feleségül venni!
Elfehéredett szegény kicsi királykisasszony a vénasszony szavára, s
mondta:
– Csak nem lesz a Fekete Bika az én jövendőbelim? Nem megyek el vele!
– De bizony el kell menned, édes leányom, – mondotta sajnálkozva az
öregasszony – mert aki az én ajtómon át tekinti meg a jövendőjét, el
kell avval menni, aki érette jön.
Szalad nagy búsan haza az anyjához a leány, elpanaszolja, hogy mi
történt vele, de az édes anyja is csak azt mondotta, amit az
öregasszony, hogy, ha már ennyiben van a dolog, menjen el a Fekete
Bikával. Alig hogy hazaért a leány s beszélt az anyjával, már ott is
volt a palota kapuja előtt a Fekete Bika s türelmetlenül integetett nagy
szarvával a leánynak. Mit tehetett szegény leány, kiment s felült nehéz
szívvel a Fekete Bika hátára, az meg nagy vágtatással elindult vele.
Egész nap szakadatlanul rohant a Fekete Bika s a szegény királylány
olyan fáradt és éhes volt, hogy alig bírta tartani magát a bika hátán.
Mikor már azt gondolta, hogy no, most már rögtön lesuppan a földre,
nyájas hangon megszólalt a Fekete Bika:
– A jobb fülemben találsz ennivalót, a balban innivalót, majd meglátod,
ha megiszod, hogy felfrissülsz tőle.
A királyleány nem mondatta kétszer magának, evett jóizűen, amikor aztán
jóllakott, kicsi üveget húzott ki a bika balfüléből s jót ivott rá.
Olyan frissnek is érezte magát, mintha most kelt volna útra. Soká, soká
mentek, még a szélnél is sebesebben, hát egyszer látja a királyleány,
hogy mindjárt ott vannak a világ végén. No, mindjárt meg is lassította
szaladását a Fekete Bika s nemsokára meg is állott egy tündöklő, ragyogó
palota előtt s mondta a leánynak:
[Illustration: A fekete bika elvágtatott a királyleánnyal.]
– Ma éjszaka itt hálunk, mert itt lakik a legidősebb bátyám.
A királyleány nagyon elcsodálkozott, hogy a Fekete Bikának a bátyja
ilyen gyönyörű palotában lakik, de még nem is válaszolhatott neki, ott
termettek a kapunál s a Fekete Bika a nagy kemény fejével nagyokat
koppantott rajta. Jött is szaladva egy parádés inas, kinyitotta a kaput,
nagy hajlongással köszöntek a Fekete Bikának s lesegítették a
királyleányt a hátáról. Odabent fényes teremben éppen vacsoránál ültek a
Fekete Bika bátyja meg a vendégei, nagy örömmel fogadták a királyleányt,
jól ellátták minden jóval, s mikor elálmosodott, gyönyörű hálószobába
vezették, ahol köröskörül aranyrámás hatalmas tükrök lógtak. Boldogan
feküdt le a leány a habfehér ágyba s édesen aludott reggelig. Amint
felébredett, már várta türelmetlenül a Fekete Bika a kapu előtt, ő meg
nagy sietve búcsuzkodni kezdett a sok embertől s felült ismét a Fekete
Bika hátára. Mielőtt elindult, a kezébe nyomtak egy csodaszép almát, s
azt mondották, jól őrizze meg, csak akkor vágja fel, ha nagy-nagy
szüksége lesz rá… Megköszönte szives szóval, belécsúsztatta a zsebébe, s
azzal indultak is.
Egész nap pihenés nélkül folytatták vándorlásukat, s estére kelve ismét
egy rengeteg nagy palotához értek. Mikor a kapunál voltak, így szólt a
Fekete Bika a királyleányhoz:
– Ma itt hálunk a középső bátyámnál!
Nyílt is mindjárt a kapu, a szolga leemelte a királyleányt a Fekete Bika
hátáról, s vezette be a díszes vendégsereg közé. Egész este neki
kedveskedtek, becézgették, s mikor elálmosodott, még szebb hálószobába
vitték, mint az első palotában. Reggel, amint felébredt, ment a kapuhoz,
a Fekete Bika várt már reá türelmetlenül. Mikor elbúcsuzott a háziaktól,
azok egy gyönyörű körtét adtak neki ajándékba, hogy, ha valaha nagy
bajba jut, akkor az segítségére lesz. Azt is a zsebébe tette s mentek
tovább.
Estére ismét egy ragyogó palotához értek, s a Fekete Bika megszólalt
annak a kapujánál is:
– A mai éjszakát a legkisebb bátyámnál töltjük!
Azzal nyílt a kapu, a királyleányt leemelték, ismét nagy vendégségben
találta magát. Mindenki neki kedveskedett itt is, úgy szerették, mintha
örökké közöttük lett volna. Reggel, mikor búcsuztak el nagy búsan tőle,
egy tollat ajándékoztak neki, hogy, ha nagy bajban lesz, csak vágja fel,
majd segít az rajta. Belétette azt is a zsebébe, s mentek sietve tovább.
A negyedik nap estéjén mély és sötét völgybe jutottak, ahol a sűrü
bozóttól alig bírtak még csak lépésben is menni. Egyszerre csak egy kis
fekete házikó kapuja előtt megállt a bika, s így szólt a leányhoz:
– Világíts ide, szép királyleány, most itt kell maradnunk ebben a sötét,
csúf házban, mert ez a Sötétség Szelleméé, a kivel nagy harcra készülök.
Sok-sok szenvedést okozott már ez a Szellem, s most már ideje, hogy
szembeszálljak vele, s ha lehet, legyőzzem. De neked, szép királyleány,
itt a kapu előtt erre a kőre le kell ülnöd, sem kezedet, sem lábadat
mozdítanod nem szabad, de még beszélni sem, amíg én vissza nem térek. Ha
azelőtt megmozdulsz, s csak egy szót szólasz is, a Völgy Gonosz
Szellemének varázsába kerülsz.
– De honnan tudjam, mi történt veled, ha se lábamat, se kezemet nem
mozdíthatom, s még csak nem is beszélhetek? – kérdezte aggodalmasan a
királyleány, mert nagyon féltette a Fekete Bikát, aki mindég olyan
szelíd és jóságos volt hozzá.
– Majd megtudod, hogy legyőztem-e, vagy engem győzött le a Sötétség
Szelleme, mert ha én győzök, világoskék lesz körülötted az egész tájék,
ha pedig ő győz le, vérveres lesz minden.
Ahogy ezt mondotta a Fekete Bika, fel is készülődött, s elment. A kicsi
királykisasszony pedig leült a kőre, s éjjel-nappal hűségesen ott ült
mozdulatlanul. Hát egyszer csak világosodni kezd körülötte minden,
ragyog, fényesedik fű, fa, virág, s gyönyörű kék színben tündöklik a
tájék. Hej, megörül a királyleány a Fekete Bika győzelmének, s nagy
örömében összecsapja a két kezét! No bizony szegényke, ha megmozdult,
rögtön el is csendesedett, mert a Völgy Gonosz Szelleme halálos álmot
bocsátott reá. Azt álmodta, hogy a norvég herceg, aki Fekete Bika
képében megvívott a Sötétség Szellemével, amint megölte, rögtön ismét
emberi alakra változott, s jött haza nagy sietve, hogy hűséges
menyasszonyát, aki a kövön várt reá, elvigye a palotájába, s feleségül
vegye. De bizony hiába kereste, mert a Völgy Gonosz Szelleme úgy
elvarázsolta a szegény királyleányt, hogy se ő nem látott semmit, se őt
nem látta halandó emberi szem.
Soká, soká ült ott a királyleány halálos álomban a kövön, de végre úgy
megfázott, kifáradott, hogy álmában hangosat sikoltott, s hát arra
egyszeribe fel is ébredett. Körülnézett, de mikor nem látott senkit,
nagy búsan útnak indult. Ment, ment sokáig s hát egyszer csak egy
jéghegyhez ér. Próbált mindenképen átal kelni rajta, fogódzkodott,
kapaszkodott, ahogy csak gyenge keze, lába bírta, de az olyan síkos
volt, hogy örökké visszaesett oda, ahonnan elindult. El volt fáradva
szegény erősen, körüljárta a hegy alját, hátha egy házat találna
valahol, ahol kipihenhetné magát. Csakugyan, egy kis ösvényt talált,
azon végigment, s egy pici házikóhoz ért. Bekopogtatott, hát egy
kovácsműhelybe jutott éppen. A kovács ott állott az üllő előtt, verte a
vasat. Köszönt illendően a kovácsnak, s megkérdezte tőle:
[Illustration]
– Ugyan, édes bátyámuram, hogy mehetnék én átal a jéghegyen? Úgy
iparkodtam, mégsem tudtam semmiképen előre jutni rajta!
A kovács elmosolyodott, s legyintett a kezével:
– Hát te azt hitted, hogy ezzel a gyenge lábacskával át tudsz mászni a
jéghegyen? Nem olyan kis dolog ám az! Vascipők kellenek ahhoz!
– Talán bátyámuram tudna nekem csinálni, szívesen megfizetném az árát! –
mondotta a leány.
– Nem lehet azt pénzzel megfizetni, lányom, – szólt az öreg kovács –
szolgálni kell érette nálam, mert rajtam kívül ugyan senki se tudja azt
megcsinálni neked!
– Hát aztán meddig kell szolgálnom? – kérdezte a leány.
– Hét esztendeig.
– Sokallotta bizony szegény királykisasszony a hét esztendőt egy pár
cipőért, de mit volt mit tennie, ott maradt, takarított, főzött az öreg
emberre. Valahogy eltelt a hét esztendő is, megkapta a vascipőt a
kovácstól, felhúzta, s olyan könnyen lépkedett át a jéghegyen, mintha
puha füvön lépegetett volna. Amint átért rajta, ismét egy kis házikóhoz
ért, ide is bekopogtatott, mert már jó későre járt az idő. Csúf
vénasszony nyitotta ki az ajtót, s attól kért éjjeli szállást.
– Hát, fiam, adok szállást, adok, – mondotta a vén banya – de meg is
kell szolgálnod ám érette.
– Megszolgálom én szívesen, – mondotta a királyleány.
Ekkor a vénasszony egy mosóteknőre mutatott, amelyben egy mocskos
köpenyeg volt.
– Hát ezt a köpenyeget mosd ki, fiam, s akkor itt aludhatsz nálam. Soha
annyit nem boszankodtam, mint ezzel a köpenyeggel. Hiába mostam ki a
foltokat belőle, amint kiteregettem, újra fekete lett a mocsoktól.
– Ugyan, kié ez a köpenyeg, néném asszony? – kérdezte a
királykisasszony.
– Az bizony a Fekete Norvég hercegé, aki nagy párosviadalban mocskolta
így össze.
Elkezdett erre a válaszra dobogni a királyleány szíve, s megkérdezte az
öregasszonyt:
– Nem rokona a Fekete Norvég herceg a Fekete Bikának?
A vénasszony csodálkozva nézett az idegen leányra, hogy az vajjon honnan
tud a Fekete Bikáról, s aztán mondta neki:
– Meghiszem ám, hogy rokonságban vannak egymással, mert a kettő egy.
Gonosz varázslat változtatta át a Fekete Norvég herceget bikává, s csak
akkor szűnt ez meg, mikor legyőzte a Sötétség Szellemét. Rég volt ez
már, azóta szegény herceg folytonosan barangol, járja a világot, keresi
az elveszett menyasszonyát. De tudom, ez nem is érdekel téged, hiszen
idegen vagy, s nincs is időm a sok fecsegésre. Mondd meg hát, kimosod-e
a Fekete Norvég herceg köpenyét, vagy nem?
Nem kellett kétszer kérdezni a királykisasszonytól, bezzeg szívesen
kimosta a köpenyeget, s a vénasszony nem győzött eleget csudálkozni,
mikor meglátta a mocskos köpenyeget hónál fehérebben. Hamar küldte a
királyleányt, hogy feküdjék le, ő pedig a csúf leányával várta a
herceget, hogy jöjjön a köpenyegért. Persze, nem akarták megmondani,
hogy egy idegen leány mosta ki ilyen szépen a köpenyeget, nehogy azt
jutalmazza meg a Fekete Norvég herceg. Tudták, hogy van valami köze a
leánynak a herceghez, ha ezt a munkát, amit ők olyan nagy fáradsággal
nem tudtak elvégezni, ilyen könnyen elvégezte. Hallották is mindenfelé
suttogni, hogy hét esztendeje jár olyan mosónő után a herceg, aki ki
tudná tisztítani a köpenyegét, de sohase talált még egyet se. Büszkén
várták hát a herceget, s bezzeg volt örömük, mikor a Fekete Norvég
herceg rögtön megkérte a csúf leány kezét, amint meglátta a tiszta
ruhát. Megkérte bizony a szegény herceg, mert azt jósolta neki egy vén
bölcs asszony, hogy azt vegye el feleségül, ha szép, ha csúf, aki ezt a
mocskos ruhát tisztára mossa. El is határozták mindjárt, hogy másnap
megtartják az esküvőt.
Na, felkel másnap reggel a királykisasszony, s hallja nagy
szomorúsággal, hogy itt járt éjszaka az ő herczege, s megkérte a vén
banya leányát. Búslakodott, tanakodott egy ideig, hogy s mint segíthetne
a baján, s egyszerre csak eszébe jut a gyönyörű alma, amit a Fekete
herceg bátyja adott neki. No, gondolta magában, nagyobb szükségben úgy
sem lehetek, felvágom az almát. Hát amint felvágja, rengeteg drágaság,
ékszer s pénz hull az ölébe. Összekötötte az egészet a kendősarkába, s
odafutott a vénasszonyhoz vele:
– Ti talán nem is tudjátok, milyen gazdag vagyok én, – szólította meg az
asszonyt – s ha akarjátok, ezt az egészet tinektek adom. – S megmutatta
a sok drágaságot.
A vénasszony vágyakozva nézegette, s megkérdezte kiváncsian:
– Hát hogy lehetne ez az enyém?
– Az bizony úgy, ha egy nappal elhalasztanátok a leány esküvőjét, s ma
éjszaka megengednéd, hogy megnézzem álmában a Fekete herceget, mert igen
kiváncsi vagyok reá.
A vénasszonynak nem tetszett a kívánság, mert féltette a leánytól a
herceget, de szerette volna a kincseket is, hát azt mondta a
királyleánynak, jól van, menjen csak be a herceg hálószobájába, ha
elaludt. De bezzeg álomitalt kevert a herceg italába, mielőtt lefeküdt,
nehogy meglássa a szép leányt, s azt vegye feleségül. Be is ment szegény
kis királykisasszony a hálószobába, egész éjjel ott ült a herceg ágya
mellett s búsan énekelte:
Hét évet szolgáltam érted,
Jeges hegyet másztam érted,
Köpenyeget mostam érted,
S a szavamat mégsem érted?
De bizony hiába énekelte egész éjszakán át szakadatlan, a herceg
mozdulatlanul feküdt az ágyán, s nem hallotta meg kedves hangját. Másnap
nagy bújában a pompás körtét vette elő, hátha az jobban megsegíti, mint
az alma, felvágta nagy vigyázva, de bizony abból is csak sok-sok drágakő
hullott az ölébe. Ezt is a vénasszonynak adta, hogy halassza el egy
nappal az esküvőt, s engedje be a herceghez éjszaka. Ott ült másnap is,
szomorúan énekelgetve kis dalát, de a herceg úgy feküdt, mint a kő, meg
sem moccant. Harmadnapra nem volt már egyebe, mint a toll, felvágta azt
is, de bizony az is csak drágakövekkel volt teli s teli. Odaadta a
vénasszonynak, hogy engedje meg, hadd üljön a herceg mellé a harmadik
éjszaka is. Meg is engedte, hogyne engedte volna.
A Fekete herceg nagy vadászatra ment az embereivel harmadik napon, mert
erősen megunta az esküvőre való várakozást, hát amint ott lovagol az
emberei előtt, egy vén vadász odasomfordál mellé s mondja neki:
– Fenséges uram, bocsánatot kérek, hogy kérdezősködöm fenségedtől, de
már két éjszaka olyan szomorú éneket hallok a fenséged hálószobájából,
hogy nem tudok aludni miána! Ugyan ki dalolhat odabent?
– Az én szobámban? Ott ugyan senkise! Egész éjjel álom nélkül aludtam,
fent se voltam, egy pisszenést se hallottam!
A vén vadász megcsóválta a fejét:
– Én akkor csak azt tanácsolom fenségednek, ne igyon ma este a
vénasszony italából, majd meghallja akkor azt az éneket!
A herceg szót is fogadott hűséges vadászának, s mikor este odahozta a
vénasszony az altatót, kiküldte a konyhába, hogy hozzon be cukrot, mert
keserű. No, alig hogy kifordult a vén banya a konyhába, fogta az egész
kotyvalékot s kiöntötte az ablakon. Mikor az asszony visszajött, azt
mondta neki, hogy lehajtotta úgy, ahogy volt. Este hamar lefeküdt,
behúnyta a szemét, s abban a pillanatban belibbent a királykisasszony,
szelíd, zokogó hangon énekelni kezd:
Hét évet szolgáltam érted,
Jeges hegyet másztam érted,
Köpenyeget mostam érted,
S a szavamat mégsem érted?
De bezzeg felszökött a királyfi az ágyból, ölelte, csókolta a leányt, s
kérdezte, faggatta, hol s merre barangolt ilyen sokáig. A királyleány
elmondta sok bujdosását, búslakodását. No, de most nem volt ideje a
szomorúságnak, egymásé lettek, a Fekete herceg fényes palotájába
költöztek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A két Iván.
(Orosz mese.)
Volt egyszer egy paraszt s annak felesége. Szegények voltak, mint a
templom egere, de azért jól éltek, mert fiatalok voltak, szerették
egymást igaz szeretettel. Dolgoztak reggeltől estélig s Isten megáldotta
a munkájukat. Egyszer azonban szomoruság érte őket: jött a parancsolat a
czártól, hogy induljon azonnal, mert kiütött a háború. Hej, búsult a
paraszt, majd felvetette a nagy bú-bánat! Hogyne, mikor éppen azon
örült, örvendezett, hogy két hónap mulva Isten megáldja házasságukat
gyermekkel s neki éppen most kell menni háborúba!
– Hát, feleség, – búcsuzott a paraszt – csak ügyelj a házunkra s kicsi
gazdaságunkra; élj a szomszédokkal barátságban. Talán az Isten velem
lesz s visszakerülök még. Ha nem kerülnék vissza, itt van 50 rubel, tedd
el. Ha az Isten leánygyermekkel áld meg: jó lesz hozománynak, mikor
férjhez viszik; ha pedig fiúval áld meg, akkor is jó lesz majd!
Azzal elbúcsuzott s elment.
Három hónap mulva az Isten két fiugyermekkel áldotta meg az asszonyt. A
két fiunak egyforma nevet adtak: Iván lett a neve mind a kettőnek. A
falusiak ugy hívták: a »két Iván«. A »katonagyerekek«. Nőttek,
növekedtek a gyermekek, de az apa csak nem jött haza. Már tíz
esztendősek voltak, iskolába kerültek, ott szorgalmasan tanultak, olyan
szorgalmasan, hogy megszégyenítették a gazdag bojár úrfiakat. De
irígykedtek is rájuk a fiuk, folytonosan gúnyolták, csipkedték,
lökdösték őket. Hanem egyszer a fiúk megsokallották az örökös
gúnyolódást, az örökös csipkedést, rugdosást, mondta az egyik a
másiknak:
– Testvér, meddig türjük mi ezt? Hát azért varrja nekünk az édesanyánk a
ruhát, hogy ezek széjjelszaggassák? Ne hagyjuk magunkat!
Másnap aztán mikor ismét rájuk támadtak a fiúk, a két testvér közéjük
vágott, ütötték, rugták a fiukat, egy pillanat alatt széjjelverték
valamennyit. Lett szörnyű bőgés, jajgatás, lett nagy riadalom, csődület,
mert egyik-másik fiunak még a karját is eltörték. Bezzeg, hogy a nagy
csődületre jöttek a rendőrök is, megfogták a két testvért és vitték a
tömlöczbe.
Fülébe ment a czárnak is ez a dolog s mikor meghallotta, hogy s mint
történt, megparancsolta, hogy azonnal eresszék szabadon azt a két fiut:
hiszen azok csak védték magukat, ártatlanul szenvednek. Hát bezzeg hogy
szabadon eresztették a fiukat, azok meg tovább jártak az iskolába,
nőttek, növekedtek, s ahogy telt-mult az idő, deli szép legényekké
serdültek. Mondják egyszer az édesanyjuknak:
– Anyácskám, adj nekünk pénzt! Szeretnénk a vásárra menni s lovat venni!
Az asszony odaadta nekik az 50 rubelt; 25-öt az egyiknek, 25-öt a
másiknak s mondotta:
– Hát csak eredjetek, fiaim! Hanem azt mondom, hogy amerre jártok,
minden embernek köszönjetek, a kivel találkoztok.
– Úgy lesz, anyácskám! – mondották a fiuk s azzal bementek a városba,
egyenesen a vásárra. Volt ott ló rengeteg sok, a szemük alig győzte
belepni. Hanem a fiuknak egyik ló sem tetszett.
– Na, – mondogatták, – ide rossz helyre jutottunk. Úgy látszik, nem
találunk magunknak való lovat!
Hanem, amint jártak-keltek a vásárban, egyszerre csak látják, hogy a
piacz tulsó felén rettenetes nagy csődület van. Vajjon mi lehet ott?
Odamentek, hadd lássák. Hiszen láttak is ott csudát! Ott állott a vásár
szélén két nagy oszlop. Ahhoz volt kötve két csikó. Az egyik hat, a
másik tizenkét lánccal. Ágaskodtak a csikók, rugták a port, fújtak,
tüszköltek, nem volt ember, aki közelükbe merjen menni.
– Mi az ára ennek a két lónak? – kérdezték a legények.
A lovak gazdája gúnyosan mérte végig a legényeket:
– Nem nektek való ez a ló!
– Már hogy nekünk való-e vagy sem, azt nem kend ítéli meg! – mondották a
legények. – Majd megnézzük s ha megtetszik, megvesszük. Előbb hadd
lássuk a fogát!
– Hát csak nézzétek meg a fogát! – mondotta nevetve a gazda.
Azzal a két legény odament nagy bátran a lovakhoz; az egyik megfogta az
egyiknek a láncát, a másik a másiknak a láncát. Abban a pillanatban mind
a két ló felágaskodott, felállott a hátulsó lábára, fújt, tüszkölt,
nyerített, aztán ismét levágott a földre a két előlábával, felkavarta a
port, hogy elsötétedett a hely belé. De a legények nem törődtek vele,
eloldották a láncokat, aztán felpattantak a lovakra, hatalmasan
megsarkantyuzták és elvágtattak, mint a sebes szél. Elvágtattak vagy öt
mértföldnyire, onnan meg vissza. Mikor meg visszakerekedtek, mind a két
ló összeesett. Akkor aztán azt mondották a gazdának:
– Hát ezek is lovak? Nem nekünk valók ezek!
Otthagyták a gazda nyakán a lovakat, azzal elindultak haza. Búsultak,
hogy ló nélkül kell hazamenniök, de hát mit csináljanak?
– Amint kiértek a városból s mentek, mendegéltek az országúton, szembe
jött velük egy öreg, fehérhajú ember. Elmentek mellette, nem köszöntek
neki. De alig haladtak egy-két lépést, eszükbe jutott, hogy mit mondott
az édesanyjuk. Hiszen nekik üdvözölni kellett volna azt az öreget!
Egyszeribe visszafordultak az öreg ember után siettek, illedelmesen
levették a sapkájukat, szépen meghajoltak s mondták:
– Bocsáss meg, nagyapácskám, hogy köszönés nélkül haladtunk el
melletted. Pedig az édesanyánk ugyan meghagyta, hogy mindenkit
üdvözöljünk, akit az úton látunk!
– Nagyon szép, nagyon szép! – mondotta az öreg ember, – helyre fiuk
vagytok. Hát honnan jöttök?
– Mi bizony, öreg apácskám, a vásárból jövünk. Lovat szerettünk volna
venni, de bizony nem találtunk magunknak valót.
– Nem találtatok? Nem baj, édes fiaim, majd adok én nektek!
– Hej, nagyapácskánk, de megköszönnők azt! – mondották a legények.
– Hát csak gyertek velem!
Elindultak az öreg emberrel, mentek, mendegéltek, egyszer aztán egy
nagy, magas hegyre értek. Annak a magas hegynek az oldalán volt egy
vaskapu. Azt a vaskaput kinyitotta az öreg ember s ím a következő
pillanatban két hatalmas, erős, szép lovat vezetett ki onnét.
– Itt vannak a lovak, fiuk! Üljetek rá! Legyen a tiétek! Ajándékba adom
nektek.
Megköszönték a fiuk a szép ajándékot, illendően elbúcsuztak az öreg
embertől, azután, felpattantak a lóra, elvágtattak, mint a sebes szél,
még annál is sebesebben. Aztán, hogy haza értek, az udvaron egy-egy
oszlophoz megkötötték a lovakat. Közben kijött az édesanyjuk, nézte,
csudálkozva nézte, hogy milyen szép lovakat hoztak a fiuk.
– Hol vettétek ezeket a lovakat, édes fiaim?
– Nem vettük mi ezt, édesanyám, mert a vásáron nem találtunk magunknak
valót. Egy öreg ember ajándékozta nekünk.
– Jaj de szépek, jaj de szépek! Csak el ne lopná valaki!
– Ne féljen, édes anyám, nem lopja el ezeket senki! Nincs az az ember,
ki közelükbe merjen lépni!
Hanem az asszony egyszerre csak elkezdett könnyezni. A fiuk csodálkozva
néztek rá.
– Hát miért sír, édes anyám?
– Hogyne sírnék, édes fiaim! Látom már, hogy nem sokáig lesz rám
szükségetek!
A fiuk nem szóltak erre semmit, de másnap azt mondották az
édesanyjuknak:
– Anyácskám, bemegyunk a városba, szeretnénk kardot venni.
– Vegyetek, édes fiaim, Isten hírével!
Bementek a városba, ottan is egy kovácshoz s mondották neki:
– Csinálj nekünk két kardot, kovács!
– Hát minek csináljak? – mondotta a kovács. – Van itt készen elég:
válogathattok belőle.
– De nincs ezek között egy sem nekünk való! Nekünk olyan kard kell, hogy
legalább harminc fontos legyen!
– Ugyan mit gondoltok? Hát azt azután hogyan forgatjátok? Nincs olyan
kard az egész világon!
Elég az, hogy a kovács nem csinálta meg a kardot, a legények meg nagy
búsan hazaindultak kard nélkül. De alig értek ki a városból, már megint
találkoztak azzal az öreg emberrel.
– Isten jónap, fiaim!
– Jónapot, öregapácskám!
– Honnan, honnan?
– A városból jövünk, nagyapácskám, kardot akartunk venni, de nem
találtunk magunknak valót.
– Bizony, ha nem találtatok, majd adok én nektek! Csak gyertek velem!
Mentek az öreg emberrel, mentek arra a nagy hegyre; ott az öreg ember
kinyitotta a vasajtót és kihozott mind a két fiunak egy-egy hatalmas
nagy kardot. Azt a fiuk szépen megköszönték, aztán elbúcsuztak az
öregtől és nagy vidáman mentek hazafelé. Ott a kardot be sem vitték a
házba, hanem letámasztották a fal mellé.
– Hát hol a kard, fiaim? – kérdezte az édesanyjuk. Vettetek-e?
– Nem vettünk, mert nem találtunk. De adott nekünk az öreg ember kardot
is.
– Hol van?
– Kint van az udvaron, megtámasztottuk a ház oldalához.
Kimegy az asszony, nézi, nézi a kardot:
– Jaj de szép nagy kardok, lelkeim fiaim! Csak el ne lopná valaki!
– Nem lopja el azt senki, ne féljen, édesanyám, nagyon nehéz mind a
kettő!
Hát csakugyan nehéz is volt a két kard, olyan nehéz, hogy a háznak az
oldala már kezdett is recsegni-ropogni. Nézte, nézte az asszony a kardot
s egyszerre csak könnybe lábadt a szeme:
– Hát miért sír, édesanyám?
– Hogyne sírnék, mikor látom, hogy nem lesz többet szükségetek én reám!
– Másnap reggel a legények fölnyergelték a lovakat, fölkötötték a
kardjukat, imádkoztak, aztán elbúcsuztak az édesanyjuktól.
– Anyácskám, édes anyácskám, add reánk áldásodat.
– Édes fiaim, kísérjen mindenütt, a merre jártok, az én áldásom. Isten
vezéreljen, baj sehol se érjen! Senkibe bele ne kössetek ok nélkül!
Válogassátok meg, akivel barátkoztok!
Ezt mondotta az asszony és azzal útnak eresztette a fiait.