Két nap mulva az egész vadásztársaság visszatért a hegyek közül; sokkal
előbb, mintsem előre tervezték; a minek oka egy nevezetes baleset volt.
Báró Hátszegit magát érte a veszély.
Úgy hozták haza gyalogszekéren, Henriettenek nagy ijedelmére.
A báróné rémülettel hallgatá az eseményt, miután férje ágyánál ülve, az
orvos a felől megnyugtatá, hogy a báró úrnak jelentékeny sérülése
mellett is, életveszélytől nem kell tartania, sőt szivaroznia is szabad.
Gerzson úr adta elő a történetet.
– Gondolja csak, nagysád, ez a mi nyughatatlan barátunk, nem érve be
azzal, hogy egész nap csalitokon keresztül üldözze a vadat, este későn
hírt kap róla, hogy egy óriási vén medve baktat a jeges völgy felé s
azzal senkinek sem szól, egyedül fölkerekedik, ott hagyja a társaságot s
éjnek idején elindul a nyomon, egy kettős puskával és minden vadászeb
nélkül.
– Bizony nagy vakmerőség volt, veté közbe gróf Kengyelesy, olyan komoly
képpel, mintha valaki az ellenkezőt állította volna.
– A medve csalogatta maga után Lénárdot. Le-leült előtte a szép
holdvilágnál s a talpait nyalogatta, egyszer azonban útat vesztett s
egészen eltünt. Lénárd azt hitte már, hogy a hajtásból kitört medve
ismét visszatéved a rá nézve halálos körbe; a midőn egyszer egy avar
meredek alá érve, ismét mormogást hall s megpillantja újból a fenevadat,
az avaron fölfelé kapaszkodva. Azt a dombot száraz fű födi egész nyáron
át; most még friss dér is hullott rá jó sűrűn, a mi által az oly síkos
lesz, hogy embernek fölhatolni rá lehetetlen; a medve azonban mélyenvágó
körmei segélyével ott is úgy elsétál, mint a légy a falon. Lénárd
átlátta, hogy itt a medvét közelebb nem éri s jó szerencsére czélba
vette onnan alulról. A tapasztalt öreg azonban, a mint észrevette a jó
szándékot, egyikéhez azon bravour fogásainak folyamodott, a miket csak a
tapasztalt vadászok mernek a lehetségek körébe számítani. A mint Lénárd
czélba kapta, a medve az avar oldalán hirtelen hengerbuczkát vetett s
sebesen gurulva, közeledett Lénárd felé. Ez átkozott maneuvre. A
bukfenczező fenevad, akár meglövi az ember, akár nem, okvetlenül
lesodorja a vadászt lábáról s minthogy az ember csontjai gyöngébbek,
olyan vastag bundája sincs, mint neki, az menthetlenül összezúzza magát,
míg a medve fel sem véve a tréfát, odább iramodik.
Hanem ez az egész eset nem tart addig, a meddig elbeszélem.
Lénárdnak csak annyi ideje volt, hogy hirtelen levesse magát a földre az
elsodró roham előtt; azután egy nehéz testet érzett magára hullani,
azután elkezdtek társaságban kalimpázni bokrokon, köveken keresztül, míg
valami jótékony kőszikla útját állta gyors utazásuknak. Szerencsére a
medve esett alul s kábultan nyújtózott végig a földön; Lénárd
barátunknak azonban nem volt kedve elvárni, míg útitársa fölocsudik, a
puskája valahol elmaradt, vadászkése jó, hogy saját testébe nem futott,
azonban szerencsésen összetörött, térdei, könyökei össze-vissza voltak
zúzva; de annyi ereje és lélekjelenléte mégis volt, hogy vissza birt
vánszorogni a vadásztanyához, a hol minket nagyon szépen meglepett az
elmondottakkal. Mi nála nélkül, természetesen, nem folytathattuk a
hajszát; eleinte meg is voltunk rettenve, azt hittük, minden csontja
kiment helyéből; hanem most már azt mondjuk, hogy katonadolog az egész;
holnap már fel fog vele kelni s holnapután tánczolunk.
Henriette ez elbeszélés alatt meg nem szünt férje arczvonásaira
figyelni: az láthatólag boszús volt s mogorva arczán nem látszott,
mintha e dicsekedni való kalandnak örülne; pedig hiszen rossz kedvét nem
a fájdalmak okozták; mikor még nem is igen engedte sebeit bekötözni s a
hol épen csont nem törött, azt mondta, hogy az nem is baj.
– Miért nem tud ilyen dolog történni én velem? szólt hetykén a kis
Kengyelesy gróf, a min az egész társaság nagyot kaczagott.
– Nem minden embernek a csontja állja azt ki, gróf uram! szólt rá
nevetve Gerzson úr. Csak Hátszegi nem talált semmi nevetségest ez
óhajtásban.
– Nem kell az asszonyokat agyonijesztgetni, mondá Lénárd, egy kis
ijedtség volt az egész: katonadolog; csigavér! Estem én már nagyobbakat
is ennél. Az éjjel hidegvizes lepedők között maradok s holnapra semmi
bajom. Kár volt érte félbeszakasztani a vadászatot. Úgy hiszem, odakünn
is kiépültem volna. Sajnálom, hogy orvosért küldtetek, még elhiresztel
vele az egész országban s nem győzök a sok kérdezősködésre felelni.
Semmi esetre se üssetek vele nagy zajt. Valami ujságiró még megénekel, s
huszonnégy belföldi hirlapban nem olvasok egy hétig egyebet, mint saját
kázusomat. Kérem, Henriette, gondoskodjék vendégeimről addig, míg én az
ágyhoz vagyok kötve; nekem csupán nyugalomra van szükségem, egy pár nap
mulva talpon leszek.
Pedig valóban nagyon össze volt törve.
Henriette nem foghatta meg e rendkívüli stoicus türelmet. Gerzson úr
biztosítá, hogy Lénárd kemény természetű ember, testi fájdalmak ki nem
fognak rajta; gróf Kengyelesy pedig azt magasztalá benne, hogy mint
igazi gavallér, galanteria elleni vétségnek találná, hölgye idegeit
jajgatásával zavarni, inkább azt állítja, hogy a mi fáj, az nem fáj.
Henriette mégis éjfél felé eltünt vendégei közül, hogy Lénárdot
megtekintse; annak szobáját azonban bezárva találta, halk kérdéseire nem
kapott választ, a miből azt kelle következtetnie, hogy Lénárd csakugyan
elaludt. Nem akará tehát felzavarni s minthogy eltávozásával a férfi
vendégek igen derülten kezdtek mulatni, nem tért vissza hozzájuk többé,
hanem szobájába sietett.
Elbámult, midőn ott Clementinet Aniczával együtt találta.
A román hölgy már régóta várakozott Henriettere, s Clementine igen
természetesnek találta, hogy őt azalatt úrnője hálószobájába vigye:
sejtve, hogy valami kényes pénzkölcsönvételi ügy hozza őket
érintkezésbe, a miről úrnak és cselédségnek mit sem szükség tudni.
Egy óra óta, hogy ne unja magát, tartotta Aniczát a beszédes társalgónő
azon hajborzasztó vadászkaland elmesélésével, a mivel már akkor telve
volt az egész udvar. Anicza ráhagyott mindent, s viszont egy szóval sem
említé, hogy hát ő mit tud? pedig ő még szebb és hajborzasztóbb meséket
is tudott a mult éjszakáról, mint Clementine kisasszony.
Henriette, a mint Aniczát meglátta, nyájasan kérte Clementinet, hogy
legyen szives őket magukra hagyni; a mit Clementine, igen természetesen,
megfoghatónak talált s magától érthető, hogy a mint az ajtón kilépett,
rögtön a kulcslyuk előtt foglalt állomást; ott pedig nagy boszúságára
tapasztalá, hogy Henriette okosabban jár el, mint a szinpadi
párbeszélők, kik rendesen ki engedik magukat a szinfalak mögül
hallgattatni, ő pedig leereszti az alcoven nehéz damask függönyeit s
maga Aniczával azokon belül maradva, sem a néző, sem a hallgató
kiváncsiságának legkisebb táplálékot nem nyujt.
– Szinte sikerült! szólt a román hölgy türelmetlenül; a végén kezdve
mondanivalóját.
– Csak «szinte», ismétlé utána Henriette elégedetlenül.
– De még nincs a játék sem bevégezve, sem elvesztve.
– Megjelent a Fatia Negra a jegesvölgyi kunyhónál?
– Kérem, asszonyom! Ezt a nevet ne mondja ki előttem soha, mert a
szemeim előtt egyszerre vörös lesz minden s elkezd minden tagom
reszketni. Nézze, hogy reszketnek a kezeim most is. Nevezzük őt ezután
az ismeretlennek. Rám nézve ismeretlen lesz örökre.
– Tehát találkozott vele ott?
– Engedje rendbeszednem gondolataimat, nagyságos asszonyom; oh, az
borzasztó éjszaka volt; ha visszaemlékezem rá, a szédülés kerülget, de a
düh és kétségbeesés ébren tart. Oh, mennyit áldoztam ez emberért, ez
ördögért! és mennyire elárult!
A pórleány ölébe bocsátva összekulcsolt kezeit, csüggedt tekintetét
földre sülyeszté. Látszott, hogy legelső és legutolsó gondolatja az
volt, hogy szerelmét elárulták.
– De mit terheljem én nagyságodat az én nyomorult bánatommal, a mihez
nagyságodnak semmi köze? hallgassa meg, mi történt? Azon este, én már
nem is tudom, tegnap volt-e vagy tegnapelőtt, mert azóta sem az
éjszakát, sem a nappalt nem különböztettem meg, midőn nagyságod hozzám
jött e szókkal: «Anicza, te szeretsz egy gonosz embert, ki téged
megcsal, azért, hogy egy ártatlan nőt megrontson; én meg akarlak tőle
menteni mindkettőtöket.» Én rögtön nagyságod eltávozása után
fölnyergeltem lovamat, s megindultam a jegesvölgy felé. Az út arra felé
igen rossz és veszedelmes, szerencsére, a hold fenn volt, az könnyített
az ösvényt megtalálnom. A gönczöl már aláfelé volt fordulva, midőn a
völgy fenekére leértem, s a távolból láthatám, hogy a pásztorkunyhó
kicsiny ablaka még most is világít. Az éjjeli baglyok majd kiverték
szemeimet. Abban a völgyben olyan sok lakik, s olyan merészek, hogy az
ember arczát érinti szárnyuk hegye, a mint mellette elcsapkodnak.
– Nem félt ön a vadaktól?
– Azoktól nem, mert velem voltak pisztolyaim és késem; hanem ez a
vérszopó éjszakája volt, ki éjfélkor az erdőkön szokott lappangani, s a
kit kívül alva talál, annak a nyakát kettős fogával megharapja.
Szerencsémre, nem találkoztam vele: – de nem is ijedtem volna meg tőle.
Henriettenek nem jutott eszébe e perczben a felől tudakozódni, hogy ki
az a «vérszopó», a kitől nem félni annyi bátorságot jelent az oláh
leánynál.
– Én még régibb időkből ismerem Mariórát, mikor még atyjánál volt
odahaza. Búcsúra náluk szálltunk sokszor; de a mióta Juon Táre felesége
lett, csak lopva jöhettünk össze néha; akkor is csak úgy, ha én kerestem
fel őtet; mert a szegény sorsú nő soha sem látogatott minket –
gazdagokat.
Odaérve kunyhójához, lovamat békóba tettem s elbocsátottam a gyepre,
azzal bezörgettem ablakán, melyen keresztül nem lehetett látnom,
minthogy üveg helyett az ónkarikákba homályos macskaezüst-darabok vannak
foglalva, miket Juon Táre maga fejtett a hegyek közt.
Marióra megismeré szavamat és sietett kireteszelni az ajtót.
Nagyon örült és nagyon csodálkozott, hogy ez órában látott. Átölelt,
megcsókolt és sírva fakadt, először azt hittem, örömében teszi, azután
azt gondoltam, hogy engem szán; kérdeztem tőle: «valami bajod van?»
Akkor összeszedte magát, letörlé könyeit, s azt felelte: «betegem van».
– Talán gyermeked?
– Nem ő; az ursu!
Engem mintha a vipera csípett volna meg.
– Az ursu beteg?
– Én nem tudom, mi lelte? tegnap óta egyre fekszik; nyög és reszket;
tegnapelőtt még ugrált, bukfenczeket hányt; a Fatia Negra (bocsáss meg
nyelvemnek Domne Zeu!) még játszott vele sokáig.
– Itt járt ő?
– Igen; azt mondá, tehozzád siet.
– Akkor hazudott! Akkor ő volt az, ki a medvét megétette.
Marióra reszketett e szóra és még halaványabb lett, mint volt.
Megragadtam a kezét, s bevontam magammal a kunyhóba; fülébe súgtam,
mindent jól tudok; az átkozott hűtelen lett hozzám a te szebb
szemeidért; nekem megesküdött a napra, neked esküdött a holdra, de te
nem hallgattál rá; te szereted férjedet, s most erejében bízik ott, a
hol a szép szó nem győzött. Megmérgezte a gyáva a házőrző ebet, mint egy
rongyos tolvaj, mint egy nyomorult házfölverő.
– Oh, nagyságos asszonyom! mennyire megvetendő egy férfi, a ki gyáva!
Marióra kis kunyhóját a kürtő alatt lobogó láng világította meg. Egy
hárságy, kecskebőrökkel leterítve, egy palakő-asztal, néhány háromlábú
szék egész butorzata, meg egy szépen kifaragott és kifestett helyes kis
bölcső, a miben a kis gyermek feküdt, apró kövér kezecskéit felhúzva
fejéhez, aludt, mint egy angyal.
A hátulsó szögletben hevert a hű fenevad, puhára vetett mohágyán,
végvonaglásai közt. Folyvást reszketett és nyögött, mint egy hideglelős
ember; megtört szemeit olyan beszédes könyörgéssel emelé föl
gazdasszonyához, mintha szólni akarna hozzá; néha füleit hegyezte,
mintha hallgatóznék, s örvendve szimatolt; tán gazdáját várta haza? tán
még annak akarta utoljára megnyalni kezeit. Szegény állat! úgy
megsajnáltam. Látszott kínos vonaglásaiból, a görcsös rángatódzásból,
mily rettentően szenved, körmei mély rovátkokat hasítottak a kőlapon,
mely a kunyhó hátulját képezi; de mégsem ordított, hogy ne legyen
alkalmatlan, s midőn néha a halálos fájdalom erősen nyögni kényszeríté,
eltemette fejét a feltúrt földbe, s ha vége volt a kínnak, körülnézett;
tán azt nézte: nem ébredt-e föl a gyermek?
– Ez meg fog halni, súgám Mariórának. Nem mertem fenhangon mondani, úgy
képzeltem, mintha ez az állat mindent értene, a mit az emberek egymás
közt beszélnek.
– És akkor eljön a kisértő, ki tudja, hogy egyedül vagy és védtelen.
Elmondék neki mindent, a mit nagyságodtól megtudtam. A nő reszketett,
mint a nyárfalevél. Oh, én pedig úgy éreztem, mint a kinek saját szivét
kell kiszaggatni! Hanem hiszen már vége van; már elmult: most egyébben
telik örömem.
– Hol tanyáz most Juon Táre? kérdezém Mariórától.
– Csak egy órányira innen: a Vále Caprán.
– Hm, oda nem lehet lovon eljutni. Gyalog is elmehetek érte. Addig te
zárkózzál be, oltsd el a tüzet a kürtő alatt s semmi zörgetésre ki ne
nyisd az ajtót, míg mi vissza nem érkezünk.
– Nem úgy, szólt Marióra, ne menj sehova. Ha Juonnak haza kell jönni,
arra van köztünk egy jel. Itt van nálam a havasi kürt; megtanított rá,
hogyan kell rajta fujni, s azt mondá, hogy ha nagy veszélyben volnék,
ezt zendítsem meg, s ő bár milyen messze legyen, meghallja azt, s itthon
terem.
– De most éjszaka van. Talán alszik.
– Juon soha sem alszik éjjel; akkor ébren kell neki lenni és védelmezni
a nyájat.
– S mi lesz ezalatt kecskéivel, ha ott hagyja őket?
– Nem drágább vagyok-e én neki és gyermeke, mint minden gazdasága?
Nem vagyok-e én neki drágább, mint minden gazdasága!
Oh, asszonyom, ha tudná ön, mennyire fájt ezt hallani másnak!
De megkeményítettem szivemet: megfogadtam a keresztúton álló szobornak,
hogy semmi jelenet sem fog meglágyítani; tudtam, hogy nincsen
késedelmezni való idő; mondám Mariórának, hogy rögtön fújja meg a jeladó
pásztorkürtöt. Egy olyan hosszú, kéregből készült tülök az, a minek a
vége fölfelé van hajtva, ha valaki jól tudja fújni, mérföldnyire
elhallik a szava. Marióra gyenge volt hozzá. Máskor talán ő is jobban
bir vele, de most el volt fogulva, valami ült a mellén, a mi lélekzetét
elszorította; a kürt igen gyenge és szakadozott hangot adott.
Hallgatóztunk utána; alig tért vissza belőle a viszhang a szomszéd
hegyek oldaláról. Ezt Juon nem hallotta meg.
– Add ide nekem, én erősebb leszek, mondám neki, pedig engemet is majd
megölt a fájdalom; de én tudok parancsolni magamnak. Ha én azt mondom
szivemnek: ez nem szabad! hát nem szabad. A hogy én a kürtbe fújtam, azt
egy percz mulva épen visszaverte az erdős hegyi viszhang, mintha ott is
volna egy kürtfuvó, néhány pillanat mulva a távol hegyek közül felelt rá
egy másik kürt, mintha ott is volna egy viszhang. Ez Juon válasza volt.
Tehát meghallotta a hivást; most nyugton lehetünk. Félóra mulva, a hogy
ő tud hegyeken, hegyszakadékokon keresztül rohanni, itthon leend. Addig
mi torlaszoljuk el belől a kunyhó ajtaját. Oh, én ismerem jól a Fatia
Negrát (Isten legyen irgalmas bűneimért), tudom, hogy kell ellene
védelmezni mást? bár magamat tudtam volna. Marióra aggódva mondá, hogy
mi fog történni akkor, ha férje későbben érkezik? a rablónak lőfegyverei
vannak.
Én adtam neki tanácsot. Az ajtót elzártuk egy gerendával, a tüzet
eloltottuk a kandallóban, a kis gyermek sírt, Marióra ölébe vette s
elaltatá; a szögletben egy mély, reszketeg sóhajtás hangzott; a hű
vadállat akkor lehelte ki páráját. Én a hű állatot meg tudom siratni,
asszonyom, mint meg tudnám ölni hidegvérrel a hűtlen embert.
Azontúl nem beszéltünk egymással többet, hogy el ne legyen árulva, hogy
Marióra nincs egyedül. Alig mult félóra, midőn a távolból lépések
hangját veheténk ki. Hallgattunk rá; melyik jő? melyikünk előtt
ismerősek e léptek? Én ismertem rájuk. Ez ő volt! ő, a kiért elkárhozám.
Egy miatyánk-mondás alatt ott állt meg az ajtó előtt; koczogtatott rajta
az ujjával; hallottam ismerős hangját: «Marióra, alszol-e?»
– Ébren vagyok, mit akarsz? felelt neki vissza az asszony.
– Bocsáss be, Marióra, nyiss ajtót.
Én súgtam neki, hogy mit mondjon.
– Nem lehet, férjem nincs honn, egyedül vagyok.
– Épen azért bocsáss be, hogy ketten legyünk.
– Hárman lennénk, ismered még az ursut.
– Az ursu azóta megdöglött, szólt kaczagva a rabló odakinn.
– Te ölted meg őt, gonosz! szidá őt Marióra, bár ezt nem én súgtam neki.
A rabló nevetett.
– Nem én, csak a mézes pogácsa.
– Miért tetted azt?
– Mert útamban volt.
– Ki védelmez meg már most engemet?
– Megvédelmezlek én. Elviszlek innen magammal; szép tornyos városba,
veszek neked házat, majorságot, ott úri asszony fogsz lenni.
– Azt nem teheted; van nekem esküdt uram, van neked is esküdt feleséged.
– Esküdt urad, a mikor akarom, meghal, s özvegy leszesz; Aniczával csak
ez álarcz esküdött meg, ezt eldobom, s nem tudja többet, ki voltam?
Oh, asszonyom, azt hittem, a szivem szakad ki e szóra. A ki miatt
fátyollal takartam le szobámban a Szűz Mária-képet, attól azt hallani,
hogy semmije sem enyim, csak lárvája! De nem sírtam.
– Engem is megcsalnál, mint őt megcsaltad, válaszolt neki Marióra.
Ekkor a rabló esküdni kezde, hogy én csaltam őt meg elébb. Rágalmazott;
embereket nevezett meg, a kikkel titkon egyetértek. Oh, az átkozott! Ki
még álmomban sem beszéltem mással, mint ő vele; ki még imádságomban is
csak a szent nőkhöz fordulék, hogy férfi neve az övén kívül ki ne jőjjön
számon!
De folytatni kellett a játékot tovább. Marióra egy gondolatnak nem volt
ura; ő gyámoltalan asszony, ha én nem súgtam fülébe, mit mondjon? nem
tudott neki megfelelni. Mondjad ezt:
– Én félek tőled, mert te rabló vagy; neked nem kell szerelem, neked
csak pénz kell. Miért nem jutott hamarább eszedbe, hogy nekem hizelegj?
Azért jöttél csak, mivel megtudtad, hogy apám itt volt s nekem száz
aranyat ajándékozott, hogy kezdjek vele gazdaságot, ha már ellenére
férjhez mentem; most ezt akarod tőlem elrabolni.
(– De ez nem igaz, súgá nekem Marióra, nekem egy huszasom sincs.)
– Csak te feleld azt, a mit súgok.
A kisértő bosszús lett ez ellenkezésre.
– Balga némber! mit nekem a te száz aranyod? én adok neked tízszer
annyit: ime fogjad; azzal a kis ablaknyiláson az ajtó fölött egy nehéz
erszényt vetett be, mely csörömpölve hullott lábainkhoz. Tele volt
aranynyal. Félrerugtam, úgy utáltam.
– Könnyen beszélsz, szólt erre Marióra, most ide adod, s ha bebocsátlak,
az enyimmel együtt elveszed.
– Esküszöm neked.
– Nem, nem hiszek rabló esküjének. Fegyvereid vannak, nem védhetem magam
ellened. Eredj és akaszd fel puskádat, pisztolyaidat és vadászkésedet
amoda arra a bükkfára, mely száz lépésnyire van a háztól; akkor, ha
fegyvertelenül jösz vissza, elhiszem, hogy nem akarsz megölni s
meghallgatom, a mit beszélsz.
A rabló belement a tőrbe. Hogy megcsaljon két asszonyt, meg hagyta
csalni általuk magát.
– Itt vagyok már most fegyvertelenül, bocsáss be, szólt a kisértő,
miután fegyvereit, a hogy Marióra mondá neki, felaggatá a bükkfára.
Nekünk hosszúra kellett nyujtanunk a beszédet, hogy időt nyerjünk.
«Mondjad neki, hogy elébb tüzet kell gyujtanod, sötétben nem bocsáthatod
be», ezt súgám a nőnek.
A kisértő szenvedélyét e szó csak ingerelte.
– Ráérsz majd azután, meglátom én szép szemeidet a sötétben is, mert
azok még szebben fénylenek a sötétben.
– Tehát olyan szemeim vannak, mint a macskának? feleltetém Mariórával.
– Együgyű bolond! dörmögé magában magyarul a kisértő, melyet Marióra nem
értett, aztán hizelegve mondá neki román nyelven: olyan szemeid vannak,
mint a csillagok.
– De igazán valld meg, hogy szeretsz-e? nem rossz szándékból jösz-e
hozzám? Nem akarod-e kis gyermekem kezét elvágni? a mire szükségük van a
rablóknak, hogy magukat láthatatlanná tegyék.
A kisértő haragba kezdett jönni; vette észre, hogy itt csak az időt
töltetik vele, s most már nyers hangon vágott közbe:
– Asszony, nyiss ajtót, vagy rád töröm erővel!
S öklével olyat ütött az ajtóra, hogy az végig repedt.
– Csitt! fölkeltéd gyermekemet, nem hallod, hogyan sír?
– Tehát bocsáss be szép szerével. Ha önként velem jösz, jó helyre
viszlek, gyermekeddel együtt; úrfi lesz belőle, te pedig úri asszony. Ha
még egy perczig ellenkezel, ajtódat berontom, porontyodat a falhoz vágom
s téged erővel viszlek, a hova nekem tetszik.
Marióra kezeit tördelé s nem hallgatott többé reám, odaveté magát
gyermekére, ki a nagy zajra fölébredve, sírni kezdett. Én kivontam övem
mellől pisztolyomat s oda álltam az ajtó mellé. Ha senki sem, tehát én!
A rabló neki veté vállát az ajtónak s iszonyú erővel feszíté azt befelé;
a deszkák recsegtek bele, s a mint az ajtó közepett volt elreteszelve a
keresztgerendával, egész nyilás támadt már az ajtófél között, úgy
behajlott az ajtó a nyomástól. Ezen a nyiláson keresztül épen a
halántékának irányozva tartám a pisztolyt, nem messzebb, mint egy
arasznyira tőle. Ő igen erős ember; csak még egy erőfeszítés kellett
neki, hogy – halva feküdjék lábaimnál.
… A leány egészen kifáradott e jelenet elmondásában; néhány perczig
elhallgatott, hogy kipihenje magát, mialatt Henriette sápadtan, mint egy
szobor, nézett reá.
Ismét folytatá a leány.
– Ebben a végső pillanatban egy vadállati dühös ordítás hangzott fel a
ház előtt. Az ajtó visszacsapódott helyére s midőn a fölötte levő
ablakhoz ugrottam, már akkor két férfi állt a kunyhó előtt.
Itt volt Juon Táre!
Az nem volt szó, az nem volt beszéd, a mit az első perczben ellenfeléhez
intézett; az egy zsákmányára rohanó dúvad ordítása volt.
Juon Táre igen erős ember: szerencsére, erejéhez igen csendes,
félrevonuló természete van, mert hiszen, ha indulatos volna, ha
korcsmákba járna s ott magát leinná, mindig emberhalállal végződnék a
mulatság. Annál borzasztóbb volt őt e perczben a legdühösebb vadállati
indulat kitörésében látni.
A meglepett kisértő a fára akasztott fegyvereiért akart rohanni, de Juon
egy roppant ugrással utolérte s megragadta kezét.
Ha a Fatia Negra közönséges Isten teremtése volna, egy percz mulva
összezúzott csontokkal kellett volna neki a földön, Juon térdei alatt
heverni; de abban a pillanatban, midőn Juon egyik kezét megragadta, a
rabló szemközt fordult rá s átkapta derékon a pásztort, s birokra kelt
vele.
A hold teljes fényében sütött le a völgybe, tisztán ki lehete venni az
egész küzdést.
A mint Juon Táre azt látta, hogy ellenfele birokra merészkedik vele
kelni, méltóságos nyugalommal engedé derekát átkaroltatni s csendesen
dörmögé: «úgy? tehát te tülekedni akarsz velem, Fatia Negra? ez is jól
van».
Azzal csendesen körülfoná ő is rettentő karjaival ellenfelét, mikkel
képes volt egykor a vele küzdő medvéből kiszorítani a párát s magához
készült őt törni.
Ekkor kezdődött egy olyan borzasztó küzdelem, melyre visszaemlékeznem is
irtózat.
Nincs rettenetesebb, mint mikor két férfi küzd puszta kézzel
életre-halálra.
Juon Táre borzasztó ereje nem volt képes összetörni Fatia Negrát. A
pásztor a sebes jövetelben is kifáradhatott; a rabló pedig ügyes volt,
és aczélrugékonysággal hányt ellent a pásztor tömör erejének.
Majd az egyik, majd a másik bukott féltérdre, de ismét visszapattant; a
pázsit feltúródott dobogó lábaik alatt, vállaikat egymás mellének
feszíték, ökleikkel törték egymás derekát, arczaik egymáshoz voltak
szorítva, úgy, hogy fej fejet ért. Egy-egy perczre megálltak, magukat
kipihenni s olyankor tört hangon egyes kérdéseket intéztek egymáshoz.
– Ki vagy te? mormogá Juon, ki vagy te, a ki Juon Táre kezének
ellenállni tudsz? Ki vagy te, a kivel Juon Táre egy szóra nem bir?
– Mit akarsz? bolond! dörmögé vissza a rabló. Az a kétszáz arany
csábított-e el, a mi fejemre van téve, azért akarsz elfogni? Én adok
neked ötöt, bocsáss el.
– De nem bocsátlak el; nem kell nekem sem a te aranyod, sem az urak
aranya. Nekem csak a te veszedelmed kell. Ebből a kézből ki nem
szabadulsz, ha háromszor ördög vagy is.
– Majd meglássuk.
S ismét újra kezdődött a tusa; mind a két férfi erejét megfeszítve,
küzdött vítársa ellen; a Fatia Negráról rongyokban repedezett le az
öltöny, vállaiból csurgott alá a vér, a hogy Juon éles fogaival, mint
egy fenevad beleharapott; nem szóltak a küzdés alatt, csak erős
lélekzetük hangzott, mint két vadkan hörgése, a mint egymást alá s
fölhurczolták a gyepen, s a földrengető dobbanások.
Nekem erővel kelle visszatartanom Mariórát, hogy férjének segítségére ne
rohanjon; az őt zavarba hozta volna; aztán meg – nem is akartam.
Végezzék azt a férfiak. Egymásnak termettek; egyik sem rosszabb, mint a
másik.
– Te még most is szereted a Fatia Negrát, szólt közbe Henriette
szomorún.
A leány arcza kipirult.
– Szeretem és épen azért hal meg.
– Olyan volt ő ebben az órában, mint egy tündér, a ki egy óriással
harczol. Emez félfejjel magasabb, mint ő; karjai mint egy cserfaág, oly
izmosak; ő pedig sokkal karcsúbb; de minden izma olyan, mintha aczélból
volna; ahárhová hányta-vetette őt az óriási ellenfél, mindenütt talpra
esett, s soha sem birta amaz kitépni karját az ő szorításai alól, soha
sem birta fejét kiszabadítani öleléséből; hanem sokszor maga is félig
elbukott vele, s aztán térdeiken fetrengve küzdtek, összebonyolult
tagokkal, mint egy elválhatatlan vonagló tömeg.
– Hadd lássam meg ismeretlen pofádat! hörgé, egy pillanatra egész
erejével rávetve magát Juon a fekete álarczosra, hadd tépem le
maskarádat, ördög, s fogaival közel akart férkőzni ellenfele képéhez,
hogy az álarczot lemarczangolja.
A Fatia Negrát e szándék rettentő dühbe hozta; most már ő is ordítani
kezdett, mint egy megsebzett medve, mely a vadászszal küzd; ez nem
viadal volt többé, hanem marczangolás, a küzdők messzire eldulakodtak
már a kunyhótól; hörgésük, vad ordításuk hangja betölté a néma ligetet;
mi benn a kunyhóban jól láttuk, hogy közelednek egyre birkózás közben
egy meredek örvény széléhez, mely több ölnyi mélyen sülyed alá, ennek
aljában ered a kis hegyi patak.
– Vigyázz, Juon! sikolta Marióra kétségbeesetten, hangját nem hallotta
az meg; mindkettő siket volt már és vak; következő pillanatban Juon
egyet csóvált ellenfelén s azzal egyszerre mind a ketten hanyatthomlok
lebuktak a mélységbe.
Mi kirohantunk utánuk! a mélység párkányára érve, az egyik alakot
mozdulatlanul elterülve láttuk a patak sziklái között, a másik sántítva
vergődött ki a tulsó partra.
Ez a másik a Fatia Negra volt.
– Juon meghalt? kérdé ijedten Henriette.
– Nem; csak elkábult az eséstől; ő esett alul, amaz felül; de az is
megszenvedhetett, látszott nehéz haladásából, hogy meg van zúzva; oly
terhesen tudott a partra felkapaszkodni.
A míg ő a tulsó partra felmászott, a míg Marióra zokogva és sikoltozva
rohant le elkábult férjéhez, annak alélt tetemét vonszolva ki ölében a
patak vizéből, addig én levevém a bükkfáról Fatia Negra odaakasztott
kétcsövű fegyverét s arczomhoz emeltem azt. Előttem a fehér sziklán, a
mint a hold reá sütött, olyan jó czélpont volt egy nehézkesen kapaszkodó
fekete alak; a cső hegye épen neki volt irányozva szépen; bizonyos volt,
hogy eltalálom. Aztán elgondoltam, hogy milyen nagyon szerettem én őt
valaha, s azzal lebocsátám a fegyvert és elhajítottam magamtól.
A leány elhallgatott és eltakarta mindkét kezével szemeit és sokáig nem
vette le azokat orczájáról.
– Ön sír, szólt részvevőleg odahajolva hozzá Henriette s finom fehér
kezét a fáta gömbölyű vállára helyezé.
– Nem sirok, mondá ez, és a könycseppek összeszorított ujjai közt
szivárogtak át.
Azután hirtelen felállt, levette kezeit arczáról, s halvány arczát
Henriette felé fordítva, hideg, száraz hangon mondá:
– Utoljára volt ez, nagyságos asszonyom. Gyönge vagyok; azt mondják,
azért, mert némber vagyok. De meg fogják tudni, hogy ez nem igaz. Oh,
igen sokan fognak én rám fogcsikorgatva emlékezni, a kik könyökkel odább
taszítottak s azt mondták: eredj, te némber! Átkozódva fogják
megvallani, hogy egy megsértett asszony keze rettenetesebb, mint egy
egész ország férfiáé. Ne féljen, asszonyom, a mit megigértem, megteszem.
Ön velem rettenetes jót tett, ön felfedezte előttem, hogy meg vagyok
csalva; ezt én önnek meg fogom szolgálni; előre nem mondhatom meg, hogy
miként? mert azt nem szabad megtudni senkinek; de a mit igértem, azt
beváltom. Meglehet, hogy én magam is belehalok; de az mindegy. Most
Isten áldja meg önt, nagyságos asszonyom; aludjék csendesen.
– Csak nem gondol arra, hogy haza menjen ily késő éjszaka?
– Haza nem megyek, de valahová megyek, annyi bizonyos. Mit nekem az
éjszaka? Nem jöhet én elém olyan kisértet sehonnan, a milyennél
szörnyűbb itt belül, szívem fenekén lakik. Ha attól, a mit magam ez
órában kigondoltam, meg nem ijedek, meg nem ijeszthet a koporsók semmi
szelleme többé. Isten áldja meg önt. Én nagyon szerencsétlen vagyok; de
azért az Isten áldja meg önt mégis. Majd fog még felőlem hallani
nemsokára igen sokat.
A fáta szép szeliden kezet csókolt Henriettenek, s erőltetett szilárd
léptekkel távozott el a szobából. Henriette egészen el volt kábulva a
hallottaktól; elmélázva nézett maga elé s végig gondolta a
rémjeleneteket; majd elülről utoljáig, majd a végjelenetről visszafelé;
majd vádolta, majd igazolá magát. Majd szemére veté magának: hogy mi
jogon tépte szét e nyomorult leány boldogságát? majd kimenté lelkét ama
másik nő üdvének megőrzésével; valami hideg hang azt suttogá mindezeken
keresztül, hogy saját szíve van itten érdekelve: önérdeke az, mely e
hozzá idegen lények fájdalmai- és szenvedéseibe avatkozni kényszerité.
Életkérdés ránézve az: ki küldte neki ama fekete ékszert? s mi kapocs
van a rabló utált keze s az ő csillagtávolban élő első és utolsó
szerelmének tárgya között? Ezt, ezt megfejteni az ő feladata!
Ez a halovány, gyermeteg arcz, ezek a gyönge, finom kezek, vas
következetességgel intéznek egy előlük meg nem menekülhető sorstervet; –
ők maguk sem tudják azt talán.