Lapussa János úr már hetedszer izent Sipos fiscálisnak, hogy látogassa
őt meg s mindannyiszor azt a választ kapta vissza, hogy az ügyvéd nem
mehet. Mikor jöhet hát? Azt nem tudja. Végre azt izente vissza, hogy se
ma, se holnap, sem az esztendő semmi napján nem mehet hozzá.
Sipós úr letett minden összeköttetésről a Lapussa-családdal ama fatalis
örökösödési per óta, melynek védvei és ellenvédvei egytől-egyig abban
álltak, hogy a pörös felek mennyi rosszat mondhassanak el egymás
személye felől. Az ilyesmi pedig nem volt Sipos úr izlésére.
Föltette magában, hogy semmiféle tanácscsal sem fog szolgálni többé sem
az egyik, sem a másik félnek, kik a kiméletlenséget oly tökélyre vitték
mindkét oldalról, hogy saját ügyvédeik kezdték restelni a dolgot.
Legjobban bántotta a puritán érzelmű férfiut az, hogy a legtöbb botrány
a meghalt Lapussa Demeter nevének jutott ki. Ő sem szerette ugyan az
öreg urat, vele is sokszor méltatlanul bánt, tiszteletdíjával adós
maradt, büszkeségével sértegette, háta mögött rágalmazta; de ő azért
sohasem birná magára venni, hogy egy halottról rosszul beszéljen: De
mortuis aut bene, aut nihil.
Hanem fenmaradt számára mégis egy szerep ez ügyben: Kálmán védelmezése;
e lakhely nélküli ifjunak volt ő törvényesen kinevezett védője s János
úrnak e minőségben sokkal sajgatóbb ellenfele, mint maga Lángainé.
A hetedszeri hasztalan kéretés után maga jelent meg János úr Siposnál.
Gyász volt a kalapja mellett; igen szomorú arczot iparkodott mutatni.
– Nem jött el ügyvéd úr én hozzám, én magam jöttem. Pedig igen fontos
ügyben akarok kegyeddel beszélni. Hallotta már?
Sipos nem tudta, hogy mit kellett volna neki már hallani.
– Látja ezt a kalapom mellett? szólt János úr érzékenyen, a felkötött
gyászra mutatva.
Sipos úr azt gondolta, hogy János úr megint a meghalt Demeter urat kezdi
el gyászolni.
– S csakugyan nem hallotta még? Szegény sógorom, szerencsétlen
Henriette.
– Nos, mi történt?
– Hátszegi a Marosba fulladt.
– Lehetetlen! Hiszen kitünő úszó volt.
– Úgy történt, hogy paripája elragadta, a zablája kettétörött, nem
fékezhette meg; mikor Hátszegi látta, hogy a ló a magas partról leszökik
a vízbe, le akart ugrani a nyeregből; azonban sarkantyúja
szerencsétlenül a kengyelbe akadt, s a ló magával rántotta őt a magasból
a folyóba. Ott a vízben fejjel lefelé, lábbal fölfelé, hasztalanul
erőlködött magán segíteni; a megbőszült paripa átúszott vele a
túlpartra, szüntelen maga után hurczolva a szerencsétlent, s mire a
tulsó partra ért, úgy összerugdalta a fejét, hogy arczára sem lehetett
ráismerni többé. Ma egy hete temették a hidvári családi sírboltba;
csodálom, hogy kegyednek nem küldtek a halotti jelentésből.
– Hm, ez elég nagy – (azt akará mondani Sipos úr: «szerencsétlenség»,
hanem azután csak nem mondott semmit).
– Szegény Henriette! szólt nagyot sóhajtva János úr: ilyen fiatalon
özvegységre jutni! s olyan derék, szeretett férjet veszteni el és olyan
szomorú halállal! Igazán sajnálatraméltó! És a mi legsajnosabb, senkije
sincs, a ki vigasztalná.
Sipos úr igazán el nem tudta gondolni, hogy mit akar ez most?
– Igazán, a szívem hasad meg érte, tessék elhinni, fiscális úr, – ha
meggondolom, hogy holmi nyomorult pénzviszonyok minket abba a sajnálatos
helyzetbe hoztak, hogy egymástól ennyire elidegenedtünk; de nem én
vagyok az oka; azt tetszik tudni, hogy nem én vagyok az oka.
Sipos úr köhögött és nem bizonyított semmit.
– Hiszen, ha én hozzám szépen szóltak volna; ha például Henriette csak
egy levélben ennyit irt volna: – kedves bátyám; ámbátor szeretett
nagyatyánk minket egészen kirekesztett, de mindazáltal remélem önnek
rokoni szívétől, hogy nem kiván bennünket ilyen nagy mértékben büntetni;
– no, tudja: valami ilyesfélét, hát hiszen én sem vagyok tigris! az én
szívem sincsen kőből. Nem tetszik azt hinni, pedig igazán mondom, úgy
van. Én már egészen rászántam magamat, hogy az öreg úr végrendelete
daczára is a kerekvári dominiumot átengedem Henriette hugomnak.
– Mert több rá a költség, mint a jövedelem.
– No, ne tréfálózzék fiscális úr. Én rokonaim irányában sok áldozatra
voltam képes. Engemet félreismer a világ. Engem fukarnak hisznek,
kapzsinak; pedig ha a szívembe láthatnának.
– A miket tett uraságod, azok nem igen bizonyítanak rokonai iránti jó
indulata felől.
– No hát, miket tettem?
– Olvassa végig a perét ellenük, s eszébe fognak jutni.
– Annak mind Lángayné volt az oka. Arra haragszom. Azzal nem békülök ki.
Az nagyon bántott engemet és édes atyámat. Azt bizonyította ellene, hogy
őrült volt.
– Bámultam a hidegvért, a mivel ezt tudta tenni. De ön nem ő rajta állt
boszút, hanem testvére árváin; a kik önt és atyját nem bántották, a kik
önnel nem is pereltek, a kik öntől nem követeltek osztályrészt és a kik
– engedje ön ezt nyiltan kimondanom – mindazokban a vétségekben
ártatlanok, a miket ön rájuk fogott.
János úr kényelmetlenül fészkelődött helyén.
– Mert, hogy védenczem ama váltóhamisítási ténybe mily ármánynyal,
milyen cselszövénynyel vonatott bele, azt uraságod maga legjobban fogja
tudni.
– Csak nem hiszi fiscális úr, hogy én nekem valami egyetértésem lett
volna azzal a rossz emberrel, a ki őt ebbe belevitte?
– Az a rossz ember önnek megbizottja volt.
– De én azt tagadom.
– Tudom. Csakhogy a mi bizonyítékaink erősebbek az ön tagadásánál.
– Egyet mondok uram: azt tudja ön, hogy én gazdag ember vagyok.
– Tudom; én nem törődöm vele.
– Önnek védencze pedig földönfutó, szegény. Hisz ön a birák
megvesztegethetlenségében?
– Hiszek a világos igazság kényszerítő hatalmában.
– Ha én akarom, ez a per elhúzódhatik húsz esztendeig.
– Az a per, a mit Lángayné kezdett ön ellen, elhúzódhatik a világ
végeig, ahhoz én nekem semmi közöm. Vajjon ő nagysága almásszürke
fogaton jár-e, avagy rézderesen? az nem az én bajom; hanem az a másik
per, mely az én védenczemnek, a ki semmi más, mint egy vándor komédiás,
tisztára fogja mosni a nevét, az el fog dőlni igen rövid időn, s annak
az eredményét meg nem vásárolja ön valamennyi dominiuma árán.
Ilyesmit mondhattak már mások is János úrnak, mert nem válaszolt rá
semmit az ügyvédnek.
Egyszer csak felkelt s azt mondá Siposnak:
– Tudja ön, mit? Dobjuk a tűzbe ezt az egész pert. Én egyességet
ajánlok. Megvallom igazán, hogy czudarul benne ülök a tintában.
Kénytelen vagyok önhöz, mint ellenfelemhez folyamodni. A váltó ügye
biróság előtt van, az a semmirekellő rám vall; maholnap tárgyalás elé
kerül az egész; iszonyú skandalum lesz belőle, kiirják az ujságokban,
még tán el is itélnek; mert minden ember irigy rám azért, mert gazdag
vagyok.
– No én nem.
– Nem is kegyedről mondtam: mások azok. És én már most nem látom, hogy
merre meneküljek ki ebből a kelepczéből, a miből szívesen szabadulnék,
csak bele ne keveredtem volna.
– Jó. Én tudok egy módot önt kisegíthetni a hinárból.
– Közölje velem, szabjon feltételeket tetszése szerint, én látatlanban
aláirom.
– Tehát önt megmenteni az az egy mód van, ha Henriette maga jószántából
azt fogná mondani, hogy a sokféleképen vitatott váltó még sem
hamisított, hanem az ő valódi aláirásával van ellátva, azt kifizetné s
megsemmisítené, s ezzel megszünnék ön ellen minden vádkereset alapja.
– Felséges gondolat! kiálta János úr, felugorva helyéből. Hogy megenné a
szurkot az az átkozott Margari!
(Margari baja jutott legelébb is eszébe, annak örült legjobban.)
– És most halljam a kegyed részéről való feltételeket.
– A föltétel csupán csak egy: a harmadik testvér gyermekeinek «teljes»
kielégítése.
– Tökéletes harmadrészbeli osztály? Semmi leengedés nélkül?
– Azon alul nem alkuszunk.
– Jó, azt mondtam, hogy mindenbe beleegyezek és nem vonom vissza:
Henriettenek és annak a rossz fiunak legyen meg a maga szerencséje. Mit
kell legelébb is tennem?
– Legelébb is azt a negyvenezer forintot elküldeni a bárónénak.
– Micsoda negyvenezer forintot?
– A mivel ő a váltót be fogja váltani, ha egyszer aláirását elismeri
rajta.
– De hisz azt mi úgy is megsemmisítjük; csak nem hiszi kegyed talán,
hogy én kifizettetem vele a váltót, miután aláirását elismeré?
– Én mindenre tartozom gondolni.
– No hát legyen meg. És azután?
– Az engedménylevelet alá fogja irni kegyed, melynél fogva testvére
gyermekeinek az atyjukról maradt uradalmakból a zöldhalmit és örökvárit
átbocsátja.
– Köztünk mondva, ezek a legjobban jövedelmezők.
– Tehát adjon nekik pénzt.
– Az nagyon derangirozna.
– Tehát adjon nekik bécsi és pesti házakat.
– Azokra meg büszke vagyok.
– Hát akkor gondoljon ki valami mást.
– No jól van, majd holnapig meggondolom.
Azzal vette a kalapját János úr és eltávozott.
Másnap várta vissza az ügyvéd, és azután várta még két hétig; feléje sem
jött. Egyszer a birósághoz ment tudakozódni s bámulva hallotta, hogy
báró Hátszeginé nyilatkozata már megérkezett a felől, hogy a beperelt
váltón az ő saját aláirása van.
János úr tudniillik azt tette, hogy a mint Sipostól kicsalta a jó
tanácsot, rögtön postakocsit vett, sietett Hidvárra, ott unokahugával
személyesen beszélt e tárgyról. A szegény nőnek sokkal ziláltabb volt a
lelke, minthogy arra tudott volna eszmélni, hogy mit tegyen. Ráhagyta
magát venni mindenre; elfogadta a János által ajánlott uradalmakat; mit
érdekelte őt, hogy melyik mit jövedelmez s irásban ismeré el, hogy a
kérdéses váltó az övé.
Sipos úr egy cseppet sem csodálkozott rajta, mikor egyszer csak jött a
megbízás a báróné jószágigazgatójától, hogy azt a kérdéses negyvenezer
forintot fizesse ki valami pesti üzérnek.
Tehát Henriettenek a saját szívességtételét még meg is kellett jó erősen
fizetni, a hogy azt Sipos jó előre tudta.
Henriette nem sokat törődött azzal.