Kengyelesy gróf csakugyan szerencsésen hazaérkezett Aradra, ezuttal nem
rabolta ki a Fatia Negra.
A hidvári vadászestéken mindazt visszanyerte, a mit a kengyelesi
látogatás alkalmával vesztett s e fölötti örömében szabad rendelkezést
adott a grófnénak termeit az ottani elegans világ számára megnyithatni.
Mert Aradnak igen elegáns közönsége van; Pest után itt egyesül minden
aristocraticus elem, sőt Pest fölött még az az előnye is van, hogy a
társaság nem oszlik szét a különböző idények szerint; Csákó, Ménes,
Magyarát, Világos és a körüllakó főurak pusztáin levő kastélyok mind úgy
egy csoportban vannak Arad körül, hogy sem nyár, sem ősz nem szórja szét
messzire az ismerősöket; azoknak, kik a társasélet örömeit szakadatlanul
birják élvezni, Arad valóságos Aranjuez.
Kengyelesi grófnénak nem kellett az ilyen ajánlatot kétszer mondani;
másnap mindjárt kezdetét vette a sok bemutatás. (Ez ideig a grófné
visszavonultan élt Aradon.) A kik a jobb körök nevezetességei voltak,
azoknak bevezetéséről az ismerősök gondoskodtak; a távolabb állókat,
kiket még senki sem ismert, magának a grófnak kellett felkeresni s
bemutatni. Neki tetszett ez a mulatság.
Azok közé, kiket így messziről kellett bevonni a társaságba, tartozott
egy Pestről jött fiatal ember, itt jelenleg megyei hivatalnok (azon
időkben különösen kitüntetett osztály), kit míveltségeért nagyon
dicsérnek, ki megyegyűléseken már egy párszor igen értelmesen meg is
szólalt: bizonyos Vámhidy Szilárd.
Hanem a mi a hölgyeket jobban érdekli az ő megyegyűlésen tartott
beszédeinél, a felőle elterjedt hír ama regényes szerelmi viszonyáról
egy gazdag pesti tőzsér leányával, ki miatt az ifju magát el akarta
ölni, a leánynyal összebeszélve; szinte a halál révéről hozták már
vissza; hanem azért a leány csak férjhez ment a gazdag Hátszegihez.
No ezt a fiatal embert okvetlen meg kellett ismernie a grófnénak.
Hogyne? Azt az ideált, a kibe Henriette szerelmes volt s a ki magát vele
együtt el akarta ölni. Oh az ilyen species nagyon ritka már a mai
világon; megérdemli, hogy mutogassák.
A grófné annyit beszélt felőle férjének, annyira magasztalta az ifjut,
pedig csak úgy messziről látta egynehányszor, hogy Kengyelesy már
kezdett nyugtalankodni miatta.
Be kellett őt mutatnia a feleségének. E végett elébb magának is meg
kellett ismerkednie; ez könnyen ment, az alispán mindkettőjüknek jó
ismerősük volt, ott megbarátkoztak. Kengyelesy grófot azután, ha egyszer
megbarátkozott valakivel, nem lehetett többé kikerülni; az fogta az
embert, vitte, pártolta, boszantotta és mindent elmondott neki, a mi a
nyelvére akadt.
– Kedves barátom, az én feleségem ön után bolondul. Valósággal el van
öntől bolondulva. Már egy hét óta szekiroz, hogy önt keressem fel és
vigyem hozzá. De előre figyelmeztetem önt, kedves barátom, vigyázzon
magára; az egy igen csodálatos asszony, már sok emberrel tett így, mint
önnel. Egyszer magához vonta őket, enchantirozta, elbűvölte; s mikor már
egészen schachmattá tette, akkor ott hagyta a faképnél; mint a hogy
szokás a matt után megint másik parthiet kezdeni. Ez valóságos endiablée
asszony! Mindenkivel kiköt; nincs fiatal ember, a kitől eltűrné, hogy
belé ne szeressen; egy pár hétig aztán engemet szánnak, már a harmadik
héten én szánom szegényeket. Mert tudja barátom, a mellett ez egy
Penelope! A hitvesi hűség valódi Vestalángja nála, mely soha sem alhatik
ki a nélkül, hogy az őrizőnek meg ne kellene halni. Hanem, kedves
barátom, délelőtt nem szokás világos sárga keztyűt húzni látogatásokhoz.
Lássa.
Szilárd azt felelé, hogy ő nála már három órakor délután van.
– Ebédelt már? kérdé gróf Kengyelesy ijedten. Ah, kedves barátom, akkor
kérem, vegyen a fogai közé egy pár szemecskét ebből a cachou
aromatiquéeból. Ezt mindig velem hordom. E nélkül nem lehet hölgyekkel
beszélni ebéd után. Tudja ön: ez elveszi az ember szájának azt a
bizonyos utóemlékét, a mi ebéd után, kivált egy kis borocska után,
önkéntelenül visszasugárzik.
– Hiszen nem beszélünk mi olyan közelről egymással.
– Azt ki tudja? – No hát csak arra figyelmeztetem kedves barátom, hogy
vigyázzon magára; eszén járjon, hidegvérű legyen; eszébe jussanak jó
tanácsaim s mihelyt idejét találja, lásson valami jó parthie után, mert
addig ezer veszélynek van a fiatal ember kitéve. Köztünk mondva, azután
még kétezernek van kitéve, aztán meg az is igaz, hogy nincs jó parthie a
világon, mert minden asszony el tudja azt bőven költeni, a mit magával
hozott.
Szilárdnak soha sem volt szükség a gróffal vitázni, mert ő rendesen maga
magát kidisputálta, ha beszélni engedték.
Az első bemutatás szokás szerinti feszességét igen hamar megtörték a
gróf bizarr ötletei.
A grófné habos moir antique ruhába volt öltözve, melyhez hosszú angol
fürtöket viselt.
– Ugy-e bár, Szilárd barátom, szólt a gróf, ez a ruha, meg ez a coiffure
sehogy sem áll a grófné arczához, mi?
Sok jámbor fiatal embert kétségbe ejtett volna egy ilyen hóbortos
kérdés; egyik ügyetlen bókbul a másikba botlottak volna egy ilyen
«banditadöfés» kiparirozása közben; az én Szilárdom örökké nyugodt
arczát egy perczig sem hozta zavarba az.
– A grófnénak minden jól illik, válaszolt rá; de én még is tudok egyet,
a mi ennél is csinosabb, a mi minden hölgyet szebbé tesz.
– Nos? ön kiváncsivá tesz; szólt a grófné.
– Ön oly műismerő volna, hán? kiálta rá a gróf.
– Azok a kék szövetek, fehér pontocskákkal, annyi bűbájt szaporítanak
minden hölgy alakján, s mellé egy ősi csipkefőkötő.
– Áh ha há, bravo, kiálta Kengyelesy. Még a hölgyek közt is korteskedés!
(Talán te már nem is tudod, kedves olvasóm, azoknak a kék ruháknak
történetét, azokkal a fehér pontocskákkal? a miket egy időben olyan nagy
lelkesüléssel kezdtek viselni Magyarhon högyei. Oh az nevezetes időszak
volt! Sokat beszéltek akkor arról.)
A másnapi fényes estélyen Kengyelesy grófné olyan fehérpontos kék honi
szövetbe volt őltözve, olyan csipkefodros főkötővel fején, a milyent
Szilárd mondott neki.
– Tessék! drága barátom! szólt a gróf az ajtón belépő Szilárdot rögtön
elfogva, ott van ni. Tetőtül talpig úgy costumirozva, a hogy ön
rendelte. Mondtam ugy-e? Sajnálom önt; már benne van a hálóban.
Szilárd sietett a grófnét üdvözölni, ki az egész estélyen át különösen
kitünteté a szép ifjut. Nem csinált belőle titkot.
S ha még valakinek kikerülte volna a figyelmét, azt maga a gróf sietett
figyelmessé tenni, egész este járt-kelt férfiak, asszonyok között s
háborgatta őket észrevételeivel.
– Ahol van, ni. Már megfogta. Odaülteté maga mellé; mindig vele beszél.
Még politizál is a kedveért, pedig nem ért hozzá. Az elébb, hogy vele
tánczolta s quadrillt, mindig elkéstek a figurából a nagy causerie
miatt. Én mondtam előre a fiatal embernek, hogy így jár; mondtam neki,
hogy vigyázzon magára; de nem veszi hasznát; ő is hanyatthomlok rohan a
veszedelmébe, mint a vacsoravesztő pille a lámpásba.
– És így tovább.
Egy óra alatt az egész társaság tudta (tudhatta, mert Kengyelesy
elmondta mindenkinek), hogy az a komoly képű fiatal ember ott a grófné
mellett, a kinek még most olyan nehezen sikerül a mosolygás, micsoda
szerepre van szánva ezeken a pallókon?…
… Hanem hogy az a fiatal huszártiszt ott a harmadik szobában, a ki csak
úgy en passant vetődött most ide Pardubiczból, a ki egész este egy
pillanatra sem bukkan be a tánczterembe, hanem ül két öreg úrral egy
asztalnál és tarokkozik, a ki a bemutatás első pillanatán kívül egy szót
sem váltott a házinővel, a kit nem érdekel az egész társaságból senki, –
– hogy ennek micsoda szerep van itt szánva? azt már nem tudja senki, a
gróf legkevésbbé; – hanem a grófné talán mégis tudja.
Harmadnap a köszönőlátogatást kelle megtenni Szilárdnak a grófnénál. –
Készakarva olyan órában ment, a mikor tudta, hogy nincs otthon, s egy
látogatójegy hátrahagyásával elvégezheti a látogatás kötelességét. Hanem
este találkozott vele a szinházban. Az előadásnak vége volt, a grófné
kocsija még nem járt elő, s míg az előcsarnokban arra várt, Szilárdnak
nem lehetett őt elhagyni.
– Oh az nem megy ám, tisztelt uram, szólt tréfásan a grófné, hogy ön
kilesse, mikor nem vagyok otthon, s akkor egy látogatójegygyel lerója
tisztét. Ismerjük ezt a szokást, de önnek nem szabad azt használatba
venni. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Igen sok, a mit önnek meg kell
tudni tőlem. Azért csak igérje meg gyorsan, hogy holnap tizenkét órakor
el fog jönni hozzám, különben megteszem azt a tréfát, hogy világ
rémületére felkérem önt, hogy jőjjön velem rögtön kocsimon.
Más kedélyű ember aligha fel nem találta volna magát, hogy e
fenyegetésre azt felelje, hogy ijessze hát meg a grófné e merénylettel a
világot, hanem Szilárd komoly képpel azt viszonzá, hogy jó lesz, tehát
holnap reggel 12 órakor el fog menni.
El is ment. Nem igen dobogott a szíve, mikor belépett a grófné
magántermébe; a sok tétova eszme közül azt tartotta meg legjobban, – a
mit a gróftól hallott. Tréfát űznek vele.
Tehetnek, a mit akarnak.
A grófné halkan tudatta komornyikjával, hogy senki számára sincs itthon
s azzal leültette magával szemközt Szilárdot. – A grófné szép asszony
volt és szépen is tudott öltözködni. A grófnénak igen szép szemei voltak
és igen szépen tudott mosolyogni velük. A grófnénak igen szép kis szája
volt, s ha megszólalt, még szebb lett, mert igen elmésen tudott
beszélni. A veszedelem félre ismerhetlen.
– Édes jó Szilárd; szólt a grófné azzal a könnyű, természetes
naivsággal, mely annyira lefegyverző az erős ész ellenében; ne
nehezteljen, hogy néhány bizalmas szót intézek önhöz. A világban rövid
időn azt fogják beszélni, hogy ön szerelmes én belém, én pedig önbe. Én
nem fogom hinni az elsőbbit, ön nem fogja hinni a másodikat. A világ
beszéljen, a mit neki tetszik. A milyen keveset gondol ön arra, hogy
érzelmeivel felém forduljon, ép olyan kevéssé van nekem szándokom,
azokkal könnyelmű játékot űzni. Nekem egy jó, áldott férjem van, a kit
gonoszság volna megkeserítenem; nem is adok rá okot; önnek pedig egészen
más gondjai vannak. Én ismerem önnek a gondjait. No ne haragudjék; ne
húzza úgy össze a szemöldeit; az önnek jól áll, de én nem akarom, hogy
tegye. Én nem vagyok tolakodó; nem akarom önt meglopni: nem kérdezem,
hová ásta el kincseit? én csak azt mondom, hogy tudom, hogy önnek
kincsei vannak, s azok el vannak ásva. No mondja ugy-e, ön nem fél én
tőlem?
Szilárdot e váratlan fordulat kissé zavarba hozta. Puszta kiváncsiság
volna-e az?
– Nincs félteni valóm, grófné; szólt mosolyogva. Nincsenek elásott
titkaim. Fiatal ember voltam, mint más; voltak bohó ábrándjaim, mint
másnak; s kigyógyultam belőlük, mint minden ember.
– No, ön most nem mond igazat: ön nem gyógyult ki belőlük. Hanem hát
legelőbb is azt kell önnek mondanom, hogy ne higyje felőlem, mintha én
csak asszonyi kiváncsiságból akarnék olyan tárgyakat ön előtt
felemlegetni, a miknek gondolatja önnek fáj, mintha én csak mendemondát
hajhászni fordulnék önhöz azzal a szóval, hogy legyen irántam bizalmas s
vissza akarnék élni bizalmával. Higyje el, én nagyon szeretem a tréfát
léha, tartaléktalan férfiak irányában alkalmazni; de a jó szivet mindig
tisztelem, mert az olyan ritkaság. – A kiről beszélni akarok önnek, az
énnekem barátném, s az nagyon, nagyon, de igen nagyon szerencsétlen…
Szilárdnak el kellett hinni, hogy ez igaz, mert a grófné szemében
könycsepp ragyogott.
– Oka vagyok én annak? kérdezé keserűn.
– Ön nem, de ő sem; én tudom bizonyosan. Mindennek oka a pénz; a szomj a
pénz után. Nincs szerencsétlenebb teremtés a világon, mint egy gazdag
ember leánya. Hanem hát ez most mind csekély baj: férjhez adták
valakihez, a kit nem szeretett; a ki elvette azért, mert nagyapja
milliókkal bir; a kihez nagyapja átokkal fenyegetőzve riasztá nőül
menni, s most, miután e férfi nejévé lett, a ki iránt még csak
barátságot sem érezhet, nagyapja végrendeletet tesz és kitagadja
mindenéből.
Szilárd ajkai vonaglottak e szóra.
– Képzelheti ön azt, a mi most következik. A nő nem szeret és nem
szerettetik. Hozzá adták egy keleti nábobhoz, a ki menyasszonyát
gazdagnak hivén, úgy költött azóta, mint egy fejedelem. És most ez az
ember egyszerre arra a hírre ébred fel, hogy nejének semmije sincs.
Ismeri ön azt a szót, hogy «kegyelemkenyér»?
– A szót ismerem, de a kenyeret nem kóstoltam.
– Hanem arról soha sem fog önnek fogalma lenni, hogy mi az a
kegyelemkenyér, a mit egy férj ád annak a nőnek, a kit gazdagnak hitt s
szegénynek talált. S még hagyján, ha ez a férj maga is szegény ember! De
hátha gazdag – oh ez a kenyér nagyon keserű.
(Ugy-e keserű? gondolá magában Szilárd; az a kenyér, a mit én ajánlottam
neki, az csak száraz volt.)
A grófné látva, hogy Szilárd hallgat, folytatá beszédét.
– Biztosan értesültem felőle, hogy a báró magaviselete neje irányában
azóta egészen megváltozott, hogy megtudta annak kitagadását. Épen sokat
vesztett a kártyán, midőn ez a hír érte. E fölötti rossz kedvét épen nem
iparkodik neje előtt eltitkolni. Henriettenek voltak jótékonysági
kiadásai, a vidék szegényei őt tarták szabadító angyaluknak, most ezt a
szerepet meg kellett szüntetnie. Zárt ajtót kell tartania a könyörgők
előtt, mert férje nem szabadítja fel haszontalan kiadásokra. Sőt, ha
hinni lehet a szóbeszédnek, még azt is mondják, hogy miután Henriettenek
meg van az a szokása, hogy mikor nincs pénze szétosztani boldogtalan
emberek között, akkor az ékszereit nem restelli zálogba tenni, tehát
most Hátszegi azokat zár alatt tartja, s csak olyankor adja elő, mikor
valami pompához kellenek s olyankor kényszeríti nejét azokat felrakni
magára. Tudja, hogy ez nagy megaláztatás egy nőre nézve.
(Szilárd gondolta magában: ha az enyim lettél volna, most volna csendes
tűzhelyed, kis szobáid, a mikben magad volnál az úrnő; én nem vennék
ékszereket, de két falatom közül a jobbik mindig a tied volna.)
– És a mi a legmegalázóbb a nőre nézve: most már Hátszegi még csak
titkolni sem igyekszik előtte sértő szenvedélyét, mely köztudomás volt
eddig is, de a nő legalább nem tudta; – most már ő is tudja.
Szilárd kérdőleg tekinte a grófnéra, mint a ki nem értett valamit.
– No, értem alatta azt a tulságosan chevaleresque hajlamot, mely a női
szépség bálványozását még a parasztnőkre is kiterjeszti.
(Szilárd gondolá magában: ha az enyim lettél volna, olyan helyen állna
képed, a hova más nőarcznak még csak árnyéka sem vetődnék soha.)
– Ön nagyon elgondolkozik azon, a mit beszélek, édes Vámhidy; pedig ne
gondolja, hogy én csupán azért beszélek, hogy önnek érdekes újságokat
mondjak. Más bajom van, illetőleg nem nekem, de szegény Henriettenek.
– S érdemesít rá, hogy ezt megtudjam?
– Oh, ő bizonyosan nem fordulna panaszával önhöz; – de ezt én találtam
ki. Azt gondolom, legjobb helyen beszélek. Henriette szivét még egy
nagyobb csapás érte, a mi annál érzékenyebb, mert folytonos sajgásban
tartja. Öcscse, Kálmán, Pestről hirtelen eltünt s azóta nem tudni, hová
lett.
Szilárdot e szavak nagyon megindították.
– Ezerfélét beszélnek róla, a mit én nem akarok elmondani. Azoknak
nagyobb része igen rossz. Henriette megtudva ez esetet, kérte férjét,
hogy járjon utána Kálmán eltünése okainak. Hátszegi irt ügynökének,
kapott is tőle választ, de azt semmi áron sem akarja Henriettenek
megmutatni; sőt megparancsolta neki, hogy többé előtte Kálmán öcscsét
elő ne hozza. Most ez a szegény nő kétségbe van esve, el nem tudja
gondolni, miért titkolják előtte testvére eltüntének okát? És most jövök
már arra, a miért önnek ezt a sok szóbeszédet elmondtam. Henriette azt
hiszi s én is meg vagyok felőle győződve, hogy ha testvére életben van,
akkor csak egy embert fog felkeresni és az senki sem más, mint ön.
– Szegény fiu; engem nagyon szeretett, sóhajta Szilárd.
– Érti ön már most az összefüggést, ugy-e bár? Ha valaki megtudhatja
Henriette testvérének hollétét, annak valódi okát, a miért Pesten levő
rokonait elhagyá, és sem Lángainéhoz, a ki védője volt, sem testvéréhez
nem menekült, úgy az ön lehet legbizonyosabban. Ezt nem lehet ügyvédre
bízni, mert ez nagyon sok gyöngédséggel jár; ide érzelem, lovagiasság
szükséges s ha már a férj elutasítá magától e nemes feladatot, úgy nincs
kihez fordulni, – mint – a feláldozotthoz.
Szilárd ajkait harapta, hogy a köny szemébe ne jőjjön.
Ki hinné, hogy a könnyelmű nőknek annyi érzésük legyen barátnéik iránt?
Szilárd fölkelt, meghajtá magát s azt válaszolta a grófnénak röviden,
hogy magára vállalja e feladatot.
A grófné kedvesen nyujtá elé kezét.
– És engemet mindenről tudósítani fog; mert én vagyok a közös posta
kettőjük között.
Szilárd megköszönte a grófné bizalmát iránta és távozott.
Estig gondolkozott a hallottakon s akkorra készen volt fejében a terv.
Este a casinóban találkozott Kengyelesyvel. A gróf több sportsmann
jelenlétében rátámadt:
– Gyere ide csak, drága barátom! Hogy van ön? (Szokása volt az embert
egy lélekzet alatt tegezni és önözni.) Ezer milliom ördögbe; a dolog
görbére kezd menni. Ön ma a feleségemnél volt délben tizenkét órakor,
együtt ültetek egész egyig; senkit sem eresztettek be; a grófné el van
ön által ragadtatva; nem beszél egyébről, csak arról, hogy ön milyen
derék ficzkó, hogy mennyire örül annak, hogy önt megismerte, hogy ön egy
valódi ideál! egy lumen! vagy micsoda? Figyelmeztetem rá «kedves
barátom», hogy én nem tréfálok; én velem nem lehet bolondozni; ha ön
igazán magába szeretteti a feleségemet, megjárja velem, mert én elválok
tőle s kényszeríteni fogom önt, hogy elvegye! Mi?
A többi úr nevetett rajta nagyon, maga Kengyelesy is.
Vámhidy természetesen olyanforma arczot csinált, mint a ki ártatlan az
egészben.
A gróf comicus szigorral megfogá attilája gombját s szeme közé nézve,
kérdé:
– Hát miről beszéltetek folyvást, hán? No ne süsd le a szemedet; nézz
rám! Miről beszéltetek egy óra hosszat?
Szilárdnak valami mást kellett kigondolni hevenyében.
– Hát – a szinházról, zenéről, irodalomról…
– Ahá. A feleségem meg azt mondta: a honi divatról, országgyűlésről,
politikáról. Tehát már hazudtok? No csak hazudjatok. – Azért mégis rá
fognak téged szedni, meglásd.
Azzal a kandallóhoz hátrált, frakkja szárnyait szétvonva, két zsebébe
dugott kezével s nevetve nézett sorba a körül állók szemeibe, a kik
maguk is nagyon hahotáztak.
Szilárd egyet gondolt, megfordult a sarkán, s ott hagyta őket.
Csak egy fiatal huszártiszt nem ügyelt rá; az ott olvasott egy
karszékben valami ujságot s mikor Kengyelesy éles hangú kaczagása nagyon
verte a füleit, meglepetve nézett fel rá:
– Mit? Mi az?
Azután egy egész hétig nem látta a gróf Vámhidyt; kereste mindenütt,
sehol sem akadt nyomába. Mindennap kérdezte a grófnétól: hová tette? Nem
volt-e itt? az nevetett és tréfával ütötte el a kérdést. A gróf dühös
kezdett lenni minden ismerősére, a ki nem tudott neki arra a kérdésére
felelni, hová lett Szilárd?
– Arra a ficzkóra úgy rátaláltam ijeszteni, hogy megszökött Aradról. Ez
már nagyszerű diadal a grófnétól! Úgy meghódítani valakit, hogy levegővé
váljék, elpárologjon, a semmibe tünjön.
Az első estély után tíz napra volt rendezve a másik, Szilárd még abban
sem jelent meg. Kengyelesy kérdezősködött felőle fűtől-fától, de nem
tudta kinyomozni, hová lett? Az egész társaságból senki sem tudott
felőle.
– Kedves barátom, ez megmérgezte magát. Világos. A ki már egyszer ráadta
ilyenre a fejét, az másodszor is megkisérti. Én mosom a kezemet; a
grófné az oka; minek tréfál ilyen emberekkel. Bizonyosan mérget vett be
s elbujdosott vele valami erdőbe, s majd csak egy hónap mulva találják
meg véletlenül.
– Kit találunk meg véletlenül? kérdezé egy hang a háta mögött. Hátra
nézett: hát az épen elveszett volt.
– Ah csak hogy megkerült ön! ugyan hol járt annyi ideig? Én már azt
hittem, hogy az én fenyegetéseim riasztották el örökre. Jőjjön, az Isten
áldja meg, hadd viszem a feleségemhez. Szegény fiú! azt gondoltam, már
elölte magát.
Azzal karja alá vonta Szilárd kezét, czepelte a grófnéhoz: «itt van,
megtaláltam; ne tessék kétségbeesni miatta. Tessék leülni mellé, itt van
egy szék. Gondom lesz rá, hogy senki se háborítsa önöket. Igy ni. El ne
ölje magát, édes barátom. El nem tudnám viselni a lelkemen.»
A grófné megszorítá Szilárd kezét s inte neki, hogy maradjon.
– Most érkeztem Pestről, monda Szilárd.
– Igen? Nos?
– Mindent megtudtam. Azaz, hogy mindent még nem; de igen sokat.
– Szóljon, kérem. Úgy is mindenki tánczol most, nem ügyelnek ránk.
– A Lapussa család tagjai az öreg holta után keserű vitában vannak. A
végrendelet ellen, mely Jánost, a legidősbet teszi általános örökössé, a
többieket kirekesztve, törvényesen fellépett Lángainé, az özvegy.
Ügyvédétől tudok mindent, ki hajdan főnököm volt és igen derék,
rokonszenvre méltó ember. Lángainé azt bizonyítja, hogy az öreg Lapussa
nem volt ép elméje használatában, midőn családja egyéb tagjait
kirekeszté, s ezt egyéb bizonyítékokon kívül, miket bámulatos női
furfanggal győzött halomra gyűjteni, leginkább azzal támogatja,
miszerint az öreg úrnak épen semmi oka sem lehetett unokáit, kik soha
meg nem bántották, kik szégyenére nem váltak, gyűlölni, kiátkozni. Ennek
ellenében János úr azt hozza fel, miszerint igenis volt oka édes
atyjának unokáit gyűlölni, mert először is báró Hátszeginé a mióta
férjhez ment, soha nagyatyjának levelet nem irt; hogy mind ő, mind férje
odahaza az öreg úr felől a legtiszteletlenebbül nyilatkoztak; az utóbbi
nevezetesen nagyon nyiltan elárulá, hogy szeretné már, ha nem kellene az
öreg emberek drámájának ötödik felvonásában a függöny legördültére olyan
sokáig várakozni; tanúbizonyság erre bizonyos Margari, kit az öreg
Lapussa azelőtt felolvasójának tartott, midőn leányát férjhez adta,
akkor pedig Hátszegire erőszakolt titkárul; voltaképen azonban messzire
előtervezett okokból, kém gyanánt tartott nála, ki most aztán mindenféle
szennyes rágalmakra esküszik Hátszegiék ellen, János úr által eszközül
visszahivatva onnan. A másikra, a gyermekre nézve, pedig egy borzasztó
váddal áll elő unokabátyja. Egy váltót mutat elő negyvenezer forintról,
melyet a gyermek hamisított, nénje, Hátszegi báróné nevére.
– Ah! kiálta fel a grófné, hitetlenség hangján.
– A dolog nevetségesen hihetetlen, de így van, én láttam a váltót, mert
biróilag le van foglalva. Egészen a fiu keze irása, még testvérének
aláirt nevében is felismerhető, melyet még csak nem is utánzott jól.
Itt Szilárd félbeszakítá beszédét; valami jutott eszébe: ah, azt a
névaláirását Henriettenek ő ismerte igen jól!
– Összeüt ez esettel a fiunak rögtöni eltünése, ki azóta minden
utánjárásra sem került elő, a mi a bajt tetemesen öregbíti. Az nap, a
midőn e váltóról beszélni kezdtek, eltünt a növeldéből s úgy látszik,
hogy e szökésre már régóta készült.
– De mi vihette volna ezt a fiatal gyermeket ilyen tényre? úgy tudom,
hogy alig több tizenhárom évesnél?
– Sok természeti könnyelműség volt benne. Azonban ez még nem elég
magyarázat arra, hogy nénje nevére negyvenezer forintos váltót
hamisítson.
– S miért nem akarta ezt a báró nejével tudatni?
– Nagysád nem sejti? – Én jól tudom. Hátszegi nagyon jól ismeri nejét.
Igen jól érzi ő azt előre, hogy a mint a báróné meg fogja tudni, hogy
öcscsét azzal vádolják, miszerint az nevére váltót hamisított, az egy
perczig sem fog kételkedni azon, hogy mit tegyen? hanem valódinak fogja
elismerni a hamisított aláirást.
– Valóban! ön igazat mond. És azzal testvére meg lesz mentve.
– Tökéletesen.
– De akkor neki kell fizetni azt az összeget.
– Vagy kifizetni, vagy bepereltetni magát miatta.
– Hm. Szegény asszony; de neki most semmi pénze sincs. Ez fatális
helyzet, nagyon fatális. No de semmi. Ha az ő ékszerei zár alatt vannak,
az enyimeket nem őrzi senki.
Szilárd nem állhatta meg, hogy e legjobb szívből jött szavakért forrón
meg ne csókolja a grófné kezét. Egészen el volt ragadtatva attól.
– Áh áh! rikácsolá háta mögött a gróf; már ennyire vagyunk? Szép, nagyon
szép! No no, fiatal barátom, csak ne ijedjen meg tőlem! Kérem, én tőlem
való féltében valami kárt ne tegyen magában, az Isten áldja meg.
– Majd holnap kifőzzük ezt. Egy órakor elvárom, súgá a grófné
Szilárdnak. Most mennem kell, a cotillon kezdődik?
– Hát ön nem tánczol? kérdezé Szilárdtól a gróf. Menjen, lásson hozzá,
még azt találnák mondani, hogy gyászol; pedig hála Istennek, nem az ön
ipa volt az öreg Lapussa, hanem Hátszegié, gyászolja az. Menjen ön
tánczolni…