Oh! ez rettenetes, ez átkozott gondolat volt; akárki agyában született!
Mit tegyen a nő, hogy ezt megakadályozza? a ki fél, a ki szeret, a ki
gyűlöl.
Pedig ennek nem szabad megtörténni.
Mennyi borzasztó történt már vele ez ifju életben; de ez, a mi
következik, a legirtózatosabb.
Lénárd maga hívta meg Vámhidyt kastélyába. Ez a férfi nagyon bizott egy
szegény lélek-gyönge nő félelmében; nagyon sokat mert építeni arra a
rém-nimbuszra, mely alakját az ő szemeiben oly szörnyen megtámadhatlanná
varázsolá, hogy neje hajdani kedvesét vendégül hítta magához, még azt a
közönyt is tanusítva mellette, hogy ő maga ugyanakkor házát napokig
elhagyja.
Nem jutottak eszébe a férjnek különös esetek? nem hallotta soha hírét
ünnepelt, celebrált úrnőknek, a legmíveltebb osztályokból, a kik egy
önfeledt pillanatában a rossz tanácsadó szenvedélynek, férjeiket a
szerető kedveért megölték!? Nem álmodott római imperátorok
kisérteteivel, kiket világ hatalmával kezeikben, egy gyönge nő
kétségbeesése buktatott sírba? Mert-e így játszani egy szívvel, melynek
csak meg kellene szólalni, hogy elpanaszolja, miért szenved és ő nagyon
fekete sorsnak nézne elébe.
Bizonyára ő nagyon jól ismerte nejét; Henriettenek nem volt bátorsága a
tőrt, melyre rá volt irva, hogy ezt az ő szivének szánták, megragadni s
a fenyegető szivébe ütni.
De azt sem akarta megérni, hogy Vámhidy őt itt találja Hidvárott.
Elhatározá magában, hogy el fog szökni; végkép elhagyja férje házát.
Hová megy? mi lesz azután belőle? ki fogadja fel? Arra még nem gondolt,
csupán csak egyről volt bizonyos, arról, hogy Szilárd és ő a sírban
inkább, de Hidvár tornyainak árnyékában nem fognak találkozni soha.
Hiszen hány gyönge szívnek adott már bátorságot a félelem?
Senkije sem volt, a kire bizhatta volna magát; cselédei mind férjétől
fizetett kémek és börtönőrök. A pópa is eltünt Hidvárról végkép.
Akármely gunyhó, akármely juhásztanya lakója, a kitől segélyt kér,
árulója lesz, mert hisz ő szegény, Hátszegi gazdag.
Kétségbeesésében egy régi emlék ébredt fel lelkében. Mikor még egy
időben a környék legrejtettebb zugjait bejárta, azzal az ábránddal, hogy
szerencsétlen embereket találjon és azokat boldogítsa, gyakran haladt el
egy kis ház mellett, mely mindig megragadta figyelmét.
Egy kis vadászlak volt ez az erdők közepén; egészen fából építve, s
kívülről simára gyalulva, mint egy kis katulya. Előtte terebély
gyümölcsfák álltak, tavaszon virággal, őszön gyümölcscsel rakva, tetejét
egészen befutotta az iszalag és vadszőlő-venyige.
A hallgató erdők közepett oly meghivó külseje volt a kisded háznak, hogy
Henriette az első látásnál nem állhatott ellent a kivánságnak, hogy abba
betérjen.
A házikó ajtaját nyitva találta; csupán kilincscsel volt az betéve.
Belépett; odabenn senkit sem talált. Az első szobában keményfa-butorok
voltak, a fal mellett egy czifra tálas, festett mázos tányérokkal, az
asztalon egy cserépkupa friss tiszta vízzel. Az innen jobbra nyiló szoba
ajtaja is nyitva volt; abban sem talált senkit. Ott egy ágy volt
medvebőrrel beterítve, több medvebőr szőnyeg helyett a padlón, egy pár
tarka hiuz- és vadmacskabunda a falon kifeszítve.
Ebből egy harmadik szoba nyilt; abban sem volt senki. Az fegyverekkel
volt körülaggatva, puskák, pisztolyok és különös alakú vágófegyverek,
sorban és keresztben, szögekre aggatva és szögletekbe helyezve; a
tölgyfa-asztalon kitömött állatok, madarak, az asztal alatt egy kitömött
róka lánczra kötve; egy pár vadkanfő erős agyarakkal az ablakok fölött;
de semmi élő állat sehol.
Henriette azt hivé, hogy a ház gazdája bizonyosan távol van, s föltette
magában, hogy megvárja, míg hazajön. Azonban egyik óra a másik után mult
s Henriette utóbb is tovább menni volt kénytelen, nehogy ott esteledjék,
s csak eltávoztakor vette figyelembe azt a különös körülményt, hogy ez a
ház egészen köröskörül van nőve füvel; sehonnan út nincs tapodva hozzá.
Néhány hét mulva kiváncsi volt ismét arra venni az útját.
Egyedül, kiséret nélkül, a hogy szokott járni, megállt az erdei lak
előtt, lovát megköté a sövényhez s benyitott az ajtón.
Ugyanabban a rendben talált mindent, a hogy először; az első szoba
asztalán ismét friss vízzel tele a cserépkancsó; a második szobában az
ágy úgy leterítve medvebőrrel, mint elébb, s a harmadik szobában azon
sorban a fegyverek, mint először látta.
Ismét várt sok ideig, hogy valaki érkezzék a ház lakói közül, és ismét
hiába; késő estig semmi emberi teremtés nem közeledett a ház felé.
Különös emberek lehetnek ennek a lakói, gondolá magában. Mindent
tárva-nyitva hagynak, a rossz emberek akármit ellophatnak belőle.
Útközben találkozott szénégetőkkel, – azoktól kérdezgeté, hogy miféle
ház ez itt az erdő közepén? Négy közül három nem akarta megérteni, hogy
miről van szó? és egyátalában nem emlékezett semmi olyanforma házra; a
negyedik végre azt felelte az úrnőnek, hogy abban lakik a «dráku». – A
rossz lélek!
Ez még tudnivágyóbbá tette Henriettet; a pópát vevé elő, hogy megkérdje
tőle, miféle ház az, a mi ott az erdő mélyében fekszik? senkit sem
találni otthon soha.
A pópa is kitérőleg igyekezett válaszolni, úgy tetszik, hogy nem igen
emlékezett rá, mintha nem volna ismeretes a házikó történetével, vagy
mintha tudna felőle valamit, de nem akarná megmondani, s valami más
történeten törné a fejét, a mit válaszul adjon.
Annyit mondott, hogy a szóbeszéd szerint abból a házból valami
vadászcsaládot öltek ki, vagy maga a vadász maga ölte el magát és
családját, s azóta a környékbeli lakosság közül senkit sem lehet
rávenni, hogy annak a háznak a küszöbét bármi kecsegtetésre átlépje s
nincs az a vakmerő tolvaj, a ki onnan valamit elorozzon, sem az a
kétségbeesett utazó, ki bármely zivatar elől abba meneküljön; mert azt
hiszik, hogy azt a rossz lelkek lakják.
Henriette azonban nem hitt a láthatatlan rossz lelkekben; a milyeneket ő
ismert, azok mind frakkban, kabátban jártak; még inkább ingerelte a
titokteljes bűvköd, mely e házat lakatlanná tevé. Föltette magában, hogy
végére fog járni, vajjon csakugyan lakatlan-e?
E végett, midőn harmadszor betért a házba, egy vad rózsát szakított le,
s annak egyik szirmát az asztalon levő vizes korsóba veté, másikat az
ágyat takaró medvebőrre, harmadikat, negyediket és ötödiket a
fegyvertárban levő fegyverek csöveibe dugta.
Mikor aztán negyedszer is meglátogatá a magányos házat, kereste a
rózsaszirmokat s egyet sem talált azon a helyen, a hová tette.
Tehát mégis jár itt valaki, a ki az ágyban alszik, a korsóba friss vizet
hoz s a fegyvereket használja.
Egyszer a tudnivágy ravitte, hogy férjétől tudakozódjék a kis lak
rejtélye felől, elmondva neki mindent, a mit regeképen felőle hallott.
Az aztán megmagyarázta a titkot.
Abból a házból csakugyan kiölték az egykori lakókat, s a nép azt hiszi,
hogy benne kisértetek járnak, s nincs a kincs, a miért valaki akár
éjjel, akár nappal annak a küszöbét átlépje. Egy öreg földbirtokos
X-bányáról, kinek itt némi erdőségei vannak s a ki a mellett
szenvedélyes vadász, felhasználta a népbabonát, hogy potom áron
megvásárolja a birtokostól az erdei lakot és gyakori lesvadászataira itt
tartja lőszerkészletét. Az nem futja ki nála költséggel, hogy saját
vadászt tarthasson a háznál, a ki azt egyúttal őrizze; ha zárva tartaná,
bizonyos lehet felőle, hogy feltörik, mikor ott nincs: de minthogy
nyitva hagyja ajtaját, félve elkerüli minden. Hogy Henriette egyszer sem
találkozott vele, annak egyszerű oka az, hogy az öreg úr mint regalista
sokszor kénytelen Kolozsvárra feljárni s mikor itt van is, akkor egész
éjjel kora hajnalig a leshelyen áll, csak akkor tér haza aludni; délután
megint kimegy, s így Henriette, ki rendesen délután kereste fel az erdei
lakot, természetesen soha sem találkozhatott vele.
Meg is nevezte Lénárd a kérdéses öreg urat, s most már Henriette nagyon
jól emlékezett rá, néha találkozott vele a kolozsvári estélyeken. Lénárd
egyébiránt figyelmezteté, hogy elő ne találja hozni az öreg úrnak azt az
egész dolgot, ha egyszer összejön vele, mert ez némileg atyafiságban áll
a vadorzással, miután saját erdeje nagyon kevés s többnyire Lénárd
körülfekvő erdőségeiből lövöldözi el a vadakat. Ennélfogva ezt a
szenvedélyét az öreg úr szereti titkolni; annyival is inkább, minthogy
nem egészen jó barátságban él Lénárddal.
Henriette azontúl aztán nem látogatta meg többet az erdei lakot, melynek
rejtélyes érdeke a nagyon is prózai felvilágosítás által egészen
elveszett, s nem is tartotta volna többé illendőnek, hogy valakinek a
házába belépjen, a ki férjével nem jó barátságban él. Kalandozó körútjai
is elmaradtak; elfeledkezett róla egész e kétségbeejtő estéig.
Most újra feltámadt lelkében a kis erdei lak emléke. Lelkének rettentő
hánykolódásai közepett lassankint mint mentő asylum kezdett feltünedezni
a bemohosult tetejű házikó, éjjel-nappal nyitva álló ajtajával, lakatlan
szobáival és kisérteteivel.
Ez volt az egyedüli hely, a hová menekülnie lehetett, a hol kémektől nem
tarthatott, a hol nem fogja keresni senki, a hol elrejtve maradhat, és a
honnan ismét visszatérhet, vagy odább tévelyedhet a világba, a hogy a
sors mutatni fogja.
Éjjel senki sincs a házban: a szenvedélyes vadász lesben áll. Az is
meglehet, hogy most távol van hivatalos ügyekben és napokig oda marad.
De ha ott lenne is és vele találkoznia kellene, tarthatna-e e tisztes
öreg embertől? Nem találná-e benne inkább természetes védőjét, ki őt
innen e hegytömkelegből Kolozsvárig, Bánfi-Hunyadig vagy a mi közelebb
van, kivezetné. Onnan aztán eljuthatna Pestre s nagynénje házánál
menekvést találna.
Nem töprengett rajta sokáig, úgy fogadta ezt a gondolatot, mint
vezércsillag sugarát az égből és sietett azt követni.
Fölvette shawlját, s mintha sétálni indulna, lement a szobaleány
kiséretében. Néhány forduló után eszébe jutott, hogy szép volna ide lenn
a szabadban vacsorálni; a hold olyan szépen ragyog.
A szobaleány sietett a cselédségnek rendeletet adni a kastélyba vissza s
jól hallá, hogy uraasszonya zengő lágy hangján valami andalgó oláh
dallamot kezdett el dudolni, a mit egyszer megszeretett. Sokszor dalolta
ezt, mikor egyedül maradt.
Az inasok nem sokára elérkeztek a parkba a terítékkel; a nyári lakból
lehozták a fonott székeket és a nádasztalt; felterítettek egy szép kerek
téren, mit terebély hársak fogtak körül.
A parkban folyvást zengett az oláh dallam.
Az ételeket is felhordták már s üvegharangokkal letakarták, kogy a
lámpafényre odacsődült éjjeli lepkék bele ne hulljanak. A dallam még
mindig hangzott.
Szó volt róla a cselédek közt, hogy hívni kellene a nagyságos asszonyt;
azonban azt mindenki tudta, hogy nem szereti, ha akkor háborgatják,
mikor dalol.
Tehát csak vártak reá, hogy mikor unja már meg?
A komornyik minden öt perczben kihúzta az óráját s hivatalosan referált,
hogy mennyi már az idő?
Mikor már csak egy óra volt hátra éjféltől s a dal még sem akart helyet
adni a vacsora iránti kötelességnek, a komornyik bátorságot vett magának
úrnőjét felkeresni s komolyan előterjeszteni: hogy az estebéd régen vár
reá.
A dal nyomán és a holdvilág segítségével sikerült neki a hybiscus
bozótokon keresztül a dalolóra akadni, ki egy vén platánfának
támaszkodva, századszor kezdte újra: «az én gyűrűmet el ne veszítsd».
– Nagyságos asszonyom! szólítá őt meg a komornyik.
A megszólított nagyot kaczagott rá.
– Ahá! János, maga most ugyancsak felült; azt gondolta, én vagyok a
nagyságos asszony.
A kertész leánya volt.
– Hát maga mit dalol itt, mint a holdkóros? már két óra óta bolondítja
az embert.
A nagyságos asszony parancsolta, hogy daloljam folyvást azt a nótát, a
míg csak azt látom, hogy a bokrok között lámpavilág van, mert ő azalatt
ott fog vacsorálni s nagyon szereti messziről hallgatni ezt a nótát.
Adott is érte egy szép réztűt a hajamba, a miért dalolok.
Az persze arany tű volt.
– S hol van a nagyságos asszony? kérdé ámultan a komornyik.
– Ott vacsorál a hársfák alatt, ni! hát nem látja a lámpavilágot?
A komornyik épen onnan jött, s tudta, hogy ott nincs a nagyságos
asszony.
– Merre látta elmenni?
– Arra sétált a bokrok között. Bizonyosan a vacsoránál ül, csak ott
keresse.
– Hüh, teringette! átkozódék a komornyik, homlokon csapva magát s futott
onnan eszeveszetten, magában lelkendezve: ez megszökött!
Ez már ugyancsak világos volt. Azért küldte fel vacsoráért a
szobaleányt, azért állította oda maga helyett énekelni a kertészleányt,
hogy az alatt kijátszva a cselédség őrködő figyelmét, útat veszthessen.
Mit fog mondani a báró úr, ha ezt megtudja? de mit fog tenni? Mindenkit
főbelő, a kit elől-utol talál a kastélyban.
Utána rögtön minden ember! a kinek kedves az élete. Keresni kell minden
úton. Fáklyákat gyújtani, lóra kapni, kérdezősködni fűtől, fátol.
De biz az mind hiába volt már; a szökevény több mint két órai tért nyert
üldözői előtt, a hegyek, erdők között úgy elbolyonghatott, hogy nyomába
sem találnak. Reggel felé fáradtan, tikkadtan érkeztek vissza a
kastélyba az inasok, vadászok, csatlósok; mindenik azzal a reménynyel,
hogy talán a másik találta meg az úrnőt, s a később érkezőket mind azzal
a hittel várták, hogy talán az hozza őt vissza. Senki sem tudott felőle
még csak hírt is hozni…
– – Henriette, a mint a kertészleánynak megmondá, hogy hol álljon meg
kedvencz nótáját dalolni, egyet kerülve a park kigyóútjain, a fáczános
kert ajtaján át kisietett az erdőre, s ott mindenütt az út mentében, a
fák között haladva, sietett pihenés nélkül az ismerős ösvényen, melyet
felismerni segített a barátságos holdvilág.
Senki sem vette észre. Egyszer találkozott csak elkésett szekérrel; de
az már olyan messziről elkezdé a csörömpölést, hogy elég ideje volt
magát elrejteni szem elől.
A félelem erőt adott idegeinek. Máskor oly gyönge volt, hogy alig sétált
végig a parkon, már kimerültnek érezte magát; most pedig két órai
sietség után köveken, bokrokon keresztül, magányos éjszakában még
fáradtságot sem érzett. Egy dombtetőről visszatekinte; a hidvári kastély
tornyát látta még a völgyben, de a távol ködeitől kéken és számítgatá
magában: milyen messze lehet már? Észrevették-e már, hogy eltünt?
Jőnek-e az úton keresni?
Azután, mintha attól tartana, hogy valamelyike azon ablakoknak, mik a
hidvári kastélyból, mint egy rém tűzszemei világítnak utána, megláthatná
s elárulhatná, sietve igyekezett le a völgybe, melynek összeboruló
rengetegét még a holdvilág elől is eltakarták.
Az éj nesztelen volt, az erdő sötét; robogó csörtetések hangzottak a
targally között: éjjel járó dúvadak csapása; egy-egy zúgó éjbogár
körüldongva kisérte makacsul az éjjeli futót, mintha utána küldött kém
volna az is; a gyönge teremtés szíve reszketett; hátha el is tévedt?
hátha rablók kezébe kerül, a kiket most üldözőik az erdőkbe menekülni
késztettek? Azért mégis nagyobb volt a félelem, mit Hidvárról elhozott s
százszorta nyugalmasabb a rémséges erdő, álmukban beszélő óriás fáival,
mint annak szőnyeges falai.
Egyszerre egy nyílt völgy tárult fel előtte, mely ismerősül látszott őt
üdvözölni.
Valóban e vadrózsák azok, mikről gyakran szakított virágot kalapja
mellé, mikor ezen járt. A vadászlaknak itt kell már lenni. Jól rejtve
van az, nem igen találni rá. Jobbra a rózsabokroktól rejtik azt magas
bükkfák.
Nehány percz mulva ajtaja előtt állt.
A mint a kilincsre tevé a kezét, akkor csak az az egy gondolat döbbenté
meg szívét: ha zárva találna lenni? Ha kivételesen épen most nem lehetne
e házba belépni!
Csak el kellett fordítania a kilincset, hogy ez aggodalma megszünjön. Az
ajtó most is nyitva volt.
A küszöbön megállva, reszkető hangon kérdezé:
– Van valaki idehaza?
Semmi válasz.
Ekkor betette az ajtót maga mögött s a másik szobáét nyitá fel. Ott sem
felelt senki a felhívására. A harmadik szoba szintén nyitva volt, mint
rendesen, sőt még egy ablaka a gyümölcsös felé kitárva; különben minden
úgy a maga helyén, a hogy rendesen szokta találni: fegyverek, nyugágy s
a vizes korsó az asztalon.
A ház öreg gazdája bizonyosan a leshelyen van s reggelig nem tér vissza.
Henriettenek egy perczben az jutott eszébe, hogy be kellene maga után
zárnia az ajtókat, nehogy eltalálván aludni, meglephessék; de azután
elgondolta, hogy az nem volna illendő, a ház gazdáját kizárni saját
lakából, ki tán hajnalban átfázva, fáradtan érkezik majd haza, s
mennyire megdöbbenne, ha lakát belülről zárva találná.
Inkább arra határozá el magát, hogy ébren fogja őt bevárni, s a mint
megérkezik, rögtön felfedezi előtte, hogy férjétől válni akar, kinek
bánásmódját nem tűrheti többé. Addig vigyázni fog, hogy el ne aludjék.
Mikor aztán már első izgatottsága lecsillapult, mely teste és lelke
minden tevékenységét munkában tartá, akkor elkezdtek a felszabadult
képzelem zsibbasztó rémlátásai lelke elé tólulni. Akkor kezdett arra
eszmélni, hogy hol van?
Egy erdei lakban, melyből gyilkosok egy egész családot kiirtottak.
Talán, ha e medvebőrt felemelnék, még alatta látható volna a vérfolt a
padlón?
Talán épen e szobában rohanták meg őket? Itt hangzott a nő
halálsikoltása; itt küzdött a férj irtózatos tusát gyilkosaival; itt
könyörögtek térden állva a gyermekek a véreskezű embereknek, hogy ne
bántsák őket; itt feküdtek a véres hullák egymásra hányva, talán
napokig, a míg ráakadtak, temetetlen, halotti szentségek nélkül. Az éj
néma óráiban nem történhetik-e az meg, a mit annyian hisznek? hátha
azoknak van igazuk, hogy a túlvilággal nincs megszakítva minden
összeköttetés, s a mint az álmodó átjár innen oda, akként a halott onnan
visszajárhat?
Hátha az lenne való, hogy e háznak csakugyan nincsen más lakója, mint a
kik már meghaltak, s a kik a vendéget elfogadják, a kik tán
koczogtatására felelnek, a kik tán mellette ülnek, a láthatatlan
házigazdák és véres családjuk lesznek egyedüli társalkodói az éjjel.
Henriette sok sajátszerű babonát hallott e tájon; többek között azt,
hogy mikor egy ablaktábla valami kerek folton elhomályosul, akkor
otthontalan lélek van a szobában, annak a lehellete veti az üvegre a
párafoltot.
Olyan félve tekintett az ablakra.
A magányban vissza kezde térni ideges reszketegsége, mely csaknem lázzá
magasztosult. Ilyenkor nem tudott ülni, sem feküdni; járkálnia kellett
alá s fel, hogy lecsillapuljon.
Most ezt sem folytathatta soká; a hosszas sietős útban ki volt fáradva
már, nem birták lábai, kénytelen volt ledűlni pihenni a nyugágyra.
Néhányszor végigborzadt ott fekve s olyankor erősséget keresett szívének
abban a gondolatban, hogy mégis jobb itt, az ismeretlen puszta lakban, a
meggyilkolt ember kisértetes tanyáján, mint volna otthon; s inkább
jőjjenek a föld alul a hideg rémvilág nyugtalan kisértetei s üljenek oda
ágya mellé és mereszszék rá halottszemeiket, minthogy találkozzék
egykori kedvesével férjének házában, és egy födél alatt töltsön vele egy
örökre megátkozott éjszakát. Ennél a gondolatnál elnyomta az álom – a
kín.
Mintegy félóráig alhatott, nyugtalan, látványokkal háborított álmot;
akkor egyszerre felriadt.
Úgy tetszék, mintha távoli kiáltást hallott volna. Tán csak álmában
képzelte azt hallani s oly rémes volt, a mit álmodott, oly félelmes a
hang, a mit hallott, hogy felébredt rá.
Hallgatózni kezdett. Éjfél után olyan nagy hangja van minden nesznek.
Azt képzelé kivenni a mély csendben, hogy sebesen közeledő lépések
hangzanak.
Ismét egy kiáltás! mint egy üldözött vadé, mint egy megsebesült farkasé.
Most már nem álmodott; ezt már világosan hallá. Látta, hogy hol van; a
holdvilág besütött az ablakon, mind a három szobában végig látott.
Egyszerre a kert felőli ablakon, honnan a hold bevilágított, egy sötét
alak jelent meg, mely a holdvilágot egy perczre elfogta.
Ez alak keresztülugrott az ablakon, s lihegve futott két szobán
keresztül, be a harmadikba, a hol a fegyverek álltak.
Henriette látta őt ágya előtt elfutni, hallotta fáradt lihegését, – és
megismerte azt.
– – Ez volt a Fatia Negra! ez a Fatia Negra háza.
S még ez nem volt minden.
A Fatia Negra nyomában rohant egy másik rém, kivont karddal kezében;
annak az arczában pedig felismerte Vámhidy Szilárdot.
És e rémlátásra sem birta eszméletét veszteni, a mi olyan jó lett volna
rá nézve. Kiáltani akart rájuk: lihegve nyögé: «ne! – ne! – ne!» – vagy
csak képzelte tán, hogy mondott valamit, a hogy mélyen álmodók szokták
képzelni azt; s a mellett világosan látott mindent, a mi tőle néhány
lépésnyire történt.
A Fatia Negra beugrott a fegyverterembe s lekapott egy pisztolyt a
falról.
Szilárd az ajtó küszöbén állt.
– Megállj! kiálta rá a Fatia Negra rikoltó hangon. Házamban vagy és
meghalsz.
Szilárd nem méltatá őt válaszra, előbbre lépett.
– Uram, megálljon ön egy szóra, szólt ekkor halkabb hangon a Fatia
Negra, csaknem rekedten, alig hallhatóan. Ön engem megsebesített; ön
engem idáig üldözött. Most kezemben van az ön élete, megölhetem, ha
akarom. Alkudjunk meg: én nem ölöm meg önt, ön nem üldöz engem tovább.
Ön visszafordul innen, s azt mondja, hogy nem birt utolérni. Én önnek
esküszöm a halálra, holnap huszezer aranyat fogok küldeni.
Szilárd megvető hidegséggel mondá:
– Add meg magad, én nem alkuszom.
– Nem alkuszol? Te nyomorult féreg! Homlokod a pisztoly szája előtt, egy
billentése ujjamnak s fejed szét van hordva, s te még ellenem mersz
törni. Akarod-e a fejedet megtartani?
– Én a te fejedet akarom elvinni, szólt Szilárd és még egy lépést tett a
kalandor felé.
– Az én fejemet? Hahaha! Ezt a fejet, te? ezt a fejet itt? No hát nesze!
E pillanatban egy átható sikoj rezzenté meg a két halálra küzdő
ellenfelet, a mellékszobában egy fehér alak omlott végig a földön.
A másik perczben eldördült a fegyver s a Fatia Negra – élettelenül
hanyatlott a szőnyegekre vissza.
A mikor azt mondá kaczagva: «no hát nesze!» a mikor az a sikoltás
hangzott: akkor ő a pisztoly száját hirtelen saját szájába fogá, úgy
süté el; az erős töltés szerteszét hordta fejét; Szilárd egy meleg
véresőt érzett magára aláhullani.
A Fatia Negra csakugyan nem adta oda fejét. A lövés semmivé tette azt.
Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a Fatia Negra?