lova van ennek a fickónak. Épen olyan, mint a te lovad, Körolu.
Körolu pedig meg sem mozdult a helyéből; mondotta Ajvásznak:
– Hátha olyan szép az a ló, vedd el tőle.
Ajvász kihajolt az ablakon s énekelve leszólt Hasszánnak:
»Gyerek, az útad’ merre vezet?
Milyen kalandon jár az eszed?
A vándorlásod mire való?
Enyém lesz még ma a barna ló!«
Szörnyű haragra gyulladt Hasszán s felelt a következőképen:
»Ne bánd, az útam’ merre veszem,
Milyen kalandon jár az eszem,
S a vándorlásom mire való.
Tiéd sosem lesz a barna ló!«
Akkor Ajvász szelídebb hangra fogta s dalolt a következőképen:
»Gyerek, vesztedre lesz a harc,
Maradj békén, ha jót akarsz,
Megtetszett nekem a lovad,
Vámképen tüstént ideadd!«
De Hasszán nem szelídült meg, szörnyű nagy volt az ő haragja s
visszaénekelt:
»Az én utam emerre van,
Nincsen már hozzád több szavam,
Élet-halálra vívj velem:
Idis-lovam, nem engedem!«
Most már Körolu is megmozdult.
– Micsoda vakmerő fickó lehet ez? – mondotta. Most ő kiáltott le az
ablakból:
»Az én nevem: Hős Körolu.
Megiszom a véred’, fiu;
A tested’ összemorzsolom:
Add a lovat, tanácsolom«.
Ahogy hallotta Hasszán az apja nevét, leugrott a paripájáról s
felkiáltott a várba:
»Oroszlánnak csak oroszlán
A fia,
A tigrisnek mindig tigris
A fia,
Ha te vagy a hős, a híres
Körolu:
Körolunak vagyok biz’ én
A fia!«
Aztán felszaladott a várba. Volt ölelés, volt csókolás. Nézték hosszan,
sokáig egymást. Alig tudták levenni a szemüket egymásról az apa és fiú,
de amint elmult egy nap, két nap, Hasszán nyugtalankodni kezdett, az
apja várában sem volt maradása.
– Mi bajod van, édes fiam? Mért vagy oly szomorú? Hasszán elbeszélte az
álmát.
– Hát, édes fiam, – mondotta Körolu – ne menj te oda Kara vezír várába,
mert Kara vezírnek megszámlálhatatlan sok a katonája s amellett van hat
olyan fia, hogy mindegyik felér külön-külön ezer vitézzel.
De hiába beszélt Körolu, nem tudta eltéríteni szándékától Hasszánt.
Mégis beleegyezett, aztán adott három szálat a hajából s mondotta a
fiának:
– Ha nagy veszedelemben leszel, fiam, égess el egy szálat, abból
megérzem, hogy bajban vagy és segítségedre sietek.
Hasszán felült a lovára, elbúcsuzott apjától, el a társaitól s meg sem
állott, míg Kara vezír városába nem ért. Ment egyenesen a vezír palotája
mellé. Épen, amikor odaért, akkor nézett ki az ablakon Benli, a
világszép leány. Mert annak sem volt nyugta, maradása, amióta azt az
álmot látta. Folyton űzte, hajtotta, kergette a szerelem. Mindegyre
kinézett az ablakon, vajjon nem jön-e az a deli szép vitéz, akit a jó
szellem neki álmában mutatott. Ihol megjött, itt van, ő az, nem lehet
más, – gondolta a leány és megszólalt halkan, csendesen:
»Ne nézz reám szerelmesen,
Nem lehetek tiéd sosem,
Megfognak, ha észrevesznek,
Börtön rácsa mögé tesznek«.
Elszomorodott az ifju s felelt a leánynak:
»A szerelem hozott engem,
Szerelmemet hogy feledjem?
Egy életem, egy halálom:
Amért jöttem, megpróbálom«.
De a leány csak félt, félt erősen, mert féltette a vitézt s mondá neki:
»Az én apám Kara vezír,
Jaj néked, hogyha itten ér!
Bajt látsz akkor, búbánatot,
Szerelmedet átkozhatod!«
De mondhatott akármit, Körolunak a fia nem ijedt meg. Elmondotta a
leánynak az álmát. A jó szellem neki szánta őt, nem mehet el ő innét,
amíg övé nem lesz.
»Nem magam eszétől jöttem,
Álomképed járt előttem,
Egy jó szellem megmutatta,
Szívem’ azzal csalogatta.«
Most már a leány sem tudott ellenállni:
»Szerelmesem, oroszlánom,
Édesuram, hős szultánom,
Benli vagyok… álomképed
Engem rajzolt te elébed!«
Mikor a dal elhangzott, akkor aztán szépen megbeszélték, hogy este
Hasszán jöjjön a várkertnek a kapujához, ott majd várjon rá. A mondott
időre ott is volt Hasszán, ott volt a leány is, hanem Hasszán szörnyen
el volt fáradva a sok utazástól, ledült a lova nyakára s mikor a leány
kilépett a kapun, aludt mélyen.
– Ébredj, ébredj, Hasszán, – mondotta halkan, csendesen a leány – de
Hasszán meg sem mozdult. Aztán dalolni kezdett. Hasszán arra sem mozdult
meg. Akkor a paripája nagyot nyerített. Erre Hasszán hirtelen felébredt,
meglátta a leányt, megfogta, a karjánál fogva szép gyengén felemelte a
nyergébe s elvágtatott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Három
nap s három éjjel folyton vágtatott, vissza sem nézett. Akkor aztán
megállottak pihenni. Leszállottak a lóról, a leány leült a gyepre,
Hasszán meg az ölébe hajtotta a fejét s elaludott. De alig aludott el
Hasszán, egyszerre csak mit lát a leány! Rettenetes nagy porfelleg
kerekedett, szállott a porfelleg, gomolygott arrafelé. Aztán egyszerre
csak elkezdett oszladozni-foszladozni, lett világosság s abban a
világosságban a leány meglátta az apját, a hat testvérét, utánnuk
kétezer vitézt. Sírt a leány keservesen, szakadott a könny a szeméből
mint a zápor s ahogy lehullott a könnye Hasszánnak az arcára, Hasszán
felnyitotta a szemét:
– Miért sírsz, édes mátkám?
– Óh nézd, óh nézd, – mondotta a leány olyan szomoruan, hogy szomorusága
a világ nagy tükrét gyászfeketével borította be. Abban a pillanatban
felugrott Hasszán, hirtelen az erdőbe nyargalt a leánnyal, ottan
elrejtette, aztán ismét visszafordult az erdőből, várta a leány apját,
testvéreit, várta a vitézeket. Ime, jöttek is azok. Jött először a
leánynak a legidősebb bátyja. Összecsaptak keményen, láng csapott ki
mindkettőnek kardjából, kettétörött mindkettőnek kardja. Akkor láncsára
kaptak, összecsaptak. A láncsából is láng csapott ki, kettétörött az is.
Mostan leszállott a lóról mindakettő, derékon ragadták egymást, de
Hasszán olyan keményen szorította meg a vitézt, hogy kiesett a kezéből a
kettétörött láncsa, elterült a földön.
Aztán jött a második fiú, a második után a harmadik. Mind a hármat
legyőzte Hasszán. De eltartott a viadal estig, az vetett véget a szörnyű
viadalnak. Hét mély sebből vérzett Hasszánnak a teste, úgy ment vissza
mátkájához. Ez bekötözte sebeit, aztán behúzódtak egy barlangba, ottan
töltötték az éjszakát. Reggel, mikor felébredtek, már ott állottak a
barlangszáda előtt mind a vitézek. És jött Hasszán, újra kezdődött a
viadal. Eltartott estélig, de nem tudták legyőzni Hasszánt, hanem sebet,
azt kapott tizenkettőt. Még a lováról sem tudott leszállani, a leány
segítette le a lóról, aztán bevezette a barlangba, bekötötte a sebeit s
ráborult és siratta keservesen. Reggel kelt volna fel szegény Hasszán:
nem tudott. Mondta a leánynak:
– Adj ki engemet az édesapádnak, ne törődj velem, hadd mentse meg Allah
a te életedet.
– Nem, azt nem teszem, – mondotta a leány, – azzal kardot ragadott a
kezébe, kiment a barlang elé. S hiába kérte az apja, hiába csalogatta,
hiába igért neki minden szépet, minden jót, hogy csak hagyja ott a
mátkáját.
– Nem, nem!
Kardot húztak a vitézek, rárohantak a leányra, de ez vágott jobra-balra,
estélig tartott a viadal, nem tudták legyőzni. Este a leány is sebektől
borítva támolygott be a barlangba, lefeküdött a mátkája mellé, ráborult,
siratta a mátkáját, siratta magát. Reggel, mikor felébredtek, sem
Hasszánnak, sem Benlinek nem volt ereje. Mi lesz most velük? Hasszán
alig tudta felnyitni a szemét, alig tudott egy szót szólni. Csendesen,
halkan mondotta:
– Van a zsebemben három hajszál, végy ki egyet, égesd el, majd eljön az
én apám, ne sírj.
Ahogy a hajszálat elégette Benli, abban a pillanatban szörnyű erős
fájdalmat érzett Körolu egész testében, mintha tüzzel égették volna.
– Bajba van a fiam! – ordított Körolu – bajtársaim, lóra! Én előre
vágtatok, ti jöjjetek utánam s útközben szerezzetek annyi vitézt,
amennyit tudtok.
Vágtatott Körolu sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben. Aztán egyszerre ott volt az erdőben, ott a barlang előtt,
ahol az ő édes fia feküdött s a csudaszép leány. Bement a barlangba.
Eszméletlenül feküdött a fia, de amint ő megszólalt, felnyitotta a
szemét, aztán ismét lecsukódott szemepillája. Megkente a homlokát valami
csudaírrel, azután végig minden sebet a testén, szépen bekötözte a
fiának a sebjeit, azután a leánynak is minden sebét. Reggel megérkezett
Ajvász és Kenán is, jött a nyomukban vagy ezer vitéz és ott voltak már a
vezír vitézei is mind. Hej, lett szörnyű viadal! Összecsapott a két
sereg, patakokban ömlött a vér, de mikor esteledett-alkonyodott, vége
lett a viadalnak, Kara vezír esze nélkül menekült, utána sebektől
borítva a fiai, mind a vitézek, akik még életben maradtak. Akkor Körolu
visszament a barlangba, szépen fejér lepedőbe göngyölgette a fiát, leült
melléje s hallgatott sokáig szomoruan. Aztán egyszer megszólalt:
(gondolta magába, próbára teszi a leányt, vajjon igazán szereti-e fiát).
– Benli – mondotta Körolu – Hasszán nem él sokáig, ő meg fog halni, légy
az én feleségem.
Mondotta Benli:
– Én csak addig élek, amíg Hasszán él, – azzal sírva borult Hasszánnak a
testére.
Elmosolyodott erre Körolu, arca, szeme ragyogott az örömtől s mondotta a
leánynak:
– Ne sírj, édes leányom, én csak próbára akartalak tenni. Tíz nap mulva
egészséges lesz újra Hasszán s élhettek boldogan.
Még aznap szép gyengén a lovára emelték Hasszánt, hazavitték az apja
várába s ott csakugyan tíz nap mulva ismét talpraállott. Akkor aztán
mind felkerekedtek, mind ahányan voltak, mentek abba a városba, ahol
Hasszánnak az anyja lakott s ottan megtartották a vendégséget. Negyven
nap s negyven éjjel szakadatlanul tartott a lakodalom. Akkor Körolu
elbúcsuzott a fiától, menyétől, feleségétől, visszament ismét a
Csamlibeli várba. Ott élt azután is s mikor már erősen leöregedett, még
akkor is rettegték messze földön Körolunak a nevét. Körolu neve
megmaradott, még ma is fel-felcsendül Kis-Ázsiának tartományaiban Körolu
dala:
»Mint a hegytetőn
Hó van egyfelé,
Tél van másfelé,
Számban úgy remeg
Nyelvem egyfelé,
Fogam másfelé;
Kardomtól repül
A fej egyfelé,
A test másfelé!«
Hófehérke.
(Német mese.)
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez
a királyné – halljatok csudát! – olyan királyné volt, hogy maga szabta,
varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott
szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke.
Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az ujját, s mit gondol, mit nem,
kinyitja az ablakot, hogy frissen hullott hóval mossa le a vért. Mert
éppen hullott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér
lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér
hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy
olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a
vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa-rámája!
Isten meghallgatta a kérését, megáldotta egy leánykával, kinek bőre
fehér volt mint a hó, arcza piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó
fekete, mint az ébenfa. Mert hogy fehér volt, mint a hó a kis leány,
elnevezték Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné
Hófehérkében, attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett
betegeskedni, lassanként elhervadt s meghalt.
Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra
megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély,
mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre
előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer, amint
nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi:
Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?
[Illustration]
Felelt a tükör:
Könnyű arra válaszolnom:
Te vagy a legszebb, asszonyom!
Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak a
színigazat mondja.
Eközben telt, múlt az idő, nőtt, növekedett Hófehérke, napról-napra
szépült, s mikor hét éves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a
királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének, odaállott
a tükör elé s megkérdezte:
Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?
Felelt a tükör:
Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál;
De a lányod szebb náladnál.
Haj! megijedt erre a királyné, kékült, zöldült az arca, majd felvetette
a bosszúság! Mit! hogy nálánál szebb legyen Hófehérke! Ettől az órától
fogvást nem nézhette Hófehérkét, mert, ha csak rápillantott, elsárgult
az irígységtől. Nem volt többé nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s mind
azon törte a fejét, hogy pusztítsa el Hófehérkét. Gondol ide, gondol
oda, ő bizony behivatja az udvari vadászt, s megparancsolja neki:
– Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szivét s a
máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e?
Megsajdult a szive a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem
szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó
kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment
volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a
vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi
szörnyű ítéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt
Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a
szive:
– Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, hadd bujdossam el, én
szegény árva!
Gondolta magában a vadász:
– Hát minek is öljem meg én! Majd úgyis megölik a vadak szegényt. Én meg
lelövök egy őzikét, annak a szivét s máját hazaviszem a királynénak.
Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán
lelőtt egy őzikét, annak a szivét, máját kivette, hazavitte, a királyné
még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke!
Ezalatt meg Hófehérke ment az erdőben, mind beljebb, beljebb, félt
szegény még a falevéltől is, hát még mikor medvék, farkasok s mindenféle
erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották, szépen
kitértek előle! Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke, s mire
esteledett, alkonyodott, egy kis házacskához ért. Gondolta magában,
bemegy oda, hátha jó lelkekre talál s szállást adnak éjszakára. Bemegy a
házikóba, körülnéz s hát, Uram, Teremtőm, ott minden olyan icike-picike,
olyan csinos, olyan kedves, olyan tiszta, hogy azt emberi szó nem tudja
elémondani! A szobácska közepén volt egy asztalka, meg volt szépen
terítve, rajta hét tányérocska, minden tányérocska mellett egy
kanalacska, aztán villácska, késecske, s hét poharacska. A fal mellett
volt hét ágyacska, mind a héten hófehér terítő.
– Vajjon ki lakhatik itt? – kérdezte magában Hófehérke, mert egy lelket
sem látott. Már akárki, gondolta magában, ő bizony itt marad. S mert
éhes volt nagyon, mind a hét tányérkáról evett egy keveset s mind a hét
poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba
próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon
rövid, na, a hetedik éppen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt.
Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt,
mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az
aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyujtanak hét
lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát, uramfia, látják, hogy valaki
itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a
poharacskák sem voltak szinültig tele, mint rendesen.
Megszólal az első:
– Hm, hm, vajjon ki ült az én székemen?
A második:
– Hát az én tányéromból vajjon ki evett?
A harmadik:
– Ki tört le az én kenyerecskémből?
A negyedik:
– Ki evett az én főzelékemből?
Az ötödik:
– Vajjon ki szurkált az én villámmal?
A hatodik:
– S ki vágott az én késecskémmel?
A hetedik:
– Hát az én poharacskámból ki ivott?
Akkor az első az ágyra tekintett s látta, hogy valaki feküdt azon.
– Hm, hm, vajjon ki fekhetett az én ágyamon? Arra mind az ágyakra néztek
s egyszerre kiáltották:
– Az enyémen is feküdt valaki!
A hetedik, mikor jó közelről megnézte az ágyát, megpillantotta benne
Hófehérkét, szólítja a többieket, azok odaszaladnak, összecsapják a
kezüket, nem akarnak hinni a szemüknek, hozzák a lámpácskájukat,
rávilágítanak Hófehérkére s egyszerre kiáltották el magukat: Jaj de szép
gyermek, jaj de szép!
De tüstént elhallgattak, nehogy felébredjen Hófehérke, lábujjhegyen
jártak, csendesen vetkeződtek s a hetedik törpe sorba járta a többiek
ágyát, hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán.
Reggel jókor felébredt Hófehérke, látja a hét törpét s megijed szegény,
de nagyon. De a törpék mosolyogtak, körülállották s nyájasan kérdezték:
– Ki vagy te, szép leányka?
– Hófehérke az én nevem, – felelte a leányka. Aztán elbeszélte, hogy mi
történt vele.
Mondották a törpék:
– Bizony, ha ez történt veled, maradj itt velünk, jó dolgod lesz itten.
Tartsd rendben a házunkat, süss, főzz, mosogass, söpörgess, fódozgasd a
ruhánkat s élhetsz velünk, míg a világ s még két nap!
Mondta Hófehérke:
– Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék!
Ott is maradott Hófehérke, a házacskát rendben tartotta, a törpék reggel
mentek, este jöttek s pompás vacsora várta őket mindig. De ahányszor
elmentek a törpék, mindég a lelkére kötötték Hófehérkének, hogy
vigyázzon magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van.
– Senkit be ne eressz! – ezzel búcsuztak tőle minden áldott reggel.
Hát a királyné mit csinált ezalatt? A királyné bizony boldog volt, mert
azt hitte, hogy csakugyan a Hófehérke szivét, máját ette meg s most már
ő a legszebb az egész országban. Hanem, hogy telt, múlt az idő, egyszer
mégis a tükör elé lépett s kérdezte:
Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?
Felelt a tükör:
Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De a lányod szebb náladnál.
Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének, kérdezte újra:
Tükröm, tükröm, mit beszélsz te?
Hiszen meghalt Hófehérke!
Mondotta a tükör:
Dehogy halt meg Hófehérke!
Hét törpének a vendége.
Megint nem volt ez órától fogvást nyugodalma a királynénak sem éjjel sem
nappal s mindazon törte a fejét, hogy s mint tudná elpusztítani
Hófehérkét.
Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát, még pedig öregre festette,
aztán felöltözött vén boltosasszonynak, összeszedett mindenféle
csillogó-villogó portékát s így indult az erdőbe, a hét törpe házához.
Oda talált egyenesen, kopogtatott az ajtón s bekiáltott:
– Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék!
Hófehérke kidugta a fejét az ablakon s kérdezte:
– Mit árul, néne?
– Szép portékát, jó portékát, – felelt a királyné, derékövet, mindenféle
szinűt, szebbnél-szebbet, tessék, szép kisasszony!
Elészedett egyet, a legszebbet, tiszta selyem volt az, mutatta
Hófehérkének.
– Ugy-e, szép?
– Jaj de szép!
Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beereszthetem,
ettől ugyan nem lesz bántódásom. Kinyitotta az ajtót, beeresztette az
asszonyt s kiválasztotta magának a legszebb övet.
– Jaj, de szép vagy, lelkem, aranyom! – csapta össze a kezét az asszony.
Várj csak, hadd csatolom én az övet karcsú derekadra!
Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonoszlelkű asszony mind
szorosabbra-szorosabbra húzta az övet, egyszerre csak elakadt Hófehérke
lélekzete s holtan esett a földre. Azzal a királyné elsietett, szaladt
haza nagy örömmel, hogy most megint ő a legszebb.
Jőnek haza este a törpék, látják, hogy Hófehérke a földön fekszik, nem
mozdul, nem is lélekzik, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de
megijedtek szegénykék! Hirtelen fölvették, ágyba fektették s nézték,
vizsgálták, mi baja lehet. Egyszerre csak meglátják derekán a
selyemövet, kettévágják s hát Hófehérke kezd ébredezni. Mikor aztán
egészen magához tért, elmondta, hogy ki volt nála.
– Az az asszony a királyné volt, – mondották a törpék. Lám, lám, ugy-e,
mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet föl ne nyisd az ajtót, ha
magadban vagy itthon!
Ezalatt a királyné haza érkezett s tüstént ment a tükör elé, kérdezte:
Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?
Felelt a tükör:
Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De Hófehérke szebb náladnál!
Mondotta a királyné nagy haraggal:
Bolond tükör, mit beszélsz te?
Hiszen meghalt Hófehérke!
Felelt a tükör:
Dehogy halt meg Hófehérke,
Hét törpének a vendége.
De bezzeg felfordult a világ a királynéval, mikor ezt hallotta!
Bizonyosan feleszénkedett, gondolta magában s megint azon törte a fejét,
hogy s mint pusztítsa el Hófehérkét. Adta gonosz lelke értett a
boszorkánysághoz, hókusz-pókusz, csinált egy mérges fésüt, aztán
felöltözött vén asszonynak s ment a törpék házához, kopogtatott az
ajtón, bekiáltott:
– Tessék, tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa!
Hófehérke kinézett az ablakon s rákiáltott:
– Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz.
De a királyné nem ment tovább, elévette a fésüt, arany volt az kívül,
csillogott, ragyogott s Hófehérkének úgy megtetszett, hogy nyomban
kinyitotta az ajtót. Nézte, csudálta a fésüt s megvette.
– No, most én majd megfésüllek, – mondotta a királyné, úgy sincs, aki
rendesen megfésüljön.
Hófehérke nem gondolt rosszat, hogy gondolt volna. Hagyta, hogy fésülje
meg a vén asszony, de alig ért fejéhez a fésü, elszédült s eszméletlen
terült el a földön. A királyné jól a Hófehérke fejébe nyomta a fésüt,
aztán – ill’a berek, nádak, erek! – elszaladt, hazáig meg sem állott.
Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy
látták Hófehérkét a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. Hófehérkét
felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésüt
megtalálták, a fejéből kihúzták s im’, Hófehérke egyszeribe
feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt.
– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Minek nyitottad ki
az ajtót? Többet ki ne nyisd, mert egyszer szörnyű halálnak halálával
halsz meg!
Azalatt a királyné a tükör elé állott s kérdezte nagy büszkén:
No, tükröcském, felelj nyomban,
Ki a legszebb országomban?
Felelt a tükör:
Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
De Hófehérke szebb náladnál!
Hej, nagyot toppantott a királyné, mondotta szörnyű haraggal:
Bolond tükör, mit beszélsz te?
Hiszen meghalt Hófehérke!
Mondta a tükör:
Dehogy halt meg Hófehérke,
Felébreszté hét törpécske.
Dúlt, fúlt a királyné, nem lelte helyét, aztán elbujt egy sötét
kamarában, hol senki sem láthatta, ott kotyfolt, hókusz-pókuszolt s
csinált egy szép kerek almát, pirosat, hogy a ki ránézett, megkívánta,
de belül méreg volt a szép piros alma. Akkor bekente az arcát,
felöltözött parasztasszonynak, úgy ment a hét törpe házához, kopogtatott
az ajtón, Hófehérke pedig kinézett az ablakon.
– Tovább egy házzal, be nem eresztlek, – szólt Hófehérke.
– Nem is akarom, aranyos kisasszony, úgyis elfogyott az almám, csupán ez
az egy van, azt is magának adom, ha elfogadja.
– Nem, nem, nem szabad elfogadnom.
– Talán bizony attól fél, hogy mérges? Ihol, ketté vágom, a piros felét
megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem.
Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a
méreg, a piros felében meg semmi sem volt.
Hófehérke, mikor látta, hogy az asszony milyen jóizűen eszi az almát,
elfogadta a másik felét, de alig harapott belé, holtan terült el a
földön.
– No, most ébresszenek fel a törpék! – kacagott a királyné s elszaladt,
mint a szél, meg sem állott hazáig. Ahogy hazaért, a tükör elé állott s
kérdezte nagy kevélyen:
No tükröcském, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?
Felelt a tükör:
Könnyű erre válaszolnom:
Te vagy a legszebb, asszonyom!
Most már megnyugodott adta gonosz lelke, bizonyos volt abban, hogy
meghalt Hófehérke.
Jőnek este haza a törpék, látják, hogy megint a földön fekszik
Hófehérke, felveszik, ágyba fektetik, nézik, vizsgálják, nem találnak
rajta semmit, mosdatják vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem
ébredett fel.
– Meghalt! Meghalt! – sírtak, jajgattak a törpék s majd megszakadt a
szívük. Nagy búval, bánattal, sűrü könnyhullatással koporsót faragtak,
abba Hófehérkét belefektették, a koporsó körül leültek mind a heten s
három napig folyton sírtak, mint a záporeső.
Akkor azt mondták:
– Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket, csináltatunk
neki üvegkoporsót, hadd lássuk mindég.