Satrakovics Gerzson egy idő óta igen sajátságos időtöltést talált ki
magának.
Felhagyott kopókkal és agarakkal, nem bánta, akármikor indulnak meg a
szalonkák, szegre akasztotta a puskát s sorba járta Arad, Bihar és Temes
megyék közgyűléseit a hol mindenütt fizetéstelen táblabiró volt s
indítványokat tett.
Indítványai abból álltak, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak hozzá
az erdélyi Hunyad, Fehér és Zaránd megyék egyetértésével a vidéken
hatalmaskodó haramiabandák kiirtásához.
Egész lajstromai voltak nála az itt is, amott is elkövetett
erőszakoskodásnak; azokat ő mind összefüggésbe birta hozni egy fő
harámvezér nevével, a kit a vidék úgy nevez, hogy «Fatia Negra».
Bebizonyította a világos összeköttetést, a mit e szomorú nevezetességű
ember a börtönök fenekétől kezdve a havasok tetejéig bűverővel
összetart; megmozgat minden követ ellene, még utoljára a nemzeti
büszkeséget is.
Persze, hogy ide át mind kinevették vele. Eddigi ismerősei el nem tudták
gondolni, mi ütközött egyszerre az érdemes férfiuhoz, hogy ilyen
vállalatokra biztatja honfitársait, mintha azoknak semmi egyéb dolguk
sem volna ez idő szerint.
– Te öreg úr, szólítá őt meg egy heves megyegyűlési philippica után
Kengyelesy, miféle mérget vettél te be, hogy olyan dühödten szónokolsz
az ellen a jámbor Fatia Negra ellen? Hiszen ha valakinek volna rá oka
panaszkodni, én tehetném, mert engemet könnyebbített meg az úton ezer
aranynyal, de azt olyan geniálisan tette, hogy rossz néven sem veszem
neki. De hát neked mi bajod van vele? Mit beszélsz te itt is, amott is
annyi zöld csudát össze organisált harámbandákról, rejtélyes vitézekről;
tán országos perzekutor akarsz lenni, vagy mi?
– Igen, az akarok lenni, országos perzekutor. Azt akarom, hogy hat megye
bízza rám a fegyveres karhatalmat, én fogadom, hogy ki fogom tisztítani
a havasokat, hogy semmi buvóhelyen sem marad meg előttem a rabló.
– Eredj. Ne bolondozzál. Biz az megmarad. Hiszen nem tudomány az, hogy
ha elégeted a könyvét, többé senki se tanulhassa meg. Olyan jámbor
kalandos ficzkó mindig megterem ott, a míg csak havas élet lesz a
világon s kedvező alkalom, egyik országból a másikba átszökhetni. Aztán
kiket akarsz te még elfogni? Hiszen a Fatia Negra maga megugrott s ezóta
Amerikában van. Ott már újra etáblirozta is magát.
– Az csak hirlapi kacsa. Ő most is itt van.
– No, és ha itt van, hát kinek árthat? A bandáját az utolsó emberig
elfogták, el is itélték, a legvénebbeket húsz esztendőre, az ifjakat
élethosszig tartó fogságra.
– Igen, a lúcsiabarlangi pénzverőket.
– Elitélték őket; én magától Hátszegitől tudom, ki ebben a tárgyban a
vegyes törvényszék elnöke volt s maga aláirta az itéleteket.
– De ki tudja azt, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők voltak-e egyúttal a
Fatia Negra harámbandája, mely neki a nyilvános hatalmaskodásokat
segítette elkövetni?
– Furcsa! Hát kik lettek volna? Tán biz ő kegyelme két külön szerzetnek
lett volna alapítója, melyek közül egyik pénzt vert aranyból, a másik
pedig már a kész pénzt verte ki az eleven emberből?
– Igen, én azt hiszem.
– De ha a valószinűtlenség nem szólna is e véleményed ellen, ott vannak
a hivatalos okiratok, ott vannak húsz ember vallomásai, a kik mind
bizonyítják, hogy Onucz, meg Gergus, meg mit tudom én még miféle jámbor
pénzverők voltak a Fatia Negrának minden vakmerő támadásaiban részesei,
hogy a pénzverő és a harámbanda egy és ugyanazon tiszteletreméltó
testület, ezek pedig már ülnek Gyula-Fehérvár sánczaiban és semmi bajuk
sincsen veled többé.
– S ki bizonyította ezt rájuk?
– Brinkó és – tudja mennykő miféle más vadnevű emberek.
– Úgy? Brinkó et companie. Ismerem
– De ha azok nem bizonyították volna is, élő bizonyság rá a biztosság, a
minek azóta, hogy ezek kézre kerültek, az egész vidék örvend. Nyitott
háznál alhatik azóta minden ember s ha az útközben heversz is
holtrészegen, még sem lopják ki zsebedből a pénzedet.
Gerzson úr tiltakozott az ellen, mintha ő az útfélen szokott volna
részegen heverni.
– Arra pedig, hogy most olyan nagy nyugalom van mindenfelé, csak egyet
mondok. A Fatia Negrától lefoglalt arany még mindig Gyula-Fehérvárott
van. Mint bűntanujelt ott kelle eddig tartani. Azt azonban előbb-utóbb
fel kell küldeni Bécsbe. Fatia Negra nem halt meg, nem is bujdosott a
világba, a harámbandája sem került kézre s nincs vasra verve
Gyula-Fehérvárott, hanem nagy szükségük van a mostani csendre és álmos
biztosságra. Ők most úgy tesznek, mint a ki eltünt; mint mikor a
krokodilus hanyatt fekszik s dögnek tetteti magát. De majd meglátod,
mikor egyszer Gyula-Fehérvárról megindulnak azzal a sok mázsára menő
aranynyal, micsoda tréfákat fogtok megérni akkor.
– Dehát miből tudod te ezt?
– Abból tudom, hogy ez az ember, ez a vasképű, vaskezű ember nem az a
birkaszívű állat, a ki magától egy fél milliót el hagy ragadtatni, a
nélkül, hogy a míg egy íze mozdul, meg ne kisértse azt visszafoglalni.
Mert tudom, hogy még eddig mindig túljárt minden törvényes hatalomnak az
eszén s kicsúszott a legbizonyosabban vetett tőrből is.
– No én nem foghatom meg, hogy mi bajod neked ezzel a jámbor emberrel.
Körülbelül mindenkitől ezt a végmondatot kellett Gerzson úrnak zsebre
rakni ebben a tárgyban; de ő azért még sem tett le annak
továbbfűzéséről.
És valóban a hatóságok úgy megnyugodtak abban, hogy a lúcsiabarlangi
pénzverők személyében ezeknek elitéltetése után az az egész szabadoncz
kalandorcsapat, mely a vidéket sok ideig nyugtalanította, ártalmatlanná
van téve, hogy ezentúl nevetségnek tartották volna arról szót
vesztegetni, hogy az erdélyi szoroson belül valakinek az utazása más
bajjal találkozhassék, mint legfeljebb, ha a tengelye eltörik. Gerzson
urat mindenütt kinevették philippicáival s kezdték már nemcsak háta
mögött, hanem szemébe is mondogatni, hogy nagyon sokat olvashatta
Cervantest, tudniillik azokat a köteteit, a mikben Don Quixotteról ir.
A Gyula-Fehérvárott letartóztatott hamis pénzzé vert aranyat a per
végezte után fel kelle küldeni Magyarországra, hogy itt a pénzverdékben
újra sajtoltassanak. Két teljes posta-szekeret vett igénybe a nagybecsű
küldemény, mely körülbelül másfél millió értéket képviselhetett nyersen
is.
E becses küldemény mellé fegyveres kiséretül huszonnégy dzsidás lőn
rendelve, egy, ott a környéken állomásozó ezredből. Untig elég
békességes időkben akárminő kincs biztosítására. A lovaskatona különben
is nagy ijedelme minden csőcseléknek; volt rá eset, hogy a kholerai
zavarokban két huszár százakra menő zendülő tömeget szétvert; huszonnégy
dzsidás ellen alig lehetne számmal kifejezni, hogy hány főre menő
paraszt és zsivány volna elég. – Így hitték azt tudniillik a méltóságos
urak.
A katonasággal volt egy főhadnagy, a postaszekerekkel egy számvevő és
egy ellenőr; mindegyik postakocsis pisztolyokkal ellátva s parancsul
adva, hogy esti hat óra után úton ne legyenek.
Ennyi elővigyázat több, mint elég.
A kiséret akadálytalanul haladt egész Piskiig előre, a katonák
hátravetették a dzsidát s pipára kezdtek gyujtani, a kocsiban ülő
hivatalnokok, kalauzok el-elszunyadtak a nagy melegben, a vezető tiszt
opera-áriákat dudolt s lovával beszélgetett, ha megunta az éneket; a
csendes egyformaságot csak a postakocsis trombitája szakítá néha félbe,
mely megszólalt, mikor tiz-tizenkét szekérből álló fuvaros csapatok
jöttek szemközt, mindegyiken aludt az oláh hanyattfekve s úgy riadozott
fel egyenkint a postakürt hangra s kapkodott nagy ijedten a gyeplűkbe,
hogy jó idején félre térjen az imperatu kocsija elől.
A mint a postamenet a később történelmi nevezetességű piskii hid elé
ért, a hid tulsó oldaláról huszonnégy lovas jött rájuk szembe s
huszonötödik volt a Fatia Negra.
Mind a huszonnégynek fekete fátyol volt az arczára kötve, ruháik
bélésükkel kifelé fordítva és mind ellátva karddal, csákánynyal és
lőfegyverrel. Maga a Fatia Negra egy erős fekete ménen lovagolt s széles
meztelen kardot hordott kezében.
A dzsidás tiszt lova megrettent a fekete arczok láttára s elkezdett
hánykolódni; ura csak alig birt vele, hogy a hidkorláton keresztül a
folyamba ne ugorjék.
A Fatia Negra és csapatja a hid közepett megállt és nem jött közelebb.
A főhadnagy bátor katona, kit lélekjelenléte nem hagyott el, rövidre
fogva hánykódó lova kantárszárát, rákiálta a fekete álarczosra:
– Ki vagy? Mit akarsz? miért állod el a hidat?
Egy mély, dörgő férfi-hang felelt neki onnan túlról:
– Én vagyok a Fatia Negra. A kincs, mit veletek hoztok, az enyim; tőlem
vettétek el. Azt most vissza akarom venni. Embert hoztam ember ellen;
annyian vagyunk, mint ti. Fényes nappal jövök rátok; adjátok ide
aranyamat, vagy egyétek meg ezt a vasat.
Mutatta nekik a kardot.
A főhadnagy, ki ezredének egyik legjobb vívója s legmerészebb daliája
volt, nem gondolkozott sokat a kihivásra, hanem sarkantyuba kapta
paripáját s neki vágtatott a kalandornak, ki a hid közepén várt reá.
Félelmes ellenre talált benne. A Fatia Negra minden csapást felfogott és
rögtön visszaadott; a fiatal tisztet zavarba hozta ellenfelének túlnyomó
ügyessége s csak a katonai becsületérzés készteté, hogy támadását
folytassa ellene, midőn veszteségét bizonyosnak hiszi. Gyakorlott vívók
mindjárt tudják azt, ha ellenfeleiket letörhetik-e, vagy sem.
Azonban elég csodálatos volt, hogy a Fatia Negra ereje és ügyessége
előnyét nem akarta felhasználni; kimélni látszott ellenfelét, sőt
lépésről-lépésre hátrált előtte.
Néhány percz mulva általános lett a dulakodás a hid hosszában: a
dzsidások vezérük segítségére siettek, a fekete álarczosok csákányaikkal
vertek közbe s már innen is, túl is egy-egy dzsida-szúrás, csákány-ütés
emberére talált s a kalandorok már egészen a hid végéig nyomattak az
uhlánok által, a midőn a hid előtt horgonyozó malomból harsány hangon
felkiált hozzájuk az ablakon kinéző molnár:
– Katonák! Vigyázzatok! A hid gerendái be vannak fürészelve:
Igazán úgy volt-e? Az volt-e a kalandor terve, hogy a lovasokat mind a
hidra csalja s akkor a dulakodásban a hidat leszakíttassa alattuk? vagy
a molnár is szövetségesük volt s csak azért kiáltotta azt, mert látta,
hogy a katonák erőt vesznek a martalóczokon? Annyi bizonyos, hogy a
kiáltás varázserővel hatott a küzdőkre, mert arra valamennyi rémülten
visszafordult s iparkodott a hid tulsó oldalát elérni.
És itt vették még csak észre, hogy a furfangos kalandor milyen kettős
kelepczét készített számukra?
Akár cselvetés volt, akár mentő árulás, az eredménye az lett, hogy a
lovasság egy percz alatt visszafutott a hidról s csak akkor vevék észre
a kelepcze veszedelmesebb oldalát, melybe őket a kalandor csalta. A
hátul hagyott postaszekereket az alatt, míg ők a lovas rablókkal
küzdöttek, egy nagy csoport lőfegyveres rabló fogta körül, kik a
postalegényeket már lefegyverezték s azon törekedtek, hogy a két
postaszekeret beledöntsék az út melletti árokba.
A dzsidások visszatérve a szekerekhez, azokat egy pillanat alatt
kiszabadították a csőcselék körmei közül, mely megjelenésükre szétfutott
az út melletti bokrok közé s onnan kezdett el rájuk tüzelni.
A hidtól nem messze volt egy csárda, a lovasok a postaszekerekkel együtt
ide menekültek be. Valóban menekülésről volt szó. A gyalog fegyveresek
száma mehetett egy pár százra, azok elálltak minden utat, s azonfelül
észre lehete venni, hogy néhányat az útfélen levő nagy jegenyefákból már
előre befürészeltek, s azokat az ő hátuk mögött az úton keresztül
döntögették, úgy, hogy még visszavonulásról sem lehetett szó a
szekerekkel együtt, és Fatia Negra lovasaival való küzdés mellett.
Attól ugyan nem tarthattak, hogy e szedett-vedett rablócsapat, melynek
kilencz tizede nem professionatus mestere a művészetnek, szembe
megostromolja a csárdát, s azon esetben igen erélyesen tudták volna
magukat védelmezni, mert karabinokkal jól el voltak látva; hanem azt az
egyet igen jól tudhatták előre, hogy mihelyt az éjszaka által ott
hagyják magukat lepetni, akkor aztán el vannak veszve. A rablók
lőtávolba jöendnek az épületekhez, s akkor néhány puskavesszőt szurkos
csepübe takargatva a házfödélre lőhetnek, s az a milyen nád, egyszerre
lobbot vet, akkor aztán legyen valaki vitéz ember, ha a feje fölött ég a
tető.
A mi az emberéletet illeti, arról itt nem volt aggodalom. Meghalni
katonadolog; hanem a roppant pénztömeg megmentése, ez volt a föladat.
Huszonnégy lovas egy tömegben kétségtelenül képes leend magát a rabló
csoporton, daczára a torlaszoknak, keresztül vágni; de a nehéz
szekereket csakugyan nem viheti magával, mert akár előre törjön, akár
hátra felé, amott a hidat, itt a levágott fákat leli útjában.
Itt gyors határozásra volt szükség.
Szerencsére a tiszt olvasta Napoleon moszkvai hadjáratát, emlékezett
belőle arra az esetre, mikor a testőrség megmenté a kozáktól a
hadipénztárt, melynek szekereit, lovak hiányában, az útfélen kellett
hagyni. Most hasznát vette.
A postaszekerekből kivették az aranyat, s azt szétosztották a katonaság
közt. Tölténytartók, csákók, általvetők megteltek a kincscsel; a
szekerekben semmi sem maradt, hanem azért újra erősen lelakatolták
azokat, hogy idő teljék majd a felnyitásukban.
És akkor kocsisokat, hivatalnokokat a hámos lovakra felültetve, a
katonaság közrefogá őket, s hirtelen kinyitva a kapukat, kirohant az
egész csapat az udvarról.
Sűrű fegyverropogás fogadta őket mindenfelől; néhányan sebet is kaptak:
de egy sem halálost, vagy nagyon messziről lőttek azok, vagy rosszul
tudtak czélozni. Különben a hányat lelőnek közülök, az annyi százezer
forint.
A Fatia Negra és lovasai ott álltak közel felvont fegyverrel kezeikben.
Ők nem lőttek a lovasokra, bizonyosan a szekeret várták, hogy azoknak
előfogatait lődözzék el.
– Hagyjátok futni a dzsidást, ha akar! kiálta a Fatia Negra; a
szekerekre ügyeljen mindenki.
A lovasság nem sokára kiért a tüzelő tömeg közül, átugratott a
torlaszokon; egy csoport puskást, mely útját akarta állni, könnyedén
szétugratott, s azontúl bántatlanul haladt vissza Szeben felé.
Azonban jól kellett sietniök. Előre tudható volt, hogy a mint a hátuk
mögött rivalgó diadalordítás a megcsalatás boszúordításába tör át, a
Fatia Negra csapatja utánuk fog rohanni, s ezúttal minden egyes közvitéz
feje drága, tele levén csákója aranynyal.
Alig mult el egy óranegyed, midőn már a hátuk mögött keletkező
porfellegről láthatták, hogy a vakmerő kalandor átlátva rászedetését,
nyilt üldözésükhöz fogott.
Hallatlan merészség! Fényes nappal, nyilt országúton, egy tökéletesen
fegyelmezett, organisált állam határain belül, egy csoport kalandorral
ugyanannyi rendes katonát megtámadni! Nagyon elvette az arany annak az
eszét, a ki azt merte tenni.
De megtevé!
A katonák egyre közeledni látták a porfelleget hátuk mögött, az
elválasztó tér a két csapat között mindegyre rövidült; amazoknak
«válogatott» jó lovaik voltak.
A főhadnagy azt parancsolá katonáinak, hogy meg kell állani s szemközt
fordulni a vakmerő rablókra.
A posta-számvevő ellenszegült a parancsnak: azt állítva, hogy első
feladat a rájuk bizott pénzt megmenteni.
– Első nekem a katonai becsület, felelt a tiszt s azzal dzsidásait két
sorban felállítá, úgy, hogy az útat széltében elfogták; ő maga közepén
legelől állt, a postaszemélyzet hátuk mögött foglalt helyet.
Nem sokára a porfelleg közől kivehetők voltak az egyes alakok.
A lovas rablók rendetlen csoportban vágtattak előre, egymástól tiz-húsz
ölnyire elmaradozva.
Legelől több száz lépésnyire társai előtt vágtatott a Fatia Negra.
Pompás telivér angol lova, mintha versenyt futna a viharral, mely a port
nyomában hordja, nyargalt vele s osztani látszott gazdája vak
eszeveszett dühét, ki feje fölött villogtatta kardját, vadállati
kiáltásokat rikoltott messziről ellenfeleire. Dühös mozdulataihoz, ádáz
ordításához olyan pokoli látvány volt mozdulatlan fekete álarczának
egyformasága, körül repkedve zilált fekete hajától.
Nem tekintett hátra, ha jönnek-e társai utána? Nem tanakodott magában,
hogy egyedül mit fog tenni huszonöt fegyveres férfi ellenében? Csak a
feldühödt vértől lüktető erek adtak tanácsot szívének. Képes volt
ellenfeleit egyedül megtámadni, soraik közé vetni magát, s izekre
apríttatni, vagy visszavenni tőlük elvesztett kincsét.
– Ezt most elfogjuk; szólt a főhadnagy altiszteinek intve. Mire társai
ideérnének, leverjük lováról s elfogjuk élve.
«Hajrá!» ordított már akkor egy ugrásnyira tőlük a magányos lovag;
«hajrá!!» s a másik perczben ott termett közöttük, s a harmadik perczben
körül volt fogva minden oldalról.
S ekkor kezdődött egy viadal, mely ha a keresztes háború harczi
krónikáiban volna följegyezve, ha egy szent eszméért vívó lovag
hősmerénye volna, költőjére várna, ki őt megénekelje.
A Fatia Negra egyedül, minden oldalról körülfogva, vívott egyszerre
ellenfelei csoportja közepében. A fényes kard kezében, mint a villám,
soha sem védő, szüntelen csak a támadó volt; kézből kivert kardok, ketté
vágott kopják repkedtek körüle a levegőben, s a merre lova fejét
fordítá, tisztult előtte a tér, egy-egy ellenfele ijedten hátrált meg
előle, midőn a feltartani vélt kard viadori remekvágással ütött sebet
testén. Az összebonyolult dulongásban egyik lovas hátráltatta a másik
küzdelmét; az ádáz viador egymásnak szorítá őket, s míg kardjával
csapásokat oszta, balkezével pisztolyait lövöldözé ki. Ellenfelei pedig
lőfegyvert nem használhattak ellene, mert könnyen egymást lőhették volna
meg a zilált tusakodásban.
Csak a főhadnagy nem tágított tőle. Mint valódi katona, ki a sebet
becsületnek tarja, nem törődött azzal, hogy ellenfele mind erőre, mind
ügyességre túlnyomó fölötte, szüntelen mellé iparkodott jutni lovával;
egy párszor meg is vágta ellenfelét: fel sem vette az; egyszer egy ügyes
döfést adott neki oldalába; a kard meghajlott, de hegye nem ment be az
élőtestbe. Hahaha! kaczagott a Fatia Negra: – aczél sodronying volt
zekéje alatt! s abban a pillanatban úgy vágott vissza ellenfeléhez, hogy
ha az el nem kapja fejét, halva van; így a kard csak csákóját szelte
keresztül s a ketté vágott csákóból szét ömlött az útra az ezernyi ezer
arany!
Valami pokoli ordítás hangzott erre, melyet megnevezni nem képes a
köznapi szó. Mint az elkárhozott kaczagása, mint a halálrakínzott
átok-sikoltása, mint a vérszomj hörgése az áhított vér láttára, mint egy
diadalmaskodó dæmon gúnyhahotája, ki egy angyalt ejte el gáncscsal, úgy
hangzott a Fatia Negra üvöltése a kiömlő arany láttán.
Tréfa volt és művészet, a mit eddig tett; csak ezután kezdte még rá a
harczot.
– Le a fejekkel; le a süveggel! ordíta recsegő hangon s oroszláni dühvel
veté magát ellenfeleire, kiknek mindegyike feje fölött hordá azt a
veszedelmes mágnest, mely kardjának villámait magára vonta.
És ő maga sebesíthetlen volt; kard, kopja nem járta át vasingét.
Az alatt sebes vágtatva közeledtek társai. Egy csákó újra lerepült a
fejről, a széthulló aranyat a lovak patkói gázolták a sárba.
– Lőjjétek le a lovát! hangzott ekkor hátulról a postatiszt szava; s
abban a perczben három pisztolylövés érte a telivért, a harmadikra, mely
szügyben találta, felágaskodott lovagjával a mén. A Fatia Negra
észrevevé, hogy veszedelme megnőtt, s mielőtt a ló lerogyott volna vele,
nehogy lábával alája szoruljon, kiugrott kengyeléből a földre.
Most gyalog támadta meg ellenfelét. Vak volt már, nem látott maga előtt
egyebet, csak vért és aranyat. Mindkettőnek részege volt.
Azután egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül vagdalkozik a
levegőben; sem kardot, sem kopját, sem embertestet nem érnek csapásai. A
tiszt megsebesülte után a postafőnök vevé át a vezényletet, s az
czélszerűbbnek találta nem várni be az egész rablócsoportot. Neki a
pénzt megmenteni volt feladata. Parancsot adott, hogy forduljanak meg és
siessenek Szászvárost elérni; a mi pénz már szétömlött, az kárba van
veszve. Ezzel a sátánnal kár volt kikötni. Hisz azt tudja minden ember,
hogy a Fatia Negrát elfogni nem lehet halandónak.
– Utánuk! egy lovat adjatok! ordítá a Fatia Negra megérkező
czimboráinak, mire azok mind leugráltak lovaikról, nem is annyira azért,
hogy neki lovat adjanak, mint hogy az úton szanaszét heverő aranyakat
fölszedni siessenek.
– Ráértek erre! kiálta nekik a kalandor, a többit ott viszik előttünk!
Siessetek utánam.
Azzal nem várva, hogy társai mit határoznak, egynek a lovára felkapott s
neki eresztett kantárszárral rohant a távozó fegyveres csapat után.
Senki sem követte. A rablók igen okosak voltak azt belátni, hogy ha ők
itt hagyják azt a néhány ezer darab aranyat, a mi már meg van nyerve, s
kergetni indulnak a százszor annyit a mit még el kellenne érni s a miért
még majd bevert fejeket is lehet kapni, az alatt a hátuk mögött kullogó
gyalog confraterek azt itt szépen felszedik a maguk táskájába; hát biz
ők csak ott telepedtek meg, gondolva, hogy a Fatia Negra majd csak
visszatér, ha észreveszi, hogy egyedül van.
Az pedig nem gondolt velük, hanem vágtatott a katonák után, sarkantyuit
a paripa oldalába vágva. Hasztalan; nem a telivér futó volt alatta, nem
érhette elveszett kincsét többé utól, hogy megküzdhetett, vagy
eleshetett volna érte.
Amazok nem álltak meg többé, hogy vele töltsék az időt. Néha-néha
hátratekintve, látták, mint vágtat utánok egy magányos lovag, kardját
fogai közé szorítva s borzadva emlékezett némelyik babonás mesékre
alvilági szörnyekről.
Igy rohant a magányos lovag ellenei után egész Szászváros aljáig, s csak
akkor maradt el tőlük, midőn azok a vámon áthaladva, a vámsorompót
leereszték előtte; a vámosok még azután is látták őt sokáig átkozódva s
ökleivel fenyegetődzve a város alatt nyargalózni; néha oly közel jött
hozzájok, hogy pisztolyait rájuk süté, a golyók a vámház ajtait és
ablakait fúrták keresztül s oly nagy volt a varázs a rettenetes hírű
kalandor személye körül, hogy senki sem indult ki, elfogását
megkisérteni; a polgárőrség az utczák bejáratait őrzé csoportosan s
egész éjjel biztosan várta mindenki, hogy Fatia Negra bandája a várost
ostromolni fogja.
Ha csak rajta múlik, ő bizonyosan megcselekszi,
Azonban ez nem történt meg. A lovasokat, míg visszatért is, ott találta
a Fatia Negra a küzdés helyén, a mint a sötétben a sárba gázolt
aranyakat keresték s még azután kisérletet tett csapatai összeszedésére;
az országúton néhány száz martalócz rajzott alá s fel, hanem akkor hírül
hozták neki fizetett kémei, hogy Szebenből négy század gyalogság
érkezett meg ágyúkkal Szászvárosba, – s az ágyú névre úgy szétrepült az
egész harámbanda, mintha szél fujta volna el; reggelre azt sem lehetett
tudni, hová lettek?