És ki tudja, nem lett volna-e közöttük olyan szent akadálya a sorsnak, a
mi alól semmi szentszék őket föl nem mentheté? Ki tudja, miért volt jó
Szilárdnak úgy kerülni minden találkozást – Hátszegi özvegyével?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Henriette maradt mindenesetre a legboldogtalanabb. Huszonhat éves
korában már öreg asszonynak lehete mondani. Idegei uralkodtak rajta
ébren és álmában, a legkisebb zörejre reszketés fogta el, ha az ajtót
nyílni hallotta: felijedt. Már huszonnégy éves korában felhagyott vele,
hogy előtünedező ősz hajszálait kitépesse, mert már akkor nagyon sok
volt a fehér!
Az emberek társaságában nem találta szórakozását, a közmulatságokat
kerülte; legtöbbször otthon ült bezárkózva abba a félreeső szobában,
melynek fél falát már befutotta a sokáig élő asclepias. Ez az egy
ismerőse volt még, a ki el nem hagyta. Szerencse, hogy ennek oly szívós
az élete; mert ha ez is kitalálna veszni, az sem volna, a kihez
beszéljen.
Így legalább van egy lény, a kihez a milliók birtokosnéja így szólhat: –
Semmim sincsen, csak te vagy az enyim, emlékezel-e rá, milyen kicsiny
voltál akkor, mikor keblemre tűzve hordtalak? csak egy levél! azóta
milyen magasra nőttél! mennyi leveled támadt. Minden leveledre tudom, mi
van felirva: egyikre halavány örömek, másikra sötét kétségbeesés, bánat,
megaláztatás, elhallgatott fájdalom, rettegtető titkok, halálfélelem,
álmatlan nyugtalanság, irtózat, gyűlölet, kínzó emlék, észvesztő
töprengés, elrejtett sírás, panasztalan keserv, öngyilkos elhatározás,
leverő hírek; minden, minden, minden, a mi az ember életét sötétté,
kínzóvá, utálttá teszi. Egy-egy levél időközben megsárgult és lehullt,
azok mind el vannak téve, ima könyvbe zárva, rájuk irva a lehullás
napja; s a kínzott képzeletnek rettentő emlékezete van visszavezetni a
lelket azon napok gondolataira. Ez a levél az öngyilkosság; – ez a
visszaadott szerelmi jelszó; – ez a kártyán elnyert kastély; – ez a
fekete ékszer; – ez a nagyapa átka; – ez a Kálmán szökése; – ez a Fatia
Negra; – ez az elitélt nő; – ez a vadászlaki találkozás; – ez a Kálmán
halálhíre; ez a többi mind kínzó ábránd, teljesülhetlen remény, két
külön csillagban lakóknak egymás utáni epesztő vágya, a kik között egy
átrepülhetlen ég fekszik!
Szegény gazdag asszony!
Hogy Kálmánnal mi történt halálhíre után, azt rokonai soha sem tudták
meg; ők nem keresték tovább az eltemetettnek véltet. Az pedig ki tudja
hol, ki tudja mi név alatt járja az országot, keresve a nyomort és
küzdve azzal s nevetve azokon, a kik valami tárgyról szeretik azt
mondani: ez az enyim. Sokan élnek, sokan meghalnak így, a kik sohasem
alkalmatlankodtak a világnak vágyaik kifejezésével. Legtökéletesebb
ideálja a szegénységnek: a gazdag ember fiából válik.
Szegény gazdagok!