Satrakovics Gerzson a csárdai éj után legjobbnak találta visszamenni
Aradra; a csodálatos esemény, melynek kezdő fonalára ráakadni nem lehet,
legközelebb érdeklé Hátszegit. Rettenetes lesz ugyan megjelenni előtte
azzal a hírrel, hogy nejét, kit rábizott, az úton elvesztette, de mégis
pedig ez a legelső, a mit meg kell mondani s azután tanakodni vele, hogy
mit kell itt tenni ezuttal? hol keressék? mit gondoljanak, hová
lehetett?
Semmi medvebarlanghoz nem közelített ily szívdobogással Gerzson úr, mit
Hátszegi szállásához, szinte elfult a lélekzete, a mint az utczaajtó
kilincséhez nyult; bár csak be volna zárva, hogy annál hosszabb ideje
lenne, a míg azt kinyitják.
Csakugyan be volt zárva az ajtó, csengetni kellett. Még ideje is maradt
várakozni a csengetés eredményére. Sokáig volt ideje várakozni. Egész
addig, hogy kénytelen volt még egyszer csengetni. Annak sem lett semmi
sikere. Azután még harmadszor is csengetett; és azután még félóráig
folyvást csengetett; végtére kezében maradt a csengetyű-húzó; azt azután
zsebébe tette, élő tanubizonyságául annak, hogy itt volt. Az ablaktáblák
mint be voltak téve, annak jeléül, hogy senki sincs itthon a háznál.
Lénárdnak saját háza volt az, melyben nem lakott kívüle senki, ő maga az
emeletet foglalta el, cselédjei, lovai a földszintet. Mikor nem volt
Aradon, egy házmester szokott egyedül ott maradni. Most az sem volt
fölfedezhető.
Gerzson úgy magyarázá magának a dolgot, hogy bizonyosan kinn vannak mind
a lóversenyen. Ez volt a futtatás utolsó napja. Épen a verseny javára
érkezett ki, mikor mindenki el volt foglalva a pillanat érdekeivel.
Ilyenkor nem látják meg az embert, mert mindenki csak a lovakra ügyel.
Gerzson úrnak elég nyugodt percze maradt a jelenlevőket végig
mustrálhatni. Nem találta közöttük Lénárdot sehol. Sem az úrlovarok, sem
a pályabirák, sem a nézők tarka serege nem adta őt elő.
Egy szegletből leste végig az egész futtatást; onnan látta, mint futtat
saját lova is, mint előzi meg lassankint a többieket egymásután; hogy
bukik fel lovászával együtt a pálya felén; hogy vezetik félre sántítva;
a nélkül, hogy mind e látvány elvonná figyelmét arról, a mit nem lát:
folyvást Hátszegit kereste a nézők között.
Végre nem állhatta tovább a kétséget, a mint egy futamnak vége volt,
leszállt a nézőhelyről a pályatérre, a hol egy körben sportsman
bajtársai csoportosultak, s várta a bámulat és rémület kérdező
kifejezését minden arczról, a mint őt meg fogják pillantani.
De mennyire meg volt lepve, a mint a legelső ember, a ki meglátta,
hangos hahotával kaczagta el magát rajta, s azután valamennyien, a kik
megpillantották, mind elkezdtek nevetni és ujjaikkal rámutattak: «Itt
van Gerzson! megjött Gerzson!»
– Meg vagytok-e bolondulva? kérdé Gerzson kimagyarázhatlan zavarában.
Azok pedig egyre kaczagtak, és a ki nem akart a szeme közé nevetni, az
félre fordult, úgy nevetett.
Azt hitte, hogy csakugyan őrültek közé jutott, míg végre Kengyelesy
elébe nem jött s két kezét csipejére téve, el nem kezdé dorgálni.
– No te ugyan szép legény vagy! No te ugyan gyönyörű paladin vagy!
mondhatom.
– De hát mi lelt? Mi bajotok? mit nevettek?
– Halljátok? szólt a gróf a körülállókhoz fordulva. Még azt kérdi, hogy
mit nevetünk? Hát, mondsza csak: hol hagytad Hátszeginét?
S ennél a kérdésnél mindenki várakozással fordult felé.
– Én nem látom, hogy mi nevetni való van ebben a kérdésben? szólt
Gerzson úr, egyre mélyebben keveredve sejtelmei hinárjába.
Hová tetted a bárónét? Lénárd barátunk feleségét, sipítá élesen
Kengyelesy.
– Ez magam előtt is rejtély, dörmögé tompa hangon Satrakovics.
– Hahaha! No ilyen kaland még berlini diák koromban sem történt velem
soha. Rejtély előtte, hogy hová tette utitársnéját.
– Ki tud felőle valamit? Él-e? Kiálta Gerzson, kit az első pillanatra
csak az öröm kapott meg, hogy Henriettenek nem történt baja.
A gróf összecsapta a kezeit s azután gömbölyű sipkáját a földhöz.
Ah! ez már sok, ez már nagyon sok. Még azt kérdi, hogy él-e? Pajtás,
honnan kerültél te elő?
– Ne tréfáljatok! riadt fel hangosan Gerzson úr, mondd meg mit tudsz
felőle? mert ez rám nézve igen komoly dolog. Én semmi tréfát nem találok
benne.
Kengyelesy látván, hogy Gerzson úr komolyan haragszik, még közelebb
lépett hozzá, s egész egyenesen kimondá:
– Tehát, kedves barátom, tudd meg, hogy te igen rosszul viselted
magadat; először Hátszeginek mind a négy lovát megsántítottad, másodszor
kényszeritéd azt a szegény asszonyt éjszakára egy pusztai csárdába
betérni, és végre ott úgy leittad magadat, hegy elkezdtél garázdálkodni;
utoljára azt sem tudtad, fiu vagy-e vagy leány? A szegény menyecske majd
megőszült rémületében s csakhamar, hogy téged elnyomott a buzgóság,
beküldte a kocsist a városba előfogatért s tégedet ott hagyva az asztal
alatt, iparkodott visszahajtatni Aradra.
– Ez nem igaz! kiálta közbe Gerzson úr, egész arczában elvörösödve.
– Mi nem igaz?
– Hol van a báróné?
– No csak megállj! ne szaladj; utol nem éred, mert hajnalban
visszautazott postalovakon a férjével Hidvárra.
– Az nem igaz. Láttad-e őt?
– Saját lorgnettemmel. De valamennyien mind láttuk. No, ugyebár?
Többen állították, hogy igenis látták a bárónét.
– De kedves barátom, szólt Gerzson úr megütődve, ez nem tréfa. Ez egy
igen tragikus eset, a mi velem és a bárónéval történt; a mit ti itt
velem tesztek, az igen rossz elmésség és azt kikérem magamnak.
Kengyelesy vállat vont.
– Nem gondoltam, hogy te komolyan veszed a dolgot, hanem így van.
– Kitől halottad?
– Hát magától…
– A bárónétól?
– Nem, Hátszegitől.
Gerzson úrnak egy gondolat villant meg agyában.
– Magával a bárónéval nem beszéltél?
– Nem. Őt csak a kocsiablakon keresztül láttam, mikor elindultak.
– Le volt fátyolozva?
– Nem, barátom, ő maga volt az, nem csalódtam.
– Köszönöm.
– Nem tudom mit.
– Majd megtudod. Már most csak mulassatok rajtam tovább. Isten veled.
– Te, a Cornblue lába kitörött.
Gerzson úr még csak meg sem állt erre a szóra, olyan sietve ment el
onnan. Az ottmaradók – persze hogy nevettek rajta. Ez ugyan furcsán járt
szegény. De minek is vállalkozik hölgykiséretre, ha már ismeri a
természetét, hogy nem állhat ellent a bornak?
Gerzson úr pedig ment addig, a míg haza nem talált, s ezen idő alatt
épen semmit nem gondolkozott. Van ilyen solstitiuma a szellemnek, nagyon
váratlan ijedelmek után, például, mikor valakit a vízből kirántanak, a
befulladás előtt egy perczczel. Ilyenformán érezte magát Gerzson.
Csak mikor hazaért s kábultan leveté magát a pamlagra, akkor kezdett el
egy kicsit visszagondolni azokra, a miket hallott. Annyi volt azokban a
meglepő és a megfoghatatlan, az igaz, a nem igaz, a valószinű, a
hihetetlen, a szégyenleni való, a dühbehozó, hogy ki nem tudott belőle
egyhamar igazodni.
Hogy a báróné visszatért: ennek igaznak kell lenni, mert komolyan
állítják visszatértét, azért, hogy Gerzson részeg volt. Igaz, hogy ivott
és elaludt. De hogy tudtán kivül garázdálkodott volna, hogy magát
illetlenül viselte, akárhogy erőltette az eszét, hogy visszaemlékezzék
arra az elmúlt éjszakára, nem talált világosságot tovább, mint odáig,
hogy Henriette előtte ült az asztalnál angyalszelid arczczal s neki
meséket mondott az erdélyi havasokról s ő azokat nagy gyönyörűséggel
hallgatta. Azontúl, a mit látott, az mind álom volt. Henriette
visszatért Aradra. De hát miért nem ment előre Pest felé? Henriette
panaszkodott, hogy ő megsántította a lovakat s kényszeríté utitársnéját
a csárdába betérni. De ez lehetetlen! a báróné hallotta azt, hogy a
lovakkal mi történt, s utoljára ő maga kivánta, hogy az útból
félretérjenek. S mégis ő panaszkodott volna ellene Hátszegi előtt.
«De ez nem igaz! ez lehetetlen!»
Ezt ugyan nem kiáltá, csak gondolta magában Gerzson úr, mert magában nem
szokott beszélni, hanem annyi igaz, hogy talpra ugrott, s elkezde
hevesen járkálni a szobában s számtalanszor elfeledkezék magáról, hogy
sérült karját nem birja kinyujtani, a mint fejéhez kapkodott vele.
Végre készen volt a holnapra való tervvel.
– Elmegyek. Rögtön elmegyek, oda megyek egyenesen hozzá. Meg akarom
tudni tőle magától, hogy mi történt tehát én velem, a miért így csúffá
tett? Beszélni fogok saját magával, úgy lesz.
És rögtön kiadta a parancsot kocsisának, hogy fogjon be; azontúl nem
szólt senkinek semmit, hogy hová akar menni? magának a kocsisnak is csak
a legelső állomást nevezte meg.
A város végén egy szatócsboltban vett huszonnégy darab páros zsemlyét,
meg egy új fakulacsot; a mint a Maros alá értek, leszállt a part alá,
azt a kulacsot maga kiöblítette tízszer, s azután tele meríté vízzel, s
akkor a zsemlyéket és kulacsot mind elzárta utitáskájába. Azután felölté
a szűrét, s behuzta magát a kocsi hátuljába; foga közé szorítá pipáját,
markába a pisztolya agyát s le nem hunyta a szemét reggelig.
Gerzson úr utazása nagyon sajátságos volt; mikor egy falut értek, akkor
megmondta a kocsisának, hogy micsoda fog következni most? két állomást
egymásután soha sem tudatott vele. Reggel felé megevett egy zsemlyét
tarisznyájából, hogy éhét elüsse, s ivott rá a langyos Marosvízből
keserves kortyokat, a mivel kulacsát tele meríté. Kocsiját két percznél
hosszabb időre el nem hagyta, s minden embert, a ki közelített hozzá
kiváncsi kérdezősködéssel, felvont pisztolylyal fogadott. Ha azoknak
több eszük nincs, s ki nem térnek az útjából, bizonyosan rosszul járnak.
Reggelig kétszer engedett egy-egy órai időt lovainak az etetésre. –
Azután ismét árkon bokron tovább.
Kocsisa, ki nem volt szokva ilyen rigolyákhoz, fejcsóválva hallá a
parancsot a mindig tovább menetelre; hajnal után megsokalta már a
dolgot.
– Nagyságos uram, nem tartunk státiót valahol? A lovak nem bánnák, ha
pihenhetnének.
– Mi közöd hozzá, gazember? riadt rá Gerzson úr, tán magad vagy álmos,
lusta semmirekellő? Akkor pusztulj a bakról, pimasz kölyök, majd hajtom
én a lovakat, akasztófáravaló.
Az öreg cseléd, ki húsz évi szolgálatidő alatt nem kapott ennyi
változatos «gazember és semmirekellő» czímet, mentegetőzve mondá, hogy
hiszen ő nem magáért szól, hanem a lovak miatt.
– És ha mindjárt kidűlnének is; mi gondod rá? Hát a ki ellenséget kerget
csata idején, az is megáll etetni, itatni? tán a huszár panaszkodik a
miatt, mikor negyvennyolcz óráig nyeregben ül, s hallgatja az ágyúgolyók
fütyülésit, aprítja az ellenséget, hogy hát a lova már most hogy lesz,
mint lesz? Megy, a míg ellenségét le nem vágta; arra való a ló.
A kocsis ebből azt vette ki, hogy az ura le akar vágni valakit.
Ugyancsak fel is van ám készülve pisztolyokkal. Ilyen állapotban nem
látta még Gerzson urat soha senki.
A Hidvárra vezető útnál már sejtette a kocsis, hogy aligha ide nem
igyekeznek. Másnap este volt már; ember is, ló is agyon volt fáradva.
Itt pedig okvetlen meg kellett maradni éjszakára, mert Hidváron túl
egész éjjel mehet az ember, míg új állomást talál, vagy a kerekét
eltöri, a mi sokkal valószinűbb.
– A kastély előtt megállsz! parancsolá a várhíd elé érve Gerzson úr.
A kocsis fejcsóválva tekinte vissza.
– Nem fordulunk be a kastély-udvarra?
– Nem! kiálta rá Gerzson úr olyan mérgesen, hogy a szegény kocsisnak
keresztbe akadt a torkán az a szó: hogy hát miért nem? mint a halszálka.
Gerzson úr folytatta a csodálatoskodást; egy bő bekecs volt rajta, nagy
oldalzsebekkel: az egyik oldalzsebbe beledugta két pisztolyát, a másikba
két zsemlyét. Italt nem kellett magával vinnie, itt foly a patak, s a
kalapkarimából nagyon ügyesen lehet inni.
A mint azonban egy párt lépett a hídon, mégis megsajnálta a lovait s
visszatért a kocsisához.
– Nyisd fel a szemedet és megértsd, hogy mit mondok. Én magam sem tudom,
hogy meddig fogok odabenn maradni; meglehet, hogy igen sokáig tart. Te
addig ne ácsorogj itt a lovakkal, hanem eredj le a pópához, mondd meg
neki, hogy tisztelem alázatosan: adjon helyet a pajtájában a lovaimnak s
két véka tengerit; ha visszajövök, majd megszolgálom. Fizetést ne
emlegess előtte, mert azzal megbántanád. Kezet csókolj neki, mert az
pap, te pedig korhely pimasz vagy. Reggelig aztán alhatol. Ha reggel
tőlem semmi újabb utasítást nem kapsz, akkor befogod ismét a lovakat a
hintóba s visszatérsz vele üresen Aradra. Kengyelesy gróf úr majd aztán
tudatja veled a többit.
Azzal megfordult a sarkán s ment a várkastélyba befelé.
Este volt már az idő. Az emeleten hét ablak ki volt világítva, a
nyolczadikba besütött a hold. Az volt Henriette hálószobája. Gerzson úr
ezt tudta. Járatos volt a kastélyban.
A tornáczon Lénárd vadászával találkozott, egy impertinens csontos
állkapczájú öles ficzkóval, a kit soha életében nem szenvedhetett. Az
útját állta.
– Jó estét kivánok, nagyságos uram.
– Mit kivánsz nekem jó estét, ostoba szamár? szólítottalak én arra fel,
hogy nekem jó estét kivánj? mintha én a te jó estéd kedvéért jöttem
volna ide huszonöt mérföldről. Ki van itthon?
– Senki.
– Ejnye, te lópofájú fakutya! Senki sincs itthon és hét ablak van
kivilágítva az emeleten.
– Igaz, hogy ki van világítva, de azért, mert a nagyságos asszony beteg;
azt virrasztják.
– Hát az urad hol van?
– Benyargalt Kolozsvárra, a tudós doktorért.
– S mi baja az asszonyodnak?
– Én nem tudom, azt mondják, hogy megbolondult.
– Ejnye, hogy bolondulj meg magad, te veszett állat, hát ki mondta azt
neked?
– Hát ki mondta? Láttam, meg hallottam; látta más is, hogy meg van
bolondulva.
– Nem lehet vele beszélni?
– Dehogy lehet. Épen az a baj, hogy nem lehet.
– Te ficzkó, én azt mondom, hogy a te gazdád idehaza van.
A hórihorgas vállat vont s elkezdett fütyörészni.
– Öcsém, szólt hozzá Gerzson úr, alig birva ingerültségével; az én öklöm
itt a zsebemben most egy pisztolynak az agyát markolja s nekem
rettenetes kedvem volna ennek a golyóját a te fokhagymafaló fogaid közé
durrantani; hát azért mondom, hogy velem ne tréfálj. Én nem látogatni
jöttem ezúttal az uradhoz, hanem valami másért. Mondj igazat! Itthon az
urad vagy nincs?
– Mondtam már, hogy egy lélek sincs itthon, csak a nagyságos asszony, az
pedig meg van bolondulva.
E pillanatban úgy tetszett Gerzson úrnak, mintha hegedűszót hallana az
emeleten.
– Hisz itt zene van!
A ficzkó nevetett.
– Igenis; azzal gyógyítják a beteg bárónét. A zenétől meggyógyulnak az
őrültek.
– De én zajos emberhangokat is hallok, mintha vendégség volna.
– Hol? Dehogy hallani. A kutyák ugatnak a ketreczben.
– Nem hallod?
– Én nem hallok semmit.
– Jól van fiam; itt látom, hogy ki van adva a rendelet, hogy engemet
bolonddá kell tartani. Hanem ahhoz gazdástul együtt későn keltetek fel.
Ne őrizd olyan nagyon az ajtót, én nem akarok erővel a gazdádhoz
felmenni; majd felkeres ő engem, azt fogadom; várj csak egy kicsit.
Azzal Gerzson úr leült a lépcsőre, kiszakított a tárczájából egy levelet
s azt térdére fektetve, irónnal a következő sorokat irá:
«Uram!
«Én önt nyomorult gyáva embernek nyilatkoztatom. Ha meg akarja tudni,
hogy miért? ott fog ön találni a kalugyernél, ott megmondom s aztán
elvégezhetjük egymással a többit.