Naszi rabbi iskolájába, ott behúzódott egy kuckóba s onnan hallgatta a
rabbi tanításait. Egy nap olyan nehéz dolgot tanított a rabbi az
ifjaknak, hogy egyetlen egy sem volt közöttük, aki meg tudta volna
érteni, úgy mentek haza nagy gondolkozás, fejtörés között. Csak a
szegény legény maradt ott a kuckóban, s mikor mindenki elment onnan,
elévette a könyvet, s addig-addig gondolkozott, olvasgatott, amíg csak
megértette, hogy mit magyarázott a rabbi. Hamar fogta a krétát s felírta
a táblára a magyarázatot, azzal elment haza.
Másnap reggel ott találta Naszi rabbi a táblán a magyarázatot, s igen
elcsodálkozott, hogy ilyen bölcs tanítványa van, aki ilyen szépen
megértette a tegnapi nehéz leckét. Rögtön meg is kérdezte:
– Ki volt az, aki ezt a magyarázatot ide írta?
De senki sem szólott, a szegény legény még jobban behúzódott a vackába,
s meg sem mukkant, a többi pedig semmit sem tudott a dologról.
Másnap megint olyan nehéz leckét adott Naszi rabbi a tanítványainak,
hogy azok ugyan törhették rajta a fejüket, nem tudtak semmi okosat
kigondolni. Végre is nagy mérgesen hazamentek, csak a szegény legény
kuporgott még ott a sarokban. Alig várta, hogy elmenjenek a tanulók,
elővette megint a könyvet, s addig-addig törte a fejét, gondolkozott,
amíg ezt a kérdést is megfejtette, s felírta szépen a táblára.
No, volt másnap megint csudálkozás! Hiába faggatta Naszi rabbi a fiukat,
hogy melyik találta el a kérdést, azok csak néztek egymásra, de bizony
egyik sem tudott semmit. Hát ez ennyiben maradt, de Naszi rabbi most egy
olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok szédültek még a
hallatára is. Nem is gondolkoztak soká rajta, úgy is tudták, hogy
megfejteni nem fogják, szépen hazamentek. Ezt várta csak a szegény
legény, előbujt a sarokból, hozzákezdett a munkához, s egy-két perc
mulva már meg is fejtette a nehéz kérdést, fel is írta a táblára.
De Naszi rabbit is ölte a kiváncsiság, hogy ki tudja az ő kérdéseit
olyan ügyesen megfejteni, visszalopózkodott, mikor már mindenki elment,
s leselkedett a kulcslyukon. Hát a szegény legény épen akkor írta fel a
kérdés megfejtését a táblára! A rabbinak sem kellett több, egy árva szót
sem szólt, hazament olyan csendesen, ahogy jött.
Másnap megint olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok
bárhogy törték is a fejüket, semmit sem tudtak kisütni. Végre a rabbi
eléhivatta a szegény legényt a sarokból, s tőle kérdezte meg. De ez csak
azt mondta:
– Semmit sem értek én ebből, bölcs rabbi!
De addig faggatta, nógatta a rabbi a legényt, hogy végre is megfelelt a
kérdésre, még pedig olyan okosan, hogy a többinek a szeme, szája
elállott bámulatában. No, lám, ilyen rongyos koldustól mekkora
bölcsesség telik!
Bezzeg lett becsülete ezután a tanítványok között. A rabbi még a leányát
is odaigérte neki feleségül, ha ott marad örökre nála. De a legény
megköszönte a jóságát, s hazaindult, mert nagyon vágyakozott már a
szülei után, no meg a kitűzött napra ő is haza akart érkezni a bátyja
házához. Hiába is marasztották, elindult hazafelé. A rabbi, meg a
tanítványok elkísérték egy jó darabon, aztán elbúcsuztak nagy szomoruan
tőle.
Ment, mendegélt a szegény legény, erdőkön, mezőkön át, s egyszerre csak
úgy megszomjazott, hogy azt hitte, rögtön halálnak halálával hal meg.
Azért csak ment tovább, s hát egyszerre csak egy gyönyörű almafát talál
az útjában. Hiszen ha talált, le is szakított egy almát róla, s megette.
Hej, szomoruságra fordult az öröme, mert olyan irtózatos sebekkel lett
tele a teste, hogy láttára még a hideg is kirázta. Na, most mit
csináljon? Tovább indult nagy szomorusággal, szakadt a könny a szeméből
s majd felvetette a bánat, hogy őt Isten úgy meglátogatta! Már három
napja ment s akkor ismét úgy megszomjazott, hogy csak úgy vánszorgott
elébb, elébb szegény feje. S lám, megint egy olyan gyönyörű almafa áll
előtte, mint az a másik! Gondolja magában, ő bizony eszik belőle, ennél
már nagyobb nyomoruság úgy sem érheti, mint amilyenbe esett, legfeljebb
elpusztul, úgysem ér így sokat az élete. Nem is töprenkedik sokat, hanem
leszakít egy almát s nagy mohón megeszi. S halljátok csak, mi történt!
Amint megette az almát, egyszerre csak látja, hogy úgy elmultak a
testéről a sebek, mintha letörölték volna. Hej, azt a boldogságot ki nem
lehet mondani, amit a szegény legény érzett akkor! Hamar visszament a
másik almafához, jól megtöltötte a zsebét a gyümölcséből, s visszafelé
pedig a másikból is rakott egy jó csomót a másik zsebébe. Gondolta, jó
hasznát veheti még valahol ennek is.
Nemsokára egy nagy városba érkezett, s hát gyászfeketében vannak mind az
emberek, s olyan szomoruan járnak-kelnek, mintha mindenkinek halottja
lett vona. Megállít egy embert a legény s kérdi, ugyan bizony miért
borult ilyen gyászba ez a város?
– Hogyne borult volna, – mondja neki az ember, – mikor a király halálán
van, mert olyan irtózatos sebekkel van tele a teste, hogy egy doktor sem
tud segíteni rajta.
– No, ha egy sem tud, mondjátok meg a királynak, hogy én kigyógyítom, –
mondotta a legény.
Szaladtak is az emberek, ahogy a lábuk birta a fő-fő doktorokhoz, s
vitték a legényt is nagy örvendezéssel. Be is engedték a királyhoz, aki
ott feküdött aranyos nyoszolyájában s úgy kínlódott, jajgatott, hogy a
legénynek megesett a szíve rajta.
– Hát ha te vagy az, aki meg tudsz gyógyítani engem, kezdj hozzá,
mondotta a király. Nem hiszem ugyan, hogy segíteni tudnál rajtam, s nagy
kínjaimon. De nem bánod meg, ha jobban leszek, mert azt adok neked, amit
csak a szíved kiván!
Nem is sokat teketóriázott a legény, hanem megetetett a királlyal egy
almát, amit az első fáról szakasztott. Hát még borzasztóbban szenvedett
a király, átkozta a legényt, hogy halálát okozta, de az nem igen bánta,
csak annyit szólott a királynak:
– Felséges uram, csak tegye meg azt, amit mondok, s ne féljen, mindjárt
jobban lesz. Evvel odaadta a másik fáról szedett almát, s hát amint
lenyelte az utolsó falatot, mintha letörülték volna róla azokat a
rettenetes sebeket, úgy megtisztult a király teste!
Nem győzött eleget hálálkodni a szegény legénynek a király, s kérdezte
tőle, hogy mivel jutalmazza meg a bölcsességét.
– Nem kivánok én egyebet, felséges királyom, csak azt, hogy add nekem a
szülővárosomat, hogy ott én legyek a legfőbb úr, ameddig élek.
Hiszen odaadta szívesen a király, még többet is adott volna, s mikor a
legény hazakészült, még egy nagy csomó pénzt is adott neki, aztán
katonákat rendelt melléje s úgy bocsátotta haza.
Bezzeg hogy hire ment ennek jó előre s nagy pompával várta már a város a
szegény legényt. A legelső urak jöttek elébe a város végére, vittek neki
mindenféle drága ajándékot, s úgy fogadták nagy hódolattal. Kijöttek a
zsidók is külön csapatban. A szegény legénynek a bátyja vezette őket, s
azok is pártfogást kértek tőle, s gazdag ajándékot nyujtottak át neki. A
legény azt felelte a bátyja beszédére:
– Mindegyiteknek jó dolga lesz az én uralkodásom alatt, csak azt kivánom
tőletek, hogyha valamelyiteknek a házában esküvő lesz, arról
tudósítsatok engem!
– Felséges uram, – felelte az öreg rabbi, – az én házamnál épen a jövő
héten lesz, majd megmondom később a napját is.
El is üzent a lakzi napján a rabbi a nagyurnak, s meghivta, hogy legyen
jelen, mikor esketik az ifju párt. Az pedig felöltözött gyönyörű
selyemruhába, elment a rabbi házához, s elfoglalta az első helyet az
asztalnál. Mikor épen kezdődött volna az esküvő, felállott s így
szóllott a rabbihoz:
– Nem emlékszel, bölcs rabbi, hogy két öcsédet küldted el portékát
vásárolni, s az egyik még mai napig sem érkezett vissza? Ugy-e, azt
mondtad, hogy azé lesz a leányod, aki értékesebb holmival fog hazatérni
a házadhoz? Nohát, ítéljetek, ki tért drágább portékával haza, én vagy
ő? Mert én vagyok a kettő közül az egyik!
Lett erre olyan csudálkozás, zavarodás, senki se tudta, hol a feje, csak
amikor még egyszer megkérdezte őket, hogy ki legyen hát a leány
vőlegénye, akkor tudtak csak nagynehezen feleletet adni. Persze, őt
választották, a lakodalmat mindjárt megtartották, s a fiatal pár sokáig
élt nagy boldogságban.
Az élet vize.
(Spanyol mese.)
Messze-messze, túl az Óperenciákon, élt négy testvér, akik igen nagyon
szerették egymást. Egyszer csak mi jutott, mi nem a legidősebb fiú
eszébe, így szólt a két öccséhez, meg a hugához:
– No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt
mondom én nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak
tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű
palotát s nem kell ebben a rongyos házikóban laknunk!
– Igazad van, édes bátyám, – mondották a testvérei, – belefogunk
akármilyen munkába is, csakhogy szép palotában lakhassunk!
Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan
hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az
emberek. Nem akadt egy sem a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát
talált volna a palotában, míg egyszer csak jött egy töpörödött anyóka s
az nézte végig a rengeteg sok szobát.
– Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik belőle, – mondotta.
– Mi hiányzik? – kérdezték a testvérek.
– Egy templom, – felelte az öreg asszony.
Ahogy meghallották a testvérek az asszony válaszát, kora reggeltől késő
estig ismét munkában álltak, s addig dolgoztak, amíg éppen olyan szép
templomot nem építettek, mint a milyen szép a palota volt.
Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek a templom nézésére s
dícsérték, hogy ez még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öreg
ember, s igy szólt, mikor meglátta a templomot:
– Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik belőle.
– Mi hiányozhatik még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek.
– Hát bizony hiányzik egy korsó víz az élet vizéből, egy ág az örök
szépséget adó bűvös fából, s a beszélő madár! – mondotta az öreg ember.
– S hol találhatjuk meg ezeket?
– Menjetek az alá a nagy hegy alá, – mutatott egy hegyre az ember – s
majd meglátjátok, mit tegyetek.
Azzal szépen meghajolt az öreg ember a négy testvér előtt és elment.
– No, én megyek, egy perc nyugtom sem lesz, amíg meg nem találom az élet
vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat! – mondotta a legidősebb
testvér s mindjárt fel is készülődött a nagy útra.
– De mi lesz veled, édes bátyám, ha valami baj ér, hiszen még az sem
lesz, akitől megüzenjed nekünk? – kérdezte szomorúan a húga.
– Igazad van, édes húgom, nem is gondoltam biz’ én erre!
No, a leány hamar elszaladt az öreg ember után, hogy megkérdezze tőle,
mit csináljanak, s utól is érte nemsokára.
– Kérlek szivesen, te öreg ember, mondd meg, hogy tudjuk meg, ha a
bátyánkat valami baj érné, mialatt keresi az élet vizét, meg a szépség
fáját s a beszélő madarat?
Az öreg ember elővett a zsebéből egy kést, odanyujtotta a leánynak s így
szólt:
– Őrizzétek meg jól ezt a kést, leányom. Ha az éle ilyen szép fényes
lesz, mint most, semmi baja sincs a bátyátoknak, de ha azt látjátok,
hogy véres lett, akkor menjetek segítségére, mert nagy bajba jutott.
Megköszönte a leány a kést, hazafutott vele s hát a bátyja már
búcsuzóban volt s indult is a nagy hegy felé.
Ment, ment a legény s hát egyszerre csak a hegy lábánál egy nagy óriást
lát. Köszönt neki illendően s megkérdezte tőle:
– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy juthatnék fel ennek a hegynek a
tetejére?
– Mit keresel te ezen a hegyen?
– Az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat, édes bátyám!
– Hej, sokan keresték azt már, édes fiam, de még egyet sem láttam onnan
visszafordulni s te is ott maradsz, ha nem fogadod meg a tanácsomat.
Indulj el ezen az ösvényen s menj egyenesen fel a hegyre. Jobbra és
balra tőled rengeteg kő fog heverni, de te semerre se nézz, csak előre.
Egyszer csak azt hallod, hogy gúnyolódnak, csúfolódnak veled, de te ne
törődj semmit se velük, hanem menj s vissza se fordulj, mert különben te
is éppen olyan kővé válsz, mint a többi!
A legény megköszönte a tanácsot, s ment, ment felfelé a hegyen. Hát
csakugyan egyszerre olyan lárma, nevetgélés, gúnyolódás hallatszott
mindenfelől, hogy azt sem tudta nagy mérgében, mit csináljon. Egy ideig
csak ment, ment előre, sem jobbra, sem balra nem nézett, de a
gúnyolódás, nevetgélés egyre nőtt s ő bizony elfeledte az óriás
tanácsát, felkapott egy nagy követ s arrafelé hajította, ahonnan a
legnagyobb lármát hallotta. No, ha odahajította, úgy is maradt a keze
kinyujtva s ő is olyan kő volt, akár csak a többi.
Ezalatt a leány azt gondolja, hogy ő bizony megnézi a kést, nem
látszik-e vér rajta, mert már nagyon rég oda volt a bátyja, s ideje lett
volna, hogy hazatérjen. Eléveszi a kést s hát csak úgy vereslik a vér
rajta! Nagy sírva, sikoltva kiszalad a második bátyjához, mutatja a
véres kést s bezzeg hogy az indult egyszeribe a bátyja után.
Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással. Illendően köszönt neki s
megkérdezte:
– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott erre menni egy fiatal legényt?
– Láttam biz’ én, de vissza bizony nem tért, úgy látszik, nem fogadta
meg a tanácsomat s elvarázsolták őt is!
– Hát mit tehetnék, hogy megszabadítsam őt s megtaláljam az élet vizét,
a szépség fáját és a beszélő madarat? – kérdezte a legény.
– Menj egyenesen ezen az ösvényen, édes fiam, – mondotta az óriás – s
amint mégy, melletted jobbra-balra a sok heverő kő közül szitkozódást,
csúfolódást fogsz egész útadon hallani. De ne ügyelj semmire, csak menj,
menj egész a hegy tetejére, ott aztán meglátod, hogy mi a dolgod!
Ment, ment a legény, s neki ugyan mondhattak akármit, ő bizony meg nem
fordult. Nemsokára elérte a bátyját is, elhagyta s hát egyszerre a nagy
ordítozás között, mintha a bátyja hangját hallotta volna. Megfordult
hamar – s hát ő is ott maradt kővé válva.
Telt, mult az idő, a leány százszor is elévette a kést, hogy nincs-e
valami baja a bátyjának s hát estefelé, mikor már gondolta, hogy
szerencsésen hazajőnek, elkezd pirosodni a kés éle s egy szempillantás
alatt égő pirossá lesz a vértől. Hej, megijedt a szegény leány, mutatja
nagy sírva a kést a legkisebb bátyjának, az is vette hamar a
tarisznyáját s útnak indult, hogy segítsen a testvérein.
Ő is ugyanazon az úton haladt, ahol a testvérei s ő is találkozott az
óriással.
– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott-e errefelé menni két fiatal
legényt? – kérdezte tőle.
– Láttam biz’ én, de vissza egyik sem jött közülök. Úgy látszik, nem
fogadták meg az én tanácsomat s elvarázsolták őket.
– Nem tudná-e megmondani, édes bátyámuram, hogy s mint szabadíthatnám
meg őket s hozhatnám el az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő
madarat?
– Menj, fiam, ezen az ösvényen egyenesen, – mondotta az óriás a
legénynek – s amint a hegyen mégy mind feljebb, feljebb, folyton
gúnyolódást, nevetgélést hallassz magad körül. De te ne ügyelj semmire,
ne fordulj semerre, hanem menj fel a hegy tetejére, ott aztán meglátod,
mit tégy!
Megköszönte a legény is a jó tanácsot s ment, ment felfelé a hegyen, nem
nézett semerre, elment mind a két bátyja mellett, azokra sem tekintett,
de mikor már alig egy-két lépésnyire volt tőle a hegytető, a nagy zajban
úgy hallotta, mintha a két bátyja szólana hozzá. Hirtelen megfordult s
bezzeg hogy ő is kővé változott, akárcsak a bátyjai.
A leány ezalatt folyton járt-kelt nagy búsan a palotában, vette elé, s
megint eltette a kést, s hát amint úgy estefelé kiveszi, csak úgy csorog
a vér a hegyéről. No, nem kellett neki egyéb, felöltözött s ment a
bátyjai után. Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással, köszönt
neki szép hangosan s kérdezte tőle:
– Édes bátyámuram, nem látott-e errefelé menni három fiatal legényt?
– Láttam biz’ én, édes húgom, – felelte az óriás, – erre ment mind a
három, de vissza bizony egy sem tért közülök. Ugy látom, hogy nem
fogadták meg az én szavamat, s elvarázsolták őket!
– Jaj Istenem, hát vajjon én megmenthetném-e őket, édes bátyámuram, s el
tudnám-e hozni az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő madarat?
– Ha megfogadod a tanácsomat, mindent jól elvégezhetsz, de ha nem, te is
ott maradsz, mint a bátyáid, – mondotta az óriás, s elmondta a leánynak
azt, amit a bátyjainak is szívükre kötött. A leány megköszönte a
tanácsot, s elindult nagy bátran a hegy felé.
Ment, ment felfelé, s hát a heverő kövek vele még jobban gúnyolódtak,
csúfolódtak, mint a bátyjaival, de ő sem látott, sem hallott, ment csak
előre, egymásután hagyta el kővé vált bátyjait, s mikor majdnem a tetőn
volt már, a többi hang közül kihallatszott a három bátyja bús
kiáltozása. Még erre sem fordult vissza, eszébe jutott az óriás szava,
hamar felfutott a tetőre, s hát ott rögtön egy nagy barlangot lát: tele
volt az az élet vizével. Boldogan merítette meg szinültig a korsaját,
aztán feltekintett, s hát épp a forrás felett látja a szépség fáját s
annak az egyik ágán himbálózott a beszélő madár. Letört egy ágat a
fáról, a madarat szép gyengéden beletette egy kalitkába, a karjára vette
s indult azonnal visszafelé. Amint ment nagynehezen lefelé, a korsajára
nem tudott jól vigyázni s az élet vize csurgott-csöpögött utána. Hát
lássatok csudát, amint egy-egy csepp lehullott a kövekre, mind
feléledtek s fiatal leányok, legények lettek belőlük. De hálálkodtak is
ám a szép leánynak, hogy megmentette őket a varázslattól! Örült a leány
is, hogyne örült volna, szaladt a bátyjaihoz, leloccsintotta őket, s
abban a percben ezek is megelevenedtek. Aztán mentek nagy boldogan haza,
vitték a kincsüket, s amint hazaértek, elültette a leány a szépség
fájáról törött ágat, öntözgette az élet vizével, abból egyszeribe óriás
fa lett, a beszélő madár meg vidám csicsergéssel felrepült az ágára s
ott csinált fészket magának.
[Illustration]
No, jártak is csudájára az emberek a testvérek kincsének, s nem győzték
dicsérni, magasztalni az ügyes leányt. A király fia is meghallotta a
hírét, hogy mi minden van a négy testvér palotájában, felkerekedett, s
elment, hogy megnézze. Hát mikor meglátta a sok kincs mellett a szép
leányt is, aki megszerezte, úgy rajta feledte a szemét, hogy le sem
tudta venni többet róla. Abban a helyben megkérte a kezét, a templomban
meg is tartották mindjárt az esküvőt, s még talán ma is élnek, ha meg
nem haltak.
A tréfacsináló Dzsuha.
(Arab mese.)
Réges-régen, sok száz, talán ezer esztendővel is ennek előtte, élt egy
szegény arab ember, akinek Dzsuha volt a neve. Hej, nagy huncut volt ez
a Dzsuha! Éjjel-nappal azon járt az esze, hogy s mint tréfáljon meg
másokat. Csinált is annyi tréfát, hogy esztendeig sem tudnám elbeszélni
valamennyit. Csak egy-két tréfáját mondom el, hallgassatok ide.
Amint mondám, Dzsuha szegény ember volt, az atyafiainak a teheneit
őrizte, így tengett-lengett szegény feje. No de őt is megsegítette
Isten: valahonnét szerzett egy borjat. Mit csinált, mit nem Dzsuha, elég
az, hogy a tehenek olyan soványak voltak, mint a hét sovány esztendő, az
ő borja meg majd kihasadt a kövérségtől. Látták ezt az atyafiak,
mérgelődtek, bosszankodtak, egyszer aztán összesugtak-búgtak s azt
határozták, hogy megölik a Dzsuha borját. Amit határoztak, meg is
cselekedték az atyafiak: éjjel, míg Dzsuha aludott, megütötték a borjat,
s mikor reggel Dzsuha ki akarta hajtani a csordát, hát volt borjú, nincs
borjú!
– Hm, gondolja magában Dzsuha, ennek fele sem tréfa. Hova lett a borjam?
Elindul a falú között, benéz ehhez az atyafiához is, be ahhoz is s hát
az egyiknek az udvarán összecsődültek mind az atyafiak s épen akkor
nyúzzák az ő borját.
– Mi dolog ez, atyafiak? – kérdi Dzsuha. Miért nyúztátok meg a borjamat?
– Ezt biz azért, mert a magad borját kövérre hizlaltad, a mi drága
teheneinket pedig úgy eléheztetted, hogy zörög a csontjuk!
Azzal sem szó, sem beszéd, a borju husát egymás közt elosztották s még
csak egy falat húst sem vetettek oda szegény Dzsuhának.
– Legalább a bőrét visszaadhatnátok, mondotta Dzsuha.
– No, nesze itt van, s odalökték a borjubőrt.
Dzsuha elvitte a bőrt, s mikor az megszáradott, vitte a vásárra, ott
eladta egy ezüsttallérért. Ennél többet nem adtak érte.
– Már most ezzel az egy tallérral mit kezdjek? – kérdezte magában
Dzsuha. Akár van, akár nincs.
Mit gondolt, mit nem, a tallért kilyukasztotta, egy szál veres cérnát
húzott át rajta, annál fogva lógatta a tallért s úgy ment hazafelé.
Amint menne, mendegélne, látja, hogy két ember kuporog a földön s nagy
igyekezettel osztanak kétfelé egy halom aranyat. Dzsuha szépen a hátuk
mögé sompolygott s tallérját olyan ügyesen dobta az aranyak közé, hogy
az osztozkodó emberek észre sem vették. Akkor aztán köszönt nekik:
áldjon isten, atyafiak.
A két ember hirtelen megfordult, látszott rajtuk, hogy megijedtek
erősen, merthogy nem jártak igaz uton.
– Mit akarsz? – kérdezték Dzsuhát.
– Azt én kérdem tőletek, hogy ti mit akartok? Miféle pénzen
osztozkodtok? – kérdezte Dzsuha keményen.
– Isten ajándékozta nekünk, feleltek az emberek, igaz uton jutottunk
hozzá.
– Hazudtok! rivalt rájok Dzsuha, ez mind az enyém!
– Hogy volna a tied?
– Majd mindjárt bebizonyitom: enyém-e, nem-e. Ha van az aranyak közt egy
veres cérnával megjegyzett tallér, akkor az enyém, ha nincs, mehettek
Isten hirével.
Bezzeg hogy ott volt az aranyak közt a verescérnás tallér.
– Igazad van, – mondták az emberek. – De lásd, szegények vagyunk,
juttass ebből a tenger kincsből valamit.
– No, jó, legyen a fele tiétek, – mondotta Dzsuha nagylelküen – s
kétfelé osztotta az aranyat.
Annyi volt a fele is, hogy alig birta haza.
Hiszen egy óra sem telt belé, megtudták az atyafiak, hogy mi tenger
aranyat hozott Dzsuha. Egyszeribe összecsődültek s százan is kérdezték
tőle egyszerre, hogy hol kapta azt a sok aranyat.
– Hol? Hát hol kaptam volna? Eladtam a borjú bőrét s ezt mind azért
adták.
– Az lehetetlen! – kiabáltak össze-vissza az atyafiak, – s majd
felvetette a csudálkozás.
– Nem hiszitek? Próbáljátok meg. Vágjátok le a teheneket, vigyétek
vásárra a bőrt, tudom, annyi pénzetek lesz, hogy holtig sem költitek el.
Összedugták a fejüket az atyafiak, vajjon nem csinál-e bolondot belőlük
Dzsuha, de addig hányták-vetették a dolgot, hogy a vége mégis az lett:
mind levágták a teheneket. Hej, bezzeg hogy volt tehénhús annyi, hogy
egy hétig a kutyák is azt ettek! Hanem Dzsuha nem elégedett meg azzal,
hogy levágatta a sok tehenet, még egyéb tanácsot is adott az
atyafiainak:
– Halljátok-e, a bőröket be ne sózzátok s addig tartsátok, míg jól
megszagosodik. Akkor fizetik meg csak igazán a timárok meg a csizmadiák.
Én is úgy tettem s lám, meg sem is bántam.
Úgy tettek az atyafiak, ahogy Dzsuha tanácsolta, hagyták a bőröket, míg
jól megszagosodtak s a nyüvek csak úgy nyüzsögtek rajtuk. Akkor aztán
mentek a vásárra, nagy büszkén kiteregették a bőröket a piacon. Hát
hiszen jöttek is a timárok, a csizmadiák, de csak úgy szédelegtek,
támolyogtak a rettenetes bűztől. A hányan voltak, mind befogták az
orrukat, mintha csak komandó szóra fogták volna be.
No, ez még csak így megjárta volna, de szörnyen felbőszültek azon, hogy
ilyen bűzös bőrökkel rontják a levegőt, nosza, nekiestek az atyafiaknak,
supp-supp! ütötték, verték számolatlan, azok meg szaladtak haza, mintha
szemüket vették volna.
– Megcsalt a tolvaj Dzsuha! – kiabálták az atyafiak hazafelé
szaladtukban. – Koldussá tett! Megöljük még ma éjjel!
Mentek egyenest a Dzsuha házához, kihuzták az utcára, kezét, lábát
összekötözték, beledugták egy zsákba, annak a száját jó erősen
bekötötték, aztán fellódították egy taligára s vitték a tenger partjára.
Az volt a határozat, hogy beledobják a tengerbe.
Na, el is indultak mind a hányan voltak, vitték Dzsuhát, de messze volt
a tenger, alkonyodott, esteledett, mire odaértek. Majd leverte lábukról
a szomjuság s az éhség, no meg a fáradság. Áldott szerencséjükre, éppen
a tenger partja felé legeltette a juhait egy juhász. Mondja az egyik:
– Hagyjuk itt egy kicsit a taligát, kérjünk tejet a juhásztól,
vacsoráljunk, pihenjünk s azután messzibbre tudjuk bedobni Dzsuhát.
Helybehagyták mind a tanácsot, mentek a juhászhoz, tejet kértek tőle, s
az adott is annyit, amennyi beléjük fért.
Az ám, de közben elálmosodtak, ott szépen leheveredtek, s elaludtak. A
juhász azonban tovább eregélt a juhaival meglátta a zsákot s megbökte a
botjával hadd lám, mi lehet benne.
– Hagyj békében! – szólalt meg Dzsuha.
Megijedt a juhász szörnyen, s kérdi: