Margari úr felvitte a dolgát. Most már igazán úr, négy szobás szállást
tart, előre fizeti a házbért, sőt meg is házasodott. Vajjon kit vett el?
tessék kitalálni. Clementine kisasszonyt. A jeles hölgy épen hozzá illő
korban volt, aztán egy kis pénzecskét is lehete nála sejteni, a mi
Margari úrra nagy vonzerőt gyakorol, annak a bizonyságára, hogy nemcsak
a vas fogékony a mágnes iránt.
Az érdemes kisasszony összebeszélt a nagyrabecsült ifjuval, hogy őt
szöktesse el Hidvárról, s azt végre is hajták; épen akkor, midőn a ház
asszonya Aradra utazott férjéhez.
Nem volt ugyan semmi szükség a szökésre, mert hiszen a báróné nem lett
volna tigrisanya, ki az egymásért égő sziveket erőszakkal elválaszsza,
ha tisztességesen kéri is meg tőle Margari úr a társalkodónő kezét; de
már egyszer Clementinenek ez így volt regényesebb; ő minden áron azt
kivánta, hogy őt elszöktessék, még pedig éjszaka és az ablakon
keresztül, pedig minden ajtó kulcsa ő nála állt, s távol esvén a
gretnagreeni kovács, erővel azt akarta, hogy mindjárt a szohodoli kovács
eskesse őt Margarival össze; de a ki nem ajánlkozott e rá nézve
szokatlan szertartás véghez vitelére.
Margari úr tehát megérte, hogy úr lett; maga ura; nem hónapos lakó, de a
kit Pesten «párt»-nak (Partei) neveznek. Clementine pénzéből kerültek ki
a butorok; még muzsikáló óra is van.
Külön pipázó szobája van Margari úrnak, a hol az egész nap nem tesz
egyebet, mint pipázik. Dologról szó sincs többé. Nem másoltatnak többé
okiratok. Ott nyujtózik a boldog férfiu tarkavirágos hálókabátban a
bőrpamlagon, s hosszúszárú csibukból fujja a törökdohány füstjét maga
körül.
Clementine sokat pörlekedik vele a miatt, minek rakja fel lábait a
pamlagra? Ez csúf szokás! ez nemcsak illetlen, de káros is; a butorok
romlanak. Clementine egész nap pörlekedik, a mi igen természetes; a ki
harmincz egész esztendeig folyvást alázatos hallgatásra volt kárhoztatva
s tűrte idegen nagy urak szeszélyeit, annak, ha egyszer maga asszonyává
lesz, nagyon kell igyekezni, hogy a harmincz évig lefojtott ösztönt
kielégíthesse. Margari úr pedig csak nevet, mikor őt pörlekedni hallja:
«alios jam vidi ego ventos, aliasque procellas». Csakhogy egyszer otthon
lehet; csakhogy egyszer valakinek a nyakára leülhetett, rázhatja az
onnan!
– Ne búsulj asszony, vigasztalja a butorai miatt pörlekedőt, ha
elszakad, veszek mást. Ád nekem a nagyságos úr, a mi csak kell.
– Igen, majd a nagyságos úr bolond, hogy magát mindig pénzzel tartsa. Ne
féljen, ha pörének Lángainéval vége szakad, magára rá sem néz többet;
addig, a míg szüksége van rá, megbecsüli, azután meg sem látja; ismerem
én a maga nagyságos urát.
– Dehogy ismeri; én ismerem. Eddig azért fizette nekem a nagysága, hogy
beszéljek, majd ezután azért fogja nekem fizetni, hogy hallgassak. A
nagyságának nagyon szüksége van arra, hogy a Margarinak legyen mindig
mit enni elég; hogy a Margari ruhája el ne szakadjon; mert ha a Margari
megéhezik, akkor a Margari harap. A nagyságos úr ismer engem. A Margari
ruháján nem szabad lyuknak lenni, mert azon a lyukon kitalálna szökni
valami. Csak nem kell engemet félteni.
Margari úr annyira biztos impertinentiával beszélt, s úgy fujta a füstöt
maga körül, hogy Clementine kezdte respectálni, s oda ült a pamlag
végére hozzá, tán egyrészt azért, hogy a csizmás lábait leszorítsa a
pamlagvánkosról.
– De hát ha maga olyan nagyon kezében tartja a nagyságos urat, miért nem
gondoskodik magáról és én rólam jobban? Mit ér az, hogy a nagyságos úr
mindig ad pénzt, a mikor hozzá lehet férni? a pénz elmegy; az ember
halandó. Egyszer valami nagy eset történik vele, meghal, s akkor maga
szaladhat utána a holdba.
Ez nagy szeget ütött Margari fejébe. Bizony a holt emberen keveset lehet
vásálni. Annyira megindult rajta, hogy levette lábait a pamlagról s
egyenesen kezdett ülni; tán azért, hogy az esze mind a fejében gyűljön
össze, a mi horizontális állapotban természetesen eloszlik ide-amoda,
lábszárba hova?
– Mit gondolsz hát, hogy mit kellene csinálni?
– Hát azon kellene dolgozni, hogy ne csippel-csuppal adogasson a
nagyságos úr magának, ha már olyan nagy szolgálatokat tett neki, hanem a
hogy illendő. Adhatna egyszerre egy kis falusi jószágot, egy kis majort,
a hol az ember egy kis gazdaságot kezdhetne.
– Az biz igaz. Úgy is van neki akár hány olyan darab földe, a honnan
semmi hasznát se látja, csak az ispánok lopják; úgy egy kis száz holdas
gazdaságocskát; bizony ilyen nagy úr azt meg sem érezné. Aztán érzi vagy
nem érzi, az nekem mindegy. Én akarom, hogy adjon, s neki adnia kell; én
választani fogok, hogy hol tetszik.
Margari úr most már dölyfösen sétált alá s fel a szobában; s felhányta a
fejét, mikor beszélt.
– Hanem hogy gazdasági épületek is legyenek rajta; figyelmezteté őtet
Clementine.
– Természetesen, meg istálló, nekem két lónak; monda Margari,
megfordulva a sarkán.
– És nekem két tehénnek. A nagyságos úrnak iszonyú nagy svájczerája van.
– De birka is fog kelleni, az adja a gyapjut, sokat.
– Aztán meg baromfi; nekem tyúk, liba.
– Minden! még tengeri nyúl is.
– Nem; az nem kell, mert az kiássa a falat.
– No hát az nem kell; de egyéb minden. Egyebet mindent kell nekem kapni.
Majd megmutatom én, hogy kapok. – De hohó! egyet elfelejtettünk.
– No mit?
– Még malacz is kell! ugy-e? két hizó malacz az ólban. Ez a fő dolog s
ezt elfelejtettük.
S ezzel Margari úr, mint ki a fő dolgot felfedezé, újra pipájához nyult,
hogy ismét rágyujtson.
Azonban Clementine nem engedte azt megtörténni, via facti elfoglalva a
csibukszárat.
– Megálljon no; ne füstöljön most; beszélgessünk még egy kicsinyt.
Gondolja maga, hogy erre mind rá lehet venni a nagyságos urat?
– Gondolom? én nem gondolom; én tudom. Ha én mondom a nagyságának, hogy
ez «kell», hát az akkor kell.
– De hátha ő azt mondja, hogy «nem».
– Azt mondja? Azt ő nem mondja; vagy ha ő azt mondja, akkor majd én is
mondok valakinek valamit, s majd akkor nem én bánom meg, hanem ő. Oh a
Margarit nem jó megharagítani. A Margari barátságára szüksége van a
nagyságos úrnak, jobban, mint a Margarinak a nagyságos úréra.
– Ne mondja.
– De igen is mondom. Ereszsze a csibukom szárát; nem pipázok no; de kell
nekem a kezemben lenni valaminek, mikor gesticulálni akarok. Mert ha én
akarom, ezt a csibukot a földhöz ütöm és összetörik, és ha akarom a
nagyságát a földhöz ütni, az is csak úgy törik össze.
Clementine nem ügyelt most arra, hogy Margari a gesticulátióval mind
szétszórta a szobában a dohányhamut, hanem odasimult hozzá, s karjába
fonta kezét.
– Igazán olyan nagyon kezedben tartod János urat valamivel?
– Mint ezt a csibukot.
– Ugyan mi lehet az?
Margari lerázta őt válláról.
– Eredj dolgodra, nem asszonynak való azt megtudni.
A kiváncsiság majd megölte Clementinet. Sírni kezdett.
– Hát nincs én hozzám bizodalmad? Hát nem vagyok-e én hitves társad? Hát
nem vagyok-e én veled egy test, egy lélek?
– Ostoba beszéd. Ha egy test lélek vagy velem, hát eredj aludni, mert az
én testem és lelkem alhatnék.
E rossz élcz után Margari úr menten le is heveredett megint az üresen
maradt szófára.
Clementine most már naivul kezdte faggatni.
– Nem! én tőlem addig el nem alszol, míg meg nem mondod. Hiába hunyod be
szemedet, hiába teszed magadat, hogy alszol; én nem hagyok békét, nekem
meg kell azt mondanod, hogy tudjam.
Margari egy darab ideig csak vette tréfára a dolgot, még horkolni is
kezdett, de végre mikor megunta a helytelenkedést, felugrott fektéből,
nagyon ütött öklével a politéros asztalra s olyat ordított, mint egy
pénzért mutogatott tengeri oroszlán.
– Hallgass, te ostoba! Ha valaki megtudja azt, a mit én tudok, akkor
becsuknak engem hat esztendőre, a nagyságos urat nyolczra, téged
tizenkettőre; már most hallgass.
Clementine úgy megijedt erre a szóra, hogy kikotródott a szobából s
vissza nem mert jönni Margarihoz; azon törve a fejét, hogy mikor viszik
már most valamennyit a siralomházba? Rettenetes gondolatok támadtak a
fölött szivében.
Majd mindjárt meglátjuk, milyen auspiciumai lehetnek Margari úrnak ahhoz
a kis falusi dominiumhoz, hűséges szolgálataiért.
A Lángainé contra Lapussa János öröködési per még mindig az első biróság
előtt van. A bizonyítékok és ellenvédvek felhordásában mindkét fél
kifáradhatlan. A szolgabiró nem győz eléggé a szerencsének örülni, hogy
János urat a sedriák ideje alatt mindennap magánál láthatja. Nagyon
valószinű, hogy perét meg fogja nyerni. Ez egyike azon eseteknek, miknél
a biró lelkiismerete szerint meg van győződve, hogy melyik félnek van
moraliter igaza? hanem az irott betűk ellen még sincs hatalmában az
itéletet jobbfelé dönthetni; engedni kénytelen, hogy essék balra.
János úr tehát mindennapi látogató a szolgabirónál, a kit kedves
barátjának nevez, s mindig hív magához ebédre, de a ki soha sem megy
oda.
Monori úr a régi fajta szolgabirók közé tartozik, a kik nem haszonért,
hanem csupán a tisztesség kedveért, a megbecsültetésért viseltek
hivatalt, a megye ügyeit saját ügyeiknél előbbre tették; a kik, ha
kellett, vizeket szabályoztak, ha kellett az ország sérelmeit
kötözgették, és a mi mindig kellett, igazságot osztottak egyformán
mindenkinek, nem tekintve azt, hogy ki nagy, ki alacsony? Hogy Monori úr
már 24 év óta viseli hivatalát, abból következtethet mindenki nyilvános
jellemére, a ki tudja, hogy egy időben a közvélemény választotta újra a
tisztviselőket minden harmadik évfordulónál, és hogy akkor a
köztisztviselőket jobbára «becsülettel» fizették, a miből még azon
időkben nagy állandó tőkéje volt az országnak.
Monori úr leszokta ültetni úri kliensét s pipát szokott dugni a szájába,
mikor látogatására jön.
Egy nap azt kérdezé tőle, hogy mit tud a nagyságos úr bizonyos Margari
felől, ki irnokságért folyamodott a megyei kanczelláriába, s
folyamodásában a Lapussa családra hivatkozék, mint a melynél huzamosabb
ideig viselt bizonyos hivatalokat?
Ha János úrnak annyival több esze lett volna a közönségesnél, a
mennyivel kevesebb volt a szive, azt felelte volna erre a tudakozódásra,
hogy nem ismeri közelebbről azt a becsületes embert, s épen nem felel a
jelleméről; azonban az ösztönszerű fösvénység nem engedte, hogy ne
kapjon ezen kérdésen. Legjobb alkalom kinálkozott számára egy
alkalmatlan nyügöt saját vállairól le és a vármegyéére rá tolni.
Felmagasztalta az egekig a derék, becsületes embert; hogy az milyen
egyenes lelkű, milyen józan, milyen szorgalmas. Szerencsétlen, nem vette
észre, hogy «legale testimonium» előtt beszél, a kinél ma nem «verba
volant», hanem «verba valent».
– De vajjon megbizható ember-e? itt holmi aprólékos pénzkezelések is
fordulnak elő, tiszta keze van?
– Oh kérem, mint az arany! Én olvasatlan pénzt merek rábizni. Nekem
váltóim forognak kezében. Küldözöm a velem összeköttetésben levő
üzérekhez; ennél több már nem kell.
– Kegyed szava mindenesetre elég ajánlat.
János úr még azután is annyi szépet és jót beszélt összevissza
Margariról, mint egy lócsiszár a vak lováról, a mit a vásáron másnak a
nyakába akar kötni.
Szerencsétlen, nem tudta, hogy szolgabiró előtt beszél. Annak pedig már
zsebében volt Vámhidy hivatalos jelentése Kálmán vallomásáról, melynek
folytán a tiszti ügyész bűnvádi vizsgálatot kért Margari ellen.
Monori úr azzal bocsátá el magától János urat, hogy nagyon meg van
elégedve a felvilágosítással.
János úr szertelenül örült, hogy ilyen jó üzletet csinált. Egy
alkalmatlan tolakodó koldust, a ki iránt némi kellemetlen kötelezettsége
van, ilyen szépen ellátott a más rovására életfogytig tartó hivatallal.
Egy ilyen örökké kérő száj valahára be van dugva. Száz proczent
nyereség. Ezen való örömében annyira ment, hogy komornyikját rögtön
elfuttatá Margarihoz azon izenettel, hogy holnap reggel 11 órakor
látogasson el hozzá, valami nagyon kedves izenettel akarja meglepni.
Persze, úgy kellett vinnie a dolgot, hogy Margari a megnyerendő irnoki
állomást akként vegye, mint magas pártfogója közbenjárása által nyertet,
s azzal aztán minden további követeléséről letegyen.
Még aznap délig az a meglepetés érte, hogy Monori személyesen látogatott
el hozzá. Ez valóban a csudák közé tartozott, mert a szolgabiró soha sem
szokott hivatalos küldetéseken kívül sehová ellátogatni.
– Minek köszönjem ezt a rendkívüli szerencsét? Kérdezé János úr,
bizalmasan leültetve Monorit a pamlagra; magában pedig így magyarázá a
dolgot: ez a táblabiró nem tartá illendőnek elfogadni hivatalszobájában
az általam megkisértett hálaajánlatokat, valószinűleg tète à tête akar
rá alkalmat adni. No iszen én nem leszek fukar, azt tapasztalni fogja.
– Én bizony csak azon bizonyos Margari ügyében jöttem, szólt Monori,
feszesen hátratartva magát s szemeit élesen János úrra függesztve.
(No ez világosan csak ürügy! ugyan mit törődnék a szolgabiró egy ilyen
semmi ember dolgával oly nagyon?)
– Reggeli beszélgetésünk óta az a körülmény jött közbe, miszerint egy
aradmegyei tiszttársamnak sikerült az elveszettnek hitt Lapussa Kálmánt
feltalálni.
E szónál János úr elkezdte a bajusza végét a szájába simítani s
figyelmesen rágogatni.
– A fiatal ember kivallá, hogy a kérdéses váltóhamisítást csakugyan ő
követte el; hanem egyúttal azt is, hogy erre őt Margari úr vette rá, és
hogy az általa aláirt váltó eredetileg negyven forintról szólt s így
okvetlen valakinek másnak kellett abból negyvenezeret csinálni.
János úr nagyon köhögött erre a szóra; bizonyosan lerágott bajuszából
akadhatott valami a torkán.
– Ez a körülmény nagyon kényes, megvallom, folytatá Monori, mert az
által a fiatal embert terhelő vád nagyon megkönnyebbül s annak
nagyobbrésze eddig egészen mentes vállakra fog nehezülni; ő, mint
kiskorú, beszámítás alá kevésbbé vehető, diákos könnyelműségeért
legfeljebb szigorú családi fenyíték és gyámi felügyelet alá kerül; de
Margari és még nem tudom kicsoda, aligha nagyon meg nem ütik a
bokájukat.
János úrnak most már nem volt elég a bajusza; a körmeit kezdte rágni.
– De hát végtére is mit tartozik ez a dolog én rám?
– Csak annyiban tartozik, hogy uraságod maga mondá előttem, miszerint
Margarit megbizottjául tartja s ez az egész hamis váltóügy uraságod
által infiláltatott.
– No én nem azért mondtam, mintha úgy volna, hanem, hogy egy kis
hivatalhoz juttassam. Én nem felelek senkiért. Mi közöm nekem inasaim,
cselédeim kharakteréhez?
– De ez megbizott, ki uraságod váltóit is szokta kezelni.
János úr azt hitte, hogy ebből a zsákutczából egy kis erélyes
gorombasággal legczélszerűbben lehet majd kitörni.
– De hát minek engedjem én magamat saját házamnál így kérdeztetni?
kiálta erőtetett büszkeséggel, s felugrott a pamlagról a szolgabiró
mellől.
Erre a szolgabiró is felállt.
– Bocsánat. Én nem látogatóképen vagyok itten, hanem hivatalos
kiküldetésből, mint önnek birája.
Azzal hidegvérrel kigombolá attiláját s elővoná zsebéből a nagy pecsétes
levelet.
– Önnek meg kell esküdni az általam felteendő kérdő pontokra.
– Én? én nem esküszöm semmire; kiálta János úr, kezeit hátradugva
kabátszárnya alá, mintha attól félne, hogy valaki erővel fogja
kényszeríteni ujjai feltartására. Én nem akarok esküdni; én nem szoktam
esküdni soha. Én quäkker vagyok, methodista, azok nem esküsznek.
– Ez, uram, fejedelmi parancslevél, a ki ennek ellenszegül, büntetést
von magára.
– Micsoda büntetést?
– Fizet nyolczvan forintot.
– Tessék, itt van a nyolczvan forint! János úr mohón fizetett; gondolva
magában, hogy hisz ez a törvény remekül van kigondolva; gazdag embert
nem kötelez, mert mi annak nyolczvan forint?
– Jól vagyon, szólt Monori úr, a pénzt nyugtatványozva; majd holnap
ismét eljövök.
– Minek?
– Ismét felszólítom kegyedet a hitletételre.
– S ha én nem esküszöm?
– Fizetni fogja a birságot toties, quoties; egy juratus tabulæ regiæ
notariusnak rendes napi kötelessége leend kegyedet ott a hol felkeresni,
a nyilt parancsot bemutatni, mind addig, a míg kegyed meg nem esküszik;
most ajánlom magamat.
A szolgabiró eltávozta után János úr dühe tetőpontját érte. Legelőször
is a szegény kalamárison töltötte boszúját, a melyből Monori a
nyugtatványt megirta, azt földhöz vágá; a csörömpölésre beszaladt a
komornyik, azt kérdve, hogy miért méltóztatott csengetni, azt hátba
vágta, kikergette, hogy mert bejönni? azután meg utána szaladt, nyakon
fogta, megtépázta, hogy mert kimenni? miért nem takarítja fel a cserepet
a padlóról? Azután mérgesen neki ment a terembe vezető szárnyajtónak,
annak két ablaktábláját berugta, mert nem akart kifelé nyilni, a hogy ő
kivánta, hanem befelé, a merre a zára volt. Kalapját felkapta a fejére,
lerohant a lépcsőn, egy budaörsi svábasszonyt kitaszigált a kapu alól,
ki oda települt le egy háti kosár szegfűgombával, s azzal neki mérte a
lábait a járdának, egy pár szemközt jövő jurátussal összeveszett, egy
házaló zsidót, ki nem akart előle kitérni, lelökött a járdáról s csak a
király-utcza szegletén jutott eszébe, hogy hiszen saját hintaja is van,
a melyen kimehetne a városligetbe, mert oda tartott, s visszafordult,
hogy befogasson; a váczi-utcza szegletén megint az derült fel előtte,
hogy igen ám, de azon a hintón Maxikát küldte ki sétálni, két fogatot
pedig nem tartott, megint visszafordult, a Károly-kaszárnya előtti
hosszú sor bérkocsist végig járta, végig gazemberezte valamennyit; míg
aztán talált egyet, a ki 40 pengő krajczárért vállalkozott kiszállítani
városligeti villájáig.
Ott tért csak egy kicsit magához.
Tehát Kálmán megkerült; Kálmán magára és Margarira vallott. Margari
belekerült a csávába. Ez idáig nem baj. Margarit csak desaouválni kell;
ő azután lássa, hogy húzza ki a lábát a hinárból? De hátha majd Margari
fog vallani? Mindegy; azt nem kell elismerni. De ez a fatális királyi
parancs! Vagy meg kell esküdni, vagy pedig fizetni a birságot mindennap.
No ez szép kis üzlet lesz! Árendát fizetni az embernek a
lelkiismeretétől; nyolczvan forintot adni ki naponként a lelkére! hisz
annyiba még a teste sem kerül! beleszámítva fodrászt és pezsgőt.
Ez elől legjobb lesz elszökni. Idehagyni fővárost és szolgabirákat s
elmenni utazni. Talán majd az alatt elfelejtik. – De hát a per. Hátha ez
meg azalatt eldűl, és az ő kárára talál dűlni? Fatális dilemna! – Itt
maradni is veszedelem, elmenni is veszedelem. Legjobb lenne, ha az egész
hamisváltó-ügy nem lenne a világon. Legjobb lenne visszavenni az
egészet; de már az a biróság kezében van; az már nem ignorálhatja.
Margarit megvesztegetni, hogy engedje magát becsukatni öt-hat esztendőre
és ne szóljon semmit, őrült gondolat! Legjobb lenne eltagadni minden
összeköttetést vele; de hát az eskető parancs? vagy meg kell vallani,
hogy az ember maga is érdekelve van, akkor persze meg nem esketik, de
maga jön gyanuba; vagy megesküdni hamisan, az mégis illetlen volna; vagy
fizetni az ördöngös vámot a nemesküvés hidján való átjárásért mindennap!
ah ez mégis kétségbeejtő syllogismus.
Ebben a vétkes körben forgolódott álmatlanul egész éjjel János úr s
reggelre mégis csak arra határozta el magát, hogy legjobb lesz rögtön
befogatni, áthajtatni promontori szőllejébe; a cselédeknek azt mondani,
hogy ott fog mulatni, ott pedig postaszekérre ülni, visszahajtatni
sárfeneki uradalmára; hollétét nem tudatni mással, mint ügyvédjével s
ott várni be a dolgok első kifejlődését s csak legvégső szükség esetére
bukkanni elő.
Szegény gazdag ember! mennyi keserű órát szerzett lelkének; a helyett,
hogy azt mondta volna rokonainak: vessük a tűzbe az egész átkozott pert;
ime itt van a három millió, kettő ebből a tietek, egy az enyim; legyünk
mindannyian boldogok.
Nem! neki mind a három millió kellett; – és a lelki gyötrelmek hozzá.
Még kis fiától sem vett búcsút, úgy ment útra, az még akkor aludt, hogy
ő parancsot adott a lovakat befogni.
Sietve felhörpenté a csokoládét; belecsavarta magát köpenyébe s azt
hivé, hogy már most futhat.
Pedig dehogy futhatott! Az ajtóban szemközt találkozott Margarival.
Épen róla gondolkozott; de hogyan? Egész éjjel az kisértette; az nyomta
a gyomrát, ha elaludt.
– De ugyan mit akar itt, hallja? kérdé az alázatos férfiutól, a kitől
félt.
– Méltóztatta engemet kegyesen magához rendelni; és én megtudtam, hogy
méltóztatta kijönni a villába, nem akartam úri mulatságát megzavarni,
inkább utána jöttem.
János úr kivánt neki valami helyet, hogy hová ment volna. Szerette volna
megsúgni neki, hogy mi baj vár reá, de hallgatódzó cselédség fogta
körül, kiket mind meg fognak esketni ellene, s gyanuba keveri magát, ha
kisül, hogy Margarival titokban beszélgetett; jobb volt őt ezuttal
lerázni a nyakáról.
– Jól van, jól van; de most nem érek rá; majd jőjjön máskor, itt nem
adhatok semmit.
– Méltóztatta valami örvendetes hirt akarni mondani.
(No hisz azt majd megtudod, csak eredj haza.)
– Majd máskor, majd máskor, most nagyon sietek; most nem érek rá
instántiákat elfogadni. Hogy jut eszébe ilyen korán jönni az emberhez?
Tudja, hogy tizenegy órától tizenkettőig vagyok otthon található a
városban; a kinek valami kérni valója van, keressen ott és akkor.
Margari pedig már akkor megtudta a kocsistól, hogy Promontorra mennek
át, a honnan a nagyságos úr nem is fog visszajönni, mert a kocsi üresen
tér a városba.
– A hogy méltóztatja parancsolni, drága nagyságos úr, engedje kezeit
megcsókolnom. Majd én viszem azt a táskát a hintóig. A pálczáját
méltóztatott itthon felejteni, majd én beszaladok érte.
– Nem kell, nem kell. Ne szolgáljon engem. Ön nekem nem cselédem. Van
nekem inasom elég, a ki szolgál.
János úr mindenképen le akarta magáról rázni Margari szolgálatkészségét,
a mi ezt csak annál inkább ösztönözte hű ragaszkodása bebizonyítására. Ő
szaladt előre a kocsiajtót kinyitni, ő segített János úrnak felülni a
kocsiba; ő kivánt neki legtöbb szerencsés utazást, jó mulatást s egyéb
afféle hiábavaló óhajtásokat, a mivel olyan kedves érzést szerzett János
úrnak, mint mikor az embernek a csizmájába egy hangya beleszorul, s az
ember társaságban van, nem huzhatja le lábtyűjét, hogy mulattatóját
megölhetné.
Szinte jól esett János úrnak, mikor a hintóajtót becsukta, hogy nem
látja Margarit többé.
Margari pedig érett eszével így magyarázá magának a fogadtatást, vagy
inkább nem fogadtatást, hogy a nagyságos úrnak szoktak csodálatos úr
szeszélyei lenni, a milyenek minden nagy úrnak mód nélkül illenek;
valaki talán megharagította; az inasok mondják, hogy tegnap este rossz
kedve volt, a kertészt is megrugdalta, hanem az nem tesz semmit, Margari
tudja magát alkalmazni, Margari nem neheztel, ismeri már az úri
szokásokat, tudja, hogy a harag nem tart sokáig; most a nagyságos úr
mérges, mert korán kelt fel; Margarit nem akarja látni; jól van, nem is
fogja látni, mert Margari felül hátul a bakra az inas helyére; a
nagyságos úr hogy fog majd csodálkozni, ha Promontorban Margari nyitja
ki előtte a hintó-ajtót; hogy fogja mondani: hát maga hogy jött ide?
hogy magát az ördög vigye el! azután, hogy fog majd nevetni, hogy
ajándékozza meg majd Margarit! vajjon mit szándékozik adni? mi az az
örvendetes hír, a mivel meg akarja lepni?
E fölött egész Promontorig volt módja Margarinak a bakon változásokat
komponálni magában, mig odabenn a hintóban a nagyságos úr azon
pihentette a fejét, hogy ugyan jó, hogy ez a Margari valahára lemaradt a
nyakáról; hogy elveszett a szeme elől, bár elnyelné valamerre valami
czethal! Hisz hány emberről olvashatni naponkint az «Ungar»-ban, hogy
véletlenül egy házfödélről leesett cserép agyonütötte, szekér keresztül
ment rajta, beleesett a Dunába, útközben megfagyva találtatott; rossz
gombát evett és meghalt, vajjon nem történhetnék-e valami ilyen jótékony
nonputarem Margarival? – Nincs-e most koleraidény, vagy efféle?
Margari pedig ott ült az alatt a hintó bakján, a háta mögött.
A promontori szőlőskert udvarán megállt a hintó; János urat majd a szél
ütötte meg, a mint a hintó üvegablakán kitekintve, legelső panorámai
látványul Margari ábrázatját pillantá meg maga előtt, a mint a hű férfiu
a hintóajtót sietett előtte készséggel kinyitni.
– Hát kend hogy jött ide? (Olyan dühös volt már, hogy megbetegszik, ha
kendnek nem szólíthatja.) Hogy jön kend ide?
Margari egyre azt hitte, hogy a nagyságos úr villogó szemei, kipkapkodó
szája, vonagló arcza valami tréfás kedélyállapotot fejez ki, a mint hogy
volt is János úr haragjában mindig valami humorisztikus torzulat, s
vesztére az jutott eszébe, hogy ő most életében először megpróbál valami
élczet mondani.
– Repültem, instálom alássan.
No hiszen repült aztán a következő pillanatban akkorát, hogy egy
szőlőlugas redélyzetéig meg sem állt! Még ilyen pofont János úr életében
senkinek sem utalványozott. Margari csak eltünt a barátságos szőlőlugas
lombjai között, mint mikor a színpadon sülyesztők és diszítménybokrok
között eltünnek a ballet-ördögök.
Ekkor ijedt csak meg János úr, hogy mit cselekvék. Azon ijedt meg, hogy
neki rendesen minden pofon egy pár száz forintjába szokott kerülni: ez
igen költséges szenvedély. És pedig különösen Margarit nem volt neki
szabad rossz kedélybe hozni; az ember utálhatja a viperát, de azért ne
hágjon a farkára, ha már a fejére nem hághat.
Haragja kitörésén megrettenve, a mint Margarit a lugasban elmulni látta,
utána rohant; előkereste, saját kezeivel kiszabadítá a venyige közől,
felemelte, talpra állítá, biztatni kezdé.
– No no, kedves barátom, térjen magához; nem akartam ilyen nagyon. Ne
haragudjék no. Hiszen nem fáj, ugy-e? hol ütötte meg magát?
Margari pedig elkezdett sírni, mint egy iskolás gyerek; mentül jobban
engesztelték, annál jobban bömbölt.
– A nagyságos úr! a nagyságos úr! a nagyságos úr engem megverte. Én nem
bántottam a nagyságos urat soha; én hűséges szolgája voltam a nagyságos
úrnak. A nagyságos úr engem hivatta, hogy örvendetes ujságot mondja
nekem; no iszen kaptam én örvendetes ujságot! a fejem beszakadt három
helyen! Kiesett a fogam mind, odavagyok. Soha se látok többet a két
szememmel. Soha sem érdemeltem ezt. Én nem vagyok a nagyságos úrnak
kutya.
– No no no, csak ne kiabáljon oly nagyon; csitítá őt János úr, kit
nagyon nyugtalanított ez a jelenet. Jőjjön be a veranda alá. Törülje le
a képéről a vért.
– De én nem vagyok kutya! ordítá Margari, ki annál jobban lármázott,
mentül jobban csitították. Én nem megyek sehová, én megyek az utczára,
ott kiabálok végig: akarom, hogy lássák engemet vérezni végig a városon.
– Margari, ne legyen bolond. Nem akartam bántani: heveskedtem. Ihol van,
adok pénzt: mennyi kell, elég kétszáz forint? Na, mosdjék meg szépen.
A «kétszáz forint» szóra Margari egy kicsit alább hagyott a bömböléssel,
hanem szerette volna azt előbb látni; mert gondolta, hogy ha előbb
kiengesztelődik, majd nem kap semmit; azért hát most már csak
nyöszörgött és sántított mind a két lábára, s valami kis karczolásból
telemázolta vérrel az egész ábrázatját.
János úr sietett saját zsebkendőjével letörülni Margari arczát.
– No no, kedves Margari, bizony mondom, nem akartam. De minek jött
utánam? Lássa, nekem itt légyottom van, valami szép asszonyt várok;
ilyenkor a legjobb ismerősét sem szivesen látja az ember, ilyenkor az
ember dühös mindenkire.
Margari egyszerre átcsapott e furcsa ötletre a siránkozásból a
nevetésre, a hogy a makacs gyerekek szoktak.
– No lám, már nevet, nincs semmi baja. No itten van a kétszáz forint, a
mit igértem. Lássa, én jó ember vagyok. Még majd többet is adok. Hanem
most hagyjon magamra, menjen el ezzel a pénzzel külföldre, mulassa ki
magát, majd adok többet is.
– Köszönöm alázatosan kegyeit, szepegé a megvert férfiu kiengesztelődés
hangján s számtalanszor összecsókolá János úr kétszáz forintos kezeit,
ki őt az alatt iparkodott a kapun kifelé tuszkolni, s egészen el volt
vele foglalva, úgy annyira, hogy észre sem vevé, miszerint valaki már
régóta nézi ezen jelenetet s szinte összerezzent, midőn az a valaki
ismerős hangon megszólítá:
– Jó reggelt a tekintetes úrnak.
Mint a lernæi hydra a Medusa főtől, úgy meredt meg János úr a jó reggelt
kivánó tekintetétől. Monori volt az, a szolgabiró.
Legelőször is azt hitte felőle, hogy az most utána jött a mindennapi
nyolczvan forintot behajtani; pedig annál sokkal rosszabb volt, a miben
járt.
– Engedelmet kérek! szólt közelebb lépve hozzájuk: én felsőbb végzés
által Margari János elfogatására vagyok kiküldve, s megtudva azt, hogy a
tekintetes úr magával hozta, kénytelen voltam utána jönni, hogy tovább
menekülését megakadályozzam.
Két markos megyei pandur a szolgabiró háta mögött nyomatékot látszott
adni elmondott szavainak, Margari felé indulva.
– Engemet elfogni? Miért akarják engemet elfogni? Én becsületes ember
vagyok, én igaz járatbani ember vagyok; én nem vagyok sem gyilkos, sem
haramia, én rólam felel a nagyságos Lapussa János úr; én a nagyságos
Lapussa János úr bizodalmas embere vagyok.
E közben mind szorosabban igyekezett János úr mellé furakodni, s magát
hozzá annektálni, megragadta frakkja szárnyát s mint támadást váró
katona a karélyban, erősen sorakozva társa mellé.
János úr minden lehető temperamentumából kiesett. Phlegmája soha sem
volt, dühe pedig nagyon megcsappant, hihetőleg a félelem miatt. Annyit
világosan látott, hogy ennél ostobább helyzetbe még soha életében
leszegezve nem volt.
Még rá fogják, hogy ő akarta elszöktetni Margarit! a szolgabiró még azt
is látta, hogy pénzt adott neki s biztatta, hogy csak menjen odább;
látta, hogy ápolgatta, hogy czirógatta az érdemes férfiut s már most
hihet felőle akármit; de az ördög hozta ezt a Margarit most ő utána!
Legelső kötelessége volt mindenesetre a frakkja szárnyát kiszabadítani
Margari kezéből s azután balkezét a hozzá törleszkedő férfiu mellének
feszítve, azt olyan messzire eltolni magától, hogy a gallérjába ne
kapaszkodhassék, s azután pompás impertinentiával ismeretlenné tenni őt
maga előtt.
– Mit akar ez az ember? kicsoda ez az ember? Hogyan jön ez az ember ide?
Én nem hoztam, nekem nem szolgám, nem cselédem; én nem tudok felőle
semmit. Hogy a kocsimra felkapaszkodott, arról én nem tehetek; azért
majd elkergetem a kocsisomat; azért pofon ütöttem, és azért kifizettem
neki a törvényes díjat, a mit per utján kapott volna, ha bepanaszolna.
Egyéb dolgunk nincs egymással. Tessék őt átvenni, tessék őt vasra verni:
itt van. Nekem sem ingem, sem gallérom. Ha bűnös, lakoljon érte.
Most Margarin volt az elbámulás sora.
– Mit vétettem én? miért akarják engem vasra verni? Én ártatlan vagyok,
mint a napvilág. Ne higyje nagyságos úr, hogy nekem valami vétkem van.
Tévedés lesz a dologban. Valakit mást keresnek. Én nem vétettem soha
életemben semmit.
János úr csunya kelepczében volt. Azt nem felelhette Margarinak, hogy
nem tudja mivel vádolják, mert ott állt a szolgabiró, a kitől azt tegnap
megtudta. Csak legjobb volt folytatni, a mint kezdte.
– Ön egy raffinirozott gazember! szólt hirtelen nyakravalójánál ragadva
meg Margarit; ön beszélte rá az én kedves öcsémet, Kálmánt, hogy ama
hibás lépést elkövesse s azután maga hamisította tovább a váltót, hogy
negyvenből negyvenezer legyen. Ön tönkre akarta tenni egy fiatal ember
jövendőjét, ön meg akarta gyalázni családunk hírnevét. Mindent tudok! a
tens szolgabiró úr nekem tegnap mindent megmondott; s azért én önt
ezennel átadom a törvény büntető kezeinek.
S azzal olyat lökött rajta, hogy a jámbor férfiu másodszor is hanyatt
bukott, ezuttal egy sor paradicsomalma közé, a mitől nemzeti színű lett
vitorlavászon pantalonja.
Az erre következő párbeszédet semmi gyorsiró sem adhatná vissza, mert
mind a két fél egyszerre elkezdett ordítani, lármázni, János úr a
paradicsom szélén, Margari úr benn a paradicsomban, kezeikkel melleiket
ütögetve, egymást fenyegetve, lábaikkal toporzékolva, kalapjaikat
félrevágva, hangjaikkal egymást túlordítva.
– Micsoda? mindent tud? Én rólam tud mindent?
– Igen, mindent tudok.
– Hát nem maga parancsolta?
– Ejnye gazember; még azt mondja, hogy én parancsoltam.
– Igen! igen a nagys… maga parancsolta; én csak szótfogadtam, s most nem
akarja engemet ismerni.
– Nem ismerlek, gazember.
– Maga a gazember. Én csak kicsiny gazember vagyok.
– Adjatok egy botot, hadd ütöm agyon.
– Én meg ezzel a spárgatakaróval.
– Zsivány!
– Te vagy a zsivány!
Mikor látta a szolgabiró, hogy már elkezdik egymást tegezni,
interveniált, hogy véget vessen a jelenetnek s Margarihoz fordulva,
felkérte őt, hogy sziveskedjék őt a kocsihoz követni.
– Szivesen! Én megyek; én követem a szolgabiró urat. Akár a császár
eleibe. De tessék elfogni ezt a másik embert is; ez a főbünös.
– Ne tessék rá hallgatni Margari úr, Monori csak boszúállásból beszél, a
miért pofonütöttem.
A szolgabiró figyelmezteté, hogy Monori az ő neve (János úr annyira
zavarban volt már, hogy a két egymásra rímező nevet is összetéveszté).
Margari pedig állt a mellett, hogy ha őt elfogják, fogják el János urat
is. Ő nem bánja, ha a lófarkához kötik is, de a fiáker másik lovának a
farkához kössék oda azt ott ni, mert az a főczinkos!
Erőszakkal kellett a két pandurnak eltávolítani a paradicsomból s a
bérkocsihoz vezetni, és abba beleültetni; de még annak az ablakán is
kikiabált, hogy ő nem fog egyedül ülni a börtönben, mert ő neki
nagyságos úri társasága lesz odabenn. Sőt a hogy már elhajtatott a
bérkocsis, kidugta fejét az ablakon, úgy kiabált vissza valamit; a két
pandur odabenn nem birta elcsitítani.
János úr egészen ki volt a képéből kelve; nem lehetett ráismerni, hogy
kicsoda. Arczán kék és veres foltok voltak ott, a hol máskor sárga
szokott lenni; szemei el voltak meredve.
A hátramaradt szolgabiró csak annyit mondott neki:
– Uram; nem jó az embernek piszkos eszközöket használni, mert saját
kezét is beszennyezi velük.
Azzal a másik bérkocsira ült, s az előre haladott után hajtatott.
János úr annyit belátott, hogy most már Pestet elhagynia lehetetlen.
– – – Ilyen gyümölcsöket hozott az a nap, a melyen Margari számára János
úrnak valami örvendetes hirül adnivalója volt.