Egyszer csak az a hír lep meg bennünket, hogy Lapussa Demeter úr súlyos
beteg lett.
Tulajdonképen nem a betegség teszi híressé e tényt, mint inkább az öreg
úr közbeszéddé vált furcsaságai, ki úgy látszik, hogy most akar még csak
sokat beszéltetni rigolyáiról, s haldokló ágyán kiván a közelállók
boszantására, a távol állóknak pedig különös mulattatására szolgálni.
Általános elgyengülés a baja; a min bizony senki sem segíthet többé s a
minek valószinűleg egy jótékony tüdőszélhüdés fog véget vetni.
A világ minden orvosa zaklatva van miatta.
A pestiek nem elégségesek neki: azokat is rendre fellármáztatja ugyan,
éjfélben és hajnali álmukban; ki mikor ebédelni szokott, akkor ragadja
ki családja köréből és a leveses tál mellől; consiliumot tartat maga
fölött, minden nap kétszer; irat velük recipéket majd külön, majd
collektiv noták alakjában, azokat felolvastatja magának, megkérdi,
melyik ingredenczia miféle hatásra való; miféle organumba kell annak
belémenni? s aztán beleokoskodik a dologba, észrevételeket tesz rá;
kivánja ezt vagy amazt kitörültetni belőle és mást iratni helyébe; néha
megteszi, hogy kétféle orvosságot összeönt és úgy szedi; attól
természetesen még rosszabbul lesz; akkor szidja az orvosokat, hogy
erővel meg akarják ölni s utánuk vagdalja a decoctumos üvegeket; Lőrincz
doktort, a házi orvost már egyszer meg is akarta lőni; szerencse, hogy
nem volt mivel; azt mondta neki, hogy «charlatán». Ez a szó pedig olyan
szó, a mitől egy doktorban minden csepp vér epévé válik. «Igenis!
charlatán az úr, mert még azt sem tudja, mi betegségem van!» – «De
igenis, hogy tudom!» – «No hát mondja, ha tudja.» – «Őrültség!» ordítá a
doktor s becsapta maga után az ajtót; szegény doktor maga is sárgaságba
esett e jelenet után s többé azért a házért sem ment volna le Demeter úr
fölött consiliumot tartani.
Egy napon az jutott eszébe, hogy Sipos úrral irasson Margarinak. Más
emberben nem bízott már, csak az ügyvédben. Azt a furcsa indítványt
tette Margarinak, hogy jőjjön vissza Hidvárról; ötvenezer forintot fizet
neki, ha elvállalja azt a hivatalt, miszerint minden megkészített
gyógyszerből előbb ő vegyen be egy kanállal, hogy így annak hatását
experimentálhassa elébb – in anima vili.
Sipos úrnak volt annyi esze, hogy ezt a levelet megirta ugyan, de el nem
küldte, hanem megmutatta Lángainénak, ki azt fejcsóválva vette magához.
Bizony különös ember az öreg úr.
Majd meg mindenféle arcanumokat hordatott rakásra, a mit csak
reklámokban olvasott, vagy pletykaképen hallott: mindenről segítő
labdacsokat, három nap alatt megifjító tinkturákat, azokat sorba rakta
maga elé az asztalra, de hozzájok nyúlni nem mert, kivéve azokat, a
miket kivülről kellett a bőrére kenni.
Engedte magának igen sokba kerülni a gyógyítást. Valaki azt tanácsolta
neki, hogy tiszta pezsgőben fürödjék; minden fürdője belekerült ezer
forintba. Nem sokalta.
Egyszer azt olvasta valami hirlapban, hogy Párisban van egy szerecsen
orvos, a ki csodakúrákat visz véghez az embereken; jelesül kaucsukkal
egészen új tüdőt tud az embernek csinálni. Nem hagyott addig békét az
ügyvivőjének, a míg az nem irt egy párisi üzletbarátnak, hogy ezt a
szerecsen doktort minden áron meg kell szerezni a nagyságos úr számára,
kerüljön bár fele vagyonába, s ha őt szerencsésen kigyógyítja mostani
bajából, ötszázezer forintot biztosít számára.
Nem lehetett vele megértetni, hogy ez az egész csodaműtő nem egyéb, mint
hirlapi kacsa.
Szerencséjére a fekete orvos akkorra megszökött Párisból, kisülvén
felőle, hogy kenyérgalacsinokat árul drága pénzért, csodalabdacsok
gyanánt.
Rettenetes volt a beteg úr körül akármiféle minőségben megmaradni érző
lénynek. Még János úr is csak a fejét dugta be az ajtón, úgy
kérdezősködött koronkint egészsége mintléte felől, Makszikát pedig épen
elzárták előle, nehogy a kis bolond megbántsa valamivel a nagytátit s az
egész családot kitagadja miatta; mert kitelik tőle.
Egyedül Lángainé volt, a ki Demeter úr szeszélyeit rendületlenül ki
birta állani. Éjjel, nappal, soha el nem hagyá a beteg szobáját. Ott ült
a pamlagon és irt. Naplót vezetett. Miről vezetett naplót? Demeter úr
betegsége felől; annak minden phásisait feljegyzé komolyan, figyelmesen
s midőn jöttek az orvosok, felolvasá előttük, mi történt? mit kivánt?
miket mondott a beteg? hányféle változás történt rajta? az orvosok
komoly képet csináltak hozzá, s nem győzték eléggé bámulni a delnő
türelmét, ki nem resteli egy hypochondriacus agonia minden képtelen
tüneményét számbavenni s az orvosi tudományt dühbe hozni vele.
Demeter úr mégsem volt megelégedve Lángainéval. Csak azért ápolja őt
ilyen híven, azért szorgalmatoskodik, mert nagyon jól tudja, hogy
Demeter úr új végrendeletet kiván tenni, a miben őt jelentékenyen
megrövidíti. Nem használ semmit a nyájaskodás. A mit az öreg ember
föltett magában, abból őt ki nem téríti semmi kedveskedő arcz.
Mikor az este közelget, csípdelőzve szól leányához:
– Nos, miért nem mégy hát szinházba? máskor is elmentél, máskor is itt
hagytál. Azt hiszed, hogy olyan rosszul vagyok már? Kedveskedel most
ugy-e? mert azt gondolod, hogy már meg kell halnom, mert félsz tőlem?
Pedig az mind nem használ semmit. Most már késő minden. Korábban
kezdtétek volna. Te és azok a másikok. Azok a rosszak. No majd
megemlegettek engem. Eredj kérlek a szinházba! Nagyon szép darabot
adnak.
Lángainé soha sem szólt szavaira semmit. Hallgatott nyugodt alázattal;
csak akkor szólt néha beszédébe, mikor a beteg az orvosok ellen
zúgolódott. Ő is segített neki azokat szidni.
Hanem ez mind nem használt semmit. Demeter úr azért egy napon mégis csak
magához hivatta Sipos urat, hogy tegyen fel új végrendeletet s
semmisítse meg a régit.
Mikor ezt megtudta Lángainé, megtörte eddigi hallgatását.
– Atyus; te új végrendeletet akarsz tenni?
– Aggódol magad miatt, ugy-e? szólt az ágyban fekvő beteg, sápadt arcza
vonagló redőit gúnyra fintorítva.
– Nem magamért, mert én férjem után tisztességesen el vagyok látva,
hanem megholt hugom gyermekei miatt; tudod, hogy azt igértem neki, hogy
úgy fogok rájuk gondot viselni, mintha saját gyermekeim volnának.
– No hát csak viselj rájuk gondot, mert én nem viselek, én nem igértem
semmit.
– Úgy szólsz, mintha nem volnál öregatyjuk.
– Ők viselik úgy magukat, mintha nem volnának unokáim. Irt-e hozzám
azóta csak egy sort is az leány, a mióta Pestről elvitték, csak egy
«csókolom kezedet» a férje levelében? úgy tesz, mintha rá nézve a
világon sem volnék. Nem hetek óta vagyok-e már rosszul? fekszem,
halálomon vagyok; te ezt bizonyosan megirtad neki; de ő nem sietett ide;
oh kisebb gondja is nagyobb annál.
– Te nem vagy halálos beteg, atyus, csak képzelődöl; meg fogsz még
bizonyosan gyógyulni; de Henriette azért mégis bizonyosan itt volna már
ezóta, mert én tudattam vele, hogy változásod van, ha saját beteg férjét
nem kellene őriznie otthon, a kit vadászaton a medve nagyon
összeroncsolt.
Az öreg valami olyan kaczagáshoz hasonló hangokat hallatott:
– Úgy! Férjét? Vadászaton? Medve? A hű feleség! Nagyon derék. Tehát
megtépte a medve a vadászaton s ő azt őrzi most otthon? Nagyon szereti a
férjét ugy-e bár? No hát felelj: nagyon szereti-e a férjét?
– Azt te tudhatod jobban, szólt Lángainé vállat vonva.
Az öreg, sovány kezét kiemelve a takaró alól, száraz mutató ujjával
taktust ütve, mondá:
– És mégis száz perczenttel jobban szereti, mint az öregapját; mert
betegségében inkább nála marad.
– Én azonban minden órán várom megérkeztét.
– No, én meglehet, hogy nem fogok rá várni a meghalással.
– De hát addig is, míg megérkeznék, miért nem akarod fitestvérét
elfogadni?
– Kit? azt a semmirevalót? azt a minden iskolából kicsapott korhely
gézengúzt? azt a postillion d’amourt? azt eresszem én magam elé? Nem
iszom én mérget eleget ebből a sok orvosságos üvegből kanálszámra? még
az kellene, hogy egy vederrel hajtsak föl egyszerre; hisz az a ficzkó
képes nekem olyanokat mondani, hogy a guta rögtön megüt: hisz az egész
patikában nem tartanak fekete üvegekben lepecsételve, hármas zár alatt
olyan gyilkoló essentiát, mint a milyent ez a kölyök a két szemében
hordoz; hiszen úgy tud rám nézni velük, hogy a májamat metszi a nézése.
Előmbe ne bocsásd!
– Pedig ő mindennap itt könyörög nálam, hogy békítselek ki iránta.
Ez ugyan csupán kegyes hazugság volt Lángainétól Kálmán javára, a ki ezt
épen nem cselekedte, sőt inkább igen nagy rábeszélésébe került
Lángainénak a fiut annyira vinni, hogy nagyapja házához elcsalja a
nevelőintézetből.
– Tehát könyörög, hogy béküljek ki? szólt kegyetlen elégültséggel
Demeter; no lám, a kis rebellis. A lázadók kegyelemért esdekelnek. Mit
gondolsz, vajjon kapna-e kegyelmet?
– Minthogy a te jóságodtól függ, én bizton remélem.
– Tehát te jó embernek ismersz engem? ej, ej, ej, én azt hittem, hogy te
engem valami gonoszkodó hegyi ördögnek tartasz. Bizonyosan
megváltozhattam egy néhány nap alatt. No majd meglássuk. Itt van ugy-e
most is az a derék fiatal ember? Elkészítetted előre, hogyan viselje
magát? szájába rágtad jól, hogy mit mondjon? vettél neki tisztességes
ruhákat, hogy szokás szerint rongyosan ne jőjjön elém? még tán a haját
is megnyirattad, minthogy én nem szeretem azt a lompos parókát a fején.
No jól van: nem bánom, ereszd be, ha itt van; hanem előre is
biztosítalak róla, hogy én kemény és száraz ember vagyok. Engem nem
lehet könyhullatásokkal megtölteni, mint a szivacsot, én nem vagyok
spongyia. Tőlem nem lehet egy óra alatt kicsakarni azt, a mit én hónapok
alatt jól elzártam, s a mit én föltettem magamban, abban engemet semmi
theatrecoup meg nem ingat.
– Csak nem gondolod?…
– De igen is, gondolom. Azt gondolom, a mit te nagyon jól tudsz. Akarom,
hogy a kik életemben fel sem vették haragomat, halálom után sírjanak
miatta, akarom, hogy még a kriptából is kinyúljon ez az én nehéz kezem s
érezzék annak ütését akkor is, mikor én azt meg sem mozdítom többé; hogy
odajőjjenek sírni és kezeiket tördelni a sírbolt-ajtó elé; a midőn én
épen úgy nem fogok rájuk hallgatni, mint nem hallgatok most.
– Oh te hallgatni fogsz rájuk. Kegyetlenebbnek mondod magadat, mint a
milyen vagy. Én tudom, hogy nem fogod unokáidat szerencsétlenekké tenni.
Lángainé annyira vitte magát, hogy még kezet is csókolt az öregnek, a
min az gúnyosan mosolygott.
– No, eredj, hozd elő azt a fiut; majd meglátod, milyen nagyon fogunk
örülni, ha látjuk egymást.
Lángainé megköszönte Demeternek ezt a kegyet s kiment saját szobájába, a
hol már várakoztatta Kálmánt, kit rögtön hivatott, a mint Sipos által
megtudta, hogy atyja új végrendeletet akar tenni.
– Aztán édes Kálmánom, csak szelid légy; ne nézz olyan vadul öreg
atyádra; ne felelj neki, ha dorgál; tudod, hogy ő öreg ember és beteg,
azért nagyon ingerült; az öreget és beteg embert minden jóravaló lélek
kimélni szokta; azok iránt türelmesnek, alázatosnak kell lenni. Ne mondj
neki, bár mit mond is, semmi egyebet, mint azt, hogy bocsásson meg,
ezután jó fogsz lenni: borulj oda eléje és csókold meg kezét; kérjed,
hogy ne haragudjék rád, engedjen itt maradnod. Gondold meg, édes
Kálmánom, hogy magadviseletétől függ nemcsak a saját jövendőd, hanem
Henriette testvéredé is.
A fiu nagyot sóhajtott: «szegény Henriette!» s azzal engedte magát
nénjétől bevezettetni.
Lángainé egy cseppet sem volt meglepetve, midőn visszatértekor már ott
találta atyja szobájában János urat. Bizonyosan Demeter úr maga hivatta
őt oda. Hiszen hadd legyen hát ő is ott.
Odavezette kis öcscsét Demeter úr ágyához s ott vállára téve kezét,
csendesen térdre nyomta őt; a gyermek megragadta nagyatyja kezét és
elkezdett zokogni.
Demeter úr ingerkedő kedélylyel hunyorga rá:
– Ki ez az ifju úr? nem ismerem ezt az ifju urat. Vajjon ki lehet ő?
– Látod; – Kálmán úrfi, szólt bele János, mintha komolyan kellene erre a
kérdésre felelni.
– Ez volna itt Kálmán úrfi? ez az én unokafiacskám? oh dehogy! Nem
szokott az én előttem térdepelni, nem szokta az az én kezemet
csókolgatni: bizonyosan valami árvagyermeket öltöztettek fel az ő
ruhájába, azt tanították be helyette. Mutassa csak az orczáját.
Azzal felemelve a gyermek állát, annak könyektől eláradt szemeibe
tekinte.
– De bizony, úgy látszik, hogy mégis ő az. No hát úrfi, hadd halljuk,
miért jöttél ide? Mire tanított be Lángainé nagynénéd? Versben van, vagy
prózában? Diákul van, vagy francziául? Kezdj hát hozzá.
A gyermeknek természetesen semmi sem volt betanítva, nem is tudott volna
felelni a sírás miatt.
– Ej, hát már az elején belesültél? Nos, segítsd ki, nénje; kezd el neki
az első szót, talán majd beletalál aztán.
– Ugyan atyám, hogy lehetsz egy gyermekhez olyan kegyetlen? szólt közbe
Lángainé, ki szokott hidegvérűségét kezdé elveszteni.
– Hát miért nem beszél? ő jött, nem én hivattam. Mit akar?
– Azt akarja, hogy bocsáss meg neki, hogy fogadd őt vissza a házhoz,
hogy szeresd őt, úgy mint minket többieket szeretsz.
– Te most hazudsz; ezt ő nem akarja. Sőt inkább szabad akar lenni, mint
a madár, a kinek senki sem parancsol, kóborolni a világban, alkalmatlan
parancsoló nélkül; maga ura akar lenni. Rokonainak jó hírt, nevet
szerezni! Ez az ő óhajtása. Ugy-e bár azt akarod nekem mondani? Felelj
hát, mert azt hiszem, hogy megnémultál.
A fiu erőt vett magán, letörlé könyeit s elfojtott hangját szóra
erőltetve, ezt mondá:
– Azért jöttem, hogy ne büntesd miattam Henriettet.
– Ahán! Látjátok? ő nem magáért jött könyörögni. Ő nagy úr; ő nem
ereszkedik le a maga érdekében könyörögni; ő csak másokért esedezik.
Tudtam én, hogy az én Kálmán unokámnak semmire sincs szüksége. Néki még
csak a haldokló nagyapa áldása sem kell. Szégyen volna neki érte
megalázni magát.
Lángainé vette észre a gyermek égni kezdő szemeiből, hogy ez a jelenet
rosszul fog végződni s most már azon lett volna, hogy eltávolítsa őt
onnan; azonban Demeter úr meggátolá.
– Már most csak maradjon itt, már most majd én akarok vele beszélni. Ha
ő neki nincs hozzám több mondani valója, – van nekem. Tehát kedves szép
unokám, tudod-e, hogy honnan terem a puha kenyér? Mit gondolsz, ha egy
ruha leszakad rólad, honnan kerül elő a másik? Azt pénzért adják. S
kitől jön elő az a pénz? Az égből hull-e az, mint a manna? mit gondolsz?
A fiu összeharapta ajkait és többé nem sírt; de annál jobban pirult.
– Van-e neked valahol kapitálisod, a miből majd megélhetsz, ha én
meghalok és rólad el találok felejtkezni? Tudsz-e valami mesterséget,
mi? vagy koldulni fogsz, he?
Lángainé nem mert közbeszólni; jobban félt, mint a hogy fájt neki e
jelenet.
– Mert azt korántse gondold, hogy én nekem kötelességem a te
korhelységedet megjutalmazni, s módot szolgáltatni annak folytatására;
oh épen nem; én szabadon rendelkezem mindenemmel; – ha tetszik,
egyenlően felosztom, ha nem tetszik, a legérdemesebbnek adom, s ha
akarom, kiosztom a koldusok között.
A gyermek könnyedén vállat vont; az öreg úr figyelmét nem kerülte az ki.
– Vagy talán azt gondolod, hogy az apádról maradt rád valamid? Igen, egy
csomó fizetetlen adósság. Apád épen olyan haszontalan korhely volt, mint
te, ki anyádat akaratom ellen szökteté el, mint egy tolvaj.
Kálmán, mint a kigyómarta, szökött fel e szóra; ajka elkékült és arcza
elsápadt. Nem látott most már semmit maga előtt, nem hallgatott most már
senkire. Rikácsoló hangon kiálta:
– Apámat ne bántsd! mert az nem bántott téged. Tartsd meg mindenedet;
add, a kinek akarod; én nem kérem semmidet; de te se bántsd az én
szegény apám, anyám becsületes nevét.
– Kálmán! az Istenért! suttogá Lángainé.
– Hallod, hallod! szólt ravaszkodva az öreg úr. Megjött neki a szava!
Most beszél ez az igazi hangján.
– Igaz! Nem akarok hozzád jönni; sem palotádba, sem temetődbe. Nem
akarok enni panaszos kenyeredből! Elmegyek tőled és soha sem jövök
vissza. Koldus fia vagyok: magam is az lehetek. Koldulni fogok az
utczaszegleten meg házról-házra; de nem ti tőletek – nyomorult gazdagok!
Lángainé meg volt rettenve; az öreg úr egy perczre elmeredt szemekkel,
nyitott szájjal esett vissza vánkosai közé; csak János úr hitte, hogy
meg tud felelni e rakonczátlan kölyöknek. Hirtelen két hosszú lépéssel
előtámadt a kandalló mellől s neki ment Kálmánnak azon atyafiságos
szándékkal, hogy majd felpofozza.
– Ejnye, te semmirevaló gaz suhancz, még a tátit és minket insultálni
mersz?
Kálmán úrfi azonban hirtelen felkapott Lángainé asztaláról egy nyitott
peniczilust s szembe állva hórihorgas nagybátyjának, fogcsikorgatva
kiálta rá:
– Hozzám ne nyúlj, te hosszúlábú hóhér, mert úgy ütöm a hasadba ezt a
kést, hogy rögtön meghalsz.
János úr úgy megijedt e szóra, hogy azt sem tudta, melyik lábával lépjen
előbb hátrafelé? Valóban, ez nem volt tréfa. Az ember sokat risquirozott
volna a támadás által.
Azzal Kálmán, használva az egérutat, hirtelen kiiramodott az ajtón s azt
bevágta maga után. Az elhagyott szobából dühös csengetés hangzott utána.
A csengetésre előrohanó pitvarnok az előszobában találkozott az úrfival.
Kálmán megszólítá:
– Ugyan édes György, adjon egy darab kenyeret, mert mától fogva nem
tudom, hogy mit fogok enni?
Odabenn még dühösebben csengettek.
– Mindjárt jövök úrfi, várjon meg a kapu alatt; szaladnom kell, nem
tudom, mi baj van megint odabenn?
Azzal futott az inas a szobába.
Demeter úr félig fennült az ágyában, a hálósipkája félre volt csapva a
fejében, mint egy részeg embernek; ordítozott, a hogy torkán kifért:
– Segítség, gyilkosság! Fogjátok meg az orgyilkost! György, rohanj
utána; veresd vasra, vitesd a vármegye házához; kiálts politzeyt! Fogd
el. Eredj. Rohanj!
A komornyik azt mondta az öreg úrnak, hogy «igen is». S azzal kiment a
szobából; a szemközt jövő Siposnak, ki hallotta a lármát az ajtón kívül,
néma jelekkel mutatá, hogy az öreg úr meg van egy kicsit háborodva,
azzal sietett le a lépcsőn, az úrfit keresve. Az pedig, hogy Sipos észre
ne vegye, elbujt az orosz kémény szeleltető odujába, onnan várta be a
további eseményeket.
A pitvarnok fütyörészve jött a lépcsőn alá, látni való volt, hogy ez nem
gyilkoskergetésben fárad, Kálmán szépen előjött az oduból.
György fejét csóválta nagyon.
– Ej, ej, mit csinált már az úrfi megint? No no no, csak nem kell
szeleskedni; ihol van három huszas, fogja; de aztán szépen visszamenjen
a nevelőbe, valami bolondot ne csináljon.
Míg ott beszélt Kálmánnal, két-három inas rohant, ugrált alá a
lépcsőkön, a házi úr «gyilkos» kiáltásaira; a kapu alatt a komornyik
mindeniket megállítá s bemutatá nekik a kergetett gyilkost, Kálmán
úrfit; a min aztán valamennyien nagyon nevettek, a nagyszakállú kapussal
együtt.
Kálmán úrfit ereszték szélnek.
A pitvarnok aztán visszatért Demeter úrhoz s nagyon serényen előadá,
hogy az úrfi mindnyájokon keresztül törte magát; két városi hajdut, a
kik fel akarták tartóztatni, elgázolt; egy lovas pandur utána nyargalt,
de az úrfi olyan gyorsan szaladt, hogy nem érte utol stb. stb.
Azután csendesség lett a szobában. Jelen volt ott Demeteren kívül fia
János, leánya Lángainé és az ügyvéd, Sipos.
Sok ideig nem törte meg senki a hallgatást.
Végre Demeter úr, indulataiból epés nyugalmába visszatérve, leányához
fordult:
– Nos, beszélj hát még valamit. Tudsz-e még valami jót?
Lángainé hallgatott.
– Tessék az iróasztalhoz ülni, tekintetes úr; inte most Demeter az
ügyvédnek. Visszahozta kegyed a régi végrendeletemet?
– Itt van; szólt tompa hangon az ügyész s átnyújtá a zsebéből kivont
iratot.
Azt pedig Demeter úr megfogá száraz ujjaival s nagy elégtételtevéssel
elhasítá kétfelé, és azután minden darabot ismét kétfelé, míg az egész
harminczkét darabra volt eltépve, akkor az egész laskává tépett
iratromladékot egy tálczára tevé és János úrra bizta, hogy vesse azt
azon módon a kandallóba, még egy csücske se maradjon belőle.
– És most tessék másikat irni, fiskális úr; ha majd le lesz tisztázva,
hozzon azután öt tanút, a kik előttemezzék.
Most Lángainé bátorságot vett magának közbeszólani.
– Kérlek atyám, engedj meg egy szót; – nem akarok azért a rossz fiuért
többé neked alkalmatlankodni, nincs egy szó mentségem is számára, ő
megjavíthatlan; a mit keres magának, azt megtalálja; de Henriettért
kérlek.
Demeter úr nem engedé tovább beszélni.
– Henriettért ugy-e? Mivel jobb ő, mint az öcscse? Azt hiszed, hogy
engem bolonddá lehet tartani? óh én vén róka vagyok már ahhoz, hogy
ilyen világos kelepczébe belépjek. Tán nem világos előttem, hogy ha én
Henriettenek egy félmilliócskát hagyományozok, Kálmánt pedig kitagadom,
hát ő rögtön megosztja testvérével, a mit neki hagytam; óh mert ez
nagyon gonosz szivű leány; ismerem a rossz szivét. Nem! én rajtam nem
fognak kaczagni halálom után.
Lángainé összekulcsolt kezekkel kérte:
– Atyám, gondold meg az Istenért azt a helyzetet, a mibe jönni kell e
szegény leánynak, a kit férjhez adtál erővel egy emberhez, a kit nem
szeretett s a ki őt elvette azért, mert tégedet gazdagnak ismert.
Micsoda elátkozott élete fog ennek lenni azon ember mellett, ha te
kitagadod őt vagyonodból; ha azon ember kegyelmére kell szorulva lennie,
a ki csak jövendő örökségeért volt hozzá hizelgő…
– Az a jó! felelt rá kegyetlenül a beteg ember. Legyen megbüntetve
kétszeresen, a miért ellenem föl mert lázadni. A mit felhoztál, az csak
egygyel több ok arra, hogy azt tegyem, a mit régóta elhatároztam.
Kaczagnom kell, ha elgondolom, milyen szemekkel fognak egymásra nézni,
Hátszegi uram és Henriette asszony, ha ezt megtudják.
Még János is beleszólt:
– Hátszegi is megérdemli ezt a büntetést: ő is megbántott minket.
Lángainé nem ügyelt most arra, a mit János beszél, hanem a végső
kétségbeesés elhatározásával lépett atyja ágyához és térdreborult
előtte.
– Atyám! a mindenható Isten irgalmára kérlek; lelked üdvére, menybéli
boldogságodra: légy kegyelmes szivű ez órában unokáid iránt; gondolj
reá, hogy találkozni fogsz ott – a túlvilágon meghalt testvérünk szomorú
lelkével s az kérdezni fogja tőled: mit tettél árva gyermekeimmel?
Sipos úrnak úgy fájt ez a jelenet, hogy nem állhatta tovább; fölkelt és
kiment a szobából és odakinn könyeit kezdé törülgetni.
De nem indult meg e szavakon a beteg ember, vagy még inkább haragra
indult rajtuk.
– Kelj fel innen és ne játszál én előttem komédiát; az én házam nem
theatrum. Gondolj te csupán saját bajodra. Azt gondolod, te neked
nincsen semmid a rováson? Azt gondolod, hogy én feledékeny eszű vagyok?
– ne áltasd magadat azzal; rovásra van irva minden, a mivel valaha
megbántottál; itt a fekete könyv, a mibe azt mindig följegyeztem, a
fejem alatt; rajta háltam, nem felejtettem el belőle semmit, s mikor az
összeszámolásra kerül a sor, benne lesz a számodásodban minden görbe
nézés, minden büszke mondás, a mivel engem évek óta keseríteni akartál;
és azoknak, hidd el nekem, nagyon nagy ára lesz téve. Aggódjál te saját
magad miatt! Azt gondolod, kiengeszteltél azokkal az itt töltött
éjszakákkal, mikben az álmot megtagadva szemeidtől, ágyam előtt ültél? –
azt gondolod, beszámítom ezt a buzgó ápolást, a mivel hetek óta magadat
gyötröd? Semmibe sem veszem azt. Ismerem a gondolataidat s túljárok
rajtok. Két heti alázat nem vásárol meg tíz esztendei büszkeséget nálam.
Hidegvérű emberre találsz bennem, a kit még halálos ágyán sem csal meg
senki! És most hallgass. Szót ne emelj többet azok mellett, a kikre
nekem méltó haragom van, mert ha még egyetlen sóhajtással utamba mersz
állani, hogy őket meg ne büntessem, te is abban a sorsban fogsz
részesülni, a miben ők!
Lángainé régóta felállt már, nem térdepelt többé.
Arczának régi feszes büszkeségét visszavette ismét; félig lecsukott
pillái alól Demeter úrra alátekintve, összeszítt ajkai közül így szóla
hozzá:
– Jól van tehát, kegyes uram. Te hidegvérű ember vagy; – én is az
vagyok. Te nem szereted a komédiajátszást; – én sem szeretem. Nem szólok
többet semmi szót a te szivedhez az én szivemből. Tégy, a mit tetszik!
Irass, a mit tetszik. Majd ha nekem nem fog tetszeni, a mit irattál, én
tenni fogok róla…
Demeter úr meg volt lepetve.
– Tenni fogsz róla, te? Mit tehetsz te az én végakaratom ellen?
Rövideszű némber!
Lángainé hideg szilárdsággal felelt rá:
– Én meg fogom semmisíttetni a te végakaratodat.
– Esztelen! kiálta dühtől reszketve Demeter s kezeivel tétovázva
keresgélt maga körül; nem tudod-e, hogy minden vagyon az enyim, hogy
mindennel szabadon rendelkezhetem; hogy nekem tökéletes szabad akaratom
van?
– Nincs.
Ezt a rövid szót mondta, semmit többet az özvegy s állt büszkén a két
férfi előtt, kik álmélkodva bámultak reá; Demeter úr alig talált szót,
mit e rövid egytagú igéhez kössön, olyan rettenetes, olyan képtelen,
olyan felfoghatatlan volt az.
– Nincs? Hogy nekem nincs szabad akaratom? Hogy én nem tehetem azt, a
mit akarok? János! János, kérlek nevess egy kicsit. Haha! Ez a jámbor
lélek azt hiszi, hogy nekem nincs szabad akaratom azt tenni, a mi nekem
tetszik; hogy én nem tehetek végrendeletet. Jer ide, segíts nekem
kaczagni.
– Ne kaczagjatok, mert az megint csak színjátszás volna s én sem
szeretem itthon a színjátékot. Te azt mondod, hogy hidegvérű ember vagy;
én is az vagyok; – te azt mondod, hogy régóta készültél már erre a
kegyetlen véghatározatra; én is régóta készülök már a védelemre. Te
rovásra jegyeztél mindent, a mit gyermekeid, unokáid mondtak és tettek,
még a rád vetett tekinteteiket is; – én is irtam naplót, a miben fel
vannak jegyezve, a miket te tettél és mondtál; fel a tanuk nevei, a kik
előtt tetted és mondtad, s a mily kegyetlen szóval lediktálod te ezt a
végrendeletet, mely ártatlan véreid a koldusbotra juttatja, olyan és
hasonló kegyetlenséggel fogok én előállani, hogy bebizonyítsam,
miszerint te akkor – meg voltál háborodva.
Demeter ajkán megszakadt a lélekzet erre a szóra. János leült, úgy
megijedt.
Erre nem volt senki készen.
– Én is készültem arra a csatára, a mire te! szólt büszke hanglejtéssel
az özvegy. Én is gondoltam arra, mikor éjekről-éjekre álmatlanul
virrasztottam ágyad mellett, a mire te gondoltál s bennem is megért az
alatt valami, a míg te érlelted a végcsapást fejünkre. Én tűrtem,
hallgattam s lemondtam. Én könyörögtem előtted; én letérdeltem ágyad
előtt, mintha az volna az oltár s te az Isten rajta. Te eltaszítottál
onnan, te átkot mondtál gyermekeidre; most lásd, hogy neked is részed
lesz ebben az átokban. Tudjad, hogy akármint rendelkezel ellenünk,
holtod után egy gyűlöletes pernek vetetted meg alapját, melyben arról
leend a kérdés, hogy eszedet elvesztéd életedben; elő fognak állni
orvosaid, cselédeid, a kiket én megnevezek és hosszú sorát fogják
elmondani azon különczségeidnek, miket eddig a családi szentély titka
fedett. Közbeszéddé lesznek szokatlan hóbortjaid s a birák mérlegelni
fogják, hogy lehetett-e annak végóráiban tiszta öntudata, a kinek
lelkében ily visszásan volt fordulva az eszmejárás? Ez rút per lesz,
szégyen rád és mi ránk; de te akartad, s én megteszem. Most Isten legyen
veled. Tedd, a mit gondolsz; én nem foglak látni többet. Házadat ez
órában elhagyom – és soha vissza nem lépek bele.
Azzal büszkén az ajtóig haladt; ott még egyszer fejét félig visszafelé
fordítva, mondá:
– Isten irgalma legyen veled.
És azután nem nézett vissza többet. Még abban az órában el is ment a
háztól. Még azon a napon meg is halt Demeter úr.
János úr aztán nagyon meg volt akadva, mert pro primo nem tudta, hogy
most a gyászjelentő lapokra kinyomassa-e Lángainé meg Henriette és
Kálmán neveiket is, vagy pedig csak a magáét és a Makszikáét, mint
egyedüli örökösét? pro secundo pedig az a nagy baja volt, hogy csakugyan
szeget ütött a fejébe, vajjon nem tesz-e lépéseket Lángainé a többieket
egészen kizáró végrendelet megsemmisítése végett, a hogy fenyegetőzött?
mert kitelik ám az ettől a hóbortos asszonytól.