Ezt a merényt többé elnézni nem lehetett.
Hallatlan eset az, hogy egy rablólovag a XIX. században egy tökéletesen
organisált ország határán eszébe hagyja magának jutni azt a
vakmerőséget, hogy fényes nappal, rendes katonaság által kisért
postaszekereket megtámadjon; a király fegyvereseivel rendes csatát
vívjon s azokat kényszerítse veszteséggel visszavonulni.
Ez már nem maradhat megtorlatlan.
Mint a villám járta be a hír az érdekelt hat vármegye minden helységét,
s mintha össze lett volna beszélve minden ember, azon kezdte minden
falusi biró, hogy rögtön elállatta az utakat vasvillás népekkel, hogy
ezentul a Fatia Negra és kalandortársai, akárhonnan jöttek ide, többé –
ha csak repülni nem tudnak – ki ne menekülhessenek innen.
E gyors készen-levésben nagy érdeme volt Satrakovics örökös
nyugtalanításának; az emberek bármenyire kinevették is, valami keveset
mindig elhittek azokból a csodákból, a mikkel őket a dühös öreg úr
ijesztgetni ki nem fáradt, s minden ember, ki az országúti kaland hírét
meghallá, azzal a szóval ugrott fel helyéből: «megmondta azt előre
Satrakovics!» s azzal mindenki iparkodott puskája, kardja után látni.
Ennek a merész vállalatnak már egyszer véget kell vetni. Nem vártak
többé megyegyűléseket; az alispánok kihirdették a statáriumot,
felültették a banderiumokat s összegyűjtve a megyék pandúrjait és
fegyveres mezei hadnagyait, elhatározták, hogy közös egyetértéssel
gyorsan és rögtön gyökerén ragadják az elhatalmazott bajt s a mennyire
lehet, katonai erő segélyül hivása nélkül irtsák azt ki országukból.
A katonai beavatkozásra mindig féltékenyek voltak.
Hogy Gerzson úrnak igazságot szolgáltassanak pusztában elhangzott
szavaiért, őt nevezte ki mind a hat vármegye a furfangos hajtóvadászat
vezetőjének, melynek területe több száz négyszög mérföldet foglalt
magában.
Gerzson úr bebizonyítá ez alkalommal, hogy ha nem nagy hadvezér is, de
bizonynyal nagy hajtóvadász.
Az ő terve az volt: a megyékből kivezető hegyi utakat, szakadásokat egy
helyben maradó fegyveres földészekkel elállatva, a főbb utakon azalatt a
rendszeres lánczolatot képező nemesi fölkelőkkel előre nyomulni, kiknek
egyes csapatai közt az összekötő vonalt az erdőkben portyázó pandurok és
hadnagyok képezendik. A hajtóvadászat hálója így napról-napra összébb
húzódik egy pont körül, mely később fog meghatározódni.
Az előrehaladó banderiumokkal együtt jár a rögtönitélő biróság, s minden
falut, minden tanyát felkutat, s a hol gyanut fog, ott itél és végrehajt
irgalom nélkül.
Ez alatt egy mozgócsapat, saját vezetője belátására bizva,
keresztül-kasul szeldeli a körülhálózott tért; véletlenül, előre nem
sejtve jelen meg majd itt, majd amott, egyfelől azért, hogy ha a
kalandoroknak rendszeres védelmi tervük volna, azt összekuszálja,
másfelől pedig, hogy a kezére hajtott véletlent ügyesen elfogja s a
gubancz vezető fonalát kezére kerítse.
Látni való, hogy ide gyorseszű, éber lelkű, bátor és ügyes férfiura van
szükség.
Midőn ez utóbbi vállalattal Gerzson úr Vámhidy Szilárdot bízta meg,
ebben a legnagyobb mértékét fejezé ki irántai becsülésének.
Ezért meg is rótták, hogy minek bíz ilyen fontos feladatot oly fiatal
emberre; hanem az öreg táblabiró azt felelte rá, hogy arra senkinek
semmi gondja, ő ismeri a maga emberét.
A hajsza megindítása előtt közlé az ifjuval rövid utasításait.
– Öcsém, senkinek se higyj, csak a saját szemeidnek, ne beszélj arról, a
mit egy óra mulva akarsz tenni, senkinek. Fegyveredet soha el ne hagyd.
Megnézd, hogy mit eszel és mit iszol. Senkihez ne legyen bizodalmad.
Éjjel szobádban senkit se hálass és többször körülnézz, mit csinálnak
embereid. És végre senkit ne kimélj, a kinél gyanut fogsz, akár úr, akár
paraszt. Huszonnégy jól kipróbált pandurt adok melléd, magam válogattam
ki őket; hanem azért még sem lehetetlen, hogy ezek közt is akad áruló; a
Fatia Negrának mindenütt vannak czimborái, és a melyik gyanusan viseli
magát, azt küldd vissza hozzám parasztkiséret mellett, vason. A Fatia
Negrának csak az a huszonnégy társa, a ki lovon szokta kisérni, képes
arra, hogy nyiltan megtámadjon, a többi csak csőcselék pásztornép, az a
veszedelem hirére elbujik. Még egyszer mondom, hogy senkinek ne higyj.
Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandurja
kiséretében lóháton.
Legelső útját a bihari havasoknak vevé, ugyanazon meredeket kerülve meg,
melyet később egy fiatal magyar költő szerencsétlen halálával annyira
nevezetessé tett.
Ez útnak azonkívül, hogy nagyon rossz, az az előnye van, hogy az utas
egy álló napig nemcsak emberrel, de még madárral sem találkozik, s e
szerint, ha az a különös szándéka van, hogy észrevétlenül jusson be
Erdélybe, azt ezen az úton legkönnyebben elérheti.
Már Rézbánya tövében elkezdődik a bihari meredek, s a korán reggel
megindult csapatnak délig tartott a hegy gerinczére felkaptatni.
Ott a keskeny hegyháton egy hosszú ösvény van verve, mely több óra
hosszat egymásra düledezett szikladarabokon keresztül vezet; szomorú,
otthontalan táj, semmi élő növény az útban, még moha sincs a meztelen
köveken; semmi hang, csak az örök szél zúgása; a szédítő meredekben
alant egymásra boruló sűrű erdők, mik felett a havasi keselyük
kóvályognak körbenjáró röpttel, s a milyen messze a havasi hátról
ellátni, olyan messze semmi egyéb, mint kopár hegyhátak, erdős völgyek,
emberi lakás nyoma nélkül.
Tökéletesen arra való hely, hogy egy bujdokló harámbanda itt vívjon
élet-halál tusát üldözői ellen; a hol azt, a kinek utolsó embere is
elesik, soha sem fogja itt megtalálni senki, mert hisz ezen az úton tíz
évben egyszer vetődik valami átmenő s akkorra már farkas és keselyű rég
széthordta a csontokat.
Azonban a harámbanda nem jött üldözői elé e találkozóra, a mi arra
mutat, hogy Szilárd terve ügyesen volt kezdve, senki sem sejtheté; mert
ha tudhatta volna jöttét a Fatia Negra, lehetetlen, hogy ezen a kisértet
lakta helyen rá ne várt volna, a hol tíz elszánt férfi egy hadsereget
verhet vissza.
A havas tetején van egy friss csergedező patak, mely körül, mint oáz a
sivatagban, üde pázsit terül; s e pázsit között, a kopár magasban, a hol
már semmi növényélet nincs, nefelejtsek virítanak.
Itt Szilárd megpihenteté a lovakat, a legénységet falatozni rendelé, s
mikor újra lóra ültek, egy nefelejtset szakított le a csermelypartról s
azt gomblyukába tűzé. Régi szokása volt valahányszor nefelejtset talált,
abból szakítani; hajdan mindig átadta azt kedvesének, sóhajtva
bizalmasan: «engem, galambom, el ne felejts!» Most már nincs, a kinek
adja, de megmaradt még az előszeretet az emlékezet gyöngéd virága iránt
és a szomorú sóhaj «engem, galambom, el ne felejts!»
Lefelé az út egy égett erdőn visz keresztül. A fák nincsenek korommá
égve, hanem az alsó bozót gyuladván meg, e miatt a szálfák kérge mind
felrepedezett és az egész rengeteg ki van száradva, alját fű helyett
korom fedi s a lombtalan fák a szél zúgása alatt recsegve hullatják alá
száraz galyaikat: ez az egyetlen hang, mely a kétszeresen «holt»
természet síri csendjét félbeszakítja.
Ismét hosszú órákig haladt Szilárd lovagcsoportja, emberrel nem
találkozva sehol. Késő délután fedezték fel a legelső pakulár-kunyhót.
Annak a pásztora is kinn volt az erdőkön juhnyájával; nem volt odahaza
egyéb, mint egy sánta kutya, mely megugatta őket.
Estefelé találkoztak egy lovas földészszel, ki málét vitt őrletni a
malomba; azt elvitték magukkal kalauznak.
Azután egész éjjel mentek előre. Végig haladtak Skerisorán, Nyiágrán,
egész a vidrai hegyzuhatagig; ide virradatkor érkeztek meg.
E havasi falvak egyes épületei oly távolban vannak egymástól elszórva,
hogy egyik szomszéd a másik házát nem láthatja; néhol félórányi a tér
közöttük. E körülmény és az éjjeli idő kedvezett Szilárd tervének. A
házakat egyenkint lehetett körülfogni s kimotozni, a második ház lakói
nem tudhatták, mi történik az elsőben?
Hasztalan fáradság volt: semmi gyanusat sem lehetett felfödözni.
Reggelre kifáradtan érkezett meg a csapat a csurgó alatti házhoz; itt
pihenőt kellett tartani…
Szilárd nehány kérdést intézve magához a kalauzhoz, azt is útnak
ereszté, megparancsolva neki, hogy visszamenjen Skerisorára.
Mikor a kalauz lovára kapott, a pandur-őrmester azt mondá Szilárdnak:
– Szolgabiró úr! én azt hiszem, hogy ez a ficzkó nem fog visszamenni
Skerisorára, hanem a mint szemünk elől eltün, visszafordul és
fellármázza előttünk az egész utunkba eső vidéket.
– Magam is azt hiszem.
– De akkor szelet fog minden gyanus ember s ideje korán megugrik
előlünk.
– Épen azt akarom. Így az a baj, hogy nagyon is fektében marad.
Azzal megparancsolá pandurjainak, hogy fele menjen aludni, a másik fél
legyen ébren, három óra mulva váltsák fel egymást.
Délre kipihenték magukat a pandurok, az őrvezető sürgetni kezdé
Szilárdot, hogy induljanak már, mert elkésnek.
– Még jókor van! felelé Szilárd, s a fél délutánt eltöltötte ott hiába;
csak akkor ült lóra, panaszkodva minden ember előtt, hogy mennyire
összetörte a tegnapi lovaglás. Még azután minden jövőmenőtől:
házigazdától, cselédtől összevissza kérdezé, hogy melyik helység merre
fekszik? hogyan kell menni? merre az országút?
– Jajh! dörmögének a vén pandurok; ha ez így kibeszéli előre az egész
úti tervet, akkor aztán üthetjük bottal a rablók nyomát.
Még azután, hogy kiindultak is, minden jövő-menővel szóba állt, hogy jól
visz-e az út erre meg amarra; az unalomig sok időt eltöltött ezen a
módon.
(Aztán ez akarja elfogni a Fatia Negrát? dörmögének egymás közt a vén
pandurok.)
Hanem a mint egyszer a kerített földeken túl voltak hirtelen megfordítá
lovát Szilárd s átkapatva a hegyi csermely tulsó partjára, út nélkül
belevágtatott az erdőbe, parancsot adva, hogy a legnagyobb sietséggel
tartsanak utána; – hogy mit akar? azt ugyan ki nem találhatta senki.
Ha csak el akar itt az erdőben tévedni, azt nagyhamar megérheti.
Egyszer azonban azt parancsolja kisérőinek, hogy szálljanak le s
vezessék lovaikat kantárszáron fel a hegytetőnek. A vén pandurőrmester
elérté a szándékot, de nem helyeselte.
– Ezen a hegyen nem lehet lóval átmenni.
– Nem kell ellentmondani. Én értem, a mibe fogtam. Utánam.
Még haladtak félórányi küzdelmes úton nagy titkos káromkodással
vezetőjük nyomában, midőn egy bámulatos látvány lepte meg őket. Egy
roppant üreg tátongott előttük, melyen, mint egy alaguton keresztül, a
tulsó völgybe lehetett lelátni. Ez a «római kapu»; sokan azt hiszik,
hogy a rómaiak furatták itt keresztül a hegyet; azonban e mesés mű
sokkal nagyobbszerű mérvekben alakult, mint hogy a természeten kívül más
szerzője lehetne; meglehet, hogy a rómaiak is használták itteni
hadjárataikban.
A pandurok most érték már ifju vezetőjök tervét; s ezentúl vakon
követték volna tűzön, vízen keresztül.
A római kapun át egy félóra alatt a tulsó völgybe juthatni, s a milyen
bizonyos, hogy jöttük hirére a Körös völgyéből iparkodni fog minden
gyanufogható lélek menekülni, épen olyan előre látható volt, hogy azokat
a geinai szorosban meg fogják lephetni.
Reggel, mint az égből esett villám, volt Vámhidy ott, a hol senki sem
várta.
Estig nyolcz embert szedett össze, a kiket nehéz gyanuban talált.
Még alkonyat után egy lovas hadnagytól levelet küldött Gerzsonnak,
melyben azt irta: «Bizonyos vagyok felőle, hogy az egész cselszövény
fonalát kezemben tartom. Nyomon vagyunk.»
Éjszakára egy magányos malomban telepedett meg, melyet ezuttal úgy
választa ki, hogy szükség esetén védnie is lehessen. Nagy okai votak
attól tartani, hogy az éjjel megtámadják.
A malom egy rohanó hegyi patak fölé volt építve, úgy, hogy a patak az
épület alatt rohant keresztül a kerekekre; elől hármas zsilip korlátozá
a medenczében gyűjtött vizet, mely itt jó mély volt, s mely fölött három
czölöpön álló egy szál vastag deszka képezé a hidat, mely az erdőből
levezető gyalogutat összeköté.
Este felé jelenték Vámhidynak, hogy egy vak koldus akar vele beszélni,
még pedig titokban, hogy senki más ne hallja. Igen sürgetős tudatni
valói vannak.
Vajjon mit tudhat egy vak ember?
Szilárd bevezetteté magához a koldust, ki izmos, athletai férfiunak
látszott, széles vállakkal és öles termettel; kár volt érte, hogy vak.
– Domnule! egyedül vagyunk-e? kérdé a vak, midőn a szobában volt Vámhidy
előtt.
– Ketten vagyunk. Mi kell, jó ember?
– Köszönöm, hogy jó embernek nevezett domnule; mert az vagyok és az is
leszek. Én vagyok a híres Juon Táre, a híres ember, a kinek a szemei
kiégtek a Lúcsia barlangban, mikor a Fatia Negrát el akartam fogni; a
szörnyeteg felgyujtotta az egész barlangot.
Szilárd azt hitte, hogy jól megérté a koldus idejövetelének czélját, ha
egy tallért nyom a markába. Szegény, megérdemelte, a miért szeme világát
áldozá olyan vállalatnak, a mihez ő is épen hozzákészüle. Némileg
bajtárs.
Hanem a koldus nem fogadta el az ajándékot.
– Köszönöm domnule, multzám; nem ez a pénz kell én nekem: a Fatia Negra
feje kell én nekem. Ez után a fej után járok én, azután nem lesz semmi
bajom. Akarod ezt a fejet megkapni, domnule? – Én megmondom, hogy hol
van?
– Nos?
– Van-e bátorságod meg nem ijedni tőle domnule?
– Én nem ijedek meg semmitől.
– No, mert sok embert megdöbbent ám azt a fekete arczot látni, a min
nincs semmi változás, a mi olyan, mint az aczél; a kiről azt hiszik,
hogy sem kard, sem golyó nem fogja; de az én körmeim megtépték az ő
testét, és én láttam az ő vérét folyni?
– Mondjad, hol van?
– Itt, közel.
– Merre?
– Ah, domnule! sóhajta Juon Táre. Tudom is én, hogy mit kell arra
felelni: «merre?» hiszen én nem látok sem eget, sem földet.
– Tehát akkor hogyan tudod, hogy közel van?
– Ah domnule, a hangjáról megismerném én őt s ha szólani nem hallanám, a
lépései hangjáról megismerném, mikor közeledni hallom; nem tud senki úgy
járni, mint ő: egyszer olyan csendes, mint a kisértet, hogy azt csak egy
vak fülei veszik észre; majd meg úgy dobog, mintha az egész föld üres
volna alatta, s az hangzanék minden lépésére. Oh én sokszor hallottam e
lépteket messziről közeledni.
– De hát mégis, tudsz-e felőle valami bizonyosat?
– Elmondok domnule, mindent, elejétől fogva. Látod, hogy vak vagyok,
koldus vagyok, az a mesterségem. A mig a feleségem élt, addig nem voltam
koldus, mert ő dolgozott, napszámba járt, keresett rám. Hanem az
meghalt. Szép dolog az uram, mikor az embernek a szemei ki vannak égve,
aztán nem tud sírni. Én bizony örömest meghaltam volna éhen, de egy kis
fiam maradt, nem több még, mint két esztendős: annak koldulgatok. Itt a
patak fölött az országúton van egy kőhid, a vármegye építtette; reggel a
fiacskám idáig ki szokott vezetni, s azután megint visszamegy a faluba,
pedig olyan piczike még: a dászkál felesége visel rá gondot; este ismét
értem jön és hazavezet. A mit kegyes utazók adnak, azt megosztom szegény
házigazdámmal, a ki még a koldusnál is szegényebb. Ha zivatar ér
odakünn, akkor bemenekülök a hid első boltozata alá, a hova nem jő víz,
onnan várom be a végit s ismerem már annyira azt a helyet, hogy
tapogatózva egyedül is el tudok rajta járni. – Tegnap történt ez. – Künn
ültem a híd végében, s hogy sokáig nem hallottam emberszót magam körül,
és hogy erősen meleg volt, elnyomott az álom. Küzdöttem vele, de nem
birtam ellenállani. Attól tartottam, hogy ha valahol az útban dűlök el,
valami szekér elgázol. Azt gondoltam hát ki magamban, hogy befekszem az
ismeretes hidbolt alá; nekem ugyis mindig éjszaka van, fiacskám majd rám
talál ott. Egyszer hirtelen felébredek azokra az ismeretes lépésekre.
Ott ment keresztül a hidon a fejem fölött. Esküdni mertem volna rá, hogy
ő az. A hid közepén megállt. Kevés idő mulva több lépés hangzott,
jobbról-balról; férfiak jöttek a hid felé s ott annak a közepén
valamennyi megállt, megszámláltam őket: huszonnégyen voltak.
Szilárd most már érdekelten kezdett figyelni.
– Ekkor megszólalt ő. Oh! a két szemem világa ha megvolna, nem látnám
oly elevenen magam előtt, mint látom őt vakon, ha beszélni hallom. Ő
volt, az első szónál ráismertem; de abból, a miket beszélt, rá fogsz te
is ismerni, domnule. Az a huszonnégy férfi esküdt czimborája volt mind.
Titkos összejövetelük volt ezen a helyen, a hol nehéz meglepni valakit,
mert mindenfelé erdők veszik körül. Azért hivatta össze társait, hogy
tudassa velük, mi van ellenük megindítva. Elmondta nekik, hogy mind az,
a mit a vármegyék hajtói tehetnek, nem félelmes rájuk nézve; de nagyon
veszedelmes az a csapat, mely ez alatt keresztül-kasul járja a vidéket.
Ez bajt szerez. Ezt el kell tenni az útból. Hanem a czimborák nem
válaszoltak rá semmit. Összesúgtak, morogtak egymás között és végre azt
mondták, hogy ez nehéz sor lesz. A pandurtól félnek nagyon, meg a
vármegye uraitól. Tudják már, hogy ezek kitanulták fortélyaikat, s nem
szoktak sokat tréfálni. Mind azt mondták, hogy pandurokat nem támadnak
meg, mert azok még jobban tudnak lőni, mint a zsivány, s értenek ehez a
vadászathoz nagyon. Hiába esett a Fatia Negrának minden biztatása, azt
mondták, hogy kiki bujni fog, a hová tud. «Akkor hát bujjatok el olyan
jól, hogy rátok ne találjanak», azt mondá a vezér; «majd én magam fogok
velük végezni! – Majd felkeresem én őket egyedül s megmutatom nektek,
hogy ezek is csak halandó emberek.» Ez volt az utolsó szava hozzájuk,
azzal ki jobbra, ki balra sietett; a lépések elhangzottak fejem fölött.
De te hidd el azt, uram, hogy a mit a Fatia Negra kimondott, azt meg is
fogja kisérteni.
– Hogy ő maga jőjjön bennünket megtámadni? Akár egyedül, akár
sokadmagával?
– Nem hiszed, uram, a mit mondtam; pedig úgy lesz. Higyj nekem, mert
senkinek sem olyan keserű a Fatia Negráról gondolkozni, mint nekem.
Feleségemet és szemem világát vesztettem miatta. Volna csak meg egyik
szemem! Látnék csak annyit, hogy tudnám megkülönböztetni az árnyékot a
világosságtól; oh, majd magam mennék én ellene, s ha még egyszer
megfoghatnák ezek az én kezeim: domnye Zeu! nem szabadulna ki azok közül
élve.
– Jó ember, bizonyos vagy a felől, hogy nem álmodtad azt, a mit nekem
elmondtál?
– Tudod, domnule, az első kábulatban magam is gondoltam ilyesmit. Mit
tudhatja egy vak ember, hogy mikor álmodik? hisz ő nem nyithatja fel
szemeit, hogy azt mondja: ébren vagyok, látok! Hanem hát elővettem
kusztorámat s balkaromba egy keresztet vágtam a hegyével. Nézd meg uram,
ottan van-e?
Juon felgyűrte bő ingujját herculesi karjáról, s Szilárd megdöbbenve
látta rajta az alig behegedt kereszt mélyen beharczolt sebét.
– Látom: itt van.
– No, ha látod uram, akkor tudhatod, hogy nem álmodtam, a miről
beszélek. Vigyázz magadra, mert a Fatia Negra eljön. Az éjjel még nem,
mert ő azon az úton vár, melyen megindultál. Hanem reggelre meg fogja
tudni, hogy a római kapun keresztül elkerülted, s holnap éjjel bizton
várhatsz reá.
Szilárd azt mondá Juonnak, hogy azok felől, miket neki elmondott,
senkinek se szóljon; ha való, a mit bejelentett, jutalmát megkapja érte.
– Csak a Fatia Negra vérét, semmi mást, mondá a vak koldus s oly szomjú
epedéssel emelé arczát az ég felé, melyet nem láthatott; csak azt
tudhatta, hogy az még feje fölött van.
Annyi hatása mégis volt Szilárdra Juon szavainak, hogy pandurjait az éj
óráiban felváltva szüntelen czirkáltatá az erdőben s maga is csak
hajnaltájon dűlt le aludni.
Ez éjjel semmi sem történt.
Másnap reggel a környékbeli birák gyanus embereket hoztak elé, kiknek
vallatása sokkal több időt vett igénybe, mint egyelőre hivé; e miatt
szinte délig ott veszteglett a malomban.
Délfelé erős kopó-csaholás hangzott az erdőkben; a molnár azt mondá,
hogy alkalmasint a földes úr vadászik medvére.
– No, azt ugyan most rosszkor teszi, dörmögé Vámhidy, az én vadamat
riasztja el.
A vadász-csapat nemsokára kiért az útra, a medvét aligha el nem
szalasztották.
Vámhidy odaizent a vadászó főúrhoz, hogy lenne szíves abbanhagyni
mulatságát, mert most más dolog van itt készülőben; mire az készséggel
szót fogadott; a kopókat rögtön pórázra fűzték, a társaságot
összekürtölték s azzal az egész vadász-csapat a malom felé tartott.
Néhány pillanat mulva Vámhidy a vadászó úrban Hátszegi Lénárdot ismerte
meg.
Az ilyen találkozásokat gyakran rendezi a véletlen, ha ugyan a véletlen
rendezi; két ember, a kinek még egymásról álmodni sem esik jól,
összevetődik egy puszta helyen, a hol kénytelen egymással szembemenni és
még azt is mondani egymásnak, hogy «adjon Isten jó napot».
Hátszegi hamarább beletalálta magát a helyzetbe, mint vetélytársa; olyan
arczczal üdvözlé őt, mintha soha semmi haraguk sem lett volna egymásra.
– Mi mind a ketten vadászni járunk, szolgabiró úr.
– Én hivatalból.
– Én pedig csak mulatságból. Ha tudtam volna, hogy erre veszi ön útját,
bizonyosan nem kaptam volna ez alkalmatlan mulatságba. No, de vége van;
mindjárt visszafordulunk. Az én medvém futhat; hát az öné?
– Még az nincs meg.
– No én igen sok jó adattal tudnék önnek szolgálni az üldözött kalandort
illetőleg, mert magamnak is volt nehány nevezetes recontrem vele; ha nem
sajnálná ön magától a fáradságot Hidvárt meglátogatni, a hol mind saját
magam, mind nőm részéről a legszivesebb fogadtatást igérem.
Megannyi nagyúri kegyelemdöfés Szilárd szivének! Hátszegi úgy beszélt
hozzája neje szivességéről, mintha érdemesnek sem tartaná emlékében
tartogatni azt a szomorú katasztrófát, mely őket egymástól futni
parancsolá. Ő hívja magához látogatóba Vámhidyt! Igéri, hogy szivesen
fogja látni, biztatja, hogy neje is otthon lesz: éreztetni akarja vele,
mennyire nem törődik vele és talán nejével sem. Szegény embernek minden
csekélység kincs; még egy szerető szív is; – gazdagnak az is csak egy
fillér.
– Köszönöm, báró úr, felelt rá hidegen Vámhidy; utasításaim vannak, a
mikhez tartanom kell magamat; nem mulatságból járok itt. Azonkívül is
bizonyos nyomra akadtam, melyet üldözni fogok, s azt nem tudom, hová
vezet?
– Az derék. Ön tehát nyomára akadt valaminek? Nem tévút-e ez? Ezek a
ravasz emberek hamar rászedik az idegent.
– De ez valódi nyom, a mit felleltem. Nem olyan embereknél leltem azt, a
kik maguk is érdekelve volnának; ezek egészen ártatlanok. Ez az egész
eset. Mielőtt az elkobzott aranyokat felküldték volna Bécsbe,
Gyulafehérvárott egyenkint minden darab aranyat egy kereszttel jelöltek
meg; a mi abból a czélból történt, hogy az illető pénzverő hivatalt
kötelezzék vele csakugyan minden aranyat újra sajtoltatni; különben úgy
adhatta volna azt vissza, a hogy átvette. Az egész egy kis
bureaucraticus aprólékoskodás dolga; de a mi ezuttal javunkra szolgált.
A visszarablott aranyak mind meg voltak keresztezve s én ilyen keresztes
aranyakat már több itteni embernél fedeztem fel. Ezek, úgy hiszem,
ártatlanok; ők mástól kapták; urát tudják adni; még meglehet, hogy az a
más is tudatlan a bűnben, de így nyomról-nyomra mégis majd csak rá
fognak vezetni arra, a ki legelőször kiadta az aranyakat. Én azt előre
is tudom, hogy a Fatia Negra nagyokat nevet, mikor hallja, hogy hat
vármegye katonája hogy járja utána az erdőket, hogy kopogtatja az odvas
fákat, a míg ő valamelyik népes város szinházában lorgnettirozza a
kardalnoknőket; hanem igen meg lesz lepetve, majd ha egyszer minden
ostrom nélkül bekoczogtatnak hozzá és azt mondják, hogy «itthon van-e a
Fatia Negra?»
Hátszegi nagyot kaczagott.
– Becsületemre, ez igen jó ötlet! Én magam is azt hiszem, hogy a jámbor
zsiványt hamarább meg lehet találni a kávéházban, mint az erdőben; mert
már azt a mai világban bizony senki sem hiszi, hogy valaki azért rabol
fél milliót, hogy mint Pintye Gregor a Torda hasadékban lakjék vele.
Paplanos ágyhoz van biz az szokva. Már most csak azt sajnálom, hogy az
én aranyaimon is nem volt valami jel, a mikről rájok ismerhetnék;
ezentúl minden pénzemre felirom a nevemet.
Azzal nevetve, fütyörészve tért vissza vadász-csapatjához, mely úgy
látszott, csupa alattvalóiból állt, s könnyedén osztá parancsait nekik.
– Terheljétek le a mokány lovakat és készítsetek el mindent a
falatozáshoz, ma nem megyünk tovább.
Aztán ismét Vámhidyhoz fordult:
– Minthogy mi, a túlnyomó erőnek meghajolva, kapitulálunk, legyen ön
szives velem egy szép kerek árnyékos térséget kikeresni az erdőben, a
hol neki telepedjünk s a zsákmányul esett proviantot egymással
megoszszuk.
Vámhidy hidegen tekinte Lénárdra. Gondolta tán magában: kereshetnénk egy
szép kerek árnyékos helyet az erdőben, a hol hat lépésről egymás
mellének szegzett pisztolylyal nézhetnénk egymás szemébe s beszámolnánk
azzal, a mivel oly régen tartozunk.
– Köszönöm uram, én már ebéd után vagyok.
Az nap csak egy hamuban sült pogácsát evett még.
De hát ha éhen kellett volna meghalnia! ült volna Hátszegi mellé, hogy
vele egy étkes tarisznyából falatozzon?
– Hát a legénységnek nem szabad egy pohár bort inni az egészségemért,
miután az én birtokomba jöttek?
– Pandurjaimnak nem szabad bort inniok, hogy mindig józanon maradjanak;
a malmot parancsom nélkül el nem hagyhatják s nagysádtok itt szintén meg
nem telepedhetnek, bárha e malom a báró úr sajátja is; mert én most
«vérbiró» vagyok, a kinek joga van bármely ajtót kinyitni és bezárni, a
hogy jónak látom.
– Ebből azt érthetem, hogy kértemre nem akarja ön hidvári kastélyom
ajtaját kinyitni, a malmom ajtaját pedig bezárja előttem.
– Valóban úgy van.
– Ezt nagyra becsülöm! Egyébiránt – nem teszek le arról az ajánlatomról,
hogy mind kastélyom, mind egyéb birtokomban levő úri lakaim és tanyáim
önnek rendelkezésére állanak, s ha magam nem találnék is otthon lenni
Hidvárott, a minthogy holnap reggel Szebenbe rándulok, nőm igen szivesen
látandja önöket.
E másodszori ajánlat már boszantá Szilárdot. Röviden végét akarta
szakítani a beszédnek.
– Remélem, hogy nem leszek kénytelen terhére lenni.
Hátszegi észrevevé Szilárd hangjában az ingerültséget s hideg
mosolygással mondá neki:
– Kedves ifju barátom. Tudja-e ön, hogy mi az a hulló csillag? Az egy
rosszul égő szivarnak a tüze, a mit valami menyei pipás elhajított. God
bye!…
Azzal vállára kapta fegyverét s könnyű, úriasan délczeg léptekkel haladt
végig a mezőn, vadász-csapatját maga után szólítva, ugyanazon erdőben
tünve el, a melyből előjött.
Vámhidynak pedig minden erében elterjedt a keserű méreg, a mi e szókban
volt kimondva: a hulló csillag csak egy rosszul égő szivar tüze, mit egy
óriási pipás elhajított; e czifra gúnyt csak ő értette, a kinek az fájt.
És azután este lett és tele lett az ég csillaggal, s Szilárd elkezdé
nézni a csillagokat és elfeledé a mellett, hogy hivatalos terhek nyomják
vállait, elfeledé a rablót, a Fatia Negrát, s azt képzelé, hogy szemei
találkoznak azokban a csillagokban «egy más valaki» szemeivel, a kit ép
úgy kerül az álom és boldogság, mint őtet.
A véletlen milyen közel hozta őket egymáshoz; csak el kellene fogadni a
férj meghivását, hogy ismét szem szem ellenében legyenek. Vajjon mit
mondanának egymásnak?
Azután valahányszor egy csillag lefutott, az mindig felzavarta
ábrándozásiból; ki nem tudta verni a fejéből azt a mondást, hogy az egy
kiégett szivar, a mit az égi képletek valamelyik mágnás tagja, tán a
«nyilas», a zodiakusi sportsman, untából elhajigál.
Az éj egészen csöndes volt; csak a malom zsilipjén átrohanó víz zuhogása
adott hangot a tájnak, mely ezuttal a malomgép kelepelésével nem volt
összekötve; a molnár a faluba ment a vizsgálat alatt, hogy avatatlanok
ne legyenek a háznál. A szobában a pandurok horkoltak, kiknek két óráig
éjfél után volt szabad aludni; addig csak Vámhidy volt ébren és kívüle
még egy pandur, a ki a pinczébe zárt foglyokat őrizte.
– Áldjászketye Domnye Zeu! hangzék egyszer csendesen a part rekettyéi
közül, s Szilárd az épen kelő hold fényénél egy magas, sötét alakot
látott a malomfolyosó felé közeledni.
A vak Juon volt az.
– Hogy tudod te, hogy itt valaki áll? kérdé tőle gyanakodva Szilárd.
– Hallottalak néhányszor fohászkodni uram, s tudtam, hogy ébren vagy,
mert hiszen előre óvtalak, hogy vigyázz, mert az éjjel rád fog törni.
– Kicsoda?
– Hát ki? A Fatia Negra.
– S azt hiszed, hogy lenne bátorsága?
– Azt tudom, hogy már útban van.
– S hol voltál most?
– Itt a malom árkában dolgoztam.
– Éjszaka, mit dolgoztál?
– A víztartón keresztülvezető híd alól elemeltem az innenső gerendát. –
Nehéz munka volt; de én elég erős vagyok hozzá.
– Miért teszed azt?
– Azért, hogy majd ha a túleső oldalról fog jönni, a mint a hid közepén
túl egy lépést tesz, a deszka lebillenik vele s ő, mint az egér a
fazékba, belehull a vízbe.
– Mit érsz vele? Ki fog úszni belőle.
– Azt teheti; de pisztolyai tele merülnek vízzel, azokat nem fogja
ellened használhatni.
Szilárd kezdte látni, hogy egy makacs szövetségessel van dolga, ki
olyanokon töri fejét, a mik neki eszébe sem jutnának.
– De tán csak nem képzeled, szegény ember, hogy valaki olyan őrült
legyen, hogy egyedül ennyi fegyveres ember között velem szembe merjen
állni.
– Nem tudom, uram, de azt sem tudom, hogy ennyi fegyveres ember között
nem vagy-e te magad is egyes-egyedül? mert őrödet, ki a pincze előtt
áll, horkolni hallottam.
Ez már megdöbbenté Szilárdot, rögtön sietett a mondott helyre s
megütközve látá, hogy az őr a pincze-ajtóban hosszat nyulva alszik.
Odasietett hozzá nagy boszúsan, hogy felköltse, megfogta az alvó karját;
de semmi erőlködéssel sem birt lelket verni belé. Akár ha meg lett volna
halva.
– Próbáljuk a többit felkölteni, uram; szólt Juon, s vak létére azzal a
könnyűséggel járt Vámhidy előtt, melyet a világtalanok olyan helyen
elsajátítanak, a hol gyakran szoktak járni.
A pandurok ott feküdtek hosszú sorban, leterített szalmán a
lisztraktárban.
Előbb suttogva, azután hangosan, utóbb haragosan szólongatá őket
Szilárd, sorba, névszerint, egy sem ébredt föl rá; fölrántotta az
alvókat fektükből: észre sem vették; mindegyik abban a helyzetben
maradt, a hogy visszahanyatlott.
– Mi történt itt? kérdé Szilárd megrettenve.
– Ugy-e hogy alusznak mind? s nem ébred föl egy sem. Hát az történt
uram, hogy áruló van közöttük; a Fatia Negra fizetett embere; mindenütt
van az, mindenütt! Az erdőkben, a palotákban, a tömlöczökben, a
kaszárnyákban, mindenütt! Ez az egy áruló maszlagot kevert társai
italába s most azok egy nap, egy éjjel aludni fognak; maga az áruló is
úgy tetteti magát közöttük, mintha aludnék, pedig csak azt lesi, hogy a
Fatia Negra jőjjön, s akkor ő a foglyokat kiszabadítsa. Jól van ez
kicsinálva, uram.
Szilárd zsibbadni érzé tagjait.
– Látod uram, te vagy itt egyedül; a Fatia Negra pedig sehol sincs
egyedül. De azért semmi baj. Azt tesszük, hogy ő is egyedül legyen. Azt
nem lehet most megtudnunk, hogy melyik a huszonnégy közül az áruló? Jól
van. Megkötözzük valamennyinek kezét, lábát, akkor az áruló is meg lesz
kötve.
Szilárd kezdé észrevenni, hogy ennek a vak embernek mindenben igaza van.
Meg kellett fogadni szavát, a veszély bizonyos és közel van; tétovázásra
nincs idő; hirtelen előkeresé a malomból a pányvákat s hozzáfogott a
munkához.
A vak óriás egyenkint térdére fekteté a pandurokat s kezeiket
hátravonva, odatartá keresztbe Szilárd elé, az pedig rájuk szorítá a
hurkot. Huszonhárom nem érezte azt, a huszonnegyedik pedig, a ki érezte,
jónak találta alvónak tettetni magát, mert ha észrevéteti, hogy ébren
van, az az irtózatos marok egy szorítással örökre alvót csinál belőle.
Vámhidy tehát oda jutott, hogy saját huszonnégy fegyveres emberét gúzsba
köté, hogy egyedül lehessen a rettenetes Fatia Negra ellenében.
– Éles-e a kardod, uram? kérdezé ekkor tőle az erős Juon. Azt bizonyosan
tudta, hogy a vármegye ura kard nélkül nem jár.
– Igen; de pisztolyaim is vannak.
– Próbáld meg uram, hogy használhatod-e őket, mert én nem hiszem, hogy
valami bajuk ne legyen.
– Mi?
– Ha jártál nagy vadra uram, medvére vagy bölényre, tudhatod azt a
rendet, hogy olyan fegyverre ne bizd magadat, a mit frissből nem
töltöttél saját kezeddel. Régi töltésre ne hagyd a sorsodat, ha csak
tegnapi is az; mert ki tudja, mi történhetett vele? Vonjuk ki a töltést
pisztolyaidból. Kisütni nem jó lesz, mert vadálláson vagyunk, s ilyenkor
csendesen kell lenni.
Szilárd engedett a figyelmeztetésnek és két jó vontcsövű pisztolyából ki
szedte a töltéseket; a kitöltött lőpor után szokás szerint próbált
keresztülfujni a csövön s tapasztalá, hogy az nem megy. A csőbe dugott
körömvas valami lágy anyagot húzott ki magával, Juon megszagolta azt, s
azt mondá, hogy vadméh viaszkja.
– No uram, ezzel a fegyverrel már nem lősz, mert az úgy teletömte a
gyutacs lyukát, hogy csak több órai munka után tudnád kitisztogatni.
– Még itt vannak a pandurok fegyverei.
– Azokat is vizsgáld meg előbb.
Már azoknál nem vesződött Szilárd a töltés kiszedésével, hanem úgy
próbálta meg, hogy elsütögeté a levegőbe; mely kisérlet csak annyiban
sikerült, hogy a gyutacsok elpattogtak, de maga a töltés ki nem dördült.
Azok is mind gyalázatosan meg voltak rontva. Az alatt kellett mindennek
végbe menni, míg Szilárd künn volt s az emberek aludtak. Akárki tette,
gyors keze volt.
– Tehát uram, éles-e a kardod? mert a Fatia Negra lépéseit hallom.
A vak éles hallású fülei már neszelték az ismert lépteket, mikor az még
a távol erdei ösvényen közeledett.
Az ifju önkéntelen borzadást érzett végigfutni testén, midőn
elérkezettnek látta a perczet, melyben az üldözött ellenséggel
találkoznia kell. A bűbájos rejtély, mely annak személyét körülfogá, a
bámulatos vakmerőség, melylyel terveit sikeresíté és roppant testi ereje
minden szivet sebesebb dobogásba hoztak volna abban a pillanatban, midőn
egy magányos helyen találkozni kellett e fekete arczczal, élet-halál
tusára.
Azonban Szilárd el volt határozva; az erős akarat, mely jellemes férfiak
sajátja, megtöré benne a félelmet. Nem szabad remegni, nem szabad
gyávának lenni. A kinek kard van a kezében, az nincsen egyedül: a kard
is egy ember.
A vak Juon reszketett helyette. Ő érte félt. Mikor Szilárd visszatért a
meztelen karddal, ujja hegyével végig pöngeté annak élét, hogy eléggé ki
van-e fenve?
– Jó kard, nagyon jó kard, domnule; ne félj tőle semmit; mikor a vízből
ki akar kapaszkodni, akkor szökjél oda s vágj a nyakához. Egyébütt ne
vágd, mert vasinget visel az átkozott, nem fogja a fegyver. Ha ki talál
szabadulni, hogy össze kell csapnotok, ne védd magadat, hanem csak vágj
hozzá, így talán megsebesít, de ha véded magadat, megöl. Ha el talál
nyomni, kiálts; én odarohanok s megfojtom puszta kézzel. Oh, csak most
volna meg két szemem világa!
A vak ember keservesen kezde zokogni.
– Ez az ember elölte nőmet, engemet vakká tett, és most, mikor hallom
közelíteni, egyedül jőni felém, nem láthatom őt meg, hogy én rohanhatnék
reá! Domnule, légy bátor; az Isten veled van; az én Mariórám lelke
vezesse kardod élét s homályosítsa el az ő szemeit. Most, hallod őt
közeliteni?
Látni is lehetne már. A magas, délczeg alak könnyű, ruganyos lépésekkel
jött a holdvilágsütötte sziklán alá; hosszú fekete atlaszköpenye fejétől
sarkáig fedve tartá.
Szilárd látta őt lépésről-lépésre közeledni a malom felé, melynek
tornácza alatt, magát egy oszlop mellé húzva, várt reá.
Abban a perczben, a midőn megpillantá az alakot, az elébbi remegés
helyébe valami oly csodálatos elszánt düh lepte meg szivét, a mit csak
azok ismernek, a kiknek a szemközt álló veszély vérüket forrásba szokta
hozni.
Most már nem félt tőle, most vágyott a találkozásra.
A vak Juon mellette állt és kezét szorongatá. Hallgattak mindketten; még
a természet is oly csöndes volt, mintha a szél is meg volna halva. Csak
a közeledő léptei döngtek.
A fekete alak már a hidra lépett, biztos járással eljött a közepéig; ott
még egyet lépett, akkor a hid deszkája lefordult vele s a fekete ember
egy önkéntelen kiáltással lehullott a vízbe.
– Most, uram rohanj rá! súgá Juon Szilárdnak; a ki e perczben azt hivé,
hogy gyávaság volna egy embert akkor támadni meg, mikor az nem védheti
magát, bár ha rabló is az, s engedte őt kikapaszkodni az innenső partra.
A fekete köpeny lemaradt a Fatia Negráról a vízben; úgy állt Szilárd
előtt, tagjaihoz tapadt öltönyben, mint egy Antinous-szobor; valódi
athleta alak.
Övébe két pisztoly volt tűzve; a víztől alkalmasint haszonvehetlenné
téve, és egy hosszú arab jatagán, semmivel sem kurtább bármely kardnál,
csakhogy markolatja keresztvas nélkül.
Szilárd útját állta.
Egy perczre meg volt lepetve a Fatia Negra ellenfelének nem várt
ébrenléte és bátorsága által, a másik perczben már kezében villámlott a
kirántott jatagán és a másik villámlás már az összecsapás volt.
És ekkor az történt, a mi megtörténik százszor és ezerszer az életben.
Az egyik vívó a hirhedett kalandor volt, athletai testalkattal, kinek
bátorságában a hőst lehetett bámulni, ki soha legyőző ellenfélt még nem
talált; a másik bajvívó pedig egy iróasztal mellett tengődő ifju,
gyöngéd testalkattal, kinek tán akkor volt először életében kiköszörült
kard a kezében s kinek semmi egyéb előnye nem volt ellenfele fölött,
mint a becsületes ember bátorsága a vétkes ellen.
És az első összecsapásnál a Fatia Negra le volt fegyverezve.
Ez nem tartozik a csodák közé.
Mind a két fél egyszerre támadt; egyik sem hárított (parirozott),
Szilárd kardja egy «elővágással» keresztülmetszé ellenfele csuklóján az
inakat, s az abban a perczben elejté a kardot.
A Fatia Negra a rémület állati ordításába tört ki, midőn kardja kihullt
kezéből; s erre mintha viszhangja lenne, a malomtornácz alatt várakozó
Juon örömrivallása felelt. A vak megismeré a Fatia Negra vészhangját s
előrohant rejtekéből.
A lefegyverzett kalandor kardjával együtt elveszté lelke erélyét. Jobb
keze egyszerre zsibbadtan hanyatlott alá s azzal együtt erős szivét is
zsibbadás lepte meg. Látta, hogy ez az ember az, a ki a sorstól el van
küldve, hogy végóráját hírül hozza.
Mint a megriasztott hyéna, mely szarvas helyett oroszlánt talált a
berekben, riadt vissza, s el kezdett futni az erdő felé.
Szilárd utána rohant.
«Vigyázz!» hangzott utána a vak Juon hosszan nyújtott kiáltása; de arra
nem hallgatott senki, a vak ember egyedül maradt ottan, s hallgatózott a
sebesen futók kettős dobogása után, az mindig távolabb-távolabb
hangzott; végre lefeküdt, fülét a földre téve, úgy hallgatá; aztán az is
elmult és nem hallott semmit.
Botorkázva elment odáig, a hol a küzdelem szinhelye volt; elkezdett a
földön tapogatózni; meglelte a jatagánt, felemelé: «ez a Fatia Negra
kardja!» suttogá; végigsimítá kezével, «ezen nincs vér», suttogá tovább.
Azután lehajolt a földre, tapogatózott, keze megérezte a földön a
kiömlött vért; ujja hegyét ajkához érteté, megízlelte: «ez az ő vére!» –
«ez édes!» – és akkor – mosolygott.
A Fatia Negra pedig futott ellenfele előtt. Eleinte messzire elhagyta
őt; de később a folytonos vérvesztés miatt lankadni kezde, s azt is
veheté észre, hogy ellenfele, ha elmarad is tőle, a vércseppek nyomán
ismét utána talál; vesztére a hold oly világossá tette a tájat, mintha
nappal volna.
Kénytelen volt leülni egy fatörzsre, hogy sebesült kezét bekösse;
legalább ne folyjon oly erősen a vére, mely nyomába vezeti üldözőjét.
Míg zsebkendőjét balkeze és fogai segélyével tehetetlen jobbjára
hurkolá, az alatt utolérte üldözője.
– Fatia Negra, add meg magad.
A kalandor válasz helyett pisztolyai sikerét kisérté meg; s miután azok
nem sültek el, közeledő ellenfeléhez hajígálta egyenkint. Szilárd
tapasztalá, hogy a Fatia Negra balkézzel is igen jól tud hajítani; ha
jókor félre nem ugrik előle, a pisztoly bezúzza agyát.
Ekkor újra felugrott a Fatia Negra s futott odább. Most már nem igen
egyenlő erővel haladtak, ő és üldözője. A vérvesztés lankasztá erejét.
Még egy nehéz kisérletet tőn, az oldalt eső meredek hegyoldalon
kapaszkodni föl. Ezt ritka emberi mell állja ki; ő bizott a magáéhoz.
Azonban tapasztalá, hogy ezzel sem rázza le ellenfelét nyakáról.
Elmaradt ugyan nehány száz lépésnyire, de a ritkás erdőben nem lehetett
előtte utat veszteni.
Itt a hegyháton megállt a kalandor, végig tekintett a körülfekvő erdős
hegyek óriási hullámain s egy ezüst sípot vonva elő kebléből, azzal
hármas átható füttyöt adott, melyet a legtávolabbi bérczek
visszazengtek. Csak a viszhang, csak a fütty volt az, hasztalan várt
egyébre. A visszafelelő tülökhangok nem támadtak fel. Messze elfutottak
azok más völgyek rejtekeibe. A czimborák siettek elmenekülni.
Az üldöző ismét utolérte. Tiz lépésnyire bevárta őt, akkor felkapott egy
félmázsás követ s felhajítá; a szálfa, mely mellé Szilárd menekült,
meghajolt az ütéstől. A Fatia Negra futott a völgybe lefelé.
Ez az út már kétségbeejtő volt rá nézve; lefelé ellenfele is olyan jól
haladhatott, mint ő maga; a távolság kettőjük között soha sem volt több
tíz lépésnél, a vett seb kezdte egész testét lankasztani s tapasztalá,
hogy a kövekkel hajigálás nagyon eredménytelen harcz, a hol az egyiknek
csak fél keze van.
Lihegve menekült ismét odább. Keresztül-kasul vezetgette üldözőjét az
erdőn, hogy egy pillanatra elbódítsa, mint a futó róka szokott tenni,
midőn már tanyájához közel van, a minek bejáratát nem akarja elárulni a
vadász előtt.
Utóbb egy eleven sövény állta útjokat, a Fatia Negra keresztültörte
magát rajta; ugyanazon a résen követte Szilárd.
Egyszerre egy vadászlak előtt álltak. A szarvas agancsok a ház homlokán
s ablakai felett legalább azt sejttették, hogy ez valami vadásztanya.
Egy ablaka az erdő felől nyitva volt az erdei háznak; a Fatia Negra még
egyszer megállt, bevárta ellenfelét nehány lépésnyire, akkor
megfenyegeté öklével és beszökött a nyitott ablakon.
A lakás körül nem hallatszott kutyaugatás, a mi elég különös volt, hogy
egy lak az erdők mélyében ilyen vigyázat nélkül legyen hagyva.
Vámhidy egy perczig sem tétovázott, hogy e helyre is kövesse a
kalandort. Átveté magát az ablakon s egy sötét folyosón állt, melynek
tulsó végén hangzottak az üldözött kalandor léptei. Oda is utána ment.