néhány hajója elsülyedt. Aztán ismét egy-két nap mulva jött a hír, hogy
most még több hajója sülyedett el, s alig telt el egy hónap, minden
vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja
meghalt nagy bánatában.
Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt,
sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba,
ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy
búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt s
megszólította:
– Hová mégy egyedül, te szép leány?
– Óh, nemes hölgy, – felelt Katarina – szolgálatot keresek. Nem
fogadhatna fel?
Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát s ahogy teltek-multak a
napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt,
hűséges is volt.
Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:
– Katarina, sétálni megyek s az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod
essen.
– Jól van, asszonyom, – mondotta Katarina s mikor elment az asszonya,
leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen
kinyilt az ajtó s belépett az a szép magas asszony, az ő sorsa.
– Úgy, – kiáltott rá – hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?
Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a
drága szép ruhákat, azokat mind dirib-darabba szaggatta.
[Illustration: Szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a
kezében.]
– Oh, Istenem, Istenem, – szólt Katarina, – mi lesz velem, ha haza jő az
asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!
Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép magas asszony, amint
Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat s
visszarakta a helyükre: bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még
csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste
Katarinát s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt
hitte, hogy tán ellopott egy s mást, de semmi sem hiányzott. Katarina
pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért.
Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, ki
az ablakban könyökölt:
– Hová mégy, te szép leány?
– Oh, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem
fogadhatna-e fel?
Az asszony mindjárt felfogadta s szegény Katarina azt hitte, most már
békében élhet itt, de hajh, alig telt el egy-két nap, mikor az asszonya
sétálni ment, hirtelen kinyilt az ajtó s ott állott előtte a szép magas
asszony s szörnyű haraggal kiáltott rá:
– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz
előlem?
Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága finom
ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a
szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat s visszarakott
minden darabot a maga helyére.
Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete: folyton menekült
egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép magas asszony
mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán, mikor a hét esztendő eltelt,
úgy látszott, mintha az a szép magas asszony békén hagyná. Akkor
elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz
a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.
– Mindent vállalok én, – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?
– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell
vinned egy targonca frissen sült kenyeret s ott hangosan kell kiáltanod
háromszor egymásután: Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa!
Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében s te átadod neki
a kenyereket.
– Szívesen vállalom, – mondotta Katarina.
Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál s minden áldott
nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket s kiáltott háromszor: Óh,
úrnőm sorsa! – akkor megjelent egy szép magas asszony s átvette tőle a
kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt
volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt s most
szegény szolgálónak kell lennie! Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:
– Katarina, miért sírsz te oly sokat?
Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:
– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én
sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg
a te sok s nagy szenvedéseidet.
Katarina megfogadta az asszonya tanácsát s másnap, mikor felment a
hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva
kérte: óh, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!
Felelt a Sors:
– Óh, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen
hallja meg a kérést. De csak jőjj el holnap, aztán hozzá vezetlek.
Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina
sorsát s mondta neki:
– Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg
már, hogy virradjon fel az ő napja is.
– Jól van, – mondotta Katarina sorsa – holnap vezesd hozzám, adok neki
valamit, az majd segít rajta.
Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az
pedig adott neki egy gomolya selymet s mondta neki: Őrizd meg jól, ennek
még hasznát veszed.
Azzal hazament Katarina s mondta az asszonyának:
– Ime, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolya selyem. Mit
csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.
– Csak őrizd meg, – mondta az asszony – ki tudja, mi hasznát veszed?
Telt, mult az idő s történt, hogy a fiatal király házasodni készült s
mindenféle szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ruhákat varratott magának.
Hanem, mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem
talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt.
Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdettette az egész
országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába s
megveszi jó áron.
– Katarina, – mondotta az asszonya – vidd a selyemcérnát a király
udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tied. Majd
meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.
Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen
a király színe elé, aki, amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert
már sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.
[Illustration: A selyem serpenyője meg sem billent.]
– Felséges királyom, – mondotta Katarina, – ihol, hoztam egy gomolya
selyemcérnát, olyat, a milyet kerestet.
Hej, örült a király s mindjárt hivatta az udvarmestert, kérdezte, mint
fizessenek ezért a szép selyemért?
Mondta az udvarmester:
– Mérlegre kell tenni felség s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre,
amennyi lehúzza a selymet.
Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőjére a
selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy
halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy
nagy-nagy mérőt s rárakták a mi aranya, ezüstje, gyémántja volt a
királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.
– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.
Nosza rátették a koronát s hát most éppen egyformán állott a két
serpenyő.
– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.
– Felséges királyom, – felelt Katarina – az asszonyom ajándékozta nekem.
– Nem, az nem lehet, – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot,
különben fejedet vétetem.
Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat s elmondta élete
történetét is.
Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta
Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:
– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni.
Mert hogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehuzni,
meglásd, hogy királyné lesz belőled.
– Bizony királyné, – mondotta a király – mert Katarina lesz az én
feleségem és senki más!
Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát s attól
kezdve boldog volt. Még ma is él, ha meg nem halt.
Körolu.
(Török mese.)
Mikor még Kis-Ázsia tartományaiban derebejek uralkodtak, Bolu
tartománynak volt egy derebeje, akinek messze földön rettegett volt a
neve. Nemcsak a maga népét adóztatta, zsarolta ez a derebej, hanem az
idegeneket is, akik az ő tartományán átutaztak. Különösen sok lócsiszár
utazott által Bolu tartományán s minden lócsiszártól egy-egy lovat vett
el adóba.
Egyszer egy nagy karaván utazott által Bolu tartományán s a derebejnek
jelentették, hogy ebben a karavánban szebbnél szebb lovak vannak.
Mindjárt küldötte a lovászmesterét, hogy válassza ki a legszebbik lovat.
A lovászmester ment is azonnal, megnézte a ménest, kiválasztotta a
legszebbik paripát, aztán felpattant rá s vágtatott hazafelé, de amint
vágtatott és a jácint-kúthoz ért, a ló egyszerre megállott s hiába
vágta, ütötte, szabdalta, egy lépést sem ment tovább. Nagy szégyenszemre
vissza kellett fordulnia a lóval. Kiválasztott egy másikat, elvágtatott
vele, de a jácint-kútnál ez a ló is megállott. Ezzel is vissza kellett
fordulnia. Harmadszor a lovászmester egy szörnyű sovány lovat választott
ki. Olyan sovány volt, mint az őszi falevél. Bezzeg ez a ló nem állott
meg a jácint-kútnál! Szép csendesen elügetett mellette, be a derebej
udvarába. A derebej ott állott a palota tornácán s ahogy meglátta a
sovány gebét, szörnyű haragra gerjedt. Magán kívül kiáltotta:
– Fogjátok meg a gazfickót, szúrjátok ki mind a két szemét, aztán
kötözzétek arra a gebére: hadd menjen rajta, ha olyan nagyon tetszett
neki az a ló!
A szolgák megfogták a lovászmestert, kiszúrták a szemét, aztán
felkötötték a lóra: eredj Isten hírével!
– Óh, hatalmas Allah, – imádkozott a szegény vak ember – mutasd meg
nekem az utat, amely az én falumba visz, az én feleségemhez s az én
egyetlen fiamhoz.
Mert a lovászmesternek volt felesége is és fia is, de már elmult tíz,
vagy tizenöt esztendeje, hogy eljött a falujából s azóta nem látta sem
feleségét, sem kicsi fiát. Azalatt pedig a gyermekből derék nagy szál
legény lett, olyan erős, hogy híre járt messze földön. Olyan erős, hogy
a fákat gyökerestől szaggatta ki. Allah meghallgatta a szegény, vak
ember imádságát s szerencsésen megérkezett a falujába, a házához. Épen
kint állott az udvaron a fia, a felesége s hogy meglátták a vak embert,
keserves sírásba tört ki mind a kettő. Lesegítették a lóról, leoldozták,
aztán a vak ember megcsókolta a gyermekének a kezét, a szemét, bementek
a házba, sírtak együtt keservesen sokáig…
Aztán telt, mult az idő. Egyszer azt mondja a lovászmester a fiának:
– Fiam, az istállónak a fedelét, a falát, még a hídlását is húzd be jó
vastag bőrrel, hogy még a szellő se tudjon bejutni, aztán egy esztendeig
csak ápold, kúráld a lovat, ahogy csak tudod.
A fiú úgy tett, amint az apja parancsolta: behúzta jó vastag bőrrel az
istálló falát, aztán kúrálta a lovat, adott neki mindenféle jó
takarmányt, abrakot. Mikor aztán elmult az esztendő, mondotta az apja:
– No, most, fiam, három nap s három éjjel folyton öntözd az udvart
vízzel, addig öntözd, amíg térdig érő sár lesz. Akkor aztán vezesd ki a
lovat, ülj fel rá s háromszor vágtass végig az udvaron.
A fiú három nap s három éjjel öntözte az udvart, lett rajta térdig érő
sár; akkor felült a lóra, háromszor körülvágtatott az udvaron s
megállott az ajtó előtt. A vak ember megtapogatta a lónak a patáját s
mondotta:
– No, fiam, egy kicsit sáros a lónak a lába; még egy esztendeig kúráld
csak jól.
A fiú visszavezette a lovat az istállóba, még egy esztendeig kúrálta;
akkor aztán, mikor a második esztendő is eltelt, mondotta az apja:
– Most, fiam, úgy öntözd meg az udvart, hogy ember ne tudjon járni rajta
a nagy sár miatt.
A fiú három nap s három éjjel folyton öntözte az udvart s lett is akkora
sár, hogy ember azon nem tudott járni: derékig ért az. Akkor aztán
felpattant a lóra, háromszor körülnyargalt rajta, megállott az ajtó
előtt. Az apja megtapogatta a lónak a lábát s íme, a sárnak nyoma sem
volt rajta. Mondotta ekkor a vak ember:
– No, édes fiam, Allah legyen a te védelmeződ s Körolu legyen a te
neved. Menj a világba, meg se állj addig, amíg el nem érsz Bolu
városába, ottan boszuld meg az én szemem világát a derebejen. Ne kíméld
a népet, ne kímélj senkit; öljed, vágjad, pusztítsad az embereket, hogy
ne legyen, akiket megadóztasson; hogy ne legyen, akiket megraboljon, s
ha a kezedre kaphatod őt, bánj el vele is kutyául.
A fiú felült a lóra, elbúcsuzott apjától, anyjától, s azzal elvágtatott.
Meg sem állott, amíg Bolu tartományba nem ért. Ottan, szemben a derebej
konakjával volt egy magas hegy, amelynek Csamlibel volt a neve: ott vert
sátort Körolu. De bizony jaj volt Bolu tartomány népének, öregének,
ifjának, férfiának, asszonyának, mindazoknak, akik arra jártak, mert
Körolu nem kegyelmezett, nem irgalmazott senkinek. Ölt, rabolt
kegyetlenül s egyszerre csak nem mert senki az ő sátra felé járni:
messze elkerülték a vidékét. Mikor aztán nem volt már semmi dolga
Körolunak, akkor épített egy nagy várat a Csamlibel tetejére. Negyven
arsin (rőf) volt a várnak a magassága s abban volt három terem. A
falaknak három arsin volt a vastagsága. Aztán volt a várnak a tetején
egy magas torony is. Annak a toronynak az ablakából nézte, leste Körolu,
hogy ki vetődik arrafelé.
Egyszer aztán történt, hogy kurdok jöttek Bolu tartományába: egy sereg
ember, férfiak, asszonyok, gyermekek. Ott telepedtek le épen a vár
környékén, a végtelen nagy síkságon. Körolu lenézett a torony ablakából
s amint nézte, nézte őket, meglátott közöttük egy leányt, de nagyon
szépet, amilyent még világon való életében nem látott. Egyszeribe lovára
pattant, levágtatott a kurdok táborába, ment egyenesen a leánynak az
apjához s megkérte a leány kezét. Az öreg kurd jól ismerte már híréből
Körolut, bizony nem adta volna jó szívvel a leányát neki. Hümmögött,
beszélt erre, beszélt arra, hogy így, meg úgy, nem neked való az a
leány, minek házasodol te, csak bajt viszel magaddal a váradba. Jobb
volna ahelyett, ha egy jó cimborát tartanál magadnak, sokkal több
hasznod lenne belőle.
– De hát ha nincs cimborám, – mondotta Körolu.
– Hallgass ide, – mondotta az öreg kurd – mondok valamit. Van
Sztambulban egy mészáros, annak egy fia: Ajvász a neve. Az arca olyan
szép, mint a holdé; szemöldöke fekete, mint a korom; haja olyan, mint a
jácint; az anyajegye pedig hasonlatos a borsóvirághoz. Ezt a fiut rabold
el. Adok neked egy sereg juhot, hajtsd el ezt az üszküdári vásárra. Ott
lesz a mészáros is a fiával s amíg veled egyezkedik, alkudozik a
juhokra, kapd fel a fiut a nyeregkápába s vágtass el vele!
Körolunak tetszett a tanács, a juhokat elhajtotta az üszküdári vásárra s
hát csakugyan találkozott is ott a mészárossal s a fiával. Nagyon
megtetszett neki a fiú. Ilyen szép, derék szál fiut soha nem látott. A
mészáros csakugyan odament hozzá, nézegette, vizsgálta a juhokat s ahogy
nézte, nézte, se szó, se beszéd, Körolu megragadta a fiut, felkapta a
nyergébe s elvágtatott vele, mint a sebes szélvész.
Hej, sírt a szegény fiú! Mint a zápor, úgy szakadt szeméből a könny, de
Körolu nemcsak a kardot tudta ám forgatni, értett ő a lant pengetéséhez
is. Elévette a lantját, pengette s énekelt hozzá, úgy vigasztalta a az
ifjut:
»Nekem hozott a világra
Az anyád,
Selyemkendőt, cifra sapkát
Adott rád!
Ne sírj, ne ríjj olyan nagyon,
Ne növeljed a bánatom!«
Eközben a mészáros észrevette, hogy mi történt. Szörnyen kétségbe esett,
tépte a haját, szaladott erre, szaladott arra, aztán felszaladott a
város basájához, annak elpanaszolta a dolgot, hogy segítsen rajta. A
basa csak ümgetett, csóválta a fejét, mondta neki:
– Hej, fiam, ez nagy baj. Csak egy embert ismerek, a ki letudná győzni
Körolut, ez a Timur-Lenk fia, az arab Kenán, ezt majd utána küldöm.
Egyszeribe hívatta Kenánt a basa s mondta neki:
– No, fiam Kenán, most itt a jó alkalom, megmutathatod, hogy mit tudsz.
Ennek az embernek a fiát elrabolta Körolu, a híres rabló, kapj a lovadra
s nyargalj utána. Ha visszahozod a fiut, gazdagon megjutalmazlak.
Kenán nem mondatta magának kétszer, egyszeribe a lovára pattant, sebes
szélnél sebesebben elvágtatott s nem messze a várostól még utól is érte
Körolut. Ahogy a nyomába ért, Körolu megfordult, kirántotta a kardját.
Kenán is. Nézték, nézték egymást, aztán Kenan is, Körolu is leeresztette
a kardját. Körolu elévette a lantját, elkezdette pengetni s énekelt:
»Arab vitéz, légy pajtásom,
Ne támadj karddal nekem!
Karddal sírom’ meg nem ásom:
Kíméld meg az életem!«
Kenan kezet adott Körolunak s mondta énekszóval:
»Hírem, nevem égig ér el,
Bátor harcos vagyok én,
Nem festem ma kardom vérrel,
Nyujtsd a kezedet felém«.
Ezzel aztán megpecsételték a barátságot s hárman mentek vissza a
csamlibeli várba. Most már hárman csaptak ki a várból a vidékre: még
nagyobb lett a rémület. A derebej ki sem mert mozdulni a konakjából.
Dúlt-fúlt magában, de nem tudott semmit tenni a három híres vitéz ellen
»Lónyihogástól, halálhörgéstől
Megreszketett az ég s a föld,
A lovak habja, ellenség vére,
Patakot, folyót, mind betölt,
Lándzsasüvítés, dárdaröpítés
Hegybe’ s a völgyben egyre ölt.«
Telt, múlt az idő. Történt egyszer aztán, hogy Körolu egyedül csatangolt
az úton céltalanul. Maga sem tudta, hova, merre megy. Addig csatangolt,
barangolt, hogy egyszer csak egy városba ért. Amint a városon lovagolt
keresztül, egy forrás mellett megpillant egy leányt. Épen akkor
merítette bele korsaját a vízbe. De ez a leány olyan szép volt, hogy
Körolu egyszeribe megállította lovát. Nézte, nézte s nem tudta levenni
róla a szemét. Mikor a leány megmerítette korsaját s visszafordult, ő is
meglátta Körolut. Nagy hirtelen a fátyolával eltakarta az arcát, aztán
futva futott haza. De ment utána Körolu, mindenütt a nyomában. A leány
bement a házba, bezárta maga után az ajtót, Körolu meg megállott s
kopogott. Kiszólt a leány:
– Ki az, ki kopogtat?
Felelte Körolu:
– Fogadjatok Allah vendége gyanánt engem. Engedjétek meg, hogy átlépjem
a küszöbötöket.
A leány beszaladt az apja szobájába, jelentette neki, hogy egy idegen
bebocsáttatást kér, aztán hirtelen vissza is fordult s kinyitotta az
ajtót. Körolu belépett a szobába, ottan leült egy sarokba. A leánynak a
szülei háttal ültek az ajtónak s nem látták őt. Süket volt mind a kettő,
nem hallották, hogy mit beszél. Akkor aztán Körolu elévette a lantját s
szép csendesen, halkan elkezdette pengetni s dalolt hozzá
következőképen:
»Ne takard el szép testedet,
Hadd öleljem kebeledet,
Hadd csókoljam a szemedet,
Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam!
Hős Körolu az én nevem,
Eltartalak mézen, tejen,
Csak hős fiut szülj énnekem!
Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam!«
Mikor a dalnak vége volt, akkor Körolu odalépett a leány apjához,
megcsókolta a kezét s hangos szóval kérte, olyan szépen kérte:
– Add nekem a leányodat!
Felelte az öreg ember:
– Ha Allahnak ez a parancsolatja: ám legyen tiéd a leányom.
Másnap a szomszédokat meghívták vendégségbe s megtartották a lakodalmat,
de Körolu lakodalma után csak egy napig maradt ottan. Mikor ez az egy
nap elmult, mondotta a feleségének:
– Feleségem, én most elmegyek. Ha a mindenható Allah fiuval áld meg,
akkor add neki a Hasszán nevet s ha a kancátok, mely az én paripám
mellett áll az istállóban, megcsikódzanék, annak a csikónak legyen Idis
a neve.
Azzal általadott a feleségének egy kardot és egy övet s mondá:
– Ezt az övet pedig kösd majd fiadnak a derekára s ha akkorára nőtt,
ültesd fel a lovára, add a kezébe a kardot s küldjed, hogy keressen fel
engemet.
Ennél többet nem mondott Körolu. Megcsókolta a feleségét, elbúcsuzott
tőle, felpattant a lovára s úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
Visszament a társaihoz. Megint együtt voltak hárman. Telt, múlt az idő.
Egyszer Körolunak a két társa a derebej kertjének közelében járt, kelt s
amint ott jártak-keltek, benéztek a kertbe s majd odagyökeredzett a
lábuk a csudálkozástól: szebbnél szebb virágok voltak abban a kertben.
– Ezeket a virágokat leszedjük, – mondotta az egyik – gyerünk be.
Átugrottak a kerítésen, szedni kezdették a virágokat, de abban a
pillanatban odarohantak a derebej emberei, lefogták őket, megkötözték s
mély tömlöcnek a fenekére vetették. Meghallotta ezt Körolu, búsult
erősen, tünődött, hogyan szabadítsa ki a társait. Odament a derebej
kertjéhez s beüzent:
– Mondjátok meg a derebejnek, adja ki a társaimat.
A derebej visszaüzent:
– Mondjátok meg Körolunak, hogy kiadom a társait, ha nekem adja híres
paripáját.
Fájt a szíve erősen Körolunak, de mit volt mit nem tennie, sajnálta
nagyon a társait: híres paripáját odaadta a derebejnek. Erre a társait
szabadon eresztették. Hanem bezzeg nem sokat ért a híres paripával a
derebej, mert az a paripa, hacsak valaki közeledett hozzá, rúgott,
harapott, nyerített szörnyen. Majd szét rúgta az istállót. Enni és inni
sem tudtak neki másképen adni, csak úgy, hogy a padlásról eresztették le
az abrakot, meg a vizet. Ahogy ezt meghallotta Körolu, fogta magát,
felöltözött lovászlegénynek, ment a derebej udvarába s jelentkezett
nála, hogy ő majd megszelidíti ám azt a lovat. Örült a derebej,
felfogadta mindjárt lovászlegényének Körolut s lám, ahogy Körolu bement
az istállóba, a ló egyszeribe úgy megszelidült, mint egy bárány: meg sem
mozdult. Ahogy ezt látta a derebej s látták az emberek, gyanut fogtak
ám. Nem lehet ez az ember más, mint Körolu.
– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte a derebej.
– Szegény lovászlegény, – felelte Körolu.
– Hazudsz, mert te az a híres rabló vagy, aki nekem annyi bosszúságot
okozott. De most kezem között vagy, cudar!
Lefogatta Körolut, szíjat vágatott a hátából, aztán a sebes hátába
gyertyát dugott, azt meggyújtotta, a gyertyát tövéig égette, úgy
vallatta, hogy mondja meg a nevét, de Körolu mégsem mondotta meg.
Egyszer aztán azt mondotta Körolu a derebejnek:
– Hallod-e, derebej, ne kínozz te engem tovább, mi hasznod van belőle?
Látod, a lovad is elpusztul azalatt a sok állásban, mert nincs, aki
jártassa. Engedd meg, hogy jártassam meg én.
– Ugyan, ugy-e? – mondotta a derebej – szeretnél megszökni rajta,
ugyebár?
– Nem akarok én, – mondotta Körolu. Ha nem bízol bennem, zárasd be
minden kapudat, kötözd össze kezemet, lábamat, úgy tegyetek a ló hátára.
Igy tetszett a dolog a derebejnek, összekötözték kezét-lábát Körolunak,
úgy tették a ló hátára. Körolu egyszer-kétszer körülnyargalta az udvart
s aztán fülébe súgta a lónak:
»Most mutasd meg, mit tudsz, én édes paripám!
Ugorj át egyszerre a várnak kapuján;
Derbendi szorosig, szeretném, ha futnál,
S meg sem is állanál, csak a jácint-kútnál.
Lovam, örökségem, kincsem, büszkeségem,
Hátam’ hasogatták, megégették nékem.
Rám néz szép homlokod, a fehér csillagu,
Hé te bolui bej, – én vagyok Körolu!«
A ló egyet nagyot szökött, keresztül a kapu tetején s úgy eltünt, hogy
emberi szem többet nem látta. El a derbendi szorosba, ittak a
jácint-kútból s estére már otthon volt Körolu a társainál, a csamlibeli
várban.
Ám a Körolu feleségével mi történt? Allah csudát mívelt s kilenc hónap s
tiz nap mulva az asszonynak született egy fia, akinek az asszony Hasszán
nevet adott. A kancának is lett egy csikaja, annak Idis lett a neve.
Napok multak, hetek multak, hónap, hónap után, esztendő, esztendő után,
nőtt, növekedett Hasszán, gyönyörű szép szál legény lett belőle. Akkor
aztán egyszer éjjel álmában megjelent Hasszánnak egy pir (jó szellem) s
mondá neki a következőket:
– Hasszán, hallgass rám. Kérd el az anyádtól a kardot s övet, amit a te
apád, Körolu hagyott rád. Ülj fel a te lovadra s keresd meg az apádat a
csamlibeli várban, Bolu tartományban. Aztán az apádtól menj Kara vezír
derebej istállajába, akinek van egy csudaszép leánya, Benli az ő neve.
Ihol meg is mutatom neked. S a jó szellem az alvó fiunak megmutatta a
csudaszép leányt. És ugyanazon éjjel álmot látott Benli is, neki is
megmutatta a jó szellem Hasszánt. Reggel, mikor felébredett az ifju,
érezte, hogy tele van a szíve szerelemmel. Elmondotta az álmát az
anyjának:
– Add ide a kardomat s a lovamat, édes anyám. Nekem nincs itthon
maradásom, megyek az édes apámhoz, az édes apámtól ahhoz a leányhoz.
Sírt a szegény asszony, de hiába, Hasszánnak nem volt otthon maradása.
Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullás között. Hasszán felpattant a
lovára s meg sem állott, míg apjának a várához nem ért. Mikor a vár elé
ért, épen akkor nézett ki az ablakon Ajvász.