– Igy! Erre a szóra majd csak elő fog jönni. A kinek ilyen szót mondanak
az ajtajában, az nem tagadhatja el, hogy itthon van.
Gerzson úrnál volt spanyolviaszk is, meg gyufa is, gyűrűjével
lepecsételé a levelet ott a kőlépcsőn, nem kellett neki hozzá iróasztal.
De hátha még erre sem jön elő?
Ez az ötlet újra felszakíttatá vele a levelet; még ez utóiratot ragasztá
hozzá:
«Ha nekem illő elégtételt nem adsz, én rád várok a kastélyod kapujában s
lelőlek, mint a kutyát!!!»
Ez már csak elég?
Megint lepecsételte a levelet s már adni akará a vadásznak, midőn meg az
jutott eszébe, hogy de hátha fel sem bontják azt, csak olvasatlan a
tűzbe vetik?
Most aztán a külső levéloldalra irt még ilyenformát, mindjárt a czím
alá:
«Ha fel nem bontanád a levelet, én hasonló tartalmút fogok az aradi
casinóban kiragasztani az indítványtáblára».
– No te ajtónálló cerberus, fogd ezt és majd ott, a hol előtalálod, add
át az uradnak. Szóval is köszöntetem: mondd meg neki. – Üssön beléd a…
Több szót nem is vesztegetett itt aztán Gerzson úr, hanem lekerült a
várból a kis lelkészlakig, melyhez kegyelmesebb volt a természet, mint a
patronus, mert a hol ez rongyosan hagyta a zsupptetőt, azt zöld
venyigével befoldozta amaz.
Az ősz pópa kapujában várta Gerzson urat; a kocsis beszédéből annyit
kivehetett, hogy valaminek kellett a két úr között történni, s ezek után
könnyen gyaníthatá, hogy Satrakovics a kastélyban nem marad.
– Egy kis éjszakai szállásért esedezem, tisztelendő atyám; szólt Gerzson
úr, cordialiter megszorítván az öreg lelkész kezét. A báró házánál nagy
beteg van, nem akartam nekik is, magamnak is alkalmatlanságot szerezni
odaszállásommal; megbocsát, hogy ide hajtom le fejemet. Kevés igényem
van; ismer már régi időkből.
– Én pedig a keveset szivesen osztom meg kegyeddel. Hozta Isten. Nagyon
is szeretem, hogy kegyed most nem maradt a kastélyban; kegyed nem olyan
társaságba való.
– Tehát csakugyan társaság volna ott?
– Még pedig víg társaság: hiszen ide hallik a bőgőhegedű szava.
– S miféle emberek volnának azok?
A pap huzódozva felelt:
– Olyan emberek, a kikkel én nem szeretek találkozni.
– Nevezzen meg valakit közülök.
– Akár valamennyit; ott van Drahhowecz, Muntya, Harastary, Brinkó,
Baudán, Kirakoricz…
– Hüh! kiálta közbe Gerzson úr, elszörnyedve ennyi soha nem is álmodott
idegen név hallatára, hisz ezek nekem mind új emberek.
– Előre tudtam, hogy nem fog a neveiktől tudósabb lenni uraságod, szólt
a pap mosolyogva, s bevezette vendégét az utczáról szűk hajlékába,
miután elébb vigyázva körül tekintett, hogy nem hallgatózik-e valaki?
ott benn pedig bereteszelte szorgalmatosan a pitvarajtót; vendégét
leülteté a faragott asztal mellé, mely szép csíkos szövettel volt
beterítve, s megrakva egy tál friss málépuliszkával, sonkaszeletekkel és
egy öblös korsó méhserrel; a mikhez Gerzson úr első kinálásra mindjárt
igen szivesen hozzálátott, olyanformán, hogy az asztal két végére
lekönyökölve gazdájával, egyik fakanalat ő fogta kezébe, másikat a pópa
s közrekapván a puliszkás tálat, addig dicsérték egymás előtt annak
tartalmát, míg a tál közepén mindkét ellenkező pontról kiindult
tunnelásó kanalaikkal össze nem találkoztak.
– Fölséges étel ez, tisztelendő atyám, fölséges.
– Szegény embernek való, tekintetes uram, mint mi vagyunk.
Magyarországon tudom nem eszik ezt.
– Nem tudják készíteni. Miből is készül ez csak? Kegyed maga szokta
készíteni, ugy-e bár?
– Oh igen; hiszen nincsen feleségem.
– Igaz, igaz, s kegyed nem tartja azt, hogy «malo Cocam, quam Uri».
Egy kicsit nevettek rajta mind a ketten. Azután a pópa megmagyarázta,
milyen forrónak kell lenni a víznek, mikor az ember a málé- vagy
haricska-lisztet beleereszti, hogyan kell azt forgatni a kalánnal?
hogyan kell az apró sajtot közé keverni, kendőbe kiszakasztani, tejjel
leönteni. Gerzson úr úgy figyelt rá, mintha csupán azért jött volna
Aradról Hidvárig, hogy a puliszkafőzés mesterségét eltanulja.
Azután nagyot ittak egymás barátságáért a méhseres korsóból.
– Hatalmas ital! Csakhogy nehezen fordul tőle az embernek a nyelve. Nem
hiszem, hogy tisztelendő atyám el tudná vacsora után még egyszer mondani
azt a hat vad nevet, a mit az imént elmondott.
A pópa elmondta még egyszer.
Gerzson úr nagyot ütött csonka öklével az asztalra.
– Csakugyan úgy van. Én eleinte csak azt hittem, hogy extemporizált
tisztelendőséged az én felderítésemre.
– Ezek valóságos élő emberek mind; pedig nem mindegyik érdemli.
– Mit?
– Azt, hogy él.
– S micsoda összeköttetésük van ezeknek a háziúrral?
– Azt nem tudom határozottan körülirni. Csak egy bizonyosat tudok. Ezek
tanúkul vannak idézve ama hirhedett pénzverési szörny-perben, s
mindennap várják Hátszegre a vallató biróságot, mely a helyszínek látása
végett körüljár.
– De hát mi köze van Hátszeginek avval a perrel?
– Köztudomásra semmi. Épen csakhogy a körüljáró biróság valamelyik nap
itt fog megjelenni.
– S ezek a tanúk talán a környékbeli celebritások?
– Szomorú celebritások.
– Hogy Hátszegi ilyen lakomával fogadja őket.
– Én nem tudom, miért teszi? Annyit tudok, hogy a törvényes szokás nem
engedi a birónak, hogy délután esküt tétessen le, vallomásokat vegyen
fel, mivel megtörténhetik, hogy már akkor a tanú lelki épségét holmi
spirituosus befolyások megtámadhatták; hanem arról megfeledkezett a
törvény, hogy korán reggel is részeg lehet az a tanú, a ki egész éjjel
ivott. A biróság holnap reggel megérkezhetik a kastélyba, a törvény
betűjének elég tétetik s Drahhowecz, Paudán és a többi olyan bátran
fognak esküdni, mintha csak egy hónuk alá vett czipóra tennék le a
hitet.
– De hisz ezek egészen gonosz dolgok, miket tisztelendő úr nekem mond.
– Előre mondám, hogy nem szeretem az embereket, a kikről beszélek, magát
a házigazdát is hozzászámítva. Én uram, misanthrop vagyok, és van okom
rá. Tenger a rossz, a mi körülvesz és nem látom a partját. Én bejártam
életemben sok országot, de ilyen foltját a földnek, mint ez, nem láttam,
bár ezt se láttam volna soha.
– Kegyed utazott külföldön is?
– Igen uram, még pedig saját alkalmatosságomon, gyalog. Szegény szülőim
voltak, kik azt akarták, hogy kézműves legyek. Ifju koromat mint
asztalos legény töltöttem el Szebenben, Brassóban és Kolozsvárott; ez
utóbbi városban összehozott a sors néhány velem egykorú román ifjuval,
kik ott a lelkészi pályára készültek elő. Sokat beszéltünk együtt népünk
mély elsülyedéséről s a magas hivatásról: őt abból kiemelni. Ifjui
hevünk elhiteté velünk, hogy az könnyű munka lesz. Roppant tömeget
képezünk, mely értelmiségéhez oly arányban áll, mint millió a százhoz.
Nem kivántunk sokat, nem voltak túlságos ábrándjaink. Nem álmodoztunk mi
arról, hogy mienk legyen ez az ország, hogy megforduljanak kedvünkért a
viszonyok, de annyit hittünk elérhetni, hogy népünket a művelt
népfajokkal egy sorba fogjuk emelhetni. Nem kivánjuk mi, hogy a magyar
főurak segítsenek rajtunk, mert hiszen nekik is elég kötelességük van
saját nemzetiségük irányában, elég, ha azt teljesítik híven. De hittük
és jogunk volt reményleni, hogy a saját keblünkből való gazdagok
segítenek valósítani azt a boldog álmot, a minek mi életünket
odaáldozánk. Csak egy iskolamestert minden faluba, csak százezer
abéczét, semmi mást; a mely nép csak megkezdte a míveltséget, az önkényt
halad azután előre. Csalatkozánk: és épen azért esik keserűen a
csalatkozás, mert saját vérünktől ered az. Nekünk is vannak
milliomosaink, nemcsak Moldvában, de Erdélyben, a Bánátban, sőt Pesten
is. Azok is szeretnek vele kérkedni, hogy ők románok, de csak a magyar
urakkal szemközt; de azért gyermekeiket francziául neveltetik, de azért
falvaikban össze hagyják omlani az iskolákat, s tudományos intézeteiket
tengődni engedik. Senkiben oly fájdalmasan nem esett csalódnom, mint
Hátszegiben. A sors ide kárhoztatott, hogy közel legyek hozzá, lássam
gyermekkorától fogva s naponkint azt láttam, hogy a mit angyalnak hittem
benne, az mind ördög volt. Ő itt valóságos kiskirálya a környéknek.
Hatalma, pénzből eredő népszerűsége oly erőssé tevék őt a
természetalkotta bérczerősség közepette, hogy sem a kormányszék, sem a
magyar dynastiák vele nem birtak, s ha daczolt velük, kénytelenek voltak
neki engedni. Mit tehetett volna szegény népeért ennyi erő, ennyi
gazdagság mellett! És mit tett ellene? Én azt mondom uram, hogyha
Hátszegi egy tizedrészét azon kincsnek, mit a nép megrontására
elpazarolt, annak boldogságára fordította volna: Erdélyben kellene
keresni a paradicsomot. De – nem akarok többet szólani felőle; ez is sok
volt. Én künn jártam Wittenbergában, Párisban éjjel, tanultam, nappal
asztalosmunkát végeztem; úgy tettem le a doktori vizsgát; most itt
vagyok e rongyos lakban, hat nap kapálok s a hetediken tanítanám az
ábéczét, ha a báró úr pálinkás kocsmái átellenben nem volnának az
iskolával és templommal.
Gerzson úr nagyot sóhajtott a lelkész panaszára, az valóban úgy volt, a
hogy ő mondá.
A lelkész azonban látva, hogy vendégét egészen elszomorítá, nehogy az
szavait félig-meddig hozzá is közel járó szemrehányásul vegye, hirtelen
másfelé téríté beszédét.
– Én azonban szinte el is feledém, hogy kegyed a mult éjjelt úton
töltötte s untatom hosszas beszélgetésekkel, a mik tulajdonképen senkit
sem érdekelnek. Jobb lesz lefeküdni.
– Nem bánnám a lefekvést, de készakarva halogatom azt; várok még
valamire.
– Szabad tudnom mire?
– A bárónak irtam egy levelet, arra várok választ.
– Nem fog küldeni, mert jól mulat.
– Olyan dolgok vannak beleirva, a mikre nem szokott az ember késni a
válaszszal.
– Megsértette kegyed a bárót e levélben?
– Nem akarom elhiresztelni, a mit neki irtam.
– Jól van. A miatt lefekhetik kegyed. A báró útait nem lehet előre
kiszámítani. Ő még haragudni is akkor tud, a mikor neki tetszik.
– Tehát várjunk rá reggelig.
– Addig nyugodjék kegyed békével. Egyszerű fekhelyem nem igen kényelmes,
de gondolja kegyed, mintha vadásztanyán volna.
– Hát tisztelendő úr maga hol hál?
– Én kimegyek a méhesbe, ott is igen jól tudok aludni; van egy
hárságyam.
– Oh, én különösen szeretek hárságyon aludni, bundámmal betakarózva; én
magam fogok odamenni éjszakára; én szokva vagyok a szabad ég alatti
éjszakázáshoz; kegyed pedig öreg ember (mintha Gerzson nem lett volna
az?), sehogy meg nem engedem, hogy miattam szokott kényelmét feláldozza.
A lelkész egy perczre megállt, mint kinek valami véletlen ötlet jött
eszébe.
– Ön azt mondá, hogy valamivel megsértette Hátszegit.
– Ha épen tudni akarja, igen.
– Erősen megsértette?
– A hogy csak készakarva lehet sérteni.
– Jól van; csak úgy tudnivágyból kérdeztem. Én tehát átengedem kegyednek
a választást az éjjeli tanyára nézve: hol kiván lepihenni?
– Én a méhest választom.
– No jól van. Igaz, hogy nekem már nem igen tesz jót az éjszakai levegő;
tehát én majd csak a szokott fekhelyemen fogok aludni.
– Én pedig a méhek között, az a zsongás ott az ember füle mellett olyan
édes álmokat szokott hozni, hogy egy király irigyelhetné tőlem.
– Tehát jó éjt, uram.
– Jó éjszakát.
A pitvarajtóban elváltak egymástól; Gerzson úr vállára kavarította
bundáját s ment a méhes felé, a pópa pedig visszatért szobájába, kioltá
mécsét s hanyattdűlve fekhelyére, kezébe fogá az olvasót s elkezdett
imádkozni, mint a ki a jövő hajnal megérkeztére nem vár.
Ő ismerte a maga embereit, ő tudta, hogy mire készül.
Gerzson úr pedig annál kevésbbé törődött azzal, a mi következni fog.
Gondatlanul, mint egy valódi vadász, gyujtott pipájára s nehogy az égő
tűzzel valami kárt tegyen, föltette magában, hogy addig el nem alszik,
míg pipája fenékig ki nem ég. Ő tudott parancsolni a szemeinek, nem volt
szabad azoknak leragadni, a míg ő nem akarta. Hm. Mégis milyen különös,
hogy akkor az egyszer, mikor legjobban szükségük lett volna éberségükre,
akkor ejté rajta két szeme azt a gyalázatot. Hogyan lehet az? Ki kell
még annak derülni elébb-utóbb.
Hogy az álom meg ne kerülje elébb, mint akarná, arra legjobb óvszer volt
neki a kastély alakaira nézni. A méhesből épen oda lehetett azokra
látni.
A kivilágított ablakok egyenkint elsötétültek; úgy látszott, hogy a
lelkész szavai ellenére az ott mulatók nem akarják a pohár mellett
bevárni a piros hajnalt, hanem idejekorán lefeküsznek.
Valóban idejekorán volt még; a kakasok faluszerte akkor kukorikoltak
elsőt: nem lehetett több tizenegy óránál.
A kioltott lámpafény után, mint egy sötét hajdankori rom, állt az éji
félhomályban az úri kastély, ódon tornyaival, szélvitorláival; egészen
előtte állt a holdnak, mely bástyái mögött volt már s a mint két
átelleni ablak összetalálkozott egy szögletszobában, azon mind a kettőn
keresztül sütött: s az a szoba volt a báróné hálóterme.
Gerzson úr gondolá magában, hogy milyen csodálatos lehet az, mikor a
lenyugvó hold így egy házon keresztül süt, mintha az csak egy nagyszerű
transparent volna.
A mint így gyönyörködik a holdvilágban, egyszer csak azt veszi észre,
hogy az ablakon áttörő sugár egy pillanatra elsötétül, mintha valaki
keresztül ment volna előtte a szobában. Néhány perczre a pillanatnyi
elsötétülése az ablakon áttörő holdfénynek ismétlődött; és azután
harmadszor, negyedszer és számtalanszor, mintha valaki folyvást járna
végtül-végig a szobában, éjnek éjszakáján, pihenetlenül, szakadatlanul.
Gerzson megszámlálta üterén a perczeket, mik az elsötétülés közeit
kitölték; tizenhat percz volt az, tizenhat lépést tett a szoba egyik
végétől a másikig az, a ki ott járt késő éjjel alá s fel, mint a
kisértet. Addig nem járt, a míg a többi ablak ki volt világítva, csak
ezután kezdte rá halaszthatlan útját, mikor az egész kastélyban
elszenderült minden.
Tizenhat lépés jobbra, tizenhat lépés balra.
Gerzson érezte, hogy ha ezt sokáig fogja nézni, még holdkóros lesz bele.
Pedig már azzá is lett.
Lassan leveté magáról bundáját, pipája kupakjával elfojtá a benne lévő
tüzet, s nesztelenül elhagyván a méhest, végig ment a kerten, egy
szökéssel keresztül veté magát a palánkon s a kastélyba vezető
jegenyefák árnyékában egészen a holdvilágos ablak alá lopódzék, s mint
egy valódi holdkóros, felkapaszkodott a régi bástya kiálló kövezetén a
falra, s onnan nézte közelebb az ablakon eltünő árnyék szabályszerű
jelenését.
Ezzel nem elégedett be, hanem a régi kőragaszból apró morzsácskákat
tördelt le kezével s azokkal kezdé az ablakot hajigálni. A mint egy
morzsa megkoczczant az üvegen, hirtelen eltakarta egészen az árny az
ablakot, mintha az éjjeli sétáló odalépett volna, hogy kinézzen rajta.
Gerzson bizonyos volt felőle, hogy őt okvetlen meg kellett látnia, mert
ott állt előtte a párkányba kapaszkodva. Nehány percz mulva azután
sebesen eltünt az ablakból az árny s a holdvilág zavartalanul süthetett
rajta keresztül.
Gerzson azt hitte, hogy nagyon jó lesz neki megvárni, hogy mi lesz
ebből?
Kevés idő mulva ismét megjelent az árny a holdvilág előtt, az ablakfiók
nagy csendesen, alig rezzenve, néhány vonalra félre tolódott s akkor
azon a nyiláson egy összehajtott papirdarabka hullott alá az ablakból.
E levélke leesett a bástya párkányáról az árokba, Gerzson odamászott
utána, meglelte a sötétben s zsebébe dugva, visszatért ismét a pópa
lakába.
Nem akarta a lelkészt felkölteni; ott állt a hintaja az udvarban, annak
lámpáját gyujtotta meg, hogy a rejtélyes levélkét elolvassa nála.
A levél emléklapból kiszakított papirra volt irva rajzoló krétával. A
kúszált vonásokban is meg lehete ismerni Henriette kéziratát, a levélben
ez volt:
«Kedves jó Gerzson bátyám! Az Isten irgalmára, lelkem mennybéli üdvére
könyörgöm önnek, siessen innen még ez órában, – nem! – még e perczben. –
Menjen gyalog, álútakon innen. – A pópa vezetni fogja. – Ha nem akarja,
hogy eszemet végkép elveszítsem, ne késsék itt tovább. – Én nagyon
szerencsétlen vagyok, de még szerencsétlenebb leszek, ha ön itt marad. –
Kerüljön minket, – és felejtse el örökre – szerető, – tisztelő, – önért
imádkozó barátnéját, – kit leányának fogadott, – Henriettet!»
E levél olvasása után Gerzson úrnak legelső gondolatja az volt, hogy
Henriette őt kedves bátyjának nevezi. Tehát nem neheztel rá. Tehát mégis
más oka volt neki útjából visszatérni, mint az az állítólagos
garázdaság, a mit Hátszegi ráfogott. E szerint csakugyan Hátszegivel
marad fenn a számadása.
Azon rejtélyes figyelmeztetés azonban, mit a levél tartalmazott, nem
volt olyan könnyen megmagyarázható. «Már édes papom, sajnálom, hogy
álmodból felköltelek, de nincs mit tenni egyéb», gondolá magában Gerzson
úr s kicsavarva helyéből a kocsilámpást, azzal együtt indult be a házba.
A pitvarajtó be volt zárva, azon zörgetni kellett.
A lelkész még ébren volt; szava hangzott belülről.
– Minden jó lélek dicséri az Urat.
– Amen. Én vagyok az ajtón; bocsásson be tisztelendő atyám.
A pópa rögtön kinyitá az ajtót s bámulva kérdezé Gerzsontól, hogy mi
történt?
– Olvassa el ezt, tisztelendő uram, szólt Gerzson, a levelet átnyujtva
neki s a lámpával belevilágítva.
– Ez a báróné irása, szólt a pópa, ki rögtön megismeré a kéziratot,
daczára a reszketős vonásoknak.
– Mit szól ön a tartalmához?
– Azt, hogy önnek rögtön sietni kell e helyről. Én egészen tisztában
vagyok a báróné üzenetével.
– Hogy én elfussak valaki elől, a kit magam kihíttam a találkozásra.
– Odább kell önnek menni az elől, a kit nem hítt!
– Nem értem.
– Majd meg fogja érteni, hanem most nincs idő a tétovázásra. Legelőször
is vegye ön magára az én öltönyömet, míg én magam parasztgúnyát öltök
magamra.
– Hogyan?
– Természetes, hogy nekem kell önt a hegyi útakon keresztül vezetnem.
Másra nem bizhatjuk ezt a szolgálatot. Tegye ön gyorsan, a mit mondék.
A pap parancsoló rövidséggel osztá rendeleteit Gerzson úrnak, ki ebben a
helyzetben sem akarva kiesni nyers humorából, a mint magára vette a pópa
hosszú talárját s fejébe nyomta annak széles karimájú süvegét, elnevette
magát rajta.
– Teringettét, azt sem hittem volna, hogy még valaha pópa legyen
belőlem.
A lelkész megharagudott e helytelen tréfáért s gerjedten förmedt
Gerzsonra:
– Uram, nincs ideje a tréfának, a halál küszöbén állunk mind a ketten.
Gerzson nem volt gyáva ember, nem is sokat törődött a halállal; de a
lelkész határozott szavai mégis annyira hatottak rá, hogy komolyan vette
a dolgot.
– E szerint ön is veszedelemben forogna miattam?
– Azt ne tessék kérdeni. Én tisztában voltam azzal, a mi következni fog,
a midőn kegyednek szállást adtam.
Azzal asztala fiókját kihúzva, abból egy csomag irást vont elő s kérte
Gerzsont, hogy tegye el azt a rajta levő tóga zsebébe, mivel a
czondrának, mit ő felveszen, nincsenek zsebei.
– Miért hozza ezeket magával?
– Mert félek itten hagyni, s mert magam sem hiszem, hogy e házhoz
visszatérjek többet.
(– No, itt szép galibát csináltam, gondolá magában Gerzson úr, de már
most azért is megmérkőzöm a bajjal.)
A lelkész is kész volt átöltözésével, egy fejszét vetett a vállára s
inte vendégének, hogy menjenek.
A lenyugvó hold épen a hegyek ormain látszott már pihenni, midőn a pópa
és vendége a kerten keresztül elhagyák a kis csendes házat; a lelkész
nem állhatá meg, hogy az emelkedő domboldalról még egy pillantást ne
vessen vissza a helyre, a hová nem remél visszajöhetni többé. Gerzson
észrevette azt, s a pópa búskomor sóhajára jószivűleg jegyzé meg:
– Sajnálom, tisztelendő atyám, ez esetet; kegyed miattam is veszélybe,
bajba jött; de hiszem, hogy áldozatáért nem maradok adósa.
– Azt remélem, uram. Arról egyébiránt ne aggódjék kegyed, hogy ezentúl
majd hogyan és hol élek meg? Nem hinné az ember, hogy milyen kevésből
meg lehet élni; egy kérésem mindenesetre van önhöz.
– Parancsoljon velem.
– Arra kérem, hogy majd ha otthon lesz, olvassa át azt az iratcsomagot,
a mit megörzésül átadtam most; senkivel ne tudassa, a mit abból
megtudott, hanem tartsa egyedül magának. Kegyed azontúl tudni fogja,
hogy mit cselekedjék; a hogy tudni szokta, midőn a vérmedvét megneszelé,
hogy azt mint kell körülkeríteni, útját elállani, lyukait befojtogatni,
odvából kiriasztani s lövésre bevárni. Érteni fogja azt kegyed jól.
Gerzson keveset értett ugyan abból, de azért kezet adott a kért igéretre
s akármi váljék abból, bizonyosan be fogja váltani.
A pópa pedig kinyujtá kezét a kastély felé, mely sötét körrajzokban
meredt föl az égre s valami fohászt engedett szivéből feljönni. Talán
megátkozta azt. Azután hirtelen elcsapott kezével szája előtt, s
keresztet vetett magára. Talán megbánta a keserű fohászt, mit a kastély
ellen külde, eszébe juttatva, hogy abban egy ártatlan nő is lakik, a
kiért ő imádkozni szokott.
Meglássuk, ha erősebb-e az imádság, mint az átok?
Egészen sötét volt az éjszaka, mely a menekvők útját eltakarta; erdős
hegyszakadékok között alig talált volna más útat, mint a ki sok éven át
járva ezt a tájat, ismerte már annak minden zegét-zugát.
Reggelre meglátszott a menekvők előtt * * vára az országút mellett, mely
postaállomás. Itt a pópa visszavette öltönyét Gerzsontól, ő pedig ismét
felölté bekecsét.
– Itt már nincs mitől tartanunk, szólt a pap; kegyed e helyen
postalovakat fogad s hazautazik, én pedig megyek másfelé.
Merre?
– Nagy a világ. Ne aggódjék miadtam. Nem vetek neki egy hónapot, hogy
ismét találkozunk.
– Hol?
– Itt ezen a helyen.
A pópa sietve hagyta el Gerzsont s visszament az erdő felé, nem sokára
lehetett őt látni a kanyargó hegyi ösvényen felfelé sietni, olyan könnyű
léptekkel, a minőkkel csak az oláh hegylakó tud futni a meredeken.
Gerzson csakugyan bántatlanul érkezett * *-ra, hol rögtön kapott
postalovakat.
Mikor már aztán biztos helyen ült, akkor jött az a gondolatja, hogy
ejnye be furcsa eset volna, ha ő most a pappal együtt valami semmi
veszedelem elől futott volna ilyen nagyot! Hogy kinevetné őt megint
ország-világ. Ha Henriette csak tréfált volna vele.
Megnyugtatta az, hogy Henriette nem szokott ilyen pajkos lenni.
De mégis nagyon nyugtalanította egy dolog. A kocsisa négy lovával ott
maradt. Az nem tudja mire vélni ura és házi gazdája eltünését: az
jobbra-balra kérdezősködni fog, az kétségbe esik, az belármázza a
félvilágot ura keresésében s elhireszteli úgy, mint akármelyik ujságiró;
hiresebbé lesz, mint a korneuburgi marhapor.
Ejnye, be kár volt erre az egyre nem gondolni!
Hát a mint a postakocsi megáll Aradon szállása előtt, kit lát a kapun
szemközt kijönni? ugyanazt a kocsisát, a kit Hidváron hátrahagyott a
négy lóval.
Csak a kocsis bámulata volt nagyobb gazdájáénál e találkozásom.
– Hát te itt vagy?
– Hát nagyságos uram itt van?
Azzal a postakocsis bámulatára úr és cseléd egymás nyakába borultak és
összecsókolták egymást, különösen a kocsis nagyon Gerzson urat.
– Jaj, csakhogy megvan, nagyságos uram! a Jézus áldja meg, hogy menekült
meg?
– Miről beszélsz? gyere be. Ne kiabálj itt a kapu alatt. Hogy kerültél
haza? Mi történt veled?
– Nem tudom én az egészet elmondani. A mennyit tudok, annyit
elmondhatok. Én a lovakat megitattam, s azután lefeküdtem, elaludtam.
Egyszer felébredek a nagy nyerítésre: nagy világosságot látok. A pap
háza egészen lángban van! utczu kiugrom; futok az ajtónak, hogy
felköltsem nagyságos uramat, hát kívülről be van szegezve, szaladok az
ablakhoz, annak a táblája is be van szegezve. Legjobban megrémített
pedig az, hogy senki sem jött a várból oltani a tüzet. A többi házak
messze estek innen, azoknál észre sem veszik, ha a szomszéd leég: én
tehát elkezdtem ordítani segítségért; a mint ott ordítok, szaladgálok
alá s fel, fejszét keresve, hogy az ajtót betörjem, egyszer csak bumm,
bumm! két lövést hallok, s a golyóbisok csak úgy fütyülnek jobbra-balra
a fülem mellett. Erre nekem is lábamba szállott a bátorságom, befutottam
a félszerbe, elvagdaltam a lovak kötőfékjeit, a nyerges hátára
felkaptam, a többit előttem hajtottam s egy itatással haza nyargaltam
Aradra.
Így ért hamarább haza, mint Gerzson maga.
– No fiam, szólt Gerzson úr, ez mind szentül van, a mit te elmondtál, de
e felől senkinek soha egy szót se szólj, mert különben…
És itt egy fenyegető mondatot tudatott vele Gerzson úr, a mi bizonyos
hallgatásra birja a magyar közembert, mert ettől irtózik legjobban… mert
különben törvény elé kerül a dolog, s neked tanúskodni kell benne. Ettől
pedig szörnyen fél mindenki.