többi asszonyok voltak. Ők maguk pedig mindketten felmentek a ház felső
részébe, ottan leültek, jól megvacsoráztak, s lefeküdtek. De mielőtt
elaludtak volna, Dzsúder megkérdezte az öreg embert:
– Ugyan bizony, mi tulajdonsága van annak a kardnak, s ennek az
asztalnak?
– A kardnak az a tulajdonsága, fiam, hogy csak a kezedbe kell venned,
megforgatnod, s minden pillantásra egy fej esik le. Az asztalnak pedig
az a tulajdonsága, hogy csak kivánnod kell valamit, s kívánságod abban a
pillanatban teljesül. Ahhoz az asztalhoz két ördöngős király tartozik.
Csak kivánnod kell, s mindjárt előtted teremnek. Azt akarod, hogy nagy
sereg katona járjon veled s védjen téged? Ez a kivánságod is teljesül.
Csak kivánnod kell. Akarod, hogy két óra alatt hazakerülj az
édesanyádhoz? Ez a kivánságod is teljesül. Csak akarnod kell.
– Hej, pedig én nagyon kivánkozom haza, az édesanyámhoz! – mondotta
Dzsúder. – Nem is kell nekem a kard, csak add nekem az asztalkát! –
mondotta az öreg embernek.
– Jól van, – mondotta az öreg ember – én megtartom magamnak a kardot,
legyen a tied az asztalka. Ennek több hasznát veszed.
Másnap reggel Dzsúder kezébe vette az asztalkát s szólt:
– Ördöngős királyok, jertek ide!
Abban a pillanatban előtte állottak az ördöngős királyok s kérdezték:
– Mit parancsolsz?
– Azt parancsolom, hozzatok nekem lovat s nagy sereg katona legyen
körülöttem; úgy akarok hazamenni, mint egy igazi fejedelem.
Abban a pillanatban hoztak neki lovat s annyi katona volt körülötte,
hogy a szem nem győzte belepni. Akkor Dzsúder felült a lóra, elindultak
s az első helyen, ahol megállottak, azt kivánta Dzsúder az ördöngős
királyoktól, hogy üssenek fel neki egy pompás sátrat ide. Azon a sátron
legyen négy aranygolyó. Tiszta színarany legyen a sátornak minden rúdja.
Legyen a sátorban ágy, még pedig tiszta elefántcsont. S az
elefántcsont-ágyban tiszta selyem ágynemű. Megvolt abban a pillanatban a
sátor, benne az elefántcsont-ágy. Dzsúder lefeküdt, elaludt; de amíg
aludt is, az ördöngős királyok vitték s reggel, mikor fölébredett, egy
gyönyörű szép palotát látott maga előtt. Kérdi Dzsúder az ördöngős
királyokat:
– Miféle palota ez?
– Ez a palota, – felelték az ördöngős királyok – negyven varázslónak a
palotája, akik azt olvasták a varázsigékben, hogy Dzsúder ben Ómár keze
által pusztulnak el. Van ebben a palotában egy leány. Ezt a varázslók
rabolták el s itt tartják fogva. Mert tudd meg, hogy ezek a varázslók
nem amolyan közönséges varázslók. Tűzimádók is ezek.
Mondotta Dzsúder:
– Hát hogyan öljem akkor én meg ezeket? Hisz hatalmasabbak ezek, mint
én!
– Ne félj semmit, – mondotta az egyik ördöngős király – nesze: itt van
egy cédulácska. Ezt a te számodra írtam. Ezt kösd a szemed fölé. Menj a
palotához, a kapu megnyilik előtted. A palota udvara márványkővel van
kirakva: fehér és fekete márványkővel. A fehér után következik fekete, a
fekete után fehér. Vigyázz jól, hogy csak fehér kőre lépj; feketére ne;
mert ha feketére lépsz, abban a pillanatban szörnyet halsz.
[Illustration: … odanyujtotta a vizet.]
Mikor felmégy a palotába, ott az első szobában találsz egy szekrényt, a
szekrényben kulcsot. Nyissd ki a szekrényt s ottan találsz egy kardot.
Ezt a kardot húzd ki a hüvelyéből, fogd meg jól. Csak meg kell forgatnod
a levegőben, mindjárt ott lesz a negyven varázsló s kérnek, rimánkodnak,
hogy ne öld meg őket. De te ne szólj semmit, csak forgasd a kardot; az
mindjárt lángba borul s az a láng elégeti a negyven varázslót. Mikor
aztán a varázslókat megölted, akkor fordulj jobbra: belépsz egy szobába.
Az ajtó megnyilik magától. Ottan találsz egy leányt megkötözve.
– Jól van, – mondotta Dzsúder – eleget hallottam.
Azzal elindult, ment egyenest a palotába. Ott mindjárt megtalálta a
szekrényt, kinyitotta, kivette belőle a kardot, s abban a pillanatban
megjelentek a varázslók.
– Ó Dzsúder ben Ómár, ó Dzsúder ben Ómár!! – jajgattak a varázslók – ne
bánts minket!
De Dzsúder hallgatott, jó keményen marékra fogta a kardját, belevágott a
levegőbe: a kard abban a pillanatban lángra lobbant s porrá égett mind a
negyven varázsló. Aztán jobbra fordult, belépett abba a szobába,
amelyről az ördöngős király beszélt. Hát csakugyan ott volt egy leány,
összekötözve. Nézte, nézte a leány nagy csodálkozással Dzsúdert s
kérdezte:
– Hogyan kerültél ide?
– Az Isten vezérelt ide, – mondotta Dzsúder – azért, hogy
megszabadítsalak tégedet. De ki vagy te, s hogy kerültél ide?
Felelt a leány:
– Én igazhívő vagyok. Az apám kínai király. Ezek a varázslók eljöttek az
apámhoz, s kérték, hogy adjon feleségül engem. De az apám nem adott;
akkor aztán elraboltak s így sanyargatnak engem három teljes esztendő
óta. Azt akarják, hogy én is tűzimádó legyek. De én nem lettem
tűzimádóvá.
– Hát most szabad vagy, – mondotta Dzsúder – mit kivánsz?
Visszaküldjelek az édesapádhoz?
Felelt a leány:
– Aki jót akar cselekedni, annak nincs szüksége a kérdésre! Három
esztendeje szenvedek itt. Mondjak-e többet neked?
Akkor Dzsúder elővette a kis asztalkát s mindjárt megjelentek az
ördöngős királyok.
Mondotta nekik:
– Eredj s vidd ezt a leányt haza az édesanyjához!
Az ördöngős király vette a leányt s abban a pillanatban eltünt vele,
mintha a föld nyelte volna el. Egy szempillantás mulva vissza is jött s
jelentette, hogy hazavitte a leányt az apjához.
Akkor mondotta Dzsúder:
– Most pedig én azt kivánom, hogy ezt a palotát minden kincseivel együtt
egyenesen Kairóba vigyétek s ott tegyétek le.
– Úgy lesz, – mondották az ördöngős királyok – csak feküdj le szépen s
aludjál: reggelre Kairóban virradsz meg.
Dzsúder lefeküdött, elaludott, s ím, reggel, mikor felnyitotta szemét,
Kairó kellős közepén volt. Mindjárt hivatta az ördöngős királyokat s
mondta nekik:
– Most pediglen állítsatok őröket a palota elé!
Abban a pillanatban őrök állottak a palota előtt.
– Vajjon mi van az én édesanyámmal? – mondotta magában Dzsúder. – Megyek
s felkeresem.
Elindult az utcán, ment, mendegélt, s íme: egyszerre csak lát az utca
szélén egy öreg koldusasszonyt. Megszólította Dzsúder:
– Mit csinálsz te, szegény öreg asszony?
– Mit csinálnék? Hát koldulok, fiacskám! – felelt az öreg asszony.
– Hát nincs neked senkid?
– Volt egy jó fiam, – felelt az öreg asszony – de az elment messze
földre régesrégen s vissza sem került többet. Aztán van még két naplopó
fiam, de azok nem törődnek velem. Éjjel-nappal csatangolnak;
esznek-isznak, vígan vannak; nekem semmit sem adnak s így tengetem
életemet koldulással.
– Nézz meg jól, – mondotta Dzsúder – hát nem ismersz meg?
– Nem, – mondta az öreg asszony – nem ismerlek.
– Pedig én Dzsúder vagyok, a te fiad.
– Fiam, édes fiam! – kiáltott az öreg asszony s nyakába borult fiának,
ölelte, csókolta.
– De hát mi történt veled? Hogy lett koldus belőled, mikor én neked
adtam a varázstarisznyát; pénzt is hagytam elegendőt?
– Ó, édes fiam, azt a varázstarisznyát elvették tőlem testvéreid! Sokáig
nem mondottam meg nekik, hogy honnét van az a sok étel-ital, honnét van
a sok pénz. Egyszer aztán megkötöztek; meg akartak ölni. Kénytelen
voltam nekik átaladni a tarisznyát. Azóta nem láttam őket. Folytonosan
mulatnak. Etetik-itatják a barátaikat; éjjel-nappal dínom-dánom, de reám
nem gondolnak; így tengődöm, amint látod.
Dzsúder karonfogta az édesanyját, felvezette a palotába, levetette a
rongyos ruháját, megfürösztötte langyos fürdőben; adott reá szép ruhát.
Aztán szólította az ördöngős királyokat s parancsolta nekik:
– Mindjárt itt legyenek a testvéreim!
Mentek az ördöngős királyok, mindjárt meg is találták a legényeket egy
korcsmában, ahol javában dőzsöltek. Se szó, se beszéd, megragadták s egy
szempillantás mulva ott állottak Dzsúder előtt.
– Hát ti mit tettetek az édesanyánkkal?! – rivallt rájuk Dzsúder. –
Miért hagytátok éhezni, koldulni? Hiszen ha nem hagytam volna nektek
ennivalót elegendőt és pénzt is, akkor is gondoskodnotok kellett volna
az anyátokról!
A legények nem szóltak semmit, földre sütötték szemüket.
Kérdezte az ördöngős király Dzsúdert:
– Mit tegyek velük? Parancsolj!
– Semmit, semmit! Ők az én testvéreim.
S jött az öreg asszony is és sírva kérte Dzsúdert: ne bántsa őket.
Nem is bántotta Dzsúder, sőt inkább ott tartotta a palotájában.
Hát jól van. Még aznap Dzsúder a palota előcsarnokába kitétetett egy
diványt, leült oda, aztán parancsolta az ördöngős királyoknak, hogy a
divány két oldalára állítsanak őröket. Ő maga leült a diványra, az őrök
állottak jobbra-balra: úgy ült ott Dzsúder, mint egy igazi fejedelem. De
bezzeg jöttek is a népek, megállottak a palota előtt. Ámultak-bámultak:
mi történt itt? Ihol, itt van egy fényes palota, amelyik még tegnap nem
volt itt! Hogy került ez ide? S a palota előtt az előcsarnokban ül egy
nagy úr, egy igazi fejedelem. Vajjon ki lehet az? Egyszeribe híre ment a
csudaszép palotának az egész városban. Vitték a hírt a szultánnak is.
Mondották az udvarbéli népek a felséges szultánnak:
– Olyan dicső szép palota van Kairóban reggel óta, amilyen még nem volt
itt soha. Valami nagy úr lakik benne; bizonyosan fejedelmi személy.
Mondotta a szultán a vezírnek:
– Eredj azonnal abba a palotába s mondd a gazdájának: parancsolom,
jöjjön hozzám!
Ment a vezír a palotába, Dzsúder ott ült a diványon. Felállott,
illendően fogadta a vezírt, aztán asztalt teríttetett, nagy ebédet
adott, ebéd után kávét. Mikor aztán jól megebédeltek, akkor mondotta a
vezír, hogy miért jött.
– Hivat a szultán, hogy azonnal gyere hozzá!
– Mondd meg a szultánodnak, hogy én nem megyek. Előbb neki kell eljönnie
én hozzám.
A vezír nem szólt semmit, visszament a szultánhoz: jelentette, hogy mit
mondott annak a csudaszép palotának a gazdája.
– Jól van, – mondotta a szultán – hát elmegyek én hozzá.
Maga mellé vette a vezíreit s ment egyenest a palotába. Dzsúder ott ült
most is a diványon. Mikor látta a szultánt, felállott illendően, helyet
mutatott a szultánnak, egyszeribe asztalt teríttetett, nagy ebédet
adott. Ebéd után a szultán mondja neki:
– Én üzentem volt hozzád, hogy gyere hozzám; de te nem jöttél. Mit
jelent ez?
– Nem jelent ez semmit, felséges szultánom, csak nem éreztem jól
magamat. Fáradt voltam a nagy utazástól.
– Jó, jó, hiszem, – mondotta a szultán – nem is akarok én veled
összetűzni, de sőt inkább azt akarom, hogy nagy, erős barátságba lépjünk
egymással! Légy te a fejedelem, én meg apád leszek. Neked adom a
leányomat.
– Jól van, – mondotta Dzsúder – de én még ma meg akarom tartani az
esküvőt!
– Legyen a kivánságod szerint – mondotta a szultán, s még aznap
megtartották az esküvőt.
Most már igazi boldog ember volt Dzsúder. Volt szép felesége, rengeteg
kincse; minden, amit szeme-szája kivánt. Hanem az asztalkára nagy gondja
volt. Megmondta a feleségének külön is: erősen vigyázzon reá, ha
valahova ő el találna menni.
Jó. Telt, mult az idő, nem történt semmi különös. Hanem Dzsúdernek a
testvérei mindegyre összesúgtak-búgtak: nem tetszett nekik, hogy az
öccsük ilyen nagy ember lett. Nagyobb, mint ők. Pedig nekik is ugyancsak
jó dolguk volt. Azt mondja egyszer az egyik, az idősebb:
– Te, öljük meg az öcsénket!
– Nem, – mondá a kisebbik – azt mégse tehetjük; ne öljük meg, hanem
vitessük el valahova messze, idegen országba. Aztán akkor majd igazi
urak lehetünk.
Na, ebben meg is egyeztek. De már most hogy küldjék el Dzsúdert idegen
országba? Azt határozták, hogy meghívják ebédre. Meg is hítták. Mondták
Dzsúdernek:
– Öcsém, gyere hozzánk. Egyszer ebédeljünk együtt hárman.
Dzsúder nem gondolt semmi rosszat: szívesen fogadta a meghívást, elment
hozzájuk ebédre. Ám ebédközben testvérei álomport dobtak a poharába s
ott, abban a helyben, az asztalnál csak ledült a székről Dzsúder.
Elaludt, mintha meghalt volna. A testvérei pedig beletették egy ládába,
elvitték, ki, a tenger partjára s ott egy hajóskapitánynak eladták, mint
rabszolgát. De megmondták a kapitánynak, hogy a ládát ki ne nyissa, amíg
valamelyik városba meg nem érkeznek. Ott aztán tehet vele, amit akar. A
kapitány megvette Dzsúdert, elindult a hajóval, mikor aztán egy városnál
kikötött, kinyitotta a láda födelét. Dzsúder akkorra már felébredett s
kérdezte a kapitányt:
– Hol vagyok? Kinél vagyok?
– Jó helyen vagy, – mondotta a kapitány. – Itt, az én hajómon. A
testvéreid eladtak, mint rabszolgát. Én megvettelek: az enyém vagy. Most
pedig szépen állj be a többi matróz közé, s dolgozzál, mint a többi.
Dzsúdernek le kellett vetnie magáról a szép ruhát, matrózruhát vett
magára, beállott a többi matróz közé s dolgozott.
Teljes három esztendeig volt a matrózok között, akkor aztán mondta a
kapitánynak:
– Kapitány úr! Engedjen el engem! Hadd menjek el Mekkába zarándokolni.
– Jól van, fiam, – mondotta a kapitány – becsületesen szolgáltál,
megérdemled, hogy szabaddá tegyelek. Eredj Isten hírével! Menj Mekkába.
Elindult Dzsúder, ment, mendegélt s addig ment, amíg Mekkába nem ért.
Amint ment a városban, egyszerre csak megszólítja egy öreg ember:
– Nem ismersz? – kérdi az öreg ember.
Nézi, nézi Dzsúder s mondja:
– Nem ismerlek.
– Már pedig én az az öreg ember vagyok, akivel te azt a nagy jót tetted.
Aki által én azt a rengeteg kincset megszereztem. De hát mi történt
veled? Hogy jöttél te ide?
– Én bizony úgy, – mondotta Dzsúder – hogy a testvéreim eladtak mint
rabszolgát egy hajóskapitánynak. Szolgáltam nála három esztendeig, akkor
szabadon eresztett s eljöttem ide, Mekkába.
– Hát az asztalkával mi van?
– Az asztalkát odaadtam a feleségemnek, hogy vigyázzon reája.
– Nem baj, – mondotta az öreg ember. – Adok én neked az asztalka helyett
egyebet. Egy varázsgyűrüt. Ez még sokkal többet ér az asztalkánál. Ezt a
gyűrüt csak meg kell fordítani az ujjadon s azonnal megjelenik előtted
egy ördöngős király. S csak mondanod kell, hogy mit kívánsz: kivánságod
azonnal teljesül.
Dzsúder megköszönte szépen a gyűrüt, elbúcsuzott az öreg embertől, aztán
egyszerre csak megfordította a gyűrüt az ujján s hát csakugyan előtte
termett egy ördöngős király.
– Mit parancsolsz, uram?
– Azt parancsolom, hogy vigy engem Kairóba, az én palotámba!
– Húnyd be a szemedet, – mondotta az ördöngős király – mindjárt ott
leszünk a palotádban, a feleséged mellett.
Behúnyta szemét Dzsúder s ím: a következő pillanatban, mire a szemét
felnyitotta, már ott is volt a palotájában. Hej, Istenem, volt öröm! De
milyen öröm!
– Hol voltál? – kérdezte az asszony, kérdezte az édesanyja. – Három
esztendeje, hogy nem láttunk!
Dzsúder elmondta, hogy mi történt vele. Aztán ment a szultánhoz. Az is
kérdezte:
– Hol voltál, édes fiam? Már azt hittük, hogy meghaltál.
Elmondotta annak is, hogy mi történt vele.
– Na, fiam, – mondotta a szultán – én már úgyis elbetegeskedtem, sokáig
nem élek: azt akarom, hogy te légy utánam a szultán.
Mindjárt hivatta a vezíreket, a kádikat, a muftikat s mondotta azoknak:
– Ime, itt az én vejem: Dzsúder ben Ómár. Úgy nézzetek rá, hogy ő lesz
az én utódom, ha én meghalok.
A szultán csakugyan nem is élt sokáig, s ahogy meghalt, Dzsúder ben Ómár
lett a szultán. De Dzsúdernek jó szíve volt, a testvéreinek
megbocsátott: mindkettőt megtette vezírnek. Az egyik a jobb, a másik a
bal oldalon ült mindég. Csakhogy a testvérei nem tudtak megnyugodni.
Bántotta őket erősen, hogy az ő testvérükből szultán lett. Mondották
egymásnak:
– No, lásd, eddig csak vezír volt, most meg már szultán lett! Hogyha
eltennők láb alól, akkor mink lehetnénk szultán.
Összeegyeztek s azt határozták, hogy megint meghívják ebédre. Azt
gondolták, hogy, ha megszerezhetik a gyűrüt, akkor könnyen elbánhatnak
Dzsúderrel. Szép arcot mutattak, körülvették Dzsúdert, hízelegtek s
mondották neki:
– Olyan rég nem ebédeltünk együtt, Dzsúder! Gyere hozzánk, ebédelj
velünk!
– Nem, nem, – mondotta Dzsúder – egyszer már megjártam. Többet nem
ebédelek veletek!
De a testvérei esküdöztek mennyre-földre, hogy nem lesz semmi bántódása,
csak menjen bátran hozzájuk, ebédeljen velük.
– Az anyánk tejére! – mondották testvérei – arra esküszünk, hogy semmi
bántódásod sem lesz!
Addig s addig beszéltek, hogy Dzsúder csakugyan – elment hozzájuk
ebédre. Hanem most már nem álomport hintettek a poharába, hanem mérget a
tányérjába. Amint az első falatot megette Dzsúder, abban a pillanatban
holtan terült el a földön. Akkor aztán a nagyobbik bátyja hirtelen
levette a gyűrüt az ujjáról, ráhúzta a maga ujjára. Megfordította s ím,
abban a pillanatban megjelent előtte az ördöngős király:
– Mit parancsolsz, uram?
– Azt parancsolom, hogy öld meg az öcsémet, Dzsúder ben Ómárt pedig
temesd el!
Az ördöngős király megölte az egyik testvért, Dzsúder ben Ómárt pedig
felvette, vitte ki a palotából, s eltemette.
Hej, lett sírás-rívás, jajgatás a palotában, mikor megtudták, hogy
Dzsúder ben Ómár meghalt!! Hogy gonoszlelkű testvére megölette, s
mielőtt láthatták volna, el is temettette! Hanem Dzsúdernek a felesége
azt mondotta a Dzsúder anyjának:
– Ne sírjunk többet, édesanyám! Legyen vége a sírásnak! Maga velem
marad, együtt élünk; majd az Isten jóra fordítja a dolgunkat!
Hát megölték Dzsúdert, eltemették s a gonoszlelkű testvér mindjárt
parancsolta az ördöngős királyoknak, hogy húsz katonát állítsanak
melléje: tizet jobbról, tizet balról. Akkor aztán leült, mint egy igazi
szultán a diványra, s parancsolta, hogy járuljanak elébe a kádik, a
muftik, a vezírek. Jöttek egymásután a kádik, a muftik, a vezírek s
mondotta nekik:
– Úgy tudjátok meg, hogy Dzsúder, a szultánotok meghalt. Ez órától fogva
én vagyok a szultánotok! Vagy nem akarjátok talán, hogy én legyek a
szultánotok?
– Dehogy nem akarjuk, dehogy nem akarjuk! – mondották a vezírek s mind,
akik megjelentek.
Mit mondhattak volna egyebet? Féltek a gonoszlelkű szultántól. Hanem azt
csakugyan emberi száj nem tudja elmondani, mely gonosz lélek volt az új
szultán! Mi szörnyű dolgok történtek attól a naptól kezdve, hogy ő lett
a szultán. Az emberek sírtak, keseregtek; nem volt sem éjjelük, sem
nappaluk. Egyszer aztán mit gondol, mit nem az új szultán: maga elé
rendeli a kádit s mondja neki:
– Eredj, menj az öcsémnek az özvegyéhez s mondd meg neki, hogy feleségül
akarom venni.
A kádi elment Dzsúder özvegyéhez, bekopogtatott az ajtón. Az asszony
kiszólt:
– Ki az? Mit akarsz?
– A kádi vagyok. A szultán küldött ide!
Az asszony kinyitotta az ajtót, de hirtelen visszahúzódott egy függöny
mögé s onnan beszélt a kádival:
– Mit akar a szultán? Miért küldött ide?
Mondotta a kádi:
– Azt akarja, hogy légy a felesége.
Az asszony hallgatott egy ideig; aztán megszólalt:
– S hát milyen ember az a szultán? Hogy bánik a népével?
– Hogy milyen ember? Oh, asszonyom, – felelte a kádi – nem ismer ő sem
istent, sem embert. Hitványságaival tönkre tette a várost.
– Nos, – mondotta az özvegy, – felesége leszek ennek az embernek. Eredj
csak vissza s mondjad neki az én nevemben: »A te testvéred nem halt meg,
mert te hasonló vagy ő hozzá.« Értetted?
– Hát csakugyan felesége leszel ennek az embernek? – kérdezte a kádi.
– Az leszek, az, még ma este.
A kádi visszament a szultánhoz.
– Nos, mit felelt? – kérdezte a szultán.
– Azt felelte, hogy még ma este feleséged lesz. Hogy a te testvéred nem
halt meg, mert te hasonló vagy ő hozzá.
Örült a szultán a kedves üzenetnek s estére meg is jelent pontosan az
özvegy palotájában. Az pedig legszebb ruháit vette magára s így várta a
szultánt. És fogadta nagy örömmel:
– Áldás jött veled az én házamba. Foglalj helyet.
Leültette a gazdagon terített asztal mellé s leült maga is. Sorban
feladták a pompásnál pompásabb ételeket. Végezetül a kávét. De alig
ízlelte meg a szultán a kávét, hátraesett, holtan terült el a palota
földjén.
Abban a pillanatban az özvegy asszony rávetette magát, lehúzta ujjáról a
varázsgyűrüt, a maga ujjára húzta, aztán megfordította. Mindjárt ott
állott előtte az ördöngős király.
– Mit parancsolsz asszonyom?
– Azt parancsolom, hogy ezt a holttestet vigyed s tedd, a hová neked
tetszik. Az én édes jó uramat pedig támaszd fel, s vezesd ide mellém!
Egy szempillantás sem telt belé, az ördöngős király eltünt a holttesttel
s a következő pillanatban már jött is vissza Dzsúder ben Ómárral.
– Jaj de sokáig aludtam, édes feleségem! mondotta Dzsúder.
– Sokáig bizony s még tovább aludtál volna, ha hitványlelkű bátyáidtól a
varázsgyűrüt vissza nem veszem!
Eközben jöttek a palotába a kádik, a muftik, a vezírek. Volt nagy öröm,
amikor megtudták, hogy megszabadultak a gonoszlelkű szultántól s Dzsúder
ben Ómár él.
– Áldjon meg az Isten! hálálkodtak a szultánnénak. Éljetek, uralkodjatok
békével, dicsőséggel!
S éltek, uralkodtak sokáig békével, dicsőséggel.
A fekete bika.
(Skót mese.)
[Illustration]
Régesrégen, sok száz évvel ezelőtt, élt egy özvegy királyné a három
leányával, egy nagy, öreg, omladozó, bomladozó kastélyban. Olyan szegény
volt ez a királyné, hogy még enni is alig volt mit a leányainak, s olyan
rongyosak voltak, akárcsak a koldusleányok.
Egyszer azt mondja a legidősebb leány az anyjának:
– No, édes anyám, én többet nem koplalok itthon, hanem megyek szerencsét
próbálni. Rosszabb dolgom egyebütt se lesz majd, mint itt!
– Nem bánom én, édes leányom, ha el is mégy, – mondotta búsan a szegény
királyné – úgy se vár itthon rád egyéb az örökös koplalásnál. De mielőtt
elmennél szerencsét próbálni, menj el a bölcs vénasszonyhoz, hadd
mondjon jövendőt neked, vajjon szerencsével jársz-e?
A királykisasszony meg is fogadta az édes anyja tanácsát s elment a
bölcs vénasszonyhoz, aki a falu végén lakott, kicsi házikóban.
Elmondotta a királykisasszony a vénasszonynak, hogy mi járatban van, s
az azt felelte rá:
– Nem kell, fiam, a szerencséd után messzire menned, itt van az én
aranyajtóm, pislants csak ki rajta, majd meglátod, hogy milyen szerencse
vár reád.
A leány sem mondatta kétszer magának, hirtelen kinyitotta az aranyajtót,
kidugta a fejét rajta, s hát édes Istenem, mit lát? Egy gyönyörű, díszes
hintót húzott nagy délcegen hat hófehér paripa, s egy dali szép herceg
ült a selyemülésén. Nagyboldogan rohant a királyleány be a konyhába, s
mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az is nagy örömmel kiáltotta:
– Hát bizony, ha hintót láttál, fiam, az a te szerencséd, menj haza, ott
vár már reád, ülj fel reá, mert az egyenesen éretted jött.
Nem mondatta kétszer a királyleány, szaladt haza, s hát éppen ott
toporzékol a hat paripa az ő öreg palotájuk előtt. Felszaladt nagy
hirtelen a leány, elbúcsuzott anyjától, két hugától, felugrott a
kocsiba, s hipp-hopp, elvágtattak vele egy perc alatt a hófehér paripák.
Telt, múlt az idő, a második királykisasszony is erősen megunta a sok
koplalást, ő is elment a vénasszonyhoz, hogy hátha őt is olyan nagy
szerencse érné, mint a testvérét. Neki is ugyanazt mondta a vénasszony,
amit nénjének, beküldötte a kicsi aranyajtóhoz, hadd kukucskáljon ki
rajta. Hej, nagy örömmel szaladt be ez a leány is a konyhába:
– Jaj, lelkem öreganyám, tudja-e, mit láttam? Gyönyörű királyi hintót
húzott hat hófehér paripa! Még szebb volt, mint a nénémé!
– No, ha hintót láttál, szaladj utána, – mondotta vígan az öregasszony –
mert az éretted jött, fiam.
Szaladt is mint a szél a leány, búcsuzott anyjától, hugától s
elvágtatott a hatlovas hintón.
No, hogy a második leány is elment, türelmetlen lett a kicsi
királykisasszony, s elsompolygott egy éjszaka a vénasszonyhoz, hogy
meglesse a szerencséjét. Őt is odavezette az asszony az aranyajtóhoz, s
hát Istenem, mikor nagy izgatottan kidugja a fejét, ő is egy csodaszép
hintót lát arrafelé közeledni, de amint az ajtó közelébe értek a lovak,
egyszerre megfordultak, s amerre jöttek, elvágtattak. Szalad a kicsi
királykisasszony nagybúsan a konyhába, mondja, hogy mit látott, az
öregasszony is csóválja a fejét s mondja:
– Hát bizony, fiam, ha elszaladtak a lovak a hintóval, akkor nem is
éretted jöttek; de ne búsulj, gyere el holnap, hátha több szerencsével
jársz. El is ment másnap a királyleány, de bizony még annyi szerencsével
sem járt, mint az előző nap: nemhogy hintó közeledett volna felé, de még
egy rossz szekeret se látott. Elment a vénasszony tanácsára harmadnap is
nagybúsan, s hát amint nagy félve kitekint az ajtón, egy nagy fekete
bikát lát, aki rohanvást rohan a ház felé. Ijedten szaladt be szegény a
konyhába, mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az csak összecsapta a
kezét nagy ijedtiben s mondotta: