elfelejtette oda adni a vizet. No, ha elfeledte, el is tűnt a gyönyörű
leány a szeme elől, mintha sohasem is lett volna ott.
Hej, búsult most a herceg, de megfogadta, hogy másodszor jobban fog
vigyázni, s felhasította a második citromot is. Mikor meglátta a leányt,
nagy csodálkozásában így kiáltott fel:
– Te oly tiszta vagy, mint a reggel, s oly fehér, mint a hó! – de a
vizet bizony nem nyujtotta a szép leány felé. Az is eltűnt nagy búsan a
herceg szeme elől.
Reszkető kézzel nyitotta fel a harmadik citromot is, de mikor
megpillantotta a szépséges szép leányt, hirtelen lehúnyta a szemét,
nehogy ezen is rajta feledje a szemét, s úgy nyujtotta oda a serleget a
leánynak. Az csak az ajkához emelte, megnedvesítette s aztán mosolyogva
köszönte meg a hercegnek.
Nem volt nyári reggel, amely oly tiszta lett volna, hó nem lehetett
fehérebb, s az angyal nem tökéletesebb ennél a leánynál! A herceg
boldogan fogta meg hófehér kezét s maga mellé ültette egy virágos padra.
– Akarsz-e az én feleségem lenni, te gyönyörű leány? – kérdezte halkan a
herceg.
– Igen, – felelte a szép leány.
Amint felocsudott álmélkodásából a herceg, a királyleány ruhájára esett
a tekintete. Egyszerű szövetből volt, a színe se volt szép, nem illett
semmiképpen sem reá. A herceg szerette volna rögtön teljes pompában
látni a szép leányt, mondta hát neki:
– Nem illik tehozzád, édes szép menyasszonyom, ez a rongyos ruha.
Beszaladok az apám palotájába, s hozok neked selyemruhát, csillogó
láncot a nyakadra, az illet meg téged.
A leány nem sokat bánta a fényes ruhát, meg csillogó ékszert, de mert
látta, hogy a herceg abban szeretné látni, hát beleegyezett, hogy ott
marad egyedül a forrás mellett. De mielőtt elment volna a herceg,
felsegítette a leányt egy fa ágára, az meg szépen letelepedett rá, mint
egy kis fészekbe, s úgy várta a herceget. Őt senki sem láthatta a
falevelektől, de ő látta a forrásban az arcát, amely úgy megmutatta a
szépségét, akárcsak egy tükör.
Alig ment el a herceg, egy csúnya néger asszony lépett a forráshoz, s
beléhajolt, hogy megmerítse a korsaját. Majd elájult örömében, amikor
egy gyönyörű fehér arc pillantott rá vissza a vízből!
– Oh, milyen gyönyörű lettem! – mormogta magában boldogan. – De bizony
nem is vagyok én most már arra való, hogy mást szolgáljak! Többet nem
lát engem ez a kút, nem hordok én vizet senkinek!
Ezzel eldobta korsaját, s mint a páva úgy illegette-billegette magát,
amíg a gazdája házához nem ért.
– Miért jöttél üres kézzel, Debora? – kérdezte az asszonya szigorúan.
– Azért, mert megláttam gyönyörű arcomat a forrás vizében, és most már
nem fogok többet rabszolgamódra dolgozni! – felelte büszkén Debora.
– Hisz csúnyább vagy, mint voltál, takarodj rögtön vízért, te csúfság! –
kiabált rá nagy mérgesen az asszonya.
Debora hamar vett egy új korsót és sietve ment vissza a forráshoz, hátha
rosszul látott. Amint belenézett, ismét a hercegnő gyönyörű arcát
tükrözte vissza a víz, s boldogan kiáltott fel:
[Illustration: »Óh, milyen gyönyörü lettem!«]
– Igaz volt! Igaz volt! Szebb vagyok még az álomnál is, most már csak
egy herceghez megyek feleségül, s fényes palotában fogok élni!
Ismét eldobta a korsaját, s büszkén tért vissza asszonyához, aki nagy
mérgében már csak nevetni tudott a szolgáló bolondságán. Mikor jól
kinevette magát, így szólt Deborához:
– Te nem is tudod elképzelni, milyen rút vagy, Debora, s most ilyen
bolondságokkal tömöd meg a fejedet. Takarodj vízért, s ha még egyszer a
szépségeddel jössz vissza, majd meglátod, hogy rosszul jársz!
Ismét visszament az asszony a forráshoz, s a hercegnő mosolygó arca most
is ott imbolygott a vizen.
– Csak azt tudnám, valóság ez, vagy álom? – kérdezte hangosan magától. –
A leány meghallotta a hangos beszédet, megmozdult a fán, s egy levelet
lesúrolt az ágról a vízbe. A csúf asszony csodálkozva pillantott fel a
fára, hogy vajjon mi mozog ott. Hát ott van az ő gyönyörű, mosolygó
arca, hófehér nyaka a fán, egy idegen leányon! Hej, megmérgelődött, hogy
így elbolondította magát, de azért mit gondolt, mit nem magában,
nyájasan, mosolyogva szólította meg a leányt:
– Jó reggelt, szép lányocskám. Ki tett fel téged erre a fára?
– Én a vőlegényemre várok, aki selyemruhát, szép nyakláncot hoz nekem az
apja palotájából, – mondotta mosolyogva a leány.
– Nagyon összekuszálta aranyhajadat a szél, gyere le, majd én
megfésülöm, nehogy így találjon a herceg, amikor idejő.
– Milyen szíves vagy hozzám. Bizony jó lesz, ha megfésülsz, – mondta a
királyleány s nyujtotta le a kezét a vénasszonynak. Az le is húzta
hamar, s egy hosszú tűvel abban a szempillantásban agyonszúrta. És alig
hanyatlott le a szép fehér leány a földre, hófehér galambbá változott s
panaszos búgással, burukolással szállt el a gonosz asszony feje fölött.
A csúf vénasszony hamar felkapaszkodott a szép leány helyére, s ott
várta a gonosz lélek, hogy jöjjön érette a királyfi. Bezzeg nem kellett
sokáig várakoznia, jött a királyfi a selyemruhával, ragyogó ékszerrel.
Hát édes Istenem, mikor felveti a szemét a fára, mit lát? Csúf ráncos
néger asszony ül az ő szép menyasszonya helyén!
– Hol van az én édes, szép menyasszonyom? – kérdezte haragosan a
vénasszonytól. – Hiszen ő tiszta volt, mint a harmatos reggel, s fehér,
mint a hó! Mit csináltál vele, te vén boszorkány?
– Ó, édes hercegem, – felelte somolyogva a csúf banya – amíg te ruháért
jártál, idejött egy varázsló, s így elvarázsolt engem. De végy csak
feleségül, három nap mulva olyan leszek, amilyen voltam, de ha elhagysz,
örökre ilyen világcsúfja maradok.
A herceg erősen elszomorodott, de nem akarta megszegni a szavát, hát
felöltöztette a vénasszonyt a gyönyörű ruhába, s beültette a kocsiba,
úgy indultak hazafelé. A királyfi előre lovagolt s elmondta nagy
szomorúan az apjának, hogy mi történt, de bizony az se tudott más
tanácsot adni, mint hogy most már csak tartsák meg az esküvőt, akármint
legyen is a dolog. Mialatt beszélgettek egymással, a kocsi is
megérkezett, a vénasszony kiszállott belőle, felment nagy begyesen a
palotába, s ott rendre összejárta a szobákat, nézdelődött,
parancsolgatott okkal, ok nélkül a cselédeknek.
Jártában-keltében betévedt a konyhába is, s megparancsolta a szakácsnak,
hogy bőviben legyen pecsenye s minden jó a lakodalmán. Hát amint éppen
ott parancsolgat nagy hangosan, meglát az ablakpárkányon egy gyönyörű
hófehér galambot!
– Fogjátok meg ezt a madarat, s főzzétek meg ebédre! – kiáltotta a vén
banya a cselédeknek.
Futottak is, ahogy tudtak, megfogták s a szakács egy pillantatra elvágta
a nyakát. De három csepp vér odacseppent a nyakáról az ablak alá, s ím,
halljatok csudát! – másnap szép zöld citromfa hajtott ki belőle!
Másodnap levélbe is borult, harmadnap három citrom csüngött már rajta.
Épp aznap járt a királyfi arrafelé, meglátja a fát s rajta a három szép
citromot, s mi jutott, mi nem eszébe, szépen leszakasztotta, bevitte a
szobájába. Elővette az aranykelyhet, megtöltötte vízzel, s felvágta az
elsőt az ezüst késsel. Hát ebből is kiugrik egy szép leány, s nyujtja a
kezét a víz után, de a királyfi nem adta oda, hanem így szólt:
– Szép vagy, szép vagy, de az én menyasszonyom szebb volt nálad! A
második citromot is felvágta, nyujtotta a kezét a második leány is a víz
után, de ennek sem adta oda, el is tűnt nemsokára a szeme elől. De mikor
a harmadik citrom lakója megjelent, bezzeg odanyujtotta a vizet, aztán
karjába szorította a gyönyörű leányt.
Hej, volt nagy öröme az öreg szultánnak is, mikor a fia elébe vezette az
igazi menyasszonyt, de annál nagyobb haragra gerjedt a gonosz vénasszony
ellen. Rögtön maga elé hivatta, s azt kérdezte tőle:
– Milyen büntetést érdemel az, aki el akarja pusztítani a herceg
jövendőbeli feleségét?
– Mindenesetre borzasztó büntetést érdemel, – mondotta az asszony –
tetesse be felséged a sütőkemencébe s csapják be utána az ajtót.
– Magadra mondtad ki az ítéletet, vén boszorkány! – kiáltotta nagy
haraggal a szultán, s elhurcoltatta a vénasszonyt. De a jólelkű
királykisasszony addig könyörgött a gonosz asszony életéért, amíg csak
meg nem kegyelmezett neki: ez volt az egyetlen ajándék, amit az öreg
szultántól az esküvőjére kért. Mikor az ifju herceg meghallotta a
menyasszonya kérését, boldogan mondotta néki:
– Láttam, hogy oly tiszta vagy, mint a harmatos reggel, s oly fehér,
mint a hó, most tudom, hogy oly tökéletes is vagy, mint az angyalok.
Teltek, múltak boldogságban az esztendők, s az ifju herceget és a
feleségét mindenki szerette. A nagy kert közepén gyönyörű citromfa
pompázott, s akárhányszor elsétált alatta az ifju pár, hálásan gondoltak
a Tavaszra, a kinek boldogságukat köszönhették.
Dzsúder ben Ómár.
(Ezeregyéj-ből.)
Élt Kairóban egy szegény asszony, annak volt három fia. A fiuk közül
kettő haszontalan naplopó volt. Egész nap csavarogtak, semmit sem
dolgoztak. De annál szorgalmasabb volt a legkisebb, kinek Dzsúder ben
Ómár volt a neve. Ez, szegény feje, jókor reggel kiment a folyóra,
halászott estig; de rendszerint csak 2–3 halacskát fogott egész nap. Azt
eladta a városban: annak az árán tengődött az egész család.
Egyszer kiment Dzsúder ben Ómár halászni, de alig eresztette be a hálót
kétszer-háromszor a vízbe, lefeküdött a folyó partjára. Mondta magában:
Minek kínlódjam? Ugyis mindig üresen huzom ki a hálót! Majd este ismét
beleeresztem, akkor is megkapom azt a két halacskát! Leheveredett a
folyó partján, s amint ott hevert, egyszerre csak odajön egy ember.
Öszvéren ült. Üdvözölte Dzsúdert:
– Béke veled!
– Béke veled is! – fogadta Dzsúder.
Az ember leszállott az öszvérről, se szó, se beszéd: kivett a
tarisznyájából 100 darab aranyat s odaadta Dzsúdernek:
– Nesze! Legyen a tied!
Dzsúder a pénzt elfogadta.
Akkor ismét belenyult a tarisznyájába, kivett onnét egy selyemkötelet s
mondta Dzsúdernek:
– Nesze, fiam, kötözz meg vele! Aztán végy a válladra, vigy bele a
folyóba; oda, ahol a legmélyebb; ott aztán dobj bele engem. Ha a víz
fehér szint mutat, mikor beledobtál, akkor visszajövök s boldog ember
léssz te. Ha azonban vörös szint mutat, akkor ne várj reám: nem jövök
vissza többet!
Dzsúder összekötözte a selyemkötéllel az embert, vállára vette, bevitte
a vízbe, s ahol a legmélyebb volt, ott bedobta. A hab összecsapott az
ember feje felett s abban a pillanatban vörös szinüvé változott. Egy óra
hosszat várt reá Dzsúder, hátha mégis visszajön, de bizony nem jött
vissza. Mit tehetett? – szépen kiment a partra, s gondolta magában:
Miféle csuda ember lehet ez, hogy úgy bánik magával, mint ellenség az
ellenséggel?
Abban a pillanatban ért oda egy zsidó. Mondja Dzsúdernek:
– Add nekem ezt az öszvért!
– Jól van, legyen a tiéd!
A zsidó ekkor ránézett Dzsúderre s azt mondta neki:
– A kapzsiság és a gyilkosság romlásba viszi az embert! Ennél többet nem
mondott s azzal otthagyta Dzsúdert. Dzsúder pedig a pénzen összevásárolt
minden jót s vitte haza nagy örömmel az anyjának:
– Na, anyám, most van mit együnk; nem kell éheznünk.
– Fiam, fiam! Hol kaptad te azt a sok pénzt?
– Egyet se kérdezze, édesanyám, csak egyék, igyék!
– Jó, – mondotta az asszony, – de adjunk belőle testvéreidnek is. Eredj,
hívd haza őket!
A fiuk valahol kávéházban voltak, Dzsúder utánuk ment s őket is jól
megvendégelte.
Másnap reggel Dzsúder ismét kiment halászni. Leheveredett a folyó
partjára s hát amint hevert, jön megint egy ember. Az is összvéren jött.
Üdvözölte:
– Béke veled!
– Béke veled is! – fogadta Dzsúder.
Kérdezte az ember:
– Fiam! Nem járt itt tegnap egy ember öszvéren?
– Nem, itt nem járt. – felelte Dzsúder.
– Nem kért téged, hogy megkötözzed?
– Nem. Engem nem kért.
– Nem vetted a hátadra és nem dobtad bele a vízbe?
– Nem. Én nem, – mondotta Dzsúder.
– Hallod-e! Mondd meg nekem a való igazságot! Ne tagadd el a dolgot.
Majd úgy veszed hasznát!
– Hát igen, – mondotta Dzsúder, – csakugyan volt itt egy ember; adott
nekem száz aranyat s arra kért, hogy kötözzem össze és dobjam bele a
vízbe, ott, ahol a legmélyebb.
– Na látod, – mondotta az ember, – én is erre kérlek téged. Nesze, itt
van száz darab arany! Legyen a tied! Végy a hátadra s dobj bele a vízbe
épen ott, ahol azt a másik embert bedobtad. Ha a víz szine vörösre
változik, tudd meg, hogy akkor meghaltam. De ha fehér színüre változik,
örülj, mert bizony mondom neked, hogy gazdag ember lesz belőled.
– Hát legyen úgy, – mondotta Dzsúder. Azzal megkötözte az embert,
vállára vette, bevitte a folyóba s épen ott dobta bele, ahol a másik
embert. Abban a pillanatban vörös színüre változott a víz. Dzsúder egy
kevés ideig várakozott, de bizony az ember nem jött vissza. Mondta
magában: Miféle csudaember lehet ez is? Ugy bánik magával, mint ellenség
az ellenséggel. – Aztán kiment a vízből; gondolkozott tovább. – Már
mindegy, – mondta magában, – tegnap is kaptam száz aranyat, ma is kaptam
száz aranyat: csak így tartson tovább! – Felült az öszvérre, mendegélt
hazafelé s amint a város kapujához ér, ismét találkozott a zsidóval.
Mondta neki a zsidó:
– Add nekem ezt az öszvért, fiam!
– Szívesen. Legyen a tied, – mondotta Dzsúder.
– Meghalt? – kérdezte a zsidó.
– Meg, – felelt Dzsúder.
– Ilyen az élet! – mondotta a zsidó s többet egy szót sem szólt.
Dzsúder nagy vígan hazament, vásárolt minden jót, ettek-ittak, vígan
voltak, aztán másnap reggel ismét kiment a folyó partjára. Bele sem
eresztette a hálót a vízbe; lefeküdött a partján s úgy várta a jó
szerencsét.
Hát csakugyan jött aznap is egy öreg ember öszvéren. Megállott Dzsúder
mellett, üdvözölte:
– Te vagy Dzsúder ben Ómár? – kérdezte az öreg ember.
– Én vagyok.
Akkor leszállott az öreg ember az öszvérről s kérdezte:
– Járt-e itt két ember tegnap s tegnapelőtt?
– Igen, járt, – felelte Dzsúder.
– S meghalt mind a kettő?
– Meg. Mind a kettő meghalt.
Az öreg ember benyult a zsákjába, kivett onnan 500 darab aranyat s
átadta Dzsúdernek. Aztán levetette a ruháját s kivett a zsákból egy
bőrruhát, azt vette magára s mondta Dzsúdernek:
– Ahhoz a ruhához, amit levetettem, hozzá ne nyulj! Add annak az
embernek, aki tőled majd az öszvért kéri. Az öszvért is, a ruhát is add
neki. Ha azonban élve kerülök ki a vízből, akkor az öszvér is, a ruha is
az enyém marad.
– Hát te is meg akarsz halni? – kérdezte Dzsúder. Mi történt veletek,
hogy mind így rohantok a pusztulásba?
– Ne kérdezd, – mondotta az öreg ember, – majd ha visszakerülök a
vízből, mindent megmondok neked. Ha visszajövök: jó, ha nem jövök: úgyis
jó. Ahogy az Isten akarja!
Átadta Dzsúdernek a selyemkötelet, Dzsúder összekötözte, vállára vette
az öreg embert, bevitte a vízbe s épen azon a helyen, ahol a másik két
embert, bedobta az öreget is. Aztán várt egy óra hosszat s hát a vízből
fehér hab emelkedett fel, s a fehér hab után felbukkant a vízből az öreg
ember is. Mind a két kezében volt egy-egy vörös hal, a szájában pedig
egy aranycső. Kijött a víz partjára s mondotta Dzsúdernek:
– Most oldd el a kötelet! – Dzsúder eloldotta a kötelet, az öreg ember
pedig a zsákjából kivett egy szelencét, abba beletette a két halat.
Akkor aztán mondotta Dzsúdernek:
– Na, Dzsúder, szerencsés egy ember vagy te! Nézd: ebben az aranycsőben
varázspor van. Mert tudd meg, hogy én varázsló vagyok, s varázsló az a
két ember is, az én testvéreim, akiket te a vízbe dobtál. Messze
nyugaton, a föld méhében, rengeteg kincs van, s mi azt olvastuk a
varázsigékben, hogy ezt a kincset csak a te segítségeddel szerezhetjük
meg. Ez a két hal a szelencében két ördöngős leány. Övék az a rengeteg
kincs. Már egyszer megpróbáltuk varázslással, hogy megszerezzük a
kincset ezektől az ördöngős leányoktól, de akkor elvették tőlünk az
aranycsövet a porral együtt s eltüntek a tengerben. Az egyik testvérem
ide jött, hogy megszerezze őket, s itt a vízben lelte halálát. Ugy járt
a másik testvérem is. De lásd, én szerencsésen visszakerültem a vízből.
Most már velem jöhetsz s velem is maradsz egy esztendeig. Megyünk a
kincsekért.
– Jó, jó, – mondotta Dzsúder, – de hát az alatt az esztendő alatt ki
visel gondot az én édesanyámra? Ki szerzi meg neki a mindennapit?
– Ne búsulj a te édesanyádért: hagyunk itt neki mindent, ami csak kell.
– Azzal belenyult a zsákba, kivett onnan egy tarisznyát, azt szépen
leterítette a földre s azt mondta Dzsúdernek:
– Kivánj akármit, amit csak a szemed-szájad kiván: azonnal itt lesz,
ezen a tarisznyán.
– Hát jó, – mondotta Dzsúder, – kivánom, hogy töltött tyúk, fiatal
galamb, s egy szó, mint száz: minden, ami jó, legyen ezen a tarisznyán.
Még jóformán ki se mondta kivánságát, pompás ebéd került a tarisznyára.
Leültek melléje, jól megebédeltek. Akkor aztán Dzsúder vette a
tarisznyát s hazament az édesanyjához. De az öreg meghagyta: nehogy az
anyja szóljon a másik két fiunak erről a tarisznyáról! Dzsúder hazament
s mondta az édesanyjának:
– Édesanyám, én ma elmegyek. Egy esztenedig nem is lát engem.
– Elmégy? Hát mi lesz énvelem? Ki szerzi meg nekem a mindennapit? Hiszen
tudod, hogy bátyáid naplopók! Folyton csatangolnak, semmit se dolgoznak.
– Ne búsuljon édesanyám! Ihol: nézze ezt a tarisznyát! Csak kivánni kell
akármit, lesz étele-itala elegendő.
– Ugyan, ugyan, – mondotta az öreg asszony, – mit beszélsz, Dzsúder? Meg
akarsz csalni engem, az édesanyádat?
– Hát kívánjon akármit, – mondotta Dzsúder.
– Jó, – mondotta az öreg asszony, – kivánok néhány árpakenyeret s egy
tányér főzeléket!
– No, már ennél különb dolgokat kivánok én magának, édesanyám! – S
kivánt Dzsúder pompás ételeket, drága italokat, s im, abban a
pillanatban megtelt a tarisznya a legpompásabb ételekkel, a legdrágább
italokkal.
Lássa, édesanyám, hogy nem hazudtam? Hát csak adjon a testvéreimnek is
ételt, italt elegendőt! Ihol hagyok pénzt is magának, 500 darab aranyat.
Vegyen magának s a testvéreimnek ruhát. De erről a tarisznyáról ne
szóljon senkinek!
Azzal szépen elbúcsuzott az édesanyjától s visszament az öreg emberhez.
Amíg odajárt, az öregember szerzett egy másik öszvért; fölültek mind a
ketten: elindultak. Reggeltől estig meg sem álltak. Akkor aztán újra
leszállottak az öszvérről. Mondta az öreg:
– Pihenjünk egy kicsit, fiam! Mert tudod-e, hogy mekkora utat tettünk
meg ma? Épen három hónapi utat.
Letelepedtek a földre, vacsoráztak, aztán lefeküdtek, aludtak reggelig.
Másnap reggel ismét fölkerekedtek, estig meg se álltak. Aznap ismét
három hónapi utat tettek meg. Aztán pihentek, harmadnap reggel ismét
felkerekedtek, estig meg se álltak. Akkor egy város elé értek. Ott a
város szélén eleresztették az öszvéreket, azok el is tüntek, mintha föld
nyelte volna el, ők meg szépen besétáltak a városba. Abban a városban
volt az öreg embernek egy nagy háza. Oda bementek, ott megvacsoráztak,
lefeküdtek, reggelig fel se keltek. Reggel, mikor felkeltek, mondja
Dzsúder:
– Most már indulhatnánk tovább, öregapám!
– Nem, fiam, itt maradunk egy hónapot.
Mikor a hónap eltelt, kérdezte Dzsúder:
– Hát megyünk-e, öregapám?
– Nem, fiam, még itt maradunk egy hónapot.
Eltelt a második hónap, eltelt a harmadik hónap: az öreg ember nem
mozdult. Dzsúder nyugtalankodott:
– Öregapám! Menjünk! Végezzük el a dolgunkat! Mert én erősen kívánkozom
az édesanyám után. Szeretném látni: mi van vele?
– Fiam, – mondotta az öreg ember – te egy esztendőre jöttél velem. Addig
ne is gondolj a visszamenetelre; majd ha az esztendő letelik, két óra
alatt otthon leszel a hazádban.
Egyszer aztán, egy reggel, mondja az öreg:
– Na, Dzsúder, most már itt az ideje: indulhatunk Isten segedelmével!
Felkészülődtek, elindultak; mentek, mendegéltek; addig mentek, amíg egy
rengeteg nagy hegynek az aljába kerültek. Ottan megállottak; az öreg
ember száraz fát gyüjtött össze, tüzet gyujtott s mindenféle
füstölőszereket szórt a tűzbe. Közben szólt Dzsúdernek:
– Te csak ülj le a földre, olyan mereven ülj, mint a kő s egy szót se
szólj!
Amíg Dzsúder ült, az öreg ember mindenféle varázslásokat csinált, s hát
egyszerre megnyilt a hegynek a töve s a nyíláson kilépett egy keresztény
leány. Annak a keresztény leánynak volt a kezében egy arany mérleg.
Odalépett az öreg emberhez s mondta neki:
– Add ide, amid van!
Az öreg ember átadott neki néhány csomó füstölőszert, azt a leány
mérlegre tette s mondta:
– Helyes a mérték, rendben van a dolog: beléphetsz.
De az öreg nem ment be, Dzsúderhez fordult s azt mondta neki:
– Eredj, fiam, menj be te, én itt maradok kívül. Egy nagyon szűk úton
fogsz menni, aztán egy szélesebb nyiláshoz jutsz. A széles nyilás
mellett találsz egy házat. Abban a házban van négy szoba. Belépsz az
első szobába, ottan találsz a falon egy kardot, a kard alatt egy
asztalkát. Majd körülvesznek téged az ördöngős lelkek, szólnak hozzád
minden szépet, de te meg ne szólalj; mert ha megszólalsz, vége
mindkettőnknek. Te csak vedd le a kardot, vidd el az asztalkát s amilyen
gyorsan csak tudsz, siess vissza hozzám.
Dzsúder belépett a szűk nyilásba. Ment elébb-elébb, aztán tágasabb
helyre ért. S íme: egyszerre előtte állott a ház. Belép az első szobába,
s hát a fal mellett áll egy leány. Vasba volt verve, oda volt kötözve a
falhoz. Megszólította Dzsúdert:
– Szabadíts meg engem innen!
Dzsúdernek megesett a szíve a leányon, a bilincseket leoldotta róla; de
abban a pillanatban mi történt, mi nem: Dzsúder már kívül is volt, ott,
ahonnét kiindult. Ott eszméletlenül terült el a földön. Az öreg ember
felvette Dzsúdert a vállára s hazavitte a házába. Ott nagynehezen
fellocsolta Dzsúdert s mondotta neki:
– Látod, látod! Nem fogadtad meg a szavamat! Mégis beszéltél!
– Igazad van, – mondotta Dzsúder – mindent úgy csináltam, amint te
mondtad; de ezt az egyet elfelejtettem. De hát miféle leány volt az,
akit én megszabadítottam? – kérdezte Dzsúder. – Embernek, vagy ördögnek
a leánya?
– Ember leánya, – mondotta az öreg – még pedig király leánya. Egy ördög
vitte oda s ott sanyargatja éjjel-nappal, három esztendő óta. Azt
akarja, hogy a felesége legyen. Úgy van megírva a végzet könyvében, hogy
az a leány teáltalad szabaduljon meg, Dzsúder.
– De hát mit tegyek? – kérdezte Dzsúder.
– Azt kell tenned, amit először mondottam: egy szót sem szabad szólnod.
Ha még egyszer bemégy: szó nélkül eloldod kezét, lábát s akkor semmi
bajod sem lesz. Hanem most már várnod kell egy esztendeig, míg ismét
visszamehetsz.
– Ha igazhívő, – felelte Dzsúder – szívesen várok akár tíz esztendeig
is.
Eltelt az esztendő s akkor mondta az öreg ember:
– Na, Dzsúder, most visszamegyünk ismét a kincsesházhoz.
Elmentek a hegy tövéhez; ott az öreg ember tüzet gyujtott,
füstölőszereket szórt a tűzbe s íme: megnyílt a föld. S mondotta
Dzsúdernek:
– Újra mondom neked, Dzsúder: el ne feledd, amit már egyszer mondottam!
Ha a leány megszólít, te ne szólj semmit. Csak tedd ra szépen a kezedet
a láncra; mikor aztán elszabadul onnét a fal mellől a leány, látsz ottan
egy szekrényt. Abban a szekrényben van egy tőr. Ez a tőr végesvégig tele
van írva. Az van arra a tőrre írva, hogy a kincsnek a gazdája teáltalad
fog meghalni. Mert a lelke abba a tőrbe van száműzve. Ha megfogod a
tőrt, az ördög rimánkodni fog: »Ne bánts engem, Dzsúder!« Vigyázz,
nehogy szólj, mert akkor mind a ketten meghalunk.
Ahogy ezt mondotta az öreg: megnyilt a hegy. Kilépett a keresztény
leány; ment egyenesen az öreg emberhez. Mondta neki:
– Hát nem volt elég egyszer? Nem félsz? Ha nem, akkor add ide, amid van!
Az öreg ember átadta neki a füstölőszereket. A leány mérlegre tette s
mondta:
– Rendben van, a mérték helyes: beléphetsz!
Dzsúder belépett a barlangba, végig ment a szűk nyiláson, aztán elért a
házhoz. Belépett az első szobába. Ment egyenesen a kardhoz, azt levette,
felkötötte, aztán magához vette a kis asztalkát; úgy fordult a leányhoz.
Nem szólt semmit, szépen rátette a kezét s a leányról a bilincsek abban
a pillanatban leoldódtak. Akkor kinyitotta a szekrényt, a szekrényből
kivette a tőrt s ím: abban a pillanatban előtte állott az ördög. Kérte
rimánkodva: »Ne bánts, Dzsúder!« De Dzsúder nem hallgatott rá, nem is
szólt semmit, csak megforgatta kezében a tőrt: az egyszeribe lángba
borult s annak a lángjától összeégett az ördög. Azzal szépen kijött a
kincsesházból s ím: most a hegy bezárult utána.
– Jól van, – örvendezett az öreg ember – boldog ember vagy te! Lesz
kincsed annyi, hogy azt se tudod: mit kezdj vele? Most gyerünk haza!