltem
is neki s ő még kicsúfolt, nemhogy megvígasztalt volna. Hagyj békében!
Eredj!
– Nem, édesapám, nekem tudnom kell, hogy miért vagy olyan szomorú. Csak
mondd meg bátran. Ne félj, én nem gúnyollak ki.
– Azt mondotta a nénéd is, hogy nem gúnyol ki és mégis kigúnyolt.
– Nem, édesapám, ne félj, csak mondjad.
– Hát jó, halljad, hogy miért vagyok olyan szomorú. A királyunknak
háborut üzent a szomszéd király s üzent nekem, hogy menjek én is
háboruba s most nem tudom, hogy kire bízzalak titeket. Mi lesz veletek;
amíg én távol leszek?
Mondotta a leány:
– Hát csak eredj s vissza se fordulj. Na, lám, azt hittem, azért vagy
olyan szomorú, hogy nem találsz férjet nekem.
Azzal sarkonfordult, nagy dérrel-dúrral kiszaladott a szobából.
Otthagyta az apját nagy szomorúságban. Alig ment ki, bejött a harmadik
leány is. Az is megkérdezte:
– Miért vagy olyan szomorú, édesapám?
– Eredj, – kiáltott rá a herczeg mordul – elég ostoba voltam, hogy
megmondottam a nénéidnek. Ki is gúnyoltak a gyalázatosak! Neked már nem
mondom meg a szomorúságom okát.
– Ó, édesapácskám, csak beszélj, ne félj, én nem gúnyollak ki.
– Hiszen a másik kettő is azt mondotta, mégis kigúnyolt.
– Ugyan mit gondolsz rólam, édesapám, hogyan gúnyolnálak én ki téged?
Hát nem vagy te az én apám s nem vagyok én a te édes leányod?
– Jól van, hát elmondom neked is. Királyunknak a szomszéd ország királya
háborut üzent s nekem el kell mennem a háboruba. Mi lesz veletek, amíg
én távol leszek tőletek?
Mondotta a leány:
– Egyet se búsulj, édesapám! Add rám áldásodat, majd elmegyek én
helyetted a háboruba.
– Mit gondolsz? – mondotta a herceg. – Hogy mennél te leány létedre
háboruba?
– Te csak azzal ne törődj, édesapám. Adj nekem övet, három férfiruhát, a
többit bízd rám.
Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az apja beleegyezett. Csináltatott
neki három szép vitézi ruhát, odaadta legszebb paripáját, aztán a leány
felöltözött vitéznek, felült a lovára, elbúcsúzott az édesapjától s
elvágtatott a király városába. De, hogy szavamat össze ne keverjem, volt
a leánynak, akinek Teodorula volt a neve, egy kis kutyácskája is. Táltos
volt ez a kutyácska. Ez is velement. Utánaszaladott. Mikor Teodorula a
király palotája elé ért, a kapu előtt állott egy öreg asszony s ahogy
meglátta Teodorulát, szaladott egyenesen a király fiához.
– Gyere, gyere, királyfi, nézd meg ezt a vitézt. Ilyen szép legényt nem
láttál még világéletedben. Hanem úgy tudd meg, hogy nem férfi ám, hanem
leány. Én mondom ezt neked. Ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, vedd a
fejemet.
Odaszaladott a királyfi, nézte a vitézt, ámult-bámult: csakugyan nem
látott világéletében ilyen szép legényt. Aközben Teodorula felment a
királyhoz s jelente te:
– Felséges királyom, eljöttem a te parancsolatodra, hogy én is menjek a
te seregeddel a háboruba.
– Jól van, fiam, – mondotta a király – de hát hallom a nevedet. Hogy
hívnak?
Felelt a leány:
– Az én nevem Tódor.
A király legyintett a kezével s mondotta:
– Mehetsz, fiam. Majd meglátjuk a háboruban, mit érsz.
Azzal Teodorula kiment a palotából, de ahogy kiment, nyomában belépett a
királyfi s mondotta az apjának:
– Édesapám, ez a vitéz, ki nálad járt, nem Tódor, hanem Teodorula. Nem
férfi az, hanem leány. S úgy tudd meg, hogy amint ránéztem,
megszerettem, soha el sem is felejtem s addig nem nyugszom, míg ez a
leány feleségem nem lesz.
– Ugyan mit beszélsz? – mondotta a király. – Nem leány az.
De mondhatott akármit, a fia váltig erősítette, hogy bizony leány az.
– Jól van fiam, hiszen próbát tehetsz. Megtudhatod, hogy fiu-e vagy
leány. Eredj, szólj neki, hívd el egy boltba, ahol mindenféle
fegyvereket árulnak. Nemcsak fegyvereket, hanem gyűrűket, fülönfüggőket
s mindenféle ékszereket. Abban a boltban a fegyverek a jobboldalon
vannak felaggatva, az ékszerek a baloldalon. Majd csak figyeld meg azt a
vitézt. Ha, amikor beléptek a boltba, az ékszereket nézi, akkor
bizonyosan leány; ha pedig a fegyvereket, akkor bizonyosan fiú.
Az ám, csakhogy a kutyácska valahogyan ott maradott a szobában, jól
hallotta, hogy mit beszélt a király meg a királyfi. Uccu, kiosont a
szobából s meg sem állott, amíg a gazdájához nem ért s el nem mondotta
neki, hogy mit hallott.
Másnap reggel a királyfi elment a leányhoz s mondotta neki:
– Hallod-e, Tódor, jer velem ebbe s ebbe a boltba; van ott fegyver
szebbnél-szebb, különbnél-különb, válogassunk belőlük.
Elmentek a boltba, de ahogy beléptek, a leány egyszeribe arra a falra
nézett, ahol a fegyverek lógtak.
– Hát a másik falra mért nem nézel? – kérdezte a királyfi. – Bizony
megérdemelné, hogy odanézz. Drágábbnál-drágább ékszerek vannak ottan.
– Mi közöm nekem az ékszerekhez, – mondotta a leány fitymálva – nem
vitéznek való az!
Nem is nézett arra. Megvett két ezüstveretű pisztolyt. Vett kettőt a
királyfi is s azzal szépen kimentek a boltból. Ottkint elváltak. A
királyfi visszament az apjához s elmondotta neki, mi történt a boltban.
– Látod, látod, – nevetett a király – úgy-e; megmondottam, hogy nem
leány?!
– Már pedig én mégis azt állítom, – mondotta a királyfi – hogy leány az
s most is azt mondom, hogy szeretem, soha, míg a világ világ el sem is
felejtem s addig meg nem nyugszom, míg feleségem nem lesz.
– Jól van, – mondotta a király – hát tégy még egy próbát. Eredj el vele
s vezesd fel abba a palotába, amelyiknek hétszáz lépcsője van. Ha leány,
akkor, amíg felmegy azon a hétszáz lépcsőn, három vércsepp fog cseppenni
a testéből. Ha pedig fiú, akkor egy csepp sem fog cseppenni.
De ott volt a kis kutyácska. Most is hallotta, hogy mit beszélt a
király. Uccu, gyorsan szaladott a gazdájához s elmondotta neki, hogy
mire készülődik a királyfi. Másnap reggel mondta a királyfi a leánynak:
– Hallod-e, Tódor, gyere, nézzük meg azt a palotát, tudom, nem jártál
még ottan! Csak lépcsője hétszáz van. – El is indultak mindjárt. Mentek
fel a lépcsőn, de a leány előrebocsájtotta a férfit. Azt mondotta:
– Neked előre kell menned, mert te királyfi vagy.
Ment is a királyfi elől, a leány meg utána s ím; csakugyan, amíg
haladtak a hétszáz lépcsőn, három csepp vér kicseppent a testéből. De
ott volt a kis kutyácska, rögtön fel is nyalta, aztán nézhetett a fiú,
vizsgálódhatott erre, arra, mindenfelé. A vérnek még csak a nyomát sem
látta a lépcsőkön. Mikor lefelé jöttek a lépcsőn, akkor is
előrebocsájtotta a királyfit. Akkor is kicseppent három csepp a
testéből, de a kutyácska ezt is felnyalta s hiába nézett vissza újra meg
újra a királyfi, hiába vizsgálta a lépcsőket, nyoma sem volt a vérnek.
Ment a királyfi az apjához s jelentette:
– Na, édesapám, felmentünk a hétszáz lépcsőn, de bizony vérnek én nyomát
sem láttam.
– Hát bizony, ha nem láttad, édes fiam, – nevetett a király – akkor a te
bajtársad mégis csak fiú s nem leány!
– Már pedig én azt mondom, most is azt állítom, – mondotta a királyfi –
hogy leány ő s nem fiú. Most is csak azt mondom, hogy szeretem őt és el
sem is felejtem s meghalok, ha nem lesz az én feleségem.
Na, de most már elszomorodott a király! Látta; hogy fele sem tréfa
ennek. Mondotta a fiának:
– Hátha csakugyan azt hiszed, hogy leány, próbálj szerencsét harmadszor
is. Hívd el holnap magaddal fürdőbe, ottan majd megtudod, fiu-e vagy
leány.
De a kutyácska ezt a beszédet is hallotta s egyszeribe szaladott a
gazdájához, mondotta neki, hogy mi készül. Ahogy ezt hallotta a leány,
ment egyenesen egy szabóhoz s mondotta neki:
– Hallod-e, szabó, csinálj nekem egy kabátot, de olyan kabátot, hogy
azon kétféle gomb legyen, hogy, amikor az egyik sor gombot kigombolom, a
másik magától begombolódjék.
El is hozta másnap a szabó a kabátot, aztán csakhamar jött a királyfi
is. Hítta a leányt:
– Hallod-e, Tódor, nem jönnél-e velem fürdeni?
– Hogyne mennék, – mondotta a leány.
Azzal felpattant a lovára s a királyfival elvágtatott a tenger partjára.
Ott a tenger partján leszállottak a lóról s ahogy leszállottak, mondotta
a királyfi:
– Na, most vetkőzz le, Tódor.
– Csak vetkőzz, – mondotta a leány – mindjárt én is készen leszek. – És
kezdette gombolni a kabátját, de míg egy sor gombot kigombolt, a másik
sor gomb rá begombolódott. Azalatt, amíg ő a gombokkal kínlódott, a
királyfi levetkőzött, bele is ugrott a tengerbe. A leány pedig fogta
magát, felpattant a lovára s elvágtatott. Ám a királyfi hirtelen lehúzta
ujjáról a gyűrűjét s a leány után dobta. Úgy találta dobni a gyűrűt,
hogy a leánynak éppen a fogát találta, kitörött belőle egy darabocska,
ami pedig megmaradott a fogából, azt a gyűrű egy kicsit megezüstözte.
Aztán megfürdött a királyfi, felöltözött, hazament az apjához s
elbeszélt neki mindent úgy, amint történt.
– Most már hiszed-e, édesapám, hogy leány s nem fiú?
– Én elhiszem, – nevetett az apja – de hát mit tudjak csinálni? Ha
szereted, eredj s keresd fel s vedd feleségül.
Hiszen nem is sokáig gondolkozott a királyfi. Elindult abba a városba,
ahol a leány lakott. Amint ment, mendegélt, útközben találkozott egy
juhásszal s mondotta neki:
– Hallod-e, juhász, add nekem a gúnyádat, én meg neked adom az enyémet.
Ámult, bámult a juhász, mondotta a királyfinak:
– Hát te ugyan mit gondoltál? Mért adnád nekem a te drága, fényes
ruhádat? S mit csinálnál az én ruhámmal?
– Ahhoz neked semmi közöd, – mondotta a királyfi – hamar cseréljünk
ruhát.
– Hát jól van, – mondotta a juhász – csere: csere.
Hamarosan ruhát cseréltek, aztán tovább ment a királyfi. Ment,
mendegélt, ért egy faluba, ott vásárolt egy csomó orsót, úgy ment
Teodorula városába. Mikor aztán Teodorula palotája elé ért,
torkaszakadtából elkezdett kiabálni:
– Orsót vegyenek, orsót!
Egyszeribe kiszaladott az utcára mind a három leány, hogy orsót
vegyenek.
– Hogy adod az orsót? – kérdezték a leányok.
– Nem adom pénzért, – mondotta a juhász – adjatok kölest érette, azért
szívesen adom, pénzért nem.
– Jól van, bolond juhász, – nevettek a leányok – hiszen ha köles kell,
van az nekünk elég.