Henriette kiegyezése nagyon megharagítá Lángaynét. A háládatlan
teremtés! Én pört kezdek az öreg végrendeletének megsemmisítésére, én
védem az ő jogait is, s ő szépen cserben hagy, mikor már János bátyánk
kényre-kegyre megadni kénytelen magát; kiegyezik vele, ki hagyja magát
holmi potomsággal fizettetni, mielőtt engemet megkérdezett volna. De még
nincs bevégezve a számadás. Ő elismerte a váltó érvényességét s ki is
fizette azt; a törvényszék nem üldözi tovább Margarit, szabadon
bocsátják, mint olyan bolondot, a ki nem tudja, mit beszél? De egyről
elfeledkeztek! Hát Kálmán vallomása micsoda? Nem elismerte-e a fiú biró
előtt, hogy Margari biztatására váltót hamisított? Csak várjunk egy
kevéssé. Majd elő fog jönni a földönfutó, ha egyszer meghallja, hogy van
valami öröksége, a miben osztoznia kell, ott fogja hagyni a falusi
ponyvakomédiázást s itt terem Henriettet meglátogatni. Akkor aztán majd
előfogjuk őt, hogy világosítsa fel ama váltó történetét, s meglátjuk,
hogy nem támad-e abból János barátunkra nézve egy kis kelepcze? Mert meg
kell neki törni, ha mind a ketten tönkre megyünk is miatta.
Azonban a legvalószinűbb pontban csalatkozott. Kálmán úrfi nem tünt elő
az átengedett nagyapai örökség hírére sőt még csak hírt sem hallatott
magáról.
Pedig Henriette mindent elkövetett, hogy őt haza édesgesse. Valóságos
szerelmi nyilatkozatokat közlött valamennyi hazai hírlapban «egy eltünt
testvérhez, kit nővére tárt karokkal fogad, ha visszatér». Semmi
eredménye sem lett. Pedig lehetetlen, hogy ne olvasta volna
valamelyikben? Szinész, és ne tudná, hogy mi van a hirlapban?
A névszerinti utánajárás nagyon áldatlan muka volt; a szinpadon nem
donatio útján kapja az ember neveit, hanem fog magának egyet via facti,
s ha megunta, odább ád rajta. Ma Babérossy Leánder, holnap Fellegváry
Ákos. Ki akadna fel rajta?
Következtek a hivatalos köröztetések: Egy ilyen és ilyen ifju
kerestetik, a ki hírt tud felőle adni, kap ennyi meg ennyi jutalmat. Ez
is mind sikertelen volt; mintha a szinész nem tudna magából minden
hónapban más alakot növelni?
A sok sikertelen keresés után végtére egy napon kap Lángayné egy
levelet, melyben nagyon hibás asszonyirással ez volt foglalva:
«Méltóságos asszonyság! Azon bizonyos szinész úr, a kit méltóztatik
keresni és jutalmat kitűzni a fejére, a ki megtalálja, fájdalom, nálam
volt két hónapig és két hétig koszton és kvártélyon, és fájdalom, ez idő
alatt egy krajczárt sem fizetett, kellett volna pedig nekie fizetni hét
forintot a szállásért, nyolczat az ebédért, hármat a mosásért,
váltóczédulában, ugyancsak a patikakontót is én fizettem érte négy
forintokat és harminczkilencz krajczárt, mint szinte a papnak és a
sírásóknak is, meg a szemfödélért és koporsóért, összesen tizenhárom
forintokat, mert tetszik tudni, az ifjúcska, fájdalom, meghalálozott, és
még a keresztfát is én tétettem neki, akkor mondta meg, hogy mi nevet
kell rátétetni; az is két forint volt váltó. És így összesen negyvenhat
forint és huszonöt garas, a mit méltóztassék nekem megküldeni, mert én
szegény özvegy vagyok és nem tehetek róla, hogy az úrficska meghalt;
bizony kolerában halt meg. Alázatos szolgálója: Gyűriné, fehér
kenyérsütőné Kis-Pércsen.»
Világos volt előtte, hogy ez Kálmánnak saját mívelte tréfája és semmi
kétsége nem volt a felől, hogy ha ő Kis-Pércsre elutazik, ott a
földönfutó rokont okvetlenül felfogja találni, még pedig a legjobb
egészségben.
Nem restelte a hosszas utazás fáradságát; azonban mennyire meg volt
lepetve, midőn a vendéglőben legelső kérdezősködésére azt tudta meg,
hogy a kérdéses szinházigazgató csakugyan meghalt és el is temették,
adós is maradt, nemcsak Gyűriné asszonyomnál, hanem a korcsmában is
mindenféle spirituosumok árában.
Ugyanezt a választ hallotta mindenkitől, a kit e tárgyban megkérdezett;
már tudniillik, hogy mindenki megegyezett abban a válaszban, hogy az
úrfi meghalt és neki is adós maradt. Végül a pap és legvégül a sírásó is
ezt bizonyíták: nekik is adós maradt az utolsó tisztességtételért.
Lángaynénak meg kellett a szomorú tényben nyugodnia; Kálmán adósságait
egyébiránt nem fizette ki, sem egyszerű keresztfácskája helyébe sírkövet
nem emeltetett. Rossz fiu volt, nem érdemelte meg.
És ezuttal tökéletes igaza volt Lángaynénak, mert Kálmán úrfi csakugyan
nem érdemelt nagynénjétől egy jó szót sem. Hinné-e valaki, hogy a
gézenguz oda qualificálta magát, hogy még ez a meghalása is csak
komédiából történt? Miután annyira eladósodott ott helyben, hogy minden
megszökési kisérlete dugába dőlt, mert a cerebreusok éjjel-nappal
rálesettek: azt gondolá ki, hogy háziasszonyával egyetértve, magát
halottnak hirdeteté ki, egy festett koporsóba belefeküdt, s mielőtt a
koporsó fedelét rászegezték volna, kiosontott belőle, s míg hitelezői
sírva kisérték ki a temetőbe, azalatt ő a város másik végén nevetve és
dudolva ballagott ki a széles világba.
Meglehet, hogy e tréfára egyéb oka nem volt aprólékos adósságainál; mert
ha rokonait akarta vele megkínozni, az ugyan kegyetlen ötlet volt egy
olyan fiatal szívtől.
Lángaynénak nem maradt más hátra, mint a hosszadalmas örökösödési pert
folytatni János ellen. Alkuról szó sem volt közöttük. Abba belevénültek.
Lángayné annyit költött már a perre, hogy férjéről öröklött vagyona
csaknem ráment. Nem tartott már sem kocsit, sem nagy házat, két
szobácskában megfért s nem járt sehova és viselte a negyedévi divatot,
csakhogy perét folytathassa.
Tíz év telt bele, míg annak vége lett.
János úr vesztett. A hétszemélyes tábla megerősíté az itéletet, melyben
Lapussa Demeter elmeháborultsága ténynek van elfogadva s az általa tett
későbbi végrendelet érvényteleníttetik, fennhagyva az elébbi
rendelkezéseit.
Szegény gazdag ember! Még holta után is üldözte az az eszme, hogy ő
gazdag! Életében egy lélek sem volt, a ki szerette volna, azért, mert
mindenki félt tőle, s halála után még békés emlékezetének sem hagynak
békét, bebizonyítják, hogy elmeháborodott volt, s itéletet mondatnak rá.
Hiszen az itélet igazságos volt.
Hanem már mégis, egy szegény ember ha szemét behunyta, biztosítva van
azon kis fejfácska által, melyet fejéhez leásnak, hogy számadásai be
vannak végezve s róla többet rosszat nem beszélnek, míg a gazdag embert
meg nem óvta a carrarai márvány, melylyel hamvait lenyomtatták, hogy fel
ne hurczolják a sírból; halottan a törvény elé ne állítsák és árnyékára
sáros lábakkal ne tapodjanak.
Szegény gazdag ember!
János úrra e pör elvesztése rettenetes csapás volt. Egy milliót kellett
neki rögtön kifizetni testvérének.
Igaz, hogy maradt még neki több mint ugyanannyi, de mégis: egy milliót
birni csak, rettenetes gondolat arra nézve, a kinek már volt kettő!
Addig is sovány volt és két rét görnyedve járt; ez a per, ez a csapás
egészen kiszárítá; valami lassú sorvasztó baj lepte meg. Makszika is sok
szomorúságára volt, a nagy kényeztetéstől elcsenevészült, nyomorék lett
belőle, a birodalom minden orvosi fakultása gyakorolta rajta tudományát
remekben, de nem tudott belőle embert csinálni; hanem azért János úr
sohasem a maga, sem a fia betegségéről nem panaszkodott. Ha valami
részvevő lélek találkozott vele s kérdezé, hogy van? nem aranyerét
vádolta; nem mondta, hogy köhög, hanem azt felelte: «koldus vagyok,
tönkre vagyok téve, az a bajom; hogy is volna bennem vér, mikor ilyen
eret vágtak rajtam: egy milliót kellett kifizetnem! egy milliót. Végem
van, el vagyok pusztulva. Csodálom, hogy még élek; más ember belehalt
volna. Egy milliót raboltak rajtam.»
Szegény gazdag ember! Mennyire fájt neki az, hogy testvérének ki kellett
adnia örökségi részét. Mennyire haldoklóvá tette az a gondolat, hogy
most már csak felényire gazdag, mint azelőtt volt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gróf Kengyelesyné mindvégig megtartá könnyű kedélyét; férjének most sem
lehet rá semmi panasza; kivált mióta a huszártiszt nyugalmaztatta magát
s állandóul Aradon vette lakását. A cselszövény olyan finomul volt
szőve, hogy az illetőnek mindeddig még a nevét sem tudtuk meg.
Szilárd nevezetes pályakört tett, de melynek esélyei más időszakba
vágnak át már s ez egyszerű történet fonalain kívül esnek.
Sohasem házasodott meg. Kengyelesy és a hozzá hasonlók gyakran évődtek
vele, hogy most már özvegygyé lett az egykori ideál, miért nem iparkodik
mellé jutni, jó parthie volna ám az; ő ezt hasonló tréfás modorban
szokta rendesen elűzni; hanem egyszer, midőn Kengyelesyné komolyan
előhozta, hogy miért nem közelít Hátszeginéhez, ő bizonyosan mondhatja,
hogy Henriette most is sóhajtva gondol egykori kedvesére, hogy
kegyetlenség tőle annyira kerülni a szegény asszonyt, akkor azt felelte
Szilárd:
– Én nem vagyok az, a kit ma elvetnek és holnap fölvehetnek.