azt is, hogy király lánya volt, úgy vitték ki magas hegynek tetejére,
ott letették s egy közülök mindig ott ült a koporsó mellett, őrizte,
nehogy valaki elvigye. És jöttek arra az erdei vadak s még azok is
siratták a szép Hófehérkét.
Telt, múlt az idő s Hófehérke nem változott a koporsóban, úgy tetszett,
hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér s fekete a
haja, mint az ébenfa.
Történt egyszer, hogy az erdőbe jött vadászni egy királyfi, a hegy
tetején meglelte a koporsót, koporsóban Hófehérkét s olvasta, mi a
koporsó oldalára volt írva. Nem győzte nézni, csodálni a királyfi
Hófehérkét s mondta a törpéknek:
[Illustration]
– Adjátok nekem ezt a koporsót s azt adok cserébe, amit csak a szívetek
kíván.
Mondották a törpék:
– Nem adjuk mi ezt az egész világért!
– Hát ajándékozzátok nekem, – mondotta a királyfi, mert nem tudok élni,
ha nem látom Hófehérkét.
A törpék megsajnálták a királyfit s neki ajándékozták a koporsót. Akkor
a királyfi a szolgáival felvétette a koporsót, ezek elindultak, mentek,
mendegéltek. Egyszer csak megbotlanak a szolgák, megrázkódik a koporsó,
s ím, halljatok csudát! a mérges alma kigurult Hófehérke torkából, aztán
csak fölnyílik a szeme, mosolyog a szája: föltámadott Hófehérke!
– Hol vagyok? – kérdezte Hófehérke.
– Nálam! – felelt a királyfi s elbeszélte, hogy mi történt. Aztán
mondta: – Jere velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép
Hófehérke!
– Veled megyek, veled, – felelt Hófehérke – tied leszek, tied.
Akkor a királyfi lovára ültette Hófehérkét, hazavitte s kihirdették
ország-világ előtt, hogy házasodik a királyfi. Jöttek a vendégségre
mindenünnen, meghívták arra a királynét is, az fel is öltözött legszebb
ruhájába, de minekelőtte útnak indult, megkérdezte a tükröt:
Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?
Felelt a tükör:
Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De Hófehérke szebb náladnál!
Mérgesen toppantott a királyné:
Bolond tükör, mit beszélsz te!
Hiszen nem él Hófehérke.
Mondotta a tükör:
Dehogy nem él, Hófehérke!
Most öltözik hófehérbe.
Ő a királyfi mátkája,
A jöttödet nagyon várja!
Hiszen várhatta Hófehérke a gonoszlelkű királynét, nem jött el az a
vendégségbe. Ahogy hallotta a tükör beszédjét, elkékült, elzöldült s
csak elterült a földön. Többet fel sem is kelt soha.
Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is.
Holnap mind legyenek a ti vendégetek.
Az alamizsna.
(Angol mese.)
Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az Isten
hidege. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de ő csak állott, állott
egy helyben s várta, ha valaki arra vetődnék. Hát jött is gyalogosan egy
úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag meleg keztyű a kezén.
Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott:
alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a
keztyűjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a
koldusasszonyra s mondta:
– Ó szegény öreg asszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentő
időben kell itt alamizsnára várnod!
A koldusasszony semmit se szólt, de jól esett szívének az a néhány jó
szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott
bundájába s haza sietett.
Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a
koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban s ez ahogy meglátta a
didergő asszonyt, megállíttatta hintaját, előkereste kis pénzestárcáját,
kivett belőle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges
ajtaját s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a
pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre,
hogy tévedésből aranyat dobott az asszonynak.
– Ejnye, ejnye, – mondta magában – kevesebb is elég lett volna. No de
nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a
koldusoknak.
Aztán mikor hazaért palotájába s ott ült a gazdagon terített asztal
mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony s megint
csak hüm getett:
– Ejnye, ejnye, mégis csak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak.
No, mindegy, – vigasztalta magát, – Isten majd visszafizeti.
Közben hazaért a gyalogos úriember is, ő is ott ült gazdagon terített
asztal mellett, de neki már sehogysem izlett az ebéd. Folyton a
koldusasszonyra gondolt s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki.
Hirtelen felugrott az asztal mellől s becsöngette a szobaleányt.
– Teríts még egy személyre, – szólt a szobaleánynak s azzal elsietett,
egyenest oda, hol a koldusasszonyt látta.
Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált
mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett
szegény, szeméből folyt a könny.
– Mit csinálsz, szegény koldusasszony?
– Óh, ne is kérdezze uram. Egy jólelkű úr egy aranyat dobott nekem s nem
találom.
– Ne is keresd, úgy sem találod meg, – mondotta az úriember. – Jere
velem, az én házamba.
[Illustration: Karonfogta az öreg koldusasszonyt, elvezette a házába.]
Azzal karonfogta az öreg koldus asszonyt, elvezette a házába, leültette
maga mellé, gazdagon megvendégelte s ebéd után meg is ajándékozta.
Mikor aznap este az angyalok az égben az ő aranykönyvükbe beírták
mindazt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós
úriember aranyát, de első helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki
megbánta s jóvátette hibáját.
[Illustration: … gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba.]
A farkas khán leánya.
(Tatár mese.)
Egy régi, szénával fedett kalibában élt egy nyolcesztendős fiú. Nagyon
szegény volt, sem apja, sem anyja, egyedült élt a kalibában. Egyetlen
vagyona egy három esztendős csikó volt. Ezzel foglalkozott egész nap.
Ezt kúrálta, dajkálta, takarítgatta, kényeztette. Aztán napközben
el-eljárt vadászni. Nyulat s más vadat fogott. Vermeket ásott, csapdákat
állított fel: igy fogta a nyulat s a mindenféle vadakat. Egyebet nem is
evett vadhúsnál. Sokat éhezett a fiú, de annál többet evett a csikó.
Annyit evett egymaga, mint egy egész ménes. Minden 24 órában lelegelt
egy egész rétet.
Egy este, mikor már a csikó lelegelte a rétet, megkötötte egy fához,
aztán hazament a kalibába. Lefeküdött, elaludott s reggel, mikor
felkelt, kiment a rétre, hadd lássa el a csikaját. Az ám! Volt csikó,
nincs csikó! Csupán a feje, a lába, a farka s a sörénye maradott meg, a
többit mind egy falásig megette egy farkas. Szörnyű nagy bánatba borult
a szegény fiú: elkezdett sírni keservesen. De aztán lassanként
lecsendesedett, ment, mendegélt, s mit gondolt, mit nem: ásott egy nagy
vermet. A veremnek a szélére letette, ami a csikóból megmaradt: a fejét,
a lábát, a farkát, a sörényét, aztán imádkozott az isteneknek:
– A farkas megette a csikómat, nyelje el hát ez a verem a farkast! Ezt
kivánom tőletek, istenek! – Azzal visszament a kunyhajába, elészedte,
ami maradék nyulhús volt, megette, lefeküdött, de egész éjjel nem jött
álom a szemére, mindig csak a kedves csikajára gondolt.
Másnap aztán jókor reggel kiment a rétre, hogy még egyszer lássa
csikajának a maradványát. S ím, amint kiment a verem felé, látja, hogy
afelett úgy ragyog valami, mint a fényes nap. Nézi, nézi s hát egy
fehér, aranyhajú farkas van a veremben. Vergelődött ide-oda a farkas a
veremben, de megfogta a kelepce: nem tudott kijönni.
– Hát te etted meg az én csikómat? – mondotta a fiú. – Pusztulj el itt,
dögállatja! – Azzal megragadta a farkánál fogva s az ostorával
szabdalta, vágta, ahogy csak tőle kitelt. Ami szőr volt a farkasnak a
hátán, szerteszét röpült, olyan kegyetlenül vágta, szabdalta. Hanem a
farkas elkezdett könyörögni:
– Ne bánts, te fiú! Mindent adok, amit kivánsz, csak hagyd meg az
életemet!
– Ugyan mi jót adhat egy farkas? – mondotta a fiú. – A lovamat megetted,
megérdemled, hogy gonosz lelkedet kikorbácsoljam a testedből!
De a farkas tovább könyörgött:
– Hallgass ide! Én a farkas khán vagyok, hatszáz farkas az én szolgám,
azonkívül még egy földi khán s még ezen a földi khánon kívül hetven más
khán, akik az alatt a khán alatt szolgálnak. Ha akarom, farkas vagyok,
ha akarom, ember. Hogyha meghagyod az életemet, esküszöm neked az
istenekre: annyit adok a ménesemből, amennyi csak tetszik!
A fiú gondolkozott, habozott egy ideig: vajjon meghagyja-e a farkasnak
az életét. Aztán egyet gondolt: kihúzta a veremből. Mondotta neki:
– Na, indulj előre! Megyek utánad.
Elindult a farkas khán, ment előre, utána a fiú. Addig mentek, amíg egy
rétre értek. Az a rét a farkas kháné volt. Rengeteg nagy ménes volt ezen
a réten: kilenc csikós őrizte. Ez a kilenc csikós a farkas khán
parancsára szépen meghajtotta magát a fiú előtt. Aztán elévezették a
kilenc legszebbik paripát. Hoztak drága szép ruhákat s mondották neki:
válasszon a lovakból is, a ruhákból is. A fiú nézte, nézte a paripákat,
a ruhákat, melyik volna a szebb, melyik a pompásabb; de bizony nem
tudott választani közülök.
Közbe a farkas khán félrekullogott, elment a rétről s amint a fiú nézte,
nézte, válogatta a paripákat, oda ment egy őszhaju öreg ember s mondta
neki:
– Hallod-e, fiam, hozzá ne nyulj sem a paripákhoz, sem a ruhákhoz, hanem
csak eredj a farkas khán után. Majd egy másik rétre érsz; ott is
ajánlanak paripákat, ruhákat, de azokhoz is hozzá ne nyulj, ha jót
akarsz.
A fiú megfogadta az öreg ember tanácsát, utána ment a farkas khánnak,
csakhamar elérkezett a második rétre is. Hát ott is rengeteg nagy ménes
volt, szebbnél szebb paripák. Ezt a ménest is kilenc csikós őrizte s
hogy meglátták a fiut, a farkas khán parancsára szépen meghajtották
magukat. Aztán elővezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb,
drágánál drágább ruhákat s kínálták erősen a fiut, hogy válasszon
közülök. De a fiunak eszébe jutott az ősz öreg ember tanácsa:
bármennyire tetszettek neki a paripák, a ruhák, hozzájuk se nyult.
Közben, ahogy a paripákat s a ruhákat nézte, megint tovább kullogott a
farkas khán, a fiú meg utána. Nem kellett messzire mennie, csakhamar a
harmadik rétre ért. Ott még nagyobb ménes volt. Azt is kilenc csikós
őrizte, azok is mentek a fiú elé, szépen meghajtották magukat, aztán
elévezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb, fényesnél fényesebb
ruhákat s kínálták a fiut, hogy válasszon közülök. A fiú nézte, nézte,
csudálta a paripákat, ruhákat, nagy kedve kerekedett, hogy válasszon
közülök. Már-már épen választani is akart, de abban a pillanatban ott
termett az őszhajú öreg ember. Mondta neki:
– Vigyázz, fiú, hozzá ne nyulj! Eredj csak tovább! Ne fogadj el te
semmit a farkas khántól, még ha egész vagyonát igéri is. Hanem van neki
egy macskája, ott van a sátrában. Mondjad neki: – Nem kell nekem semmi
egyéb, csak a macska. – Ezt mondván, az öreg ember eltünt, a fiú pedig
ment a farkas khán után, egyenesen a sátrába.
Ez a sátor hegynek a tetején állott, a Fehértenger mellett. Felment a
fiú a hegyre, belépett a sátorba. A farkas khán már ott hevert a
selyem-divánon. Kezében volt egy aranypálca. Amikor belépett a fiú a
sátorba, felkelt, fogadta illendően s leültette maga mellé. Aztán
hozatott neki pompás ruhát, ételt, italt s úgy megvendégelte, mint csak
valami fejedelmet. Három egész nap s három éjjel folytonosan vendégelte
a farkas khán a fiut. A negyedik nap aztán kivezette a sátorból s ami
csak lova volt a három réten, mind a sátor elé hajtatta a szolgáival s
mondotta neki:
– Na, fiú, nézd ezt a rengeteg sok paripát: fele a tiéd!
– Jól van, jól van, – mondotta a fiú. – Majd még ráérünk az
osztozkodásra. – Azzal megfogta a farkas khánt a kezénél fogva s
visszavezette a sátorba.
– Hát nem kellenek a lovak? Ime, itt vannak a kincseim. – S mutatta
kincseit a farkas khán.
Hej, mi szörnyű kincs volt ott! Nem győzte a szem belepni. Fényesnél
fényesebb, drágánál drágább.
– Tiéd a fele kincseimnek, fiú, fogadd el!
– Mit csináljak én a kincseiddel? – mondotta a fiú. Nekem nincsen
feleségem, nekem nincsenek szolgáim, akik vigyázzanak reá. Jobb, ha
nekem ajándékozod a macskádat. Ugy sincs senkim, semmim; lesz rá időm,
hogy ápoljam ezt a macskát.
Ámult, bámult a farkas khán; nem tudta, hogy mit gondoljon. Szeme-szája
tátva maradott. Aztán csak hullani kezdett a könnye. De hát hiába: Isten
nevére fogadta meg, hogy teljesíti a fiú kivánságát, akármit kiván. Mit
volt mit tenni: odaadta neki a macskát. Azzal a fiú vett egy kötelet,
megkötötte a macskát, ismét felvette a régi ruháját, a macskát eldugta a
kebelébe, elbúcsuzott a farkas khántól s indult vissza az ő kalibájába.
– Hallod-e, – mondotta a khán a búcsuzáskor, – hogyha hazamégy a te
kalibádba, meg ne feledkezzél a macskádról! Ugy ápold, mintha épen a
testvéred volna. Amit te eszel, abból adj ő neki, amit te iszol, abból
itasd őt is. Ugyanazzal a takaróval takard be éjszakára, amelyikkel te
magadat.
A fiú ment egyenesen a kalibájába, meg sem állott hazáig. Ott, a
kalibában, volt még egy kicsi szárított nyúlhusa, azt elévette,
megfőzte, evett belőle; de valahányat falt, mindannyiszor adott a
macskának is. Főzött levest, evett egy kanállal, a másik kanál a macskáé
volt. Igy etette-itatta a fiú a macskát. Mikor pedig lefeküdt,
lefektette szépen a macskát is s betakarta ruhájával. Ahogy ő aludott,
elaludott a macska is s ha éjjel felébredett, felébredett a macska is.
Erősen megtetszett a fiunak a macska. Mert annak a macskának annyi esze
volt, mintha igazi ember lett volna. A fiú pedig mindig, mikor kiment,
hogy nyulat meg más vadat fogjon, megkötötte a kaliba ajtajához a
macskát. Egyszer aztán mi történt? Amint jött hazafelé a fiú, a kaliba
felől gyönyörű szép éneket hall, mintha valami madár énekelt volna.
Megállt, hallgatózott: vajjon csakugyan a kaliba felől jön-e a hang.
Onnét jött bizony. Sietett haza a fiú, belépett a kalibába, körülnézett:
azt hitte, hogy leányt talál ott, de bizony nem talált. A macska volt
ott, úgy, ahogy megkötötte reggel, ott állott a kalibában.
Másnap este, mikor megvacsorázott a fiú a macskával, lefeküdött s
elaludott. Egyszerre csak szörnyű nagy lármára ébredett fel. Felkel a
fiú, körülnéz s hát nem a kalibájában van, hanem egy gyönyörű szép
sátorban. Ép olyan sátorban, amilyen a farkas kháné. A sátorban egy
sereg szolga; künn a sátor körül pedig rengeteg paripa, rengeteg
szarvasmarha. Kereste a macskát mindenfelé: nem látja. Az ám, eltünt a
macska, de a helyén ott volt egy leány. Annak a leánynak sok-sok ágba
volt fonva a haja s az a sok-sok ág két-két vastag ágba fonva ismét, ami
azt jelentette, hogy többé már nem leány, hanem asszony: az ő felesége.
Vala pedig ez a leány a farkas khán leánya, aki, amikor a fiú
megérkezett volt a farkas khán sátrába, akkor változott macskává s most
ismét visszaváltozott leánnyá. Csudálkozott a fiú, szörnyen
csudálkozott, de aztán megszólalt a leány:
– Ne csudálkozz! Ime, amit itt látsz, az mind a tied. Az apám utánam
küldötte fele vagyonát. Ihol van egy öreg ember: Alten-Mirgén a neve. Ez
lesz a mi vagyonunknak a felvigyázója, ezt is az apám küldötte ide.
Abban az időben, amikor ez történt, élt a földön egy hatalmas fejedelem:
Jedajkán volt a neve. Annak egy fia: Jeebet-Mirgén volt a neve. Mind a
kettő világhíres vitéz. Ez a Jeebet-Mirgén sokáig járt a farkas khán
leánya után, akinek Alten-Byrtyk volt a neve. Mikor aztán meghallotta,
hogy a szegény fickó vette feleségül, szörnyű haragra gerjedett s
elhatározta, hogy megbosszúlja magát. Azt mondotta az apja
Jeebet-Mirgénnek:
– Hallod-e, van még asszony s leány elég a világon. Felejtsd el te
Alten-Byrtyket! Mert bizony mondom, halálnak halálával halsz meg.
De a fiú nem hallgatott az apja szavára. Nem, nem ő addig meg nem
nyugszik, amíg azt a fickót meg nem bosszúlja! Végre is Jeebet-Mirgén
elindult, hogy felkeresse a szegény fiut. Ment, meg sem állott, amíg a
sátrába nem ért. Megkötötte a lovát a sátor aranyoszlopához s belépett.
Szót se szólt, csak leült az ágyra s ahogy leült, Alten-Byrtyk vitt neki
ételt-italt. Gazdagon megvendégelte. A szegény fiú ült szép csendesen a
helyén, nem szólt egy szót sem. Kezdetben Jeebet-Mirgén nem akarta a
bort inni, hanem ami bort adott neki az asszony, azt észrevétlenül mind
a kebelébe öntözte. Észrevette ezt Alten-Byrtyk s merthogy ő is ivott a
borból, vigyázni kezdett magára s valahányszor a poharat az ajakához
vitte, szépen a bort beleöntötte a ruhája karjába.
Hanem az ura, az bezzeg ivott! Szörnyű sokat ivott! Mikor aztán
meglátszott rajta a bor, mondotta neki Jeebet-Mirgén:
– Hallod-e, fickó! Akarsz-e velem versenyre kelni?
– Akarok ám! – mondotta a fiú
– Nohát, akkor hallgass ide. Én majd elbújok, te pedig megkeresel engem.
Ha megtalálsz, akkor a tied leszek, a te rabod. Ha pedig én talállak meg
téged, akkor te leszel az én rabszolgám, enyém lesz a feleséged is,
enyém minden vagyonod.
– Jól van, – mondotta a fiú, – legyen kedved szerint. – Azzal
Jeebet-Mirgén felkelt a helyéről, s elindult hazafelé.
Utána indult mindjárt a fiú is. De mielőtt elindult volna, Alten-Byrtyk
mondotta neki:
– Hallgass ide! Hogyha belépsz Jeebet-Mirgén sátrába, látsz ott egy
ládán egy íjjat meg egy nyílvesszőt. Vedd ezt a kezedbe s ahogy csak
birod, úgy hajtogasd, tördeld, mert ebben az íjjban s ebben a
nyílvesszőben lesz Jeebet-Mirgén.
Elindult a fiú ment gyalogszerrel, aztán elért a Jeebet-Mirgén sátrába,
aki már otthon volt. Otthon volt az apja is, Jedajkán, ült egy helyben
nagy búsan, nagy szomoruan. Még minek előtte belépett a fiú a sátorba,
mondotta az öreg a fiának:
– Hej, fiam, fiam! – hiába kezdesz te Alten-Byrtykkel, több esze van
annak, mint mi nekünk. Vetélkedni kezdettél Alten-Byrtykkel? Meglásd:
mindent elveszítünk, s hogyha nem hagysz fel ezzel a vitézkedéssel,
végezetül még Alten-Byrtyk kővé is változtat minket!
Mikor a szavát befejezte az öreg, akkor lépett be a sátorba a fiú. Ahogy
belépett, mindjárt meglátta a ládán az íjjat, a nyílvesszőt: egyenesen
odalépett, kezébe vette, megfogta egész erejével, kezdette hajtogatni,
ropogtatni s ím, abban a pillanatban Jeebet-Mirgén elsápadott, jajgatott
szörnyen, mintha valaki verte volna. Aztán elkezdett rimánkodni:
– Ne bánts, ne bánts! Inkább rabszolgád leszek!
– Várj csak, – mondotta a fiú, – még előbb nekem is el kell bújnom.
Akkor válik el, hogy ki lesz a másiknak a rabszolgája. – Azzal otthagyta
Jeebet-Mirgént, kilépett a sátorból s ment egyenesen haza.
Indult utána mindjárt Jeebet-Mirgén is. De sietett, ahogy csak birta,
nehogy egy pillanatra is elveszítse a szeme elől a fiut. Mikor a fiú
belépett a sátorba, Jeebet-Mirgén ott állott a tulsó hegynek a tetején,
onnan nézett a sátorba.
Ahogy belépett a fiú, a felesége egyszeribe tűvé változtatta s bedugta a
bundájának a karjába. Jött Jeebet-Mirgén, kereste mindenfelé a fiut, de
bizony nem tudta megtalálni. Egész nap kereste, hiába kereste; aztán
estefelé, mikor már a nap lement, Jeebet-Mirgén is, meg a lova is kővé
vált.
– Na, – mondotta az asszony az urának, – most ebben a pillanatban kővé
változott Jedajkán is. Eredj, menj oda a sátrába, hozd el mindenét,
amije van. De figyelj jól ide: Jedajkán népének a fele harcban legyőzött
ember. Azokat ide ne hozd, hanem telepítsd le innét jó messzire. Aztán
találsz a Jedajkán sátrában sok minden között egy elkerített ládát.
Ebben a ládában egy ragyogó fényes kardot. Ezt a kardot vedd ki a
ládából s hozd el. De vigyázz egész úton rá, ne hogy kiejtsd a kezedből!
Ha szerencsésen hazahozod, te leszel a földnek legnagyobb vitéze.
Hatalmad lesz még a halál fölött is.
Elment a fiú, meg sem állott Jedajkán sátráig. Hát amint odaért, látta,
hogy ott áll Jedajkán lova a sátor előtt, kővé meredve, s ott ül a sátor
ajtaja előtt Jedajkán szintén kővé meredve. És ott voltak a hét Istenek
és örvendezének a fiú szerencséjén; örvendezének pedig azért, mert
Jedajkán félig-meddig a gonoszok fajtájából való volt, s az Isteneknek
sem volt felette hatalmuk.
Bement a sátorba a fiú, kinyitotta a ládát, meglátta benne a kardot. Ugy
fénylett, mint az égő láng. Szépen kezébe vette a kardot, aztán
parancsolta az atamán-nak és mind a szolgáknak, hogy szedjék össze, ami
kincse van Jedajkánnak és hozzák az ő sátrába. Összeszedték, ami kincse
volt Jedajkánnak, aztán mentek, egész nap mentek, amíg az ő sátrába
értek. Amikor megérkezett a fiú, kérdezte tőle a felesége:
– Hát hol van a csikódnak a feje, a sörénye, a lába s a farka, amelyet a
farkas megevett volt?
Kiment a fiú ahhoz a veremhez, ahol letette volt a csikajának a
maradványait s hát ott volt mind: a sörénye is, a farka is, a lába is, a
feje is. Odament az asszony is, szépen összeszedte, bevitte a sátorba.
Aztán lefeküdtek, aludtak mind a ketten.
Reggel, mikor felébredett a fiú s kiment a sátorból, szeme-szája
elállott a csudálkozástól. Ime, egy aranyszőrű paripa volt kötve a sátor
aranyoszlopához, fel volt nyergelve, kantározva; volt rajta nyíl, kard s
mindenféle hadiszerszám. Ahogy meglátta az ő kedves lovát, mindjárt
nevet is adott neki: Arany-Rókának nevezte. Aztán nevet adott magának
is: Alten-Köök (aranykapu) lett az ő neve. Akkor aztán tartott nagy
vendégséget, arra meghítta az apósát, a farkas khánt, akinek másik neve
vala Birtik khán és meghivott még sok-sok embert. És a vendégség alatt
mondá Birtik khán:
– Most pedig én itt maradok veletek, együtt éljünk, együtt haljunk.
Ami vagyona volt, s ami marhája volt, mind elhozatta, mind a
gyermekeinek adta. Annyi volt a paripa, annyi volt a szarvasmarha, hogy
alig fértek el a tenger partján. Mikor Alten-Köök jól kigyönyörködte
magát a rengeteg sok paripában, mondotta neki a felesége:
– Hallod-e, Jedajkánnak az országában él hetven bojár és négyszáz más
férfi. Ez a hetven bojár s ez a négyszáz férfi háromszor huszonnégy óra
alatt idejön a mi országunkba, hogy megöljön minket s elpusztítsa a mi
országunkat, népünket. Ne várd, amíg idejönnek, előzd meg őket!
Egyéb sem kellett Alten-Kööknek, egyszeribe nekikészülődött, felpattant
aranyszőrű paripájára, elbúcsuzott a feleségétől, apósától. Azt
mondotta: három esztendeig vissza sem tér. Azzal elvágtatott, mint a
sebes szél, még annál is sebesebben.
Hát elment Alten-Köök, telt, mult az idő, közben az asszonynak gyermeke
született, egy gyönyörű szép fiú. Az a fiú nőtt, növekedett s egyszer mi
történt, mi nem: eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Ugy történt
pedig az, hogy a fiú kiment a rétre, aztán tovább bolyongott, elment a
sziklás hegyek közé, azok közé a hegyek közé, ahol Jedajkánnak a
legyőzött népei éltek, akiket Alten-Köök telepített ide. S amint ott
járt-kelt a fiú, meglát hat embert, akik egy hetedik emberrel, akinek
Kőfejű volt a neve, tanácskoztak. Azon tanácskoztak pedig ezek az
emberek, hogy öljék meg Alten-Kööknek a fiát. De Kőfejű nem akarta
megölni a fiut, s mert hogy nem akarta megölni, az a hat ember megfogta
Kőfejűt meg a fiut is, mind a kettőt összekötötték, s a tengerbe dobták.
Keresték a fiut mindenfelé, tűvé tették az egész országot, de bizony nem
találták. Aztán keresték ott a sziklák között is, ahol Jedajkán
legyőzött népei éltek s ím, megtalálták azt a hat embert, akik most is
ott állottak egy helyben, tanakodtak, közbe-közbe rengeteg nagy köveket
vettek fel s dobálták be a tengerbe.
Ahogy ezeket látta Alten-Byrtyk, mindjárt tudta, hogy senki más, csak
ezek tüntették el az ő fiát. Visszatért a sátrába, leborult a földre s
keservesen siratta a fiát. Sírt egész nap, aztán elaludott a sok
sírástól.
Mikor aztán reggel felébredett s kiment a sátorból és átalnézett a
tengeren, szeme-szája elállott a csudálkozástól. Mert a tengernek a
túlsó partján látott egy szörnyű nagy épületet, mely addig nem volt ott.
És összecsődültek mind a népek a tengernek a partján és csudálkoztak
azok is, mert ők sem látták azt a rengeteg nagy épületet s nem tudták
elgondolni, hogy s mint kerülhetett ez ide. Hát még mikor látták, hogy
ott, a tenger túlsó partján van annak a sok paripának, annak a sok
szarvasmarhának a fele, amelyet a farkas khán Alten-Kööknek
ajándékozott. Most már bizonyosan tudta Alten-Byrtyk, hogy ez annak a
hat embernek a dolga. Csak azt várta, hogy este legyen s ahogy este
lett, fecskévé változott. Általrepült a tengeren, egyenesen a felé a
nagy épület felé. Amint repült, repült a tenger felett, jött szembe vele
egy sólyommadár. Alten-Byrtyk megijedt szörnyen, tovább akart repülni,
nehogy elfogja a sólyom, de a sólyom megszólította:
– Állj meg, állj meg, fecskemadár! Ne félj tőlem, javadat akarom.