egy acélkő, a katonában pedig egy aranyszelence. Mondta Alten-Byrtyknek
a sólyom:
– Ihol van egy magas sziklahegy. Repülj oda. Szállj le ottan. Veled
megyek.
Repült a fecske, azaz, hogy Alten Byrtyk, leszállott a sziklának a
tetején, leszállott vele a sólyom is. S ahogy leszállott, ember lett
belőle. A Kőfejű volt ez az ember; az, akivel a fiut a tengerbe dobták
volt. Ahogy ültek a szikla tetején, megszólalt a Kőfejű s mondotta
Alten-Byrtyknek:
– Ez az acélkő egykor a Jedajkáné volt s tőle ez a hat ember lopta el,
aki engem a tengerbe dobott s velem a te fiadat. Ezzel az acélkővel
uralkodott Jedajkán minden népek fölött. Mert valahányszor ezt az
aczélkövet sziklához ütötte, mindannyiszor száz vitéz jött a világra.
Ezzel az acélkővel ő mindent meg tudott cselekedni, amit csak akart.
Minden kivánsága teljesült, amit csak kivánt. Ezzel az aczélkővel hidat
lehet varázsolni a tenger fölé, sziklákat lehet szétrombolni; ezzel az
acélkővel mindent lehet cselekedni. Hát én ezt az acélkövet újra
elloptam attól a hat embertől s most már az ő hatalmuknak vége. Ebben az
aranyszelencében a te fiadnak a szelleme vagyon. Ezt is attól a hat
embertől loptam el.
Azzal vette Kőfejű az acélkövet, kétszer megütötte a sziklát s ím, abban
a pillanatban kétszáz vitéz termett elé a földből.
– Egyszeribe megöljétek azt a hat embert! – parancsolta Kőfejű a
vitézeknek, – égessetek meg mindent, ami a tengeren túl van. – Abban a
pillanatban elégették azt a rengeteg nagy épületet s mindent, ami abban
volt s ím, egyszerre csak kipattant a földből Alten-Köök. Akkor meg
kinyitotta a Kőfejű a szelencét, a szelencéből pedig előtoppant a fiú
igazi valóságában. A Kőfejű s Alten-Köök testvérséget fogadtak.
Alten-Köök nekiadta legszebb paripáját, aztán hazamentek s éltek együtt
mind, a hányan voltak, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
A hű szolga.
(Székely mese.)
Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innét, hetedhétországon
túl, volt egyszer egy király s annak egy növendék fia.
A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a
szomszéd ország királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni,
abbahagyta a fia házasságát, s rettentő nagy sereggel elindult háborúba.
Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek s erősen a szívére kötötte, nehogy
megházasodjék, míg ő a háborúból haza nem kerül.
Elment a király s a fia csakugyan honn maradt, s ahogy tudta, igazgatta
az országot, de telt, mult az idő, esztendő esztendő után, s az apja
csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.
Ő bizony – gondolta magában a királyfi – nem vár ítélet napjáig, talán
öreg ember is lesz, mire hazakerül az apja, – elindul leánynézőbe. Nagy
sereget gyüjtött s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy
őt sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jő
velök szembe a király, akarom mondani: szaladott, mert rútul megverték a
seregét.
Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt
hitte, hogy híre ment a vereségének s most jő a segítségére. De meg is
mérgelődött szörnyen, mikor megtudta, hogy a királyfinak eszeágában sem
volt ez, hanem házasságon járt az esze.
– Meghagytam, ugy-e, hogy el ne mozdulj hazulról, míg vissza nem térek,
– mondta a király. – Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de
a katonáimat el nem viszed, hallod-e!
Eleget kérlelte a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg
kell hogy házasodjék, de a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle
az egész ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett.
Ez olyan hűséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is
szembeszállott, s azt mondta: – Felséges királyom, egy életem, egy
halálom, de én a királyfit el nem hagyom!
Elváltak nagy haraggal s a király ment hazafelé, a királyúrfi pedig
hűséges vadászával hetedhétország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még
csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé,
elmult a nagy búbánatja. El bizony, mert addig mentek s mendegéltek
hegyeken, völgyeken, erdőn, mezőn által, hogy hetedik nap elérkeztek
Aranyország aranyvárába, s ott találtak egy aranyvirágot, de olyant,
hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. (Közbe legyen mondva, s nehogy
elfelejtsem, az aranyvárban a király lakott s az aranyvirág a király
egyetlen leánya volt.) Éppen az ablakban ült Aranyvirág, mikor a
királyfi megérkezett, s mondta magában:
– No, ez bizonyosan érettem jött, de ha jött, bizony el is megyek vele.
Mert szép volt Aranyvirág, de a királyúrfi sem volt ám olyan tedd el s
elé se vedd legény: megakadt a szem rajta.
Fölmegy a királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elémondja a
királynak, hogy ő ki, s mi, s hogy becsületes szándékkal jött. A
királynak megtetszett a legény, s azt mondta: – Jól van, fiam, legyen
tiéd a leányom, ásó, kapa, s a nagy harang válasszon el, ha szeretitek
egymást. Egybe hivatta Aranyvirágot s ez is azt mondta: – Én bizony
szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy igaz
szeretettel van hozzám.
Mindjárt papot hivattak, a fiatalokat összeeskették s csaptak olyan
lakodalmat, hogy folyt a bor s pálinka Hencidától Boncidáig s még azon
is egy sánta arasszal túl.
Mikor a nagy vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy
aranyos, gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek s elindultak a királyfi
hazájába. Még az estére a királyfi országába értek s megszállottak egy
fogadóban. A fiatal pár egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza
kint maradt a fogadó udvarán s le nem húnyta a szemét, nehogy a
gazdájának valami bántódása essék. Hát úgy éjféltájban hallja a vadász,
hogy a ház tetejére száll három varjú s ott csak elkezdenek diskurálni.
Azt mondja az első varjú: – No, halljátok, ilyen szép egy pár ember sem
hált még ebben a fogadóban. Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell
pusztulni szegény fejöknek.
Mondja a második:
– Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd.
Mondja a harmadik varjú: – Hej, gonosz lelke lehet a királyfi apjának!
Azt hallottam, hogy a király fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár!
De, hé, halljátok-e, aki ezt a mi beszélgetésünket elárulja – térdig
sóbálvánnyá változik, akár állat, akár ember légyen.
– Nem bánom én, hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval a
vadász, hogy a varjak jól hallották.
– Kár! kár! kár! – kárrogtak a varjak s elrepültek a ház tetejéről.
De még egy jó hajításnyira sem repülhettek három galamb szállott a ház
tetejére, s halljatok csudát ezek is beszélgetni kezdettek.
Azt mondja az első: – Hej, szegény fiatal pár! Hiába menekedtek meg a
hídnál, még is el kell pusztulnotok.
– El bizony, – mondá a második, – mert a király megboszorkányozott
hintót küld elejökbe.
– Csak belé ne ülnének, – mondta a harmadik, – mert ha beléülnek,
rettentő forgószél kerekedik, felkapja az égig hintóstól, lovastól,
mindenestől s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk
is izzé-porrá törik. Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja
valaki, mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik.
– Nem bánom én, mégis elárulom, – mondta a vadász fenszóval, hogy a
galambok is jól hallották.
Tovább is rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten.
De nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház
tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak.
Mondja az első:
– Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár,
de már azután nem tudom, mi lesz velük.
– No, azt én sem, – mondá a második sas, – mert azt hallám a városban,
hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a
menyének is, hogy vegyék fel mindjárt.
[Illustration]
– Hiszen csak – mondá a harmadik – valahogy megsejdítenék, hogy amint
felveszik a köntöst, egyszeribe porrá égeti őket. De mi meg nem
mondhatjuk s úgy árulja el a mi beszélgetésünket valaki, hogy
merős-merejében sóbálvánnyá változik.
– Nem bánom én, akármi történjék velem, – mondta a vadász hangos szóval,
– de nem hagyom elpusztulni a gazdámat.
Reggel, mikor indulóba voltak, megszólítja a vadász a királyfit s mondja
neki: – Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogy ha
rám nem hallgat, bizony elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi,
tegye mindig, amit én mondok, amíg haza érünk s nem bánja meg.
Kacagott a királyfi s a felesége is: ó te bolond, te, álom s esős idő.
– Már akár esős, akár napos, hallgasson rám, felséges királyfi, –
esenkedett a vadász.
Nem hagyott békét addig a királyfinak, mig meg nem ígérte, hogy mindent
úgy tesz, ahogy ő elémondja.
Na, elindulnak s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász: – Ezt
a hintót hagyjuk itt!
– Hát ezt már hogy hagynók itt? – kérdezte a királyfi.
– Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a
hídon. Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni a feleségét.
Leszállottak a hintóról, körülnézték, vizsgálták, még a tengely alá is
bebujt a királyfi, de még a felesége is utána, hanem csak úgy ragyogott
még a kerékkenő is, mert hát folyó színarany volt az is.
– Hm, – mondá a királyfi, én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de
szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt. Ott hagyták a
hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász meg a lovakkal
általusztatott a vízen. Gyalog mentek be a városba, ott hintót vettek s
úgy mentek tovább.
Még a város határán túl sem voltak, hát jön eléjük a hopmester szép
aranyos hintón s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte
a hintót, hozzája illendőt.
Színarany volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha
megvizsgálná alúl, felül, kívül, belül, s azt mondta a királyfinak: –
Felséges királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra,
éppen olyan rossz. S hogy rá ne ülhessenek, elérántotta a kardját s
miszlikbe vágta a drága aranyhintót.
A királyfi csak csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon?
Szavát adta, hogy engedelmeskedik.
Visszaültek a vett hintóba s úgy értek a király városának a határába.
Ott is várta már egy követ, az egyiknek karján királyfinak való köntös,
a másiknak karján a feleségének való köntös. Aranytól, ezüsttől
ragyogott mind a kettő.
Megörült a királyfi, de még inkább a felesége s egyszeribe föl akarták
venni a drága szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből s mind a
két köntöst diribre-darabra szaggatta.
– Hát ezt ugyan miért tevéd? – békételenkedett a királyfi.
– Ezt azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.
– De így s de úgy, – mondta a királyfi s erősen haragudott a vadászra. A
felesége meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a
szolgája.
Ezalatt pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy
nem tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy
tett, mintha erősen örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De nem
volt nyugta, mig ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki
háromszor a halálos veszedelmet.
Mondta a fiának: – No édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád
ajándékát. Tőlem szebb nem telt.
– Ne haragudjék, édes apám, – mondá a királyfi, – tetszett nekünk
minden, de a vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok,
s annak a bolondos legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt
mondta, hogy elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.
– Na megállj, te vadász, – gondolta magában a király – ezt megkeserülöd.
Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzódott s
elment vele leánynézőbe.
Egyszeribe összehívatta a törvénybírákat s ezek halált mondtak a vadász
fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt
alája állították. Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét s
azt is, hogy mivel szolgált az akasztófára.
– Jól van, – mondá a vadász – nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a
gazdámnak az életét megmentettem!
S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.
Hát abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott térdig.
[Illustration: A hű szolga sóbálvánnyá változott.]
Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a
szempillantásban sóbálvánnyá változott derékig.
Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól s hát Uram Jézus, ne hagyj
el! – merős-merejében sóbálvánnyá változott.
Búsult a királyfi, helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem,
istenem, hogy ilyen szomorú vége lett a vadászának miatta, mikor éppen
az ő életét mentette meg. Föltette magában, hogy elmegy világgá, s addig
vissza sem jön, míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a
sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá.
Eleget kérte a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de
nem tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt egy öreg asszony, aki a
királyfinak dajkája volt, az is mondta: – ne menj el, lelkem gyermekem,
maradj a feleséged mellett, – de beszélhettek neki, azt mondta: egy
életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!
– No, ha olyan erősen eltökélted magad, – mondá az öreg asszony, –
keresd fel _Szerencsének Szerencséjét_, ez ha segít rajtad, senki más
ezen a világon.
Elbúcsuzott a feleségétől keserves könnyhullatás közt s elindult
világgá. Hét nap s hét álló éjjel mindég ment, sok emberrel találkozott,
sokat elhagyott, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik
Szerencsének Szerencséje.
Egyszer egy malomnál esteledett meg s bement a molnárhoz, szállást kért
tőle.
– Istené a szállás, – mondá a molnár, s adott neki vacsorát s szállást.
Vacsora közben elmondta a királyfi, hogy ki s mi ő, s miben jár. Azt
mondja a molnár: – Hej, felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének
Szerencséjét, kérdezd meg tőle, mi az oka, hogy az én malmom két kőre
jár, van neki posztóványolója, kásatörője is, s még sem tudok
boldogulni.
Megígérte a királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének
Szerencséjét.
Tovább ment reggel s estére egy faluba ért, de már mindenütt
lenyugodtak, csak egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda s
hát három lány ül a kemence előtt s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak
szállást szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban van, a szívére
kötötték, kérdezze meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik
őket férjhez, pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt.
A királyfi megigérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.
Tovább ment reggel a királyfi, ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy
rengeteg erdőbe ért. Három nap s három éjjel kóborgott a rengetegben, s
mikor egy kicsit rítkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik
egy patak, megáll a folyásában s megszólítja: – Ugyan bizony, hol jársz
itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ lett, még nem járt erre
ember.
Mondja a királyfi, hogy mi járatban van.
– Ejnye, te királyfi, – szólt a patak – kérdezd meg Szerencsének
Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan
tiszta a vizem, mint a kristály.
– Jól van, – mondta a királyfi, – megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s
száraz lábbal átmehetek rajtad.
A patak egyszeribe kétfelé nyílott s a királyfi szépen, száraz lábbal
átsétált rajta.
– Ne búsulj, – mondta a királyfi, – csak megtaláljam Szerencsének
Szerencséjét, megkérdem tőle, amire kértél.
Kiért a rengeteg erdőből, s egy szép virágos földön folytatta az útját.
Nem volt ennek sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt s estére egy kicsi
házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen.
Egy öreg asszony ült a góc alatt, de olyan öreg, hogy az orra a földet
verte. Köszönt illendőképpen: – Adjon Isten jó estét, öreganyám!
– Adj’ Isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?
Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.
– No bizony, ha őt keresed, hát jó helyen jársz, mert én az anyja
vagyok.
Hej, megörült a királyfi, s mindjárt elémondta, hogy mit akar tőle.
Mondta az öreg asszony: – Jól van, édes fiam, csakhogy az én leányom
most kint van a szőlőben, még éjjelre sem jő haza. Reggel menj ki hozzá,
vígy magaddal egy kapát s ne szólj hozzá semmit, csak állj mellé s
kapálj te is. De jegyezd meg jól, hogy, még ha kérdez, akkor se felelj
neki déli tizenkét óráig. Délben én majd ebédet viszek nektek, s mikor
leül az ebédhez, ülj le te is és egyél vele. Ebéd után megkérdi: mi
bajod, akkor aztán mondd meg s majd segít rajtad.
Megköszönte a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy
tett, ahogy az öreg asszony mondotta. Oda állott Szerencsének
Szerencséje mellé, nem szólt egy szót sem, csak kapált hűségesen. Délbe
kijött az öreg asszony az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal
Szerencsének Szerencséje:
– No, hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy.
Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig?
– Nem vagyok én néma, – mondá a királyfi, – de nagy bánat van a
szívemen.
S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét.
– Ne búsulj, – mondá Szerencsének Szerencséje – segítek rajtad, mert
megérdemeled te is, meg a vadászod is. Csak menj haza békességgel. Mire
haza érsz, a feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi újjából
eressz egy pálinkás pohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a
sóbálványnak a térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az lesz
belőle, ami volt.
– Ó, hogy az Isten áldjon s szenteljen meg! – hálálkodott a királyfi s
indulni akart nagy örömmel hazafelé.
Az ám, de eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdezni
Szerencsének Szerencséjétől.
– Ugyan bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdeznék tőled még három
dolgot.
– Csak kérdezd, – mondá Szerencsének Szerencséje, – válaszolok rá, ha
tudok.
– Nem messze innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy abban
sohasem volt rák, sem hal?
– Mert még senki sem halt belé, – mondá Szerencsének Szerencséje. – Te
se mondd meg ezt neki, míg által nem jöttél rajta, s akkor is, ha
felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.
– Hát annak mi az oka, hogy van ebbe s ebbe a faluba három szép lány,
mind a három szorgalmas, s még sem viszik férjhez?
– Mert a szemetet a nappal szembe öntik.
– Nem értem, – mondá a királyfi – hogy s mint lehet ez?
– Úgy, hogy későn kelnek s a nap már régen fennt van, amikor kisöprik a
házokat.
– No még egyet. Mi az oka annak, hogy itt s itt ez a molnár nem
boldogodik, pedig két kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője?
– Mert a molnár nem jár a templomba s nem ád a szegényeknek Isten
nevében. Neked is csak azért adott szállást, mert látta, hogy gazdag
vagy, s remélt valamit tőled.
Megköszönte a királyfi a feleletet, elbúcsuzott szépen s elindult vissza
azon az úton, amelyen jött.
Először a patakhoz ért.
– No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? – kérdezte a patak.
– Eressz által s megmondom.
A patak kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a
legmagasabb fára, annak is a tetős-tetejébe. Onnan kiáltotta le, amit
Szerencsének Szerencséje mondott.
Hej, láss csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni,
nőni, mind magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát mosta,
amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a
királyfinak csak a lábaszáráig loccsant fel s nagy mérgesen
visszahúzódott a medrébe.
A királyfi leszállott a fáról s ment tovább békességgel.
[Illustration: A királyfi megmondta a leányoknak, hogy miért nem mennek
férjhez.]
Útközben beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit
hallott.
A leányok megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a
szemetet s mind a háromnak szerencséje akadt.
A molnár is ezután hűségesen eljárt a templomba, adott a szegényeknek s
szemlátomást gyarapodott.
A patakban is volt csakhamar hal is, rák is dögivel, mert egy lókötő a
lopott lóval át akart menni rajta, a patak pedig hirtelen megáradott s a
lókötő belefulladott.
Na, most már csak az ő hűséges vadásza volt hátra. Kérte az Istent, hogy
csak legyen fiacskája, mire hazaér.
Volt is, de még milyen szép aranyhajú fiú! Fájt a szívének, de Isten
neki, hirtelen megcsippentette a penecélus bicskájával a fiának a kicsi
ujjacskáját, kibuggyant a három csepp vér, s azzal uccu, szaladt a
sóbálványhoz, megkente térdét, derekát, homlokát – s hát csakugyan
egyszeribe megelevenedett hűséges vadásza.
Az öreg király éppen az ablakban pipázott s mikor látta, hogy a vadász
megelevenedik, úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe
törött. Ettől még jobban megijedt: hanyotég esett s azt sem mondta:
szervusz, világ! – »elment Földvárra deszkát árulni.«
No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia
helyette. Ezt mindenki szerette, mert ez fáin ember volt. Még ma is él,
ha meg nem halt.
A két kérő.
(Zsidó mese.)
Élt egyszer egy kis városkában egy öreg rabbi a feleségével s gyönyörű
leányával. Olyan öregek voltak már mind a ketten, a rabbi is, meg a
felesége is, hogy mindenképen azon törték a fejüket, hogy minél hamarább
férjhez adhassák a leányukat, nehogy aztán itt maradjon egyedül, szomorú
árvaságra.
Volt a rabbinak egy öccse, gazdag, írástudó ember, s szerette volna, ha
a fiatalokból egy pár lenne. Mondta is a feleségének, de bizony annak is
volt egy öccse, igaz, hogy szegény legény volt az Istenadta, de olyan
sokat tudott, hogy a másik elbujhatott volna mellette. Semmiképen sem
tudott a két öreg megegyezni abban, hogy melyikhez lenne jobb adni a
leányt, a rabbi hát azt gondolta magában: ő bizony meghívja az
ismerőseit s rokonait, meg a két legényt is, s tanácsot kér, hogy
melyikhez adja a kettő közül.
Igy is tett az öreg rabbi. Másnap estére nagy vendégsereget hívott a
házához. Ettek, ittak, vígan voltak. Vacsora végén a két legényt kiküldi
a rabbi a szobából, s mondja a vendégeknek:
– Látjátok, kedves barátaim, hogy én, meg a feleségem megőszültünk,
megöregedtünk már, s ideje, hogy gondoskodjunk egyetlen leányunkról
halálunk napja előtt. Sokat tanakodtunk a feleségemmel, hogy kihez adjuk
feleségül. Én nekem az én öcsém tetszik legjobban, neki az övé,
megegyezni sehogyse tudunk, ti most mind a kettőt szemtől szembe
láttátok, ítéljetek, melyikhez adjuk?
Sokáig törték a fejüket a vendégek, végre azt mondta egyik vendég:
– Mind a két ifju megérdemelné, hogy a te vőd lehessen, rabbi, dehát,
hogy választhass kettejük közül, íme, a tanácsom: adj mind a kettőnek
kétszáz forintot, s küld el őket, hogy vásároljanak rajta portékákat.
Amelyik jobb s finomabb dolgokkal tér haza, az legyen a leányod férje.
Tetszett ez a tanács a rabbinak, be is hívta a két legényt, előadta a
dolgot nekik, odaadta a pénzt, s azok másnap hajnalban el is indultak
nagy örömmel, mert szó, ami szó, mind a kettőnek tetszett a leány.
Mentek, mentek, mendegéltek, s nem sok idő mulva egy nagy
kereskedővárosba értek, ott elváltak, s mind a kettő indult a maga
dolgára, hogy mentől szebb dolgot vásárolhasson a kétszáz forinttal.
Még dél sem mult el, mind a ketten készen voltak a vásárral. A rabbi
öccse ragyogó ruhákat s egyéb drága portékákat vett a pénzén, a másik
fiú csupa drágakövet.
El is indultak mindjárt hazafelé, nem akartak egy perc időt is
elvesztegetni, s éjszakára megháltak egy erdőben, óriási fa tövében.
No bizony, ha elaludtak, az erdei rablók sem voltak restek, előbujtak a
sűrü bokrok mögül, s egy perc alatt elszedték az összes drágakövet az
egyik fiútól, a ruhafélét s a többi portékát pedig ott hagyták, mert nem
tudták elcipelni.
Hej, volt szomoruság, mikor reggel felébredtek! Hiába keresgélte
mindenütt a szegény fiú a drágaköveket, bizony még magnak sem hagytak
ott egy szemet sem a rablók! A másik fiú annál boldogabb volt, hogy neki
semmije sem veszett el, hamarosan felpakolódott, s hívta a másikat, hogy
menjenek már haza. De bizony nem volt annak egy csepp kedve sem üres
kézzel hazaállítani, hanem azt mondotta nagy szomorusággal:
– Menj csak egyedül, én így üres kézzel nem állíthatok haza; megyek
tovább, amerre a szemem lát.
Haza is ment a gazdag fiú, s mert a másikról még hírt sem hallottak,
elhatározták, hogy a kitűzött napig várnak rá, aztán megtartják a
lakodalmat a visszatért legénnyel.
A szegény legény ezalatt ment, mendegélt, s elhatározta, hogy ismét a
tanulásra adja a fejét, s meg sem áll Babylon városáig, ahol akkor a
legbölcsebb emberek tanítottak.