Felelt Dzsuha:
– Hej, barátom, nagy oka van annak. Van valahol egy világhires bölcs
ember. Ahhoz akarnak vinni engem az atyámfiai, hogy kitanuljam nála a
bölcsességet. Aki ennél a bölcs embernél tanul, annak mindig nyitva a
sors könyve, kiolvashatja belőle magának s az embereknek a jövendőt s
abból aztán annyi pénzt szerez, amennyi a szultánnak sincs!
– Hej, de szeretnék a helyedben lenni! sóhajtott a juhász.
– Meghiszem azt, – mondotta Dzsuha.
Szóból szó kerekedett, a juhász addig s addig kunyorált, könyörgött,
hogy így meg úgy, addig fogadkozott, hogy ha ő kitanulja a bölcsességet,
megosztja vele becsületesen a vagyonát – no, minek szaporítsam a szót:
Dzsuha nagy nehezen ráállott, megengedte, hogy a juhász bújjon be a
zsákba.
Nosza, egy szempillantás alatt kioldotta a juhász a zsákot, aztán nagy
hirtelen még gunyát is cseréltek, azzal a juhász bebujt a zsákba, Dzsuha
jó erősen bekötötte a száját, s ugyancsak lelkére kötötte a juhásznak,
hogy meg se mukkanjon, mert ha az ő atyafiai megtudják, hogy más van a
zsákban, bizonyosan a tengerbe dobják.
Mire az atyafiak ébredezni kezdtek, Dzsuha már rég túl járt
árkon-bokron, de nem egyedül ment ám: hajtotta a juhokat, terelgette
hazafelé. Közben az atyafiak felébredtek, mentek egyenest a zsákhoz,
felkapták s jó messzire behajították a tengerbe.
– No, végre megszabadultunk a tolvaj Dzsuhától, – mondották az atyafiak
nagy megelégedetten – s ők is elindultak hazafelé, de mert hogy egy
ösvényen utat rövidítettek, jóval hamarább értek haza, mint Dzsuha. Már
messziről kiabálták: meghalt Dzsuha! Többet senkit sem csal meg!
Az asszonyok, a gyermekek mind kiszaladtak a nagy kiabálásra s bezzeg
volt öröm!
No, nem sokáig tartott a nagy öröm. Mikor épen legjavában örvendeznek,
hát jön Dzsuha, előtte meg egy rengeteg nagy juhnyáj.
– Ne te ne! Dzsuha él! – kiabálták az asszonyok.
– Dehogy él, mit beszéltek, – mondták a férfiak. Hiszen a tengerbe
dobtuk.
– De bizony él, itt jő ni! S mennyi juha van!
Mind ahányan voltak, szörnyű álmélkodással vették közre Dzsuhát,
kérdezték, faggatták:
– Hol szerezted ezeket a juhokat, Dzsuha?
– Hol? Hát a tengerben! Mert úgy van az, tudjátok-e, hogy a tenger függ
az égen s a juhok alatta szépen legelésznek.
– Ugyan bizony?
– Úgy van bizony! – erősítette Dzsuha.
– S van-e még ott sok juh?
– Haj, haj! Több mint amennyi csillag az égen, fűszál a réten.
– Ugyan bizony?
– Úgy van bizony, ha mondom.
– Ejnye, ejnye, kedves Dzsuha, hát mi hogy kaphatnánk azokból a
juhokból?
– Azokból bizony igen könnyen. Kinek ami juha van, kösse zsákba, dobja a
tengerbe s mire esteledik, minden juhra kijő száz juh a tengerből, ha
nem ezer.
– Úgyan bizony?
– Úgy van bizony.
Nosza, szaladtak mind. Kinek ami juha volt, zsákba dugta, vitték,
hordták a tenger partjára, hajigálták egymásután a tengerbe. Ott volt
egy szegény özvegy asszony is, akinek nem volt juha, s kesergett emiatt
szegény feje.
– Hát én mit csináljak? – kérdezte Dzsuhát. – Nekem nincs juhom.
– Van-e kutyája? – kérdezte Dzsuha.
– Az van egy.
– No hát dobja belé, az majd annyi juhot hajt ki a tengerből, hogy
esztendeig sem számolja meg.
– Ugyan bizony?
– Ugy van bizony!
Épen ott farkalt a kutya az özvegy asszony mellett, ez megfogta s
belélódította a tengerbe. De a kutya nem értette a tréfát, egyszeribe
visszaúszott a tenger partjára.
– Kössön kend követ a nyakára, – tanácsolta Dzsuha.
Kötött követ a nyakára, úgy dobta be a kutyát, bezzeg hogy az is
alámerült.
Na, most aztán csak álltak, álltak az atyafiak, várták a juhokat. Eltelt
egy óra, el kettő, elmult dél, szállott a nap alább, alább, egyszer csak
elbujt, lefeküdt – setétedni kezdett, de a juhok csak nem jöttek a
tengerből.
– Mi dolog ez, Dzsuha? – kérdezték az atyafiak. Nem jönnek a juhok.
Nagyot kacagott erre Dzsuha, de akkorát, hogy a föld ekhót vetett a
kacagásától.
– Hát ti azt hittétek, hogy van juh a tengerben? Eddig a tieteket is
megették a halak!
Hej, Uram, Teremtőm, lett erre szörnyű sírás, kiabálás, ordítozás, aztán
lefülelték Dzsuhát, ismét megkötözték, de most nem dobták a tengerbe
(minek dobnák, mikor onnét úgy is kijön az ebadta), hanem vitték egy
végtelen nagy pusztaságnak a közepére, ahol állott egy olajfa, ahhoz
kötözték s ott hagyták, hadd szaggassák szét az oroszlánok.
No, szegény Dzsuha, volt eddig, ahogy volt, de most, tudom, nem kerülöd
el a halált.
Hát jó, ott maradt Dzsuha, készült is szegény feje a halálra, nézett
erre, nézett arra, mikor jön feléje oroszlán. Most már csakugyan hitte,
hogy meghal szörnyű halálnak halálával. Hanem oroszlán az csak nem jött,
de jött helyette lóháton egy öreg ember, valami gazdag nagy úr. Ez ahogy
meglátta Dzsuhát, megállította a lovát s köszönt neki:
– Béke veled.
– Béke veled is, – fogadta Dzsuha, de csak úgy foghegyről.
– Miért kötöztek meg? – kérdezte az öreg ember.
– Hagyj engem békében, ne alkalmatlankodjál, – vetette oda kurtán
Dzsuha.
– No, no, de hát mégis. Bűnt követtél el s azért kötöztek meg? Vagy
igazságtalanság történt veled?
– Hát ha épen tudni akarod, – felelt Dzsuha – sem bűnt nem követtem el,
sem igazságtalanság nem történt velem, hanem az történt, amit kivántam.
Tudod-e, mi voltam én néhány nappal elébb? Öreg ember, sokkal öregebb,
mint te. Kerek száz esztendős. Most pedig idekötöttek ehhez a fához,
amely Sidi Abd-El-káder fája, s egyszerre hetven esztendőt fiatalodtam:
kerek harminc esztendős vagyok most.
Ámult, bámult az öreg, szeme-szája tátva maradt a csudálkozástól. Aztán
mégis megszólalt, hitetlenül rázta a fejét:
– Ugyan bizony?
– Úgy van bizony!
– Engedd meg, hogy foglaljam el a helyedet, – kérte Dzsuhát az öreg.
– Jó szívvel, – mondta Dzsuha – miért ne fiatalodjék meg más is. Oldd el
hát a kezemet.
Az öreg eloldotta.
– Most meg vesd le a ruhádat, épen csak az ing maradjon rajtad, – mondta
Dzsuha.
Az öreg szót fogadott, hogyne fogadott volna, mikor meg akart
fiatalodni?
Akkor aztán Dzsuha a fához kötötte az öreget, magára húzta a szép
selyemruhát, melynek minden zsebje tele volt arannyal, felpattant a
paripára, istennek ajánlotta az öreget s úgy elvágtatott, mint a sebes
szél: meg sem állott hazáig.
Bezzeg, hogy az atyafiai mind kicsődültek az utcára csudalátni.
– Ne te, ni! Megint nem halt meg Dzsuha! – kiabáltak az atyafiak.
– Hát ezt a szép paripát hol szerezted? – kérdezték, faggatták.
– Hol találtam? Hát a pusztán! Annyi van ott, hogy verik le egymást.
Csak úgy szaladgálnak gazdátlanul. Eredjetek, fogdossátok össze.
– Hej, Dzsuha, Dzsuha, tolvaj Dzsuha! Kit csaptál be megint?
– Azt, akit, – vetette oda foghegyről Dzsuha – s úgy elvágtatott, hogy
többet soha színét sem látták az atyafiak.
A juhász és a sárkány.
(Szerb mese.)
Hol volt, hol nem volt, volt egy magas hegy, magas hegynek a tetején
lakott egy szegény juhász, aki télen-nyáron ott legeltette a nyáját.
Egyszer, mikor már erősen őszre járt az idő, a juhász ott hevert a
földön, a nyája közepén, mellette a kutyája, s hol az eget, hol a
tengert nézegette, majd meg a nyájat számolgatta, aztán közben erősen
elúnta magát. Eszébe jutott, hogy vele egész életében semmi különös nem
történt, egész nap itt ül a hegyen, délben kihozza a felesége az ebédet,
aztán megint nincs egyéb dolga, csak nézi, nézi az eget, meg a tengert.
Amint így ezen tépelődik, megakad a szeme valami csúszó-mászó, csillogó
holmin, kiváncsian közelébe megy, hát egy nagy-nagy, ragyogó testű kigyó
csúszik ott, a szájában hagymát tart, s egy szempillantás alatt eltűnik
a szeme elől egy sziklahasadékon. Alig, hogy ez a kígyó bebújt, rögtön
csúszott utána a második, utána megint egy, sok, sok egymásután. Mind
hagymát vittek a szájukban, s mind azon a lyukon bújtak be. Kiváncsi
lett a juhász, hogy ugyan, hova is mennek ezek olyan szépen egymásután.
Utánuk sompolygott, s azon a nyíláson, ahol a kígyók bebújtak, ő is
szépen bebújt. Hej, de szeme-szája elállott nagy csodálkozásában, amint
a kígyók után egy széles, mély barlangba jutott! Óriás oszlopok voltak a
barlangban, a barlang talpától a tetejéig, s ezek az oszlopok végesvégig
ki voltak rakva arannyal s mindenféle drágakövekkel. Az oszlopok alján
ott tekeregtek a kígyók, a barlang közepén pedig egy gyönyörű
aranytrónuson ült a kígyók királya.
Amint a juhász rápillantott a kígyókirályra, az behunyta a szemét, utána
a többi kígyó is csendesen összetekeredett, behunyta a szemét, s egy
perc múlva aludtak mind, a hányan voltak. A juhász szép lassan
sétálgatott közöttük, s próbálta mindenképpen, hogy az oszlopokról
valami drágakövet letörjön, de bárhogy erőlködött is, még csak egy
szetemnyit sem bírt letörni. Na, gondolta magában, ha egyet sem tudok
letörni, megyek vissza a juhaimhoz, mert eddig vár rám a feleségem az
ebéddel. Megy is ahhoz a nyíláshoz, amelyiken bejött, de azt bizony egy
nagy ajtó zárta el, akkora, hogy még csak meg sem tudta mozdítani. Nagy
mérgében mit tehetett egyebet? Ő is lefeküdt a kígyók mellé, s gondolta
magában, majd ha azok felkelnek s kimennek, ő is megy majd utánuk.
Csakhamar mély álomba is merült. Egyszer csak nagy sürgés-forgásra ébred
fel, hát a kígyók mind ott tekeregnek, sziszegnek körülötte. Mikor
kinyitotta a szemét, odafordult a trónon ülő királyhoz, s azt kérdezte
tőle.
– Itt van-e már az ideje, felséges királyunk?
A király letekerődzött a trónról, s szörnyű haragosan sziszegte:
– Itt. – Azzal kinyitotta a rettentő nagy ajtót. A kígyók egymásután
csúsztak, tekerőztek kifelé, a juhász is iparkodott előre, hogy
kijusson, de mikor az ajtóhoz ért, megszólította a király:
– Hová akarsz menni?
– Engedj ki engem, kegyelmes királyom, – könyörgött a kígyónak a juhász,
– ott hagytam őrizetlen a juhaimat, s a feleségem is rég kivitte már
nekem az ebédet.
– Ohó! te betörtél a mi alvóhelyünkre, ezért meg kell halnod! – mondta
haraggal a kígyókirály.
De a juhász olyan szívéből könyörgött neki, hogy a kígyókirály azt
mondta neki:
– No, nem öllek meg ez egyszer, de fogadd meg, hogy senkinek el nem
árulod, hogy hol lakunk, mert akkor nem menekedel előlem!
Igérte, fogadta a juhász, hogy belőle ugyan senki ki nem veszi, hogy hol
járt, s a király kieresztette az ajtón. Aztán futott lélekszakadva a
nyája felé. Az ám, nem volt ott a nyájból egy sem, még csak egy bárány
sem! Néz erre, néz arra, s egyszerre csak majd a földbe gyökerezik a
lába a nagy csodálkozástól: az a tölgyfa, a mely éppen hullatta a
makkját, amikor bement a kígyók barlangjába, most duzzadó rügyekkel volt
tele, a többi bokrok is rügyedzettek, lombosodtak is. Szalad hamar haza
a feleségéhez, hát amikor odaér az ajtóhoz, éppen egy idegen ember áll
ott, s kopogtat rajta.
– Itthon van-e a férjed? – kérdezte az idegen.
Az asszony ijedten nyitotta ki az ajtót az idegennek és sírva felelte:
– Dehogy van itthon, dehogy, már ősz óta nem láttam szegény uramat.
Bizonyosan megölték a farkasok.
De bezzeg előbújt a juhász az idegen mellől s odafutott a feleségéhez.
– Itt vagyok, édes feleségem, bizony nem ettek meg engem a farkasok.
Na, örült az asszony, de hamar elmúlt az öröme, s az jutott az eszébe,
hogy ugyan, hol is lehetett az ő ura egész télen át.
– Hát te gézengúz, – támadott az urára – hol töltötted az egész telet?
Míg én itthon sanyarogtam, te bizonyosan jól éltél!
Szegény juhász csak hümmögött, huzakodott, de semmiképpen sem akarta
elmondani a feleségének, hogy hol járt, nehogy a Kígyókirály bosszút
álljon rajta. De az asszonynak nem állott meg a szája, szidta, mint a
bokrot, meg az idegen ember is, aki nem volt más, mint afféle varázsló,
szintén faggatta, hogy ugyan hol is alhatott az egész télen át? Végre
egy zacskó aranyat igért neki, ha megmondja a titkot. Nagyot
fohászkodott a juhász, félt ugyan a Kígyókirálytól erősen, de a pénz is
csábította, hát végre is kibökkentette:
– Én bízony a kígyók barlangjában aludtam egész télen át.
Az öreg varázsló nagyot kacagott erre a beszédre, s gúnyosan mondta
neki:
– Azt hiszed, olyan könnyű bolonddá tenni engem? Ha ott voltál, hát
mutasd is meg, hogy hol laknak?
Megmérgelődött a szegény juhász, hogy nem hisz az idegen neki, s indult
a kígyók barlangja felé, hogy lesz, ami lesz, mégis megmutatja neki,
hogy ott volt, s nem egyebütt. Amint a barlanghoz érnek, egy hagymát
találtak, avval megkoppintotta a varázsló a kaput, s egyszeribe bent
termettek a kígyók birodalmában.
Hej, csodálkozott ám a varázsló! Szeme-szája elállott nagy
gyönyörködésében, mikor a rengeteg drágakövet ragyogni, csillogni látta
az oszlopokon. Le akart ő is törni belőlük, de bizony ő neki sem
sikerült, de búját sem mondta, hamar elévette a varázskönyvet, abban
lapozgatni kezdett, s nemsokára nagy örömmel kiáltott fel:
[Illustration: A sárkány szédítő sebességgel repült feljebb, feljebb.]
– Meg van, amit kerestem! Egy embernek a szívére van szükségem, hogy
minden kincset elvihessek innét, s veled, te jó ember, megosztom majd
igazságosan.
Alig mondta ki a varázsló ezeket a szavakat, hirtelen, nagy
sziszegéssel, ott termett mögöttük a kígyók királya, aki csak megrázta
magát, s egy pillanat alatt óriás zöld sárkánnyá változott. Rettenetes
haraggal fordult a remegő juhászhoz:
– Hát így tartottad meg a szavadat, te emberizink!? Nem megmondtam, hogy
halállal fizetsz ezért?
A varázsló, mialatt a sárkány ordított, hirtelen egy kötelet csúsztatott
a juhász kezébe, s azt súgta neki:
– Dobd a fejére!
Dobta volna szegény juhász jó szívvel, de úgy remegett, reszketett a
keze nagy félelmében, hogy csak a nyakára dobta a sárkánynak, s ő maga
úgy belegombolyodott, hogy egyszerre csak azon vette észre magát, ott ül
a sárkány hátán. Hamar emelkedni kezdett a sárkány vele, s szédítő
sebességgel repült mind feljebb, feljebb a levegőégbe. Szegény juhász
alig pihegett, a szél olyan erősen fújt oda fent, s ha letekintett a
földre, amelyen hegyeket, völgyeket, tengereket hagytak el egy
szempillantás alatt, a haja égnek állt a rémülettől. Aztán nagy síkság
felett repültek el, ahol kis patakok csörgedeztek, s e felett oly
magasra emelkedett a sárkány, hogy a juhász behúnyta szemét, s várta,
hogy mikor bukik már le a hátáról. Egyszerre csak madárdalt hall,
kinyitni nem tudta már a szemét, de halkan, hogy csak a madárka
hallhatta, így szólt:
– Édes madárkám, röppenj fel az Égbe a jó Istenhez, s kérd meg, hogy
segítsen meg nagy szorongattatásomban!
A kis madár igen megsajnálta a halálra vált juhászt, felröppent az égbe,
s csakugyan, a jó Isten küldött vele a Paradicsomból egy zöld levelet. A
madárka ráejtette a levelet a sárkány fejére, s abban a pillanatban
leereszkedett a sárkány a földre, s kicsi, gyenge kígyócska lett belőle.
Mikor a juhász magához tért, ott feküdt juhai mellett a földön, lábánál
hű kutyája hevert. A fák sárga levelekkel voltak borítva, őszi szél
fújt, s zörgette az ágakat. A juhász felesége jött az ebéddel, s
jókedvűen ült le az ura mellé. Az meg csodálkozva nézett szerteszét, s
azt motyogta magában:
– Hát biz én álmodtam az egészet!
Sokáig élt boldogságban és nyugalomban a juhász, és sohasem jutott
többet eszébe, hogy valami különöset tapasztaljon az életében.
Jankó.
(Tót mese.)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Az egyiket Jankónak, a
másikat Jóskának hívták. Úgy különbözött egymástól ez a két fiú, mint az
éccaka a nappaltól. Jankó ügyes, jólelkű, derék fiú volt, aki mindig
szívesen segített másokon, Jóska irígy, önző, senkivel sem törődőtt a
világon saját magán kívül. Egyszer csak azt mondja az édesapja Jóskának:
– No, fiam, én eleget tartottalak már, maholnap nekem s anyádnak sem
lesz betévő falatunk, menj, próbálj szerencsét, láss valami dolog után.
– Bezzeg hogy Jóska örömmel készülődött az útnak, gondolta magában, most
legalább nem kell annyit dolgoznia, mint máskor, hideg télben
fagyoskodnia, meleg nyárban izzadnia. Az anyja sütött neki egy csomó
pogácsát, az apja megáldotta, s Jóska nagy vidáman útnak indult.
Ment, mendegélt, s egyszer csak egy hatalmas fa alá ért. El is fáradott,
meg is éhezett, leült hát, elévette az elemózsiát, s nagy jókedvvel
falni kezdett. Hát amint eddegélne, két kis hangya settenkedik közelébe,
s megszólítják nagy félénken:
– Ugyan bizony, te legény, nem adnál egy kis morzsát nekünk? Olyan régen
éhezünk.
– Egy szemet se adok én, bár nekem legyen elég! – felelte mérgesen
Jóska, s még hozzá is rúgott a hangyákhoz haragjában.
– Megállj csak, te rosszlelkű legény, nem tudtál adni egy kis morzsát
nekünk, de hadd el, mi sem segítünk rajtad, ha valami baj ér! –
mondották a hangyák.
– Csak arra várjatok, amíg nekem szükségem lesz rátok! – mondotta Jóska
nagy nevetve, s ette-falta a pogácsát, mintha semmi sem történt volna.
Na, ahogy jóllakott, megy tovább, s nemsokára egy folyó partjára ér. Hát
ott a fövényen egy kis halacska vergelődik, kínlódik nagy keservesen, de
sehogyse tud odajutni a patakhoz. Megszólítja a kis hal Jóskát:
– Tégy be engem a vízbe, te legény, mert elpusztulok a homokban! Jóska
még csak nem is válaszolt a kérésre, jól oldalba rúgta a szegény halat,
s azzal tovább ment.
– Megállj, te gonosz lélek, sohasem lesz szerencséd az életben, mert
ilyen gonoszul bántál velem! – kiáltott utána a szegény halacska. De
Jóska nem is hederintett a halacska beszédére, ment tovább, mintha semmi
sem történt volna. Nemsokára keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadott
az út, s hát az útjelző aljában egy csomó kis manót vett észre, akik
szidták, püfölték egymást. Persze, ott termett Jóska rögtön, s anélkül,
hogy megkérdezte volna, min pörlekednek, ő is közéjük állt, megfogta
őket, jól össze-visszaverte, mind ahányan voltak, s avval nagy büszkén
tovább állt. De bezzeg, azok is kiabáltak utána torkuk szakadtából:
– No, megállj, te gonosz fajzat, legyen csak szükséged miránk, tudom,
egy sem segít rajtad! Mehetsz akármerre, nem jársz szerencsével!
S úgy is történt, ahogy a kis manók nagy mérgükben mondták. Akármerre
járt-kelt Jóska, férfival, asszonnyal, gyerekkel volt dolga, mindenki
csak meggyűlölte, soha semmi dolgában szerencsével nem járt, végre is
egy árva krajcár nélkül kellett szégyenszemre hazatérnie. Szegény anyja
még csak nem is szidta, csak kesergett, búslakodott magában, de bizony
az apja nagy haragjában el akarta kergetni, hogy hiába ne töltse otthon
az időt. De Jóskának most már nem volt kedve á világjárásra, otthon
maradt, a kuckó mellett. Most már Jankón volt a sor, hogy ő menjen
országot-világot látni, fel is tarisznyálta az édes anyja egy kis száraz
kenyérrel, mert egyebük bizony már nem volt szegényeknek.
– Ne búslakodjanak, édes szüleim, – vígasztalta Jankó, mikor
búcsuzódott, ha magamnak nem is szerzek semmit, de anélkül nem jövök
haza, hogy annyit ne hozzak, amiből maguk holtuk napjáig urasan
megélnek.
Örvendett a szegény ember, hogy ilyen jószívű legalább az egyik fia, s
mikor elindult Jankó, egy kis üveg életvizet tett a tarisznyájába, hátha
valamikor még hasznát veheti annak is. Aztán elindult Jankó, ment,
mendegélt jó darabon, s mikor megéhezett, leült egy nagy fa alá,
elészedte az elemózsiát, s falatozni kezdett a száraz kenyérből. Alig
evett néhány falatot, egy csomó hangya fogta körül, s szörnyen
rimánkodtak:
– Te jó legény, éhesek vagyunk, nem adnál-e egy keveset a kenyeredből?
– Hogyne adnék, – felelte Jankó jószívűen és leszórta mind a morzsát az
öléből.
– Köszönjük a jóságodat, – kiáltották boldogan a hangyák, – ha bármire
lesz szükséged, csak fordulj hozzánk, a hányan vagyunk, mind
segítségedre leszünk, s örökké barátaid maradunk!
[Illustration: Hát ti ugyan min vesztetek igy össze? – kérdezte Jankó.]
Jankó majd elmosolyodott erre a beszédre, mert eszébe jutott, hogy neki
ugyan mi szüksége is lehetne ilyen apró állatkákra? De sokkal jobbszívű
volt, semhogy kikacagja őket, szíves szóval megköszönte a felajánlott
segítséget, elbúcsuzott tőlük, s szaporán ment tovább. Alkonyodott már,
mikor egy szép, csendes, kék tóhoz ért. Hát annak a tónak a partján, az
aranyos fövényben egy kis halacska vergelődik, fuldoklik. Nem is várta,
hogy az megszólítsa, megfogta, s beledobta a vízbe. Hej, hogy ficánkolt,
ugrándozott örömében a kis hal!
– Köszönöm, te jó fiú, – kiáltott Jankónak, – hogy segítettél rajtam!
Jótét helyébe jót várj. Bárhol érjen veszedelem, ahány hal tengerben,
tóban, folyóban, patakban, mind segítségedre leszünk.
Jankó mosolygott magában a kis hal beszédén, s ment hamar tovább, hogy
estére a városba érjen. Éppen esteledett, alkonyodott, mikor Jankó ahhoz
a keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakad az út. Nagy lárma, verekedés
zaját hallotta már messziről s hát, amint az útjelző közelébe ér, látja,
hogy egy csomó kis manó tépi egymás haját, ütik-verik egymást. Jankó
rögtön ott termett s nyájasan szólította meg őket:
– Hát ti ugyan min vesztetek így össze? Csak nem váltok el haraggal
egymástól ezen a gyönyörű szép napon? Hamar, amíg itt vagyok, fogjatok
kezet, s egy hangos szót se halljak többet!
Erre a nyájas beszédre a mérges, durcás arcok egyszerre mosolyra
derültek, megrázták egymás kezét a kis emberek, s hálásan így kiáltottak
Jankó után:
– No, te jó legény, ha valaha szükséged lesz ránk, ne félj, mind ott
leszünk.
Mikor Jankó estére a városba ért, nagy-nagy szomorúságban találta az
egész várost, mert a jóságos öreg király egyetlen leánya halálos betegen
feküdt. Az udvari orvos nagy búbánattal jelentette a királynak, hogy ő
már semmiképpen sem tud segíteni rajta. No, alig hallotta meg ezt Jankó,
besietett egy házba, s a gazdával elvezettette magát a királyi palotába.
Ott a hoppmester fogadta, s megkérdezte, mi járatban van.
– Én vagyok a világ legelső orvosa, s meggyógyítanám a
királykisasszonyt, – felelte Jankó nagy bátran.
A hoppmester csodálkozva nézegette jobbról-balról Jankót, de végre mégis
bevezette a királyhoz, ahol Jankó újra előadta mondókáját.
– A király bezzeg nem nézte, úr-e, paraszt-e, micsoda, aki a leányát meg
akarja gyógyítani, nagy örömmel fogadta Jankót s azt mondta neki:
– No, fiam, ha meggyógyítod a leányomat, tiéd lesz ő is, meg amit a
szemed-szád csak kíván.
Avval bevezették Jankót a beteg királyleány szobájába. Mikor meglátta,
bezzeg nem bánta, hogy neki ígérte a király, olyan gyönyörű volt a
királykisasszony. Aranyszőke haja mint egy óriás palást, úgy omlott a
hófehér párnákra, szeme oly kék volt, mint az ibolya, ajka oly szelid,
mint egy angyalé. Ott feküdt, szép fehér karján nyugtatva a fejét, s
mikor Jankó egy cseppet az ajkára cseppentett az élet vizéből, rögtön
megmozdult, a másik pillanatban elmosolyodott, aztán kinyitotta ragyogó
szép szemét. Amint meglátta, hogy idegen legény áll a szobájában, rögtön
megkérdezte, hogy hát az mit akar?
Mondták neki, hogy ez a legény gyógyította meg őt, s hogy ennek ígérte
feleségül az édes apja.
Hej, de megmérgelődött erre a királyleány! Hogy ő egy jött-ment,
sehonnai felesége legyen! Szaladt az apjához, hogy igaz-e, amit a
szolgáló-lányai mondottak.
– Igaz biz’ az, édes leányom! – felelte a király.
– No pedig én nem megyek hozzá!
– Már pedig édes leányom, én megígértem, s én a szavamat meg nem
szeghetem, még a te kedvedért sem, mert ugyan mit gondolna rólam az én
népem? Menj csak hozzá, úgy látom, hogy jóravaló, derék legény, s jól
bánik majd veled.
Addig-addig beszélt a király a leányának, hogy az nagynehezen
belenyugodott, de annyit kikötött, hogy csak akkor lesz a Jankó
felesége, ha három kivánságát teljesíti.
Mindjárt oda is hívatta Jankót s mondta neki:
– Egy zsák búzát, s árpát öntök ki az udvarra, s ha alkonyat előtt
különválasztod őket, a feleséged leszek! – s avval faképnél hagyta
Jankót.
Amint meglátta Jankó a rengeteg búzát, meg árpát az udvaron, rögtön
látta, hogy ő ugyan soha azt ki nem tudja szemelni, elment hát nagy
bújában az erdőbe, ott járt-kelt fel s alá, azt sem tudta, merre. Mikor
aztán elfáradott, leült egy nagy tölgyfa alá. Hát amint ott üldögélt,
egyszerre egy csomó hangya veszi körül s mondják neki: