Hidvártól Gyula-Fehérvárig egy jó napi járó föld van, még a legjobb
lovakkal is, legjobb időjárás mellett; esős időben a hegyi utak még több
idejét fogyasztják el az utasnak.
Szerencsére, az út fele táján esik a mikalai csárda, abban lakik egy
derék, becsületes oláh nemes, a ki úgy mellékesen korcsmárosi hivatalt
is visel. Itt ezen a tájon, a bányák közelében nincsen zsidó, minden
bolt és csárda örmények és oláhok kezében van; a nép meg van velük
elégedve s a magyar urak is szeretik őket. Annyi bizonyos, hogy
Magyarországon nem lehet olyan olcsón utazni, olyan jó bort inni, olyan
tiszta ágyban hálni, mint Erdélyben.
Az ifju Makkabesku tanyája regényes helyen épült, egy, a hegyekből
kijövő patak zuhatagja mellett; a bérczi csermely ott foly el háza
mellett, minden belehullott gallyat és falevelet hetek alatt kővé
változtatva; még a beléhajló fák gallyai is odáig szép fehér kővé
változtatva, a meddig a víz szokta mosni.
A tanya egy hosszú tornáczos házból áll, távolabb vannak az aklok és
félszerek, földszint kőből építve, s az alacsony emelet kemény fából,
szép simára gyalult oldalakkal s olyan ügyesen egymásba róva, mintha
remekbe készült katulya volna; nyolcz oszlop az elején, czifrára
kifaragva, képez egy hosszú folyosót, melyhez kőlépcső vezet fel. E
hosszú folyosó közepén nyílik a konyha, a hol maga a nemes úr lakik,
legvégén pedig van a vendégszoba, a hova vendégeit, ha jönnek, be szokta
szállásolni. Csak egy szoba, de elég kényelmes és tágas is, megférnek
benne, akárhányan vannak.
A nemes úr a korcsmárosságot nem űzi keresetből, abból ugyan nem is
élhetne meg, hanem félig szivességből és jó barátságból; számadásai is
nagyon egyszerűek: ha valaki gyalog jön és csak szállást kiván, annak
számlája két garas, ha lovon jön és vacsorál, egy forint; ha még bort és
pálinkát is diktál föl, azért mégis csak egy forint; ki vesződnék a
miatt még külön czifra kálkulással? A négylovas hintókat nem szokta
taksálni, azok fizetnek, a mit akarnak. Ha valaki nem kérdi, hogy mit
fizessen? hanem kezet szorít és odább megy: szerencsés utat kiván neki s
nem kiabál utána, hogy hát a fizetés?
A mellett Makkabesku büszke ember és sokat tart a nemességére. Megvárja,
hogy őt domnulénak szólítsák s nagyon jól esik neki, ha vendégei
észreveszik a vendégszobában felakasztott nemesi czímert, a fekete
medvét három nyillal a kezében, s kérdezősködnek annak titkos értelme
felől, a mikor azután ő is megmagyarázza, hogy az a fekete medve három
nyillal, mely pléhre festve két vasrudon a ház előtt himbálja magát,
szintén nem valami korcsmai, – hanem nemesi czímer, s örömest elegyedik
beszédbe a legközelebbi tisztujításról, a mikor alispánt és
szolgabirákat választani fennjárt a székvárosban.
Késő délután lehetett, a midőn báró Hátszegi Lénárd úr a mikalai
csárdába vezető gyalog hídon át, annak udvarára lépett, gyalog jött, egy
ládika a hóna alatt s vállán egy kettőscsövű fegyver. Makkabesku a
tornáczon át már messziről köszönté.
– Hozta Isten, nagyságos uram, tán valami baj történt, hogy csak gyalog
jön?
– Baj ám: az átkozott Tyiatra lupulujnál eltört a kocsim tengelye.
Mindig mondtam, hogy csináltassátok meg azt a rossz helyet, már legalább
hatodszor történik velem ott baj.
– Isten az oka, uram; a patak mihelyt megárad, mindjárt elrontja.
– Ez nekem nem vigasztalás. Embereim ott vesződnek a hintóval, fel sem
birták még állítani úgy feldűlt. Jó, hogy magam a lovakat hajtottam,
mert különben a nyakam tör ki, a hajdum így is kificzamította a kezét,
küldj neki segítséget izibe, mert különben be nem vergődnek. Hol van a
leánykád?
– Ej ej, nagyságos uram, ön mindig tréfál. Flóre te!
Egy csinos kis menyecske jött ki e szóra a konyhából, tűztől pirult
arczczal mosolyogva a nagyságos úrra.
– Vedd át a nagyságos úr fegyverét és ládikáját s vidd be a
vendégszobába.
– Hát hogy vagy, kis leánykám? még sem mentél férjhez? szólt a piros
csattanó orczát megcsipve ujjaival a báró, mialatt a menyecske a ládikát
elvette.
– Hej! be nehéz ez! sikolta az, mintha a láda terhétől ijedt volna meg.
Nem sül el ez a puska?
– Csak rá ne nézz tüzes szemeiddel, mert akkor elsül, ugy-e öregapja?
– No csak vidd be Flóre. A nagyságos úrnak mindig jó kedve van, még ha
szekere feldűl is; a nagyságos úr mindig tréfál.
A tréfa abból állt, hogy Makkabesku a negyvenen túl levő férfi lehetett
már, s itt-amott őszült a tarkója; a menyecske pedig alig lehetett több
tizenhét évesnél, mikor a nemes úr nőül vette; azért Lénárd mindig azzal
boszantotta a korcsmárost, hogy leányának hítta a feleségét s kérdéseket
tett hozzá, mint öreg apjához, hogy mikor adja már férjhez az unokáját?
Hogy a nagyságos úrnak még akkor is eszébe jut a tréfálás, mikor a
hintaja eltört!
Pedig hiszen Makkabesku Pávelt még «ifju»-nak híják: természetesen
azért, mert az apja még él és az is Pável keresztnevet hord.
A csárdás egy perczig sem hagyta a feleségét megállani a sarkán Lénárd
szeme előtt, egyre küldözte ide-oda. Ő maga arról a helyről, a hol az
ideig könyökölt, még meg nem mozdult.
– Eredj a cselédházba Flóre; a kocsis, meg a bivalyos siessenek mindjárt
a nagyságos úr hintajához, a Tyiatra lupulujhoz; vigyenek magukkal
dorongokat és istrángot eleget. Csak szaporán. Tessék addig besétálni a
nagyságos úrnak.
– Nem megyek biz én, mert én magam is utána akarok látni a hintómnak,
különben ma sem vergődik be; csak előbb szeretném valami biztos helyre
tenni ezt a ládikát; nem azért mintha félteném, vagy mi? hanem négy ezer
arany van benne, s az mégsem bolondság.
– Hüh! domnule! szólt mind a két kezével tarkójához kapva a csapláros,
mintha attól félne, hogy már esik a feje hátrafelé; kegyelmed annyi
aranyat hordoz magával s csak így könnyedén jár vele ezen a vidéken?
– Micsoda könnyedén? Hát csak nem fogadhatok neki társzekeret? Be akarom
váltani Fehérvárott, mert holnapután fizetésem van, azért hurczolom
magammal.
– Nem úgy értem: de hogy ilyen egyedül jár vele.
– Nem szoktam én magamat eskortiroztatni.
– Pedig kár, domnule, a mi vidékünk most nagyon bátorságtalan; a mióta
az Anna elárulta a Lúcsia barlangi pénzverőket, nekünk gyűlt meg a
bajunk; a jámbor bolondokat, meg a temérdek sok kincset ott kapták, de
elszalasztották a banda fejét, a Fatia Negrát; most ez boszúból és
elvesztett kincsei miatt az egész vidéket sarczolja: pedig azt mondják,
hogy már le akart végképen tenni a rablóvezérségről, el akarta venni az
Aniczát, de hogy elárulták s pénzét ott veszejték, újra dúl-fúl a
vidéken, senki sem biztos előle; csak tegnapelőtt rabolta ki erőszakkal
a császári postaszekeret.
– No no, abba beletörhetik a foga. Különben engemet nem mer az bántani.
– Nem tudom, domnule: álarcz van a képén, nem pirul az és nem sápad el.
– Nem szokott ide ellátogatni? nem tanyázik néha nálad?
– Nem uram, bizonyomra mondhatom, hogy itt még soha sem volt, a mit
különben magam is nagyon csodálok. Nálam sok úr megfordul, s innen
könnyen lehet akármerre utat veszteni.
– Nem tartasz fegyvert a háznál?
– Minek tartanék? Annyi pénzem nincs, hogy a Fatia Negra érdemesnek
tartson kirabolni, más ember pedig védje magát. Aztán hiába való dolog ő
vele ellenkezni. Juon Táre is kezében fogta már, mit nyert vele?
megvakult, most koldulhat már; Anicza elárulta, rajta hozta a katonákat,
mit nyert vele? az eltünt a földbe, ő pedig koldussá tette apját és
minden ismerőit s most ül velük együtt Gyula-Fehérvárott a kaszamátában.
– No, ne félj semmit, nem történik az alatt semmi baj, míg én a kocsihoz
visszamegyek; addig is zárd el a fali szekrénybe ezt a kis ládát s vedd
magadhoz a kulcsát.
– De csak tartsa kegyelmed magánál, domnule. Nem szeretem én azt úgy, én
rám ne mondhasson senki semmit.
Makkabesku elzárta a ládikát egy nagy álló fali szekrénybe, mely
hasonlatos az álló órák tokjaihoz, abban állnak családi kincsei és nemes
levele. A bezárt szekrény kulcsát oda adá a vendégnek.
Még azonfelül a szobát is bezárta, s annak a kulcsát is ráerőlteté.
– Domnule, szólt azután, hogy látta, miszerint Hátszegi csakugyan vissza
akar menni eltört kocsijához. Én csak azt mondom, hogy nagyon szeretném,
ha nem menne el kegyelmed. Elhozzák azt a hintót a cselédek is.
– Nem tudnak bánni vele, mind sült paraszt, soha se látott vastengelyű
szekeret.
– Inkább hát elmegyek én magam, kegyelmed maradjon itt.
– Segíthetek főzni a leánykádnak?
A korcsmáros homloka összehuzódott e szóra, s elmeneteli kedve
láthatólag megcsökkent.
– Mikor én félek egyedül annyi sok pénzzel ebben a házban.
– Ejnye, boldogtalan ember! szólt Hátszegi türelmét vesztve, hiszen csak
nem gondolod, hogy rám leskelődik a te ostoba rablókapitányod? Jól van
hát, itt hagyom neked a puskámat, fogd a kezedbe, s állj ide az ajtó
elé; hozz magadnak egy széket, ülj rá, húzd föl a sárkányát mind a két
csőnek, s tartsd a hüvelykujjadat a sárkányán, a mutató ujjadat a
ravaszán. A balcsöve tiz ficzkóra van töltve: az erősen szór, ha ezen a
szűk folyosón elsütöd, bizonyos lehetsz felőle, hogy a ki ennek a tulsó
végén szemközt jön, okvetlen megkap belőle legalább ötöt s az elég
akárkinek; a második cső, ez a jobbik, ez meg egyes golyóra van töltve,
ezzel cső végére szokás várni a vadat, hat lépésnyire, a honnan akármi
gyermek halottá tehet akármi óriást. Ne félj, ha pánczélinget viselne
is, ez keresztül viszi, mert aczélhegyű golyó van benne, a mi a pléh
ajtót átlyukasztja. No, nem félsz már, ugy-e?
Makkabeskunak csakugyan nagy bátorság támadt a szivében annak a
tudatára, hogy olyan fegyvert tart a kezében, a mivel kétszer halottá
lehet tenni a legrettenetesebb embert.
– Hát kegyelmed semmi fegyvert sem visz magával, domnule?
– Van a zsebemben két dupla pisztoly.
Azzal Hátszegi könnyedén, fütyürészve végig haladt a hosszú folyosón,
beszólt a konyhában forgolódó menyecskéhez:
– Hát aztán leánykám, készen legyen a vacsora, mire visszajövök, majd
meglátom, elsózza-e a szakácsné a levest?
És úrhoz illő könnyen vevésével a dolognak ment ismét a hídon keresztül
az országútra, Makkabesku szemeivel kiséré, míg beláthatá s gondolá
magában, hogy ez ugyan bátor ember.
Itt Makkabesku arra a gondolatra tért, hogy hisz az ő elődei is bátor
emberek voltak hajdan. Nem hiába nevezik magukat a Makkabeusok után. Ez
még a római császárok idejéből eredt. Hogy tulajdonképen kik voltak azok
a Makkabeusok? arra már tisztán nem emlékszik, de annyi bizonyos, hogy
az régen történt.
A történet nagyobb bizonyoságára, most is oda van a folyosó feljáratába
falazva a régi római emlék; rajta a császár képe, s régi thyrsusok és
öklelő bakkecskék, körülirva elkopott betűkkel, mik a nemes úr előtt
természetesen ősei érdemeit sorozzák fel; de a mikből az archæologok azt
olvassák ki, hogy azt valami dácziai proconsul emeltette meghalt
felesége tiszteletére, s a császárfő az asszony képe rajta; hanem ez
azért nem tesz különbséget; a síremléket e ház helyén találták, midőn
alapját letették s így az a család ősereklyéi közé tartozik.
Azért kedvencz helye Makkabeskunak a folyosón az a nagy bükkfa-karszék,
a honnan épen a befalazott római emlékre látni. Az alkonyodó nap
egyenesen rá szokott arra sütni az oszlopokon keresztül s olyankor
megaranyozza az emlék alakjait és betűit, és olyankor úgy tetszik
Makkabeskunak, mintha többet tudna leolvasni belőlük, mint máskor.
Milyen hatalmas emberek lehettek azok, a kiknek ilyen sokáig eltart az
emlékezetük.
Milyen nagy vitézek voltak azok, kik ezt az országot el tudták foglalni!
Pável gazda nem számítá erényei közé a vitézséget. Ő békeszerető,
verekedést kerülő ember volt. Inni csak bezárt szobában szokott, mert
egyszer megtörtént rajta, hogy a bor fölösleges merészséget öntött
szivébe; a minek azután az lett a következése, hogy a fejét két helyen
beütötték. Azóta nem keresi az alkalmat.
De ha helyébe jönne! Fejét csóválja, magában elmélkedve. Az nem jól
járna, a ki most ő vele ki akarna kötni.
Olyan emberekre nézve, a kik nem szoktak lőfegyverrel bánni, valamely
sajátságos bűbáj van egy, véletlenül kézbe kapott töltött fegyverben. Az
a bátorság és kötekedés lázas állapotában tartja őket. Különös inger
támad bennük annak a fegyvernek hasznát venni. Pável gazda egy párszor a
képéhez emelte a puska agyát s iparkodott vele czélozni. Sikerült neki a
kisérlet; fél szemét behunyta s a másikkal irányozta a czél legyet. Ha
most az a czifra fő azon az emlékkövön volna az ellenség, a haramia,
hogy szétzuzná a koponyáját.
A nap lassankint lefelé haladt az égen s a mint lejebb ment, úgy
változott az aranyos fény, mely a kőemlékről visszasugárzott, lassankint
biborpirossá; egyik oszlopnak az árnyéka csendesen huzódott előre, a
domborművet félig eltakarva.
Egyszerre úgy tetszett Makkabeskunak, mintha azon oszlop árnyéka mellett
egy emberfő árnyékát látná megmozdulni…