Van azzal úgy az ember, hogy mikor sok esztendeig egy rakáson hevert
köveket széthordat, vagy valami régi padlás zsindelyzetét levereti, vagy
ha egy ingoványos helyről a vizet lecsapoltatja, annyi mindenféle, soha
nem látott csodálatos bogarat, furcsa lepkét, kacskaringós ázalagot
fedez fel a megbolygatott rejtekhelyek között, a miknek az előtt soha
hirét nem halotta, sem leirását semmi természettudományi könyvben nem
olvasá s ilyenkor elgondolja az ember magában, milyen csodálatos a
természet: még olyan oduk számára is teremt élő lakókat, a mik soha sem
találkoznak a napvilággal.
Vámhidy, mint szolgabiró, egy éjszaka valami járásában eső faluban volt
kénytelen meghálni, melynek lakossága erősen keverve van magyar, szerb
és oláh elemekből.
Későn érkezvén oda, sokáig el talált aludni s már jó késő reggel volt,
midőn valami szokatlan zajra fölébredt.
Hálószobáját egy ajtó választá el a nagy ivó teremtől s ez ajtón
keresztül sajátságos lármahangok törtek keresztül, miknek magyarázatát
nehéz volt első hallásra kitalálni.
Úgy tetszék, mintha egy pár asszonyság és egy pár férfi gorombáskodnék
odabenn egymással, hol lassabban, hol erősebben; az egészben az volt a
legkülönösebb, hogy egyszerre kettő soha sem lármázott, hanem mindegyik
kiengedte a másiknak beszélni magát. Később azonban egyre
nyugtalanítóbbá kezdett válni a lárma; egyes hangtöredékek olyasmit
sejtettek, mintha valakit meg akarnának ölni ott a másik szobában. Erre
már felugrott Vámhidy s épen interveniálni akart, midőn belépett hozzá a
korcsmáros, a kávét hozva.
– Micsoda lárma van itt a szomszéd szobában? kérdé Szilárd felzajdultan.
– Oh kérem alássan, szólt a korcsmáros, büszke mosolygással, azok
theátristák! nekünk theátristáink is vannak, mint valami residentiának;
most épen próbálnak egy új theátrumot, a mit estére fognak előadni;
megtessék nézni a tekintetes szolgabiró úrnak, mert az nagyon szép lesz.
– Szinészeik vagynak? kérdé elbámulva Szilárd, ebben a faluban? Vajjon
honnan kerülhettek ide?
– Nem tudja azt senki, kérem alássan; mert ha tudnák, bizonyosan utánuk
jönnének. Ők maguk azt mondják, hogy Aradrul jöttek, hanem az persze nem
igaz. Azt épen úgy nem lehet megtudni, hogy honnan jöttek, mint azt,
hogy hova mennek innen.
– Ki az igazgatójuk? kik a tagjaik?
– Úgy tudom, hogy csak egyetlen egy férfi van közöttük, az is félig
gyerek, a többi mind asszonyság és kisasszony, még a czédulahordozó és a
sugó is.
– S micsoda darabot adhatnak elő ilyen személyzettel?
– Oh mindenfélét, kérem alássan; azok az asszonyságok, a kiknek mélyebb
hangjuk van, felöltöznek férfiaknak, bajuszt és szakállt ragasztanak fel
s még annyival jobbak, mintha férfiak volnának, hogy soha sem részegek.
– S meg tudnak élni itten? Ki jár itt szinházba? Van valami jövedelmük?
– Hát a parasztok csak eljönnek, ha valami röhögni való van; pénzt ugyan
nem igen adnak, mert az maguknak sincs, hanem hoznak szakajtóval
kukoriczát, burgonyát, kolbászt és sonkát, s a társaság eléldegél belőle
úgy, a hogy; imide-amoda el is híják egyiket-másikat kukoriczafosztásra;
aztán majd mikor nagyon sok lesz az adósságuk, akkor egy szép éjszaka
odább állnak az istenadták. Tudnivaló, hogy senki sem megy utánuk, hogy
őket visszahozza.
– Hanem zálogban itt hagyják a díszleteiket és ruhatárukat.
Ezen már a korcsmáros is nagyot nevetett.
– Díszleteiket? Ruhatárukat? Az előfüggönyük az én nagy rostáltató
ponyvámból áll; nincs rá szükségem a míg el nem nyomtattuk a buzát; azt
beragasztották háromszínű papirossal, czímert is metszettek rá belőle. A
garderobjuk pedig nagyon egyszerűen telik ki; mikor valami királynés
darabot kell nekik előadni, összekéregetik a gazdag rácz asszonyoktól az
aranysujtásos viganóikat, azokat felveszik palástnak s olyan spanyolok
benne, hogy jobban sem kell. Egy kis aranyos papiros, egy kis csiriz,
egy kis kemény papiros, olyan hamar segít a dolgon. Az igazgató még csak
gyerek ember, de olyan furfangos, hogy még holdvilágot is csinál sárga
tökből s mennydörgést, villámlást produkál, de azt titkolja, hogy mivel?
A mi pedig a könytárukat illeti, azt akárki elviheti szépen hóna alatt;
mindössze tán öt-hat darabjuk van, s ha ezt végig játszották, megint
elől kezdik; a közönség persze kétszer nem néz meg egy darabot, hát
ilyenkor azt cselekszik, hogy más nevet adnak a darabnak, a személyek
neveit elforgatják s úgy adják megint elő; a rászedett publikum aztán
persze fenhangon kiabál, hogy láttuk ezt már! míg az igazgató ledisputál
a színpadról, hogy nem igaz az, mert ez egészen új darab. Néha vannak jó
napjaik is: mikor vásár van, vagy búcsujárás; akkor sokat bevesznek;
másnap aztán fizetnek mindenfelé, megint nem marad egy garasok sem; a
múltkor szerbiai disznóhajcsárok mentek itt keresztül, azoktól még ezüst
huszasokat is kaptak. Don Cæsárt kellett volna nekik előadni, de a
külföldi publikum nem engedte azt végig játszani, hanem felkiabált
hozzájuk, hogy énekeljenek inkább valamit, ők aztán énekeltek magyar és
rácz népdalokat; egy öreg szerb látta, hogy nincs bassista közöttük,
kisegítette őket és közé énekelt, a többi meg ütötte bottal a taktust a
söntés oldalán; végtére bort, pecsenyét hozattak, megvendégelték a
szinészeket s utoljára kidobták valamennyit az ajtón.
– Szeretnék a mai előadásukra elmenni, monda Szilárd, kit e sajátságos
leirás kiváncsivá tett.
– Oh kérem alássan, mindjárt magam hozok egy czédulát.
A korcsmáros elsietett s néhány percz múlva megint visszatért: hozta az
irott szinlapot, melyen nagy piros betűkkel volt felirva: Hernáni, vagy
a Kasztiliai becsület; azután a személyek nevei: Hernáni persze maga
Babérossy Leánder; Elvira – Palmira kisasszony; a többi urak azután N.
N. X. X. meg * *; «azok tudniillik mind asszonyságok», magyarázá a
korcsmáros, «azért nincs kitéve a nevük. Belépti díj első hely tizenöt
krajczár, második hely hat krajczár».
– Uraságok tetszés szerint? nemde?
– Mondtam az igazgató úrnak, hogy irja oda, de ő azt felelte rá, hogy az
szemtelenség volna, azt is tanácsoltam neki, hogy hozza át maga a
czédulát a tekintetes úrhoz, de majd kidobott érte a szobából, hogy hát
czédulahordozónak nézem-e én őtet? még jutalomjátékára sem hordja el
házról-házra a czédulákat, a mit pedig úgy tudom, hogy még Pesten sok
elsőbb fizetésű szinésznő is megtesz.
– Tehát büszke ember az igazgató?
– Oh rettenetes büszke. Nem is akar másforma darabokat játszani, mint
csupa kardos darabot, azt mondja, hogy ezek a classikusok. Pedig
nincsenek neki nyomtatásban, csak a hogy eszébe jutnak neki, a mint
Pesten látta egymás után a szinházban s visszaemlékezik rájuk, úgy
lediktálja Palmira kisasszonynak és aztán abból játszanak. Pedig jobb
szeretnék ám ezek a pimaszok itten, ha Lumpáczit, meg az Elátkozott
herczeget, aztán meg a Repülő csizmadiát, vagy a Zöldhasú takácsot adná
nekik, aztán jól kiczifrázná a czédulát; de nem akarja, azt mondja, hogy
ő ilyen szemtelenségre nem vetemedik. Szegény, nagyon fiatal még, majd
ha megvénül és sokat koplal, ő is rá jön arra, a mire a többiek.
– Azt szeretem benne, hogy büszke: el fogok menni az előadásukra.
– De pontban tessék megjelenni hét órakor, mert az elkezdeti, ha senki
sincs is még a nézőhelyen; azt mondja, hogy az a halogatás csak komisz
trupp szintársasághoz illik.
– Charaktere van a legénynek; vigye át neki ezt a pénzt, kérem.
Szilárd egy tíz forintost adott a korcsmárosnak, a mivel az nem sokára
visszajött azzal a válaszszal, hogy az igazgató most épen nem tud
váltani.
– Hiszen egészen neki küldtem, mint belépti díjat.
– Vagy úgy?
Kevés idő múlva aztán a korcsmáros egy egész nyaláb belépti jegyet
hozott Szilárdnak, azt mondván, hogy az igazgató köszöni a részvétet, de
miután ajándékokat elfogadni nem szokása, annyiban veszi, mintha a
szolgabiró úr az egész házat kivette volna ez estére s a mai előadást
neki magának fogja eljátszani.
Szilárd nagyot nevetett e komikus szigorúságon s aztán felöltözve,
látott hivatalos dolgai után, úgy sietve, hogy hét órára készen legyen,
mert hiszen ő képviseli a közönséget és nem illenék, hogy elmaradjon.
A mint haza érkezett a vendéglőbe, már vártak reá. Egy határozatlan korú
asszonyság, kinek határozatlan divatú öltözékei valami határozatlan
jelleget látszának kölcsönözni, jegyszedőnői és hátramaradt kegyes anyai
szerepvivő minőségek között, fogadta Szilárdot az ivóterem ajtajánál,
mely két szőnyeggel (nyilván ágyterítők lehettek) volt lefüggönyözve.
Egy ív papirosra fel volt irva nagy betűkkel: «néző hely».
A duegna félbizalmas suttogással mondá Szilárdnak, mi alatt őt
bevezette:
– Jaj, az Isten áldja meg tekintetes szolgabiró úr, ne maradjon itt
sokáig; ne legyen tanúja a skandalumnak: rettenetes rosszak vagyunk mi.
A szeme ég ki az embernek, ha tisztességes urak vannak a párteren. Ne
nézzen bennünket sokáig.
– Oh kérem, én tudom méltányolni a helyzeteket. Csak tűz legyen a
játékban; én azt becsülöm, ha mindjárt hiányos is.
– Az itteni publikum is tüzet keres az előadásban, csakhogy neki
görögtűz kell; addig el sem megy innen, minden játéknak azon kell
végződni.
– De az ma valószinűleg elmarad?
– Miután a tekintetes úrral tele van a szinház, úgy, hogy egy lélek sem
fér be több.
– Kegyed nem tartozik ezúttal a játszó személyzethez?
– Én csak az énekben veszek részt s felvonások közt fuvolán játszom. A
játékhoz már nincsen kedvem, bár valamennyi közt most is én értek hozzá
legjobban, hanem hát vannak balsors csapásai, a mik gátlólag hatnak az
életpályák küzdelmeire.
Szilárd vevé észre, hogy az asszonyság kissé biczczent, bár ő ezt
mindenkép törekedett elrejteni, alkalmasint az lehetett a balsors ama
bizonyos csapása.
– Tehát miután kegyednek úgy sincs mostan dolga, legyen szives
megosztani velem a néző helyet; a személyzetről bővebb felvilágosítást
fog adhatni.
– Ezer örömmel.
Az asszonyság egész illemmel foglalt helyet a lóczán Szilárd mellett, ki
nem engedte, hogy a háta mögé üljön; biztosítva őt, hogy a művészetet
minden időben igen nagyra becsülte.
Daczára a rögtönzött abbonement suspendunak, a terem még sem volt
üresen, a tisztelt ingyen-publikum: a requisitumok kölcsönadói és
azoknak családjaik, a szinészek kvártélyadói s egyéb csendes hitelezők
jócskán megtöltének egy pár padot, úgy hogy Szilárdnak módjában volt
félrevonni magát s nem zavarni rengeteg egyedüllétével a játszó
személyzetet, bár a tisztelt ingyen-jegyesek erősen törekedtek is
közeléből hátrafelé huzódni. A mint a korcsmáros léczkerítette
söntésében a kakukkos óra elütötte a hetet, hangzott a függöny mögül a
sugó csöngetése, mely nagyon gyanúba keverte magát, hogy késfokával
ütögetett pohárból származik; mire valami nagyon fortélyos masinéria
megindítá a nemzeti szinű papirossal ragasztott függönyt, hogy az a
gerendákhoz kunkorodott fel s előtünt a szinpad.
Egy összerakható spanyolfal képezé a háttért, mely szoba formára volt
megfestve, az előtérben látható volt egy fehérrel feketére festett
papirosablak, a másik oldalon a padlásajtó iromba mázolással átalakítva
góth palota kapujának. Ezen járt ki s be az egész játszó személyzet,
mert másfelé nem lehetett.
Az elkezdett darab természetesen nem volt Ernáni, a kasztiliai becsület,
hanem Moor Károly, Schiller haramiája. Az első három szónál ráismert
Szilárd s nevetve mondá a jegyszedő asszonyságnak:
– Hisz ez nem a hirdetett szinmű.
– Nem ám. De már egyszer adva volt a saját neve alatt s másodszor nem
jött volna megnézni senki.
– Csak azt csodálom, hogy kegyetek igazgatója, a ki olyan büszke ember,
hogy ajándékot nem akar elfogadni, ilyen fogásokat megenged magának.
– Biz ez nem szép fogás; de ő így okoskodik: «élni kell valahogy; én
kész vagyok két garasért bukfenczeket hányni a vásári publikum előtt, a
ki meghajigál, ha nem tetszik a produkczióm; én kész vagyok az
utczaszegleten koldulni a jövő-menőktől s krajczárokat gyűjteni a
sipkámba; de nagy úrtól el nem fogadnék egy falat kenyeret, ha ezüst
tálczán hozná is utánam. A publikum az én uram: gyalázat arra, a ki
Mæczenások előtt görnyed!» Én nem tudom, hol vette e keserű nézeteket?
mert még egészen gyermek.
Már most az is előre látható volt, hogy Moor Károlyt és Ferenczet egy és
ugyanazon személy fogja játszani: természetesen az igazgató maga.
Minthogy e két személy mindig külön jelen meg, gyakorolható annak egy
személy általi képviseltetése s e miatt vidéki szinpadok hőseinek
kedvencz vesszőparipája ezeket együtt játszani, hogy kitünjék művészetük
sokoldalúsága.
A beszédes asszonyság az előadás kezdetétől fogva minden megbocsátható
módon iparkodott Szilárd figyelmét elvonni a szinpadon játszókról,
mindenféle furcsa adomákat mesélve neki a szinészi életből s ha néha
vette észre, hogy Szilárd oda figyelmez a játszókra, egész őszintén
megkérte, hogy «az Isten áldja meg, ne nézze szegényeket, mert
odalesznek szégyenletükben».
Annyit még is észre kellett venni, daczára a felragasztott szőke, barna
és ősz szakállaknak, szemöldöknek s a szándékosan elváltoztatott
hangoknak, hogy a szereplők mind nőneműek férfi-ruhában.
– De hát hogy szedték így össze magukat csupa asszonyokból?
– Voltak velünk férfiak is, hanem azok apródonkint vagy megszöktek, vagy
elcsapta őket az igazgató. Persze, fiatal még arra, hogy egy agyafurt
férfi szinésznek parancsolni tudjon. Hanem a nők vele maradtak, mert
mind nagyon szeretik. Egyen kívül mindnyájunknak gyermeke lehetne s
olyan jó ember; megosztja az utolsó falatját is velünk s ha nincs mit
ennünk, eltréfálja az éhséget. Az utolsó férfi volt nálunk a
népszinműénekes. Szép hangja volt, szerették érte, hanem az a baja volt,
hogy nagyon ivott s mikor sokat ivott, olyan önfejű lett, hogy nem
lehetett vele semmire menni. Mikor ideérkeztünk, mindjárt a Szökött
katonával akartuk kezdeni a sorozatot s abban Nagy úrnak kelle játszani
a czímszerepet. Nagy közönségünk volt, még a boglyakemencze tetején, meg
a söntésen is ült publikum, hanem az előadás pillanatában, a kit sehol
sem találunk, az Nagy úr volt. Keressük pinczében, padláson: sehol
sincs. Hová lett? mi lelte? végre megtaláltuk őt az istállóban; ott
feküdt a jászolban hanyatt és egy szál füvet rágcsált a fogai között. –
«Nagy úr, az Isten szerelmeért, még sincs kifestve, sem felöltözve, a
játék mindjárt kezdődik?» kiálta rá az igazgató. «Bizonyára – nem
bánom», felelt rá Nagy úr hidegvérrel. «De ön kezdi a jelenést,
szerencsétlen.» – «Bizonyára – én nem kezdem.» – «Nem kezdi-e? de hisz
ön játsza Korpádi Gergelyt.» – «Bizonyára – én nem játszom.» «Nem
játszik? a közönség itt van, tele a szinház; roppant a bevétel.» –
«Bizonyára nem tehetek róla.» – «Az Isten szerelmeért; keljen ön fel, öt
forintot adok a mai napra, csak ne tegyen csúffá.» – «Bizonyára – nincs
szükségem reá.» – «Kelj fel mindjárt, gazember, mert keresztül szúrlak
ezzel a gyilokkal.» – «Bizonyára nem bánom.» Azzal oldalt fordult a
jászolban s elkezdett horkolni. Nekünk mit volt tennünk? fel kellett egy
nöt öltöztetnünk Gergely kovácsnak, az mondta el az egész szerepet sugó
után, a közönség majd megvert bennünket.
Szilárd figyelmét azonban még sem vonta magára annyira ez a mulatságos
adoma, hogy némi érdeke ne támadjon a szinpadon szereplők iránt. Látta
Moor Károlyt és Moor Ferenczet egy személyben arczot és hangot
változtatni; amannak nagy teljszakálla volt, hosszú fürtös haja s
erőszakosan lenyomott hangja hasonlított ahoz, mint mikor kis leánykák
ijesztgetik egymást ajtón keresztül, férfihangot utánozva; Moor
Ferencznek pedig természetesen vörös kondor haj volt feltéve, hegyes
spanyol szakállal, sok ráncz arczára és homlokára festve s valami hyenai
éles hangnyomata; de mindezek mellett is úgy tetszék Szilárdnak, mintha
ő ezt az elváltoztatott arczot valahol látta volna s ez a hang
eltorzítva is ismerős volna előtte: még ezek a szinfaltépő szeles
mozdulatok is olyan ismerősöknek tetszettek előtte.
A nemes publikum azonban a második jelenetnél már kezdte észrevenni
hallatlan megcsalattatását s bizonyos zúgás, mozgás, fejek összedugása
és csóválása, majd botoknak nyugtalan kopogása, asszonyi vihogással
vegyest, kezdett belevegyülni az előadási zajba, végre egy becsületes
csizmadia-mester, ki három padot adott kölcsön s azért minden napra
ingyen jegye volt, elszánta magát a legvégsőre, felczihelődött az első
padból s hátra ment a leghátulsóba; tán azért, hogy ott a teremnek jobb
acusticája van, vagy bátrabbnak érezte magát nagyobb távolságból, vagy
épen a szolgabiró szemét kerülte s onnan szólala fel, mondván:
– Hallja maga, director! ebben politika van: ezt a theatrum-darabot mink
már sziveskedtünk egyszer látni.
A művészetében ekkép megzavart Moor Ferencz e brusque támadásra
egyszerre elfelejtkezék magáról, kiesett szerepéből s saját hétköznapi
hangján felele vissza az interpellálónak, jól tudva, hogy csupa
ingyenjegyes publikum van:
– A ki már látta e darabot s nem akarja újra megnézni, visszaveheti a
pénztárnál, a mit befizetett.
A mint azonban ezt kimondta, Vámhidy felugrott helyéből s mint egy
második peleskei nótárius, felrontott a szinpadra, neki Moor Ferencznek;
azt átölelte, megcsókolta festékes orczáját s örömtől remegő hangon
kiáltá:
– Kálmán!
Moor Ferencz egy perczig tétovázott, azután leszakítá spanyol szakállát,
leveté vörös álhaját, letörlé arczáról a durván festett ránczokat s ott
állt Szilárd előtt a szomorú, halovány gyermekarcz.
Ez volt Babérossy Leánder.
Az előadásnak persze azonnal vége szakadt; Szilárd sietett a szinpadról
eltüntetni a meglelt «tékozló fiút» s az ingyen publikum bőséges
kárpótlást talált kiváncsisága kielégítésére az Olympról alászállt
múzsa-leányok mendemondáiban, kik saját fantáziájuk tetszése szerint
magyarázták ki a csodálatos történet összefüggését, abban mindnyájan
megegyezve, hogy a fiatal igazgató valószinűleg bizonyos dúsgazdag
mágnás-család megszökött ivadéka, ki álnév alatt borostyánokat keres s
egykor mindazokat, a kik most vele tűrnek, szenvednek, gazdag emberekké
fogja tenni.
Vámhidy az alatt lélekzethez sem hagyta jönni Kálmánt addig, míg
szobájába nem ért vele; ott azután mint egy testvért, mint egy elveszett
fiút, magához ölelé, szemei közé nézett, nem bocsátá el magától, nem
szólt neki semmit mindaddig, míg egyszerre mindkettőjük szeme elkezdett
nedvesedni, akkor aztán elfordultak mind a ketten, hogy könyeiket
letörüljék; az igazi könyek nem tűrnek publikumot, habár csak egy
személyből áll is az.
Néhány percz múlva ismét képesek voltak egymással szembe nézni.
Kálmán legalább húsz évesnek látszott, pedig alig lehetett tizenöt. A
szinészkedés, a nyomor és a korai borotválkozás gyorsan vénít.
Azután egész modorában, minden mozdulatában volt valami korai érettség,
valami határozott, merész kifejezés, a mi elfeledteti a gyermeket. Egy
neme a cynismusnak az.
– Tisztelt uram, vagy ha megengedi: Kedves régi barátom, kezdé a gyermek
a szót, engedje meg ön, hogy mindenek előtt egyre kérjem: én nem vagyok
Kálmán; nekem nincs családi nevem; ha azt akarja ön, hogy valami
beszédet folytassunk egymással, legyen szives engemet egyszerűen
Leándernek nevezni: én Babérossy Leánder vagyok; ezt a nevet magam
szereztem magamnak, ez alatt vagyok büszke, ez alatt pirulok; ez alatt
fekszem majd valahol az árokban, ha megértem rá; és most egy szót se
szóljunk azokról, a mik régen történtek. Remélem, ön nincs előitélettel
a művészeti pálya iránt.
– Sőt ellenkezőleg, kedves Leánder, viszonzá Szilárd, ki tanácsosnak
látta óvatosan beleegyezni az ifju eszmejárásába, hogy őt egyelőre el ne
vadítsa, én igen nagyra becsülöm a szinészetet és annak képviselőit s
eszemben sincs, hogy önt valamikép le akarjam e pályáról téríteni.
Magasztos, nemes czél; a hazai nyelv és szellem terjesztése s a dicsőség
mámoros útja hozzá! úgy hiszem minden fiatal ember hajlandó, legalább
egyszer életében, szinészszé lenni. Hanem egészen elfeledtük, hogy ön
igazgató is, a ki most közönségét és társaságát a legnagyobb zavarban
hagyta; menjen vissza, igazítsa el köztük a dolgot s ha mindent
elintézett, legyen az én vendégem ez este. Óhajt még valakit
társaságából ide hozni?
– Nem; senkit sem. Nem szeretem a confidentiát.
Mi alatt Kálmán barátunk hivatalosan szétkergeté az illetőket, az alatt
Szilárd felteríttetett számukra s a visszatérőt a felhozott estelivel
fogadá, mit az minden tartózkodás nélkül el is fogadott. Hozzáültek.
– Szokott ön bort inni?
– Rászoktam egy idő óta. Az embert mindenütt itatják; ha a szinházba nem
járnak is, de szomjan meghalni nem engedik. Aztán jól is esik; – ha bor
nem volna, minden komédiásnak meg kellene bolondulni. Így legalább van
az embernek egy menedéke, a hová búbánatát eltemeti.
– A biz a vándorszinészkedéssel együtt jár, hanem hiszen nem kénytelen
az ember a vándorbothoz ragaszkodni. Vannak állandó szinházaink: a
pesti, kolozsvári, jobbára az aradi is, a hol tudtomra, tehetséges
szinésznek tűrhető élete van, tere is nagyobb magát tökéletesíteni;
igyekezni kell önnek, hogy idejusson valamelyik társasághoz.
A fiatal gyermek keserűen mosolygott, a hogy csak egy vén, megőszült
ember tudhat mosolyogni.
– Azt hiszi ön, kedves régi barátom, hogy ha én fedetlen fővel vagyok,
elfogadok ajándékba egy jó kalapot azzal a föltétellel, hogy az
ajándékozó előtt megemeljem? Nem! keresek magamnak a szeméten egy
rosszat, a mit már elhajítottak, azt teszem fel. Idáig vagyok a gazdag
emberekkel: torkig! Nem kell semmijök. Nem kell mæcenásos, protegált,
subventionált szinház! Én szeretem ezt az életet; nekem ez pihenés.
Születésemtől kezdve kínoztak, gyötörtek azzal a gondolattal, hogy a
gazdagság az Isten s a ki azt birni akarja, az a féreg! Megutáltam
minden rokonomat. Ha visszaemlékezem rá, hogy reszkettek egy beteg ember
előtt, a kit valamennyi szivéből gyűlölt s a kinek százszor kezet
csókolt minden nap, hogy tagadta meg érte önmagát kicsiny és nagy,
férfi, asszony, leány, cseléd és unoka, csak azért, mert az ő kezében
volt a gazdagság; hogy csúsztak előtte, hogy gyűlölték egymást a
kedveért, hogy adta el a nagybátya unokahugát, hogy lába alatt ne legyen
s hogy tagadta meg a leány szerelmét, nehogy nagyapja kitagadja a gazdag
vagyonból!
– Kérem Leánder, ne sértegesse testvérét, mert mindjárt Kálmánnak fogom
nevezni.
– Nem sértem, szánom szegényt. Oh én most olyan boldog vagyok. Semmim
sincs! nem is kell semmi. Nem látom a holnapot magam előtt és a tegnapot
a hátam mögött. Jég eshetik, árvíz omolhat, nekem nem árt. A mi rajtam
van, az az enyim; mentől rongyosabb, annál jobban járja a szabad levegő.
Ha azokra gondolok, a kik helyettem otthon maradtak a gazdagság kedveért
martyrkodni, úgy nem érzek én semmit, a mi fáj: sokszor nincs takaróm,
ha lefekszem, nincs kenyerem, ha fölkelek; de ez a gondolat betakar és
jóltart. Örömem telik egyik faluból a másikba vándorlásban; csinálok
magamból bolondot a csőcselék előtt, verekszem a napi kereset sovány
hulladékain magamhoz hasonló rongyos naplopókkal s ha nagyon
megszorulok, a zöldséges kofáktól kérek levesbe valót; de ha egy urat
látok magam előtt, szememre nyomom a kalapot s azt mondom: «térj ki
előlem, mert nem talállak meglátni s rád lépek!»
Szilárd elkomorodva nézett a korán vénült gyermekre. Eleinte csak azt
hitte felőle, hogy ifjukori ábránd csábítá őt e nem boldogító pályára s
reménylé őt ebből kigyógyíthatni az által, ha becsvágyát fölébresztve, e
pálya nehézségeit s tehetsége korlátoltságát észrevéteti vele; sok ember
kigyógyult már a szinészetből ez úton, ki más pályán boldog véget ért;
azonban minél tovább beszélt az ifjuval, annál jobban meggyőzték annak
szavai, hogy ezt nem a dicsvágy fellegvárai csalogatják, hanem a szabad
lét szomjának az az őrjöngő neme, mely a bársony-vánkosok pézsmaszagától
halálra undorodva, a szemétdomb után vágyik!
– Nem megyek olyan városokba uram, a hol emeletes házak vannak; utálom
az olyan embert, a ki megtűri, hogy valaki feje fölött lakjék; én különb
cynikus vagyok, mint atheni Timon, mert én megutáltam a gazdagságot,
mielőtt vagyonomat elköltöttem volna; – szemtelenkedem: – elszoktam a
pirulástól, nem tartom szégyennek a szökést; nem háborít az a gondolat,
hogy a mely városban már egyszer voltam, oda többet vissza nem mehetek,
mert minden korcsmában tartozom; nem hoz dühbe, ha társaim megcsalnak,
elhagynak, rászednek; nagyot nyujtózom a napon s gyönyörrel gondolok
reá: «nincsen semmim, nincsen senkim!»
– Ön hálátlan azokhoz, a kik önt szeretik.
– Megbocsásson, régi jó barátom: megbocsásson. Önt egyedül sérthettem
meg e szóval. Hanem hát ön is olyan messze esik tőlem s annyira két
külön úton járunk, hogy akármikor meghalhatunk egymás miatt. Azután én
nem is kivánom senkitől, hogy érdeklődjék irántam. Rokonaim úgy is, azt
hiszem, hogy nagyon keveset mondják ki nevemet; nehogy a nagypapa
meghallja s ezer forinttal kevesebbet hagyjon a kimondónak.
– Lapussa Demeter úr már nem hallja azt meg, mert meghalt.
– Meghalt? No, úgy tudom, hogy azóta hajban vannak egymással Lángainé és
János úr.
Vámhidyra oly nyomasztólag hatott, hogy a fiatal ember, ki nagyapja
haláláról értesül, csak ennyi sajnálkozást tud e gyászeset fölött
kifejezni.
– Azt kitalálta ön, ők erősen perbe vannak keveredve, a melyben pedig az
ön neve is nyomatékosan szerepel.
– Tán valaki nekem is pártomat fogja rokonaim közül?
– Épen nem úgy.
– Hála érte az Istennek! Megijedtem, hogy valaki megint azt fogja
kivánni, hogy kezet csókoljak neki. Csakhogy ezt nem tették! Így
szeretem őket. Hagyjanak engem futni, a merre nekem tetszik: tagadjanak
el, mint halottat; lakjanak jól, mikor én éhezem, büszkélkedjenek a
névben, a mihez én sáros csizmámat törültem s kínozzák egymást kincseik
kedveért. Én boldog vagyok, azt tudva, hogy elfeledtek.
– El nem feledték önt, kedves Leánder, sőt inkább igen is nagyon keresik
s azon vannak, hogy megtalálják.
– Hogy megtaláljanak? Csodálatos! De ha én nem akarom őket ismerni
többé; ha én, a szegény futó bolond, a vándor czigány, kitagadom őket, a
dúsgazdagokat, mit kivánhatják ők, hogy czifra nyomorúságukat újra
megoszszam? Én magam embere vagyok.
– Kedves Leánder, az igen szép, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy a
maga embere; és az nem is nehezen elérhető, csupán szilárd, mindig
egyenes jellem szükséges hozzá; ön azonban könnyelműségeket követett el,
a mik önt könnyen a «más emberévé» teszik.
Kálmán vállat vont.
– Igaz, hogy sok bolondságot elkövettem, de olyanra nem emlékszem, a mit
be ne mernék vallani.
Szilárd azt kezdte hinni, hogy gyanúja alaptalan.
– Bizonyos váltóról beszélnek, a mit ön testvére nevével adott volna ki.
E szóknál Kálmán lesüté szemeit tányérjára s egész arcza elvörösödött.
Alig hallhatólag kérdezé:
– S Henriette megtagadta volna annak beváltását?
Vámhidy nagyot sóhajtott. Csakugyan való tehát, hogy e könnyelmű gyermek
e vétket elkövette.
– Kedves Kálmán (most már nem szólítá őt többé Leándernek), önnek
testvére maga a martyri önfeláldozás. Ő minden bizonynyal kész volt e
váltó aláirását magáénak elismerni, hanem önnek meg kellett volna
gondolnia, hogy ő rá nézve micsoda áldozat ez most, midőn nagyatyja
mindenből kitagadta, s férje nem ád rendelkezésére tetemesebb összeget.
– Boldog Isten! szólt a vándorszinész, kezeit mély és üres zsebeibe
dugva, tehát ezt a nagy urak tetemes összegnek nevezik. Jól van uram.
Nem tudtam, hogy Hátszegi báróné asszonyság olyan szegény. Lesz gondom
rá, hogy azt a váltót visszaszerezzem, jutalomjátékaimból legelőször is
azt fogom törleszteni.
Szilárd nem állhatta meg, hogy ezt az eszmét rettenetes furcsának ne
találja.
– De kedves fiatal barátom; ha ön minden évben tiz jutalomjátékot vesz,
s mindenikben 40 forintot kap tisztán, akkor épen mához száz esztendőre
lesz készen a törlesztéssel.
– Micsoda? kérdé Kálmán, nyitva felejtett szemekkel, s ijedtében a
koppantót kapta fel villa helyett.
– Hát az a váltó 40 ezer forintról szól.
– Micsoda? ordíta fel a fiatal bujdosó, s azzal kirugta maga alól a
széket, fölkapta tányéra mellől a kést s hajadonfővel, a hogy volt,
rohant neki az ajtónak.
Szilárdnak egész gyorsaságára volt szüksége, hogy a futót az ajtón innen
elfoghassa s meggátolja abban, hogy kirohanjon az utczára, mint egy
bódult.
– Bocsásson ön, megölöm azt a gazembert! Megölöm! Meggyilkolom.
Szilárd erős ember volt, az ifjut lefegyverezte.
Kálmán ekkor elkezdett sírni és a földhöz vágta magát. Szilárd felvette
karjára s leülteté a székre.
– Legyen ön férfi; viselje magát férfiasan. Kit akar megölni? Miről
beszél?
– Azt a gazembert, azt a Margarit…
– Hogyan? Az biztatta volna önt erre a lépésre?
– Tudja ön meg uram és legyen szigorú itélő birám. Mikor nagyapám házát
elhagytam, ez a sátán fölkeresett, részvevőnek nevezé magát,
kikérdezett, hogy mit akarok tenni? Mondám neki, hogy elmegyek
szinésznek; azt mondta, hogy jól teszem, ne maradjak ott. Nem volt több
egy forintomnál, az inasoktól kértem kölcsön; mondám az ördögnek, hogy
legalább húsz forintra volna szükségem, hogy elszökhessem, ő igérte,
hogy szerez egy uzsorástól, de negyvenet kell aláirni. Törődtem is én
vele, hogy mennyit irjak alá. Nem sok időre azonban ismét visszajött, s
azt mondá, hogy az uzsorás nem ád az én aláirásomra semmit, mert még
kiskorú vagyok, hanem ha a néném neve is ott állna, akkor adna, mert az
már férjnél van. Margari biztatott, hogy azt biz aláirhatom helyette,
hiszen negyven forint nem a világ, mi az Henriettenek? ha magam kérném,
tízannyit is adna, bizonyosan nem fog engem, a kit úgy szeretett,
negyven forint miatt a világ előtt váltóhamisítónak kikiáltani… De
negyvenezer forint! negyvenezer! hisz az borzasztó, az rettenetes
gazság. Én csak negyvenet irtam alá.
És azzal elkezdte a fejét a falhoz verni, mint egy őrült.
– Kedves Kálmán; szedje ön magát össze, kényszeríté őt Szilárd, ezek a
dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, igen nagy fontossággal birnak.
Legyen nyugodt és ne tépje a haját. Még semmi veszedelem sem történt.
Tudja meg ön, hogy önnek végtelen jóságú testvére magát a negyvenezer
forintos váltót is elismerte, hogy önt megmentse.
Ez a szó rendítő hatást gyakorolt a fiatal fásultra.
– Most azonban képzelheti ön a zavart, a miben a báróné forog, ki
magán-örökéből kitagadva, egy ily nevezetes tömegrőli kötelezettséget
vállalt el; a miről nem bizonyos az, hogy férje ki fogja-e helyette
fizetni?
– Én felakasztom magamat.
– Az volna a legóriásibb bolondság, a mit ön elkövethetne. Önnek jóvá
kell tennie hibáját. Most egy időre szünjünk meg jó barátok lenni; én
törvényes bizonyság vagyok, ön pedig vádlott, ki előttem önkéntes
vallomást fog letenni. Tessék leülni velem szemközt és felelni minden
kérdésemre értelmesen és úgy, a hogy valóban megtörtént.
Vámhidy papirt, irószert keresett elő, két gyertyát tett maga mellé s az
előtte ülő ifjut elkezdé annak módja szerint benevolisálni: «mi a neve
önnek? hány éves? mi vallású?» És a többi.
Éjfél után végződött a vallomások feljegyzése. Kálmán mindent
megmondott, a mit kelle.
– Már most megigéri ön, hogy velem jön Pestre, rokonainak, kiknek
eltünésével annyi bajt és szomorúságot okozott, vigasztalására?
Az ifju huzódozott az egyenes felelettől.
– Nem elégséges-e önnek tett vallomásom?
– A törvény előtt igen. De én szeretném, ha rokonaival kibékülne. Én
értem tegye, ne magáért. Testvéreért, kinek annyi bút okozott.
– Majd meglátom.
– Tehát maradjon itt nálam; háljon szobámban, reggelre meggondolhatja
magát. Az ajtót nem zárom be; de becsületszavát veszem, hogy tudtomon
kívül az ajtón ki nem lép.
– Szavamat adom rá.
Azzal Szilárd lefekteté az ifjut, s maga csak azután ment feküdni, midőn
azt már aludni sejté.
Reggelre kelve azonban, a mint széttekinte szobájában, már Kálmánnak
híre, hamva sem volt. Helyette talált egy levelkét az asztalon, melyre
ez volt irva:
«Kedves jó barátom. Köszönöm önnek hozzám való túlságos szivességét; de
rokonaimat nem akarom látni többet; nem mintha félnék velük találkozni,
de igazán borzadok az egész légkörtől, a miben élnek. Vallomásom elég
lesz hibám helyrehozására. Én megyek csavarogni megint. A ponyvasátor az
én hazám. Azután meg – vannak kötelezettségek, a miknek feloldásában én
nem vagyok néném öcscse.
Nem vittem el magammal semmit, mint négy darab szivart az asztalról, a
miért bocsánatot kérek.
Minthogy szavamat adtam, hogy az ajtón az ön tudta nélkül ki nem lépek,
kénytelen voltam az ablakon át eltávozni. Isten önnel. Holtig hű
tisztelője. Kálmán.»
Pár óra mulva meghallá a korcsmárostól Vámhidy, hogy az igazgató úr az
éjjel búcsúvétel nélkül eltávozott, csekély adóssága fejében hátrahagyva
készleteit és ruhatárát. Magával nem vitt egyebet, mint a rajta levő
köntöst – és Palmira kisasszonyt.
Ekkor értette Szilárd, hogy mit jelent e passus: «vannak bizonyos
kötelezettségek, miknek feloldásában nem vagyok néném öcscse».
A vándor komédiásnak volt egy hasonló földönfutó gyermek ideálja, s
mikor választania kellett, azt ölelte karjára s elfutott vele – a
világtalan világba.