A mikalai csárdában történtek nagyon elronták Hátszegi kedélyét. Igen
mogorván tért haza s Henriette iránt szokatlan kimélytelen volt. Valami
heves jelenet fejlődött ki közöttük, melynek folyama alatt a báró
olyasmit vetett nejének szemére, hogy őt megcsalta s hogy az ő és
testvére magaviselete okozá, miszerint a nagyapai örökségből ki vannak
tagadva. Felfedezte, hogy mindent tud. Tudja jól, hogy Henriette egy
naplopó ficzkót szeretett leány korában s e miatt vonta magára nagyatyja
gyűlöletét.
Henriettenek nem volt bátorsága azt felelni vissza, hogy ha tudta ezt,
miért vette őt nőül? miért nem hagyta azénak, a ki mellett szegény
lehetett volna, de boldog; száraz kenyeret evett volna, de meg nem
panaszoltat; nem talált volna fényt, de szerelmet.
A félénk nő csak sírni tudott. Reszketett előtte és utálta.
Pedig mennyire rá volt szorulva!
Jól tudta már, hogy öcscsét mivel vádolják? s egy perczig sem
kételkedett azon, hogy hát ő mit cselekedjék? Annak a hibáját az ő
angyali önfeláldozásának kellett helyrehoznia. El kellend ismernie, hogy
a hamisított aláirás az ő valódi kézirása.
De hát azután? Mi fog történni azután? Az aláirás elismerésének
következményei vannak; mi fog azokból kifejlődni? mi lesz azoknak a
vége?
Azt láthatta, hogy férjétől nem kérhet semmit. Minden lépten vehette
észre, hogy az keresve keresi a czivakodást s minden ürügyet megragad,
nejét magától távol tartani. S hozzájárul még az a mikalai
szerencsétlenség. Ez is, mintha híva jött volna. Mintha csak
összebeszélt volna a Fatia Negrával, hogy őt az útban furfangosan
rabolja ki, hogy még csak reménysége se lehessen nejének ezúttal azt
várhatni, hogy férje kiszabadítsa e halálverejtékes szorongattatásból.
Szinte jól esik neki minden beszéd végét oda fordítani, hogy «hja bizony
a Fatia Negra minden pénzétől megkönnyebbítette; nem tudja, mikor fogja
ezt kiheverni».
A szegény nő néha naphosszant eljárkált a hidvári kastély szobáiban, s a
tekervényes angol kert utain; hideg gyöngyöket izzadva homlokán és nem
találva egy mentő gondolatot.
Ez olyan kétségbeejtő helyzet volt, a melyben még csak arra sem
gondolhat az ember, hogy magát elölje s megszabaduljon; mert hiszen épen
élnie és gondolkoznia kell, hogy egy másikat, a kiért remeg,
megszabadítson.
Henriettenek nagy alkalma volt a hidvári kongó termeken s tekervényes
sétányokon naphosszant háborítlanul járkálni végig végig, akár a késő
holdvilág feljötteig; mert férje nagyon ritkán volt odahaza.
Lénárd ezután épen a csákói vadászatokkal volt elfoglalva. Itt tudta
meg, hogy gróf Kengyelesyné legújabb választottja Vámhidy Szilárd, s a
mint Aradra bevetődött, csakugyan vette észre, hogy a grófné a fiatal
embert a társaságokban igen nyiltan kitünteti.
Ez kezdett ránézve ingerlő lenni.
Ez a sápadt képű ficzkó azokkal a nagy villogó szemekkel felesége fejét
is megzavarta már, s most ismét ilyen irigylésre méltó hódításokat tesz.
Hátszeginek az a gondolatja támadt, hogy ezt a «diákot» másodszor is ki
kellene ütni a nyeregből.
Eddig nem jutott eszébe feltünőnek találni, hogy a grófné milyen szép
asszony: de most egyszerre azt hitette el magával, hogy ő e hölgybe
szerelmes.
Udvarolni kezdett neki – és szerencsés volt. Legalább mindenki azt hitte
– ő maga is.
A grófné igen szivesen látta s a mint szaporodtak az ő látogatásai nála,
akként gyérültek Szilárdéi. Néha találkoztak is egymással a grófnénál,
olyankor Szilárd sietett odább állani, a hogy szoktak vert vetélytársak
a győzelmes ellenében. Lassankint Lénárd lett mindennapos a grófnénál,
míg Szilárd csak sporadice tünt fel, akkor is jött, köszönt, leült s
mire rákerült volna a sor, hogy észre vegyék, már nem volt ott.
Ez nem volt senki előtt titok.
– Lássa, kedves barátom, ezt én önnek előre megmondtam; fecsegett azután
Kengyelesy, ha Vámhidyt elő kaphatta; én már ismerem ezt az asszonyt;
szereti a fiatal emberekkel megjáratni a bolondját. No de vigasztalja
magát; ne féljen semmit, fél esztendő mulva majd Hátszegi is úgy jár, a
hogy ön, s akkor majd az ő rovására nevetünk. Entre autres, én most
szeretem, hogy ez így van, mert Lénárd ilyenformán nem ér rá kártyázni:
átkozottul nyerne! No mert tudja kedves barátom, az én feleségem után
bolondulni a lehető legnagyobb szerencsétlenség a szerelemben. Hanem
tudja ön, hogy én mit tennék, ha az ön helyébe volnék? Tudja ön? nem
találja ki? Én meg, ha önnek volnék, elkezdenék Hátszegi feleségének
udvarolni. Az a szegény menyecske most úgy is magára van hagyva; aztán
ön…
Csak Szilárd összevont szemöldei téríték eszére a grófot akaratlan
fecsegéseiből; ekkor jutott eszébe, hogy hiszen az igen tragikus eset, a
mi Szilárdot és a bárónét egymásra emlékezteti; akkor aztán megbánta a
mit mondott, és elkezdte homlokát ütni a tenyerével, «auf gut deutsch»
ilyforma czímeket adogatván magának: «o du grossmächtiger Esel! o du
dalketes Rindvieh! du!» – Igy az embernek duplán jól esik a gorombaság.
A grófnénál pedig mindennapos kezdett lenni Hátszegi. Ezt ő előre tudta.
A ki gazdag ember hirében áll, az háttal áll a napnak, az asszonyi
szivek ellen folytatott párharczban.
Egy napon az történt Hátszegivel, hogy mikor legélénkebben foly részéről
az udvarlás a grófné termében, sans géne belép Vámhidy s erre a grófné
hirtelen felugrik a causeuseről, engedelmet kér a bárótól, hogy egy
perczre eltávozhassék s azzal bevezeti Vámhidyt magán szobájába s ott
marad vele két egész óranegyedig; mialatt Hátszegit majd a sárgaság
lepte meg, nem tudván egyebet tenni, mint hogy az ott maradt franczia
társalkodónő kérdéseire «oui» és «non»-t felelgessen.
Mikor visszajött a szobából a grófné, igen jó kedvűnek látszott; egész a
terem-ajtóig elkisérte Szilárdot, ott kezet szorított vele, s midőn az
ajtóban elváltak, még akkor is egy sokat jelentő pillantást váltott
vele, s mutató ujját ajkához érinté; a mi tudvalévő igen bizodalmas
pantomia.
És Hátszeginek mindezt látni kellett egy tükörből, melylyel épen
szemközt ült.
A mint a grófné leült, a társalkodónő, mintegy jelszóra, felállt és
elment valahová. Ne keressük.
Alig maradtak egyedül, midőn a báró rossz kedvvel veté oda:
– Úgy látszik, nagysádtok között igen mély és bizodalmas viszony örvend
magának.
– Oh, igen bizodalmas. Ez igen derék, becsületes ember.
– De, látom.
– Igazán mondom. Rám nézve megbecsülhetlen ember és hozzám rendkívül
ragaszkodik.
– Az igen szép tőle.
– Oh, kedves uraim, ne tessék olyan nagyon gúnyolódnotok: vannak
emberek, a kik azért, hogy szegények, gyakran sokkal készebbek az
áldozatokra, mint azok a nagyralátó nábobok, a kik körülöttünk
büszkélkednek; de a kik azután, ha valamelyikünket valami nagy baj ér,
veszik a kalapjukat s iparkodnak menekülni a házból. Ön is azok közé
tartozik.
– Nem értem.
– Hátha például én önnek azt mondanám: édes barátom, én egy igen ostoba
bajba keveredtem; engem ma vagy holnap negyvenezer forintért fognak
exequálni.
A báró kaczagott rá.
– De ne nevessen, mert úgy van. Hanem hát erre önnek semmi gondja.
Kérem, ne mondja senkinek; különösen férjemnek ne. Képes volna a
végletekre, ha megtudná.
– Ne tréfáljon a grófné, ugyan ki adott volna a grófnénak negyvenezer
forintot kölcsön?
– Hát senki sem; én mégis tartozom vele. Tudja, egy időben, sok esztendő
előtt, mikor Bécsben laktunk, igen belejöttem a kártyázásba. Ott igen
nagyba ment. Egy este nemcsak hogy minden pénzemet elvesztettem, hanem
ezer forinttal is adós maradtam. A kártyaadósság olyan, a mit két napnál
tovább fizetetlen hagyni nem lehet; nekem okvetlen elő kellett
teremtenem az ezer forintot. Férjemtől nem akartam kérni, a mit igen
rosszul cselekedtem. Kaptam aztán valami átkozott uzsorástól, rettenetes
nagy kamatra. Mikor a tőkét kamatostul együtt vissza kellett volna
fizetnem, akkor még jobban resteltem a dolgot férjem előtt felfedezni,
hanem új kötelezvényt adtam s ilyenformán az évről-évre szaporodván,
mint a mesebeli öreg asszony tojásaiból elébb csirke, azután sertésnyáj,
azután tehéncsorda, utoljára négylovas hintó, úgy az én eredeti ezer
forint tartozásomból is mostanságig negyvenezer forint lett szépen s az
uzsorás most már sürget és nem akar hitelezni többé, pedig én szívesen
folytatnám azt a financzminiszteri tréfát, a míg egynehány száz millióra
felnőne. Hanem hát az éhes sárkánynál nincs kegyelem többé. Egyszer
rossz kedvemben Szilárd előtt kitaláltam ejteni ezt a titkot s a derék
fiu magára vállalta, hogy majd segít ő azon. Nem tudom én miféle
formahibákat fedezett fel tartozásomban, meg hogy mi mindennel akarja
megriogatni hitelezőmet, elég az hozzá, hogy biztosított, miszerint nem
kell egyebet megtérítenem, mint az eredeti összeget s annak törvényes
kamatjait; erre pedig szerez nekem tisztességes kölcsönt, könnyű
törlesztésre, a mi rám nézve valóságos jótétemény. Most tehát már tudja
ön kedves barátom, hogy miért olyan szívesen látott vendégem én nekem
Vámhidy? hogy még önt is itt hagyom a társolkodónéval, mikor ő jön! de
láthatja ön, hogy rám nézve ő valóban igen kedves és szükséges ember s
én neki igen sokkal tartozom.
Hátszegi hosszan elgondolkozott. Ajkait harapdálta. A grófné a
zongorához készült ülni, kedves könnyelműséggel, mintha tovább nem is
tartoznék rá mindaz, a mit elbeszélt.
– Csak most ne történt volna velem az a fátum, hogy kiraboltak; szólalt
meg végre Hátszegi.
– Tudja mit, kedves barátom? szólt a grófné, ujjait végig futtatva a
zongora elefántcsontjain. Én azt az egész esetet hihetetlennek találom.
Két lövés egy emberre olyan közelről, és mégis semmi eredmény; az egy
kicsit mesésen hangzik.
– Azt hiszi tán, hogy a korcsmáros maga rabolt volna meg?
A grófné egyet rántott gömbölyű vállacskáján s tovább zongorázott.
– Az nem valószinű; felelt magának a báró, mert én láttam magam azt az
ütést, a mit Makkabesku a fejére kapott a puskaagygyal, s mondhatom,
hogy nincs az a négyezer arany, a melyikért odatartanám neki a fejemet.
– A grófné egy perczre félbehagyta a trillákat.
– Ön látta? Hát még ki látta?
Hátszegit furcsául lepte meg ez a kérdés.
– Mit gondol a grófné?
– Én gondolok valamit, kedves barátom; én azt gondolom, hogy önnek van
valami oka a kárvallott embert játszani, s valahonnan a zsidóhistóriából
olvasta az egész Makkabeusok történetét, a mit most a világgal, mint új
dolgot akar elhitetni.
– Kiméletlenül bánik velem a grófné; – de kérem hát, hagyjon békét annak
a zongorának, úgy is nagyon el van hangolva. Szeretnék egy komoly szót
szólani.
– A Makkabeusokról? kérdé az nevetve.
– Nem. Magamról. Én komolyan mondom, hogy veszteségek értek;
nagyságodnak nem szükség azokat tudni. Hanem én azért tudom, hogy mit
kell tenni egy gavallér embernek, olyan bizalmas felfedezés után, a
milyennel a grófné engem megtisztel; s a mit én minden bizonynyal nagy
megtiszteltetésnek veszek.
– Lehetetlen.
– A mit én mondok, azt mindig lehetséges; hanem a mivel az a «diák»
ámítja nagyságodat, az a lehetetlen. Ő nem fog segíthetni a grófnén nagy
éclat nélkül; persze az ilyen prókátorfajta ember itt nem lát
különbséget; nem érti azt, hogy vannak esetek, a midőn valaki inkább
beleugrik a kútba, mint hogy a világ előtti állását koczkáztassa az
által, hogy igazságával törvényes útra kerüljön. Hanem én más indítványt
teszek a grófnénak; én beváltom saját kötelezvényemmel a grófnéét,
teljes értéke szerint; erre úgy hiszem szívesen rááll uzsorása, s a
cserét elfogadja.
– Oh köszönöm, köszönöm; hanem elébb én is szeretném, hogy – hát ön mi
kamatot kér tőlem? mert uzsorát nem fizetek!
– Igen törvényes és keresztyéni kamatot. Csupán azt az egyet kérem, hogy
ennek a fráternek ne legyen többet nyitva a grófné háza.
– Komolyan szólt a báró?
– A legkomolyabban.
– Nem fél, hogy szaván fogom?
– Csak óhajtásomat fogja vele teljesíteni. Lássa grófné, én kegyed
őszinte tisztelői közé tartozom, s engemet sért az, hogy köreinkben
mendemondák keringnek, a mik a grófné nevét Vámhidy ifjuúréval
kapcsolatba hozzák.
– De az nem fogja önnek a nagyrabecsülését irányomban csökkenteni, ha
Vámhidy nevét az önével cserélik fel ama mendemondák?
– Én nem kérek egyebet, mint egy ember kimaradását a háztól, s ha a
grófné úgy akarja, vele együtt én is kimaradhatok.
A grófné sietett kezét nyujtani Hátszeginek, jeléül annak, hogy ezt nem
kivánja.
– Én tehát, hogy bebizonyítsam önnek, miszerint Vámhidyval csupán üzleti
ügyeim voltak s egész ismeretségünk ebben határozódott, mihelyt e
halálos aggodalmamból kiszabadulni más utat találok, félbeszakítok vele
minden összeköttetést.
– Akkor e határozata nagysádnak ebben a perczben lépjen érvénybe. –
Szabad iróasztalát igénybe vennem? Találok itt másforma tintát is, mint
pirosat? a milyennel nagysád leveleket szokott irni, de a mi hivatalos
iratoknál kissé szokatlan.
– Mindent, kérem; még pecsétviaszt is.
– Az nem szükséges váltókhoz. Szerencsére van nálam egy üres váltó.
A báró talált tárczájában egy blanquettet, a mi nélkül egy gavallér sem
szokott járni s betölté azt, annak rendje szerint. A grófné a szék
karjára könyökölve nézte a báró vállán keresztül, hogy irja az alá nevét
egy oly drága okiratnak s gondolta magában, hogy milyen különös az,
mikor egy hatalmas, gazdag ember érczszívvel tudja megtagadni nejétől
azt a segélyt, a mi annak boldogságát, testvére becsületét adná vissza s
ugyanazt az összeget egy idegen nő szép szavára könnyű szívvel hajítja
ki az ablakon.
A mint az aláirással készen volt Lénárd, egy perczig sem időzött tovább;
kapta a kalapját és elsietett, nehogy további ott időzésével azt a
gyanút nehezítse magára, mintha egy kis előlegezett foglalóra várna.
Az a kézszorítás, a mivel a búcsúvételkor a grófné elvált tőle,
biztosítá, hogy ez a hódítási maneuvre részéről tökéletesen sikerült.
Hanem a míg azután hazáig ért, mégis végig futott agyában ilyenforma
eszmélkedés:
«Ez a furfangos asszony engemet most egy kicsit berántott; igaz ugyan,
hogy azt a ficzkót most miattam eltünteti, a hogy szokás a szoba falán
egyik frescot a másikkal befesteni. Hanem hogy ezuttal én is be vagyok
meszelve, az már világos.»
Oh, hogy ezek a szegény gazdagok soha sem jöhetnek arra az arany
öntudatra, hogy valaki őket saját magukért szeretheti!
Mikor meg aztán otthon a pamlagon végig heveredve az első pipa dohányt
kiszívá, már akkor egész bizonyosnak tartá, hogy a grófné előadása
uzsorásokról s más affélékről egészen mese; de hogy Vámhidy valami olyan
alkuszféle, a ki pénzt kerít, azt már elhitte, s kezdett rá nem lenni
olyan büszke, hogy őt kitúrhatta a grófné termeiből.
Pedig a meglepetés java még csak azután várt reá.
Azt jól sejtette, hogy Kengyelesynének nem valami uzsorás kielégítésére
kell az aláiratott váltó, hanem azt álmában sem képzelte volna, hogy…
… Kengyelesyné abban a perczben, a midőn ő kiért az utczára, leült
ugyanarra a székre, a honnan a báró fölkelt, kezébe vette ugyanazt a
tollat, a melyben még a tinta meg sem száradt s egy levél papirost
kiválasztva, gyors szarkalábbetűkkel hegyremászó sorokat irt báró
Hátszeginének, tudatva vele igen barátságos módon, hogy sikerült neki
Hátszegit rábeszélni, miszerint Kálmán gyanusított váltóját sajátjával
cserélje ki, s így nejét képessé tegye arra, hogy az aláirást magáénak
vallva, majdani tartozását ezzel fedezhesse.
Mindez sokkal bővebben volt ott megirva, mint itt, hanem azért
meglehetett azt érteni; a levélhez odacsatolta az eredeti váltót s azzal
postára tevé. Másnap kellett azt kapni Henriettenek.
Ki volt tehát szebben meglepetve, mint Hátszegi, ki harmadnap
türelmetlenül járt fel s alá szobájában, igen természetesnek találva,
hogy a grófnétól már most ideje lesz légyottot kapnia, hála és elismerés
fejében, a midőn nagy robajjal nyilik az ajtaja s belép rajta –
Henriette, s mielőtt bámulatától azon kérdéshez jöhetne, hogy mit keres
most itt? a nő nyakába borul s érzékenyen rebegve beszél össze-vissza
érthetetlen dolgokat, háláról, gyöngédségről, kellemetes meglepetésről,
félreismert jó szívről, azután bocsánatot kér, ha valamivel megbántotta;
igéri, hogy oly híve leend e tett után, mint egy rabnő.
De miféle tett után?
Csak akkor hült el aztán, mikor a nő emlékébe hozá, hogy arról a
negyvenezer forintos váltóról van szó, a mit Kálmán kimentésére a grófné
által neki küldeni szives volt.
– Vagy úgy? már el is felejtkeztem róla. Szót sem érdemel.
Úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is felejtette volna
az egész dolgot.
Oh, ha e perczben látta volna őt a grófné, hogy kaczagott volna rajta.
Lénárdban minden csepp vérnek epévé kelle válni.
Hogy ilyen nevetségesen rászedetett egy ravasz nő furfangja által, ennek
tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása.
Szerette volna összetépni mind a kettőt.
Milyen szép bolondot hagyott csinálni magából! Megvette negyvenezer
forintért saját neje szeretetét. Már felszólítok minden józan értelmű
embert, ha nem felettébb boszantó-e ez?
A váltót pedig vissza nem veheti már nejétől; sem azt meg nem vallhatja
neki, hogy annak eredése felől csalódásban van: ez olyan piszkosság
volna, hogy a csákói vadászaton még a kopók is megugatnák érte. Oh, hogy
dühödött mind a két asszonyra!
S még jó képet kellett csinálnia hozzá és elfogadnia azt a nemeslelkű
atyai szerepet, a mit ebben a drámában neje osztott ki neki, holott vagy
az első szerelmest, vagy a kegyetlen vérengzőt szerette volna benne
játszani.
– Jól van, Henriette, szólt nyugalmát összeszedve, használja ön fel
váltómat, ha akarja, én majd postára teszem s elküldöm ügyvédének,
Siposnak.
Vajjon fordult-e meg a gentleman eszében olyanforma gondolat, hogy
postára adott leveleknek a beléjük rekesztett váltóval együtt könnyű
szer nem találni rendeltetésük helyére? azt állítani egész
bizonyossággal nem lehet, hanem annyi bizonyos, hogy Hátszegi
kegyetlenül fel volt ingerelve e rászedett nagylelkűség miatt.
Henriette azonban, a nélkül, hogy ilyes gondolat távolról is vetette
volna árnyékát gyanútlan lelkére, azt felelé az ajánlatra, hogy:
«köszönöm, magam akarok vele Pestre elmenni és Sipossal szegény öcsém
felől bővebben szólani személyesen».
Egy mellékindoka e határozatra az is volt, hogy nem akart oly városban
időzni, a hol Vámhidyval okvetlenül találkoznia kellett. Ez alkalmat
most jobban kerülte, mint valaha.
– Akkor várjon Henriette addig, míg az aradi lóversenyeknek vége; tudja,
hogy nagyon érdekelve vagyok bennük; ha magam itt nem vagyok, könnyen
megverik a lovaimat.
– Én nem kivánom tőled, kedves Lénárd, hogy miattam félbeszakíts akár
dolgot, akár mulatságot, megjárom ez útat magam; de halasztani egy
nappal sem akarom. Hiszen tudod, milyen nyugtalan vagyok szegény öcsém
miatt.
– Csakhogy ez út most nagyon veszedelmes magányosan járó asszonyra
nézve. Tudhatja, hogy én magam is hogy jártam a minap?
– Oh, én kigondoltam, hogy mit teszek? A legrosszabbra is el vagyok
készülve. Ha rablók támadnak meg valahol, szépen egy szóra odaadom
nekik, a mi kevés pénzt viszek magammal; a mit pedig legjobban féltek, a
váltót, azt úgy el tudom rejteni, hogy arra senki rá nem akad.
– Kedvesem, azok az emberek nagyon leleményesek.
– Oh, ott nem fogják megtalálni. Vállfüzőmnek van egy aczél lemeze, a
körül fogom hajtogatni a váltót s ismét a lemezzel együtt
visszacsúsztatom helyére; ott ugyebár senki sem fogja sejteni?
– No, ez jó gondolat.
Hanem azért még sem találta Hátszegi annyira jó gondolatnak neje
ötletét, hogy Gerzsonnal a casinóban találkozva, annak el ne panaszolja,
mennyire aggódik neje miatt, ki holnap útra akar indulni Pestre s ő
minthogy nem kisérheti el, nagyon szeretné, ha valaki lebeszélné e
szándékáról.
Gerzson úr természetesen rögtön ajánlkozott rá, hogy hiszen majd
lebeszéli ő. Ezt tudta Hátszegi előre. Elhívta magához theára a roncsolt
termetű urat, ki alig csókolt kezet Henriettenek, rögtön hozzá fogott az
ostromhoz: «meddig lesz a bárónéhoz szerencsénk? hogyan? oly hamar itt
akar bennünket hagyni? ah, az lehetetlen! A lóversenyeket be nem várni;
mi is futtatni fogunk Lénárddal. Az ugrató verseny, az úri verseny!
ötven ló van beirva; a Cassandra, a Vezuv, a Miss Fanny; a gyönyörű
társaságok; azt mind elmulasztani. Csak legalább az első napot, csak
legalább az első versenyt bevárná nagysád.
Henriette mind erre csak egy szomorú válaszszal birt:
– De hátha ez az egy nap szegény Kálmánra nézve egy öröklét?
– Úgy? Abban igaza van nagysádnak; ezt persze a nagy beszéd közben
egészen elfelejtettem. Hanem az út most nagyon bátorságtalan. Nagysádnak
könnyen baja történhetik; az az átkozott Fatia Negra most még jobban
rémítgeti a környéket, mint valaha; a Tisza és a Maros között nem
tanácsos fegyvertelenül járni.
– Én nem félek vele találkozni, monda Henriette.
Lénárd közbe szólt:
– Emlékezzék, kedves Henriette, a *bányai öreg papnéra, milyen
reszketősek annak a kezei. Tudja meg, hogy még eddig, a ki a Fatia
Negrával rossz kedvében találkozott, annak mind reszketőssé lettek a
kezei.
A szegény rémítgetett nő sírva fakadt.
– De hátha az én mulasztásom Kálmánra nézve helyrehozhatatlan veszély?
Hátha azalatt elfogják, magát bevádolja? Hátha azalatt megöli magát?
Gerzson úr minden meglevő izében becsületes ember volt. Kár azért az
egynehány elveszett ujjáért is, a mi már hiányzik belőle, mert azokban
is bizonyosan becsületes lélek lakott. A mint látta a szegény nő
kétségbeesését, azt mondá neki:
– Jól van, báróné; én el fogom kegyedet kisérni Pestig.
No, hiszen csak ez kellett még Hátszeginek!
– Ugyan hova gondolsz? szólt bosszúsan közbe.
– Kérlek, tán elég öreg és tisztességes embernek tartasz arra, hogy
nődnek – atyja helyét pótoljam. Miattam bizonyosan senki sem szól meg
egy delnőt, a ki velem egyedül utazik.
Szegény jó öreg úr, olyan büszke volt arra, hogy arczára és termetére
nem lehet ránézni.
– Hanem azért egy nőt megvédni, azt hiszem, mindig elég vagyok, akár az
ördög ellen is; előttem, azt mondom, hogy ne tünjön fel a jámbor Fatia
Negra, mert az én kacska kezem nem úgy lő, mint a Makkabeskué, s az én
golyóimat nem kapkodja el, mint a legyeket; azt fogadom.
– Ön elmulasztaná miattam a lóversenyt, szólt Henriette sajnálkozva.
– Nem érdekel oly nagyon; láttam én már furcsább lóversenyeket, a pesti,
meg a bécsi gyepen.
– Hát versenylovai?
– Futhatnak nálam nélkül bátran; nem sokat adok rájuk. Kettőért úgyis
bánatpénzt akartam fizetni, a harmadikkal pedig csak becsületből
futtatok; jobb, ha nem látom.
Ez ugyan mind nem volt igaz, de annál szebb volt az öreg úrtól.
Hátszegi látta, hogy Gerzson urat igen rosszul választá neje
lebeszélésére az utazásról.
– Úgy látszik, Gerzson, hogy te szerelmes vagy Henriettebe?
Gerzsonnak a nyelvén lebegett a válasz: «s úgy látszik, hogy te nem
vagy, mert én lemondok érette mulatságomról, te pedig nem» – e helyett
azonban nagy jámborul azt felelte:
– Azt hiszem, ha én szerelmes vagyok valakibe, az senkire nézve sem nagy
baj.
– Tehát csakugyan kisérni akarod nőmet Pestig?
– A legnagyobb örömmel.
– Jól van. Akkor hát legalább gondoskodom az útikészületekről, hogy
idején bevergődhessetek valami állomásra; merre szeretsz inkább járni?
Csongrádnak vagy Szegednek?
– Csongrádnak.
– Arra rövidebb; hanem a mostani időjárással olyan kemény arra az út,
mint az aczél; érdemes lesz a lovaimat új patkókkal elláttatnom.
– Még most csak tíz óra. Éjfélig eljárhat benne a kocsisod. A báróné jól
teszi, ha most lefekszik egy rövid álmot aludni. Én azalatt haza megyek
az útitáskámért és a fegyvereimért; éjfélután két órára itt leszek s
háromkor indulhatunk.
– Én ébren várlak s köszönöm szivességedet.
Gerzson úr kiitta theáját s haza sietett; Lénárd ajánlá Henriettenek,
hogy menjen aludni, ki valóban nagyon álmos volt, s ő maga ment az
istállóba a lovak dolgát rendbe hozni.
Éjfél után volt, mire visszatért ismét a terembe, fáradtnak látszott,
mint a ki nagyon sokat szaladgált összevissza; egyedül volt a társalgási
teremben; a kandallóban újra megrakta a tüzet, szivarra gyujtott s várt
csöndesen.
Fél kettőre éjfél után csöngetett a kapun Gerzson úr; nagy robajjal jött
be a terembe, mint a ki azt akarja, hogy ne aludjanak már a háznál. Egy
kis bőrönd volt ferde karjára akasztva, másik kezében egy kettős csövű
puskát hozott, szijjra kötött tarsolyából két négyes csövű pisztoly agya
kérkedett elő.
– A gutába! kiálta Hátszegi nevetve; te egy egész guerilla-háborúra vagy
felfegyverezve.
– Megérdemli a Fatia Negra! felelt rá komoly nyomatékkal Gerzson.
Felöltözött-e már az asszonyod?
– Úgy gondolom, hogy vetkőzetlenül feküdt le.
– Csak gondolod? No, hát jól van. Jó lesz, ha korán indulunk.
– Ajtónyitogatást hallok szobájában; bizonyosan a te csöngetésed
ébreszté fel. Akkor mindjárt itt lesz, mert nagyon nyugtalan.
– Én azt természetesnek találom.
– Lássunk addig egy kis szíverősítőhöz. Hátszegi egy palaczk szerémi
szilvapálinkát vett elő s töltött magának és vendégének belőle. Te, ha a
Fatia Negrát ma megtalálod lőni, a fejére tett ezer arany felét nekem
add, a miért ezt a szép alkalmat neked engedtem át.
Gerzson úr köhintett rá.
– Gondoskodtam számotokra egy kulacs jó hegyaljairól, szólt Lénárd egy
szép csikóbőrös kulacsot emelve ki szekrényéből.
– Azt ugyan bölcsen tetted.
– Az egész Tiszán innen nem kaptok megiható vizet az útban, s Henriettet
mindjárt kileli a hideg a rossz víztől.
– Lesz rá gondom, hogy feldisputáljam rá a bort.
– Nagyon kérlek, hogy ügyelj rá, mert a mellett, hogy olyan mint a
gyermek, rendesen soha sem szokott semmit kérni; úgy kell kitalálgatni,
hogy mi kell neki? Én restellem az egész utazását, egy levél mindazt
elvégezte volna, de ellenzeni semmit sem szoktam, a mit egyszer fejébe
vett.
– Vigyázni fogok rá, mint gyermekemre.
Gerzson úr atyai buzgalommal szorítá meg Lénárd kezét; a báró is úgy
tett, mintha visszaszorítaná.
Egy negyed mulva megjelent Henriette a teremben, teljes útikészületben;
az inas felhozta a reggelit; az urak is hozzá ültek, hogy a delnő ne
reggelizzék egyedül.
– Pompás időnk lesz, báróné, szólt Gerzson úr, fekete kávéját kalácscsal
mártogatva, a mi elég furcsa szokás; az ég egészen csillagos, kivánni
sem lehet szebb útat.
– Az ég elég szép lesz hozzá, de a föld egy kicsit göröngyös, szólt bele
Hátszegi; Dombegyháza körül különösen jó feldűlni való útak vannak.
– Ne tarts tőle, én magam fogom hajtani a lovakat.
– Oh, azt nem engedem, szólt Henriette; az nem mulatság többé, mikor
rossz útakon óraszámra kell a gyeplűt tartani.
– Magam előnyeért teszem, nagysád; tudja, én pipázni szeretek, s benn a
fedett hintóban azt nem tehetném.
Hátszegi nevetve mondá:
– Ürügyöt keres Gerzson barátunk, hogy melletted ne üljön; sok
orczapirulásába kerülne, ha ezt itt-amott szemére vetnék.
Gerzson úr csak annyit mondott rá, hogy Lénárd nagy bolond.
Azután engedelmet kért, hogy lemehessen a kocsit és lovakat megnézni;
műértő ember el nem indul semmi útra, a nélkül, hogy mindenről szemeivel
meg ne győződjék. Odalenn összevizsgálta a hintó minden porczikáját,
nincs-e bajuk a kerekeknek? rendben vannak-e a tengelyforgók? el van-e
téve a csavarkulcs? van-e a ládában balta, szögek és kisebb-nagyobb
kötéldarabok? Hát a lószerszám rendben van-e? a pántok elég feszesre
vannak-e csatolva? a zablákon nincs-e törés? a gyeplűk egyenlőre
vannak-e eresztve? tartanak-e a hevederek, meg a kerékkötő szijj? Azután
a lovakra került a sor; nem sántít, nem kehes-e valamelyik? Azt látta,
hogy mindegyiken új patkó volt; a kocsis mondá, hogy maga a nagyságos úr
beszélt a kovácscsal. Végül a kocsissal egy kicsit veszekedett, már csak
hagyományos szokásból, hogy lássa ez a paraszt, hogy az úr mindenhez ért
és nem néz el semmit; azzal fölment ismét Henriettehez, jelentve, hogy a
lovak be vannak fogva.
Hátszegi fölsegíté neje vállára az úti köpenyt s egy hideg csókot
nyomott homlokára. Henriette még egyszer forrón megköszönte neki, hogy
ilyen jó volt hozzá, s Gerzson úr által lehagyta magát vezettetni a
lépcsőkön.
Az öreg úr csakugyan nem hagyta magát rábeszéltetni, hogy beüljön
Henriette mellé a hintóba; neki okvetlenül kezében kell lenni a
gyeplűnek, mert ő odabenn mindjárt elalszik s csak alkalmatlanságul
szolgál.
Jól is illett kezébe a gyeplű, meg az ostor; nincs az a kocsis széles
alföldön, a ki úgy kitudja ereszteni az ostor sudarát, a gyeplűs ló
hasát a legvégével megcsippenteni, azután kettőt-hármat pattantani
hatalmasat a levegőben s megint elkapni az ostor végét, sebesen a nyél
körül tekergetni s azalatt a balkézzel ügyesen utána ereszteni a négy
lónak a gyeplűt, gyorsítani a futást, a hol jó az út, lassítani, a hol
döczögős s finomul kikerülgetni minden útbaeső kátyút, zökkenőt.
Az öreg úr elemében volt, a míg a korai csillagfénynél folyt az utazás;
elég mulatsága volt a zökkenők kerülgetésével, az ostor kieresztése és
újra elfogásával, meg mikor néha a sudar beleakadt az istrángba, a míg
azt kiránczigálhatta. Néha hátra is tekintett, ha nincs-e valami baj?
Lassankint mulni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött
világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől multak el
a derűben, csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül;
nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget s hosszú, egyenes felhővonalok
arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a
sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt
terült a végtelen alföldi róna, a hogy menyasszonyi ágyából fölkel,
szerető urát, a napot, üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között
a végig sietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt
velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől
visszaverve, s a milyen messzire elveti az árnyékot a most fölkelő nap,
olyan messzire elkiséri azt a dicsfény; a ki ezt először látja, ihletve
érzi magát tőle. A ki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi
pusztát, a mint a nyugot lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény
elől, a mint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol, az éggel egybe
olvadni látszik, az maga is érez valami mérhetlen, szóval ki nem
mondható ábrándot, melyben a lélek az éggel egybe olvad…
Gerzson úrra azonban nem ez a hatása volt a pusztán felkelő napvilágnak;
ő nem látta az arany felhőket, meg az árnyék körüli dicsfényt a harmatos
mezőn, meg a lilaszín ködös távolt, hanem látott valami egyebet, a mi
tetszését épen nem nyeré meg.
– Te Jóska, az a gyeplűs ló sántít.
– Biz az sántít, felelt rá a kocsis.
– Szállj le, nézd meg, mi baja?
A kocsis leszállt, fölemelte a ló lábát, letörülgeté patkója körül a
port s műértő arczczal mondá:
– E bizony meg van nyilalva.
– Hogy az ördög!… tovább nem mondta Gerzson úr. Nem illik szitkozódni,
ha asszony van a hintóban, bárha nem hallja is.
A kocsis megint felült mellé s hajtottak tovább.
– No, már most ezt a lovat nem lehet hajszolni tovább, dörmögé Gerzson
úr; a többi három húzza a hintót; a gyeplűs majd csak elbaktat
mellettük. Csongrádon mást veszünk helyette s ezt ott hagyjuk.
Azután sokáig folyt közte és a kocsis között az egyetértő vitatkozás a
felett, hogy milyen ügyetlenek azok a kovácsok, mikor a vasaláskor a ló
körmét kivágják, olyan könnyen belevágnak az eleven husába, az pedig
veszedelmes. (Tudniillik, hogy ezt nevezik műnyelven megnyilalásnak.)
Alig haladtak másfél óráig, midőn Gerzson úr megint gyanúsan kezd
nézegetni a bakról.
– Te Jóska, nekem úgy tetszik, mintha az ostorhegyes is sántítana.
A kocsis leszállt, látleletet tőn s kimondá, hogy bizony az ostorhegyes
lába is meg van nyilalva.
– Hogy az ördög vigye el!… kiálta fel Gerzson úr, de most sem adott
felvilágosítást a felől az ördögnek, hogy kit vigyen el tulajdonképen?
– No, már most mehetünk szépen két lóval, ez a két első nem számít
semmit.
Be is dugta maga alá az ostort igazi kocsistempóra, mint a mire többé
szüksége nem lesz, s ezuttal már nagyon zúgolódtak a kocsissal együtt a
sok jött-ment kovács ellen.
– Mihelyt Orosházára beérünk, mindjárt veszek két új lovat, akár hol
keríteni kell.
Azonban Orosházának a tornya még csak alig látszik s már délre jár az
idő, közben pedig nem esik állomás, a hol lovat lehetne váltani.
Fél óra mulva Gerzson úr a hintó kerekéhez vágta a makrapipáját s
esküdött, hogy itt sülyedjen el, ha valaha történt vele ilyen bolond.
Most meg már a rudas ló is elkezd sántítani.
Persze, hogy az is meg volt nyilalva.
– Hogy az ördög vigyen el minden olyan gazember kovácsot, a ki így
vigyáz az állatra! Itt van ni. Jó szerencse, ha éjszakára bevergődünk
Orosházára. Tyhüj lánczhordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem
párja! Soha az öregapám sem hajtott három sánta lovat egyszerre.
Czammoghatunk most.
Valóban, most már csak czammogni lehetett. Az az orosházi torony nem
hogy közelíteni látszott volna, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék,
még pedig sokkal jobb lovakon s egyre tovább menne.
– No, most még csak az az egy kellene, hogy a nyerges ló is beadja a
kulcsot.
Ha csak ez az egy kivánsága volt Gerzson úrnak, azt ugyan hamar
meghallgatta a sors; mire még egy negyed órát haladtak, mind a négy ló
ki jobb, ki bal, ki első, ki hátulsó lábára gyalázatosan sántított, hogy
azt rettenetes volt nézni.
Gerzson úr leugrott a kocsiról s mérgében ezer darabra tördelte a
pipaszárát.
– Mi lelhette azt a kovácsot? sápítozék a kocsis, fejét vakargatva.
Pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá.
– Ördög vigye el a kovácsodat, meg a nagyságos uradat, meg tégedet is
velük együtt, akasztófára való! S jó, hogy a lovak túlsó felén állt a
kocsis, mert aligha nem kapott volna abból az ostornyélből valamit.
Henriette, ki addig csendesen aludt a hintóban, e heves hangokra
felébredt s kitekintve az ablakon, kérdezé szelid, engesztelő hangjával,
hogy mi baj van? E szóra megszelidült Gerzson úr.
– Semmi sincs, szólt, széttört pipaszárát próbálva összeillesztgetni,
csak a pipámon ment keresztül a szekér.
– Hol vagyunk már? kérdé Henriette, kiváncsian kitekintve a hintóból.
Erre a kérdésre mégis csak meg kellett mondani az igazat.
– Három mérföldnyire az előttünk levő s negyedfélre a mögöttünki
állomástól, kilátás nélkül az odább mehetésre. Mind a négy lovunk
megsántult, tönkretették a vasaltatáskor.
– Micsoda torony az előttünk?
– Orosháza volna, de ezzel a négy sánta lóval nem hiszem, hogy éjfélig
elérjük.
Henriette látva az öreg úr zavarát, ki a boszúság és aggodalom miatt nem
tudta izzadó fején tűrni a kalapot, biztatólag szóla hozzá:
– Nem baj az, kedves Gerzson bácsi; itt nem messze kell esni az úttól
Lénárd csárdájának, odáig mi Gerzson bácsival eljutunk lovainkkal, a
kocsis pedig gyalog beballaghat Orosházára s reggelre előfogattal
visszajöhet értünk a csárdához; a mi lovainkat majd ott hagyjuk.
Gerzson úr jelentékeny rándulatot tett a fejével.
– Édes báróné: én nem szeretem elijeszteni, de az a csárda nagyon a
szegénylegény-járásba esik.
– Oh, voltam én már egy éjjel ott, ismerem a csaplárosnét, nagyon jó
asszony, egész éjjel mesélt az ágyam előtt, meg pörgő rokkán font. Még
szeretni fogom, ha újra meglátom. Aztán a szegénylegények is ismernek
már, mind kezet csókolt sorba, mikor ott voltam. Ha pedig valaki
gorombáskodnék velem, hát itt van Gerzson bácsi, mellette nem félek én
senkitől.
– Eszem a lelkit! De drága jó szive van. No jó, hát maradjunk annál. Ha
nagysád nem fél semmitől, én meg ugyan bizony még annyitól sem félek.
Azzal Gerzson úr a kocsisnak átadott tíz forintot, hogy azzal ballagjon
be Orosházára, fogadjon előfogatot s még az éjjel siessen vele ki a
csárdához, hogy másnap délelőtt tovamehessenek. Ő maga pedig lekerült az
országútról az ismert csárda felé, mely akármilyen ép lovakkal
legfeljebb egy óra járásnyira lehetett, de mit a sánta lovakkal csak
este felé értek el; számtalanszor megpihenve az út közepén, a mikor
Gerzson úr mindig megkérdezte Henriettetől, ha nem fél-e és nem akar-e
valamit enni és inni? itt a kulacs és tarisznya.
Henriette azt felelte mindig, hogy ő nem éhes és nem szomjas. Akkor
azután Gerzson úr sem akart az lenni.
Különben is azzal biztatá Henriette, hogy az a derék csárdásné igen
jóizűen magyarosan tud főzni; majd a jó vacsora kárpótolni fogja az
elmulasztott ebédet. Hiszen nem messze járnak már: Henriette emlékezett
itt-amott az út mellett elmaradozó tárgyakra, mik első idejövetelekor
megmaradtak emlékében; ott van már a gémes kút a hosszú itató válúval, s
a mi az ákáczfák mögött fehérlik, az a csárda.
Nagysokára bevánszorogtak a csárda udvarára. Egész alkonyat telt bele. A
csárda udvarán senki sem volt, s a pitvarból senki sem sietett eléjük.
– Jobb is, ha senki sem látja ezt a négy biczegő lovat, dörmögé Gerzson
úr, mialatt Henriettet lesegíté a hintóból.
– Csodálom, hogy a csaplárosné nem jön elém, szólt Henriette, ő nagyon
szeret engem, hogy fog örülni, ha meglát!
Azonban csak nem jött senki elő. Gerzson úr türelmetlen volt, a kocsit,
lovakat nem hagyhatta ott magukban.
– Héj! valaki! Ki van ide haza? csaplárné! szolgáló! kukta! bujjatok elő
az oduból.
Harsány szavára az ivószobából rekedt férfihang felelt vissza.
– No, ki az no? hát jőjjön be, mit kiabál odakinn?
– Ejnye szedtevedte! Majd kijösz mindjárt te magad, s nem várod, hogy én
menjek be!
E kategorikus intésre kilépett a belülről beszélő; Henriette ráismert,
Gerzson úr is látta őt elégszer; a vén Ripa volt.
– Magam is vendég vagyok én itt, héj!
– «Héj» az apád lelke, te pimasz! Hol van a korcsmárosné?
– Kinn van a hüssön.
– Mit csinál ott?
– Őrzi a vakandokokat.
Ez annyit tesz pusztai virágnyelven, hogy meghalt.
– Csak nem halt meg?
– Biz azt cselekedte.
– Mikor?
– Csak tegnapelőtt.
– Mi baja volt?
– Sok vizet ivott.
– Hol?
– A csordakútban.
– Miért?
– Mert a lába nem érte a kút fenekét.
– Bele ugrott?
– Bizony aligha bele nem ugrott.
– Miért tette azt?
– Sokat búsult a szeretője után.
– Tán elhagyta?
– El ám, elvette a köteles leányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)
Henriette zsibbatag kedélylyel hallgatá a vén betyár cynikus válaszait s
úgy elszomorodott rajtuk. Hogy a vidám, piros menyecske mégis csak
elölte magát szeretője után való bújában!
– Hát aztán már most, hogy van a ház? kérdezősködék tovább Gerzson úr.
– Hát a cselédek a temetés után mind elillantak, hogy tanúbizonyságul ne
kelljen nekik felmenni. Tudja uram, az ilyenfajta nép nem igen szereti,
ha a vármegyére invitálják.
– Hát te miért maradtál itt magadban?
– Mert ha én is odább álltam volna, bizonyosan azt mondta volna minden
ember, hogy én öltem meg a csaplárosnét s mindjárt kurrentáltak volna.
Már most megvárom itt, a míg értem jönnek.
– Igen, vén disznó, hogy azalatt a megmaradt kis borocskát megiszogasd.
– Ugysegéljen, uram, mind megeczetesedett az, a mint a csaplárné elölte
magát. Úgy szokott már az.
– Ne magyarázz nekem bolondokat, hanem ide hallgass. Minthogy már itt
vagy, hát nesze egy huszas s felejtsd el érte, hogy vendég vagy; fogd ki
a lovakat s vezesd be az istállóba; adj nekik szénát, egy óra mulva
itasd meg. El ne lopd őket, mert mind a négy sánta, elfognak rajta. Mi
addig itt maradunk, míg a kocsisunk friss négy lóval utánunk érkezik. Ha
valaki alkalmatlankodnék, mondd neki, hogy odabenn Hátszegi báró
felesége van, s ajtaja előtt Satrakovics Gerzson áll strázsát; majd
tudják aztán, hogy merre menjenek?
A vén Ripa kezet csókolt a nagyságos asszonynak, Gerzson úrnak pedig meg
sem köszönte a huszast, kifogta a lovakat, behordott egyet-mást a
hintóból s azontúl igen csendesen volt.
Henriette ott állt ismét a csaplárné szobájában s elmélázva tekintett ki
a kisded ablakon.
Tehát az a nő, a kinek gyermeteg örömére annyira számított, megölte
magát. Olyan különös gondolat, egy öngyilkos szobájában időzni! Az ember
mindig azt hiszi, hogy az elköltözött valami munkáját félben hagyta,
valami nagy fogadása teljesítetlen maradt, s most azt végrehajtani
feljár; de nem sikerül neki más, mint a butorokat pattogtatni, s a mécs
lángját lobogtatva körüljárni, nagy sóhajtozva.
A nagy rozmarinbokor földe egészen ki volt már száradva. Henriette
talált egy cserépkorsót állott vízzel a kályha vállán, azt felvette és
megöntözé az elárvult virágot, hadd éljen még egy héttel tovább.
Gerzson úr felzavarta álmodozásiból.
– Kedves nagyságos asszonyom, a sors mindenkép ellenünk esküdött mai
nap. Az ember nem hinné, ha magával nem történt volna; elébb mind a négy
lovunk fele úton megsántul, azután meg a hová be akarunk szállni, annak
a háznak a gazdaasszonya a kútba öli magát. Igazán a sors üldöz
bennünket. De mi daczolunk vele, ugy-e bár? ugy-e, hogy csalatkozik a
fátum, a mikor azt hiszi, hogy rajtunk kifog? Nem tudja, kivel van
dolga? Azért is helyén marad a szivünk, s megmutatjuk, hogy nem
vesztettük el a fejünket. Legnagyobb bajunk az, hogy az igérgetett
vacsora már most igazán a porba esett előlünk. De azon sem esünk
kétségbe. Hoztunk a tarisznyában, ősi szokás szerint, jó sonkát és
marhapecsenyét, meg fehér czipót, van egy kulacs finom borunk; nem
ijedünk meg az éhségtől.
A jó öreg úr azzal kiszedte az úti tarisznyából az elővigyázat szerint
elrakott holmikat s megteríté vele az asztalt; behozta a hintóról az úti
lámpást, hogy világosság legyen a szobában s szép nyájasan meghítta az
egyszerű lakomához Henriettet.
A fiatal nő mosolyogva foglalt helyet a padon. Dehogy mutatta volna
arczán, hogy valami nem tetszik neki, vagy hogy talán fél, vagy hogy
rosszul van; hozzá volt szokva nem alkalmatlankodni senkinek.
– Itt már igazán nem ihatunk vizet, kedves nagysád, szólt a kulacscsal
kinálkozva Gerzson úr, alkalmasint soha sem fog ennek a tanyának a
kútjából senki vizet inni. Az olyan kutat be szokták temetni.
Henriette engedelmességből szájához érteté a kulacsot, s úgy tett,
mintha innék belőle, hogy az öreg úrnak kedvét ne szegje, de voltaképen
mégsem ivott; ő soha sem birt egy csepp bort is lenyelni s a mi ajkaira
ragadt, lopva azt is letörlé kendőjével. Irtózott minden szesztől. Nem
is evett semmit, csak egy almát fogyaszta el, ez aztán elég volt neki
éhség és szomjúság ellen.
Hanem bizony Gerzson úr hozzá látott becsülettel. Különben is jó étvágya
volt, a nemebédelés, a sok méreg az úton, meg a kocsirázás azt még
jobban felfokozta: olyan szeleteket kanyarított a kenyere mellé a jó
piros sonkából, hogy gyönyörűség volt elnézni; mikor meg aztán a
kotyogóst a szájához emelte, olyan hosszasan tartott párbeszélgetésük.
Henriette gyönyörködve nézte.
– Csak azt csodálom, szólt a hölgy, hogy a csaplárné szobájában úgy
megmaradt ágy és házi eszköz, ha cselédei szétfutottak holta után.
– Oh, azokra már a vén Ripa vigyáz; abból ő el nem enged tévedni egy
szalmaszálat is; azt ő már nem engedi magára mondani, hogy egy halott
hagyatékát ellopta.
– Ez csodálatos.
– Sok ilyen csodálatos vonás van a szegénylegények életében s épen ezzel
emelik ki azt a nagy különbséget, a mi köztük és a nagyvárosok
házfeltörő, zsebmetsző bandái között létezik. Ennek a pusztai kalandor
életnek van valami csábító máza, a mi a pusztai embert, a ki egy kicsit
hajlandó a regényességre, hamar elcsábítja. Volt már rá eset, hogy csupa
kiforratlan kaland után vágyó kedvből igen tekintélyes gazdag család
ivadéka híres nevet szerzett magának, mint szegénylegény s szomorú véget
ért. Pedig semmi tekintetben sem volt erre az életmódra szorulva;
hallhatta nagysád hírét Angyal Bandinak.
– Képzelem annak a családnak kétségbeesését, melyhez tartozott.
– Nem igen estek biz azok rajta kétségbe; levették róla kezüket s veszni
hagyták.
– Az rettenetes lehet, egy olyan bűnösnek rokona lenni. Én nem tudnám
elfelejteni, eltaszítani, én védelmezném, én rejtegetném és megőrülnék
bele.
– Eszem a drága jó szivét; de minden szavából kitünik, hogy
porczellán-földből teremtette az Isten, nem olyan komisz agyagból, mint
más embert. – De nem iszom már többet, mert elálmosodom, s ma nem
akarnék aludni. Éjfélre be kell érkezni a kocsisnak az előfogattal.
Nagysád nem akar a mellékszobában kissé ledűlni?
Henriette tagadólag rázta fejét.
– Úgy? igazsága van, hogy is maradhatna ott magában, egy öngyilkos
szobájában? Maradjunk hát itt együtt s mondjunk egymásnak meséket.
– Jó lesz, majd én mesélek Gerzson bácsinak.
– Elhallgatom reggelig, mintha angyalok énekelnének a fülembe.
Henriette elkezdett mesélgetni a meghalt korcsmárosnéról, annak régi
szerelméről az elvesztett rabló után, a rozmarinbokorról, meg a szomorú
nótáról.
Gerzson úr fejét féltenyerébe fektetve hallgatott áhitatosan s nagyokat
ütött a szájára, mikor észrevette, hogy önkéntelenül meglepi az ásítás.
– Meg nem foghatom, hogy miért vagyok olyan álmos? majd leragadnak a
szemeim.
– Hát azért, hogy nem pipázik. Miért nem gyujt rá?
– Hogy én rágyujtsak? S nagysád megengedné? Eltűri a dohányfüstöt? oh,
be áldott jó teremtés. S nem fájdul meg tőle a feje?
– Sőt inkább nagyon szeretem a dohányfüstöt.
Gerzson úr már félig kihúzta a szivartárczáját, de megint csak
visszadugta.
– Nem, mégsem szivarozom. Nem szabad visszaélnem a szerencsémmel. Így is
jó lesz.
Henriette azután megint elkezdett neki mesélni a Fatia Negra erdélyi
kalandjairól, a Lúcsia barlangról, a pénzverők elfogatásáról s
azonközben vevé észre, hogy Gerzson úr szemei le-leragadnak, fejével
nagyokat bólint.
– De ugyan gyujtson rá Gerzson bácsi, mert így nem állja ki álom nélkül
a fönmaradást.
Gerzson úr a megszólításra ijedten kapta fel a fejét, szemeit törülve
kezével, mint a kit mély álomból ébresztenek fel s még nem tudja, hogy
mi történik körülötte.
– Nem alszom, igazán nem alszom, csak egy kicsit elbólintottam.
– Gyujtson szivarra.
– Nem teszem, inkább kimegyek egy kicsit a szabad levegőre, ott majd
kiszellőzik a fejem. Szétnézek odakinn egy kicsit.
Azzal letette a két karját az asztalra, ráfektette a fejét s elaludt.
Henriette még mosolygott rajta. Szegény öreg úr nagyon el van fáradva;
aztán bizonyosan az a bor igen erős. Hadd pihenjen. A mult éjjel sem
aludt. Elég, ha kettőjük közül egyik ébren marad.
Azzal felvette a lámpást, kiment az előházba s nagy megnyugtatására
vette észre, hogy annak az ajtaján jól csukódó zár van. Azt bezárta.
Félénk kiváncsisággal körülvilágított minden szögletbe, s nem talált
semmi gyanusat. Aztán ismét visszatért a vendégszobába, annak az ajtaját
is bezárta s a kocsilámpát az asztalra helyezé, ernyőjével az alvó öreg
úr felé fordítva, hogy fényével föl ne ébreszsze, s azzal egyedül maradt
virrasztva a pusztai csárdában s várva nagy türelemmel, mint folynak le
egy otthontalan éj semmi óraütéstől meg nem szaggatott perczei.
Olyan türelmes volt, hogy még zsebóráját is csak egyetlen egyszer vette
ki kebeléből, megnézni rajta, hogy mennyi már az idő?
Éjfélen túl volt.
Számítgatni kezdé magában, mikor érhetett a kocsis Orosházára? mennyi
idő alatt érhet ide? Ha mindjárt kapott lovakat, már közel lehet.
Rövid idő mulva lódobogást hallott az udvaron. Ezek a mi lovaink
lesznek, gondolta magában s az udvarra nyiló ablakhoz sietett; a függöny
szárnyát kissé felvoná s kitekintett rajta.
Annyira világos volt a külső éjszaka, miszerint kiveheté, hogy csakugyan
négy ló érkezett az udvarra, csakhogy – mindegyik lovon ült egy ember.
– Ez nagyon különös, gondolá magában. Hiszen két ember is elhozhatta
volna az előfogatot.
A négy ember közül három leszállt a lóról, egy ötödik kijött az
istállóból s röviden értekezett velük; azzal a három a csárda-ajtónak
tartott s azt nyitogatni próbálta.
Henriette valami gyanúsat talált e dologban s jónak tartá Gerzson urat
fölkelteni.
– Gerzson bácsi, kérem, négy ember érkezett ide. Gerzson úr nem ébredt
föl e szóra.
Henriette odament hozzá, feje fölé hajlott s gyöngéden költögeté.
– Édes Gerzson bácsi, ébredjen fel egy pillanatra; valaki be akar jönni
hozzánk.
Gerzson még arra sem ébredt fel.
Henriette hallá, hogy kívül a tornáczajtó már recsegni kezd. Azt
feszítik befelé.
Most ijedten ragadta meg Gerzson karját.
– Uram! rablók törnek ránk, ébredjen fel! ne aludjék! ne aludjék!
De Gerzson úr alva maradt, mintha meghalt volna, s hiába rántotta őt fel
a nő az asztalról, megint csak visszahanyatlott s tovább aludt.
Az idegenek már benn voltak a tornáczban, s egy kéznyomás a vendégszoba
kilincsét próbálgatá.
– Istenem, Istenem! rebegé Henriette kezeit tördelve, s rémülten járt
alá s fel a szobában, nem tudva, hol keressen oltalmat többé.
Egy erős roppanás hangzott az ajtón; valaki vállal feszíté befelé.
Henriette az asztalhoz támaszkodott félkézzel, hogy össze ne rogyjék.
A feszített zár végre kipattant ütközőjéből, az ajtó sebesen feltárult s
a nő előtt ott állt Fatia Negra, még két álarczos czimborájával.
E pillanatban visszanyerte lélekjelenlétét a nő. A veszélytől egy
lépésnyire megszünt rettegni. Megszólította őket:
– Mit akarnak önök tőlem?
A Fatia Negra suttogó hangon szólt hozzá:
– Hát ön miért nem alszik most, mint társa?
Egyike a czimboráknak az alvóhoz lépve, pisztolya agyát annak
halántékához tartá.
A Fatia Negra kezében nem volt más, csak egy tőr.
– Fel ne ébressze őt, suttogá Henriettehez, mert ha fel találja emelni a
fejét, koponyája szét van zúzva.
– Ne tegyenek vele semmi rosszat, esenge a nő, én mindent odaadok, a mit
önök kivánnak. Itt van tárczám; itt vannak ékszereim; órámat is odaadom.
Lehúzom gyűrűimet, csak ne nyuljanak hozzám; ha lehet, ezt a
karikagyűrűt hagyják meg nálam, mert az jegygyűrűm!
– Ez mind semmiség, suttogá a Fatia Negra; nekünk nem az kell. Az
asszony egy negyvenezer forintos váltót kapott férjétől; azt adja ki és
esküdjék meg, hogy három napig senkinek nem fog a felől szólani, míg a
váltót pénzzé tehetjük.
Henriette a váltó említésére szédelegni érzé fejét; a vér elállt
ereiben; alig birta lábain tartani magát.
Úgy reszketett a hangja, midőn a rabló előtt azt kellett hazudnia, hogy
az nincs nála.
– Meg fogjuk önnél keresni asszonyom, ha önként át nem adja.
Henriette újra a hazudozáshoz folyamodott.
– Nincs nálam; postára tettem fel, hogy bizton kézbe jusson.
– Asszonyom, ön csak tölteti velünk az időt; legyünk készen hamar;
forduljon háttal felénk s vegye ki vállfüzőjéből az aczél lemezt és adja
át.
E szóra Henriettenek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a
dühös kétségbeesés volt az, a mit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az
ember az, a kit még senki fel nem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel
oly rettentő talányt adott fel kinlódó lelkének; ez, a ki annyi embert
boldogtalanná tett, ki az ő férjét megrabolta és a ki most meg akarja őt
fosztani attól a kezében levő reményétől, hogy testvérét a gyalázattól
megszabadítsa; olyan titokkal birva, a mit tudni senkinek sem volna
szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?
A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűztől
kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarczos egészen oda lépett hozzá,
tőre hegyét fölemelve, mint a földrevert galamb, mely végveszedelmében
nem harczra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike
hirtelen odakapott a fekete álarczhoz és leszakította azt a rabló
képéről…
… Meglátta arczát és ráismert.
… Csak egy perczig látta és azután ájultan rogyott le a földre.
… Azután nem tudni, hogy mi történt?…
Jó kora reggel volt már, mikor Gerzson úr fölemelte kábult fejét az
asztalról. A nap besütött a függönyön keresztül.
Körülnézett, egyedül találta magát.
Kereste Henriettet, szólítgatá, nem volt sehol; uti málhái is eltüntek.
Kiment az udvarra, a hintót keresve, az sem volt ott, csak a négy sánta
ló volt meg az istállóban; azok is rihogtak víz után; senki sem itatta
meg őket.
Gerzson úr feje még kábultabb lett ezek után.
Hová lett a nő? mi történt itt az éjjel? hogy nem tud ő abból semmit? ki
különben oly ébren szokott aludni, hogy a szunyogdongásra is felébred?
Emlékezni kezde rá, hogy este valami szokatlan izű bort ivott; valami
vásottságot most is érez még különösen szája ízén. Pedig neki semmi bor
a világon meg nem szokott ártani. Visszament a szobába, hogy megnézze,
mi van abban a kulacsban? – De már a kulacs nem volt sehol található.
Csak egy elejtett tárgy, egy útmutató jegy sem adott neki kezdő pontot e
világtalan zavarban. Hogy mi történhetett itt? még csak találgatni sem
birta.
Kiment a csárda elé, szétnézett a köröskörül terülő pusztaságon; sehol
sem látott sem közelítő, sem távozó szekeret. A szélrózsa minden
irányából kanyarogtak a csárda felé korábbi, régebbi kerékvágások, s ő
nem tudta már most, hogy melyiken induljon el?