Aztán egyszerre egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott két
oszlop. Mind a két oszlopon írás volt. Az egyik oszlopon az volt: »Aki
jobbra tér, cár lesz abból.« A másik oszlopon az volt: »Aki balra tér,
azt megölik.« A legények nézték, nézték az írást s tanakodtak,
tusakodtak, hogy most már merre induljanak. Mind a ketten nem mehettek
jobbra, mert attól tartottak, hogy majd versengeni fognak egymással; ha
pedig balra mennek, mind a kettő halál fia. Végre aztán azt mondotta az
egyik fiú:
– Testvér, én erősebb vagyok, mint te. Te indulj jobbra, én meg megyek
balra. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Belőled, ha igaz, amit ez az írás
mond, úgy látszik, cár lesz. Hanem minekelőtte elválnánk, cseréljük el a
kardjainkat. Amelyik majd véresnek látja a kardot, abból tudni fogja,
hogy a másikkal nagy szerencsétlenség történt s induljon utánna!
Ebben megegyeztek, aztán megölelték egymást, keserves könnyhullatással
elbúcsuztak, felültek a lovukra, az egyik ment jobbra, a másik ment
balra.
Amelyik jobbra ment, nem is sokáig ment, gyönyörű szép országba ért,
gyönyörű szép országnak még gyönyörűbb városába. Abban lakott a cár.
Egyenesen ment a cár szine elé Iván. Köszönt illedelmesen, a cár meg
kérdezte:
– Mi jóban jársz, édes fiam?
– Azért jöttem, felséges cár, hogy végy fel engem a te vitézeid közé!
Tetőtől-talpig mérte a czár a legényt: megtetszett neki erősen.
– Hát csak maradj itt fiam, tetszel nekem!
Az ám, de abban a pillanatban belépett a cár leánya is, az is megnézte a
dali szép legényt: megtetszett neki erősen.
Telt-mult az idő, de bizony nem sok idő mult el, a cárnak annyira
megtetszett a dali, szép legény, de még inkább a cár leányának, hogy mit
mondjak? – egyszerre csak azt mondotta a cár:
– Hallod-e, fiam, Iván! Szeret a leányom. Tetszel nekem is: fiammá
fogadlak. Még ma megtartjuk a lakodalmat. Tied lesz a fele királyságom.
Hát ez így jó volt, ahogy volt, hanem most már lássuk: mi történt a
másik Ivánnal? A másik Iván ment balra. Ment folyton, éjjel-nappal,
szakadatlan, három teljes nap meg sem állott. Akkor aztán egy idegen
országba ért, idegen országnak a fővárosába. Hát Uram Teremtőm, mit
látott ott? Az a város csupa gyászfeketébe volt borítva. Minden házon
fekete kendő, az emberek csupa gyászruhába jártak. Nem tudta elgondolni
Iván, mi történhetett itten. Bement egy kicsi házikóba, abban egy öreg
asszony lakott, szállást kért attól. Kapott is szállást s még le sem
ült, az volt az első kérdése:
– Mondjad, anyácskám, miért gyászol itt az egész város?
– Hej, édes fiam, nagy oka van annak! Látod-e, itt a város mellett, itt
van a Kék tenger. Ebből a Kék tengerből mindennap kiszáll a tizenkétfejű
sárkány. Mindennap megeszik egy embert. Most már a cár családja van
soron. A cárnak van három szép leánya, ma viszik oda a legidősebbet.
Iván éppen eleget hallott. Azonnal nyeregbe pattant, elvágtatott a Kék
tenger partjára. A Kék tenger partján volt egy nagy kő. Azon állott a
cárevna lánccal megkötözve. Ott várta szegény, hogy mikor jön érte a
sárkány. Mikor a cárevna megpillantotta Ivánt, szomorúan mondotta neki:
– Menj innen, vitéz, nem elég az, hogy megöl engem a sárkány? Te is el
akarod veszíteni szép fiatal életedet?
– Ne félj semmit, szép leány, – mondotta Iván. – Hátha én győzöm le a
sárkányt?
Azzal leszállott a lováról, rálépett a kőre, megfogta a láncot és úgy
széjjel szakította, mintha váslott kötél lett volna. Azt mondotta most a
cárevnának:
– Hallod-e, szép cárevna, engedd meg, hogy a fejemet az öledbe hajtsam s
aludjam egy kicsit. Simogasd a fejemet, de a szemed folyton a tengeren
legyen, nézzed, mikor jön a sárkány, akkor ébressz föl engem!
A leány leült, Iván meg az ölébe hajtotta fejét s szép csendesen
elaludott. Hát egyszerre, alig aludott el, zúgni, búgni, háborogni
kezdett a tenger, nagy fekete felleg kerekedett felette. Jött a
tizenkétfejű sárkány, csakúgy szakadott mind a tizenkét torkából a láng.
A cárevna egyszeribe fölébresztette Ivánt, az meg felszökött, szaladott
a lovához, felpattant rá, de abban a pillanatban ott termett a
tizenkétfejű sárkány is.
– Na, Ivánka, – kiáltott rá a sárkány – miért jöttél ide? Hát nem
tudtad, hogy ez az én országom? Na, most búcsuzz el az élettől, mert
jössz velem a tenger fenekére. Ott lesz jó helyed neked!
– Átkozott sárkánya! Hiszen majd meglátjuk! – mondotta Iván. Azzal
kihúzta nagy, erős kardját, egy csapásra levágta mind a tizenkét fejét.
Akkor a követ felemelte, a sárkánynak mind a tizenkét fejét alája tette,
a testét pedig beledobta a tengerbe.
Mintha semmi sem történt volna, szépen haza ment a szállására, evett,
ivott, lefeküdött, aludott három teljes nap. Eközben a cár az udvari
vízhordót kiküldötte a tenger mellé, hogy szedje össze a leányának a
csontjait s hozza haza. A vízhordó kiment egy kis talyigával a tenger
partjára s hát, Uram Teremtőm, a cárevnának semmi baja. Ott ült épen,
elevenen, szépen! Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De útközben
egy sűrü erdőn kellett keresztül menni, ottan megállott, elővette a
kését s elkezdette fenni.
– Hát te mit akarsz? – kérdezte a cárevna.
– Fenem a kést, hogy megöljelek.
– Óh, ne ölj meg! – Óh, ne ölj meg, sírt a cárevna. – Hiszen én nem
vétettem semmit ellened!
– Jó, – mondotta az ember, – ha azt mondod az apádnak, hogy én
szabadítottalak meg a sárkánytól, meghagyom az életedet!
Hogyne ígérte volna meg a cárevna! Megígérte jó szívvel. Azzal
hazamentek. Hej, volt öröm otthon! A cár nagy örömében, mikor
meghallotta, hogy a vízhordó mentette meg az ő leányának az életét,
mindjárt kapitánnyá tette.
Eközben elmult a három nap, Iván felébredett, pénzt adott az öreg
asszonynak s mondta:
– Eredj, anyácskám, a piacra, vásárolj nekem enni és innivalót! Aztán
hallgasd meg, hogy mit beszélnek a piacon az emberek. Hátha hallasz
valami ujságot?
Az öreg asszony kiment a piacra, vásárolt egy s mást, hallgatódzott,
aztán szaladva szaladott haza a nagy hírrel s mondta:
– Hej, nagy ujság van, fiam! A cár palotájában nagy vendégséget csaptak
annak az örömére, hogy a cárevnát megszabadították a sárkánytól. Ott
voltak mind a szomszéd országokból a királyok, a hercegek, az idegen
országoknak a követei, a bojárok, a generálisok s mindenféle nagy urak.
Mikor éppen javában folyt a vendégség, egy nyilvessző röppent be az
ablakon, azon a nyilvesszőn volt egy cédulácska, azt a cédulácskát a
másik tizenkétfejű sárkány küldötte. Az volt abban az írásban:
»Hallod-e, cár! Ha el nem küldöd a második leányodat is, felégetem az
országodat. Kő kövön nem marad! Még ma küldd ki a Kéktenger partjára!«
Hiszen Ivánnak sem kellett egyéb, azonnal megnyergelte a lovát,
elvágtatott a Kéktenger partjára. Hát, amint odaért, ott is ült a
második cárevna a kövön s sírt keservesen. De, amint meglátta Ivánt,
mondotta neki:
– Eredj innét, vitéz, eredj! Nem elég, hogy én elvesztem ifju életemet?
Miért vesztenéd el te is?
– Ne törődj te azzal, szép leány! Majd megverekszem én azzal a
sárkánnyal! – Rálépett a kőre, a fejét lehajtotta a cárevna ölébe, az
meg szépen, lágyan simogatta. Iván elaludt, de alig aludott el, zúgni,
búgni, kavarogni kezdett a tenger. Rettentő nagy felleg kerekedett, jött
a sárkány, csakúgy szakadott a láng a tizenkét torkából. A cárevna
felköltötte Ivánt, ő meg hirtelen a lován termett, kirántotta a nagy
erős kardját s egy csapással levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.
Mind a tizenkét fejét a kő alá temette, a testét pedig beledobta a
tengerbe. Aztán szót sem szólt s mintha semmi sem történt volna,
otthagyta a cárevnát, hazament a szállására, evet, ivott, lefeküdött,
elaludott, három napig fel sem kelt. Ismét jött a vízhordó, hogy vigye
haza a cárevna csontját, de lám, ott ült a cárevna épen, elevenen,
szépen. Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De amint az erdőbe
értek, megint megállott, elkezdette fenni a kését:
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a cárevna.
– Fenem a késemet, hogy megöljelek.
Könyörgött a leány, hogy ne ölje meg s az ember meg is kegyelmezett
neki, de azzal a kikötéssel, hogy otthon majd azt mondja, ő szabadította
meg a sárkánytól. Hazamentek, fogadták őket otthon nagy örömmel s a cár
szertelen jókedvében generálissá tette a vízhordót.
Negyednapra felébredett Iván s mondotta az öreg asszonynak:
– Eredj, édes öreganyám a piacra, vásárolj nekem ennivalót s
hallgatódzál, mi ujság a városban?
Alig ment el az öregasszony, már szaladott is vissza.
– Hej, nagy ujság van édes fiam! A harmadik sárkánytól is üzenet jött a
cárnak, hogy még ma küldje el a tenger partjára a legkisebb cárevnát is.
Egyszeribe nyeregbe pattant Iván, elvágtatott a Kéktenger partjára. Már
ott ült a kicsi cárevna, vasláncokkal megkötözve, sírt keservesen. Aztán
odaszólt Ivánnak:
– Eredj, vitéz, eredj. Elég, ha én elvesztem ifju életemet, legalább
maradjon meg a tiéd!
De hiába, Iván nem hallgatott rá, odaszökött a kőre, szerteszaggatta a
láncokat, akkor aztán a fejét a kicsi cárevna ölébe hajtotta s kérte:
– Csak simogasd a fejemet, hadd aludjam el egy kicsit. De a szemed
mindig a tengeren legyen s ha jön a sárkány, ébressz fel!
Még alig aludott el, megmozdult a tenger, háborgott, kavargott, zúgott,
zengett a levegő, rettentő felleg kerekedett: jött a sárkány. A kicsi
cárevna pedig költötte, ébresztgette Ivánt, de hiába, Iván nem ébredett
fel. Akkor a kicsi cárevna elkezdett sírni keservesen, a könnye csakúgy
szakadott, mint a záporeső, lehullott az Iván arcára, ettől Iván
felébredett. Nagy hirtelen felugrott, szaladt a lovához, egy
szempillantásra a hátán termett, kirántotta nagy, erős kardját és
szembeszállott a sárkánnyal. A sárkánynak mind a tizenkét torkából
csakúgy szakadott ki a láng s nagy kevélyen szólott Ivánnak:
– Szép legény vagy, vitéz, hanem azért ez a nap az utolsó napod.
Szőröstől-bőröstől felfallak.
– Átkozott sárkánya, ne járjon a szád! Én öllek meg téged!
Azzal összecsaptak, hogy a föld is megrengett alattuk. De bezzeg, hogy a
harmadik sárkánnyal nehezebb dolga akadott Ivánnak. Csakúgy csurgott
róla a verejték s még mind a tizenkét feje megvolt. Akkor odakiáltott
Iván a cárevnának:
– Szép cárevna, áztasd meg a kendődet a vízben s hozd ide, hadd csavarom
a kardom markolatjára! – A cárevna hirtelen belemerítette a kendőjét a
Kéktengerbe, aztán szaladott Ivánhoz. Az meg a vizes kendőt rácsavarta a
kardja markolatjára, most aztán egyet vágott, s mind a tizenkét feje
leesett a sárkánynak. Ennek is a fejét a kő alá temette, a testét meg
beledobta a tengerbe, aztán se szó, se beszéd, szépen haza ment a
szállására. A cár pedig harmadszor is elküldötte a vízhordót, hogy hozza
haza a cárevna csontjait. De lám, a kicsi cárevna is ott ült a kövön,
épen, elevenen, szépen. Semmi baja sem volt. Felültette a talyigára s
vitte hazafelé. De mikor az erdőbe ért, ezt is meg akarta ölni.
– Ne ölj meg, mondotta a leány! – Hagyd meg életemet, bizony nem bánod
meg!
– Hát mondd az apádnak, hogy én mentettem meg az életedet s légy a
feleségem!
Mit tehetett a kicsi cárevna, mindent megígért. Hazamentek, fogadták
otthon nagy örömmel. Ott elmondotta a kicsi cárevna, hogy ez az ember
mentette meg az ő életét s hogy neki is ígérte a kezét.
– Jól van, mondotta a cár, ha megígérted, legyen úgy. Meg is érdemli. –
Mindjárt el is határozták, hogy még az nap megtartják a lakodalmat.
Egyszeribe híre ment ennek a városban. Meghallotta Iván is, hogy
lakodalom készül a cár palotájában. De bezzeg nem volt maradása, lovára
pattant s elvágtatott a cár udvarába, ott megkötötte a lovát egy
oszlophoz és felment egyenesen a palotába. Éppen akkor lépett be, mikor
javában folyt a vendégség, a dinom-dánom. Ahogy a kicsi cárevna meglátta
Ivánt, felszökött az asztal mellől s kiáltotta:
– Apácskám, édes apácskám, nézd meg ezt a vitézt, ez mentette meg az én
életemet!
Elmondotta, hogy halállal fenyegette a vízhordó, csak azért ígérte neki
a kezét. Iszonyú haragra gerjedt a cár. De hiszen hamar is végeztek a
vízhordóval. Fogták, vitték, felakasztották. S folyt tovább a lakodalom.
Az Iván felesége lett a kicsi cárevna.
* * *
Hát azalatt a másik Ivánnal mi történt? A másik Iván is boldog volt, jól
folyt a dolga. Mindennap eljárt vadászni. Egyszer azonban, amint egy
nagy pusztaságon átlovagolt, gyönyörű szép szarvas került elébe.
Szerette volna elfogni ezt a szarvast. De ez szaladott, mint a sebes
szél, még annál is sebesebben. Iván megeresztette a lova kantárát,
vágtatott utána, de hiába, nem tudta utólérni a szarvast: egyszerre csak
eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
Vágtatás közben egy kicsiny patakhoz ért s hát látja, hogy abban két
kacsa uszkál. Bosszankodott erősen s gondolta magában: ha már a szarvast
utól nem érhette, lelövi ezt a két kacsát. Fogta nyilát, megcélozta a
kacsákat, s egy lövéssel meglőtte mind a kettőt. Azzal szépen kivette a
vízből, a tarisznyájába tette, elindult tovább. Ment, mendegélt
céltalanul a pusztaságban, addig ment, mendegélt, amíg egyszerre csak
egy nagy fehér márványpalota elé ért. Sohasem látta ezt a palotát. Nem
tudta, kié lehet, miféle palota lehet. Bement az udvarra, ott a lovát
megkötötte egy oszlophoz és felment a palotába. Ment az egyik szobából a
másikba: egy élő lelket sem talált sehol. Olyan csöndesség volt a
palotában, mint a temetőben. Aztán egyszerre csak egy olyan szobába ért,
amelyikben kemence volt. Abban égett a tűz erősen. A tűz előtt volt egy
lábas. Mit gondolt, mit nem, hirtelen megkoppasztotta a kacsákat,
beletette a lábasba, megsütötte. Volt a szobában egy terített asztal is,
tál, tányér, kés, villa. Leült melléje s elkezdett falatozni. A mint
falatozott, a jó Isten tudja, honnét, honnét nem, egyszerre csak
belépett egy szép leány. De olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de
reá nem. Mosolygott a leány, amint belépett és ránézett Ivánra: köszönt
szépen, kedvesen.
– No te szép leány, nem akarsz velem enni? – kérdezte Iván.
– Enném jó szívvel, – mondotta a leány, – de félek tőled, mert neked
táltos lovad van.
– Ó, dehogy, te szép leány, – mondotta Iván, – otthon van a táltos
lovam. Most csak közönséges lóval vagyok.
Ahogy ezt a leány hallotta, egyszerre csak elkezdette fújni magát, nőtt,
nőtt, növekedett s hát Uram Teremtőm, egy szörnyű nagy oroszlán lett
belőle. Akkor aztán rávetette magát Ivánra és bekapta a torkába. Volt
Iván, nincs Iván!
Ki volt ez a leány, aki oroszlánná változott? Ez a leány bizony a három
sárkánynak a testvére volt. Megboszulta magát most a testvérein. Amikor
ez történt Ivánnal, a másik Iván történetesen ránézett a kardjára s hát
látta, hogy ez csupa vér. Hej Istenem, hogy elszomorodott!
– Vajjon mi történhetett az én testvéremmel? Hogy lehet ez? Hiszen ő
ment jobbra! Azt mondotta az az írás, hogy cár lesz belőle. Az én
oszlopomon volt az az írás, hogy engem megölnek. S íme, úgylátszik, ő
halt meg. – Elmondotta a feleségének, hogy bizonyosan nagy bajba került
Iván, neki nincsen itthon maradása, elmegy, meglátja, hogy mi történt
vele. Azzal elbúcsuzott a feleségétől, el az apósától, felpattant a
táltos lovára, elvágtatott szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben s addig meg sem állott, amíg arra a pusztára nem ért, ahol a
testvére vadászni járt. Ahogy a puszta közepére ért, hát ő előtte is
csak felpattant az a csudaszép szarvas, ő neki is nagy kedve kerekedett,
hogy elfogja. Vágtatott utána, de a szarvas egyszerre csak eltünt,
mintha föld nyelte volna el. Aztán elért ahhoz a kicsi patakhoz, abban a
kicsi patakban ő is látott két kacsát, nagy boszúságában lelőtte mind a
kettőt, tarisznyájába tette s ment tovább. Egyszerre csak ott állott az
előtt a szép, fehér márványpalota előtt. Bement a palotába, ment
szobáról-szobára, egy élő lelket sem talált sehol. Aztán bement abba a
szobába, amelyikben a kemence volt, ott a tűznél megsütötte a két
kacsát, aztán kiment az udvarra, leült, elkezdett falatozni. Alig
kezdett falatozni, jött egy szép leány.
– Jó napot, vitéz! Hát te miért hoztad az ételedet ki az udvarra?
– Azért, mert itt jobban esik nekem, – felelte Iván. Egyél velem, szép
leány.
– Szívesen enném, de félek, mert neked táltos lovad van!
– Ugyan mit gondolsz! Hiszen közönséges lóval vagyok. Nincs is nekem
táltos lovam!
Pedig dehogy közönséges lóval volt itt. A táltos lovával jött ide. De a
szép leány ezt nem tudta. Azzal leült a leány Iván mellé, elkezdett ő is
falatozni, de egyszerre csak fújta, fújta magát s ím szörnyű nagy
oroszlán lett belőle. De Iván nem ijedt meg, kirántotta nagy, erős
kardját s rákiáltott az oroszlánra: Megállj, átkozott! Te megölted az én
testvéremet, de vissza is adod, különben szörnyű halálnak halálával
halsz meg!
Akár hiszitek, akár nem, egyszerre csak az oroszlán kitátotta a száját
és kilökte magából a másik Ivánt. De meg volt halva szegény, a teste
megmerevedett. Ám Ivánnál volt mindenféle gyógyító fű, azzal
megkenegette testét a testvérének. Volt vele élővíz is, azzal
meglocsolta az arcát s ím egyszerre csak felnyitotta szemét a halott.
Nagyot sóhajtott:
– Hej de sokáig aludtam!
– Bizony sokáig, testvér, s aludtál is volna az örökkévalóságig, hogyha
én el nem jövök érted. Akkor aztán ujra kirántotta a kardját, meg akarta
ölni az oroszlánt. De az ismét visszaváltozott leánnyá, oly csudaszép
leánnyá, hogy azt emberi szó nem tudja elémondani. És sírt keservesen és
könyörgött alázatosan, hogy kegyelmezzenek ifju életének. A testvérek
összenéztek: mit tegyenek? Megkegyelmeztek a szép leánynak.
– Eredj Isten hírével, nem bántunk.
Erre aztán fölkerekedtek mind a ketten, elvágtattak a cár palotájába,
ott lett aztán nagy vígasság, dinom-dánom annak az örömére, hogy a
fiatal cárevics megszabadult. Hét nap s éjjel állott a dinom-dánom,
akkor a testvérek elbúcsuztak egymástól, az egyik ott maradott, a másik
pedig elment a hazájába, s éltek míg a világ s még két nap boldogan.
A »tíz forrás« története.
(Magyar rege.)
Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben
történt, amit most elregélek. A rengeteg nagy erdőben, hol addig
tündéren kívül más nem járt, még csak madár sem, egyszerre csak nagy
lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény törtetett be a sűrü
rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok
nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol eltűnt szemük elől a
sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek
tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha a földbe gyökeredzett
volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállott, a lélekzetük
is elállott, úgy elfogta a csudálkozás. Hej, mit láttak, Istenem,
Teremtőm! Tíz tündérleány állott magas hegynek a tetején, állottak
szépen körbe-karikába, gyémánt labdáikkal játszadoztak, közben meg, ha
egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült a nevetésük, hogy csak úgy
zengett belé a rengeteg.
Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de
egyszerre csak mi történt? Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a
tündérek, a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, azután
tovább játszottak, dobálták a gyémánt labdákat fel, fel a magas
levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi
ragyogó csillag. Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán
összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz
gyémánt labdát s a következő pillanatban ott hevert a lábuk előtt mind a
tíz labda. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek
szét s egy pillanat alatt úgy eltűntek, mintha föld nyelte volna el
őket.
[Illustration: Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a tündérek.]
Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a
tündérlányokat! Miért is lőtték le a gyémánt labdákat! Álltak, álltak
egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták,
hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám amint
mentek, mendegéltek, hirtelen megállott egyik vadász s felkiáltott:
– Nézzetek oda!
Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen
ragyogástól. Magas hegynek tetején egy gyémántvár tündöklött, ragyogott,
fényesebb volt, ragyogóbb volt a napnál, s gyémántvárnak ablakából
lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba,
szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a
kiválasztott párjának:
– Te az enyém, én a tied!
Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a dali
vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó megenni
való: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat
gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt.
Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de a Gonosz Lélek
megirígyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, ki a
csillagok királynője volt s ki akkoriban járta be országát – hogy a
leányai férjhez mentek, még pediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy
mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve-repült haza és
szörnyű haraggal támadt a leányaira:
– Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek?! Eddig halhatatlanok voltatok s
most eljátszottátok a halhatatlanságot, merthogy halandó embereknek
lettetek a felesége. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a
csillaga akkor hull le az égből, amikor én akarom!
– Anyám, édes anyám, – könyörögtek a leányok – irgalmazz, ne hullasd le
az ők csillagukat!
– Az övékét is, a tiéteket is! – kiáltott a csillagok királynője s ott
hagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába.
Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek
szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajjon nem hullanak-e le
a csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak
meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen.
Mind a tiz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul
madár s szomorú hangon víjjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség
tört az országba. Kard, ki hüvelyből!
Mind a tizen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték
fegyvereiket, elbúcsuztak a tündérektől s rohantak a csatába, – a
halálba.
Oda, oda, a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott
le az égből: a tíz ifju csillaga. És a tündérek látták, mikor a tíz
csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves
sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égnek
meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek,
mikor ezt látták, hallották! Különösen a három kisebb tündér bánata volt
nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket
siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak a kedvesét siratta, hanem
magát is. Aztán addig sírtak, mígnem elnyomta az álom. Akkor leszállott
hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte
boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégis csak anya volt! Lehajolt hozzájuk,
sorba csókolta őket, aztán szeliden megérintette varázsvesszejével.
Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz
forrásból hétnek hideg, háromnak forró meleg a vize…
Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, mely ott bugyog ma is azon
a helyen, ahol a Mátra- meg a Bükk-hegység ölelkezik. Az édesanya szive
mégis irgalmas volt a gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok
maradtak…
A szép Katarina története.
(Sziciliai mese.)
Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is
gazdagabb volt s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve s ki
szebb volt a napnál.
Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyilt az ajtó s
szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.
– Katarina, – szólt a szép asszony – mikor akarod élvezni az életedet,
ifju vagy öreg korodban?
Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt s úgy megdöbbent a különös
kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:
– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifju vagy öreg korodban?
Ekkor már egy kissé magához tért Katarina s gondolta magában: ha azt
mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már
csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen
úgy, ahogy a jó Isten akarja. Azt mondta hát a szép asszonynak:
– Öreg koromban!
– Teljesedik a kívánságod, – mondta a szép asszony, azzal egyszer
megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha föld nyelte volna el.
Vajjon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint
Katarinának a – sorsa.