Csodálatosnak fog előttünk tetszeni, hogy a Fatia Negra éji kalandja nem
híresült el a vidéken.
Nem beszéltek róla; mintha minden ember, a ki tudott felőle, kihalt
volna a világból, mielőtt elmondhatta másnak.
A jegesvölgyi kunyhó lakói nyom nélkül eltüntek; a kecskenyáj pásztor
nélkül elszéledezett, farkasoktól szétzüllesztve; senki sem tudott róla
hírt mondani, hová lett Juon Táre és Marióra?
Nem is sok gondja volt rájuk a világnak: eltünhettek, elveszhettek; a
hogy elegen elmúlnak, kik ez igénytelen életet viselik.
A ki legkevésbbé mutatta, hogy az éji kalandról tud valamit, az maga
Anicza volt. Henriette előtt zokogva beszélte el, azontúl hallgatott
mindenki előtt, s ha mások látták, jó kedvű arczot mutatott. Belül volt
szívében a méreg; engedte azt érni.
A Fatia Negra két hét mulva meglátogatá. Már akkor semmi baja nem volt;
az életveszélyes küzdelem nyomait hamar kiheverte. Anicza még
szerelmesebbnek mutatta magát hozzá, mint eddig. Nem is kérdezte tőle,
hol járt oly sokáig? nem is vette észre azt a sebforradást nyakán, a mi
azelőtt nem volt ott.
Éjjel jött hozzá a Fatia Negra, mint mindig. A hirhedt kalandor nagyon
óvatos volt; bizonyosan tudhatá Anicza, hogy a midőn őt látogatni jő
ilyen emberlakta helyre, előtte és utána meghitt emberei járnak, a kik
őrt állanak az utczák szegletein s jelt adnak, ha valami veszély
közelít. Csak a havasok közt szokott egyedül járni. Abban is nagyon
vigyázó, hogy soha bort nem iszik: nem lehet vele megejteni.
Ha pedig egyszer fegyvere kezében van, akkor még ha körül van is fogva,
ki tudja vágni magát.
– Fatia Negra, szólt a leány, átfűzve karjával a férfi nyakát, a mult
éjjel rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a himlő megrontotta arczomat;
szeretnél-e engemet, ha himlőhelyes volnék?
– Akkor is szeretnélek, felelt a kalandor.
– Eredj! Hiszen nem vagyok himlőhelyes! Csókolj meg. Azután megint az az
álmom volt, hogy minden vagyonunk elpusztult; én koldulni mentem
rongyosan, bekötött fővel. Szeretnél-e engemet, ha én rongyos koldus
lennék?
– Bohó vagy. Hogyne szeretnélek.
– No, hát ölelj meg szépen. Azután meg azt álmodtam, hogy valami nagy
dologért tömlöczbe zártak, elitéltek sok esztendei fogságra, hogy ott
töltsem fiatalságomat a vasrostélyos ablakon belül, s csak akkor
szabaduljak ki, mikor már vén, töpörödött anyóka lett belőlem.
Szeretnél-e engem akkor is, ha a börtönben volnék? odajönnél a
vasrostélyhoz velem beszélgetni?
– Álljon be már a bohó szád! Ki győzne arra mind felelni, a mit te
kérdezgetsz? szólt a kalandor, s hogy annál biztosabban szót fogadjon a
nő, egy csókkal lezárta a száját.
De a mint a csóknak vége volt, megint tovább fecsegett az:
– De azután még azt is álmodtam, ezért már igazán haragszom magamra,
mintha valakihez nőül mentem volna, s tégedet elfelejtélek. Szeretnél-e
engemet akkor is, ha téged megcsalnálak és mást szeretnék?
– Igen; akkor is szeretnélek, Anicza, s szerelemből keresztül lőném a
szivedet.
Hogy kaczagott ezen a mondáson a leány.
– Várj, pedig az mind meg fog történni, a mit én mondtam; mert az én
álmaim mindig beteljesülnek. Meg fogok betegedni és megrútulok; el fogok
szegényedni, koldus leszek, el fognak itélni tömlöczre, rabbá leszek; –
meg foglak csalni, máshoz megyek: – majd meglátom, ha szeretsz? majd
meglátom, ha megölsz-e?
Anicza saját beszédét is nagyon nevetni valónak találta. A kaczajra
belépett a szobába az öreg Onucz. Leánya nevetve fordult feléje:
– Ugy-e apám, igaz, hogy engem hárman is kérnek feleségül? Fatia
Negrától kérdem, hogy melyikhez menjek?
Az öreg Onucz nagyon fintorgatta erre a kérdésre az orrát, mert azt
szerette volna rá felelni, hogy «bár mennél akárkihez, csak mennél
igazán», de nem merte a Fatia Negrát megbántani.
– Hja, bizony, domnule, a mi igaz, az igaz; az ember csak elgondolja
magában, hogy hát minek töröm én magamat vénségemig annyira? mit kaparok
egyik aranyat a másik után rakásra, ha nincsen miért? Itt volna egyetlen
egy leányom, szép leány, jó leány is; de hát mit használ? – te férje
mégsem vagy. Ha tudnám, hogy van valami szeglete a világnak, a hová te
el nem jutsz, összeszedném a holmimat, felkerekednék s oda mennék
mindenestül; de hát mit használna, te mindenütt rám találsz s leányomat
megint csak elbolondítanád; azért csak hát nem is mozdulok.
– Ne zúgolódjál, öreg, mindennek eljön az ideje. Nem lesz nekem mindig
ez a fekete álarcz a képemen, mikor hozzátok jövök; nem lesz az én nevem
mindig Fatia Negra. Majd lesz egy nap, a mikor négylovas hintó hajt be
az udvarodra; tarsolyos hajdú ugrik le a bakról az ezüstfogantyús
kocsiajtót kinyitni s aranyruhás gavallér száll ki belőle, a ki
leánynézőbe jön hozzád. Ha ezt a gyűrűt meglátod az ujján, arról tudod
majd meg, hogy az én vagyok; akkor aztán nem lesz több Fatia Negra a
világon; együtt elmegyünk Bukarestbe, igazi román városba, a hol
megbecsülnek bennünket, s akkor kezdődnek majd a mi jó napjaink.
Az öreg Onucz szivét annyira meghatotta ez a biztatás, hogy
összecsókolta érte a Fatia Negra orczáját, nem törődve vele, hogy az
fekete selyemmel van födve, épen úgy, mint sok ember nem bánja, ha
keztyű van húzva a kézre, a mit megcsókol.
– Csak hát lenne már ez hamar! de mikor olyan régen biztatsz.
– Nem lehet még befejeznünk a munkát. A pénzverdére nagyon sokat
költöttem az idén, annak ki kell venni a hasznát; igen sok emberünk van,
a ki sokat vár tőlünk; ha ki nem elégítjük, örökké fenyegető terhünkre
marad; ezért vagyok kénytelen az álarczot tovább is viselni; ha egyszer
leteszem, akkor az, a ki ezt viselte, meg van halva és semmi köze hozzám
többé.
Az öreg Onucz a két térdét verte önelégült örömében e szavakra, csakhogy
tánczra nem kerekedett; míg ellenkezőleg Anicza mélyen elmélázott, mint
a ki valami hálózatos terv bogait szedegeti össze; magának a kalandornak
is feltünt ez a szórakozottság.
– Min gondolkozol el oly nagyon, Anicza?
A leány fölrezzent, s azután természetes kedélyességgel mondá:
– Ha te azt tudnád!
A kalandor magához ölelte őt e szóra.
– És hátha kitalálom? Arról gondolkoztál, milyen szép dolog lesz majd
egyszer a fővárosban lakni; úri módon, divatos ruhával söpreni a földet,
s mindennap szinházba járni és nézni a pompás komédiát? nemde?
A leány minden mondásnál hamisan bólintott fejével, mintha szeretője
minden gondolatát épen kitalálta volna; magában pedig gondolt ilyeneket:
«milyen szép lesz majd a főváros valamelyik zugában meghúzni megamat,
beburkolva koldusi rongyokba s onnan nézni azt a pompás komédiát, a
mikor a te fejedet levágják!»
– Tehát véget akarsz szakítani mindennek? kérdezé a Fatia Negrától.
– Ideje már. A kis ujjam megsúgta, hogy valaki el akar árulni. De ne
mondjátok azt senkinek. Nem szabad elijesztenünk a magunk embereit.
Minden bányász leviszi szombaton a bányai pénzváltóba a nyert arany
felét; másik felét átadja te neked, hogy pénzzé kiverjük; sokan azt
gondolták magukban, hogy ha egy pár nehezékkel kevesebbet adnak oda,
mint ide, az nem fog észrevehető különbséget tenni. Az egy pár nehezék
azonban esztendőn át száz ember után fontokra megy, s a folytonos
apadása a beváltott aranymennyiségnek kezd feltünni a kormányszék előtt,
sejtik, hogy egy része a nyert aranynak eltünik. Szaglálóznak. Még most
ugyan rossz helyen. Magyarországi zsidókra van gyanujok, a kik e felől
épen semmit sem tudnak; de elég az, hogy már gyanujok van. Még csak azt
hiszik, hogy évenkint ötven-hatvan font arany vándorol tilos utczákra;
de még azt nem tudják, hogy öt-hat mázsára megy, a mi készpénzül kiverve
kerül elő a föld alól. Ezt a munkát be kell végeznünk. Ez évben gazdagon
fizettek a bányák: jövő szombaton lesz az utolsó aranybeváltás a
Lúcsiában. A mint az pénzzé lesz verve, felosztjuk a nyereséget, buna
noptét kivánunk egymásnak s azzal megy ki jobbra, ki balra. A gépeket
összetörjük, a kohókat fölvettetjük lőporral, a vízvezetőket elromboljuk
s a barlang száját betemetjük. Azontúl csináljon ki mit akar az
aranyával: én semmibe nem avatkozom többet.
– Helyesen mondod, szólt az öreg Onucz, én is úgy kivánom; még egyszer
gyűljünk össze valamennyien, a kik e társaságnak részesei vagyunk, a
Lúcsiában: ott hallgassuk meg egymást, hogy soha egy szót nem fogunk
mondani arról, a mik oda lent történtek. Azután tegye mindenki, a mit te
parancsolsz; mert legokosabb vagy közöttünk.
– Tehát csak egy hétig kell már várnom? kérdezé Anicza a Fatia Negra
fürtjeit ujjaira tekergetve.
– Mire? kérdezé a kalandor.
– Mit gondolsz? ugyan mire?
– Ahá! szólt az mosolyogva. Arra, hogy én megszünjek álarcz alatti
férjed lenni, s igazi férjed legyek? ugyebár? Ez a vége minden
gondolatnak, erre kell csak egy hétig várnod?
– Igen, igen, mondá a leány és gondolta magában: csak egy hétig kell
arra várnom, hogy ezt a te álarczos fejedet – a bakó kezébe adjam.
A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt
büszkességgel gondolá magában: «a leány arravaló, hogy a mit a férfi
hazudik, azt legyen a ki elhigyje».
Anicza pedig oláh leány volt: és azt tudni kell, hogy az oláh nő
féltékeny, boszúálló és eszes.
* * *
Hétszáz fáklya világította meg a Lúcsia barlang belsejét; azonkívül
koronkint bengáli fény gyulladt fel a barlang szögleteiből, mely néhány
perczre aztán kék, zöld, fehér, vagy rózsaszín világításba merítette az
egész rémpalotát, melyhez a vörös szurokfáklyaláng fekete füstjével
kisértetes ellentétet képezett.
A nagy pénzverő társaság az utolsó osztály éjszakáján, mielőtt
föloszolnék, pazar ünnepélytrendezett e földalatti nagy teremben. A föld
szép fehér kőporral volt újonan behintve, köröskörül sátorok fölállítva,
mikben sütemények és sültek voltak széles bükkfatálakban fölhalmozva a
pompa okáért, és hogy lássék a nagy gazdagság, egy egész ökör sült izzó
parázs fölött, a mit kétfelől forgattak, s hosszú vasvillákra szúrt
szalonnadarabokkal kenegettek; mellette magasra emelt kádból színbor
csorgott alá, szabad élvezetére mindenkinek, a ki megkivánta. A kohó
épülete előtt pedig épen egy egész huszonöt akós kád volt kitéve,
színültig töltve a legfinomabb borszeszszel. Ha az ember meggondolja,
hogy ennyi fáklyahordozó legény közül csak egynek kell arra a mulatságos
bohó ötletre rájönni, hogy a fáklyával közel jőjjön ehhez a lobbanékony
anyaghoz, s akkor aztán egy pillanat alatt elevenen van produkálva itt a
föld alatt a pokol: végig borsódzik a háta. Egy pár elázott ficzkó már
fekszik mellette, ki restelt pohárral nyúlni az italhoz, csak úgy
hörpentett a kád szélére fekve.
A barlang közepén levő kőépület ablakaiból most nem tör elő az olvasztó
kohók fénye, kéményéből nem ömlik elő a szikrákkal elegy füst; a
földalatti tombolás nem vezérli az ütenyt: a gépek hallgatnak. Munkájok
be van végezve. Kétszázötvenezer darab kivert arany vár az osztályra;
abból ötvenezer magáé a Fatia Negráé, húszezer az öreg Onuczé.
A kohóépület ma zöld galyakkal s tarka vásznakkal van felczifrázva s
tömör kéménye tetején tűzijáték kellékei vannak fölhalmozva; onnan
fogják a röppentyűket, a kék és vörös tűzcsillagokat föleregetni. A
barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű legmagasabb szálltában sem
éri el.
Egy karzatszerű kőemelvényen zenészek számára van hely csinálva. Maguk a
részvényes urak fognak ott hegedűvel, tilinkóval és csimpolyával az
ünnepély felvidítására közreműködni.
A vendégek érkeznek már, egyenkint és párosával eregeti őket alá a
malomgép; a férfiakkal együtt öreg asszonyok és szép leányok, ünnepi
módon bekötött fővel, piros csizmákban, a zeneműszerek kezelői, a
csimpolyások, hegedűsök még a gépen alászálltukban elkezdik dalaikat
hangoztatni, míg némely kedélyes részvényes úr az által adja tudtul
megérkeztét, hogy pisztolyait elsütögeti a visszhangos barlang
nyilásánál.
A míg a Fatia Negra meg nem érkezik, addig járja a tréfa és a zaj; itt
egy víg ficzkó tehéntülköt hozott magával, annak a recsegésével
ijesztgeti az asszonyok csoportjait, amott a másik tűzbékákat hány a
letelepedő atyafiak közé; asszonyok sikoltozva ugrálnak szanaszéllyel;
leányok egymás vállára téve kezeiket, csöndes dudolással lejtenek egy
helyen körülforogva; kiki jó kedvének gyeplőt ereszt, a míg el nem jött
az a főnök, a kinek fekete arczától úgy elmulik egyszerre mindenkinek a
jó kedve.
Pedig a mai nap – értem alatta ezt a földalatti éjszakát – az ő különös
ünnepélyével is van összekötve. A nagy aranyosztály után következni fog
az ünnepélyes pillanat, a melyben ő kezén fogva Onucz leányát, egy magas
állványra tett feszület előtt vele megesküszik; az esküvési formát a
szerint mondva, a hogy azt Fatia Negra maga kigondolta, válogatott
átkokkal és bizonyozásokkal megterhelve, s kijelenti, hogy e naptól
fogva, bárha pópa nem is volt jelen, de ott volt az oltár és rajta a
feszület, minden ember úgy tekintse Aniczát, mint az ő valóságos hites
feleségét, addig is, míg más országban, más emberek előtt, igazi
orczájával vezetheti őt a pap elé.
Ez a szertartás régi kedvencz eszméje volt már Onucznak, s most Fatia
Negra beleegyezett.
A részvényesek lassankint összegyűltek már a barlangban: a legutolsók
között volt Onucz és leánya, a vőfélyekkel és nyoszolyó leányokkal.
Anicza most is szokott szabásu köntöseibe volt öltözve; a katrincza és a
hímzett ing, meg a gömbölyű kalpag a fején most sem váltattak fel
mással; csakhogy mindez ragyogott rajta az aranytól és drágakövektől s
hajtekercsei igaz gyöngysorokkal voltak keresztül-kasul fonva.
Ennyi válogatott szépség között is, mint a mennyi itt összegyűlt, ő volt
mindig a legszebb.
Homloka közepén egy nagy gyémánt ragyogott, de annál is fényesebb volt
az a másik kettő, mely szempillái alól elővillámlott.
Termetet nem lehetne tökéletesebbet képzelni, mint az övé. Az úri divat
eltorzító mellékletei nem zavarják annak gyönyörű összhangzatát; minden
állása mint egy antik szoboré, mozdulatai gömbölyűek, hajlékonyak,
rugalmasak és e mai napra különösen elevenek; szemei, arcza tündökölnek
az örömtől: a hogy nem szokta más menyasszony, egy órával esküvője
előtt.
Csak a vőlegény várat még magára. Sokáig jön, látszik, hogy nagy úr. Sőt
az is meglehet, hogy már itt van, de senki sem látja, ott jár tán
menyasszonya háta mögött, a láthatlanná tevő köpenyegben, s mikor azt
leveti magáról, akkor… akkor egyszerre maga előtt látja őt mindenki!
Anicza fölsikolt, – tán az örömtől? mindenki meg van lepetve; azt
hiszik, ördögökkel czimborál a főnök, a föld alól jött elő.
És minő pompával jött elő! A bibor ruha, a mit viselt, nem látszott az
arany sujtásoktól, hosszú prémes palást függött vállairól, mint valami
fejedelemnek s fején arany sisak volt, az szorítá le az álarczot; a
sisak taréja végig gyémántokkal volt megrakva; valamelyik czimbora
észrevette, hogy a sisak taréjának hegye egy kissé sáros; bizonyosan – a
mint a földet felütötte a fejével.
Semmi fegyver sem volt az oldalán, még csak egy tőr sem. Természetesen:
oltár előtt, esküvés előtt le szokták azt rakni.
Onucz alázattal járult eléje s mély tisztelettel csókolá meg rejtélyes
főnökük kezét, míg Anicza csalfa hízelkedéssel közelíte felé, igen
ügyesen tettetve babonás félelmet a bűbájos szerető iránt.
– Én félek tőled, Fatia Negra! te látatlanul jösz és távozol. Te nem
vagy Istennel?
– Az igaz, hogy most közelebb vagyunk az ördög országához.
– Csitt, ne beszélj úgy.
– Oh, dehogy nem, ezek az emberek, ha azt hinnék, hogy égből szállottam
alá, rég elárultak, kötve vittek volna Gyula-Fehérvárra; de mert azt
hiszik, hogy a föld alól jöttem, ördöggel vagyok ismerős: félnek tőlem
és hívek hoztám. Te magad is úgy vagy: szeretsz, mert félsz.
– Haha! Azt te majd meg fogod látni, hogy a milyen magasan fel a
felhőig, s a milyen mélyen le a föld gyomráig lakik valaki, én senkitől
sem félek; tőled sem; hiába mondtam. Nem vetted észre, hogy csak
tréfáltam veled, mikor azt mondtam, hogy félek.
– No, majd próbára teszlek mindjárt. Látod ott az oltáron azt a
feszületet, arra fogunk mi megesküdni örök titoktartást. De minthogy e
fogadás nem Istenhez szól, mert hamispénzverők teszik azt, nem is az
égbe kell annak fölmenni, hanem máshová, lefelé. Azért, hogy foganatos
legyen az esküvés, eredj, ha van bátorságod, fordítsd meg a feszületet s
tűzd le a helyére – fejével lefelé.
A leány egy perczre elsápadt, megrendült; azután bátran neki indult; az
oltárhoz lépett, megragadta a feszületet s fölemelve, megfordítá azt,
egy az oltáron levő nyilásba megfordított végével tűzte azt vissza, úgy,
hogy talapzatával fölfelé állt.
A jelenlevők mind elszörnyedve bámulának oda.
A mint fölemelte és a mint újra letűzte ismét a leánya feszületet,
mindkétszer önkénytelen gépies rándulást lehetett észrevenni karjain, de
arcza nem árult el semmit. Villanygép ütege volt rejtve az oltár alá, az
idézte elő e hatást.
– Nos? kérdé a visszatérőt a Fatia Negra.
– A feszület megütött, midőn megfogtam és megütött, midőn újra letettem,
súgá halkan a leány; s e perczben nagyon halvány volt.
– S te mégis megtetted, a mit mondtam, szólt a Fatia Negra, kezét Anicza
vállárá téve; derék leány vagy, méltó vagy hozzám.
A leány sötéten elborult tekintetét rávetve, felelé:
– Bizonynyal az vagyok.
– Atyafiak! kiálta most dörgő hangon a kalandorvezér. Ide hallgassatok
rám.
Mindenki odahagyta sátorait, ivóasztalát, mulatságát s kört alakított a
fekete álarczos körül.
– Tudjátok-e, mi annak a helynek a neve, a mi a föld alatt van? Annak a
neve sír! velem együtt mindnyájan a sírban vagytok e pillanatban s ha
akarom, olyan halottak, a kiknek nincsen semmi mondani valójuk többé
ezen a világon. A ki még azt a felső napfényes világot látni akarja, a
hol most épen reggelre kél a hajnal, annak meg kell esküdni arra, hogy
soha, semmi időben, sem józan fővel, sem mámorosan semmit azokból, a mik
ide lenn, e nagy földalatti sírban történtek, akár látottakat, akár
hallottakat, elmondani nem fog; hanem olybá veszi azokat, mintha álmodta
és mire fölébredt, elfelejtette volna. Erre esküdjetek meg velem ez
órában.
– Én magam fogom elébb elmondani az esküt, hallgassátok meg; és
szóljatok hozzá, ha meg vagytok-e vele elégedve vagy sem?
Ezzel az oltárhoz lépett, melynek zsámolyát az üvegtalapzatú «sziget»
képezé, a mit ismernek mindannyian, a kik valaha egy villanykészletet
láttak. Maga a villanygép az oltár alá volt rejtve, leydeni palaczk
ütegeivel, s egy óramű által hozatott mozgásba, vezető sodronyok által
az ércz nyilással összeköttetésbe, melybe az érczfeszület volt
illesztve.
A fekete álarcz néhány perczig állt némán a zsámolyon, sisakját levevén
fejéről, mialatt a közelebb állók elborzadva látták, hogy hosszú
hajzatának egyes szálai hogy emelkednek lassan fölfelé, egyenesen
fölmeredve, mintha azokon függne valami rejtélyes hatalom kezében. Csend
volt, mint szokott lenni föld alatt, igazi halottak között.
A Fatia Negra tompa, kisérteties hangon megkezdé az átok-esküt.
– Én, e fekete álarcz viselője, Fatia Negra, a hogy mindnyájan neveznek,
esküszöm e földalatti éjszakában: esküszöm az égő tűzre, mely eső
képében Sodomát és Gomorát megemészté, esküszöm az özönvízre, mely
minden élőt e földön megölt, esküszöm a meghasadó földre, mely az áruló
Dáthám és Abirám hadait elnyelé, esküszöm a fenevadak körmeire, kiket
Eliézer a fecsegő kölykökre előhivott, esküszöm a lélekre, a ki Saul
király halálát megjelenté, esküszöm a Leviathan angyalra, ki lázadás
miatt az égből ledobatott, és a Malach Hamovesh angyalra, ki az
erőszakos halál kardját viseli kezében, esküszöm az egyiptomi tizenkét
csapásra, mikkel Mózes a Pharaók országát megveré, esküszöm a csillagra,
mely alatt születtem: hogy úgy verjen meg, a ki verni szokott, föld
alatt vagy föld felett lakó, úgy veszszek el tűzben, vízben, föld
gyomrába elevenen temetve, úgy váljak sóbálványnyá, úgy tépjen szét
fenevad az erdőn, betegség az ágyban, rossz szellem a pokolban, úgy
forduljon ellenem tulajdon fegyveremnek éle gonosz órámban, úgy
rettegtessen éjszaka hátam mögött lappangó kisértet, úgy legyen testem
megverve fekélylyel, szemeim farkas sötétjével, nyelvem némasággal,
csontjaim belső szaggatásokkal, úgy essék le az égről születésem
csillaga, mikor legjobban óhajtanék élni, a mint egy igét vagy egy
gondolatot bárki előtt, legyen az pap, gyermek, apa, itélő biró, vagy
fenyegető hóhér, azokból, a miket e helyen láttam, hallottam, vagy
megtudtam, valaha kimondani fogok, vagy kezemmel leirok, vagy valakit
rávezetek. Legyen tele átokkal minden csepp vérem, átkozzanak meg
maradékim, ébredjek fel a sírban s feljárjak onnan holtom után, ha ez
ellen valaha cselekszem. Hallják meg ez esküvésemet mindazok, a kik a
föld felett, vagy a föld alatt laknak.
E drastikus esküforma mindenkit kielégíte; azon a vidéken nagyon
tetszenek az ilyen önelátkozások s kötő erejük százszorta erősebb, mint
a mi esküt a birói személy előtt tesznek le. A fekete álarczos
hajfürteiből ez alatt köröskörül sűrűen emelkedtek föl egyes hajszálak,
mintha valami rémséges korona volna a fején. A körüle állók oly mély
borzalommal tekintének reá. Mindenki hivé felőle, hogy földöntúli csodák
ereje van e szavakban; csak a leány nem hitt neki semmit.
Hogy a rémkedő tiszteletet még jobban fokozza, odainté magához a
társaság véneit a kalandor.
– Im, hogy lássátok magatok, mennyire tudva vannak ott, hol tudva kell
lenniök, az elmondott átok szavai, nyúljatok hozzám, csak ujjaitok
hegyét tartsátok felém, és megtudjátok, ki van itt jelen még rajtunk
kívül?
Az öreg Onucz reszketve nyújtá ujja hegyét a Fatia Negra felé, s majd
összerogyott ijedtében, midőn annak ruhájából szikrákat érze kipattogni,
a mik ujjai hegyét megégeték. Egyszernél többször egy sem mert felé
nyúlni, de a kiváncsiság valamennyit odahozta mégis; ki-ki személyesen
akart meggyőződni a csodáról, a mit másnak nem hitt s az alakoskodó
biztatá a közeledőket, hogy bárhol érjenek hozzá, tűz jön ki a testéből;
azok szikrákat ugrattak elő nyakából, fülei hegyéből, s meggyőződtek
felőle, hogy az átok csakugyan minden csepp vérébe bevette magát.
Csak Anicza nem közeledett hozzá.
– Hát te félsz tőlem? kérdezé tőle az alakos.
– Nem félek.
– Jer hát, csókolj meg.
Anicza oda lépett hozzá, s meghagyta általa csókolni magát.
Összeborzadt utána.
– Nos? Mit éreztél?
– Szád megégette számat, felelt a leány s midőn a Fatia Negra
félrenézett, titokban keresztet vetett magára.
A Fatia Negra tökéletesen meg volt elégedve a komédiával. A titokszerű,
az ismeretlen iránti borzadály rabszolgáivá tette czimboráit; ezektől
nem tarthatott többé.
– Most add ide kezedet, Anicza, te viszont add másik kezedet társnédnak;
mindenki fogódzzék a másik kezébe.
Igy egy lánczot képeztetett velük, melynek tulsó végét a vén Onucz zárta
be, kinek kezébe egy vékony lánczot adott, mely az oltárról lefüggött.
Aztán elmondta előttük a phantastikus esküt, azok minden igét utána
mondtak. A komédiát befejezte egy erős villanyütés, mely egyszerre
minden ember könyökét és inait megsajgatta. A szegény, tudományokban
járatlan emberek azt hitték, az ördög futott idegeiken keresztül,
jajveszékelve könyörögtek a fekete álarczosnak, hogy ne tegye már őket
ki több próbának, hiszen eléggé meg vannak már rémülve.
– Most tehát itt van a pillanat, Fatia Negra, szólt Onucz, nagy
tisztelettel a bűbájos egyéniség iránt, melyben te is beváltsd szavadat;
aztán majd én is megmondom, hogy mit akarok. Fogod-e igazán nőül venni
leányomat?
– Ne jussak ki a napvilágra addig, a míg azt nem teszem.
– Megesküszöl vele azon módon, a hogy nekem megigérted?
– Azt hallani fogjátok.
– No, hát akkor én is mondok neked valamit. Amott van a nagy mázsáló
mérleg fölállítva, ugy-e bár? Az egyik serpenyőre annyi aranyat rakok, a
mennyi őt fölemeli. Annyi aranyat adok leányommal, a mennyit ő saját
maga nyom.
Ez egészen az atyafiak ízlése szerinti gondolat volt Onucztól; valódi
román munificentia! annyi aranyat a menyasszonynyal, a mennyit ő maga
nyom.
A két vőfély rögtön futott egy nagy fatálért, arra fölállíták a
menyasszonyt, azon fölemelték, úgy vitték a mázsáló mérlegig; Onucz még
a tálat is rátevé a mérlegre: azzal is nehezebb legyen.
Azután annyi vert aranyat raktak az Onucz jegyével pecsételt zacskókban
a másik mérlegre, a mennyi a mérleg két karját vízirányosra emelte.
Mikor aztán mind a leány, mind az arany a levegőben libegett, Onucz
diadaltól sugárzó arczczal taszítá oldalba könyökével a Fatia Negrát.
– Ez most mind a tied.
A kalandor odafutott a mázsálóhoz, de nem azon serpenyőhöz, melyen az
arany volt, hanem a hol a leány állt; ezt emelte le onnan, karjára véve
mint egy gyermeket; a másik serpenyő a földre zuhant, súlyegyenét
vesztve, az aranynyal telt zacskók jobbra-balra hullottak róla.
Ez is nagyon tetszett a társaságnak. E massziv gyöngédség a Fatia
Negrától mindenki előtt nagyon érthető volt. Az öreg Onucz dicsekedve
mutogatá haczukájoknál fogva rángatott komáinak a széthullott
erszényeket: «lám, még sem a pénz után nyúlt, hanem a leány után».
Olyan rendkívüli eset is volt az, ebben a földalatti pokol egyházában, a
hová az emberek ötven esztendő óta nem járnak egyébért, mint pénzt
csinálni; nem egymás leányának a szemébe nézni, nem barátságot kötni,
nem szeretkezni, nem nagylelkűséget gyakorolni, hanem csak nyers aranyat
vert aranynyá változtatni.
És valóban, a Fatia Negra, ha láthatta volna a jövendőből csak a
legközelebb eső pillanatot, csak az első óranegyednek kezdő perczét, ha
csak egy lépését, egy dobbanását hallhatta volna annak, a mi már a feje
fölött jön, akkor a helyett, hogy a leány után nyújtsa ki kezeit,
okosabban teendé, ha mind a kettővel fölkap egyet azok közül a zacskók
közül a másik serpenyőről s iramodik vele a merre tud, ebben a sötét
oduban, azon a sötét járáson keresztül, a mit rajta kívül senki sem
ismer; a min úgy jár ide, mintha a pokol külön kis kapun eregetné be,
különös ördögök protekcziója mellett.
Hanemhát ezúttal az ördögök rosszul gondoskodtak róla; – ha csakugyan
volt vele valami baráti összeköttetésük.
A kalandor visszatért az oltárhoz az ölében vitt leánynyal, annak a
lépcsőjére letevé szép terhét. A leány letérdelt.
– Hintsetek rájuk mézes búzát, suttogá a nyoszolyó asszonyoknak Onucz, a
ki ezt a szertartást valami különösen használatosnak tartotta. Tán az
áldást képviseli az?
Anicza azt kivánta, hogy a Fatia Negra hajoljon előbb hozzá közel; hadd
súgjon valamit fülébe.
Ez odahajolt hozzá, a szép arczot magához ölelve; a leány remegve súgá:
– Engem is a föld alatt fogsz-e elvinni innen?
– Félsz, hogy azt teszem?
– Veled elmegyek akármerre s nem félek semmitől.
– Szavadon foglak.
– Nem bánom. Merre esik az? Jobbra vagy balra?
– Balra. Mindennek balkéz felül kell kezdődni, a mi szerencsés akar
lenni.
– A pénzverő-műhely alatt van az ajtó? kérdé a leány gondatlan
arczkifejezéssel.
– Ott; ha tudni akarod.
– Készen vagyok. Mondd el az esküt előttem.
A Fatia Negra ismételte a hókusz-pókuszt. Letérdelt Anicza mellé az
oltár lépcsőjére s szemeit a sötét barlangboltozat felé forgatva,
ünnepélyes hangon kezdé az eskümondást. Olyan rémséges volt látni, a
mint fekete álarczából a fölemelt szemek fehére kivillant.
– Én, e fekete álarcz viselője, kit neveznek országszerte Fatia Negrának
s ismernek ezen a néven kicsinyek és nagyok, esküszöm a bűbájos
szavakra, miket a paradicsomkerti kígyó a legelső asszonynak mondott;
esküszöm az átokra, melylyel a legelső házaspár e földön a paradicsomból
kiűzetett; esküszöm a gonosz lélek Asmodái kínzására, ki a házastársak
gyötrő szelleme; esküszöm Uriás ártatlanul kiontott vérére; esküszöm
Sámson vakságára; esküszöm a kettős csillagokra, a kik az égen egymástól
meg nem birnak válni; esküszöm a kardra, mely Holofernes fejét egy
csókért levágta; esküszöm Jezabel átkozott tetteire, mik Achab ellen a
halált felidézték; esküszöm az álmok szörnyetegeire, a kik ellen a
leghatalmasabbnak sincs semmi védelme, hogy úgy legyek áldva és meg nem
átkozva, földön és föld alatt, a mily igazán e nőt, kinek kezét kezemben
tartom, szeretem, szeretni fogom és nőül veszem; soha el nem hagyom és
magamat tőle el nem tagadom, sőt mihelyt az álarczot magamtól
elvetettem, őt igazi alakomban magammal vinni sietek s ha valaha e
fogadásom ellen nyilván, vagy titokban vétenék, verjen meg a
csontszáradás és nyavalyatörés, undorodjam ételtől, italtól és asszonyi
arcztól, áruljon el, kiben legjobban bízom, tanuságot tegyen ellenem
saját két kezem, víz üldözzön, tűz fogadjon, fejem fölött pallos
függjön, szemem annak élét lássa, akár alszom, akár ébren vagyok, s a
hogy Acháb vérét felnyalták az ebek az utczán egy rosz asszony miatt,
úgy nyalják fel az enyimet kósza kutyák a földről, ha ez eskümhöz valaha
hű nem leszek és hozzá hű nem voltam eddig; – minden földingató hatalom
engem úgy segéljen!!!
Az egész gyülekezett szájtátva bámult a fekete arczúra, mialatt ez a
pokolbeli képzelettel alkotott esküt végig mondá; a figyelem egészen le
volt kötve a jelenet által, senki sem vette észre, hogy ezalatt a sötét
háttérben, melyet a barlang távolabbi oldalai képeztek, idegen arczok
sokasága támad; a malomgépezeten át elébb leszáll két ember, azután
megint kettő és ismét kettő, a míg lassankint lesznek százan; mind
fegyveres férfiak, mind egyformán öltözve, a fegyver elrejtve köpenyeik
alá, hogy ne villogjon a sötétből elő, azok ott csendesen sorakoznak,
mint valami szinpadi statistéria, mialatt a fő komédiás a lámpák előtt
végzi magánbeszédét. Csak Anicza vette őket észre; az egész eskü alatt
nem a Fatia Negra átkozódó ajkaira nézett, hanem annak feje fölött el a
sötétben alakuló csoportokra.
Az eskü végével ismét érinté a Fatia Negra a megfordított feszületet, a
villanyütés ismét megrázta a leány kezét, melyet jobbjában tartott.
– Most esküdjél te is.
A leány erre dühösen rántá ki kezét a kalandoréból, s térdéről fölállva,
még egy lépcsőfokkal magasabbra állt fel az oltár-emelvényen s a
gyűlölet és utálat elkeseredésével szép arczán, szólt, gyöngyfogsorait
összeszorítva, a lábainál térdelő kalandorhoz:
– Te nyomorult komédiás! Te álarczos szemfényvesztő! Mindenkit
megcsaltál, de senkit olyan nagyon nem, mint engem. Esküdtél ugy-e,
Sámsonra, Uriásra, Holofernesre, Jezabelre, hogy engem meg nem tagadsz
soha, hogy kívülem senkit sem fogsz szeretni? Emlékezzél a jegesvölgyi
éjszakára, mily utálatosan árultál ott el engemet. Tudd meg azt, hogy én
voltam ott jelen magam a kunyhóban, én fujtam meg a kürtöt, melynek
szavára a féltő férj az erdőből előjött, én láttam a tusát, mely erre
következett, s én megesküdtem akkor, hogy el foglak veszíteni. Esküdtél
ugy-e, a kigyó szavaira, hogy ha megcsalsz engem, áruljon el kiben
legjobban bízol? víz üldözzön, tűz fogadjon, pallos függjön fejed
fölött, ebek nyalják fel véredet? Ime tehát – előtted tűz, mögötted víz,
fejed fölött pallos! kutyák ugatnak már, szagolva véredet, én
elárultalak! Tekints oda hátad mögé!
A sorakozott fegyveres csapat egyszerre, mint egy gép minden kereke,
mozgásnak indult, hegyes szuronyok villantak meg a fáklyák fényénél. «El
vagyunk veszve!» ordítá minden ember, míg a katonai parancsnok érczszava
idegen hangzattal vegyült a zavart lárma közé.
– Mindenki letegye a fegyvert! semmi ellenállás!
Onucz ordítva rohant aranytelt zsacskóihoz, az asszonyok sikoltva
futottak a sátorok közé, a Fatia Negra egy perczre megkövülten állt
Anicza előtt, mint egy megfogott ördög s elmeredve nézett a leány
lángoló arczára.
Anicza most hirtelen a fegyveresekhez fordulva, kiálta a zsibajt
túlcsengő hangon:
– Siess, Juon Táre! Foglald el az olvasztó bejáratát, különben ismét
megmenekül az ördög!
Ezért kellett neki a Fatia Negrától megtudni, hogy merre jár fel a föld
alól?
A kalandort e szó téríté magához; látta, hogy egy kérlelhetlen ellenség
és egy csapat fegyveres ember sietve közelít az érczolvasztó ajtajához,
s hogy az út a menekülésre előtte zárva van.
E pillanatban egy ördögi gondolatja támadt.
Hirtelen fölkapott egy égő fáklyát az oltárról s két hatalmas szökéssel
az olvasztó felé közelített; húsz férfi szuronya meredt eléje és egy
hosszúnyelű fejsze Juon Táre kezében, ő pedig fegyvertelen volt.
De nem az ajtóhoz sietett, hanem egy oldalszökéssel elérte a borléllel
töltött kádat, ott lehajítá a földre az égő szurokfáklyát, s izmos
vállát neki vetve a roppant kádnak, egy kétségbeesett erőfeszítéssel
annak tartalmát végig önté a barlang padlatán.
Egy pillanat alatt lángban állt az egész barlang!
A padlat kőből volt, a szétfolyó borszeszt be nem ihatta, az lángra
lobbant az elhajított fáklya lángjától s terjedt sebesen, mint egy
gátját szakított égő tenger, különösen az olvasztó felé, merre
hajlottabb volt a padlat.
A kék szeszláng halotti rémvilággal tölté meg az egész barlang üregét,
maga a levegő, maga az űr is lobogni látszott: a száz fáklya tövig
meggyulladva lobogott vörös fénynyel a kék pokollánggal egyetemben s a
felhalmozott bengali tűzhegyek és az elpattogó röppentyűk, forgásnak
indult tűzkerekek, mik az ünnepély végére voltak készen tartva,
össze-vissza lobogtak, sustorogtak bele a rémséges alapszínbe; s e
pokoli lobogás közepett elkárhozottak sötét alakjai futottak,
ordítottak, sikoltoztak, taposták egymást és menekültek magasabban álló
sziklák felé, a hová a légben elterjedt láng utánuk csapott; egyik
katonának a húsz közül tölténytartójában föllobant a lőpor. Juon Táre
szeme világát veszté a lobbanástól, a többi iparkodott a barlangot
átszelő vízvezetőbe menekülni, hová utánuk csorgott a lobogó alcohol,
mint egy égő zuhatag. Veszni kellett mindenkinek e pokolmenyegzőben.
Csak két ember nem veszté el lélekjelenlétét, csak ketten tudták még,
hogy mit kell tenniök; az egyik volt a Fatia Negra. Ez, a mint a
fegyveresek szétfutottak az olvasztó-ajtótól, merészen átgázolt az égő
borszeszlángon, jól tudva azt, hogy ez nem gyujtja meg egyszerre az
öltönyt s csupán szemeit takarta el kezével, hogy meg ne vakítsa: azzal
felszakítá az ajtót s azon keresztül hirtelen eltünt.
A másik volt Anicza, ki midőn látta, hogy a százszoros rémületben
mindenki elveszté eszét s kétségbeesett halála elé fut, hirtelen kezébe
ragadott egy fejszét s nem törődve a körüle pattogó röppentyűk
szikráival, a fölállított roppant sörös kádakhoz futott, azoknak
fenekeit beszaggattá; a neutrális nedv zuhatagban tódult a padlatra, s a
mint lassankint tért nyert, úgy szorítá mindig hátrább a lángoló
pálinkaárt, lassankint kioltogatva a kék pokolvilágot, melynek elmulta
után nem maradt az alvilágban egyéb fény, mint a végig lobogó
szurokfáklyák az oltár körül.
A szép menyasszonyra nem lehete rá ismerni többé, arcza úgy össze volt
égve.
A társaság minden tagja kapott sebet az égésben, néhány kínlódva
fetrengett, szeme világát vesztve, s a hűs tócsákba verte magát, miket a
kiomlott sör képezett; a vén Onucznak egy haja szála sem maradt meg, de
azért most is ott ült aranyai halmazán, mik szétgurultak a félig
szenesült zacskókból. Fölrepedezett kezeit aranyai közé dugdosta: tán
azok hűsítik fájdalmát.
Juon Tárénak mindkét szemét kiperzselte a lőporlobbanás, két katona is
nehéz sebet kapott ugyanakkor.
Az általános rémület után csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy a
Fatia Negrát üldözni kell, midőn a tűz már elaludt. E valaki a
menyasszony volt.
Ő maga ragadta kezébe a fáklyát, ő kiálta a fegyvereseknek: «utánam!» s
első volt, ki az érczolvasztó ajtaját fölszakítá. Odabenn sötétség volt,
a fáklyavilágnál összekeresték a földalatti kamrákat; pénzverő gépek,
olvasztó műhelyek, mind a régi rendben voltak hagyva, még a kivert pénz
is, mely az osztályra várt, érintetlenül hevert pyramid alakú halomba
rakva kisded erszényekben, – de a Fatia Negra maga nem volt sehol.
– Elrejté magát! mondogaták a katonák, puskáik agyával kopogtatva a
falakat.
– Megmenekült! szólt, perzselt haját tépve kezeivel a menyasszony. Ez
épületen keresztül menekült meg. Még talán utolérjük!
Tanácsára a gépeket kezdték fölforgatni s az érczlapító alatt
megtalálták a csapó ajtót, melyen keresztül szokott ki- s bejárni a
barlangon át a kalandor. Ezalatt eltelt egy óranegyed. Több, mint elég
arra, hogy üldözői elől megmeneküljön.
Anicza sietve futott előttük a fáklyával a földalatti folyosón
keresztül, melyet a barlangon átfutó patak járása alkotott; sok helyütt
térdig hajolva lehetett csak előhaladniok. A leány biztatta az
üldözőket, hogy ne féljenek; fél óra mulva napvilágot láttak a folyosó
végén derengeni, s a mint kiértek a patak medrének szirttorkolatából,
ott a forrás előtt, a szép zöld fűben, a forró napsugár elől hangafa
árnyékában hűselve, heverészett egy őzünő két kis gidójával: a kis
őzfiak anyjuk hátán ugráltak keresztül… A Fatia Negra ki tudja, hol járt
már ezóta?…